Lihegve kapaszkodtam az égig érő fenyő vastagabb ágába. Éppen felfelé tartottunk, hogy magaslesből figyeljük a Los Angelestől egy órányira elhelyezkedő létesítményt, ami annak a földútnak a végén helyezkedett el, ahol átváltoztam. Immáron hatodik napja tettük meg ezt az utat a fára fel, aztán le, mint két idióta. Azonban valamiért ma bizonyult a legnehezebbnek a feljutás. A szívem majd' kiugrott a helyéről. Talán nem kellett volna halálra ennem magam a sajtos csipsszel, de ha egyszer imádom?

Nyöszörögve másztam tovább, egészen addig a pontig, ahol a fának az egyik legszélesebb ága nyújtózott majdnem a kerítés felé. Mindketten kényelmesen elfértünk rajta, habár többnyire én ültem belül, a törzséhez közelebb, mert kellően féltem a zuhanástól.

– Luna, mi lesz? – kérdezte Nathan, mire lesandítottam rá. Szerencsétlennek a seggem lényegében az arcában volt, bár szerintem nem zavarta. A napokban többször tetten értem: elmélázott rajtam a szép szeme.

– Nem segítenél? – kapkodtam oxigén után. – Tolj meg felfelé!

– Most azt kéred tőlem, hogy fogdossam a segged? – A szeme kitágult, belőlem meg kitört a röhögés.

– Igen! Markolj rá a seggemre, és tolj fel arra a rohadt ágra!

– Te kérted! – közölte sóhajtva. Megemelt felfelé, így sikeresen feljutottam. A fa törzsét ölelve vártam meg, míg felmászik. Amint sikerült neki, rám emelte íriszét. – Na? Még mindig félsz?

– Én azt nem értem, te miért nem vagy totál befosva – mormogtam a kerítéssel szegélyezett objektumot szuggerálva.

– Ha leesek, jobb esetben megkapaszkodom, rosszabban meggyógyulok. Nem olyan egyszerű meghalni, amikor az emberben démonvér folyik, tudod?

– Oké. – Nagy levegőt vettem, hátha visszaáll normál kerékvágásba a pulzusom. – Szóval, szerinted bent van Jayce?

– Iszonyatos a csend – mondta halkan. – Tegnap este volt némi mozgás. Mindig estefelé mozgolódnak, de biztosra veszem, hangszigetelt a hely.

Elhúztam a szám. Nem tetszett nekem ez az egész, ahogy a kórházra hasonlító intézet sem. A magas kerítésbe áramot vezettek, ki is plakátolták, ennek értelmében egyikünk sem tudott közelebb menni annál, ahol most tartózkodtunk.

Miután egy hete elhagytuk a mélygarázst, ettünk, utána rögtön idejöttünk. Az éj leple alatt, Nathan vagy háromszor körbefutotta az ingatlant, azonban nem találtunk rést az akadályon, ezért úgy döntöttünk, felderítéssel kezdünk. A mai napig így ment, ám nem jutottunk előrébb, hiszen nem tudtuk, Jayce bent van-e. Egyelőre azt sem, mennyien vannak, és miféle angyalok. Tegnap meg előtte két teherautó érkezett. Mindössze néhány órát töltött bent, végül távozott. Értetlenül álltunk az események előtt.

Felvetettem pár napja, hogy berepülök, de Nathan egyből leszavazta az ötletet. Nyilván zöldfülű angyal-démon izé lévén, nem kockáztathattam meg. Túl könnyen elbaltáztam volna a műveletet.

Ez így igaz.

Emellett többnyire azon vitatkoztunk, itt merjen-e hagyni egyedül, amíg elmegy kajáért. Végül beletörődött, aztán tegnap lelépett fél órára. Még szerencse, különben nem tömhettem volna meg a hasam a kedvenc csipszemmel.

A terv egyébként végtelenül egyszerűnek hatott. Kivárunk, sunyiban leskelődünk, és amint jónak látjuk, betörünk. Már ezerszer elképzeltem, hogyan fog zajlani, azonban minden alkalommal beleremegett a gyomrom, amikor a konkrét megvalósításra gondoltam. Féltettem Jayt, viszont nem vagyok harcos. Még egy legyet sem tudok elhessegetni, nemhogy holmi angyali katonákkal kerüljek összetűzésbe, így Nathan ítélőképességére bíztam magam.

Alapvetően nagyon unalmasan teltek a napok. Előszeretettel csacsogtam ilyenkor szegény fiúnak az aggodalmamról, miszerint az öcsémnek baja esett. Alig győzött megnyugtatni. Ő biztosra vette, kiképezik, aztán maguk mellé állítják. Habár ezenkívül nem sokat dumáltunk, legalábbis Nathan nagyon szűkszavúvá vált. Talán nem szószátyár típus, bár nem bántam. Nem kérdezett hülyeségeket, akkor nyitotta ki a száját, ha valóban szükség volt rá.

Ezenkívül a vallomásával kapcsolatban sem jutottunk előrébb. Nem mertem felhozni, hiába teltek megszámlálhatatlan gyorsasággal a napok. Persze nyomasztott. Nyilván nyomasztott, mikor napról napra feltűnt, mennyiszer elmereng rajtam. Ennek ellenére hallgattam, és magamban gyötrődve igyekeztem dűlőre jutni azzal, mit reagálhatnék rá. Addig felesleges szóba hozni, amíg nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel. Azok viszont erősen kérdésesek. Nathan kedves, aranyos, segítőkész és piszkosul helyes, mégis rettegtem tőle, hogy titkol előlem valamit. Így vártam. Mit? Nem tudom, talán a bizonyosságot, mert annak ellenére, mennyire odafigyel rám, vannak kételyeim. Szolgált magyarázattal a kérdéseimre, mikor kérdőre vontam, ám nem hagyott nyugodni a furcsa, láthatatlan erő, amely megállíthatatlanul bizalomra késztetett. Furcsa.

Nem is fog.

– Luna, ne ijedj meg! – Nathan hangja zökkentett ki a merengésből.

– Miért? – fordítottam felé a tekintetem, míg ő a vállam felé nyúlt, végül sebtében lesöpört róla valamit. – Mi volt az? – Vékony hangon sipákoltam.

Tuti, valamiféle bogarat pöckölt le rólam.

– Egy pici pók – mosolygott rám, én pedig halálra rémülve eleresztettem a fatörzset. Megragadtam a srác karját, riadt pillantásom az arcára szegeztem.

– Nézz végig! Nincs több, ugye? Nagyon félek a pókoktól! Nézd meg a hajam is! – ráztam meg a kezét.

– Nincs – mért végig sűrűn pislogva. – Minden oké! Nyugi!

– Basszus! Gyűlölöm a pókokat!

○•○•○

A félkör alakú hold néhány kövér felhő mögül kukucskálva világított be a szélvédőn. Az anyósülés melletti ajtókárpitnak vetett háttal ültem. A térdem felhúztam, csendben fixíroztam az erdő sötétjét.

A mellékút legelején, a főúttól picit beljebb parkoltunk le a kocsival. Esténként ide húzódtunk vissza pihenni. Habár az utóbbi időben nem érzékeltem, hogy szükségem lenne alvásra. Egyszerűen testileg nem fáradtam el úgy, mint régen. Lelkileg viszont igen. Lassan két hete dekkoltunk a kihalt szakaszon, ráadásul Nathan napok óta azt ecsetelte, a hely üres, nem hall semmit. Ennek ellenére kötöttem az ebet a karóhoz, miszerint nem mozdulunk, várunk még. Magam sem tudtam, mire számítottam pontosan, de nem hagyhattam veszni a remény utolsó szikráit. Ha Jayce nincs itt, akkor fogalmam sincs, hol keressem. Az azt jelentené, elbuktam. Elvesztettem őt, és egyedül maradtam a kék szemű démonnal, aki ezúttal is bánatosan, balra fordított fejjel mustrálta a fák sűrűjét.

– Nathan – törtem meg a lassan másfél órája beállt csendet –, nem tanítanád meg, hogyan változtassam át feketére a szemem?

– Egyszerű. Hagyatkozz az akaratodra – emelte rám a szemét, melyben a pupillájából indulva terjedt el a füstös sötétség. Az egész pár kósza másodpercig tartott, aztán visszaáramlott a szemének közepébe, míg a kékség újra felragyogott.

Azon tűnődtem, miközben már megint kellemes szemezésbe kezdtünk, mennyit változott a véleményem róla az eltelt idő alatt. Nem a szörnyetegnek láttam, akiről az első pillantásra azt hittem, menten felfal, inkább azt a férfit, aki nem rest a segítségemre sietni. Egészen megdöbbentőnek hatott, mennyire megkedveltem. Értettem, Jayce miért tartja őt a legjobb barátjának. Tényleg normális, ahhoz képest, mi az emberek első gondolata a démon szó hallatán. Meglepően készségesen állt a testvérem kiszabadításához is, így mostanra bátran kijelentettem, bízok benne. Ám mégis ott motoszkált az a furcsa érzés a bensőmben, amit nem igazán tudtam megérteni. Valami húzott felé; valamiféle ismeretlen, riasztó erő, mely, mintha minden áron azt akarta volna, higgyek neki. Persze ettől függetlenül nem engedtem el a meggyőződésem: ő Lilith fia. Mármint én azt reméltem, végül kiderül, tényleg ő az. Aztán lehet, csak az beszélt belőlem, hogy más démont nem ismertem közelebbről.

Végül megköszörültem a torkom, és igyekeztem a feladatomra koncentrálni. Leengedtem a lábam, szembe fordultam a műszerfallal, aztán roppant profi módon sikerült teljesen átváltoznom. A szárnyam alig fért el az első ülésen, szegény Nathaniel nekipréselődött az ajtónak, ahogy elugrott az éles vége elől. Szentséges egek! Majdnem leszúrtam!

– Bocsánat!

– Nyugi, túléltem.

Kíváncsiságból lenyitottam a napellenzőt, érdeklődve pöccintettem fel a tükröt fedő műanyagot. Sötét, lélekromboló szempár nézett velem farkasszemet. Az arcomat elszürkült bőr keresztezte, két oldala beesett. Anorexiás csúfság pislogott vissza rám. Hátrahőköltem a saját kinézetemtől.

– Ez visszataszító – suttogtam elkeseredetten. – Most mit csináljak? Nem sikerült!

– Egyrészt változz vissza, mert nem ide tervezték a szárnyad, másrészt pedig ne beszélj magadról ennyire csúnyán! Hidd el nekem, bármelyik pokolbéli csorgatná utánad a nyálát!

Lehunytam a szemhéjam. Nagy levegővétel kíséretében hagytam, hogy átjárjon a nyugalom. A tollaim visszahúzódtak. Nem sokkal rá egyszerűen én maradtam: az emberinek látszó, picike kislány.

– Miért?

– Mert különleges vagy – sóhajtotta gondterhelten –, ráadásul szép, még a démonok között is.

– Azért mondod, hogy ne érezzem magam rosszul.

– Azért mondom, mert így gondolom.

Szelíd mosolyban részesített.

– Köszi! – Lesütöttem a pillantásom, aztán folytattam a noszogatását: – Mit csináltam rosszul?

– Nos, nem tudom. Figyelj, részletekben is át tudsz változni. – Nathan felém nyújtotta a kezét, mely szép lassan meghosszabbodott, hosszú körmei ezzel egyidőben bukkantak elő. – Az egész agyban dől el. Hunyd le a szemed, képzeld el, hogy megtörténik! Engedd el magad, ne gondolkodj, ereszd szabadon, amit szeretnél!

– Megpróbálom – bólintottam, mire visszahúzta az időközben emberivé átalakult karját.

Pontosan úgy cselekedtem, miképp kérte, így nem sokkal rá, már fekete pillantással kémleltem őt. Kiváló tanárnak bizonyult.

Annyira lelkes lettem, hogy párszor még eljátszottam a színváltós trükköt; a tükörben figyeltem a komor árnyalat játékát. Végül Nathan kékjét fürkészve váltottam vissza az eredeti zöldre.

– Ügyes vagy! – biztosított róla.

Széles vigyort intéztem felé, amit viszonzott, majd közelebb csúsztam hozzá, és barátságosan megpaskoltam a vállát.

– Köszönöm a tanítást, mester! – hálálkodtam kitartóan, miközben vészesen közel kerültem hozzá az egybefüggő ülésen. Bátran fontam át a karom a teste körül, a vállára hajtottam a fejem. – Mostantól én is tudok embereket ijeszteni!

– Szívesen – motyogta talán... riadtan. Ekkor kaptam észbe. Esetlegesen túlléptem a határt, amit nem kellett volna? Épp el akartam húzódni tőle, amikor lágyan átvetette a hátamon a kezét.

Az illata mindent belengett körülöttem. Nagyot nyeltem a reakcióra, amit kiváltott belőlem a testének a melege. A szívem összevissza kezdett kalapálni, az ajkamba harapva igyekeztem úrrá lenni a váratlanul jött pánikon, mégsem terveztem elhúzódni tőle. Mindig szerettem ölelkezni, ez az ölelés pedig iszonyatosan finomnak érződött, egészen... természetesnek.

Hiszen természetes is. Érzed.

Elhessegettem az áruló hangot.

– Sajnálom, hogy rád másztam – motyogtam, míg feljebb billentettem a fejem.

– Engem nem zavar – válaszolta, közben a pillantása a számra siklott, aztán vissza a szememre. Szinte biztosan nyakig pirultam tőle, de azt hiszem, többé nem kérdőjelezhettem meg a vallomását. A legjobban azonban az rémített meg, hogy biztosan nem utasítottam volna el, ha most megcsókol. Mondhatni hívogatott a szépen ívelt, vékony ajka, még a gondolatba is beleborzongtam. Milyen lehet megízlelni?

A tekintetünk újfent összeért. Szinte a nyakam tenném arra, ő szintén hasonló dolgokon rugózott, ugyanis néhány másodpercre erőteljesen összeszorította a száját, majd inkább a másik irányba nézett. Küzdelmet vívott magával. Akkor vált nyilvánvalóvá, mikor meghallottam szívének heves lüktetését.

Baszki, tényleg nem viccelt.

Valóban nem.