Az arcomon jéghideg vízcseppek kúsztak végig. Zavartan lesütöttem a szemem, amikor rádöbbentem, ugyanúgy érzékelek mindent ebben a furcsa álarcban, mintha ember volnék. A gondolataim csapongtak apa távozása után, egyszerűen nem értettem, mire utalt az utolsó mondatával. A prófécia beteljesedik? De...

Összehúzott szemmel fordultam Nathaniel felé, a fejem lassan ingatva eresztettem el a kezét, és hátráltam pár lépést. Eközben igyekeztem magamon tartani a szakadt pólót.

– Miért mondta ezt? – érdeklődtem nagyot nyelve. Nem akartam szembesülni a valósággal, ami atyai pofonként készült arcon csapni.

– Nem tudom – jött a kissé sem kielégítő válasz. Nathan széttárt karral araszolt felém, én vele párhuzamosan haladtam hátrafelé. – Most mi van?

– Te vagy az!

– Mi van?

Arca értetlenséget tükrözött, azonban nem hittem neki.

Végtelen haragra gerjedtem, ahogy szép lassan körvonalazódni kezdett előttem, mi történt az előbb: Nathan Lilith nyolcadik fia, én pedig naiv módon követtem minden lépését. Bedőltem a kedves szavainak. Belesétáltam a nekem szánt csapdába, ezáltal az apám hátat fordított nekem, míg Jayce-t az angyalok kezére játszotta, hogy megszerezhessen engem. Végig ő irányított a háttérből, mi meg mit sem sejtve bólogattunk, mint a jó birkák a nyájban.

A beszélgetéseink alkalmával titokzatosan viselkedett, nem teregette ki a lapjait, azt sem árulta el, mi célból kedves velem, miért áldozná fel magát értem, viszont mostanra minden világos. Az imént megmentettem az életét, tehát a prófécia beteljesedett. Én lettem Lilith nyolcadik fiának az élete.

Micsoda tökéletes nap egy démoni prófécia beteljesítéséhez, nem? Az ég szüntelenül sír, belőlem valamiféle szörnyeteg lett, ennek tetejében még magamra is maradtam.

Azért nem ennyire egyszerű ez.

A hangra összerezzentem, de nem foglalkoztam vele, túlságosan elragadott a feltörekvő düh.

– Te rohadt szemét!

– Luna! – Ismét megpróbált közeledni, de nem hagytam neki. – Most mi történt?

– Nem kell tovább játszanod! Már rájöttem mindenre!

– Mire jöttél rá? – sürgetett. – Kérlek, mondd el!

– Tudod te jól! – szóltam vissza ingerülten. – Végig tudtad!

A fiú nagyokat pislogott, bámult rám néhány kósza pillanatig, aztán megrázta a fejét, valószínűleg bolondnak nézett. Eközben visszaváltozott emberi formájába. A csodálkozó, kék szempár tanácstalanul kémlelt engem. Úgy tűnt, tényleg nem tudta, miről beszélek, azonban nem mertem hinni a reakciójának. Nem bírtam eldönteni, éppen újra átverni készül-e.

– Őszintén nem tudom, miről beszélsz – jelentette ki meglehetősen hihető módon. Ártatlan boci szeme csillogott, miközben folyamatosan egymást szuggeráltuk.

– Te vagy Lilith nyolcadik fia! – Nem akartam játszadozni, egyből belevágtam a közepébe. – Egész végig szórakoztál velem!

A srác először nem tudta hova tenni az információt, a szemöldöke felszaladt, az öklét a csípőjéhez szegezte, végül felkacagott. Olyan tisztán és dallamosan, hogy teljesen elhűltem tőle. Néhány madár felröppent a fáról, míg én lesokkolva toporogtam. Némán bámultam rá, hitetlenkedve figyeltem őt.

A szárnyaim azóta is szabadon voltak, lágy köröket írtam le velük a levegőben, míg vártam Nathaniel lecsillapodását. Érdekesnek tituláltam a legújabb plusz végtagjaim, mert ahhoz képest, mekkorák, meglehetősen könnyűek. Hogyan lehet ez a másfél méteres monstrum ennyire természetes? Mondjuk jobb lenne, ha legközelebb nem szaggatná le rólam a ruhát. Jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. A melltartóm valami csoda folytán megúszta.

– Eleanor! – Nathan jókedvűen ejtette ki a nevem. – Nem én vagyok az!

– Ne hazudj! – ordítottam rá teljes erőmből. A harag megállíthatatlanul gyűlt bennem, átvette a testem felett az uralmat. A tenyerem ökölbe szorult, az arcom teljesen eltorzulhatott a méregtől.

A fiú felsóhajtott.

– Tényleg nem!

Megelégeltem a folyamatos ellenkezését. Olyan felindultságot tapasztaltam, mely elhomályosította a józan ítélőképességem. Az agyam leblokkolt, ellepte a vörös köd.

– Hazudsz! – Amolyan harci kiáltásnak szántam, mielőtt megindultam volna felé.

Amint odaértem, rávetettem magam. Letepertem a földre, és ott ütöttem, ahol értem. Nem változott át. Hagyta, hadd püföljem. Legalább két percig szótlanul tűrte, meg sem mozdult. Legközelebb arra eszméltem, hogy elkapja a csuklóm. A mellkasához nyomta, ahol megéreztem hevesen lüktető szívverését.

– Luna! Nyugodj le! Meg fogsz ölni!

A kitágult pupillájában megpillantottam a saját, rémséges ábrázatom: éjfekete szem, ráncos homlok, kirajzolódott arccsont. A tükörben tapasztalt látomás életre kelt.

Fékezhetetlen szörnyetegként viselkedsz.

A rémülettől azonnal hátrahőköltem.

Dermedten emeltem a kezem az orrom elé: hosszú körmeim sötétek lettek, furcsán megnyúlt ujjaimról csöpögött a friss vér.

Szentséges ég!

Riadtan ugrottam le Nathanről, rögvest a földön elterült alakjára szegeztem a tekintetem. Felmértem, mennyire sérült meg. Miattam. Az arca beduzzadt, a szája felszakadt, orrából szivárgott a vörösség.

Beletöröltem a kezem a nadrágomba, aztán ijedten az arcomhoz kaptam. Valami megváltozott. Én változtam meg. Többé nem voltam önmagam. A bőröm puhának hatott, mégis vékonynak tűnt. A karom szürke színt öltött, megnyúltan a térdemig leért. Forogtam egyet magam körül, hátha megnyugszom. Nos, nem sikerült, cserébe elhagytam a pólóm.

– Mi... – suttogtam riadtan. – Miért nem állítottál le korábban?

– Így legalább felfogod, mire vagy képes – felelte, miután ülésbe húzta magát, és megtörölte a pulcsija végével az orrát. Szipogott párat, azt követően két ujja közé fogva megmozgatta. – Eltörted az orrom.

Riadtan kapkodtam a levegőt.

– Sajnálom!

– Lilith gyermekei a pokolban élnek, Eleanor. Ők tisztavérű démonok, nem fél-ivadékok! Én egy semmirekellő senki vagyok! Lilith nem áll le emberekkel. Régen próbálkozott vele, de nem feleltek meg számára az utódok, ezért eltüntette őket.

– Mi van akkor, ha téged kivételesen megtartott?

Mostanra teljesen összezavarodtam. Az agyam folyamatosan zakatolt.

– Minek tartaná meg bármelyiküket is?

– Lehet, szerette az apád! – vetettem fel, ám elég gyenge érvnek éreztem.

– Luna, ez nem tündérmese szerelemről meg ilyen szarságokról!

Nathan felkelt a sárból.

– Akkor mivel magyarázod az időjárást? – A dörgő ég felé böktem. Nem mondanám szokványos eseménynek a halál random viharokat.

– Eleredt az eső, megesik.

– Pont akkor, amikor apa kijelentette a prófécia beteljesedését?

– Nem jelentette ki! – A szemöldökét ráncolva mért végig. – Megjegyezte, igen, viszont ez nem azt jelenti, hogy meg is történt. Nem ilyen egyszerű, Eleanor.

– Megmentettelek!

– Köszönöm.

– Mármint megmentettelek. Beteljesedett, ezért esik!

– Dehogy. Úgy tartják, az időjárás Istentől függ. Persze nem teljes mértékben, azonban kiütközik, amennyiben nincs túl jó... kedve? Nem tudom. Ez amolyan mendemonda.

Elég izgalmas mendemonda. Van benne valami.

Óvatosan hátrébb léptem, eközben csodálkozva morfondíroztam az imént elhangzottakon. A hangocska sem segített a helyzetemen, kellően kizökkentem a korábbi állapotomból. Lehunytam a szemem, aztán elképzeltem, ahogy eltűnnek a fenséges szárnyaim, és visszanyerem az eredeti, pici alakom. Legnagyobb meglepetésemre így történt. Ismeretlen érzés kerített hatalmába, ahogy belesimultak a hátamba, a karom a körmeimmel együtt visszahúzódott. Megborzongtam tőle, holott lágy simogatásnak érződött.

Nathanre emeltem a tekintetem, mert továbbra sem tudtam hihetek-e neki. Rendben, elképzelhető, tényleg félreérthettem Michael szavait, az esővel kapcsolatos felvetéseit azonban akár elhihetem. Végül is, az imént változtam angyal-démon izévé. Ám ettől még a bizalmam megingott, így folytattam a számonkérést:

– Legutóbb nem válaszoltál rá, miért akarnál meghalni miattam. Arra sem, miért vagy velem kedves. Ebből arra következtetek, hátsó szándékaid lehetnek.

– Kedvellek.

Lazán rántotta meg a vállát. Kimért léptekkel sétált hozzám közelebb, folyamatosan az orrát fogdosva. Bűntudatom támadt, amiért ennyire elpáholtam. Mondjuk hagyta magát!

– Újabb hazugság! Nem kedvelhetsz valakit, akit nem ismersz!

Nathan habozott pár pillanatig, végül felsóhajtott.

– Hülyén fog hangzani, amit mondok, de Jayce nagyon sokat mesélt rólad. Főleg, miután megtudta az igazságot a szüleitekről. Állandóan rólad beszélt és arról, hogy ideje lenne megtudnod, mi folyik körülötted. Számomra, amikor először megláttalak olyan volt, mintha régóta ismernélek – magyarázta továbbra is az orrát masszírozva. – Sőt, én már több mint fél éve ismerlek. Jayce sokszor utazott ide, általában titokban vele tartottam.

Tessék?!

– Azért kéne megbízzak benned, mert... leskelődtél utánam?

Megemelkedett a szemöldököm. Lassan lerepül rólam, annyit csodálkozom mostanában.

– Nem! Csak azt mondom, számomra nem vagy idegen. Nem akarom, hogy bajod essen. Ennyire egyszerű.

– Miért? – erősködtem tovább, még a szavakat is jelentőségteljesen megnyomtam. Újfent minden válasz elől kitért. – Mondd el!

Összefűztem a karom, kicsit kényelmetlennek bizonyult egy szál melltartóban. A szétszaggatott göncöt már átitatta a sár.

– Hűha! – szívta be feszülten a levegőt. – Nem így akartam megbeszélni veled. Sőt, nem most.

– Mit, Nathan? Mondj valami meggyőzőt! Folyamatosan mellébeszélsz!

– Kedvellek, Luna – hangsúlyozta ki a kedvellek szót.

Nathan leszegte a fejét, a sáros talajt kezdte pásztázni. Igyekeztem feldolgozni az elhangzottakat, de nehezemre esett felfogni elsőre. Kedvel? Most komolyan ezzel jön, miután szétvertem a fejét?

– Szóval bejövök neked?

Hitetlenkedve szuggeráltam őt. Valószerűtlennek hatott, ennek ellenére meg kellett győzödnöm róla, nem értem-e félre. Az utóbbi napokban különösen butának éreztem magam. Szinte semmit sem tudok, mindent meg kell kérdőjeleznem. Az őrületbe kerget! Információra van szükségem, különben megbolondulok.

– Mondhatjuk így is – vallotta be a földet fixírozva.

Jesszus!

– Attól még lehetsz te Lilith nyolcadik fia! – Immáron békésebben kontráztam rá. Nem hagyott nyugodni a gondolat. A megérzésem ezt súgta, ráadásul egyetlen érvet sem hallottam, ami cáfolná az állításom.

Lilith fiai a pokolban élnek. Az állítása szerint ő szintén onnan érkezett. Ők ízig vérig démonok, nem fél-ivadékok. Fél pont Nathanielnek, mert az embersége borítékolható. Persze ettől simán megjátszhatta a kedvességet. Habár az túl sok fáradalommal járna. Akinek nem a természetéből fakad, képtelen volna oly' módon törődni, akár ő tette. Talán... végre megnyílt nekem? Valóban kedvel?

Igen!

Mi a franc beszél a fejemben?

– Nem vagyok!

A pillantásunk találkozott. Idegesítően kék íriszében szomorúság tündökölt.

– Jayce szerint van csajod! Vagy... volt! – Váratlanul ugrott be, mialatt azon agyaltam, tényleg tetszhetek-e egy Nathanielhez hasonló srácnak.

Az öcsém általában szeretett pletykálni, ezáltal eljutott hozzám, pedig akkoriban kizárólag annyit tudtam az előttem toporgó csávóról, hogy létezik és elég rövid idő alatt lett Jay legjobb barátja.

A szép szemű közvetlenül elém sétált.

– Ráuntam. – Oldalra döntötte a fejét, miközben végigmért. – Miattad.

Tuti, elpirultam.

– Miattam? – sápítoztam. – Ne idegesíts fel ennél jobban!

Azért ez elég aggasztó. Ennyire egyszerűen ráun az emberekre?

Az emberekre ki ne unna rá?

Miért éreztem úgy, hogy a hangocska külön kiemelte az emberek szót? Minden bizonnyal az őrület határára kerültem.

A helyzet nehezen lehetne ennél abszurdabb. Összevont szemöldökkel, kegyetlenül nagyokat pislogtam rá, de rettentően zavarba jöttem. Még sosem állt elém senki, majd vallotta be az érzéseit. Ráadásul olyan pasi, aki nekem is... a francba! A büdös francba! Totál kiborultam.

– Januárban láttalak elsőként, amikor Jayce idén először utazott hozzátok. – Halkan kezdett bele. – Akkoriban mindig jó kedélyű voltál, megtetszett az örökös jókedved. Kiengedted a hajad... meg abban az unikornisos pizsamában rohangáltál. Nagyon... aranyos volt. – Nyelt egyet, aztán folytatta: – Egy idő után már vártam, hogy Jay havi egyszer elrepüljön hozzád. Szívesen láttalak viszont. Mindig olyan szívélyesen fogadtad őt, mintha minden egyes alkalommal lett volna benne újdonság. Azonban nem volt, egyszerűen csak ilyen vagy: kedves, törődő és gyönyörű. A hozzád hasonló lányoknak nem a pokolban van a helyük. Sokkal jobbat érdemelsz ennél. Ne haragudj rám! Képtelen voltam levenni rólad a szemem. Általában napközben jártam arra. Néztelek, szigorúan... ruhában. Ennél messzebbre sosem mentem.

Hát nem édes?

Nem tudom. Az?

Földbe gyökerezett lábbal álltam. Majdnem elnevettem magam. Most aztán megbámulhat majdnem ruha nélkül. A bokámra lestem, hiszen úgy éreztem, megnyílik alattam a föld. A pír egészen biztosan elárasztotta az arcom.

Ennek ellenére áthatóan mesélt az élményeiről. Némi csodálatot éreztem ki a szavaiból. Valódiságot. Ijesztő, hiszen megfigyelt, ennek ellenére... imponáló. A mondatok, melyek elhagyták a száját, a lelkem legmélyére ásták be magukat. Bármennyire logikátlan, de meg akartam ölelni. Természetesen nem tettem.

Pedig megtehetnéd, mindenki dolgát megkönnyítenéd.

Jó Isten! Mi az átkozott fene dumál a fejemben? A lelkiismeretem szólal meg vagy mi a franc?

Teljesen összekuszálódtak a gondolataim. Pár perce még meg szerettem volna gyilkolni, most pedig itt álltunk, mint két bamba idióta, és vártuk, hogy valaki megszólaljon. Én nem bírtam, ő sem. A haragom időközben elpárolgott, talán a fejemben bujkáló hangocska miatt. A vallomása is kizökkentett belőle. Egymás tekintetét fürkészve meredtünk a másikra.

A legdurvábban az ütött szíven, tudtam, melyik unikornisos pizsamáról beszélt, ráadásul azt is, életem mely időszakát idézte fel előttem. Igyekeztem átértékelni, amit az imént hallottam, megfontoltan döntést hozni. Nem akartam esetlegesen újabb csapdába sétálni, viszont egyedül sem szerettem volna maradni. Lényegében szükségem volt rá. Talán fordítva szintén igaz. Őszintének tűnt a monológja.

A manipulátorok leásnak ennyire mélyre? Megjegyzik a pizsamás mozzanatokat vagy tényleg őszintén megragadt benne az emlék? Tegyük fel, igen. Valóban táplálhat felém érzelmeket? Mit lehetne szeretni holmi picike, csontsovány, makacs, idegesítő törpében? Félő, egy erősebb fuvallat felkap, aztán elsodor. Bár, most már növesztettem szárnyakat, úgyhogy vissza tudok repülni.

– Hmm... – A szavak belém ragadtak, kitartóan hümmögtem.

– Hiszel nekem? – Szelíden pislogott rám, hosszú szempillái irigységet váltottak ki belőlem. A férfiaknak miért ennyire természetesen szép?

A gondolatmenetből hamar kizökkentem, miután Nathan csigalassúsággal leemelt két falevelet a hajamból, aztán megint végigsiklott rajtam a pillantása. Levette a kabátját, aztán a pulóverét, és felém nyújtotta az utóbbit.

– Vedd fel!

Nem mozdultam. Nem tudtam, mit válaszolhatnék az előző kérdésére. A törődése pedig teljesen összezavart. Komolyan azzal foglalkozik, hogy ne érezzem kényelmetlenül magam, míg folyamatosan számonkérem? Ráadásul még el is törtem az orrát.

Végül elvettem a pulóvert, és belebújtam. Feltűrtem az ujját.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Szóval? Hiszel nekem?

– Létezik olyan személy, aki alá tudja ezt támasztani?– Reméltem, a válasz kielégítő lesz. Valamiért hinni akartam neki, de... nem vágtam, miért.

Miattam.

Megint a hang. Bediliztem?

– Jayce!

Fintorogni kezdtem.

– Jayce-szel beszélted ki ezeket a dolgokat?

– Csak a lányok csinálhatnak ilyesmit?

Letörten toporgott előttem, folyamatosan aggódó pillantásokkal bombázva engem.

Felsóhajtottam.

– Nem zavarta, amiért te...

– Jayce-szel barátok vagyunk, Luna. Pontosan tudja, nincsenek rossz szándékaim.

– Ezért kérdezte, amikor félre álltunk...

Újfent belém fojtotta a szót.

– Igen, gondolom.

Általában mérges voltam a testvéremre, mikor intim témákkal élcelődött, azonban most legszívesebben az összes viccet végighallgatnám. Legyen itt velem, lökje meg a vállam, kérjen számon, hőbörögjön, aztán helyeseljen. Erősítse meg: Nathaniel minden szava igaz.

– Hát ez... – kezdtem bele nevetve a különös helyzet kapcsán – szuper.

Ennyit bírtam kinyögni. Az egész annyira észszerűtlen, mint az elmúlt héten az életem. Tulajdonképpen kiválóan beleillett az újabb dermesztő kis információdarab. Annyira nevetségesnek, egyben szenzációsan meghökkentőnek véltem a szituációt, hogy ismét felkuncogtam.

Mit tehetnék? Röhej...

– Most mi van? Ne nevess! Azért nem olyan vicces ez.

Nathan csüggedten túrt a hajába. Ezzel sikeresen belekent némi sarat.

– Bocs – emeltem meg tenyerem –, hangyányit azért igen.

– Hű, milyen murisak az érzéseim! – forgatta sértődötten a hülye, elragadó szemét, majd szörnyülködve elindult apám Dodge-ja felé, odaérve pedig bemászott a volán mögé. Már-már azt hittem, itt hagy, miután beindította a motort, és megfordult a kocsival. Végül megállt előttem, aztán leengedte az ablakot.

– Jössz vagy maradsz?

– Mi lesz a te kocsiddal?

Komolyan itt akarja hagyni?

– Túl feltűnő! Ez jobb!

– Én szerettem azt a Chevyt! – hápogtam felháborodva.

Nathan nagy levegőt vett, szétvert arcán türelmetlenség jeleit véltem felfedezni. Eléggé kezdtem túlfeszíteni a húrt mára, bár egyáltalán nem foglalkoztatott. Jogom van a kérdésekhez.

– Akkor később veszek neked egyet! Beülnél, légy szíves?

Hűha, micsoda felajánlás! Ha másért nem, a kocsiért vele tarthatok...

Ne áltasd magad, nem a kocsiért mész vele, mindketten tudjuk.

Egek, fogd már be!

– Komolyan? Elég drága egy ilyen...

– Eleanor! Kérlek! – Dühösen csattant fel, fújtatva szorongatta a kormányt.

– Jól van, megyek már! – feleltem, miközben felmásztam a Ramre.

Amint elhelyezkedtem, a fiúra emeltem a tekintetem. Szabályosan lelkiismeret-furdalásom támadt attól, ahogy festett. Szorosan ellentétben állt a démoni kinézetével. Most az arccsontja felduzzadt, karmolások borították a bőrét, ráadásul rászáradt a vér. Elszégyelltem magam. Sosem voltam agresszív típus.

– Nem gyógyítod meg magad? – érdeklődtem leginkább a saját lelki egészségem fenntartása miatt. Vagy ezzel büntetett, amiért olyan csúnyán viselkedtem? Végül is, megérdemelném, talán elhamarkodottan estem a torkának. Hozzátenném, a leskelődésért viszont kijárt a verés.

Végül elhatároztam, megkapja a bizalmam addig, amíg úgy érzem, ez rendben van így. Egyelőre nem kérdőjeleztem meg, amit mondott, azonban tudtam, innentől mindig résen leszek. Gyötört a saját logikátlanságom, hiszen még mindig húzott felé valami: egy belső, ösztönös, felfoghatatlan késztetés. Mi ez?

Idővel rájössz.

– Nem!

Lapos pillantást küldtem felé.

– Mert?

– Ettől érzem magam igazán élőnek.

Ilyen végtelenül bosszantó csávót, de komolyan! Fél másodperc alatt hozott ki a sodromból.

– Gyógyítsd meg magad!

– Nem! – ellenkezett.

Ó, dehogynem!

Még jócskán a földúton zötykölődtünk, ezért fogtam magam, és minden bátorságomat összeszedve közelebb csúsztam hozzá. Megragadtam a karját, és egyszerűen belehuppantam az ölébe. Nem szokásom ilyesmit csinálni, ám sejtettem, itt muszáj lesz, hiszen szavakkal nem fogom rábírni arra, amit szeretnék tőle.

A szeme nagyra kerekedett. Halkan felkuncogtam, egész szórakoztatónak bizonyult a hirtelen kigondolt művelet. Még azt hitte, engedem, hogy ő vezessen, mikor úgy fest, mint valami citromba harapott gömbhal a felduzzadt képével?

– Mi a szart csinálsz már? – csattant fel Nathan. – Ezt nem hiszem el!

Rendesen beletaposott a fékbe, majdnem lefejeltem tőle a kormányt.

– Ereszd! – sziszegtem, miközben a szorosan a kormányra font ujjait próbáltam lefeszegetni. – Gyerünk, ne makacskodj!

– Nem fogom elengedni! – jelentette ki határozottan. Rögtön rájöttem, mocskos módszerekhez kell folyamodnom, ha érvényesíteni szeretném az akaratom.

Még mindig az ölében ültem, egyikünk sem zavartatta magát, bár némileg felzaklatott, mennyire természetesnek hat ebben a formában vele lenni.

Némán hadakoztunk tovább: én téptem a karját, a csuklóját, ő meg halkan nevetett az akciómon. Mérgesen rángattam, bosszúból jól belekönyököltem a gyomrába, de ő meg sem érezte.

– Nathan! – kiáltottam fortyogva. – Ennek semmi értelme!

– Mégis csinálod – motyogta, mire újfent ránéztem. Ajkán mosoly húzódott, neki rendkívül tetszett ez a helyzet. Nem tagadom, kényelmes a combja, azonban jelenleg van a romantikázásnál fontosabb dolgunk is; mondjuk elhúzni innen a csíkot.

Végül ráuntam a játékra. Hirtelen beleharaptam a kezébe, akárcsak holmi vámpír tenné. Szerencsétlen feljajdult, és végre elkapta a kormányról az ujjait. Ezt kihasználva átcsusszantam a bal oldalára, aztán a fenekemmel arrébb tuszkoltam őt.

– Erőszakos hárpia vagy! – mondta fejcsóválva, végül átcsúszott az anyósülés felőli oldalra.

Rásandítottam.

– Az előbb kedvesebben nyilatkoztál rólam.

A szám szegletében már nekem is mosoly bujkált. Elégedetten állítottam át az ülést, míg azon morfondíroztam, mennyire érdekes szitu ez. Nem tagadom, tetszett a vallomása. Leszámítva a kukkolós részt, az elég beteges. Ennek ellenére érdekes, hiszen ezáltal rengetegszer esélye nyílt volna bántani, elcsábítani, az agyamba mászni, mégsem tette. Más motiválja, nem a kontroll, ahogy korábban hittem.

Az exem, Aaron, sosem illetett ennyire szép szavakkal, őt többnyire egyéb dolgok foglalkoztatták; például az erőszakoskodás kifejezetten ment neki. Hozzá képest Nathaniel egy ma született bárány, holott ő a démon. Attól tartottam, a végén még kiderül, romantikus alkat.

– Én is tévedhetek.

Sokat sejtető pillantásban részesített. Újfent elöntött a bűntudat. Biztosra vettem, hogy megbántottam. A szavaiból érződött a sértettség. Először azt hittem, az előbbi akaratoskodásommal rontottam el a kedvét, aztán rádöbbentem, nagy valószínűséggel borzalmasan reagáltam a nemrég elhangzott vallomására. Hiszen az volt, én pedig lényegében a szemébe röhögtem utána.

– Ne haragudj, amiért ennyire hülyén viselkedtem – szabadkoztam. – Nem akartalak megbántani. Kérlek, adj nekem pár napot, amíg túlteszem magam a dolgokon! Elég sok megpróbáltatás ért mostanában. Nem számítottam arra, amit mondtál. Idővel visszatérhetnénk rá.

Nathan felém fordította a fejét, érdeklődve méregetett. A bűntudatom egyre erősödött, ahogy a feldagadt arcát kémleltem.

– Nem haragszom. – Mindössze ennyit mondott, majd átváltozva lejjebb csúszott az ülésen.