A temetőben alig lézengett pár lélek, amikor egy órával a szertartás kezdete előtt besétáltunk körbeszaglászni. Természetesen nem találtunk sok mindent; pár sírkövet, rengeteg növényt, meg egy kisebb kápolnát, ahova nem mentünk be. Nathan szerint nem érdemes a közelébe menni, mert az mennyei terület, szóval tízméteres sugárban elkerültük.

A kezdés előtt harminc perccel már szivárogtak befelé a feketébe öltözött emberek. Az imaház lépcsőjétől nem messze cövekeltünk le, az egyik vastag törzsű fa árnyékában. Reméltük, innen mindenre kellő rálátásunk nyílik.

A hamvakat – amiket fogalmunk sincs, honnan sepregettek össze – díszes urnában állították a kisebb asztalkára, melyet fekete terítővel fedtek le.

– Még nem jártam temetésen – motyogtam a földet pásztázva.

Ezelőtt még sosem gondolkodtam el a tényen, miért nem. Azt hiszem, mert tulajdonképpen nincsenek nagyszüleink. Apa azzal etetett, korán meghaltak, és igazán most döbbentem rá, sosem léteztek. Leszámítva Belzebubot, aki elméletileg a nagyapánk. Ebből adódóan kell léteznie anya részéről nagymamánknak is. Valakinek meg kellett szülnie, jobb esetben pedig nem Belzebub tette.

– Én sem – válaszolta Nathan. – A pokolban nem divat. A testeket általában behajítják a Lelkek-tornya melletti lávatengerbe.

– Egek! Komolyan van ott láva?

– Sosem láttam. Az apám szerint bőven van, a talaj alatt is csordogál néhány helyen, ezért van valamivel melegebb a palotán kívül.

– Mert ebben a palotában van légkondi?

– Nos, nem igazán – kuncogott fel a butuska kérdésemen. – Nem tudom, mitől függ. A palota folyosóján sem jártam még, kivéve egyszer, amikor láncra verve átvezettek a börtönből a nagyteremig, ahol arra kényszerítettek, hogy megküzdjek egy pirossal.

– Pirossal?

– Ja, igen. – Rögtön észbe kapott, mihelyt leesett neki, fogalmam sincs, miről magyaráz. – Létezik egy ranglétra. A legtetején rendes esetben nyilván az apám állna, alatta az ősdémonok, mint Belzebub, Lilith, Asmodeus, Abaddon meg a többi. Utánuk következnek a tisztavérű démonok, akár Emma. Őket követik a fél-ivadékok, mert képesek járni a felszínt, ezért nevezik őket a pokol szolgáinak. Végül a pirosak és a sárgák, akik kizárólag a pokolban képesek létezni. Az ő hivatalos nevük redulum és flavulum, de egyszerűbb piros és sárgaként hivatkozni rájuk. A szemszínük miatt van, ami piros vagy sárga. Ők sosem kerülhetnek a felszínre, kivéve, ha megszállják az embereket. Egyébként elporladnak. Elvileg, bár állítólag még nem láttunk rá példát. Nem mernek a portálok közelébe menni.

– Akkor nekik mi a szerepük?

– Munkaerő – rántotta meg a vállát. – Börtönőrök, katonák.

– Hogyan lehetnek katonák, mikor nem jöhetnek ide fel?

Nathan rám pillantott, aztán elgondolkodva válaszolt:

– Ha csatára kerül a sor, az általában a pokolban zajlik. A mennyek nem szeretik kockáztatni az emberek épségét.

– Á, így már értem – bólogattam piciket. Egész érdekesnek véltem az alvilági mesét.

– Ott jön Mary és Natalie – sóhajtotta Nathan. – Sajnálom a nőt, a kisfiút meg főleg. – A tekintetével végigkövette, ahogy Maria a babakocsival átverekedi magát az egyre gyűlő tömegen, végül helyet foglal a családtagoknak felállított székeken. Natalie-t maga mellé ültette, azonban a kislány egyáltalán nem látszott zaklatottnak.

– Miért?

– Félvér – mondta halkabban. –Szerintem félig angyal. Valahogy a félvéreknek sosem jó, annak meg végképp nem, aki úgy angyal, hogy köze van Luciferhez.

Hümmögve vettem tudomásul, azonban engem egy másik kérdés jobban foglalkoztatott:

– Aha. Szerinted te hol helyezkedsz el ezen a ranglétrán?

– Az apám alatt, gondolom. Kiderül.

Ennek mindössze azért van jelentősége, mivel tudni szeretném, hányan akarnak kinyírni, mikor követem a pokolba az engedélye nélkül. Ennek értelmében át kell verekednem magam pár kisebb démonon, utána az anyámhoz hasonlókon, végül néhány minden bizonnyal teljesen ártalmatlan ősdémonon. Kiválóan hangzik!

Te képes lennél rá.

Az emberek mostanra egészen megszaporodtak, a temető mégis némaságba burkolózva állt. Nem sokkal később a pap a mikrofonhoz lépett. Imádságra szólította fel a jelenlévőket, Jonathan Jones lelkéért. Nathan akkora levegőt vett, hogy azt hittem, kiszakad a tüdeje, ahogy belelendültek a kántálásba. Az ajkán féloldalas mosoly ült, talán mulatságosnak ítélte a helyzetet.

– Most halt meg az apád! Ne vigyorogj!

– Jaj, bocsánat! – köszörülte meg a torkát. – Fogalmuk sincs róla, ki vagyok.

– Az mindegy! Ha szegény Mary idenéz, biztos nem fogja jó néven venni a mosolygós ábrázatod! – suttogtam, miközben belekaroltam. – Egyébként is pszichopata dolog örömködni, mikor azok ott éppen zokognak!

– Túlgondolod.

Ezután rövid időre elnémultunk. A hosszabb prédikálás után Jonathan állítólagos barátai következtek, akik elmesélték, milyen fantasztikus ember volt. Furcsának éltem meg, hiszen egészen elképesztő, hogy Lucifer évekig másnak adta ki magát. Felvett egy személyiséget, és úgy élt, mint valami ember. Őrült vagy zseni? Talán sosem tudom meg, esetleg nézőpont kérdése.

Már egészen kókadozni kezdtem, miután a harmadik férfi zengett ódákat a halottunkról, ám felkaptam a fejem, amikor a hasamban ezernyi manó kelt életre. Zavartam pislogtam körbe, igyekeztem rájönni, mi lehetett ennek a bizonyos érzésnek az oka.

Aztán egyszeriben észrevettem. A nő magas sarkú cipőben közeledett az egybegyűltek felé. Sarka ütemesen kopogott a betonon. Sötét miniruhája, mindössze a combja közepéig takarta karcsú lábát. Vállig érő, barna haja nyílegyenes szálakban omlott a vállára. Még a mozgása is tekintélyt parancsolónak hatott, nemhogy a kisugárzása, ami egyszerre elképesztő és rémisztő.

Jóformán irigykedni kezdtem. Ha nem sejteném, ki ő, biztosan megkérdezném, hova jár szolizni, amiért ennyire napbarnított a bőre. Minden bizonnyal a pokolba.

– Luna, bemutatom az anyám! – Nathan átkarolta a derekam, ezzel odavont magához. A testem villámgyorsan reagált rá, a szívem dübörögni kezdett a mellkasomban. Valószínűleg automatikusan reagált így a nő felbukkanására, mégis csodálkozva pislogtam felé.

– Gyönyörű az anyád – nyögtem ki megszeppenve. – Mármint kinézetre.

– Egyszer meg fogom ölni – morogta vészjóslóan, míg azt figyelte, ahogy Lilith odalép Natalie-hoz, aztán megszólítja. – Büdös kurva! Még azt mondja, hiányolta!

– Neked szuperhallásod van?

– Nyisd ki a füled, Eleanor, te is hallhatod, ha picit hegyezed! – Szokatlanul elutasítóan förmedt rám, ezért előrehajoltam meglesni, mi a helyzet vele.

A szemében éjfekete tenger tombolt. Száját erőteljesen összeszorította, míg jobb keze ökölbe szorulva remegett a combja mellett.

– Nathan! – Egyszerűen beléptem elé. A mellkasára simítottam a tenyerem. – Menj be a fa mögé! Gyerünk!

– Minek?

– Mert úgy festesz, mint egy őrült?

– A francba! – Leeshetett neki, miről dumálok, mert rögtön hátrált kettőt, így a növény takarásába kerültünk. – Bocs, nem gondoltam, hogy ennyire kiütközik.

– A szemed eléggé...

– Igazad van – bökte ki néhány másodperc hezitálás után. – Sajnálom! Elvesztettem a fejem.

– Ne sajnáld, csak változtasd olyan szép kékké!

– Oké, csinálom! – Lehunyta a szemhéját, majd vett pár mély levegőt. Mihelyt újra kinyitotta, már gyémántként ragyogott benne a kékség. – Valaki jön! – Hirtelen fordult meg, ezzel együtt kilesett a fa mögül. – A picsába, de tényleg! – Megragadta a tenyerem, és futólépésben húzni kezdett a terület túloldala felé.

Alig győztem követni a rövid lábammal, lényegében futottam utána, miközben hátra-hátrapillantottam, mégis ki elől menekülünk. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Lilith kiszúrt minket, ugyanis ruganyos mozgással szelte át a füves, sírok közti területet.

Basszus, én féltékeny vagyok erre a nőre. Sima úton sem tudok két lépést tenni magas sarkú cipőben, nemhogy ezen a hepehupás talajon. Ez meg simán sétál, riszálja a csinos csípőjét!

Nem csodálom, amiért ennyire szép, helyes gyereke lett, mikor ő maga is modellnek néz ki. Bár, ha jobban átgondolom, így kell festenie. Ilyen külsővel nem nehéz embereket elcsábítani meg hasonló finomságok.

Nem tagadom, eléggé beszartam, amikor elértünk a temető legvégére. Hátulról sűrű erdő szegélyezte. A terebélyes lombkoronájú fák árnyékot vetettek ránk, ahogy megtorpantunk az utolsó sírkő mögötti füves területen, mely elválasztotta a temetőtől a rengeteget. A szertartástól messze kerültünk, hiszen immáron nem hallottam belőle semmit. Minden kihaltnak tűnt, egyedül néhány madár csicsergett, habár gyanítottam, nemsokára messze repülnek. Velük kéne tartanunk.

Nathan szembefordult az üldözőnkkel. Lilith szemrebbenés nélkül folytatta felénk az útját. Ezt tudomásul véve, Nathaniel a háta mögé tuszkolt, akár egy kisgyereket. Komolyan beszélhetett az anyja kegyetlenségéről, amennyiben ilyen reakciót vált ki belőle az egyszerű, harmincasnak tűnő hölgyemény.

– Nathaniel, milyen szép munkát végeztél! – Gyönyörű, mégis ijesztő mosolyra húzódott a szépen ívelt ajka. – Belzebub odáig lesz a lánytól!

– Kár, hogy találkozni sem fognak – válaszolta az említett. – Kotródj innen!

– Megeredt a nyelved, fél-ivadék! – döntötte oldalra a fejét Lilith. – Pedig hálám jeléül javasolni akartam, hagyjunk idefent, de elrontottad. Mész vissza a lakosztályodba!

– Hát hogyne! – vágott vissza gúnyosan Nathan. – Na, tűnj innen!

– Felbátorodtál. Nem áll jól neked ez a szerep. Mammon majd helyre rak a megduzzadt önbizalmaddal együtt, szolga!

Valóban nem ez a picsa az év anyukája. Az első három mondatával leírta magát előttem. Szolgának nevezni a saját gyerekét? Arról pedig, hogy ki a franc lehet Mammon, tudni sem akartam. Nem hangzott bizalomgerjesztően sem a neve, sem az, amire Lilith kérné.

– Vagy ezúttal másképp lesz – vetette oda a szavakat Nathan, mire az anyja szemöldöke felszaladt, és kacagásban tört ki.

Mindketten csodálatos édesanyával lettünk megáldva.

– Humoros vagy. Minden bizonnyal az apádtól örökölhetted.

– Igen, szerintem is! Tőled biztos nem sokat, tekintve, mekkora kegyetlen kurva vagy.

Hűha! Ajjaj. Kezdett problémássá válni a helyzet. Úgy éreztem, Nathan szándékosan dühíti. Először nem értettem, mi célból, aztán váratlanul beköltözött az agyamba egy baljós gondolat. Talán tényleg szándékosan csinálja? Esetleg Lucifer türelmetlensége miatt, melyet a prófécia beteljesülésével kapcsolatban tanúsított?

Az nem lehet. Nem állok rá készen!

Dehogynem. Eddig sem állított meg semmi. – A hangra megborzongtam. Ez tényleg az őrület csúcsa lehet.

– Mit mondtál? – A fűzöld szempár vészjóslóan megvillant. – Elég ebből! Mutasd a lányt!

Lilith átszelte a maradék távolságot. Felém akart nyúlni, azonban Nathan csuklón ragadta, mielőtt sikerült volna neki. Az anyja néhány másodpercre lefagyott a csodálkozástól, végül a fiára emelte elfeketedett tekintetét. Felmordult. Eszelős módjára tépte ki a szorításából a karját, mintha az érintése megfertőzhetné.

A következő pillanatban Lilith fordult egyet, ezzel egy időben torkon ragadta Nathant. A legrosszabb várakozásaim beigazolódni kezdtek. Dermedten tántorodtam hátrébb, forgott bennem a rémület, ám nem önmagam miatt. Sokkal jobban aggasztott az, ahogy a nő beledöngölte a srácot a földbe. Habár ez nem tántorította el, rögvest felpattant, majd átváltozott. Az édesanyja felé kapott sötét körmeivel, aki könnyűszerrel elhajolt előle. Körözni kezdtek egymás körül, viszont feltűnt, Nathan ezúttal inkább védekező harcmodort alkalmazott. Pár karmoláson kívül nem intézett közvetlen támadást. Egyre erősödött a gyanúm, nem véletlenül húzta fel.

A házsártos liba sebtében került mögé. Elkapta a bőrkabátjának hátulját. A szívem majd' megállt a félelemtől. Hatalmasat lendített rajta. Nathaniel elrepült, orral előre kötött ki a megsárgult füvön. Bátortalanul tettem egy lépést feléjük. Az anyja ott termett mögötte, esélye sem maradt felkelni. Lilith gondolkodás nélkül döfte karmos kezét a lapockája alatti részbe.

A rohadt életbe!

– Kelj már fel! – kiáltottam neki remegő hangon, de sejtettem, nem sokat ért.

Csurom véresen, vigyorogva húzta ki belőle, aztán örömittasan felém fordult. A szemem ezerszeresére tágult. Felgyorsult a légzésem. Tudtam, nem hagyhatom, hogy úrrá legyen rajtam a pánik. Hátrálni kezdtem, és egyszerre koncentrálni is. Át kellett változnom angyal-démon izévé, akkor esetlegesen van esélyem ellene. Fel kell vennem a küzdelmet!

– Most velem jössz! – Sebesen iramodott meg az irányomba, épp akkor ért ide, amikor kinyílt a hátamból a szárnyam. Automatikusan, némileg riadtan löktem el magam a talajtól, ezzel pont időben reppentem fel. Ennek ellenére mindössze maximum két méter magasra sikerült. Mások talán ugrásnak neveznék. A nő nem ért el hozzám, épp időben húztam el előle a lábam. Igyekeztem csapkodni a tollakkal, hogy a levegőben maradjak, közben mégse szálljak túl magasra, nehogy észrevegyenek, de iszonyat bénának bizonyultam. Eközben Nathan felé pillantgattam, aki azóta is ott feküdt, ahol az anyja helyben hagyta. Alatta tetemes vértócsa gyűlt össze, ami iszonyatosan fokozta a sokkom. Tényleg szándékosan tette.

Ne félj! Koncentrálj!

Kizökkentem a kétségbeeséstől, így lepottyantam. Mindössze pár métert estem, mégis bevágtam a farcsontom. Felnyögtem a kíntól. Lilith természetesen kihasználta a pillanatnyi gyengeségem. Elkapta a bokám, kíméletlenül belemélyesztette a karmait. A vérem kiserkent, fájdalmas nyögést hallattam. Ennek ellenére nem adtam fel. Odakaptam felé. Nem számított rá. Végigszántottam az arcát, miközben vadul rugdostam, hátha elereszt. Ettől rövid időre megtántorodott. Dühtől izzó szemmel törölte le a kiserkent, fekete vért az arcáról. Fekete vért. Atya. Ég.

Nem törődve a bokámba hasító, csípős gyötrelemmel, felugrottam. A nő vérszemet kapva suhant felém, vicsorogva ütött egyet. A termetemből adódóan könnyen elhajoltam előle. A mozgás ösztönösen jött. Nem tudtam, miért vagy honnan, viszont nem is érdekelt. Felé csaptam a jobb szárnyammal, aminek éles végével felhasítottam a ruháját, vele együtt a hasa alját is. Sikoltva esett a fenekére. Az arcára értetlenkedés ült ki, zihálva bámult rám.

– Hogy lehetséges?

– Honnan tudjam? – kérdeztem vissza grimaszolva.

Lilith felmordult. Rám tervezett rontani, ám ahogy fel akart ugrani, visszarogyott a fenekére. Elgyengült. Hitetlenkedve húzta végig a tenyerét a feketeségen, mely megállíthatatlanul folyt az alhasából. Nem lenne ellenemre, ha véletlen kizsigereltem volna. A nő tekintete felém siklott, őszinte gyűlölet csillogott benne.

– Ezért megöllek, hibrid! – vicsorgott, aztán szélesre tárta az ujjait, és rácsapott maga mellett a talajra. Csodálkozva szemléltem a körkörösen felizzó vörösséget, amibe végül belezuhant.

Ennél több időt nem pazaroltam a kamillázásra. A lényeg, hogy elmenekült.

Egyenesen Nathanielhez rontottam, és letérdeltem mellé. Megragadtam a vállát, óvatosan fordítottam át a hátára. Az alatta összegyűlt vér brutálisan eláztatott mindent. A tócsában tapicskolva igyekeztem kitalálni, mit tehetnék.

– Lu-Luna, i-itt az i-idő!

Ezt nem hiszem el! Nehogy meghaljon már!

– Gyógyulj meg! – Aggodalmasan szorítottam rá a tenyerem a hasára. Igaz, a hátára kapta a csapást, ennek ellenére a hasáig átlyukasztotta. A felismerés teljesen elborzasztott.

– Ne-nem le-lehet – motyogta, de a szavai köhögésbe fulladtak. Erősen, mélyről jövően krákogott. Láttam, nem kap levegőt, így megfogtam a karját, és az oldalára cibáltam, ezáltal ki tudta köpni a szájában összegyűlt vért. – Bízom be-benned!

– Mit csináljak? – hebegtem már könnyes szemmel. – Nathan! Legalább mondtad volna el, mit csináljak! Könyörgöm, gyógyulj meg!

– S-sajnálom – küszködött sípolva, az orcája elfehéredett. Egyből sírva fakadtam. – Elfogyott... az... idő. Adj... életet!

– Ne szórakozz, kérlek! Nem tudom, mit tegyek! Ne hagyj itt!

Nem felelt. Újabb köhögőroham tört rá, ezzel együtt már megint vért hányt. Lefagyva kapkodtam a pillantásom a sebe és az arca között. Nem bírtam elhinni, miféle helyzetbe kerültünk. Értettem, mi történik, hiszen említette, meg kell halnia, hogy... valami történjen vele. Nem tudom, baszki! Hogyan segítsek? Mit tegyek? Élesszem újra?

Félig angyal vagy, használd ki!

Ó, kösz baszd meg, te kurva hang!

A tüdeje az utolsókat rúghatta, ugyanis a sípolás elhalt. Ne! Visszarogyott a hátára, kisebb nyüszítés hagyta el a torkát, aztán rám emelte gyémántos kék íriszét. Rám mosolygott, kifürkészhetetlen tekintetében elhalt a csillogás. Bassza meg! Megrázkódott, mire észbe kaptam, elfogyott a maradék levegője is. A teste elernyedt, a keze lehullott az oldala mellé. Meghalt? Istenem!

Nyugalom!

– Ne! – zokogtam keservesen. – Nem hagyhatsz itt!

A pánikrohamtól, ami éppen kicsúcsosodni készült, az energiám cikázni kezdett bennem, akárcsak az áram a rosszul szigetelt vezetékben. Érzékeltem, ott volt, ezért ráhelyeztem Nathan mellkasára a tenyerem, és lehunytam a szemem. Makacs módon próbáltam minden bennem megtalálható erőt átpumpálni a testébe. Élj, élned kell!

Jól csinálod! Hozd vissza! Szükséged van rá.

A szemhéjam felpattant, de nem történt változás, így remegő kézzel gyakoroltam nagy fokú nyomásokat a mellkasára, aztán az ajkára tapasztottam a szám. Befújtam a levegőt. A vér íze nem tetszett, bár jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Magamban számolva folytattam a tevékenységet, csakhogy hasztalanul. Nathan nem mozdult.

– Ne! Kérlek! – bömböltem üvöltve. – Nem hagyhatsz itt! Fontos vagy nekem!

Utolsó elkeseredésemben az öklömmel ütöttem a mellkasára. Nem segített. Újfent kiborultam. A halántékom lüktetett, a szívem kalapált, a torkom összeszorult.

Nem adhatod fel!

Az elhatározás megszületett bennem, már csak ki kellett viteleznem. Ismételten lehunytam a szemem. Nem húzhattam tovább az időt, egyenesen Nathan szíve felé csúsztattam az ujjaim, és felsóhajtottam.

– Meg foglak gyógyítani! Aztán elmeséled, milyen a halál.

Lehajtott fejjel koncentráltam, teljesen kizártam a külvilágot. Olyan erőket szabadítottam fel magamban, amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Ott körözött bennem a melegség, a bőröm alatt kúszott végig, egyenesen a fiú szíve felé. Mindent neki akartam adni, a lelkem egy darabját is, ha kell. Addig fogok itt görnyedni, amíg ki nem nyitja a szemét.

A háttérből indokolatlan zajok jöttek felém. Azt hiszem, eleredt az eső, miközben az ég velem együtt tombolta ki magát. Gigászit dörrent, utána a hideg cseppek végigsiklottak a bőrömön.

Hirtelen fújtam ki az eddig benntartott levegőt, úgy éreztem, kifogytam. Kinyitottam a szemem, és vártam. A szárnyam magától olvadt bele a hátamba, lassan változtam vissza. A pulzusát próbáltam kitapintani, azonban nem volt rá szükség. Először a jobb keze mozdult meg. A szeme váratlanul felpattant.

– Nathan? – Őrülten cibáltam a karját. – Nathaniel!

Az éjfekete szempár felém fordult, ajkán széles vigyor körvonalazódott.

Megcsináltad.

Meg, de milyen áron?

Számít az ára, hogyha él?

– Meghaltam? – A mellkasához kapott, míg én felrántottam a gönceit, hogy meglessem, mi a helyzet a hasával.

– Meg – motyogtam hüppögve, miközben megsimítottam az összeforrt sebhelyet.

Várakozás nélkül vetettem magam a nyakába. Egyelőre nem törődtem mással. Úgy szorítottam, mintha az életem lenne a tét. Átkarolt, velem együtt húzta magát ülésbe, míg én az arcom a nyakába fúrtam. A vér sem érdekelt, pedig mindketten tökig úsztunk benne. Emellett ömlött az eső, mely legalább elmosta az alattunk összegyűlt vértócsát. Életben van! Más nem számít.

Látod, látod?

– Semmi baj – A hátam simogatva nyugtatott. – Ne sírj, vége van!

– Láttalak meghalni! – panaszoltam neki két szapora lélegzetvétel között. – Kihunyt benned az élet, én meg végignéztem!

– Már itt vagyok. Megmentettél!

– Alig hiszem el! – Keservesen zokogtam, a sokk nem eresztett. – Neked élned kell!

– Élek, kicsi Luna! – Hátrébb tolt, a tekintetünk összeért. – Rettentően sajnálom az egészet! Nem így terveztem, azt hittem, lesz időm szólni, viszont... muszáj volt megtenni. Nem úgy sült el, ahogy előre elterveztem. Köszönöm, amit értem tettél! – magyarázta, közben a fülem mögé ügyeskedte a hozzám tapadt, néhol vörösségben úszó hajszálakat.

– A-azt hi-hiszem – dadogtam még sokkosan –, bármit meg-megtennék érted.

– Csodálatos vagy! – csókolt arcon. – Igazi gyönyörű csoda vagy, Eleanor!

– Annyira borzalmas volt... Én...

– Már itt vagyok – ismételte, hátha tudatosul bennem. – Sajnálom! Szólnom kellett volna! Bocsáss meg érte!

Nem bírtam odafigyelni rá.

– Ne halj meg többet!

Elkámpicsorodtam.

Újabb adag könnyzáport hullattam, ugyanis felrémlett előttem a tegnapi gondolatom, miszerint nem tudom eldönteni, ez fellángolás-e vagy szerelem. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg érte küzdöttem, így... Azt hiszem, rájöttem, mi van. Még annak ellenére is, hogy elfelejtette előre közölni, mi célból érkeztünk ma ide. A közös traumák egyértelműen közelebb hozzák egymáshoz az embereket és angyal-démon izéket is, szóval úgy vélem, tagadhatatlanul beleszerettem. Abszurd, hiszen eddig azt hittem, lehetetlen ilyen rövid idő alatt szerelembe esni, nekem mégis sikerült.

Az én hibám, ne emészd magad!

– Igyekszem majd!

– Nagyon remélem, mert nem akarok olyan világban élni, ahol te nem létezel! – szakadt ki belőlem.

A tekintetünk találkozott, habár én a könnyeimmel voltam elfoglalva, mert folyamatosan csurogtak. Oxigén után kapkodtam, az orrom bedugult, ezért feláldoztam a pólóm a sok takony eltüntetésének érdekében. Megfogtam az alját, és megtörölgettem vele az arcom. A szitáló eső nem igazán segített a komfortérzetemen.

– Ne csábíts rosszra! – Nathan gondterhelt sóhaja baljós érzéseket okozott.

– Miféle rosszra?

– Meggondolatlanságokra, mint például arra, hogy magammal cipeljelek a pokolba – felelte, miközben pislogott párat. A sötétség komoran húzódott vissza, a kékség utat tört magának.

A valóban elég csábítóan hangzó felvetésre hátrasandítottam Lilith hűlt helyére.

– Szívesen veled megyek – hajtottam a fejem a vállára, újfent rácsimpaszkodtam.

– Nem lehet – lehelte alig hallhatóan, a gyomrom összerándult tőle. – Hova tűnt az a rohadt kurva?

– Megsebeztem – motyogtam fáradtan. – A szárnyammal a hasán, az fájhatott neki, mert összerogyott tőle. Portált... nyitott, és elmenekült.

– Nem gyógyult meg rögtön?

– Nem! Megpróbált nekem esni, de visszazuhant a földre. Azt hiszem, maradandó károsodást szenvedett.

Elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Érdekes... Erről beszélnem kell az apámmal, viszont most ideje mennünk.

– Ne lapátoljunk némi földet erre a húsz liter vérre? – pillantottam a vörösségre, mely teljesen átáztatta a ruháinkat.

– Felesleges, zuhog az eső. Jobb lesz eltűnnünk – felelte kimérten, aztán velem együtt talpra kecmergett. Nem eresztett, a combom tartva indult el velem kifelé a temető hátsó kijáratának irányába, míg én erőszakosan kapaszkodtam belé. Nem terveztem elengedni, mondjuk soha többé.

Rögös út vezet a boldogságig, drágám, de olykor megéri, nem igaz? Ne félj, én itt leszek veled, míg rá nem találtok!