Morgan először engem vett szemügyre, végül a tekintete Nathanielre vándorolt. Vigyor ült ki az arcára, aztán felvonta a szemöldökét.

– Veled még nem találkoztam, Csillagszemű!

– Morgan! – szóltam rá szégyenkezve, habár nem lepődtem meg a megnyilvánulásán.

Általában, ami a szívén, az a száján. Igazi szabad szellemű csaj, aki – ha kell, ha nem – mindig megmondja a véleményét. Talán ezért vagyunk barátnők, mert teljesen különbözik a személyiségünk. Én az örök visszahúzódó, de hirtelen haragú, míg ő a laza, nagyszájú. Neki sosem volt szüksége plusz löketre a beszélgetésben, leginkább ő a fő kezdeményező.

– Helló! – Nathan Morgan felé nyújtotta a kezét, és bemutatkozott neki.

– Morgan! Mondjuk szerintem ezt már tudod! – vigyorodott el szélesen. Rendszerint akkor reagált így, amikor tetszett neki egy srác. Rosszul voltam a gondolattól, mi vár rám, amint kettesben maradunk. – Gyertek be!

Sebtében beléptünk az óriási épületbe, hátunk mögött az ajtó lágy kattanással záródott be.

Morgan a nappaliba vezetett minket a széles, fehér folyosón át, amely előszobaként is funkcionált. A helyiségbe érve, Nathan lecsüccsent a fél szobát elfoglaló, krémszínű bőrkanapéra, míg én az azzal egybenyíló konyhában ragadtam. Onnan kémleltem a változatlan belteret.

Megint arra jutottam, a konyha még mindig túl modern az ízlésemhez képest. Kétajtós hűtőszekrény, csinos világosbarna konyhaszekrények.

A tekintetem végigsiklott a szintúgy barna pulton – ami elválasztotta a konyhát a nappalitól –, ahol megakadt a szemem a gyümölcsös kosáron. Természetesen mind frissnek látszott.

A televízióval szemben rakták le a bőrkanapét, elé bolyhos, zebramintás szőnyeg került, rá pedig átlátszó tetejű, antiknak tűnő dohányzóasztal. Felette a delfint formázó csillár lógott. Annak idején heti háromszor képzeltem el, hogyan fog agyonnyomni, ha véletlenül lehullik. Mondjuk szerintem Morgan megköszönné, amennyiben leszakadna onnan. Túl giccses, elüt a csíkos szőnyegtől.

Automatikusan elmosolyodtam, mihelyt megláttam a falon csüngő, furcsa, kétfejű, hosszú nyakú, húsevő dinoszauruszt ábrázoló festményt. Nem tudom, ki készítette, viszont brutálisan be lehetett drogozva. Közvetlen mellette ott lógott a fogatlanul vigyorgó, ötéves Morgan legalább nyolcféle változatban. Idilli látvány, mit ne mondjak. Habár az apja tényleg tehetséges fotós. Remélem, nem ő találkozott a szörnyszülött dínóval.

Majdnem felkacagtam a sarokban lévő futópad láttán. Pár hónappal ezelőtt leestem róla. Oké, valljuk be, nem a napokban váltam bénává. Talán korábban kezdődött.

Rájöttem, lényegében egy fűszálat sem tettek arrébb az elmúlt néhány hét alatt. Elöntött a megnyugvás. Jó érzésnek bizonyult olyan helyen lenni, ahol tárt karokkal fogadnak.

Újfent elöntött a bűntudat. Nem szabadott volna ignorálnom az üzeneteit.

– Kérsz valamit inni? Van víz és még több víz!

Morgan Nathan előtt téblábolt.

– Akkor vizet, köszi!

Morgan rögvest elindult a hűtő felé, míg én visszafogtam a nevetést.

Nathan hátrahajtotta a fejét, egyenesen rám szegezte kék íriszét. Biztató mosolyt küldött felém. Azonnal viszonoztam a gesztust. Megérdemelte, főleg a kocsiban tanúsított viselkedésem után.

A lány Nathaniel kezébe adta a hideg italt, utána rögvest rám sandított.

– Nem gond, ha elrabolom Lunát? – intézte a mondandóját a fiú felé, ám közben végig az én reakcióm figyelte.

Tudtam, különösen érdekli, mi folyik itt pontosan, hiszen az utolsó információja az volt, hogy Colonie-ba költöztem. Most pedig itt toporogtam a házukban, ráadásul nem egyedül érkeztem.

– Menjetek csak! Amennyiben szükség lenne rám, itt leszek! Bár a hajgöndörítéshez nem értek, a körömfestéshez még annyira sem.

Vigyorogva kacsintott rám. Válaszul megforgattam a szemem. Totál bolond, de legalább már nincs vérig sértődve. Ezek szerint nem haragtartó típus.

Úgy indultam meg az emeletre, mintha puskából lőttek volna ki. Feltrappoltam a márványlépcsőn, egyenesen Morgan szobájába siettem. Leültem az ágyára, és megvártam, míg becsukja az ajtót.

– Eleanor? – sípolta fejhangon. – Mit keresel itt? Ki a srác? Bepasiztál? Azonnal mondj el mindent!

A kérdésáradattól lefagytam. Számítottam rá, azonban nem bírtam lereagálni. Mit mondhatnék? Kizárólag hazugságokat.

Elkeseredetten sóhajtottam fel. Nem sok hihető sztorit ötlöttem ki, szóval bedobtam a legviccesebb ütőkártyám.

– Elszöktünk otthonról, mert egymásba szerettünk!

Morgan izgatottan vetődött a lábam elé, törökülésbe helyezkedett, a könyökét a combjára támasztotta, az állát a tenyerébe helyezte.

– Gyanús, nem rád vall. Mióta tart?

– A költözés előtt kezdtünk beszélni – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Aztán odaértem. Minden a helyére került. Szerelem volt első látásra.

Rosszul érintett a temérdek kamuzás, viszont ez látszott az egyetlen járható útnak. Mégsem mondhattam, hogy anyám le akart cibálni a pokolba, ezért menekülésre kényszerültünk. Hülyének nézne, amennyiben közölném: Morgan, a szexi srác a nappalidban félig démon! Végül hozzátehetném: Ó, amúgy Jayce-t elrabolta Gabriel, a kibaszott arkangyal.

Hát igen, akkor maradjunk a szerelmi balladánál. Hihetőbb.

– Basszus! Hihetetlen! Micsoda pasit fogtál! Azok a szemek! – bökte meg a térdem, mire erőltetett mosolyt préseltem ki magamból. – Jól csókol?

Egyből bele a közepébe... Mondjuk mit vártam?

– Ördögien! – kuncogtam zavartan. – Egyébként rendes fiú.

Azért hozzátettem, nehogy félreértse. Emellett reménykedtem benne, Nathan nem hallja a kínos magyarázkodásom. El fogok süllyedni szégyenemben, ha véletlenül rákérdez.

– Na jó! Eddig izgalmas! Milyen az ágyban?

Kacéran emelgette a szemöldökét.

– Morgan! – csaptam barátságosan a lábára, mire jóízűen felkacagott.

– Jól van, Lun! Rohadt kíváncsi vagyok a részletekre! Mióta elmentél, nem írtál, nem hívtál, most meg beállítasz vele... Mármint ne érts félre! Tökre örülök neked, csak nem értem.

– Sajnálom! – Szomorúan szabadkoztam. Tényleg barom vagyok. – Eléggé összejöttek a dolgok.

Az nem kifejezés.

– Előfordul. Semmi baj.

A megkönnyebbülés elűzte a torkomban tanyázó gombócot. Nem haragszik.

– Te vagy a legjobb!

Szó szerint rávetettem magam. Örömtelien karoltam át a nyakát. Biztosítani szerettem volna róla, bennem semmi sem változott, mindössze butaságokat vettem a fejembe, amikor azt gondoltam, jobb lesz eltávolodni tőle. Hangosan nem mondtam ki, ugyanakkor nincs szükség szavakra. Olykor éreztetni sokkal egyszerűbb.

Morgan nem számított az ölelésemre. Sikerült úgy rátehénkednem, hogy hátraborultunk a szőnyegre. Hangos vihogásban törtünk ki, miközben igyekeztem lekászálódni róla.

Néhány kósza pillanat erejéig újra kislánynak éreztem magam. Kiszakadtam a természetfeletti zubbonyból, mely egyfolytában kényszeresen szorongatott. Túlságosan emberinek hatott a pillanat.

– Ez a szívtipróé? – ragadta meg a pulcsi alját, miután lecsillapodtunk.

– Igen.

A barátnőm közelebb hajolt, rögtön megszimatolta. Alig győztem visszatartani a nevetést.

– Jézusom! Nem csak szexi a csávó, még az illata is isteni!

– Ja! – Nagy átéléssel helyeseltem, nehogy lebukjak. Ebben legalább nem kell füllentenem.Valóban összerándul a hasam alja, amikor megcsap a levendula és a fahéj szegfűvel keveredve. Mindezek ellenére rettegtem tőle, Nathan mindent hall.

– Mi történt a csuklóddal, Lun? – A tekintete a bekötött kezemre siklott, riadtan ragadta meg.– Ugye... nem a fickó tette? Esküszöm, tarkón vágom a legnehezebb serpenyővel!

– Nem, elestem. Tudod, mennyire szerencsétlen tudok lenni.

Újabb hazugság.

– Biztos? – szuggerált szigorúan. – Elmondhatod, ha...

– Morgan! Nem Nathan volt. Nem erőszakos.

– Rendesen meggyűlt már a bajod...

– Kérlek, ne hozd fel! Nincs kedvem ehhez.

A szeme összeszűkült.

– Azóta is írogat, igaz?

– Szokott. Azóta sem válaszolok. Minek?

– Jól teszed – mosolyodott el, majd felsóhajtott. – Rendben, tehát mi a terv a szépfiúval? Hova mentek?

Hálás pillantást küldtem felé a témaváltásért.

– Egyelőre utazgatunk – rántottam vállat.

– Akkor van pénze az ürgének. – Ismét egy nagy vigyort villantott. Imádtam a közvetlenségét.

– Aha... – nevettem idegesen. Fogalmam sincs, van-e pénze, bár nem különösebben érdekel. Nem igazán számít. – És te miért nem alszol ilyenkor?

Úgy döntöttem, ideje elterelni rólam a szót. Morgan nagyon szeret magáról csacsogni. Kapóra jött, mert lassan belefulladtam a lódításba.

– Most értem haza egy szörnyű randiról. Beszélni sem érdemes róla. Uncsi volt.

Bólogatva vettem tudomásul a válaszát, miközben azon agyaltam, hogy talán fáradt lehet. Meglepően keveset árult el.

– Jaj, Morgan! – szívtam be a levegőt a mosolygós arcát kémlelve. – Annyira hiányoztál!

– Te is nekem, Lun! – szorította meg a bal kezem, majd talpra szökkent. – Itt alszotok, ugye? Mert akkor megyek, megágyazok nektek! Nem baj? Mármint... elég késő van, kéne valamennyit pihenni. Leszívott ez a fickó.

– Dehogy! Menjünk. Segítek!

A vendégszobáig követtem. Ott szembesültem vele, melyik helyiséget nyertük meg. Természetesen azt, ahol a széles franciaágy álldogált, mellette modern, fekete éjjeliszekrényekkel.

Nem tiltakozhattam, hiszen azt hiszi, Nathaniel a pasim, úgyhogy nincs más hátra, mint megbarátkozni a romantikus együtt alvás gondolatával. Mondjuk nem taszított, ám valamennyire rémisztően hatott.

– Csendben huncutkodjatok! – heccelt Morgan fülig érő szájjal, miután felhúztuk az ágyneműt. Nem reagáltam, mindössze a fejem csóváltam.

Ezután visszatértünk Nathanielhez. Nem mozdult a kanapéról, rögtön felénk fordult, amikor leértünk a lépcsőn. A tekintete végigsiklott rajtam, gyanakodva mért végig.

Jó ég! Tuti, végighallgatta a beszélgetésünk!

Nagyot nyelve, kimért léptekkel közelítettem meg a konyhaszekrényt. Magától nyílt ki, amikor érzékelte a kezem, szóval kiemeltem belőle egy poharat. A csap alá tartottam, csurig töltöttem. A torkom már kapart a szomjúságtól.

Lehajtottam az italt, aztán kikaptam a kosárból a legpirosabb almát. Elhelyezkedtem a pult mentén, így tökéletes rálátásom nyílt a kanapéra, ahol Morgan immáron Nathan mellett ült. Humorosan szuggerálta, tetőtől talpig végigpásztázta őt. Ezek szerint háttérbe szorult a kimerültsége. A srác türelmesen viselte a figyelmet, meg sem mukkant.

– Szóval, úgy hallottam, jól megvagytok ti ketten – hozta fel kétkedve a barátnőm. – Nincs sok kérdésem, mielőtt nyugovóra térnénk, kivéve egyet: szereted őt?

Nathan futólag rám pillantott, végül vissza Morganre. Mégiscsak reménykedni kezdtem. Igaz, hangzottak el kínos dolgok, mégis jobban járnánk, ha hallgatózott volna. Apró mosolyt küldtem felé, hátha veszi a lapot, aztán folytattam az evést.

– Igen! – érkezett a magabiztos válasz. Igyekeztem nem belefulladni a gyümölcsbe.

Morgan néhány másodpercig komoly tekintettel mustrálta őt, hümmögve tanakodott.

– Tehát, akkor meghalnál érte, annyira szereted?

Épphogy a számban tudtam tartani az aktuális falatot. Majdnem félrenyeltem a bizarr kérdés hallatán. Ennél ironikusabban fel sem tehette volna. Gyorsan megköszörültem a torkom, hogy biztonságban lemenjen az alma.

Nathan újfent engem vizslatott, ajkán szenvtelen vigyor csücsült, még a szemöldökét is felhúzta, mialatt jelezni próbálta, bizony témánál vagyunk. Felfogtam a gesztusát, ezért az égnek emeltem a pillantásom.

– Persze! – adta meg Morgannek, amit hallani akart.

– Helyes! – nyugtázta a barátnőm. – Azért szemmel tartalak!

Nathan felkacagott a kijelentésére, míg a szám szeglete megrándult. Szegénynek fogalma sincs róla, mennyire viccesen hangzott a fenyegetése.

– Nem dőlünk le? – rondítottam bele az egyre mókásabban zajló beszélgetésbe. Nincs ínyemre a puhatolózása, a végén véletlenül elszóljuk magunkat.

Morgan egy darabig ízlelgette a szavaim, mert ő bizony mindenről tudni akart, aztán megadta magát:

– De, hulla vagyok!

Miután felértünk, jó éjszakát kívántam Morgannek, aztán becsuktam az ajtót, és szembe fordultam Nathannel. Kíváncsian meredt rám.

– Mikor jöttünk össze? Elfelejtettél szólni!

Fáradt sóhaj szökött ki a számon. A sötétbarna parkettát bámulva agyaltam, hogyan vágjam ki magam ebből a kellemetlen helyzetből. Hirtelen úgy éreztem, én cipelem a vállamon ennek az egész veszélyes kalandnak a súlyát. Ez nyilván nem igaz, hiszen Nathan szintén derekasan kivette a részét a buliból, főleg, ha harcról volt szó, mégis kicsit megorroltam rá, amiért felhozta.

– Nem tudom, Nathan! – válaszoltam kimerülten. Fáradtsággal keveredett szomorúság telepedett rám, ezért odavonszoltam magam a franciaágyhoz, a szélére rogytam.

Amikor újfent ráemeltem a tekintetem, még mindig várakozva pislogott rám, így vállat rántottam. Nem tudtam mit mondani. Valamit füllentenem kellett Morgannek.

– Vicces a barátnőd – huppant le mellém, amint rájött, nem fog választ kapni. – Viszont valami... fura benne.

– Fura?

– Nem tudom, nem emberileg – morfondírozott hangosan. – Mindegy, azért kedvelem.

– Én is, úgyhogy holnap hamar el kell tűnnünk innen. Nem akarom, hogy miattam essen bántódása.

Inkább ráhagytam az előbbit, nem értettem, miről hadovált.

– Itt nem fognak jelenetet rendezni sem az égiek, sem a pokolbéliek – nyugtatott. – Nem kockáztatják meg a lebukást egy ekkora városban. Nem hülyék.

– Akkor itt biztonságban vagyunk? – kérdeztem bizonytalanul.

A tekintetünk összeért, amikor felé fordítottam a fejem. A neonfényű, kék szempár biztatóan csillogott. A lelkéig hatolóan, mélyen belenéztem; megkíséreltem kiolvasni belőle valamit, bármit, de egyszerűen csak elvesztem benne. Alig vettem észre a helyeslő bólogatását.

Nem csodálkozom, amiért Morgan csillagszeműnek nevezte. Mivel alig fél méter választott el minket, ezáltal rendesen megfigyelhettem.

Lehetetlenül különleges színárnyalat: kékes jégtakaró, körülötte mélyebb, egyre sötétedő karimával, amit mintha hátulról megvilágítanának valami tompa fényű lámpával. Talán ez adja a szüntelen ragyogását. Közelről egészen elképesztő. Egyszerűen beszippant, elnyel, fogva tart.

Már az első találkozásnál jóformán belefulladtam. Ismét – immáron a sokadik alkalommal – el kellett ismernem, mennyire csodálatos. Vonzó, nyugtalanító, borzongató. Ráadásul a hosszú szempillái annál inkább kiemelik a földöntúli íriszét. Vajon milyen érzés lenne hozzáérni? Simán végighúznám rajta az ujjam, valóban igazi-e.

– Tényleg szép a szemed. – Félig-meddig suttogva ismertem be. Reméltem, a pír nem öntötte el az arcom, ugyanis nem a bátor vallomásokról vagyok híres.

Nathan arcáról meglepettség tükröződött, csodálkozva pislogott párat, aztán elkapta rólam a tekintetét.

– Ez még az előadás része?

Zavarba hoztam?

– Nem, tényleg így gondolom.

– Ennek tetejében rendes is vagyok, ha jól emlékszem.

Oda szúrt, ahol a legjobban fájt. Oké, egyértelműen végighallgatta a beszélgetést, mondjuk nem kellene felhánytorgatnia a szavaim. Mondtam, amit kellett.

– Szóval hallgatóztál?

Hülye kérdés, nyilván.

– Szerinted? Olyan hangosan sikítoztatok, csoda, hogy a holtak nem ébredtek fel tőle.

– Bocs, két percig normálisnak akartam érezni magam!

– Engem nem zavar – reflektált, miközben felállt, és levette a bőrkabátját. Az egyik ággyal szemben lévő fotelbe rakta. Fekete pólója hozzásimult a felsőtestéhez, kiemelte az erős felkarját. Igyekeztem nem megbámulni, ám elég rosszul ment. Inkább lesütöttem a pillantásom.

– Mégis felhoztad!

– Nem, én csak megjegyeztem – vigyorgott rám. Nem reagáltam, úgyhogy visszahuppant mellém. – Na! Ne sértődj meg mindenen!

Gyengéden meglökte a vállam a sajátjával.

A gesztus váratlanul ért, még halványan el is mosolyodtam. Jól esett a közvetlensége. Nekem sincs kedvem felesleges dolgokon vitázni. Most pedig össze kell fognunk, ha meg szeretnénk találni Jayce-t.

Megint a sírás kerülgetett. Mindig, mikor felsejlett bennem az öcsém elrablásának pillanata. Féltettem. Bántani fogják? Örökre elragadták tőlem? Őrjítő kérdések, hiszen ő a másik felem. Nem véletlen maradtunk szoros kapcsolatban. A köztünk lévő távolság sem választott el minket lelkileg. A hiánya attól a perctől ott cikázott bennem, amint elhomályosult az alakja a felhők takarásában.

Észre sem vettem, de újfent szorongtam. Szipogtam néhányat, összeszorítottam a szám. Küzdöttem a makacs könnyek ellen, azonban elbuktam. A sírás nem könyörült rajtam. A forró nedvesség a vártnál gyorsabban csordogált a szememből.

– Luna? – Nathan előrehajolt, aggódva pásztázott. – Mi a baj?

– Eszembe jutott Jayce.

Igyekeztem visszafogni a zokogást, ennek ellenére megállíthatatlanul hüppögtem.

Nathan mély levegőt vett, nem sokkal rá megéreztem az érintését a vállamon. Átkarolt, közelebb vont magához, lágyan kezdte simogatni a felkarom. A combunk összeért, az oldalunk szintén.

A nem várt vigasztalása villámcsapásként zúdult rám. A szívem a fülemben dobolt, a lélegzetem elakadt. Figyelmeztetnem kellett magam, ideje oxigénhez jutni, mielőtt meghalok. Nagyot nyeltem, utána mélyen beszívtam a levegőt. A hideg végigfutott a hátamon, közben melegség költözött a mellkasomba. A kezdeti ijedtség megszűnt, átvette a helyét a biztonságérzet. Zavartan vettem tudomásul: az ölelése még annál is jobb, mint képzeltem.

A fejem a vállára döntöttem, lassan lélegeztem. Az illata mindent belengett körülöttem.

Megrökönyödve pislogtam a futószőnyeg felé. Azon kattogtam, mi a francért vált ki belőlem ilyen hatást. Mintha... hazaértem volna. Képtelenség, nem igaz?

Észre sem vettem, viszont valamikor abbahagytam a pityergést. Az új célommá a pillanat elnyújtása vált, habár tudtam, ideje lenne elhúzódnom tőle. Pár kósza percig élveztem a közelségét. Túlságosan is...

Nathan törődően cirógatta a karom, ujjai a pulóver ellenére bizsergést váltottak ki a bőrömből.

Nincs értelme tovább áltatnom magam: egyértelműen vonzódom hozzá. Talán eszelős vagyok, de teljesen megfeledkeztem a démoni oldaláról. Számít egyáltalán, mikor ennyire törődő? Amúgy mitől az?

Sejtettem, itt az idő. Vonakodva emeltem fel a fejem, mire a keze lecsúszott a hátamon, ezzel végigsimítva rajta.

– Köszönöm – suttogtam szégyenlősen –, azt hiszem, már jobban vagyok.

– Örülök! Akkor pihenj le! Én addig elmegyek, körülnézek a városban.

A kijelentésére megmerevedtem. Felugrottam, egyenesen elé masíroztam. Kihúztam magam, bár nevetségesen festhettem, ugyanis mindössze a mellkasáig értem. Nem tántorított el a magasságkülönbség. Megemeltem az állam, határozottan, a tőlem telhető legcsúnyább módon álltam a pillantását.

– Nem mehetsz el!

– Csak körbenézek! – Megpróbált kikerülni engem, azonban engem nem olyan fából faragtak. Elkaptam a karját, aztán visszaálltam elé.

– Nem akarom, hogy elmenj! – szögeztem le ellentmondást nem tűrően.

– Hamar visszaérek! Észre sem fogod venni – erősködött tovább, míg tekintete az őt szorongató ujjaimra siklott, ezután vissza rám.

– Nathaniel! Ne hagyj itt! – Vészjóslóan hangsúlyoztam ki a nevét. A pupillája kitágult, a feketeség majdnem elfedte a kékséget, végül az árnyékok tétován visszahúzódtak. Hű, baszki!

– Jól van, akkor leülök oda! – Az ággyal szemben elhelyezett szürke fotelre bökött, miután lefejtette magáról a tenyerem.

Makacsul fűztem össze a karom.

– Ígérd meg!

– Rendben! Eleanor, megígérem, nem megyek sehova!

Várakozóan vonta fel a szemöldökét.

– Szuper!

Duzzogva rontottam be a vendégszobához tartozó fürdőbe, azért előtte indulatosan felkaptam a Morgan által itt hagyott pizsamát.

A pulóver odabent jutott eszembe. Levettem, bámultam rá egy darabig, még egyszer megszimatoltam, aztán megcsóváltam a fejem. Őrült vagyok, ez tuti, de a srácnak rohadt jó illata van. Talán azért, mert démon? Franc tudja! Ettől függetlenül erős késztetést éreztem a ruha megtartására. Néhány perc tanakodás után győztem meg magam az ellenkezőjéről, így visszatértem Nathanielhez.

– Köszi – nyújtottam felé a ruhát.

– Nincs rá szükséged?

Kétkedő tekintete bizonytalanságot ébresztett bennem. Ennek ellenére már döntöttem.

– Most nincs. Köszönöm, kedves volt tőled, hogy kölcsönadtad.

– Nincs mit!

Viszonylag fürgén megmosakodtam. Nem volt kedvem hosszan ázni, és valahogy ezúttal nem is esett jól a víz forrósága. Égette az érzékeny bőröm, a csuklóm pedig újfent fájdalmasan lüktetett. Alig bírtam megtartani a zuhanyfejet, ezért inkább kimásztam onnan, megtörölköztem, majd felhúztam a nálam kétszer nagyobb pizsamaszettet. A rózsaszín, rövid ujjú póló a combom feléig ért, a hozzá passzoló rövidnadrág meg konkrétan a térdemig. Csodálatos!

Alig mertem kimenni, azonban túlságosan fáztam ahhoz, hogy itt álldogáljak, szóval erőt vettem magamon.

Nathan még mindig a fotelban üldögélt, amikor kibandukoltam. Amint meglátott, leeresztette a könyvet, amit olvasott. Legalább kétszer szemérmetlenül végigmért. Az arcom biztosan vörös színt öltött.

– Csinos!

– Kösz – vetettem oda sértődötten.

Mit sem törődve a gúnyolódásával, bebújtam a lila, csillagmintás takaró ölelésébe. Unottan nézelődtem a szobában, egészen addig, míg időközben meg nem akadt a szemem a Morgan által Nathannek előkészített pólón.

– Te nem tervezel aludni?

– Nem. – Fel sem nézett a regényből. – Valakinek ébernek kell maradni.

– Mióta nem pihentél?

– Nem tudom. Három hete?

– Jesszus – morogtam az orrom alatt. – Akkor jót tenne.

– A-a!

– Na, gyere! Kényelmes, feküdj ide mellém! – paskoltam meg az ágy jobb oldalát. Gondoltam viszonozom a nemrég kapott kedvességet. Talán akkor sem tiltakoznék, ha újra meg akarna vigasztalni. Szeretek ölelkezni, ráadásul mindjárt megfagyok.

– Elképesztő! Alig pár napja tudod, hogy démonvér folyik az ereidben, és máris tökéletesre fejlesztetted a csábítás mesterségét! Gondolom, nem illik ellenkezni, mikor nők csalogatnak az ágyukba.

– Roppant humoros vagy.

Nathan elvigyorodott, lecsapta a könyvet a fotel bal oldalán lévő polcra, majd szinte ideröppent mellém.

– Megfelel?

– Gondoltam, megfürdesz vagy legalább leveszed a cipőd!

– A motelben fürödtem!

Mérgesen fürkésztem őt.

– Ja, akkor ma nem lehet?

– Ha megmosakszom, akkor végre békén hagysz?

A vonásai enyhe dühről árulkodtak. Túlzásba eshettem a parancsolgatással.

– Igen! – jelentettem ki, miközben gombócba gyúrtam a pólót, és hozzávágtam. – Tessék! Vedd fel!

Nathan kimondottan mérges pillantással jutalmazott, ezt követően berobogott a fürdőszobába. A víz a zuhanytálcára zúdult, azonban a csobogás két percen belül elcsendesedett. Tehát pancsolni sem szeret.

– Örülsz?

A fürdőajtó kicsapódott. A féldémon fiú kitotyogott rajta. Amint észrevettem a szürke, bő, térdig érő pólóját, kitört belőlem a kacagás. Minden bizonnyal Morgan apukájáé.

– Szerinted ez vicces, Eleanor? – Grimaszolt, mialatt leheveredett az ágy másik felére. Edzett lábát hanyagul keresztbe vetette. A kezét tarkója alá rakta, az egyszerű mozdulattól az izmai kidudorodtak. A fejét felém fordította, ezután halvány mosolyt villantott.

– Elég abszurd – nyögtem nevetve.

– Nekem mondod? Nem volt a szerződésemben, hogy pizsipartit kell tartanom valami idegen házában! – Fel sem vettem a sértését, ismét kitört belőlem a vihogás. – Legalább te jól érzed magad.

– Na! – mondtam, miután lecsillapodtam. – Nem oltod le a villanyt?

– Van egyéb óhajod? Megmasszírozzam a hátad? Nem vagy véletlenül szomjas? – Nathan megrázta a fejét, ám nem tétlenkedett. Szabad szemmel láthatatlan sebességgel jutott el a kapcsolóig. A sötétség ránk telepedett.

– Nem! – válaszoltam már komolyabban, de még mindig mosoly bujkált az ajkamon. – Jó éjt!

– Aha. Aludj jól!

Lehunytam a szemem, megpróbáltam felhőtlen dolgokra gondolni, ennek ellenére az elmémet ellepte a szokásos szürke köd, mely nem engedett kiutat a homályból. Mókuskerékként pörgött az agyam.

Kizárólag a testvéremre bírtam gondolni. Hiányzott, borzasztóan féltettem. Nem tudtam őt kiverni a gondolataim káoszából. Ott pislákolt még akkor is, amikor nem figyeltem. Holmi észrevehetetlenül apró vészcsengő zúgott bennem megállíthatatlanul, és csak azt hajtogatta: valamit tenned kell.

Ettől függetlenül nem tudtam, mit tehetnék. Jelentéktelen paraszt voltam egy irreálisan nagy sakktáblán; sőt, úgy éreztem, én leszek a következő, akit kiütnek a játékból.

– Nathan – fordultam szembe vele –, Jayce életben marad, ugye?

– Persze! – Habozás nélkül vágta rá. – Ne félj ettől, szükségük van rá!

– Azért eléggé aggódom érte.

– Kitalálunk valamit, jó?

Nem sokat láttam belőle, kivéve a gyémántfényű szemét. Döbbenetes!

– Oké – motyogtam szomorúan. – Te nem fogsz magamra hagyni, ugye?

Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküle. Rettegtem tőle, hogy őt is elragadják mellőlem, nekem pedig egyedül kell boldogulnom angyalok meg démonok között.

– Nem.

A kispárnám begyűrtem a fejem alá, míg elgondolkodtam a következő kérdésemen. Feljajdultam. A csuklómba irtózatos fájdalom hatolt.

– Nagyon fáj?

– Sajnos igen – súgtam elhalóan.

Nathan megemelte a rossz kezem, óvatosan megtapogatta. Ezután felült, és leszedte a kötést.

– Pofára fogsz esni – figyelmeztettem, miután magabiztosan felkelt. – Kapcsold fel a...

– Nincs rá szükség.

Kis ideig eltűnt a fürdőben, aztán visszatért. Összeszorított fogakkal tűrtem a jeges borogatást, miközben azon tűnődtem, beépített éjjellátóval rendelkezik-e.

– Talán ez segít.

Óvatosan eresztette le a lüktető végtagot, vigyázva, nehogy baja essen. Ismét felsejlettek bennem a miértek az indokolatlan törődésével kapcsolatban.

– Miért vagy velem ennyire kedves? Alig ismersz.

– Nem vagyok kedves. Szívesen segítek, ennyire egyszerű.

– Miért? – erősködtem tovább. – Miért nem szarod le?

– Ha mindenki érdektelen lenne, borzalmas világban élnénk, nem gondolod? – vetette fel, azonban kerülte a kérdésemre való válaszadást.

Sóhaj szökött ki belőlem. Valahogy minden kérdésem kikerülte. Nem értettem, mi az oka ennek, ám határozottan kétségeket ébresztett bennem.

– Valaki megparancsolta neked, hogy így viselkedj?

Végre hozzászokott a szemem a sötéthez, úgyhogy tökéletesen láttam a találgatásomra adott reakcióját. Őszinte döbbenetet tükrözött az arca.

– Nekem nem parancsol senki! Főleg nem Belzebub!

– Oké, sajnálom, csak nem értem.

– Nem is kell – felelte komoran. – Aludj inkább!

Elkeseredetten vizslattam az íriszében csillogó haragot. Miért tér ki minden elől?

– Nem akarsz beszélgetni velem?

– Luna – nevetett fel váratlanul –, én szívesen beszélgetek veled reggelig, de te leszel rohadt fáradt, nem én.

– Jól van! Akkor mindegy!

Egyszerűen hátat fordítottam neki. Hisztisen kémleltem az éjjeliszekrényt, hiszen annyi mindent szerettem volna még kérdezni, ő meg teljesen elzárkózott előlem. Erős gyanú ébredt bennem, a fiú titkol valamit. Szándékosan biztos nem hallgatna el mindent. Valahogy mindig elterelte a szót, közben semmit sem tudtam a világról, amibe belerángattak. Információkhoz akartam jutni, viszont Nathan lehetetlenné tette.

– Megsértődtél, igaz?

– Nem.

– Dehogynem – állapította meg helyesen. – Sajnálom, nem akartalak megbántani.

– Majd beszélgetek mással! – suttogtam indulatosan. – Vannak olyanok, akik szívesen teszik velem!

– Mondtam, dumálhatunk. – Mentegetőzni próbált, ám feleslegesen.

– Engedd el! Jó éjt!

Nathaniel nem felelt, helyette felkelt, és átült a fotelbe, ahonnan nemrég kirángattam. Amint felemelte a könyvet, dühösen ráförmedtem:

– Most mit csinálsz?

Ha lehetne ölni a szememmel, mostanra halott lenne a fickó. Mi az istenért nem tud két percig nyugodtan feküdni?

– Olvasok – bökött felém a regénnyel. – Jönnek az ufók!

– Leszarom az ufókat! Feküdj ide vissza!

– Mondták már, hogy iszonyatosan akaratos vagy? – vonta fel a szemöldökét, miközben visszamászott mellém a könyvvel a kezében. – Nem beszélgetsz velem, ezért olvasok.

– Én nem beszélgetek? – sipákoltam fennhangon. – Te nem válaszolsz egy kérdésemre sem!

– Minden kérdésre válaszoltam eddig.

– Kivéve azokra, amikre nem.

Felsóhajtott.

– Amire nem válaszoltam, annak mind oka van. Elég, ha később beszélünk róla.

– Később? Miért? – Idegesen feküdtem vissza. A lüktető csuklómmal sem törődtem, hiszen lassan ott tartottam, magam kulcsolom az ujjaim a nyakára, és némi kínzással szerzem meg a tudást.

– Azért, Luna, mert nem lényegesek. Mindent elmondtam, ami az.

– Találkoztál valaha a sátánnal?

A legutóbb ezzel kapcsolatban is szűkszavú volt.

– Igen – helyezte az olvasmányt a párnája mellé.

– Király, milyen ő? A múltkor megígérted, szóval mesélj valamit erről!

– Nem olyan, mint képzelnéd – pislogott rám elgondolkodva. – Sokkal rosszabb.

– Hogyan néz ki? Nagy szarvai vannak? Piros arca? Meg... vasvillája... hosszú farka?

Nem tagadom, lázba hozott a téma. Végre beszél!

– Nincsenek. – Felhőtlenül nevetett fel. – Bárhogy kinézhet.

– Az mit jelent?

– Ahogy mondom.

Folyamatosan kuncogott.

– Akár az a szekrény is lehet ő? – mutattam oda, mire Nathan szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta. – Nem?

– Én élőlényekre gondoltam, nem... bútorokra.

Ledőlt a párnára, így valamelyest közelebb került hozzám.

– Mikor találkoztál vele? – folytattam a kérdezősködést.

Kék íriszét szorosan rajtam tartotta, úgy tűnt, megfontolta, mit osszon meg velem.

– Régen.

Hihetetlen! Fogóval húzzam ki belőle?

– Többször találkoztatok?

– Régen igen.

– Tehát te sem vagy elégedett Belzebub uralkodásával?

– Nem kimondottan – mosolygott rám. – Én sokkal jobban csinálnám.

– Szóval átvennéd a pokol vezetését?

Meglepetten meredtem az arcára.

– Soha! Tudod, mekkora meló az?

Nem, nem tudom. Lényegében semmit.

– Hol van most a sátán? Mi a neve? Lucifer?

– Sokat kérdezel róla. Miért nem azt kérdezed, Isten létezik-e és hol van?

– Azért, Nathan, mert sosem voltam vallásos – közöltem halkan nevetve. Annyira szürreálisan hatott, miután nemrégiben kiderült, az apám egy kicseszett arkangyal. – A történtek után előbb ülnék le az ördöggel vacsorázni, mint Istennel.

– Kíváncsivá teszel – jegyezte meg hunyorogva –, főleg, mivel Michael nevelt fel.

– Sosem beszélt nekem a vallásról. Teljesen átlagosan nevelt. Azért vagyok ennyire kiborulva, mivel belecsöppentem ebbe az egészbe. Egyáltalán nem volt gyanús, érted? Egyszer sem említette meg Istent. Senkit! Karácsonykor sem!

– Érdekes – mormolta Nathan.

– Létezik Isten? – csaptam le rá újra.

Nem menekül a kérdéseim elől!

– Nem tudom, sosem találkoztunk.

– De a sátánnal igen? Azért durva.

– Ez már csak ilyen – rántott vállat. – Van még kérdésed, vagy szeretnél aludni?

– Válaszolj azokra, amiket feltettem, utána alszom!

– Tedd fel őket újra, kérlek! – szívta be szakaszosan a levegőt. Ezek szerint neki is leesett, mennyire makacsul gyűjtöm a tudnivalókat.

– Azt kérdeztem: hol van most a sátán és mi a neve? – ismételtem.

– Senki sem tudja, hol van most – felelte sejtelmesen. – Lucifer a neve.

– Nem tudják? Simán Lucifer? Lucifer Lucifer?

– Igen, tök simán. Lucifer, kész. A többit elmesélem máskor, mert elég hosszú történet. Hajnali fél öt van.

– Jól van – egyeztem bele.

Többet sikerült kiszednem belőle, mint hittem.

A továbbiakban elnémultunk, azonban folyamatosan az elhangzott beszélgetésen rugóztam, mert elképesztőnek találtam Lucifer létezését, illetve azt is, hogy Nathan találkozott már vele. Vajon miről társalogtak? Hogyan öljünk embereket? Ölt embert? Megannyi kérdés, belőlem meg áradt a tudatlanság. Az elhatározás sebesen született meg bennem, miszerint mindent ki fogok szedni belőle, amint lesz rá alkalom.