Az öreg Chevrolet motorja úgy zúgott, mint a darázsfészek, amit éppen leverni készültek a jól megszokott helyéről. Képtelen voltam másra koncentrálni, kizárólag a fogaskerekek egyhangú csattogására. Zakatolt tőle az agyam.

A harmincötödik órában már igencsak nehézkessé vált az ülés. Elzsibbadtam, unatkoztam és korgott a gyomrom.

Az éjszaka történtek után sikerült öt-hat órát pihennem, de nem éreztem elégnek. A legjobban egy pihe-puha ágyra vágytam, ahol békére lelhetek az álmaim vad tengerében. Egyébként is imádom a tengert. A hátamon lebegve élvezném a hullámok nyaldosását a bőrömön. A hasamon jéghideg vízcseppek gördülhetnének végig, esetleg hagyhatnám, hogy elsodorjon a víz. Jó messzire, hátha többé nem kell szembesülnöm a sanyarú valósággal.

Csukott szemmel álmodoztam, gyermeteg gondolataim váratlan boldogsággal töltötték fel a sérült elmém. Talán el is mosolyodtam. Óriási sóhaj kíséretében zuhantam vissza a kegyetlen realitásba, ahol eddig mesebelinek hitt lények keresztezték az utam. Úgy suhant el a derűs képzelgés, ahogy a napraforgók konyulnak le borús napokon, a kietlen szántóföldön.

Felpattant a szemhéjam, lényegében felriadtam. Most tudatosult bennem, eddig félálomban lehettem.

– Luna? – Jayce előrehajolt, egyenesen az arcomba nézett. – Fent vagy?

– Igen – mormoltam rekedten.

– Nagyjából öt órányira vagyunk Los Angelestől – kezdett bele, még mindig az ülésbe csimpaszkodva lógott, hajszál híján előrebukott az ölembe. – Arra gondoltunk, megállhatnánk pihenni, enni és fürdeni.

– Öhm... oké. Rám férne egy zuhany.

Szinte láttam magam előtt, miképp veszem le a kétnapos, izzadt ruhám. Belépek a forró vízcseppek takarásába, végre ellazulok... Aztán ismét homlokon csapott a valóság.

– Nem fognak ránk találni a démonok? – Azonnal Nathan felé kaptam a tekintetem, aki megnyugtatóan rám mosolygott.

– Őrködni fogok, nyugi!

A válaszára nem öntött el a béke, a gyomrom kánkánt járt az ismét feltörő feszültségtől. A stressz lett az új legjobb barátom, úgy ölelt magához, mint ebben az életben senki más. Egyek voltunk: igazi, kerek egész.

Egy eldugottabb, olcsóbb motelben szállunk meg. Nem vetett fel minket a pénz, úgyhogy közös szobát béreltünk. Nekem rendben volt, így egyébként is sokkal biztonságosabb. Nem szeretnék egyedül lenni, amikor megjelenik valamiféle izé.

Jobb lesz Nathan közelében maradnom, hátha másodjára sem hagy szorult helyzetben. Végül jót beszélgettünk az este, szimpatikusnak ítéltem a nyitottságát. Máris megváltozott a véleményem, legalábbis nem holmi szörnyeteget láttam benne. Egyértelmű, túl hamar ítéltem. Nem tudhattam, milyen a srác, azonban szívesen megismerném...

Mielőtt kivettük a szobát, megálltunk egy helyi, kisebb élelmiszerboltban. Ott vásároltunk némi csomagolt, gyors kaját. Valami mikrós lasagnét választottam magamnak, míg a fiúk konzervekkel tömték meg a kosarat. A motelbe érve éhezőkhöz hasonlóan faltuk be a hűtőízű ebédet – legalábbis az enyém fixen az volt.

Utána végre elvonultam a fürdőszobába, ahol némileg rendbe hoztam magam. A tükörbe nézve, először elszörnyedtem a látványtól, majd inkább úgy döntöttem, nem érdekel a dolog. Jó az a szénakazal a fejemen, úgyis megmosom. A lila foltok meg idővel eltűnnek. Mostanra a csípőm már nem sajgott, egyedül a vállam alatti rész és a csuklóm maradt problémás.

Levettem a New York feliratú, néhol bekoszolódott pólóm, illetve a poros farmerem. Rögtön az egyik akasztóra hajítottam őket. A zuhany alá lépve elvágták a negatív gondolataim hosszú fonalát. Sosem hittem volna, hogy a fürdés egyszer ekkora örömet okozhat, így jól megdörzsöltem minden porcikám az olcsó szappannal, még a hajamat is kétszer átdörgöltem. Nem tudhattam, mikor fogok legközelebb mosakodni. Talán napok múltán.

Miután elkészültem, kiemeltem a táskámból a váltóruhát. Szinte kielégítőnek bizonyult felvenni a tiszta alsóneműt. Felkaptam a fekete, egyszínű felsőm meg a szürke cicagatyám, aztán kifésültem a gubancos, vöröses tincseket az ujjaimmal.

Amint elkészültem, kiléptem a fiúk közé, akik az ágyon ülve bámultak valami ingerszegény sorozatot.

– Na, mi a helyzet? – kérdeztem, miközben lehuppantam a franciaágy szélére.

– Lepihensz? – Nathan hozzám intézte a kérdését. Meg sem várta a válaszom, rögvest felpattant.

– Igen.

○•○•○

A szemem hunyorogva járta be a helyiséget. Hirtelen azt sem tudtam, merre vagyok, aztán villámcsapásként hatolt bele a még igencsak tompa elmémbe a felismerés: egy motelban. A vérfagyasztó idegesség előbújt a rejtekhelyéről, a gyomrom táncra perdült. Mi a franc ez?

Ülésbe tornáztam magam, majd a tőlem balra elhelyezkedő fotelban elnyúlt Jayce-en állt meg a pillantásom. Elmélyülten bámulta a tévét, rám sem hederített, pedig valószínűleg érzékelte, már felkeltem. Nathan nem tartózkodott a szobában, kint őrködhetett, ahogy korábban ígérte.

– Hány óra van?

– Este tíz – felelte az öcsém. – Megint átaludtad a napot.

– Te nem aludtál?

– Nemrég keltem.

– Hol van Nathan? – A biztonság kedvéért rákérdeztem.

– A szoba előtt várja a nemkívánatos látogatókat. – Unottan ejtette ki a szavakat.

– Nem kéne inkább innen őrködnie? – vetettem fel aggodalmasan.

Nem túl fair a bujkálásunk, ő meg odakint áll egyedül, akár valami testőr.

– Máris hiányzik? – heccelt Jay. Persze, amint felkínálkozott az alkalom, azonnal ki kellett forgatnia a mondandóm. – Én örülök neki, hogy összebarátkoztatok, viszont azért remélem, tegnap este tényleg csak beszélgettetek.

A hangsúlya vádlónak hatott, zöld írisze megvetően siklott végig rajtam. Hát, ez elég furcsa.

– Jayce, úgy ismersz, mint aki naponta új csávókkal fekszik össze?

– Nem, Eleanor, nem így, ezért remélem, nem most fogod elkezdeni.

Jesszus! A testvéremnek biztosan elmentek otthonról. Legutoljára apa beszélt hasonlókat, miután majdhogynem két évvel ezelőtt bemutattam neki az első és egyetlen exem, Aaront. Rendesen kifakadt utána. Sajnos későn tudatosult bennem, jogosan fedett meg. Az egyik vesém odaadnám, ha kitörölhetném a fickót az életemből.

– Nem értem – tanulmányoztam az arcát –, azt mondtad, Nathan jó fej. Szóval azért ne feküdjek vele össze? Annyira nem az?

– Szeretnél? Mert akkor kimehetek, amíg gyorsan megejtitek.

Továbbra sem jutott el az agyamig, mi a fene ütött belé. Sosem szokott így viselkedni. Természetesen kellően felhúzott a szükségtelen kötözködésével.

– Egy idióta vagy! Különben is, mi bajod van? Meghülyültél?

– Semmi! Megkérdeztem, mi a helyzet.

– Beszélgettünk, baszki! – emeltem meg a hangom, miközben lerúgtam a takarót. Feszülten fordultam az öcsém felé.

– Megtennétek, hogy nem estek egymás torkának? – Nathan berontott az ajtón, határozottan becsapta maga után. Minden bizonnyal végighallgatta Jay nevetséges számonkérését. Egek, rohadt gáz!

– Eleanor nehezményezte az őrködést, aztán kiderült, le akar veled feküdni – ecsetelte az öcsém, miközben cinikusan rámosolygott a barátjára. Ennek teljesen elködösült az agya.

– Te hülye vagy! – kiáltottam rá. – Én nem mondtam semmi ilyesmit! Ezt már te kombináltad!

– Jayce, jól érzed magad? – Nathaniel beljebb lépett, gyanakodva mérte végig az említettet. – Furán viselkedsz.

– Kicsit meleg van itt, de amúgy igen! – A testvérem felkelt az eddigi helyéről, majd komótosan az asztalhoz sétált, ahol bekapott pár darab kekszet.

– Nem akarok veled lefeküdni! – közöltem a nagy felindultságban a sráccal, mire összevonta a szemöldökét.

– Rendben – felelte. Megcsóválta fejét, aztán inkább kiment az ajtón. Úgy tűnt... megbántottam? A francba! Pedig igazából nem ellenkeznék, ha leteperne.

Az indulatok lecsillapodását követően, bevonultam a fürdőbe. Kifelé jövet megtorpantam az asztal mellett, amire a fiúk ráhalmozták a nasikat. Grimaszolva, az ajkam harapdálva néztem végig a chipsen, csokin és kekszen, viszont egyik sem hozta meg az étvágyam, így elengedtem a dolgot.

Épp indultam volna vissza a biztonságérzetet nyújtó ágyneműk közé, amikor meghallottam Jay telefonját megcsörrenni. A csengőhang úgy hasított a csendbe, mintha ágyúgolyót lőttek volna ki.

Nathan egyből besietett a helyiségbe, míg az ikertestvérem dermedten figyelte a kijelzőt. A lélegzete felgyorsult, az arca kipirosodott.

– Ki az? – tette fel az égető kérdést Nathaniel.

– Anya.

– Nem veheted fel! – szóltam rá halálra váltan.

A tekintete köztünk és a kitartóan csilingelő eszköz között cikázott, végül beleszólt:

– Szia, anya!

A kék szemű kecses nagymacskákat meghazudtoló sebességgel termett mellettem. Mutatóujját az ajka elé helyezte, jelezve, jobb, ha kussolok.

– Levegőt se vegyél – tátogta felém.

Bólintottam.

Meghűlt bennem a vér, mikor Jayce kivonult a motelszobából, hogy bájcsevejt folytasson a nővel, aki pár napja még le akart rángatni a kicseszett pokolba. Igyekeztem nem elájulni a remegéstől, ami a lábamtól a fejem búbjáig átjárt. Szoborrá dermedve álltam – már, amennyire ezt reszketve ki lehetett vitelezni –, még a kisujjamat sem mozdítottam. Elképzelhetetlen borzalmak lepték el az eddig viszonylag békés gondolataim. Az iszonyat rémképeinek különböző fajtái cikáztak bennem: leginkább az öcsém halálától a sajátomig.

Nem számoltam, hány perc telt el, mire visszajött, ám örökkévalóságnak tűnt. Betrappolt, akár a világ királya, akit most koronáztak meg. Komótosan lépkedett az asztalhoz, és halál lazán bekapott néhány szem csipszet.

– Jayce? Mégis mit képzeltél?

– Nyugi! – folytatta a csemegézést. – Csak tudni akarta, jól vagyunk-e.

– Vagy inkább... hol vagyunk? Minek vetted fel azt a kurva telefont? – A dühkitörésem újfent kiteljesedni készült. – Miattad fognak megölni, te idióta!

– Nem fog senki megölni! Anya össze van zavarodva!

– Most őt véded? Két napja majdnem elvitt magával a pokolba!

– Azóta már meggondolta magát...

– Ó, tényleg? – ordítottam rá, majd heves felindulásból meglöktem a vállát. A teste megrázkódott, de nem mozdult, helyette összehúzta a szemöldökét, aztán hátrált kettőt a fürdő felé. Láttam rajta, nem vette komolyan az indulatos kérdéseim, így Nathan felé fordultam.

– Azonnal el kell mennünk innen!

Reméltem, ő legalább annyira jelentőségteljesnek gondolja a helyzetet, mint én, azonban a srác csak pislogott. Talán nem tudta, mi tévő legyen. Nem hibáztattam, mert én is teljesen összezavarodtam.

– Eleanor! – Jayce gyöngéden a vállamra simította a kezét. Hagytam neki, hogy maga felé fordítson. Mélyen a szemébe néztem, tekintete csaknem teljesen üvegesnek hatott. – Fejezd ezt be! Ideje hazamenni! Már várnak ránk!

A szemem ezerszeresére tágult a kijelentésére. Az arcomra lehetett írva a rémület, mert Jay szorítása egyre erősödött rajtam, ezért megpróbáltam hátrálni. Nem engedett. A gyomrom újfent úgy cikázott, akár egy papírsárkány az égen.

– Jayce? – Nathan mellém lépett, értetlenül pásztázta az öcsém. – Minden oké?

– Hazamegyünk! – ismételte határozottan, miközben megpróbált a csuklóm után nyúlni. Arra nem számított, hogy a magasságomnak köszönhetően gyorsabban lehajolok, mint ahogy ő felém nyúl, így még mielőtt Nathan bármit tehetett volna, váratlan mozdulattal kicsavarodtam előle. Azzal a lendülettel lekevertem neki életem első pofonját. Egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz?

A csuklómba szörnyű fájdalom hatolt. Gyötrelmemben felszisszentem, amikor tudatosult bennem, ez nem volt kidolgozott terv. Azonnal odakaptam a másik kezemmel, körbefontam rajta az ujjaimat, csakhogy a kín nem enyhült.

Nagyokat nyelve kémleltem az öcsém, vártam, mi fog történni. Nem mozdult, teljesen lefagyott. A tekintete a padlót pásztázta, mintha keresne valamit, amit nem talál.

– Jayce? – Nathan kettőnk közé lépett, elkapta a felkarját, majd megrázta. Lábujjhegyre állva kukucskáltam ki mellette, nehogy lemaradjak valami fontosról. Bárcsak ne tettem volna!

Jayce tekintete többé nem bizonyult ködösnek: pupillája egybeolvadt az íriszével, akárcsak Nathanielnek az átváltozásakor. Ugyanakkor nem feketeség honolt benne, hanem majdnem átlátszónak tűnt, akár valami színtelen üveggolyó. Némi fehérséggel vegyítve, mely füstös csíkokban szelte át a szemét.

– Luna – szólított meg Nathan. – Hátrálj!

– Ó, baszki!

A tüdőmbe szorult a levegő. Szófogadóan csoszogtam hátra, egészen az ajtó melletti falig. Azóta is a rossz csuklómat szorongattam, mert az éles lüktetés hullámokban tört rá.

– Jayce! – Nathan ismételten megcibálta a testvérem karját, mire ő felkapta a fejét. Nem vett tudomást a srácról, egyenesen engem kezdett mustrálni. Ez a szempár... Vérfagyasztóbb a feketénél. Úgy éreztem, bezártak az oroszlán ketrecébe, ahonnan nincs menekvés.

– Jayce! – A fiú újfent megpróbálta kizökkenteni őt a transzból, de nem sikerült.

Az öcsém heves mozdulattal taszította odébb szerencsétlent, majd öblös léptekkel megindult felém.

Páni rémületemben felkaptam az első használható tárgyat, ami a kezem ügyébe került: egy lámpát. Feszülten, csapásra emelve tartottam, vártam a fenevadra, aki minden bizonnyal megesz vacsorára. Nem vagyok túl húsos, borzalmas főfogás leszek.

Jay eltökélten haladt felém, azonban mielőtt elért volna hozzám, összecsuklott, ahogyan a rosszul összeszerelt éjjeliszekrényem hétéves koromban. Titkon örültem, hogy néhány csavar kimaradt.

Térdre rogyva görnyedt előre, a tenyerét az arcára simította, majd felüvöltött. Az ordításából mértéktelen gyötrelmet véltem kiolvasni. Ezt fokozta az előre-hátra ringatózás, amibe nyögdécselve kezdett bele. Szenvedett: erősen és félelmetesen.

– Jayce!

A kezdeti pánikot átvette az aggodalom, ezért odasiettem mellé. Le akartam térdelni, megsimogatni a hátát, megnyugtatni, a segítségére lenni, viszont minden próbálkozásom feleslegesnek látszott. Nathant nem érdekelte a jó szándékom; elkapta a derekam, mintha tollpihe volnék, utána sebesen elrántott onnan.

Roppant módon elegem lett ebből az egészből; mindenki meg szeretné mondani, mit tegyek, de rég nem vagyok óvodás, így feldúltan igyekeztem kiszabadulni a markáns szorításból.

– Engedj el! – mordultam rá, mire a karja elernyedt. Ettől függetlenül képtelen voltam szabadulni.

– Nem mehetsz oda! Az életedbe is kerülhet, ha most közelebb mész! Felfogtad, Eleanor? – Komolyan ejtette ki a szavakat. Érezhetően neki sem volt ínyére az újfent kialakult szituáció, bár ez nem túl meglepő.

Bólintottam.

Nathan kiengedett a vasmarkából, aztán az ajtó felé bökött. Feszülten sétáltam vissza az előző helyemre, onnan figyeltem az öcsém zavartalan szenvedését.

Pár kósza, idegőrlő pillanatig még feszülten ringatózott, majd egyik percről a másikra megmerevedett. Váratlanul csapott elő a hátából két, fekete szárny. A pólójának anyagát átszakította. Megdöbbenni sem maradt időm, ugyanis levert vele mindent az asztalról. A csipsz szanaszét borulva hullott a padlóra, akár az őszi, viharos napokon a sárga levelek. Dermedten vártam, meghalok-e.

– Jay? – Nathan kimérten mozdult felé. A neve hallatára, rögvest felkapta a fejét, a barátjára pillantott. A felsője lehullott róla. – Le kell nyugodnod, különben... kénytelenek leszünk verekedni. Nincs kedvem elverni téged, haver.

Csodálkoztam, Nathan milyen nyugalommal szólt hozzá. Ugyanakkor nem változott démon izévé, mikor Jayce szemmel láthatóan szintén furcsa, mégis ijesztő lénnyé alakult. Talán tényleg nem akart megküzdeni vele? Mondjuk én sem szeretnék, elnézve a két oldalt beesett arcát, ezer ráncba szaladt homlokát meg az erőteljesen kirajzolódott arccsontját. Elszürkült bőre, hosszú, éles karmai azonban nem múlták felül a tekintetét. Abban továbbra is baljósan gomolygott a fehérség. Sokkal hátborzongatóbb, mint a fekete, ez száz százalék. Futkos tőle a hideg a hátamon, baszki! Mi a fene, de komolyan?

Lassan tudatosulni kezdett bennem, a srácok nem hazudtak. A testvérem átváltozott. Valószínűleg előbb-utóbb ugyanilyen mitikus szörny leszek rusnya körmökkel – amikre bőven ráférne némi manikűr – és nyeszlett pofával. Alig várom, hogy megtapasztaljam, milyen érzés.

– Nem... Nem tudom, mi történt.

Bizonytalanul emelte meg fekete pompában tündöklő, legalább két és fél méter hosszú, bámulatos szárnyait. Nem csoda, hogy levert velük mindent. A lámpa pislákoló fénye odavetődött, a tollak egyesével csillantak fel benne. Azt hihette az ember, obszidiánnal lettek bevonva. A vége borzongató fegyvernek látszott. Akárcsak egy penge éle.

Óvatosan fogta az ujjai közé a jobb oldali végét, a szemöldökét ráncolva dörzsölte meg. Talán maga is nehezen értette, mit keresnek a hátán. A szája elnyílt, halk "hű" jött ki rajta, majd a fejét a válla felé hajtva pislogott a háta felé.

– Minden rendben van! Ne pánikolj! – adta ki az utasítást Nathaniel. – Vége van, innentől nem fog fájni.

– Hogyan tüntessem el ezeket a valamiket? – Jayce forgott kettőt, így mindenkinek remek rálátása nyílt az újdonsült végtagjaira. Viszont egyáltalán nem bukott ki, ami kellően megdöbbentett.

A kérdése hallatára viszonylag megnyugodtam. Tehát Jayce Theodore Owens visszatért közénk. Habár kicsit másképp festett, de legalább ő az.

Oda szerettem volna szaladni átölelni, aztán mégsem tettem. Egyrészt kicsit még be voltam fosva, másrészt valamelyest viszolyogtam ettől a formától.

– Próbálj meg arra gondolni, hogy eltűnnek! – tanácsolta Nathan, bár ezúttal nem tűnt kimondottan magabiztosnak.

– Oké...

Az öcsém különösen mély lélegzetet vett, és lehunyta átlátszó, fehéres pillantását. A következő másodpercben a tollak eltűntek. Pont nem láttam, hogyan húzódtak vissza a hátába. Vagyis... hova.

Nathannel összepillantottunk. Ő beletúrt kócos, barna hajába, miközben kiengedte az orrán a levegőt. Én csöndesen bólogattam, akárcsak egy félbolond, akinek bevarrták a száját. Akkor mégsem most halunk meg, azt hiszem.

– Eleanor! – Jayce úgy indult meg felém, mintha kergetnék. Először megrémültem, hiszen az imént próbált meg kirángatni az ajtón, ellenben, mikor elért hozzám, szorosan magához ölelt. – Annyira sajnálom! Nagyon, nagyon!

– Idióta! – mormoltam, mialatt viszonoztam az ölelést.

Végtére is, bármekkora butaságot csinál, mindig az ikertestvérem marad. Ez az, ami sosem változik: az örök és feddhetetlen testvéri szeretetünk. Na jó, talán túl könnyen megbocsátok, de leszarom. Nincs értelme haragban lenni, mikor folyamatosan váratlan, megmagyarázhatatlan események történnek.

– Ha nem keversz le nekem akkorát, hogy a fal adja a másikat, akkor talán rég Colonie felé tartanánk – jelentette ki, miután eltolt magától.

Nem sokkal később már idegesen járkált fel-alá a helyiségben. Gondolkodott, még az állát is drámaian simogatta. Egy pillanat töredékére sem torpant meg, legalább két percig masírozott, végül rám emelte – immáron zöld színű – szemét, utána a homlokára csapott.

– Azonnal el kell tűnnünk innen! – közölte azt, amelyre korábban én szintén rávilágítottam a csapatunkat.

– Miért? Mit mondtál anyának? Ő mit mondott neked, amitől begolyóztál?

– Tudja, hol vagyunk – felelt hadarva. – Valahogy belemászott az agyamba. Fogalmam sincs! Mindegy! Indulnunk kell, azonnal! A kocsiban elmondok mindent!

Jayce sietősen kapkodta fel a földről a korábban levert cuccainkat, és beledobálta őket a táskájába. Időközben felkapott egy ép pólót.

Nekem sem kellett több, azonnal magamhoz vettem a hátizsákom, aztán beszaladtam a fürdőbe a maradék ruhámért. Nathan megkísérelte rendbe szedni a szobát – több-kevesebb sikerrel.

Pár perc elteltével egyszerre léptünk ki az éjszakába, hogy újra útnak induljunk az eredeti célunk felé: Los Angelesbe.