Szokatlan hangok sodródtak felém. Azt hiszem, valaki rendesen bevágta a kocsi ajtaját, majd kinyitotta a csomagtartót: a szerszámok között matatott? Ide-oda rakosgatta, néha egymáshoz ütötte őket.

Mi a fene folyik itt? Bedöglött a kocsi, és megálltunk a szerelőnél?

– Szerinted, ha "véletlenül" becsapom a csomagtartót, végre felébred? – Jayce direkt jó hangosan tette fel a kérdést, amennyiben a csapkodásra nem is, a kiabálásra biztosan felkeljek. Mondjuk eleve félálomban lehettem, mert kezdtem felfogni az eseményeket.

– Miért nem kelted fel? – érdeklődött értetlenséggel átitatott hangon Nathaniel.

– Azt csinálom!

– De normálisan?

Szívemből szólt.

– Szerinted napokig fogom a hisztijét hallgatni, amiért nem hagytam kipihenni neki ezt a szarságot?

Az utolsó mondat eléggé megütötte a fülem ahhoz, hogy résnyire kinyissam a szemem. A homlokom ráncolva ültem fel, fintorogva fordultam a csomagtartó felé. Pislogtam párat, mivel még az álom javában maga alá akart gyűrni.

– Jayce! – hörögtem rekedtes hangon. – Baszódj meg!

– Na, tessék! – Öntelt vigyor terült el az ajkán. – Látom, jó kedélyűen ébredtél, Eleanor! – szúrt oda még egyet, viszont erre nem feleltem, csak visszazuhantam a pihe-puha, pléddel fedett ülésre. Egyáltalán mikor került alám?

Miután eléggé magamhoz tértem, kikászálódtam az autóból. Egyből körülnéztem, hiszen fogalmam sem volt, merre vagyunk. Az tuti, ez még nem a pokol, úgyhogy nincs ok az aggodalomra.

Kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat. A csípőm enyhén szúrt, a kulcscsontomon lila foltok éktelenkedtek. Felsóhajtottam. Amint megtaláltam a táskám, kikaptam belőle egy fájdalomcsillapítót. Még szerencse, hogy mindig nálam volt.

Egy kisebb útszéli étkezde előtt parkoltunk. A főúton rengeteg autó haladt el, de nem sokan álltak meg. A köves parkoló szinte üresen tátongott. Oldalát magas, öregnek látszó fák szegélyezték. A levegő frissnek hatott, pedig tényleg sok kocsi robogott el mellettünk. Néhány madár csicsergett a közeli, bús fenyőn, a napot széles, gomolygó bárányfelhők takarták. A levegő, mintha kicsit lehűlt volna tegnaphoz képest. Végül is lehet, ebben az államban – már, ha eljutottunk valamelyik másikba –, hidegebb az idő.

Elhessegettem a buta gondolatokat, és a fiúk felé pillantottam. Nathaniel keresztbe tett bokával, az Impalának dőlve dohányzott. A lágy szellő barna hajába kapott, amitől pár kócos szál a homlokába hullott. Laza testtartása nyugalmat árasztott, világoskék írisze kíváncsian pásztázott. A bőrkabátjához feszülő bicepsze különösen elvonta a figyelmem. Azon tűnődtem, vajon mitől ennyire masszív a karja, míg alapesetben nem termetes fickó. A csípője vékony, a lábai hosszúak. Biztos vagyok benne, nem hagyta ki a lábnapot sem.

– Jól vagy?

Jayce a barátja mellett toporgott. Türelmetlenül fixírozott engem.

– Te eddig is cigiztél? – Mit sem törődve az öcsém kérdésével, Nathaniel mellé léptem.

Félmosolyt villantott felém, a szemöldöke megemelkedett, miközben felém nyújtotta a cigarettát.

– Kérsz?

Megrántottam a vállam. Konkrét felelet ugyan nem érkezett, ám ennyiből nyilvánvalóvá vált a válasz. Kivettem az ujjai közül, aztán beleszívtam.

Számít már bármi? Az életem a feje tetejére állt, talán belefér pár slukknyi dohányzás. Illetve ezzel talán nem tűnik úgy, hogy nem merek szóba elegyedni vele. Végső soron tegnap megmentett, mely nem a gyilkosokra jellemző magatartásra utal. Sőt, sokat dumáltunk ahhoz képest, amennyire félnem kellene tőle. Rohadtul nem értettem, miért érzem azt, mintha... barátok lennénk vagy valami hasonló. Bíztam benne, ami azóta is érthetetlen, mégis így van.

Nem idegen számomra az érzés, amikor a füst ellepi a tüdőmet. Szinte régi, jó ismerősként üdvözöltem a csekély nikotint. Amíg apával éltem, a barátaimmal rengeteget füstöltünk, mondhatni titokban. Nem túl jó dolog, de általában a barátnőm, Morgan, mindig belevitt az ehhez hasonló helyzetekbe. Egyébként mindig nyitottabb volt nálam a rosszalkodást illetően. Mármint nem a szexre gondolok. Habár jobban belegondolva, abban annál inkább.

– Kösz! – Visszaadtam a srácnak a háromnegyedéig elégett cigit. Beleszívott még kettőt, végül odébb pöckölte. Értem, ezek szerint a démonok nem környezetvédő aktivisták.

– Na, mehetünk enni? – türelmetlenkedett Jay. Már farkaséhes lehetett, általában akkor vált ennyire feszültté. Esetleg zokon vette, amiért átsiklottam a kérdése felett.

Az étterembe érve, egész szívélyes kis vendéglő fogadott. A piros székek retro hatást keltettek, a kopottas, ezüstszínű asztalokon körkörösen csillant meg a fény a fémes felületen. A padló kockás mintája szintén megadta a nyolcvanas évek stílusát, míg a falakat az országunk rendszámai és egyéb érdekességek díszítették: biciklikerekek, mellettük pedig egy régi benzinkútoszlop.

Miután kibámészkodtuk magunkat, elfoglaltuk a leghátsó, üres boxot. Én Jayce mellett ültem, míg Nathaniel velünk szemben. Nagy, kék szemével egész sokáig fürkészett. Igyekeztem nem tudomást venni róla, de kimondottan nehéznek bizonyult. A pillantása szinte égetett. Még mindig úgy látszott, mintha folyékony neon úszna benne, és keveredne az óceán legszebb kékjével. Szokatlan, mégis szép, közben végtelenül rémisztő. Miért nem tűnik fel ez senkinek? Vagy éppen mindenkinek feltűnik, csak nem merik szóvá tenni? Talán az utóbbi.

Amint elhelyezkedtünk, a pincér kávéval kínált minket. Rögtön elfogadtam. Szükségem volt némi koffeinre.

Nagyokat kortyoltam a meleg italból, míg kihozták az ételünket. Én Nathaniellel palacsintát ettem – természetesen nem közösen, az elég fura lenne –, míg Jayce tojásrántottát kért.

– Egyébként – törte meg a csendet Jay –, arra gondoltam, szereznünk kéne ilyen eldobható telefonokat.

Nathan szemöldöke az ötlet hallatán egyből felszaladt, majd kuncogva letette a villát.

– Jay, haver, nem akciófilmben vagyunk!

– Tudom – forgatta a szemét sértődötten, mialatt bekapott egy falat ételt, ezután teli szájjal folytatta –, de attól még hasznos lehet, ha valaki leválna a csapattól!

– Oké! – Indulatosan fordultam Jayce felé. – Szerintem, ha akárki leválik tőlünk, azaz elrabolja valamiféle gyilkos, vérengző, fekete szemű, vámpírként mozgó démon, akkor nem lesz idő telefonálni! – Szarkasztikusan ejtettem ki a szavakat, kellően gúnyosan. – Ja, és azt gondolom, a pokolban nincsen térerő! – tettem hozzá nyersen, utána rögvest elbizonytalanodtam. – Vagy... van?

– Nem tudom. – Nathaniel levakarhatatlan vigyorral kémlelt. – Kétlem.

A testvérem gyengéden meglökte a vállam, mire rásandítottam. Homlokráncolva méregetett.

– Luna, mondd csak, te menstruálsz?

– Mert?

– Mert elég erőszakosan viselkedsz. – A szavai eltorzultak a szájába tömött kajától.

– Nem fognád be?! – zártam le a kellemetlen témát, aztán tudatosan a lényegre tértem. – Inkább azt mondjátok meg, hol vagyunk! Hová tartunk?

– Ha nem aludtál volna egyhuzamban tizenkét órát, akkor talán tudnád. – Jayce duzzogva nyomta magába a következő adag rántottát. Nem is evett, habzsolt.

– Apátokhoz – mondta helyette Nathaniel, mielőtt megette az utolsó falat palacsintát. – Most hagytuk el Chicagót.

– Inkább azt mondd meg, mit akart tőled az angyal! – vetette oda a szavakat az ikertesóm, még mindig teli pofával, nem túl kedves hangnemben. Nem lepett meg, amiért neki sem felhőtlen a kedve.

Lehajtottam a fejem, a félig elfogyasztott reggelimet kémleltem, mialatt próbáltam felidézni az estét. A legelkeserítőbb az egészben, hogy még mindig túlságosan össze voltam zavarodva. Gabriel azt mondta, ne keressük az apánkat, ennek ellenére mi mégis kitartóan Los Angeles felé autóztunk. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem!

Végeredményben az én hibám a felesleges út, hiszen tegnap nem bírtam közölni, hogy szükségtelen Kaliforniába menni. Apa amúgy sincs otthon. Világosan a tudtunkra adta: nem akar segíteni. Úgyhogy mi értelme bárminek? Egyedül maradtunk a pokoli lények ellen, ráadásul egy itt ült velem szemben.

Megint éktelen haragra gerjedtem, viszont az aggodalom szintén rám tört. Mik ezek a szörnyű hangulatváltozások? Lehet, tényleg meg fog jönni?

Lehet, nem ezen kéne pörögni, még csak nem is azon, mikor avanzsáltam valamiféle szörnyű Hollywood-i film főszereplőjévé. Helyette azon kéne morfondírozni, miként adagoljam be a srácoknak a helyzetet.

Mélyet sóhajtottam, hosszú másodpercekig fújtam ki a számon keresztül a levegőt, hátha sikerül lecsillapodni. Amikor hangyányit alábbhagyott az újfent keletkezett hányingerem, válaszoltam:

– Azt mondta, apa küldte, és azt kéri, ne keressem. – Felkaptam a fejem, félve lestem először Jayce-re, aztán Nathanielre. Arra számítottam, rögvest kiborul a bili, mindketten nekem esnek, vér fog folyni, végtagok hullanak, karmok bukkanak elő az asztal alól... de nem történt meg.

Pár másodpercig csend honolt. Egymást bámulták, sűrűn pislogtak. Eltűnődtem rajta, most mi történik. Talán gondolatokon keresztül kommunikálnak? Esetleg olyan mély ez a haverság, hogy kósza pillantásokból megértik egymást? Nem jutottam egyről a kettőre, eleve túl sok hülyeség táncolt az elmémben.

Végül Jayce törte meg a kialakult hallgatást:

– Tehát az öreg nem kér belőlünk! Akkor javaslom, mi se kérjünk belőle!

– Los Angelesbe megyünk! – jelentettem ki ellenkezést nem tűrő hangon. – És amint odaértem, addig ütöm a mennyek kapuját, amíg kénytelenek lesznek tudomást venni rólunk!

– Nincsen semmiféle kapu Los Angelesben – mondta Nathaniel.

– Akkor mégis hova menjünk vagy mit csináljunk?

Közelebb hajoltam a nagyokos démonfiúhoz. Egyre ingerelt az állandó tudálékoskodásával – mintha mindent jobban tudna. Tegnap este is kinevetett, megjegyzéseket tett az olló miatt, most pedig ez.

– Szerintem nem kellene felhívnunk magunkra a figyelmet. – Szemmel láthatóan, őt egyáltalán nem zaklatták fel az események. Neki a démonok elöli menekülés jelenthetett egy normál szerdai programot. Kiváló! Legalább ő jól érzi magát, ha már én lassan agyvérzést kapok.

– Értem. Akkor döntsetek ti!

Feladtam. Elfogyott az energiám ehhez a társalgáshoz.

– Elindulunk Los Angelesbe, letáborozunk a házban. Ezzel talán odacsalhatjuk apát, hogy beszéljünk vele, mi a helyzet anyánál – vetette fel Jayce. – Vissza nem mehetünk, az veszélyes lenne. Muszáj segítenie. Neki szintén érdeke biztonságban tartani téged. Valószínűleg fogalma sincs róla, mi zajlott Colonie-ban.

– Kétlem. Nekem mindegy, felőlem mehetünk. Rosszabbul nem járhatunk.

Jayce ötlete logikusan hangzana, amennyiben az apám nem tette volna világossá, mennyire nem érdeklem őt. A hívásom figyelmen kívül hagyta, Gabriellel adta át az üzenetet, ráadásul éveken át szemrebbenés nélkül hazudott a képembe.

Azonban vissza egyértelműen nem fordulhattunk, hiszen a Colonie-i ház nappalijában hatalmas átjáró tátong, egyenesen a pokolba, szóval ez nem opció. Viszont remélhetőleg a váratlan felbukkanásunk elegendő lesz apának ahhoz, hogy mégis segítsen nekünk. Gyenge érv, ám jobb, mint a kettyós anyámmal dulakodni.

Ezen kívül nem értem, Michael miért zárkózik el tőlem. Egész eddigi életem során védelmezett. Szabályokat állított, felnevelt, vigasztalt, tanácsokkal látott el. Most mi történhetett? Talán én rontottam el valamit? Nem értem fel a várakozásaihoz? Azt gondolja, túlságosan apró és esetlen vagyok, ennek értelmében egyszerűbb lemondani rólam, felhúzni a szemellenzőt? Innentől valóban nem az ő gondja, de teszünk róla, hogy az legyen.

A találgatás lassan az őrületbe kergetett, így elnyomtam a hülye gondolatokat. A kék szemű felé pillantottam. Úgy tűnt, nincs ellenére a terv. Ezek szerint nyugtázta a dolgot, neki megfelelt.

– Mit tudsz az arkangyalokról? Apáról? – vetettem fel őt kémlelve.

Hátradőlt, összefonta a karját.

– Az apátok a mennyei sereg vezére. Ezen kívül nem sokat.

Pislogtam egyet. Egek! Az apám valami hadvezér?

– És Gabriel?

– A hét arkangyal egyike. Általában ő közvetíti az üzeneteket. Nem tudom biztosra, ez is csak úgy hallottam.

Elhúztam a szám. Kár érte.

Ezután már egyikünk sem szólalt meg. Befejeztük a reggelinket, fizettünk, utána távoztunk az étkezdéből. A Chevyhez érve ezúttal én foglaltam el az anyósülést, míg Nathaniel vezetett. Jayce a hátsó ülésen terült el: mint, aki jól végezte dolgát, kinyújtotta a lábát, a karját lustán a tarkója alá vetette.

Tudtam, még jó néhány órás utazás előtt állunk, úgyhogy rendesen befészkeltem magam a kényelmes ülésbe. A fiú bekapcsolta a rádiót, végül kikanyarodott a parkolóból a 94-es főútra.

Órákon át némaságba burkolózva utaztunk. Néha-néha Jay felhozott egy érdektelen témát, de azok sem csaptak át vad fecsegésbe. Többnyire mindenki a saját gondolataiba meredve pislogott kifelé az ablakon: bámultuk az egyhangú, unalmas tájat, a monoton utat.

Az idő nagy részében leginkább az elmúlt két nap eseményein őrlődtem. Nathaniel átváltozásán, anyánk akcióján, végül azon a bizonyos furcsa prófécián, amiről kellően keveset tudtam, mégis súlyként nehezedett a vállamra.

"Így szóljon a prófécia, mi kétes Istenek gyermekeire szálljon; Belzebub leányának elsőszülött gyermeke légyen Lilith nyolcadik fiának élete vagy halála."

Kétségtelen, én vagyok Belzebub lányának elsőszülött gyermeke. Legalábbis anya bevallása szerint én születtem előbb. Egészen elképesztő, sőt, vérlázító! Azóta sem tértem napirendre azzal, hogy én vagyok az idősebb, de próbálkoztam.

Eközben azt is igyekeztem elképzelni, vajon milyen szörnyűséges ábrázata lehetett Lilith nyolcadik gyermekének, ellenben az agyam képtelen volt képeket vetíteni elém. Rá akartam jönni, mi lehetett a céljuk a prófécia beteljesítésével, azonban túl sok darab hiányzott a kirakósból.

Az addig egyértelmű, átadnak valamiféle démonnak, akit... meg kell ölnöm? Esetleg ő öl meg engem? Aztán? Mi fog változni az életemen kívül? Nem értettem, és ez az őrületbe kergetett.