Jayce egy lakóparkhoz hasonló, társasházas környéken állította le a motort. Közel parkolt a hosszú épület bejáratához, konkrétan az ötös szám elé.

A testvérem megkerülte a kocsit, maga tárta ki az ajtót, aztán karon ragadott. Talán úgy érezte, eléggé elesett vagyok, ugyanis egészen idáig keservesen sírtam. Magam sem értettem, miért, azt hiszem, sokkot kaphattam az elmúlt órákban történt furcsaságoktól.

Besiettünk a megfelelő tömbbe, ott beszálltunk a liftbe, és felmentünk a negyedik emeletig. Utána végigsétáltunk a sötét folyosón. Nem sokat láttam belőle a könnyeim homályos fátylától.

Akkor ocsúdtam fel, amikor leültetett az idegen kanapéra, valamiféle apró lakásban, ahol nem voltak elválasztófalak sem: az egész egy nagy tér. A kicsike nappaliban csücsültem, jobbra tőlem a konyha helyezkedett el. Hátrafordultam, körbepásztáztam a helyet. Mögöttem mindössze egyetlen ajtó díszelgett, ami gondolom, a fürdőszobát rejtette. Hol a francban alszik ez a fickó? Ezen a kemény díványon?

A tekintetem megakadt a sarokba tolt könyvespolcon, a rengeteg réginek tűnő olvasmányon, majd visszasiklott a talpam alatt húzódó szürke futószőnyegre.

– Tessék, fújd ki az orrod! – tett le mellém Jay pár darab zsebkendőt. Kimért mozdulatokkal vettem el, borzalmas érzéssel töltött el az ismeretlen környezet.

– Szeretném tudni, mi történik – törölgettem az arcom. – Nagyon furcsa dolgokat láttam ma, Jayce.

– Tudom. – Sóhajtva ereszkedett le mellém. – Amit mondani fogok, elsőre elég hihetetlen lesz.

– Nem baj.

Az is elég hihetetlen, hogy fekete szemű emberek járkálnak körülöttünk, akik vámpírokhoz hasonló gyorsasággal rendelkeznek. Legalábbis a filmekben ezt adták be nekünk. Arról nem is beszélve, az mennyire hihetetlen, hogy magamon is ugyanezt tapasztaltam tegnap, csak látomás formájában.

– Azt sem tudom, hol kezdjem...

– Ki az a Belzebub? – fordítottam felé a fejem. Egyszerűbb lesz, ha felteszem a saját kérdéseim.

– Belzebub... A mi nagyapánk. Nagyon veszélyes pasas. Egy... démon. Ő egy ősdémon, Eleanor, mint az anyánk. Ezért fekete a szemük, ezért mozognak gyorsan.

– Akár a barátod – vontam le a következtetést, habár nem értettem, mit keresünk a lakásában, amennyiben valamiféle eddig mesebelinek hitt lény.

– Igen – bólintott Jay. – Nath az, mármint félig, de ezt majd ő elmeséli. Most fontosabb megértened, miért léptünk le, hátha akkor kicsit megnyugszol.

– Te honnan tudod ezeket?

Vajon Jayce-nek is köze van a démonokhoz? Átváltoztatták, mint a vámpírokat szokás?

– Nyár elején mesélte el anya. Nem győzött meg elsőre, hülyének néztem, szóval átváltozott előttem, és elmondta, Nath azért van mellettem, hogy védelmezzen.

– Védelmezzen? Mégis mitől? Várjunk – kaptam hirtelen észbe –, az előbb nagyapát emlegettél? Szóval ez a Belzebub anyának az apja?

Sosem voltak nagyszüleink, gyerekkorunk óta azzal etettek, hogy korán meghaltak, így nyilván kellemetlenül érintett az információ. Nem mintha a többi különösebben boldoggá tenne.

– Nagyon összetett a helyzet. Apának kellett volna megosztania veled ezeket, de hiába könyörögtem neki három hónapig, nem volt rá hajlandó. Csak kötötte az ebet a karóhoz, miszerint van még idő, közben nincs. Elfogyott! – fakadt ki idegesen, majd előredőlt, ezzel megtámaszkodott a combján. – Szóval igen, Belzebub anya apja, a nagypapánk. Nem véletlenül nem ismertük. Az pedig, hogy kitől kell védelmeznie, eléggé vicces. Michael az apánk neve, Luna. Mit mond neked ez a név? Mi jut eszedbe róla először?

– Öhm... apa – rántottam vállat, már megint összezavarodtam. – Meg Michael Jackson.

– Te jó ég! – fújta ki a levegőt. – Akkor maradjunk a vallásnál.

– Vallásnál? Valami sátánista szervezetbe keveredtünk?

– Nem! Vagyis... Nem!

– Tényleg az öcsém vagy? – váltottam témát váratlanul. Mondjuk talán elfér másik száz mellett, ami még várakozik. Így is kicsapongó a társalgás.

– Igen, viszont most ne ezzel foglalkozz! Michael, vallás!

– Jézus! – dőltem hátra, amikor leesett, miről beszél nekem. Az előbb démonokról hadovált, tehát, ha vannak démonok, akkor angyalok is?

– Nem! – csattant fel. – De már forrósodik. Jézus...

– Angyalokról beszélünk?

– Remek! – csapta össze a tenyerét. – Az apánk...

– Azt próbálod beadni nekem, apa valamiféle angyal?

Grimaszolva fordítottam felé a fejem, eddig kitartóan a szőnyeget pásztáztam. Elég valószerűtlennek bizonyult az állítás. Biztos feltűnt volna, ha már leéltem mellette tizenhét évet.

– Nem valamiféle angyal, ő Michael, az arkangyal! Ne vágj már ilyen képet! Tudom, mekkora faszságnak hangzik! Emlékszel, mikor utoljára augusztusban hozzátok utaztam?

– Igen?

Nem tudtam eldönteni, higgyek-e neki, de a fekete szemű démon izék után, akár igaz lehet. Meg a tükörben lévő látomás... Apa sosem állt szószátyár hírében, mindig akkor beszélt, ha kellett, ezáltal lehettek titkai is.

– Arra úgyszintén, hogy összevesztem vele? – folytatta, mire bólintottam egyet. – Ezen vitáztunk. Szerinte még nem álltál készen az igazságra, és mérges volt anyára, amiért megosztotta velem ezeket. Viszont egyértelműen felesleges titkolózni, mikor nyilván nem bír magával, ráadásul a házunkba hívja Belzebubot! Megfenyegetett téged! Ennél rosszabb is történhetett volna!

– Micsoda? Én ezt nem bírom felfogni!

– Tudom – mondta Jayce. – Nehéz feldolgozni, nekem több hónapom maradt rá. Neked kevesebb lesz, sajnálom, Luna. Viszont ez még nem min...

Az ajtó kicsapódott, az ikertesóm szava elakadt. Nathaniel betántorgott rajta, aztán jól becsapta maga után. Felénk fordult, az oldalát szorítva bámult ránk egy darabig. Sötét pólóját eláztatta a vér, az arcán több vágás éktelenkedett. Messziről... karmolásnak néztem őket.

Szűz anyám! Valóban Emma tette volna vele? Esetleg a bakancsos faszi, aki a nagyapánk? Egek ura! Meg fogok bolondulni!

Ijedten húztam magam minél kisebbre. Ha a csávó szintén valamiféle démon, én biztosan nem megyek a közelébe. Még akkor sem, ha egyébként elég jó pasi.

Azért valamelyest aggódtam érte, hiszen levertnek tűnt, még akkor is, amikor idetámolygott mellénk, és lerogyott a kanapé jobb sarkába. Nem úgy festett, mint valami vérengző gyilkos: lihegve meredt a parketta felé. Fájdalmai lehettek.

– Jól vagy, haver? Hol van anya meg a másik?

– Nem tudom, elmenekültem – válaszolta a fiú. – Át kéne változnom. Elmondtad neki? – utalt rám. A pillantásunk néhány másodperc erejéig találkozott, majd lesütötte a sajátját.

– Valamennyit igen.

Nathaniel rám emelte kék íriszét, némán szemeztünk. Nem mertem elfordulni, mivel halálra rémített azzal, ahogy mustrált. Végül megszólalt:

– Kicsit meg fogok változni, viszont nem kell megijedned tőlem. Nem foglak bántani, el sem mozdulok innen.

A következő másodpercben elkapta rólam a szemét, aztán mély levegőt vett. Az ajkam elnyílt, mikor a karja meghosszabbodott, a kézfején a bőr elszürkült, a körmei helyén kicseszett, fekete karmok nőttek, melyek határozottan pengeélesnek látszottak.

Először nem mertem az arcára pillantani, túlságosan féltem tőle, mi fog fogadni, végül nyeltem egyet, utána megtettem. Automatikusan húzódtam az ülőgarnitúra másik karfájához, halk sikkantás tört fel a torkomból, amint szemügyre vettem a srác ráncos homlokát, beesett arcát meg élettelennek ható bőrét. Az arccsontja teljesen kirajzolódott, a szeme pedig, ahol eddig kék gyémántok ültek, jelenleg sötétebb volt, mint az éjszaka. Ugyanaz a vérfagyasztó egybeolvadt pupilla és írisz lesett felém futólag, amit anyánál, illetve a másik férfinél is tapasztaltam. Meg magamon. A tükörben.

Ne! Ne!

Végigcikázott rajtam a félelem. Úgy éreztem, rögvest el kell menekülnöm innen, mielőtt a mostaninál nagyobb baj alakul ki.

Zihálva kapaszkodtam a karfába, a szívem vadul dobolt a mellkasomban, páni rémület lett rajtam úrrá, miközben tudatosultak bennem a testvérem nemrégiben elhangzott mondatai. Nem hazudott, bassza meg!

Halk pityergésbe kezdtem, reszketve kecmeregtem talpra, hiszen alig győztem feldolgozni az eseményeket. A világom egy éjszaka leforgása alatt felfordult. Fogalmam sincs, mibe keveredtem, de az előttem ülő fiú határozottan elborzasztott.

Egészen a szűk lakás faláig hátráltam, míg Jayce végigkövette a mozgásom, majd megcsóválta a fejét.

– Mi a franc ez? Miféle szörnyeteg vagy? – sírtam remegve. Mit sem számított Nathaniel figyelmeztetése. Az igazság váratlanul csapott arcon, alig hittem a saját szememnek. Valamiféle démoni lény ült azon a kanapén; igazi szörnyeteg, rémséges fenevad.

Az éjfekete pillantás rátalált az enyémre, elszürkült szája mosolyra húzódott. Nem tudtam hova tenni a reakciót. Talán tetszett neki, hogy halálra rémisztett és megsiratott? Esetleg együttérez velem? Kétlem, mert ez valami szörnyűséges. Egy karlendítésébe kerülne, hogy elmetssze a torkomat, észre sem venném, már halott lennék.

– Nyugi! – sietett elém Jay, aztán megfogta a vállam. – Ő még mindig ugyanaz, mindjárt visszaváltozik.

– Te... Te ezt tudtad?

Ellöktem magamtól, vettem pár mély levegőt. Igazából kapkodtam az oxigén után.

– Igen – bólintott. – Tényleg nem lesz gond, gyere! – nyújtotta felém a kezét, de elutasítottam. Szükségem akadt még némi időre, amíg összekapartam a széthullott gondolatfoszlányaim. A tükör. A látomás. A kurva hallucináció.

Újfent végigmértem a díványon terpeszkedő rémet, aki valóban nem tűnt ebből a távolságból fenyegetőnek. Békésen ült, még csak meg sem mozdult, pont, ahogy ígérte. Ettől függetlenül, a borzongás többször is végigfutott a gerincemen. A könnyeim elapadtak, a döbbenet átvette az irányítást a testem felett.

Az ajkam harapdálva tettem pár lépést az irányába. Kíváncsian szuggeráltam a képét. Szürke, elvékonyodottnak ható bőre érdesnek látszott, a szeme pedig őszinte zavart keltett bennem. Elmondhatatlanul rettegtem tőle, mégis összegyűjtöttem a maradék bátorságom, utána egyenesen elé sétáltam.

Erősen megelőlegeztem a bizalmat, viszont magam sem fogtam fel, miért. Olyan érzésem támadt, mintha egy tigris előtt állnék, míg az állat morogva mustrálna, és azon tűnődne, mikor harapja át a torkom.

Elhessegettem a baromságokat, majd az ujjam hegyével megérintettem az ölében nyugodó kézfejét. Rögtön elkaptam onnan, hiszen a tapintása pontosan ugyanolyan volt, mint egy normális ember bőre. Azta!

– Hát ez hülye – szakadt ki Jayből a nevetés. – Luna, nem állatsimogatóban vagy!

– Seggarc – mormoltam már-már ellazulva, ugyanis a srác azóta sem esett nekem, mindössze bámult a tekintetében gomolygó sötétséggel. Azért az a brutál kék sokkal érdekesebb, mondjuk ez a fekete sem könnyen feledhető. Az ember lelkébe markol.

– Tehát – ültem le mellé tisztes távolságban, ugyanoda, ahonnan pár perce felkeltem –, mi vagy te pontosan? – Folyamatosan a beesett arcát kémleltem. Hasonló, mint a Sikoly című filmből a gyilkos álarca, csak szürkében, ráadásul a vágások teljesen eltűntek, mire ideértem. Talán öngyógyító?

– Félig démon, félig ember, azaz fél-ivadék – válaszolta, majd egyszeriben újra változásba kezdett. Röpke pillanattal később már a helyes arcú, kék íriszű pasi pillantgatott felém. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, míg Jayce lehuppant velünk szemben a szőnyegre.

– Egész jól viselted – állapította meg. – Azt hittem, minimum vissza kell rángassalak a parkolóból.

– Eléggé megijedtem, de... azt hiszem, bízom bennetek.

Többesszámban beszéltem, hiszen Jayce egyike azon keveseknek, akire az életem is rábíznám. Nathaniel pedig... Dunsztom sincs. Nevetséges, érthetetlen, mégis valami azt súgta – talán valami belülről jövő hang vagy sugallat –, hogy ez a démon nem akar nekem ártani. Démon... Basszus! Miféle filmbe kerültem?

– Nincs okod félni tőlem – fordult felém a srác, aztán fintorogva lepillantott a testéhez tapadt, véres göncökre. – Mindjárt jövök!

Ezzel felkelt, kivett pár ruhát a szoba sarkában lévő kisebb szekrényből, végül magára csukta – valószínűsíthetően – a fürdőszoba ajtaját.

– Ez tényleg a valóság?

– Sajnos az. Szar helyzetbe keveredtünk, mert van valamiféle prófécia, ami... igazából rólad szól.

– Micsoda?

Újabb fasza információ! Csodálatos! Mi jöhet még?

– Nath! – kiáltotta, mire az említett megjelent. Meglepetten figyeltem őt. Körülbelül két perc alatt mosta le magáról a vért meg cserélte le a mocskos cuccait. Újfent feketeségbe burkolózott, a pólója és a farmere szintén ezt a színt képviselte.

– Na?

– A prófécia... Hogy is van?

– Így szóljon a prófécia, mi kétes Istenek gyermekeire szálljon; Belzebub leányának elsőszülött gyermeke légyen Lilith nyolcadik fiának élete vagy halála. – Unottan idézte. Olyan sejtésem támadt, ezerszer hallotta már.

A homlokom ráncolva hallgattam, aztán elismételtem magamban még párszor. Vészesen hangzott, bár semmit sem értettem belőle.

– Ez mit jelent? – néztem felváltva a fiúkra. – Mi közöm nekem ehhez?

– Te vagy Belzebub lányának elsőszülött gyermeke – adta tudtomra Nathaniel.

– Ó! És akkor... most... én is valami szörnyeteggé válok?

Sanszos. A tükör. A rohadt fekete szemek. A látomás. Meg fogok őrülni.

– Összegezzük! – javasolta Jayce. – Apa angyal, anya démon, tehát mi...

– Hibridek vagytok – vágott a szavába a másik. – Félig angyal, félig démon lények.

– Nekem eddig nem tűnt fel.

– Persze, hiszen még nem változtál át. De mostanában sokszor vagy feszült, nem igaz? Legalábbis a megrugdosott bőröndből erre a következtetésre jutottam. Bármikor megtörténhet, idő kérdése. – A franc esne belé! Tényleg az vagyok, a stressz az új legjobb barátom.

– Kösz, hogy felhoztad – motyogtam szégyenlősen. Jól beégettem magam, az első benyomás kiválóra sikeredett. Nem terveztem tovább társalogni erről, így egy jól irányzott témaváltással palástoltam a kínos pillanatokat. – Szóval te vigyázol Jayce-re?

– A pokol kijelölt a védelmezőjének – bólintott Nathaniel. – Nem mintha hinnék a pokol céljaiban, így azt csinálok, amit akarok. – Nemtörődöm módon ejtette ki a szavakat, és ismét összezavart vele. Mégis mi értelme ennek? A félig izé, démon valami, aki nem hisz a pokolban?

– Nem értem, miért nem?

– Mert elvettek tőlem mindent, amit lehetett. Mindegy, nem ez a lényeg – hárított mesterien. Úgy éreztem, nem szívesen osztja meg ezeket. – Mit tegyünk, Jay?

– Nem bujkálhatunk itt örökre. Talán holnap hazamehetnénk, megpróbálnék szót érteni anyával, hátha addigra megnyugszik.

– De... Áruljátok már el, mi értelme ennek az egésznek! Anyának mi baja?

– Sok minden – mondta az öcsém. – Például: Belzebub nem először jelent meg. Egy hónapja is itt járt. Igényt tart rád, mert mint említettem, rólad szól az a megjövendölés.

– Értem. Igazából mitől kell megvédened Jayce-t, ha rám fáj a foguk? – A kék szeműtől vártam a választ, így félősen rásiklott a tekintetem.

– Angyaloktól, elpártolt démonoktól – sorolta lazán – meg tőled.

– Tőlem? Mit árthatnék én neki? – Jelentőségteljesen mutattam a csupán ötven kilós alakomra.

– Sokan úgy gondolják, az angyalok pártján állsz. Szerintem ez baromság, hiszen eddig semmiről sem tudtál. A döntés a te kezedben van, ahogy Jayce-nek is. A születésnapotokon oldalt kell választanotok.

Elfintorodtam. Egyre zavartabbá váltam.

– Persze! – csattantam fel hirtelen. Mérgesen csaptam a kanapéra. – Majd drámázok itt menny és pokol között! Én nem kérek ebből!

– Sajnálom, de muszáj lesz! – A fiú próbált együttérzően reflektálni, ám nem jött össze. Mindössze tetézte az egyre feltörekvő haragom.

A semmiből bukkant elő, lényegében magam sem értettem, mitől. Habár hozzátenném, ma a legtöbb dolog talánynak bizonyult, hiszen olyan események történtek, amivel az agyam egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Dühített, hogy apa titkolózott előttem, akárcsak a puszta tény, amivel most szembesültem. Valamiféle angyali, démoni izé vagyok, bassza meg! Még tagadni sem tagadhatom, hiszen láttam az anyám éjsötét tekintetét. Meg a tükör. A kicseszett látomás.

– Én... – nyögtem bizonytalanul. Túl soknak éreztem az estét, hiába emésztett fel belülről a méreg. Levegőre volt szükségem, illetve egy kis térre, át kellett gondolnom, mi van. – Kinyithatom azt az ablakot?

Nathaniel nem felelt, helyette felkelt, és ő maga tette meg. Amint a kellemes levegő beáradt, mélyen magamba szippantottam. Máris némileg kitisztult a ködös elmém, csillapodni kezdett a felspannolt állapotom. Rájöttem, felesleges dühöngeni, egyelőre az lesz a legjobb, ha lenyelem a békát. Kivárok. Aztán egy óvatlan minutumban, várakozás nélkül lépni fogok.