Épp időben engedtem el Nathaniel kezét. Kicsin múlott, hogy én is vele repüljek az előszobán keresztül, egyenesen a nappali padlójára.

Rémülten rontottam be a házba. Az anyám öles léptekkel utánavonult. Becsaptam az ajtót, nehogy tényleg ránk hívják a rendőrséget, aztán a konyha mellett elhaladva, beszaladtam a nappaliba. A kedves, otthont adó színek ezúttal felzaklattak. Semmi sem változott, mióta leléptem innen. Anya helyreállította az étkező és nappali közötti ajtófélfát, illetve ahogy futólag láttam, immáron a konyhaszekrény a mosogatóval együtt a régi pompájában virított.

– Anya! – sikítottam, de Emma nem úgy festett, mintha gyilkolni akarna.

Görnyedve állt Nathan felett. Kimérten fürkészte az arcát, míg a fiú visszabámult rá. Azt hiszem, szemeztek. Megkerültem a kanapét, így közvetlenül a könyvespolc elé kerültem, mely az átjárót rejtette. Ők a dívány mögött helyezkedtek el.

Ijedten kapkodtam a szemem. Kerestem, mit ragadhatnék meg, amivel leüthetem anyát, ha esetleg mégis támadásba lendülne.

– Miért tetted ezt? – Emma dühösen felmordult. – Hogy mertél ellentmondani Belzebub parancsának?

– Luna nem kisállat! Az övé volt a döntés joga arról, melyik oldalt választja!

– Nem egy fél-ivadék tisztje ezt eldönteni! Semmi jogot nem formálhattál rá, ennek ellenére megrontottad!

Ó, ha tudná, mi történt valójában! Roppantul kiakadna.

Félve vizslattam őket. Igyekeztem eldönteni, mikor lépjek közbe, mialatt azon agyaltam, mennyire érdekes az anyám személyisége. A felháborodása alapján azt hinné az ember, törődik velem. Közben nem. Mindössze az zavarja, hogy Nathaniel belerondított a terveibe, és aznap nem tudott ezüst tálcán kínálni az apjának. Emellett Nathan korábbi szavai is megerősítést nyertek: anya valóban alig tud valamit az igazságról. Az ősdémon módszeresen kihagyhatta belőle.

– Mindegy. – Nathan felült, hátrébb húzódott a padlón. – Jelenleg itt vagyunk.

Nem húzhattam tovább az időt. Nem akartam, hogy összeverekedjenek. Akkor muszáj lenne tennem valamit, és nem tudom, képes lennék-e ártani az anyámnak. Hiába bántott engem, mégiscsak a rokonom.

– Hajlandó vagyok találkozni Belzebubbal! – Halkan, némileg remegő hangon szólaltam meg. Ezzel magamra vontam Emma figyelmét, míg Nathaniel felugrott.

– Miért? – Anya hátrasimította a vörösesbarna haját, majd pislogott párat, így az írisze zölden felragyogott. Minden alkalommal megdöbbent a köztünk lévő hasonlóság. – Az apád állítja, elmentél vele. – A kék szemű felé bökött, aki immár mellettem álldogált.

– Rájöttem, hogy nem menekülhetek a sorsom elől!

Szent ég! Ennél klisésebb mondattal nem is rukkolhattam volna elő. Ennek ellenére, biztos voltam benne, nem tudnak a prófécia beteljesedéséről, ezáltal azt hiszik, az ő malmukra hajtja a vizet.

– Fura. Tényleg hajlandó lennél velem jönni?

Legszívesebben azt feleltem volna: nem, legkevésbé sincs kedvem veled menni. Csak éppen nem tehettem. Már meghoztam a döntésem.

– Igen.

– Örülnék neki, mivel... kitagadtak. – Vádló tekintete magabiztosan állta az enyém. – Miattad.

– Az mit is jelent pontosan? – érdeklődtem, mialatt közelebb húzódtam Nathanhöz. A tenyere a derekamra siklott. A mozdulatra anya felhúzta az orrát.

– Többé nem számítok a pokol tagjának. Belzebub elfordult tőlem. Csoda, amiért élek. Nem tudtalak időben kézbesíteni.

Epe tódult a torkomba, úgy éreztem, hányni fogok a saját édesanyámtól.

– Hát ez kurva jó... Szánalmas vagy, anya! Sosem gondoltam volna, hogy egyáltalán nem szeretsz, de ezek szerint remek színésznő vagy!

– Szeretlek! – kiáltott rám váratlanul, mire összerándultam. – Nagyon is szeretlek, de megfenyegettek! Azt mondták, megölik Jayce-t, Eleanor! Nem hagyhattam...

– Hiszen mindig is ő volt a kedvenced! Nem baj, elviselem, bár elég szarul esik.

Anya tényleg labilis. Vajon én is meg fogok őrülni? Egyszer ugyanilyen fájdalmat fogok okozni a sajátjaimnak?

Mindennek megvan az oka.

– Ez nem igaz! Fontos vagy nekem, de az öcséd is! Gondoltam, odaviszlek, aztán... aztán... Kitalálok valamit, és visszaadnak.

Hevesen csóváltam a fejem. Nagy levegőt vettem, hogy feleljek, ám nem volt rá szükség. Nathan megelőzött:

– Még csak át sem gondoltad? Meg sem fordult a fejedben, minek teszed ki a lányod? Akkor Luna még át sem változott, Emma! Ha akkor lekerül a pokolba, esélye sem lett volna megvédenie magát! Még szerencse, hogy nem hagytam végigmenni ezt az agybajt!

Anya felmordult, mire automatikusan Nathaniel keze után kaptam. A tenyere előrébb csúszott a csípőm felé. Védelmezően magához vont.

– Te minek vagy itt, Nathaniel? Belzebub dühös rád, meg akar ölni. Nem túl okos dolog önként a halálba menetelni. Vagy talán azt hiszed, nem dob vissza a celládba?

Nathan felsóhajtott. Gondolom, kellően unta már, hogy lebecsülik. Én sem viselném jól, ha mindenki állandóan becsmérelne, mert annak születtem, aminek. Ráadásul az ő esetében a többség félre van informálva. Lesz meglepetés. Őszintén, kicsit vártam már, mikor megtudják, hogy igazából egy ereje teljében lévő hibrid. Ráadásul Lucifer az apja.

– Elkísérem Lunát, bárhová is megy!

A kijelentése rápillantottam, majd vissza anyára, hátha meggondolta magát, és mégis támadásba lendülne. A baljós hangulat ellenére nem így történt. Úgy tűnt, jobban foglalkoztatja a saját pokolbéli pozíciója, mintsem rákérdezzen, miért ölelget engem a fiú, aki állítólag elcsábított. Hirtelen már nem fontos.

Én, a lánya nem számítok.

– Ebben az esetben ne várassuk tovább Belzebubot!

Jól sejtettem.

Az anyám megkerülte a kanapét, míg mi odébb araszoltunk. Lekapott egy hófehér borítójú könyvet a felső polcról, mire a berendezés megrengett.

Elhúztam a szám. A fájdalom átjárta a bensőm. Emmát valóban nem érdekelte, mi lesz velem. Meg sem kérdőjelezte a döntésem. Egyszerűen belement. Átad az apjának. Nem meglepő, hogy nem avatták be semmibe, hiszen szörnyen naivan viselkedik. Miért menne bárki céltalanul, önként az üldözője markába? Azért reméltem, egyszer fény derül rá, mitől vált ennyire érzéketlenné velem szemben.

Az átjáró vészjósló vörössége a szemünk elé tárult. Ott gomolygott benne a világ összes gonoszsága. Jó, talán nem, de egyértelműen ilyen érzés fogott el.

– Csak utánatok! – bökött a portál felé Emma.

Nem haboztunk. Összekapaszkodva léptünk át rajta. A bőröm libabőrös lett a hideg simogatástól.

Nem maradt időm sokáig sajnálkozni. A bézs színű, modern berendezésű nappaliból hirtelen kerültünk a sötétségbe. Talán fél percet vehetett igénybe, mégis óráknak tűnt, mire elértünk a folyosóra, ahol ijesztő félhomály honolt. Nagyot nyeltem, ahogy a pillantásom a gyenge fényt adó, lekonyuló fáklyákra siklott. A szag, melytől rögtön felfordult a gyomrom, állottnak hatott, mintha évek óta nem portalanítottak volna. Dohos, némileg vegyszeres, mint a suli takarítószertárában. Undorító.

A falak tömör kövei itt-ott elcsúsztak. Az egyik kijjebb állt a másiknál, néhol le is omlott. Nem javított a komfortérzetemen a palota lelakott állapota. Tényleg pokolinak tűnt.

A talpam alatt a szintén kőből készült, apró, talán négyzeteket formáló padlón több rétegben állt a mocsok. Sárnak néztem, még el is fintorodtam. Azon tűnődtem, mennyire igénytelen itt minden. Hát, valaki igazán hozhatna rongyot és felmosót. Belzebub fixen nem tisztaságmániás, de sebaj. Remélhetőleg Lucifer igényesebb.

Elhessegettem a takarítással kapcsolatos gondolataim, amint lassan tudatosulni kezdett bennem, hamarosan szembekerülünk az ellenséggel. Az ismeretlen jövő ezerféle lehetősége jelent meg a lelki szemeim előtt. Nem tudtam, mi fog történni, és miként végződik a harc.

Nathan észrevehette a tépelődésem. Gyengéden megsimogatta a kezem. Hazudnék, ha azt mondanám, ettől magabiztosabbá váltam, de némileg elterelte a figyelmem a súlyos aggodalomról.

– Kövessetek! – Anya szigorúan utasított. Miközben elhaladt mellettem, lágyan végigsimított a vállamon. Ezután előttünk haladva folytatta az útját. Grimaszolva húzódtam közelebb Nathanhöz. Féltem és undorodtam az édesanyám érintésétől. Szomorúan vettem tudomásul, hogy többé képtelen vagyok úgy tekinteni rá, akár másfél hónappal ezelőtt.

Szorosan fogtam a kék szemű fiú kezét, mialatt átszeltünk két hosszú, meglepően hasonló folyosót. Vegyes érzések közepette pislogtam a végeláthatatlannak tűnő labirintusra. Az összes, nagyjából három méter széles átjáró pontosan ugyanolyan komornak hatott, akárcsak az, amelyre kirakott a házunkból nyíló portál.

A harmadik bal kanyar után, kezdtem kétségbeesni. Ugyan, itt már néhány régi, törött faajtó fellelhető volt a kőtömbök oldalán, mégis tudtam, szempillantás alatt eltévednék. Rohadtul. Ugyanolyan. Minden.

Egyébként meg... Hol vannak a démonok? Nincsenek őrök? Nagyon reméltem, nem fognak előugrani valahonnan. Enélkül is egy horrorfilmben éreztem magam. A biztonság kedvéért a plafonra pillantottam. Meglepettségemben eltátottam a szám. Ott is a kő uralkodott, azonban különféle szimbólumokat véstek bele: rúnáknak tűntek. Valamelyik furcsa hangjegy formát öltött, a másik köralakot formált, a közepén egy vastagabb ponttal. Némelyik leginkább részeg pálcikaemberekre hajazott, viszont akadt olyan is, amely talán fordított gereblyére hasonlított. Habár a halacska formájú tetszett a legjobban. Igaz, egyenes körvonalakkal rendelkezett, nem görbékkel, mint az igazi halak.

Anya egy kétszárnyú, vörös, szaténra emlékeztető anyaggal bevont ajtó előtt torpant meg. Sejtettem, elérkezett a pillanat, ami visszafordíthatatlan következményeket von maga után. Valaki ma győzedelmeskedni fog. Reménykedtem benne, bárhogy is alakul, a végén mi kerülünk ki győztesként. Persze tudtam, nem csettintésre fog lezajlani az alvilág visszafoglalása, ennek ellenére próbáltam pozitív maradni. A testem ugyan némileg reszketett az elkövetkezendők félelme végett, azonban az agyamban nem hagyhattam eluralkodni a káoszt.

Emma megigazgatta a haját, mielőtt benyitott volna, majd átlépte a küszöböt. Szívesen megkérdeztem volna tőle, miért szeretne csinosnak festeni a pokolban, de inkább nem mentem utána ezért. Meg amúgy sem. Menjen csak előre, én megleszek itt Nathaniel mellett, míg ő úgy nem dönt, hogy bemegyünk. Jobbnak láttam az ő ítélőképességére bízni magam ebben a helyzetben. Mégiscsak hajszálnyival ismerősebb terepen tartózkodik nálam.

– Az anyádon kívül ketten vannak bent.

– És ő itt van? – tátogtam, mire Nathan oldalra pillantott. Néhány kósza másodpercre lehunyta a szemét, utána rám emelte csoda szép íriszét. Az a gyönyörű szempár szólongatott, hívott magához, mégis ellenálltam neki. Most nem gyengülhettem el.

– Igen. Kezdődik! – A fülemhez hajolt. Suttogott. – Páran üvöltöznek néhány folyosóval arrébb. Messzebbről sikolyokat hallok.

Ezek szerint Lucifer és az ősdémon barátai megérkeztek. Vajon mennyi idő, mire eljut az információ Belzebubhoz? Ki lehet a másik odabent? Talán valamiféle démonkatona? Esetleg rosszabb? Egyenesen Lilith? Hirtelen nem tudtam eldönteni, melyik lenne az optimális.

– Emma? – csendült fel a dohányosokat megszégyenítő, rekedtes hang. – Hogy mersz idejönni, mikor egyértelműen megmondtam, ki vagy tagadva?

– Elhoztam a lányom. – Félve ejtette ki a szavakat. – Vele van a fiú is.

– Valóban? – Egy szék hátratolódott, megcsikordult. Megmerevedtem a zajra. – Merre találom őket?

– Odakint várnak.

– Szép munka, Emma! – gügyögte mézesmázos hangon.

Egyre erősebben markoltam Nathan kezét. A szívem már a torkomban dobogott, amikor meghallottam a nagyapám csizmája talpának csattogással vegyített csoszogását. Nathaniel is megérezhette a feszengésem, mert a halántékomra adott gyors csókkal próbálta oldani a bennem összegyűlt, mértéktelen feszültséget. Nem sikerült neki, hiszen éppen egy pánikroham szélén táncoltam, ám ennek ellenére tartottam magam.

– Hűha! – vert gyökeret tőlünk két méterre az ősdémon. Szürke ajka széles, vérfagyasztó mosolyra húzódott, beesett arca ijesztően öregnek hatott. Hány éves lehet? Ötmilliárd?

– Csá! – szólalt meg Nathan, mire egyből rákaptam a tekintetem. Ő is mosolygott, azonban nem a megszokott módon. A szeméből elszántságot olvastam ki, félelem jelét egyáltalán nem mutatta.

A pasas arcáról lefagyott a vigyor. Komoran végigmérte a mellettem álló, magabiztos fiút. Undorodva horkant fel, éjsötét szemében düh lobbant.

A pulzusom eddig is tetőzött, azonban a reakciójától még jobban megugrott. Sejtettem, Nathan fel akarja bosszantani őt, esetleg ezáltal revansot venni az elszenvedett sérelmekért. Bármelyik is legyen, beválhatott. Belzebub vicsorogni kezdett.

– Mit mondtál, szolga?

– Köszöntem. Illik, nem? Vénségedre már tudhatnád.

Ajjaj. A faszi keze ökölbe szorult.

– Hallottad ezt, Lilith? – Belzebub elképedve fordította jobbra a fejét. – A nyolcadik gyermekednek megeredt a nyelve! Úgy tűnik, eljött az ideje némi ízelítőnek a börtönünkből.

A francba! Talán a random démonkatonával mégis előrébb volnánk. Tőle nem futkosna a hátamon a hideg; vagy legalábbis nem ennyire.

– Valami nincs rendben. – Lilith hangja nem tűnt az igazinak. Némileg remegett.

Nathaniellel összepillantottunk.

– Mire gondolsz, kedvesem? – Az öreg azóta is a szoba belsejére irányította a figyelmét, mintha itt sem állnánk. Lehet, rosszul lát, azért bámulja ennyire azt a valamit? Azért ebben kételkedtem.

– Ne engedd be őket! Odakint harc folyik!

– Harc? – A pasas rusnya pofájára grimasz rajzolódott ki, ezzel halál lazán elsétált előlünk.

Nathan mély levegőt vett. Érezhetően nem vették fenyegetésnek a jelenlétét. Mekkorát tévedtek!

Amíg a figyelmük elterelődött, szép lassan beljebb araszoltunk. Minden lépéssel egyre idegesebb lettem. A küszöböt átszelve, a díszes ajtó éles csattanással záródott be mögöttünk. Összerezzentem, pedig számítottam rá. A zajra mindhárom démon felénk fordult, akik mint kiderült, a legalább másfél méter széles ablak előtt gyülekeztek.

Belzebub értetlenül meredt felénk. Talán nem értette, hogyan mertünk engedély nélkül csatlakozni hozzájuk. Lilith egészen a vörös árnyalataiba öltözött helyiség jobb oldala felé hátrált. Közvetlen az ott elhelyezett, hosszú, szintén kőből készült asztal mögé. Néhány pillanatig csodálkozva vizslattam őt. A múltkor nem futamodott meg, most viszont szinte felkészült a védekezésre. Éreztem, rájött valamire, különben nem említette volna, hogy ne engedjenek be minket.

Emma meglepetten húzódott a szoba bal oldalára. Különféle tőrökkel megpakolt szekrény mögött bujkált. Kedvet kaptam megforgatni a szemem a különösen bátor viselkedésére.

– Belzebub, ne engedd őket átváltozni! – Lilith immár nem tudott hova hátrálni. A hasára szorította a kezét, fűzöld pillantása félelemről árulkodott. Ezzel biztos lettem benne, tud valamit. A temetőben látott nőből áradt az elegancia és az erőszak, míg ez... ez megrogyottan, majdhogynem remegve pislogott ránk. Ebből arra következtettem, olyan sebet ejtettem rajta, melyet nem tudott begyógyítani. Esetleg hosszabb ideig tart a regenerálódása.

– Térdre, szolga! – dörrent a bakancsos ősdémon szigorú hangja. Hosszan szívtam be a levegőt, hátha megnyugszom, mielőtt komolyabbra fordulnának a dolgok.

Nathan újból elmosolyodott. Néhány másodpercet kivárt, aztán a láthatatlan erejével felkapta a testes férfit. Belzebub látványosan nyelt egyet, ahogy fokozatosan a levegőbe emelkedett. Talán megismerhette a képességet, amivel szembekerült. A szeme elkerekedett. A keze a teste mellé szorult, valószínűleg a lábujját sem bírta megmozdítani.

A héten már sokszor tapasztaltam magamon ezzel a veszélyes erővel járó döbbenetet. Ennek értelmében ezúttal nem lepődtem meg azon, mennyire könnyedén használta. Mondhatni el is vártam tőle, hátha ezzel elkerülhetjük a küzdelmet. Túlságosan tapasztalatlannak bizonyultam, és nem tudtam, mit tehetnék, amennyiben tényleg verekedésre kerül sor. Az összes ellenfél öregebb, többet láttak nálam. Miféle esélyeim lehetnek, ha belebonyolódom? Lilith ellen is kizárólag a szárnyam miatt győztem, noha megbújt benne némi ösztönösség is. Reméltem, ezúttal sem hagy cserben.

– Nem kell átváltoznom ehhez. – Nathaniel a szokásosnál mélyebb hangon ejtette ki a szavakat.

– Ez lehetetlen! – Lilith kihúzta magát. – Kizárólag a Fényhozónak van ilyen ereje. Nem lehet a tiéd, hacsak...

– Hacsak? Rakd össze, anyuci! Tudom, nehéz önálló gondolatokat formálnod, de segítek benne, csak kérned kell!

– Az apád ember volt. – Az anyja nem vette fel a sértést. A tekintete kétségbeesésről árulkodott. Most döbbenhetett rá, valójában mekkora hibát követett el.

– Az apám sosem volt ember. Az apám...

– Lucifer – nyögte rekedten Belzebub. Úgy látszott, nem sok levegőt kap, de legalább az agya jár. Azóta is ott lebegett, míg Emma a szekrény mögött bujkált.

– A pokolba, Belzebub! – csattant fel Lilith. – Az első perctől kezdve mondtam, hogy a fiúval kegyesebben kellene bánni!

Nem tagadom, elégedettséggel töltött el a megrendült ábrázata.

– El-elkéstünk. – Hörögve kapkodta sötétséget árasztó pillantását. Mindössze az maradt neki, a többi tagját nem bírta mozgatni. – Lucifer visszatér. Bosszút ígért.

– Én lennék az. – Nathan megvonta a vállát, majd felsóhajtott, ezzel egy időben Belzebub meglódult Lilith irányába. Belecsapódott az asszonyba. – A sátán bosszúja.

A két ősdémon felugrott, már, amennyire gyorsan lehetett, miután a férfi elsodorta a kisebb testű nőt a súlyával.

Riadtan pillantottam hátra. Odakint cipőtalpak kopogása hangzott fel. Nathaniel hátrasandított, majd futólag rám nézett.

– Változz át! – utasított markánsan.

A következő pillanatban Belzebub előttünk termett. Annyira megrémültem, hogy rögtön hagytam eluralkodni magamon az átalakulást. A szárnyam kicsapódott, a karmaim éles pengeként húzódtak elő az ujjaim végéből. A pólóm hátulja szétszakadt, de rajtam maradt.

Nathaniel reagált gyorsabban. A falnak vágta az öreget, pontosan az ott álló, dermedt Lilith mellé. A démonnak együtt piros törmelékdarabkák hullottak a padlóra. Rendesen bevághatta a fejét, ugyanis nem szökkent talpra. Ezáltal megkockáztattam az anyám irányába lesni. Azóta sem mozdult. Döntésképtelenül figyelte az eseményeket.

Lilith egyenesen a fiára nézett. Nem értettem, miért nem veszi fel a küzdelmet. Ennyire megsérült volna? Talán felfogta, esélye sincs ellene? Egyáltalán nincs?

Nem tudtam megmondani. Feszülten vártam, mi sül ki az elfajult találkozóból.

Nathaniel nem tétlenkedett tovább, egyetlen gondolatával emelte őt a levegőbe. Átváltozni sem maradt ideje, ám szerencsére Nathan még velem egyszerre megtette. Sötét szeme érdeklődve figyelte a csapdába esett, megmerevedett asszonyt. Nem hatotta meg a kétségbeesett arckifejezése. Valószínűleg az anyját sem az övé, amikor fordított volt a helyzet, így nem lepődtem meg a semlegességén. Korábban már említette, számára nem számít a vér, inkább a tettei alapján ítéli meg a szüleit. Ebből kifolyóan pedig érthető, ha bosszúra szomjazik valaki ellen, aki éveken át semmibe vette és megkínozta.

Hevesen vágtázó szívvel kapkodtam a fejem anya és Belzebub között. Az idősebb mostanra meredten bámulta a lebegő Lilithet. Valószínűleg latolgatta az esélyeit. Addig Emma ijedten kapaszkodott a szekrénybe. Reméltem, az őrülete ellenére is, lassan rájön, mi zajlik az orra előtt.

A csapdába esett ellenség lélegzete elakadt. Épp akkor, amikor az ajtó kivágódott. A zajra összerándultam.

Csodálkozó, sárga szemek fürkésztek bennünket és a fuldokló Lilithet. Nathan kellően rászoríthatott a nyakára, ugyanis nem sok levegőhöz jutott, ráadásul mozdulni sem tudott.

Ekkor már éreztem, nagyon nagy baj közeleg. Közben azon agyaltam, Nathan miért hezitál. Már rég megölhette volna. Talán mégiscsak számít, hogy a démon az édesanyja?

Nem maradt időm átgondolni.

A kibaszott pokol szó szerint elszabadult.

– Erősítést, alattvalók! – üvöltötte Belzebub. Ezzel felpattant, és egyenesen Nathanielre vetette magát. Odébb kellett szökkennem, mikor lezuhantak a padlóra. Hangos, könyörtelen dulakodásba kezdtek. Oda akartam ugrani, lerántani róla a férfit. Nem maradt rá lehetőségem. Az érkezők üvöltve berontottak. Mindannyian őt vették célba, velem nem foglalkoztak.

Elkaptam a legfelső karját. Rántottam rajta egyet, ezáltal hozzáértem a göcsörtös bőréhez. Mintha hólyagok, akné és narancsbőr borította volna. Nem szerettem volna bőrbetegséget kapni tőle, de azért felvettem vele a küzdelmet. Amint felpattant, felém karmolt. Ekkor láttam, a karma legalább olyan hosszú, akár a miénk. A tekintetünk összeért, mikor felé csaptam.

A homloka szintén ezer ráncba rendeződött, míg a fejformája kerekdednek hatott. Ahogy futólag felpillantottam, mi a helyzet Nathannel, akkor feltűnt, az összes hasonlóan fest. A narancssárgás bőrszínű lény ismét felém ütött. A karma a felkarom súrolta. Viszonoztam a szívességet. Az én támadásom célt ért. A sárga szemű eszméletlenül elterült a társai mellett, akiket Nathaniel iktatott ki.

– Luna, vigyázz! – Nathan kiáltása hatolt a levegőbe. Riadtan fordultam körbe. Rögtön megláttam, mire figyelmeztetett.

Lilith a váratlan démontámadás következtében a vörös, majdnem az egész padlót beterítő szőnyegen kötött ki. A nyakához kapott, majd egyenesen rám szegezte a feketévé vált szemét. Alig maradt időm észbe kapni. Pontosan felém ugrott. Biztosan bosszúra éhezett, miután megsebesítettem. Ezen kívül nagy valószínűséggel nem tetszett neki, hogy a fia kicsit megfojtogatta. Természetesen úgy vélte, az lesz a legjobb, ha rajtam tölti ki a mérgét. Többé nem látszott rajta félelem jele. A temetőbeli, vérengző ősdémonnal néztem farkasszemet.

Rémületemben felszakadt belőlem egy sikoly. Nathan egyelőre nem tudott segíteni. Egyedül kellett felvennem vele a küzdelmet.

Megpróbáltam kitámasztani a lábam hátul, viszont nem számítottam rá, hogy valaki kirántja alólam a talajt. A hátam a kemény földön csattant, esélyem sem maradt védekezni. Azt sem tudtam, ki fogta meg a bokám. Talán az egyik sárga szemű rohadék.

Lilith kihasználta a felkínálkozó lehetőséget.

Az ujjait a torkomra csavarta, a lábát a csípőmön átvetve szorított le. Nyöszörögve küzdöttem. Elszántan karmoltam véresre a kézfejét, miközben igyekeztem megszabadulni a gyilkos markától. Fekete folyadék fröccsent róla a képembe. Nem foglalkoztam vele. Másodpercről másodpercre egyre kevesebb levegő jutott a tüdőmbe. Tennem kellett valamit. A pánik mérhetetlenül elhatalmasodott rajtam. Ficánkolva vergődtem, hátha lelökhetem magamról. Nem ért semmit. Kőoszlopként nehezedett rám.

A súly hirtelen eltűnt rólam. Sípolva szívtam be az éltető oxigént. Azonnal felültem. Pont elkaptam, ahogy Emma nekihajította az ablaknak a támadóm.

Egek, anya! Mi a franc? Amikor Jayce nincs itt, inkább mellém áll? Eldönthetné, mit szeretne.

– Ne merj még egyszer kezet emelni a lányomra! – sziszegte vészjóslóan. Nem tette jól. Lilith rámarkolt a karjára, sebesen lendítette a szoba túloldalára. Nem tudtam kiáltani. A nyelőcsövem égett a fojtogatástól, a szavak a torkomon akadtak. Hevesen vágtázó szívvel ugrottam fel, hogy a segítségére siessek.

Eközben mellettem Nathan kicsinált pár sárga szemű démont, így kénytelen voltam átbotladozni a testük felett. Nem mertem belegondolni, mit jelent ez pontosan. Barna vér színezte át foltokban a vörös szőnyeget. A felismeréstől megbotlottam az egyikben, miközben anya felé siettem. Sikeresen orra estem. Megemeltem a fejem.

Lilith újabb rohamra indult.

A picsába! Nagyon elszántan ki akar nyiffantani.

Nem mondom, hogy ezúttal felkészültebben vártam. Jobb híján ellöktem magam a padlótól, meglengettem a szárnyam, így épp időben felröppentem. A belmagasságnak köszönhetően másfél méterrel a feje felé kerültem. Igaz, közben kínosan kellett koncentrálnom, nehogy elveszítsem az uralmat a tollaim felett.

Lilith vicsorgott. Fekete szemében gyilkos düh lobogott. Néhány másodpercig figyelt, utána hátrálni kezdett, majd elrugaszkodott. Sebtében csaptam kettőt a szárnyammal. Sikerült kitérnem előle. Az asztalra érkeztem. Lilith velem szemben állt fel.

– Rohadt kis hibrid kurva – morogta vészjóslóan. – Azt hitted, elbánhatsz velem?

– Vérzel – böktem egyenesen a hasa irányába, ahol a sötét vére immár átáztatta a ruháját. Pont ott, ahol korábban megsebeztem.

A figyelemelterelés bejött. Anya oldalról érkezett. Elsodorta magával a nőt, ám arra nem számítottak, hogy Belzebub velük együtt ér talajt. A testes démon közvetlen rájuk esett. Valami irtózatosat roppant. Azt hiszem, Nathan keze lehetett a dologban.

A pillantásom a fiú felé vándorolt. Nathaniel lerántotta a hátáról az indulatos sárga szeműt, és idegesen a befelé rohanóknak dobta. Mindet elsodorta, akár egy démoni tekegolyó. Ezután rám kapta fekete pillantását, aztán a földön vergődő hármasra.

– Mögötted! – sikoltottam, amikor megérkezett egy nagydarab, kopasz pacák. Nathaniel megpördült. A fickó egyenes rászegezte ónixszínű szemét.

– Öcsém! Rosszalkodni támadt kedved? – Mély hangja gúnyosan szólt, de Lucifer fia látszólag nem ijedt meg tőle. A szárnya kirobbant a hátából, a ruhája cafatokban hullott le róla, mire a férfi érdeklődve oldalra döntötte a fejét. A fejét, mely... a következő másodpercben száznyolcvan fokos fordulatot tett. Nyakának reccsenése betöltötte a helyiséget. A szám elé kaptam a tenyerem, mialatt a termetes ellenség eldőlt oldalra.

Velőtrázó sikoly töltötte be a szobát. Fogalmam sem volt, honnan érkezett, annyira letaglózott a gyilkosság látványa.

A következő másodpercben valaki nekem rontott.

Esetlenül borultam le az asztalról, átkoztam magam, amiért ennyire kizökkentett a fickó halála. A támadóm jött velem. Tetemes súlyával beledöngölt a kemény padlóba. Az oldalamra érkeztem. A könyököm szörnyű hangot adott ki. Mintha eltörtek volna egy ágat. Kínzó fájdalom áradt szét az ereimben. Könnyek szöktek a szemembe, mégis felpillantottam. Belzebub.

A férfi összeszedte magát az esésből. Az ökle hirtelen lecsapott az arcomra. Aztán még egyszer. Még kétszer. Még háromszor. A gyötrelem elhatalmasodott rajtam, miközben megállíthatatlanul püfölte a képem.

Nem adhatod fel! Erősebb vagy nála!

Minden csapásnál egyre tompábban érzékeltem a külvilágot. A szűnni nem akaró kín áthatolt a testemen. Reményvesztetten kerestem a kiutat. Nem terveztem feladni, hiába hitte azt a hangocska. Küzdöttem. Az ájulás szélén voltam az ütések sebességtől, ennek ellenére kitartottam.

A szárnyad!

– Eresszetek már oda! – Nathaniel őrjöngő üvöltése eljutott hozzám.

Magamra maradtam?

Meg fogok halni, ha nem cselekszem.

Agyonver a saját nagyapám. Hogy dögölne meg!

Gyógyulj meg! Félig angyal vagy! Nem is akármelyik arkangyal lánya!

Valami végigcsorgott az államon. Vajon a vérem az?

A kurva életbe! Nem látok.

Akkor becsukhatom a szemem?

Nem. Nem adhatom fel!

Eleanor! Gyógyulj meg, különben Nathaniel meghal!

Meghal?

Nem halhat meg!

A gyávák adják fel! Gyáva vagy?

Nem vagyok gyáva! Nem adtam fel! Nem érted?

Akkor. Gyógyulj. Meg.

Az üzenet hirtelen vágott fejbe, szinte egyszerre Belzebubbal.

A fenébe! Elég ebből!

Teleszívtam a tüdőm levegővel, már amennyire ebben a helyzetben bírtam, és hagytam az erőm szétáradni a testemben. Kibírom azt a pár pofont. Eddig is kibírtam. Nem. Adom. Fel.

A melegség elárasztott. A fájdalom lassan szűnni kezdett; legalábbis a könyökömben és a többi sajgó ponton. Hiába kaptam folyamatosan az ütéseket, eltompult a világ. Kizárólag a cél lebegett a szemem előtt: túlélem. Bármit túlélek. Többé nem emel rám férfi kezet.

Bizsergés szaladt végig a gerincem mentén. A pulzusom az egekbe szökött, ahogy a forróság az erőmmel együtt átáradt rajtam. Valami megváltozott. Ott pulzált bennem a legyőzhetetlen energia.

A fickó újra lecsapni készült, megemelte a karját. Rámarkoltam a csuklójára, mielőtt befejezhette volna a mozdulatot. Ordítva tartottam vissza. A szívem majd' kiszakadt a helyéről, egész testben megfeszültem, de sikerült. Nem ért el hozzám többet. A hátamra fordultam. Meglengettem a szárnyam. Folyamatosan, mostanra két kézzel tartottam az ősdémon kezét.

Közelebb hajolt hozzám, a pofámba vicsorgott. Hörögve erőlködött.

– Ha nem lehetsz az enyém, megöllek inkább!

– Csak szeretnéd! – nyögtem kifulladva, de nem elgyengülve.

Szorosan lehunytam a szemem, amint beugrott, miféle képességgel rendelkezik a faszkalap. Véletlenül sem nézhettem az övébe. Emberi formámban talán elvesztem a felgyűlt energiát, és végem lesz.

Fél pillanat erejére pillantottam a hasa tájékára. A terv megszületett az elmémben.

Újabb sikoly tört fel belőlem, ahogy minden erőmmel visszatartottam magamtól Belzebubot, végül megemeltem a szárnyaim. Az végüknek éles részével döftem bele az oldalába. Kirántottam, és újra belenyomtam. Többször megismételtem, egészen addig, míg fájdalmas üvöltésében elernyedt a szorítása. A köpenye felhasadt, mindkét oldalával együtt. A fekete vér végigcsordogált a nadrágomon, teljesen eláztatta. A szemem felpattant.

Többé nem küzdött. Nyöszörögve esett oldalra. Azt sem tudta, melyik veséjéhez kapjon.

Dühösen, haragtól fűtve térdeltem fel. Az elmém elködösítette az imént átélt borzalom. Az ütések túl közeli emléke itt lebegett a szemem előtt. Bosszúszomjasan ragadtam meg a nyakát. Hosszú körmeim egytől egyig belemélyesztettem.

– Sosem leszek a tiéd! – sziszegtem vérszemet kapva, és elvágtam a torkát.

Zihálva estem hátra. Az adrenalin felbátorított, az agyam valamelyest kitisztult. A pillantásommal Nathant kerestem.

Ahogy megláttam, rémülten ugrottam talpra. Tucatnyi démon vette körül, ráadásul Lilith is közéjük tartozott. Kétfrontos háborút vívva küzdött a hátára vetődőkkel és az anyjával. Rögvest segítenem kellett neki. Nem hagyhattam egyedül harcolni.

Egy pillanat erejére lenéztem Belzebubra. Többé nem mozdult. Üvegessé vált írisze a plafon felé meredt. Meghalt. Megöltem.

A bűntudat egyelőre nem érkezett meg. Helyette elégedettség járt át. Nagyot nyeltem, a torkom többé nem szorított, ám a benne tanyázó gombócot nem bírtam eltüntetni. Miféle gyilkos lakozik bennem?

– Ne! – Anya kínzó üvöltése töltötte be a helyiséget. Felkaptam a fejem. Erre Lilith is. A tekintete felém fordult, majd az asztal mögött fekvő holttestre.

Iszonytató ropogás töltötte be a szobát. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy Nathan támadói egyszerre csuklottak össze, míg a frissen beáradók csodálkozva tántorodtak hátrébb. Az összes őt körülvevő sárga szemű nyakát eltörte. A néhány piros íriszű, akik nemrégiben érkezhettek, rémülten fújtak visszavonulót.

– Elég ebből! – Az arca eltorzult a méregtől. Az anyja felé emelte a kezét, mire a talpa alatt lángok csaptak fel. A nő döbbenten ugrott odébb, azonban a tűz egyre csak terjedt körülötte. Csapdába esett a sarokban, ahol Emma bujkált az érkezésünkkor. A perzselő forróság egyre közelebb ért hozzá.

Sietősen rontottam oda Nathanielhez, inkább fent sem akadtam azon, hogy a semmiből fakasztott tüzet. Kizárólag az lebegett előttem, hogy megnyugtassam. Olyan vihar tombolt a pillantásában, melyet utoljára akkor láttam, mikor majdnem meghaltam előtte az angyalok intézményében.

– Hé! – szólítottam meg, miközben karon ragadtam, viszont nem tudtam befejezni.

– Eleanor! – nyüszített az anyám. – Mit tettél?

– Luna... – Nathan felém fordította a fejét. Az arcát és meztelen felsőtestét különböző színű vér áztatta, elképesztő düh rajzolódott ki a vonásaira. Az állkapcsa megfeszült, míg a szemében apró, piros pontocskák fedték fel magukat.

– Minden rendben. Belzebub...

– Meghalt! – sikoltotta Emma. – Megölted! Megölted! A legnagyobb bűnt követted el!

Ezek szerint megvan a fontossági sorrend: Jayce, Belzebub, végül én.

A pillantásom rásiklott, majd Lilithre. A nő a falhoz húzódva hessegette a lángokat. Nem tűnt okos dolognak legyezni a tüzet, mely lassan felemészti őt.

– Nathaniel! – Lucifer mély hangja csendült fel mögöttünk. – Végezz vele!

Egyenesen a mellettem álló fiú anyjára szegeztem a tekintetem. Lilith elborzadva figyelte a hármasunk. Rosszul tettem.

Anya hirtelen termett előttem. Alig maradt időm felocsúdni. Az arcom elé emeltem a tenyerem, azonban nem volt szükség rá. Emma felém csapott. Sikertelenül. Nathan felkapta őt a képességével, mielőtt elért volna. Egyenesen a kőasztal mögötti falnak hajította.

Hibázott.

Mire ismét az édesanyja felé kaptam a tekintetem, az ősdémon köddé vált. Mindössze annyit láthattunk, hogy a feje eltűnik a saját maga által nyitott portálban.

A tűz kialudt.

– Nathaniel! – hőbörgött Lucifer. – Egy feladatod volt! – Megkerülte a párosunkat, közvetlen a fia orra elé állt. Fölé tornyosulva kérte számon. – Hagytad elmenekülni! Te vagy az egyetlen, aki képes lett volna életét venni!

Halk zokogás ütötte meg a fülem. Anya felé pislogtam. Ott térdelt az apja holtteste fölött, a tenyerét a mellkasára szorította. Sötét szemében düh csillogott, amikor belenézett az enyémbe. Aztán rácsapott a padlóra, és Belzebubbal együtt távozott.

– Emma rárontott Eleanorra!

– Ezért inkább hagytad elmenekülni az árulót? – A sátán hátrált pár lépést. Körbenézett, majd felsóhajtott, mielőtt folytatta: – Ne haragudj, gyermekem! Látom, nem volt egyszerű dolgod. Legalább a leány elintézte, amit vártunk tőle. Mindennek ellenére szép munka volt! Mellénk állítottad Michael leányát, ezáltal leszámolhattunk legalább az egyikükkel. A pokol a miénk!

Nagyot nyeltem. Maguk mellé... állított?

– Bo-bocsánat – nyögtem kétkedve –, de... csak én tudtam végezni Belzebubbal?

– Az ősdémonoknak kizárólag a leszármazottaik vehetik életüket. – Lucifer somolyogva felelt. – Üdvözöllek a poklomban, Eleanor! Csodálatos a mai nap, nem igaz?

A szívem szinte kiszakadt a helyéről. A kezem lecsúszott Nathanről. Hazugság. Még több hazugság. Erre kellettem neki? Ezért győzködött olyan vehemensen a hamis szerelméről?

A térdem megremegett. A szárnyam beleolvadt a hátamba. Szép lassan változtam vissza, a világ forogni kezdett körülöttem. A mellkasomhoz kaptam, hogy ellenőrizzem megvan-e még a szívem, ha már tényleg úgy éreztem, az előbb kiszakadt belőlem.

Az árulás kínja szétáradt bennem. Öltem. Megöltem Belzebubot. Azt tettem, amit vártak tőlem. Nathan szándékosan nem sietett a segítségemre. Megvárta, amíg én magam végzek vele.

Könyörgöm, Eleanor! Fejezd már be!

Manipuláció. Mi más lett volna az egész? Szerelem? Hiszen elmondta, ez nem tündérmese holmi bugyuta szerelemről. Felhasznált, kihasznált, elérte, hogy beleszeressek. Azt tette, amit a sátán öncélú fattya tenne. Átvert.

Félreérted.

– Jól vagy? – A gyémántos, kék szempár rám meredt. – Luna, minden rendben? Fáj valamid?

– Mindenem – suttogtam –, a legjobban mégis az árulásod. Már mindent értek, Nathaniel.