Sosem szerettem a csillagokat. Rendben, talán ez túlzás, hiszen mit lehet utálni az apró, világító pontocskákban? Valószínűleg nem voltam elég figyelmes ahhoz, hogy megtaláljam a bennük rejlő szépséget.

A motel felső szintjének balkonján álltam. A korlátba kapaszkodva pásztáztam az eget, mióta visszatértünk a rémisztő erdőből.

Lucifer az elmúlt négy napban hajcsár módjára osztogatta a parancsokat. A fickó frankón azt hitte, már a pokolban van. Habár elképzelhető, jogosan, hiszen minden szavára ugrottunk. Én nem mertem ellenkezni, nehogy újra lehajítson az égből, Nathan viszont bőszen vitázott vele, mégis az összes alkalommal a sátán vasakarata nyert.

Ennek köszönhetően tartottunk ott, hogy a csodaszemű fiú mondhatni megtanulta használni a furcsa erejét. Tegnap rendesen ki is borította az apját, amikor felkapta, és mindenféle fizikai kontaktus nélkül nekihajította az egyik vaskos fának. Erre Lucifer bepöccent, majd viszonozta a kedvességet, miután átdobta vagy hat-hét portálon – vagy micsodán –, amin amúgy közlekedett. Én tehetetlenül bámultam az eseményeket, ugyanis többnyire megfigyelőként tevékenykedtem; legalábbis máig.

Ma az ördög különösen faramuci hangulatba került. Vérvörös szeme örökre az agyamba égette magát. Morogva utasított mindkettőnket repülésre, aminek az lett a vége, hogy felrepültem, aztán több mint tízszer lezuhantam. Nathan a szárnyát sem tudta kinyitni, mire az édesapja roppant szívélyes módon üvöltött vele a használhatatlanságáról. Nos, két órája összevesztek, most meg itt vagyunk. Nathan duzzog, Lucifer is, csak ő lelépett.

Ez idő alatt, úgy döntöttem, új dolgokat fedezek fel, szóval felsétáltam ide, aztán nekifogtam a terjedelmes égbolt magabiztos bámulásának. Megdöbbentett a nyugalom, ami ezen a szakaszon uralkodott. Mivel a szállás a város legszélén helyezkedett el, így a csillagok még erőteljesebben megmutatták magukat, mint a városban. Itt nincsenek erős fények, amelyek ellopják előlük a ragyogást.

– Luna! – Nathan az alattam húzódó parkolóból szólított meg. – Gyere, van egy ötletem!

Nem válaszoltam, helyette elslattyogtam a lépcsőig, utána hozzá. Rögtön kézen ragadott, és húzni kezdett a motel háta mögé. Megkerültük, mögé érve pedig megtorpantunk.

– Mit szeretnél itt? – fixíroztam a rendesen megpakolt, óriás szemeteseket. – Kinyírsz, és bepakolsz a kukába? Eléggé tele vannak...

– Miért jutnak ilyenek az eszedbe? – Szörnyülködve méregetett, kék szemében keserűség csillogott. – Arra gondoltam, megpróbálhatnánk felrepülni a tetejére, hátha a vöröslő tekintetek kereszttüze nélkül sikerül.

Nem rossz terv.

– Miért nem tudod kinyitni a szárnyad?

– Hat éven át az volt a feladatom, hogy véletlenül se nyíljon ki, nehéz most az ellenkezőjét tenni – magyarázta, majd elengedte a kezem. Odébb lépett, végül nagy levegőt vett.

Megmozgatta a vállát, aztán lehunyta a szemét. Hosszú percekig állt így, már egészen ráuntam, amikor hirtelen eltorzult az arca, és felnyögött a fájdalomtól. A szárnya lassan bomlott ki: először a jobb, utána a bal. Az pólója szakadásának hangja betöltötte a csendet. A tollak csapzottan kerültek elő, azonban megdöbbentően szépnek mutatkoztak. A teteje hasonlóan feketében díszelgett, akárcsak az enyém, viszont középen némileg kivilágosodott, átvette a helyét a vörös. A feketéspiros színátmenet gyönyörűen csillogott az éjszakai holdfényben. A végén ugyanolyan veszélyes fegyver mutatkozott, akárcsak az enyémen.

– Azta! – húztam végig az ujjaim a finom tapintású végtagon. Vigyázva, nehogy véletlenül felsértsem az ujjam az éles végével. – Nagyon különleges!

– Már most utálom – jelentette ki fintorogva. – Borzalmas volt! Körülbelül, mintha felvágták volna a hátam egy életlen konyhakéssel.

– Idővel biztos könnyebb lesz – motyogtam, miközben azon morfondíroztam, mennyire érdekes, hogy tényleg lehetséges a részletekben való átváltozás. Nathan csak a szárnyát tárta ki, minden más része emberi maradt. Nekem a szemszínváltás is külön erőfeszítésbe került, hiába tanította meg. Talán gyakorolni kellene.

– Kétlem, de bízzunk benne. Szóval, mehetünk?

– Milyen elszánt vagy – kuncogtam fel a sürgető kérdésén, aztán megpróbáltam én is kizárólag a tollakat előbányászni.

Nem lehet annyira bonyolult. Valószínűleg ugyanúgy kell elválasztani fejben, ahogy a szemszínnel tenném. Ennek értelmében koncentrálni kezdtem. A hátamon bizsergés szaladt végig, miközben elképzeltem, hogy mindössze a fekete tollak nyílnak ki, míg a többi részem változatlan marad.

A legjobban én csodálkoztam el, amint összejött. Talán véletlen, ám széles vigyor ült ki az arcomra. Mégsem vagyok béna. Még a pólóm sem lógott rajtam cafatokban.

– Azt figyeltem meg minden egyes esésed előtt, hogy egy idő után elfeledkeztél a szárnyaid mozgatásáról. Ne feszülj rá!

– Mutasd akkor, neked hogyan megy! – Jelentőségtelen böktem az égbolt felé.

Nathan rám sandított, majd berogyasztotta a térdét, utána magabiztosan ellökte magát a talajtól. Kitágult szemmel lestem utána, már azt hittem, profival van dolgom, aztán hat-hét méter után konkrétan a fejére fordult a levegőben. Nem értettem, miként vitelezte ki, ám felettébb mulattatónak bizonyult. Nagy csattanással ért földet mellettem, mire hangos kacagásban törtem ki.

– Ne vihogj! – tápászkodott fel grimaszolva. – Hagyjuk ezt, egyelőre próbáljuk a tetőig!

– Pedig nagyon vicces volt! – A hasam fogva nevettem, Nathan meg csak a fejét rázta.

– Hagyd abba, és repülj, gyönyörűm!

A szívem ugrott egyet a becenévre, azonban igyekeztem leplezni.

– Jól van! Megcsinálom!

Elhatároztam: sikerülni fog!

Ezen gondolattal az agyamban rugaszkodtam el. Meglengettem, amit kellett, a talpam megemelkedett. Erősen koncentrálva süvítettem a magasba, egészen addig, amíg el nem értem a motel tetejére. Ott leszálltam a sík területen, csípőre tett kézzel néztem le.

Nathan rám vigyorgott, arcán igazi mosoly körvonalazódott, mely megmelengette a szívem. Nem irigykedett, amiért nekem ment, neki pedig nem, hanem velem örült ennek az aprócska diadalnak.

Ebben a pár napban erősödtek a felé tanúsított érzéseim. Teljesen biztos lettem benne, hogy beleszerettem. Erről minden érintése bizonyosságot adott, mivel nem csak a testem reagált rá, hanem a lelkem is. Nem igazán érdekelt, ki ő, az sem, micsoda fazon az apja. Engem az fogott meg, ahogy velem bánt. A kémia meg egyszerű plusz, ami tagadhatatlan. Kellemes borzongás az összes kedves gesztusa. Az ölelésében biztonságban érzem magam, természetesnek hat. Közben rettegek. Rettegek, mert bármikor közelebb kerülök hozzá, látom az arcára kiülő kételyeket. Ennek ellenére nem húzódik el, ám ennél többet nem enged. Napok óta nem csókolt meg.

Bűntudatomnak kellene lennie, amiért ennyire belebolondultam, csakhogy nincs. Úgy éreztem, méltó vagyok a szerelemre. Megérdemlem, hogy végre olyan fiúval legyek, aki tényleg képes szeretni.

Hülye sem vagyok, tudom, mivel jár a döntésem, ám nyíltan leszarom. Őrültség őt választani a családom felett, azonban valami szüntelenül húz felé. Nem tudnám körülírni, micsoda. Az a láthatatlan erő, mely a fülembe suttog, vonz, hívogat, hozzáköt. Így helyes, közben nem, viszont a butuska szívem ezt diktálja. A legrosszabb esetben pofára esek, de megéri, ha előtte olyan elsöprő szerelemben lehet részem, mint eddig sohasem. Vállalom a kockázatot, különben örökké bánni fogom.

Tetszik az agymenésed, drágám!

Erről beszélek.

– Na! – huppantam le a tető szélére. – Gyere fel!

Nathaniel tett hátrafelé pár lépést, aztán néhány másodperc hezitálás után nekiiramodott. Lendületet vett, végül ugrott egyet. Meglengette a szárnyát, viszont elég bénának tűnt. Épphogy elkapta az épület oldalát tőlem néhány méterre. Felkapaszkodott, aztán felsóhajtott.

– Nem megy – ült le mellém, miután becsukta a szárnyát. Én hasonlóan tettem, nehogy valaki meglássa, és vezető hírként szerepeljen a tévében. Habár humoros lenne.

– Feljöttél – mondtam a szemben lévő erdőt szuggerálva. – Ez a lényeg.

– Szeretnék beszélni valamiről. – A hirtelen témaváltásra rögtön felé kaptam a tekintetem, mire Nathan megfogta a kezem. – Holnap... Azt hiszem, le kell mennem a pokolba. Az apám mostanra kellően türelmetlen, ezt a mai viselkedése is megmutatta.

Ijedten fürkésztem őt. Sejtettem, mi következik.

– És?

– Tudom, nem szeretnéd, de tennék még egy próbálkozást arra, hogy rábeszéljelek a mennyekre – simított végig a kézfejemen.

Talált, süllyedt. Tényleg lottóznom kéne.

Az égnek emeltem a tekintetem, nem igazán akartam erről dumálni. Napokkal ezelőtt meghoztam a döntésem.

– Muszáj?

– A pokol nem túl izgalmas, Eleanor. – Természetesen nekikezdett, mit sem törődve az ellenkezésemmel. – A legjobb esetben sikerrel járok, az apám visszakapja, aztán elmebeteg módjára kinyírja a Belzebubhoz hűségeseket. Nem szeretnél ebben részt venni. Én sem akarok.

– Nem érdekel. Sehol sem jobb!

– Apám szerint azóta sem derült ki a Gabrieles gyilkosság. Valaki titkolja. Valaki olyan, aki szerintem... közel állhat hozzád.

– Egyszer úgyis kiderül – vitatkoztam egyre morcosabban. – Nem akarok odamenni, Nathan!

– Mi a francért nem? – csattant fel, ezzel a kezem is elengedte. – Miért ragaszkodsz hozzá ennyire? Annyira idegesít, hogy dacból önként sétálnál a pokolba!

– Te hülye vagy! Dacból? Mi van?

– Haragszol az apádra, közben jogosan félt tőlem! Én nem vagyok jó, nem vagyok hozzád való! Ezerszer elmondtam, de sosem szabadott volna közelebb kerülnünk egymáshoz.

A gyomrom lesüllyedt a feltörekvő ellenérzésektől.

– Még Lucifer is azt mondta, nem érdemes odamennem...

– A pokolba is, Luna! – Indulatosan csapott a tető peremére. – Ne legyél ennyire naiv! Felfogod, milyen erővel rendelkezel? Egyértelműen helyzeti előnybe akar kerülni, mert mi jobb egy hibridnél? Kettő! Hidd el nekem, nem puszta jó szándék vezérli! Pontosan tudom, ki ő, és nem kedves, odaadó apuka, aki befogadja a tékozló gyerekeket! Céljai vannak! Attól még, mert nekem részt kell vennem benne, neked nem! Rohadtul nem akarom!

– Azt mondtad, sosem bánt veled rosszul – hoztam fel, mire Nathan idegesen fújta ki a levegőt.

– Nem, tényleg nem, viszont attól még ő a kibaszott sátán, Eleanor! Felfogod ennek az egyszerű ténynek a súlyát?

– Miért nem mondod egyszerűen azt, hogy nem kívánsz velem lenni? Nyilván rájöttél, milyen macerát von maga után, amit csináltam, ezért nincs kedved szórakozni a velem járó problémákkal! Összehordasz itt fűt-fát, közben burkoltan elküldesz a picsába!

– Ez nem igaz! – mordult rám. – Neked akarok jót, mert fontos vagy nekem!

– Tudod mit? – fordultam felé teljes testtel, míg a lábam törökülésbe húztam. – Ennyire el szeretnél lökni magadtól? Legyen! Előtte viszont mondd a szemembe: minden hazugság volt, mindent azért csináltál, mert szükséged volt rám a prófécia miatt.

Nathan megemelte az állát, egy darabig nem felelt, végül lehajtotta a fejét, tépelődve szemlélte az alattunk húzódó betonutat.

– Nem lehet. Az lenne a hazugság.

Némaság telepedett ránk, nem válaszoltam neki. Vészesen kerestem a megoldást, amivel megerősíthetném benne, hogy ne engedjen el. Amilyen makacsul ragaszkodik az elképzeléséhez, a végén elintézi a beleegyezésem nélkül. Ennek nem szabad megtörténnie.

Egyetlen dolog sejlett fel bennem, ám eléggé féltem tőle. Ha hangosan közlöm vele, onnantól hosszú szenvedésnek teszem ki magam, amennyiben visszautasít. Rettegés lett úrrá rajtam. Ennek ellenére elhatároztam, megteszem. Most vagy soha. Nem várhatok tovább!

– Én... – Hamar elakadtam. A szívem iszonyatos vágtába kapcsolt, amíg ő rám emelte gyémántos íriszét. – Azt hiszem, én... – Újfent lefagytam. Még sosem vallottam be az érzéseim senkinek. Aaronnak igazán nem kellett, mert ahhoz képest, amit most érzek, ő egy láthatatlan senki volt.

– Igen – emelte meg a szemöldökét –, te? Végre rájöttél, hogy igazam van, és mész a családodhoz?

– Nem!

– Jó, ebben az esetben én most megyek, sétálok egyet. Ki kell szellőztessem a fejem.

Nathan felkelt mellőlem, ezért sebtében felpattantam.

– Várj, én...

– Nem lehetne esetleg tíz perc múlva, amikor...

– Nem!

– Jó, akkor mondd, csak gyorsabban, mert úgy érzem, felrobbanok!

Felsóhajtottam. Nem terveztem ennél jobban kihozni a sodrából, mégis muszáj voltam.Tudnia kell, különben hülyeségeket csinál.

– Én... azt hiszem, hogy... viszonozom az érzéseid – nyögtem ki rettegve, majd az ajkamba haraptam, nehogy sírni kezdjek. Félelmetesnek hatott, ahogy hangosan kimondtam. – Sze-szeretlek.

Felé léptem.

Nathaniel elképedve meredt rám, az arca eltorzult a fájdalomtól, én pedig teljesen összezavarodtam, miért vág ilyen pofát. Mély levegőt vett, szólásra nyitotta a száját:

– Nem! – jelentette ki. – Nem szerethetsz! Felejtsd el ezt a baromságot!

– Ne mondd ezt! – súgtam megszeppenve. Nem éppen erre a reakcióra számítottam. – Ez az igazság, Nathan.

– A kurva életbe! Én most... Én most elmegyek! – Az épület szélére állt, és nemes egyszerűséggel leugrott a semmibe. Guggolásba érkezett, utána felegyenesedett. Ruganyos léptekkel lódult meg az erdő sűrűje felé, míg én itt maradtam mardosó kételyek között, csalódottan, őszinte kínnal a háborgó lelkemben.

– Mindig eszes gyermek volt. – Lucifer kivételesen nyugodt hangjára összerezzentem. A férfi mellém sétált, a háta mögött fonta össze a kezét. – Sokat gondolkodtam rajta, miként lehetséges, hogy ennyire jámbor legyen, ismerve engem és az anyját. Ötévesen hangyákat mentett, a szívére vette, ha egynek is baja esett. Különös.

– Említette egyik nap, hogy azt gondolja, nem születünk gonosznak, a körülmények formálnak azzá – reflektáltam csöndesen, miközben igyekeztem lenyelni a feltörekvő könnyeket.

– Érdekes meglátás, úgy vélem, igaz lehet.

– Megkérdezhetem, te gonosznak tartod-e magad? – Futólag pillantottam rá. Gondoltam, ha beszéltetem, addig sem veszem tudomásul a fia visszautasítását.

– Nem. Más a gondolkodásom, ezért bűnhődnöm kellett, ifjú koromban pedig meglehetősen rosszul kezeltem a bennem fortyogó indulatokat. Hibának mondanám, nem eredendő gonoszságnak. Tudod, gyermek, Isten teremtett, ahogy az összes arkangyalt. Selejtes vagyok, vagy nem? Mindenki higgyen, amit akar. Ettől még ragaszkodom a saját eszméimhez, más nem maradt nekem.

– Tehát ez most egy bosszú?

– Igen – bólintott határozottan. – A pokol az enyém!

– Értem. De... miért fordultak ellened?

– Gyengének találtak. Azt hitték, megúszhatják. Azt gondolták, elviselem, hogy eloroztak tőlem valamit, ahol én vagyok az úr. Úgy vélték, ők jobban csinálnák, ezért megfosztottak tőle. Másodjára is elbuktam.

– Sajnálom – lestem rá, Lucifer pedig felnevetett.

– Szórakoztató vagy, leány, holott bűzlesz.

– Micsoda?

– A véred – adta tudtomra. – Egyértelműen Michaelhöz tartozol. Árulkodó az illata.

Ezt inkább nem firtattam.

– Kérdezhetek még valamit? – bátorkodtam folytatni, habár lehet, a végére lelök innen.

– Tégy így, Eleanor!

– Mi volt a konkrét terv? Nem teljesen értem, miért Lilith az anyja, ha...

– Messzire mész! Miből gondolod, hogy kiérdemelted a bizalmam? Szerinted számot kellene adjak a terveimről?

– Bocsánat, én... Nem tudom, csak kíváncsi vagyok, mivel akaratom ellenére belekeveredtem. – Újfent a bőgés határára kerültem. Nagyokat nyelve palástoltam a valódi érzéseim.

– Kivételesen válaszolok.

Meglepetten pillantottam rá.

– Miért?

– Mert a konok, mihaszna fiam úgy véd téged, mintha lenne rá bármi oka. – Unottan forgatta meg a szemét. – Nem számítottam erre, ám nem bánom. A fiú megérdemli a boldogságot, miután elvégezte a feladatát. Úgy vélem, te boldoggá teszed. – Kamillázva hallgattam a nagy elánnal folytatott szónoklatát. – Leány, ne bámulj ennyire megilletődötten! Tán nem számítottál erre a feleletre?

– Nem igazán. – Suttogva ejtettem ki a szavakat. Nem lesz itt semmiféle boldogság, miután Nathan szemmel láthatóan eltántorodott tőlem. Talán tényleg áltatott.

– Pedig ez a helyzet. Lehet, annyira elpuhultam az emberek közt töltött hetven év alatt, hogy már Belzebub rokonát is megtűröm, amennyiben ezzel a gyermekem javát szolgálhatom. Nem fordulok rossz szándékkal felé, azonban neveletlen, erről majd gondoskodom!

– Tényleg nem erre számítottam, de rendben.

– A kérdésedre pedig egyszerű a válasz: úgy gondoltam, az lesz a legszörnyűbb bosszú, ha a két trónbitorló ellen a saját vérük fordul. Nem ismerik a jövendölés valódi jelentését, mindössze egoista módon bíznak benne, hogy a javukat szolgálja.

– Na, várjunk! Akkor a kislány miért született? – vezettem rá a tekintetem. – Natalie, ő...

– Talán túlzásba estem – rántotta meg a vállát nemtörődöm módon. – Natalie kedves gyermek. Nem bánom a létezését.

– A kisfiú?

– Jonathanhez az anyja ragaszkodott, nekem nincs rá szükségem.

– Micsoda?

– Jól hallottad! – vágta rá a homlokát ráncolva. – Természetesen nem zárkózom el előle, ha felnő, de nincs kedvem foglalatoskodni vele. Bőven elég lesz a kisleánykával.

Fasza! Legalább Nathant szereti, bár a legkisebb fiát diszkriminálja. Rögtön felsejlettek bennem a temetőben elhangzott szavak: A félvéreknek sosem jó, annak meg főleg nem, aki úgy angyal, hogy köze van Luciferhez.

Elgondolkodva bambultam a fenyők irányába, az elhangzott társalgáson rugóztam és azon, ideje lenne elsüllyednem a megalázottságtól. Nem ért semmit a vallomásom, Nathaniel itt hagyott a francba, úgyhogy nincs mit tenni. Vár rám a csalódott halál.