Sikítva értem földet. Az utazás mindössze néhány másodpercet ölelt fel, mégis rettentően megijedtem. Csodálkozva lestem körbe, amint meghallottam, a bal oldalamon száguldozó autók suhanását. Az út két szélét sűrű erdő szegélyezte. Ismerős...

Értetlenkedve tápászkodtam fel, majd tettem egy lépést hátra. Tekintetem az előttem kirajzolódó táblára szegeztem: Colonie.

Ez igazán meglepő. Azt hittem, egyenesen a pokol legmélyebb bugyrában kötök ki, ennek ellenére mindössze elérhető távolságba kerültem az anyám számára.

– Elképesztő! – Nathan mögöttem felcsendülő hangjára összerezzentem. – Bevallom, erre nem számítottam.

Rögtön szembefordultam vele.

– Mit keresünk itt?

– Attól tartok, az apám azt szeretné, ha Emma házának nappalijából jutnánk a pokolba. Állítólag egyenesen a palotába vezet. Úgy tudom, ő kintről fog támadni, míg én... bent elintézem a problémát. – Felsóhajtott, de nem vette le rólam a szemét. – Persze az apád érkezése valamelyest felborította a tervet.

A torkom összeszorult.

A legkevésbé sem szerettem volna találkozni anyámmal, miután olyan vehemensen próbált leráncigálni a pokolba. A szívem az említésére hevesebben kezdett dobogni. Ettől függetlenül nincs más opcióm. Felül kell kerekednem a rémületen, és szembenéznem vele. Apát meg hagyjuk. Fájt látni, ahogy szembesül a döntésemmel, a lelkem mélyén mégis helyesnek éreztem.

Hiszen az. Ez a te utad.

– Mi a konkrét terv? – kérdeztem, miközben lenyeltem az egyre feltörekvő kétségbeesést.

– Lényegében feladjuk magunkat. Remélhetőleg Emma kapni fog az alkalmon, és rögvest Belzebub elé visz. Megölni nem tudom, de harcképtelenné tehetem a képességemmel. Addig várhatóan az apám odaér azzal a pár ősdémonnal, akiket összecsődített a napokban.

Még több ősdémon? Csodálatos.

– Nekem mi dolgom?

– Mellettem maradni! – jelentette ki ellenkezést nem tűrve. – Illetve Emma meggyőzése. Luna, nem szeretném, ha bajod esne. Amíg a közelemben vagy, meg tudlak védeni.

– Meg kellett volna tanítanod harcolni – tűnődtem hangosan. – Habár Lilith ellen is boldogultam.

– Szerencséd volt. Az én hibám miatt kellett egyáltalán verekedned vele. Ez nem ismétlődhet meg többször!

– Nem kell ennyire féltened. – Közelebb léptem hozzá, és a mellkasára simítottam a tenyerem, míg a fejem hátradöntöttem, hogy a szemébe nézhessek. – Lekaszabolok mindenkit, aki nekem akar esni.

– Amennyiben véletlenül így alakulna, el is várom!

A tenyere a derekamra siklott, lágy csókot lehelt a homlokomra.

Felsóhajtottam, ahogy átgondoltam, mi lehet a következő lépés.

– Tehát, stoppolni fogunk? Esetleg rejtegetsz egy autót a bokorban? Gyalogolunk? Hogyan jutunk oda a kedves anyámhoz?

– Nos, nem tudom. – Nathan körbenézett, utána vállat vont. – Esetleg megpróbálhatok portált nyitni.

Elfintorodtam. Az előbb sem jött be.

– Repüljünk! – hoztam fel, mire megemelte a szemöldökét. Úgy bámult rám, mintha nőtt volna még két fejem.

– Fényes nappal? Nem tudom, feltűnt-e, de egyébként sem tudok repülni.

Összeszorítottam a szám. Rémlett, mennyire szerencsétlenül hullott le a minap az égből. Igyekeztem nem rugózni a tegnap további eseményein. Ennek ellenére ismét rossz kedvem lett.

– Hogy működik ez a portál izé?

– Az apám régebben mesélt róla. Meg kell érinteni a talajt, a saját energiánkkal feltölteni a kiválasztott területet. Közben viszont el kell képzelni az úti célt. Most pedig térdelj le!

Tessék?

– Itt és most?

A szeme nagyra tágult az ijedtségtől. Talán leesett neki, mire kért az imént.

– Én is... így fogok tenni.

Felnevettem.

A hirtelen támadt pajzán gondolatokat jobbnak láttam elhessegetni. A testem már a képzelgéstől is majd' lángra gyúlt. Mégsem álmodozhatok arról, milyen lenne úgy letérdelni előtte. Egek! Éreztem, hogy ég az arcom. Minden bizonnyal vörösre mázolta a képem a pír.

Végül inkább a guggolás mellett döntöttünk. Nathan megérintette a néhol kiritkult fűvel rendelkező talajt, a másik kezével engem fogott.

Eltelt pár lélegzetvételnyi idő. Épphogy kettőt pislogtam, az ujjai között piros fény villant, mely egyre terjedni kezdett, ahogy szép lassan felvette a kör alakú formát kettőnk körül. Túl gyorsan estünk bele, ismét nem bírtam visszafogni a sikításom. A fagyos és ismeretlen érzés szinte karcolta a bőröm. Sejtettem, hozzá kell szoknom, esetleg megtanulnom használni. Igazából hasznos képességnek tűnt. Esélyt adhat a menekülésre.

Ezúttal nem a seggemre estem. Nathaniel magára rántott, mielőtt beverhettem volna. A testünk összepréselődött, a karját szorosan körém csavarta, míg belőlem kiszorult az összes levegő. Nem, nem az érkezés miatt, inkább azért, mert centik választották el az arcunkat. A pillantásom a vékony ajkára vándorolt, mialatt figyelmeztettem magam, ideje lélegezni. Elmosolyodott, majd lágy csókot nyomott a számra. Szinte alig súrolta az ajkunk a másikét, mégis beleremegtem.

Őrület, milyen hatással van rám! Az összes porcikám sóvárog érte, minden egyes érintése kész áramütés a testemnek. A csókja pedig édes, akárcsak a turmix, amit Morgan készített nekünk. Visszagondolva, elég sok cukrot szórt bele. Akkor inkább minden reggel Nathaniel száját szeretném a sajátomon. Már a látványával is jóllakom.

Néhány másodperc után csak sikerült észbe kapnom. Kelletlenül kászálódtam le róla. Valahogy el bírtam volna viselni, hogy ölelkezve töltsük a mai napot az anyámmal való megható találkozás helyett. Sőt, annál még a padló vizslatása is királyabb programnak tűnt.

– Mi a picsa? – Nathan váratlanul felcsattant.

Erre már én is felkaptam a fejem. A helyiség, ahova érkeztünk, nem tűnt ismerősnek. Nem mintha ez meglepő lenne, ugyanis a bal oldalamon felmosófejeket láttam, míg a jobbomon vödröket és tisztítószereket. A sarokban tucatjával álltak a takarítóeszközök.

– Hova a fenébe kerültünk?

– Véletlen volt – ingatta a fejét, miután kikukucskált az ajtón. – Az... iskolában vagyunk. Ez gond.

Jóságos ég!

– Tényleg? Talán kedvet kaptál a tanuláshoz?

– Ki kell jutnunk innen! – Nem vette magára a gúnyolódásom. – A rohadt életbe! Nem nyithatok újabb portált, túl kockázatos, hogy megint elcseszem. Innen nincs messze Emma háza, csak valahogy el kell osonnunk a kijáratig. Csend van, szóval óra lehet.

– Mi lesz, ha odaérünk anyához? – Azóta is a földön ültem. A félelem súlya hirtelen szakadt a vállamra, ahogy egyre közelebb kerültünk az úti célunk eléréshez.

– Nem hagyom, hogy bántson. Gyere, útközben megbeszéljük!

Felém nyújtotta a kezét. Hagytam, hogy felsegítsen.

Nathan ment elöl, én a háta mögé bújva követtem. Mivel mindössze egyszer jártam itt, teljesen az ő ítélőképességére bíztam magam.

Minden sarkon megálltunk, és kikukucskáltunk, akár a profi betörők. Szánalmasan festhettünk kívülről.

Már közeledtünk a lépcső felé, amikor kitárult a lányvécé ajtaja. Megtorpantunk. Egy szőke csajszi sétált ki rajta, egyenesen felénk fordult. A szeme nagyra kerekedett, mikor észrevett minket, aztán széles mosoly ült ki az arcára. Bambán figyeltem a kecses mozgását, miközben hozzánk sétált. A fényes hajszálait laza mozdulattal a háta mögé vetette, majd megrázta a fejét.

– Nath! El sem hiszem!

A lány bézsszínű blúza kiemelte a mellét, a farmer rátapadt a hosszú combjára. Szürkéskék, ragyogó írisze Nathanielt fürkészte. Az a pillantás... Az a pillantás nem tűnt barátinak.

– Evelyn – köszöntötte őt unottan. – Mit keresel itt?

– Anyáék jobbnak látták, ha mégis visszaköltözöm a végzős évre. Nem vált be az új gimi. Hiányoztak a barátaim... Meg te is.

A felismerés elborzasztott. Ő lenne az a lány? A csaj, akit miattam ejtett? A szépséges, magas, karcsút cserélné az apró, sovány szerencsétlenre? Ez elég... abszurd.

– Remek. – Ajjaj. Evelyn arckifejezése tökéletesen tükrözte a semleges válaszra érkező érzéseit. Grimaszolt egyet, és rám nézett.

– Mi még nem találkoztunk. Új vagy?

– Igen. – Kipréseltem a legilledelmesebb mosolyom, ám a féltékenység beköltözött a bensőmbe. – Luna vagyok!

– Jayce testvére – tette hozzá Nathan, mire a csaj elfintorodott.

– Tényleg gyönyörű vagy. – Evelyn ezzel kikerült minket, és ruganyos léptekkel eltűnt a folyosó végén.

– Ezt mire véljem? Ő a volt a barátnőd, igaz?

Nathan az égnek emelte a szép szemét.

– Igen. Elmondtam neki, miért szakítok vele. Talán hozzátettem, hogy gyönyörűnek tartalak, és emiatt felesleges szórakoznom vele, mikor sosem tápláltam iránta romantikus érzéseket. Kiakadt.

Villámcsapás sebességével jutott eszembe az a bizonyos mondat, amit az erdőben hozott fel, miután meggyanúsítottam a Lilith fiás dologgal. Ráunt. Ráunt erre a csoda szép nőre! Miféle esélyeim lehetnek? A bizalmam megingott. A világ jóformán forgott körülöttem a felismeréstől. Velem is ez fog történni. Semmivel sem vagyok jobb Evelynnél.

Fejezd már be, Eleanor! A fiú a tiéd.

– Jesszus, Nathan! Hogy mondhattad ezt szegény lánynak? – Váratlanul tört ki belőlem, talán a kelleténél picivel hangosabban.

– Mert?

– Mert ez sértő! Bármi mást felhozhattál volna! Én tuti kiborulnék, ha egy ilyennel állnának elém!

– Alig négy hónapja jöttem fel onnan – mutatott jelentőségteljesen a padló felé. – Nem igazán voltam a helyzet magaslatán a fogság után. Mondtam, Jayce segített felzárkózni.

Zaklatottan bámultam rá. Kétkedve igyekeztem leolvasni az arcáról, mi járhat a fejében, azonban egyre csak gyűlt bennem a stressz. Úgy éreztem, szükségem van pár percre, mielőtt folytatjuk az utunkat, ezért sebtében berontottam a mosdóba. Becsaptam magam mögött az első fülke ajtaját, majd lerogytam a vécé tetejére.

Felzaklatott a tény, hogy így szakított vele. Nem túl bizalomgerjesztő, és hiába értem a kifogását, mégis rettegtem. Mi lesz, ha tényleg kitárom neki a szívem, ő pedig egyik napról a másikra elfordul tőlem? Tegnap megtette.

Szerelmes beléd, Eleanor. Bízhatsz benne.

Még a fránya hangocska sem bírt megnyugtatni. Kétségbeesetten bámultam az összefirkált budi ajtót. Vettem pár nagy levegőt, hátha megnyugszom. Pontosan tudtam, mit kockáztatok ezzel a kis kitérővel. Amennyiben észrevesz valaki, akinek nem kellene, nagy valószínűséggel az igazgatónál kötünk ki, hiszen régóta lógunk. Persze nem szórakozásból, de ezt nem mondhatjuk az emberek szemébe. Emberek... Atya ég! Kezdek tényleg angyal-démon izé gondolkodásúvá válni.

– Luna! – Nathan beszólt a helyiségbe. Léptek zaja törte meg a csapból csepegő víz zaját.

Rögtön felpattantam, kitártam az ajtót. A fiú nem állt meg. Egyszerűen elkapta a csípőm, és nekinyomott a fülke falának. Felszusszantam a váratlan közelségére, a teste az enyémhez préselődött, a fejét lehajtotta, hogy a szemembe nézhessen.

Az eleve kicsi fülke még kisebbé vált.

– Bármi is jár a fejedben, verd ki belőle!

A szívem eszelős tempóra kapcsolt. Az alhasamba forróság költözött a váratlan hevességtől.

– Ki-kiverem. – Szent. Ég. Ezt tényleg hangosan kimondtam?

Úgy tűnt, valóban így történt, mert Nathan halkan felkuncogott. Ezek szerint ma tartjuk a gáz szexuális poénok napját.

– Később ráér. – Lazán közölte, mire biztosan ismételten nyakig vörösödtem, míg a mosolya kiszélesedett. Aztán lassan végighúzta az ajkát az enyémen. A következő pillanatban pedig belerántott a csókjába. A tenyere a tarkómra csúszott, a másik kezével a csípőm markolta. A szám magától nyílt el, gondolkodás nélkül engedtem utat a nyelvének. Az agyam totálisan kikapcsolt, a térdem majd' összecsuklott, ezért belekapaszkodtam az izmos vállába.

Az édes kényeztetés túl hamar szakadt félbe. Elhúzódott. Talán eszébe jutott, miféle feladat vár ránk.

– Mennünk kell. – Puha puszikat lehelt a nyakamra, egészen a fülem mögötti érzékeny pontig beterített velük. Önkéntelenül nyögtem fel, mikor a foga közé csíptette a fülcimpám, és gyengéden ráharapott.

Nem mehetnénk pár órával később a pokolba? Levetném az összes ruhám, ha azt kérné tőlem.

Sejtettem.

– Féltékeny lettem – vallottam be zihálva. – Evelyn gyönyörű, magas...

– Aha.

Újabb csók, ezúttal az államra.

– Kedvesnek tűnik...

Az orromra.

– Hm...

– A haja is szép...

Egyenesen a számra.

– Befejezted? – A neonos kékség figyelmeztetően megvillant. – Mit számít, milyen az a lány?

– Szeretted őt, mégis szakí...

– Honnan veszed, hogy szerettem?

Mély levegőt vettem, mielőtt válaszoltam:

– Nyilván éreztél valamit, ha vele voltál.

– Nyilván nem Jayce beszélt rá a hülyeségre. – Megforgatta a csodálatos szemét. – Elmesélem, később. Most mennünk kell.

Iszonyatosan tudni akartam, mégis bólintottam, és hagytam, hogy kivezessen a vécéből. Valóban nem érünk rá szerelmi drámát folytatni, mikor állítólag várnak ránk. Már, ha így van. Nem tudtam, mit jelent, hogy Lucifer kívülről szeretne támadni. Valahogy nem bírtam elképzelni a poklot, se azt a bizonyos palotát. Némileg féltem, mi vár ránk, ám egyelőre anyával kellett foglalkoznom. Vagyis... előbb ki kellett jutnunk a suliból.

Észrevétlenül siettünk el a lépcsőig. Ott sebtében leszaladtunk. A földszintre érve már egészen megkönnyebbültem, ahogy elhaladtunk a narancssárga színbe öltözött szekrények mellett. Emlékeztem, közvetlen balra lesz a kijárat. A menekülőutat mindig fontos megjegyezni.

A portás szerencsére nem tartózkodott a helyén. Meglepődve vettem tudomásul, mennyire simán ment a szökés. Talán azért, mert ebben az iskolában nincsen biztonsági kapu. A régi sulimban, Los Angelesben minden reggel átkutattak, nincs-e nálam három töltött AK-47-es, esetleg pár zsebkés, amivel kizsigerelhetem az osztálytársaim. Éljen a kisvárosi gimnázium, azt hiszem.

Átszaladtunk a bejárat előtti, bézs színű térkövekkel kirakott területen, megkerültük a fát, mely közvetlen az épülettel szemben helyezkedett el, majd sietős léptekkel átvágtunk a parkolón. Onnan rátértünk a járdára, ezáltal nagyjából tíz perc alatt sikeresen megszöktünk. Összességében talán negyven percet cseszhettünk el a motelszoba óta.

Kézen fogva haladtunk. Egyelőre egyikünk sem szólalt meg. Tudtam, vár még ránk tizenöt perc gyaloglás, mielőtt újra találkozom Emmával, mégis kicsit szédelegtem. Rettentően ideges lettem, hiszen a terv is hagyott némi kivetnivalót maga után. Meg kell győznöm, hogy vigyen magával a pokolba. Azt hiszem, ez az egyszerűbb része. Szerintem mosolyogva tépne bele abba a piros, nagyobb portálba, ami a szekrény mögött található. A lelki része jobban zavart. Azóta is fájt, hogy Jayce-t választotta. Eleve a puszta tény: választott kettőnk közül.

Valahol ugyan megértettem, hiszen ő nevelte fel, mégis rettentően kínzott a tudat, hogy nem érek neki semmit. Mindössze holmi fegyvert.

Felsóhajtottam.

Hirtelen világossá vált, miről beszélt apa megjelenése előtt Nathan. Egyikünk sem azért fogant, mert akartak minket. Kizárólag azért sétálgatunk itt, mert Lucifer bosszút akar állni az őt letaszítókon. Valóban fájdalmas felismerés. Ettől függetlenül tartottam magam az elképzelésemhez. Megszülettünk, itt vagyunk, és amíg képesek vagyunk lélegezni, megvan a jogunk dönteni arról, mit szeretnénk az életünktől. Nem függünk a szüleinktől, nem foszthatnak meg minket a saját gondolatainktól. Emellett talán az erőnk is megvan ahhoz, hogy a pokol visszafoglalása után boldoguljunk, legyen bármennyire nehéz.

A teremtés csodái vagytok.

– Luna – szakított ki Nathan a töprengésből –, minden oké?

– Csak elgondolkodtam – motyogtam bizonytalanul. – Amúgy igen.

– Rendben. Nos, azt fontos tudnod, addig nem leplezhetem le magam, míg le nem értünk a pokolba. Ezenkívül Belzebub rendelkezik egy képességgel, amivel képes átváltozást előidézni. Ezt vissza is tudja fordítani. Tehát, ha átváltoztál, elérheti, hogy újra az emberi alakod vedd fel. Ehhez szemkontaktusra van szüksége, így jobb kerülni a szemezést.

Azért megemlíthette volna korábban. Nem mintha számítana, de minden fontosnak tűnő információt igyekeztem elraktározni.

– Minden ősdémonnak van?

– Igen. Lilith bárkit képes elcsábítani. Ugyebár ezt használta ki az apám...

– Csodás. – Elégedetlenül morgolódtam, hiszen Nathaniel említette, Lucifer még több ősdémont kapart elő valahonnan. Nem szívesen találkoznék össze velük. Egyrészt fogalmam sincs, miképp festenek, másrészről, nem bírnám megjegyezni a különlegességüket ilyen rövid idő alatt.

Amikor elértünk a megfelelő utcáig, Nathan megtorpant. Csodálkozva álltam meg én is. Várakozva pillantottam rá. Elém lépett, a két tenyerébe fogta az arcom.

– Biztos vagy benne? – Aggódó kék írisze engem fürkészett. – Tudnod kell, nincs visszaút, ha most lejössz velem.

Nagyot nyeltem, és megfogtam a csuklóját.

– Tisztában vagyok vele. Készen állok levonulni a pokolba.

A szavak, melyek elhagyták a szám, furcsa bizsergéssel töltöttek el. Szinte biztos voltam benne, megváltoztatott az elmúlt időszak. Többé nem az a gyámoltalan kislány vagyok, aki nyár végén Colonie-ba költözött. Felfordult a világom, Nathannek pedig igaza volt. Beletörődtem, megszoktam. Talán idővel teljesen természetessé válik, hogy a hátamból szárnyak nőnek ki, míg a testem megváltozik. Reméltem, lesz lehetőségem megbarátkozni az igazi énemmel; az évekig bennem szunnyadó erővel és a gyilkosság okozta keserű bűntudattal.

– Tényleg szörnyen alábecsültünk. Egyébként csak meg akartalak csókolni, mielőtt bemegyünk, aztán eszembe jutott, mert...

– Mert kiállhatatlanul aggódó vagy – fejeztem be helyette, mire Nathan megrántotta a vállát.

– Nekem is új. Eddig nem aggódtam senki miatt.

– Ne most udvarolj! – Finoman meglegyintettem a mellkasát, így a keze lecsúszott az arcomról. – Kérem a csókom!

– Megint ez az akaratoskodás – vigyorgott rám, aztán magához vont. A szája ezúttal sürgetően tapadt az enyémre. A nyelvét nem hozta játékba, helyette kicsókolta belőlem a szuszt is. Érzékien becézgetett, mégis megbújt benne némi félelem. Megadóan simultam bele a karjába. Sejtettem, nincs több lehetőség ehhez hasonlóra, hiszen a következő órákban valami rémisztőt fogunk csinálni. Visszaszerezzük a poklot. Basszus! Maga az őrület következik, és semmi garancia sincs rá, hogy élve megússzuk. A gyomrom a talajig süllyedt, a szívem eleve vágtázott, ám a gondolattól még durvábban rákapcsolt.

– Szeretlek, Nathaniel – suttogtam, miután elhúzódott tőlem. El akartam neki mondani, tekintve, egyikünk sem tudja, mit hoz a jövő. Örökre bánnám, ha nem tudná. Igaz, tegnap szintén elmakogtam neki, de a mai más. Sokkal érzelmesebb, bár való igaz, mindkettőt a félelem vezérelte.

De a vallomás őszinte, a lelkedből fakad.

– Basszus! – sóhajtotta, miközben a homlokát az enyémnek döntötte. – Gyönyörűen hangzik a szádból. Én is így érzem. Szeretlek. – Gyengéd puszit lehelt az ajkamra.

Bumm. Bumm. Bumm.

Ki fog ugrani a kibaszott szívem a helyéről.

Pár kósza pillanatra kiszakadtam a valóságból, mosolyogva kémleltem a szépséges gyémántos, kék szemét.

Akkor zuhantam vissza a realitásba, mikor lassan elengedett, és összefonta az ujjainkat.

– Ideje becsöngetni!

– Mit csinálni? – Sípolva tört ki belőlem a kérdés.

– Nem szeretnék Emmára rontani. Mást hisz, mint ami eleve van, szóval békésen indítunk.

Ahogy átszeltük a maradék távolságot, egyre borzalmasabb rémképek jelentek meg előttem az elkövetkezendőkkel kapcsolatban. A fehér ház előtti füves területre lépve, ahol annyira profin kúsztam végig hetekkel ezelőtt, már mélyeket sóhajtottam, hátha könnyebb lesz. A manócskák életre keltek bennem. Valószínűleg brutál focimeccset játszhattak, ugyanis lassan úgy éreztem, elhányom magam. Még szerencse, hogy nem reggeliztem.

Anya itt van. Éreztem.

– Itthon van – súgtam nagyokat nyelve. Levert a víz. A homlokomon gyöngyözött az izzadság.

A figyelmeztetésem ellenére Nathan nem állt meg. Céltudatosan haladt a veranda felé. Követtem. Nem tehettem mást. Erre vállalkoztam, amikor mellette döntöttem.

– Igen – erősítette meg, épp, mielőtt lecövekeltünk volna az ajtó előtt.

Gondolkodás nélkül nyomta meg a csengőt. Levegő után kapkodva szorongattam a kezét, mire a hüvelykujja végigsiklott a bőrömön. Nem nyugtatott meg, hiába perzselt minden egyes érintése.

Az emlékek megrohamoztak: anya választása, mely Jayce-re esett; az erős, csuklómra kulcsolódó ujjai. Ráncigál, felfedi a portált. A szorongás észveszejtő módon tört rám. Eközben tudatosult bennem: rettegek a tulajdon édesanyámtól.

Alig húsz másodperc telhetett el. A bejárat nagy lendülettel kitárult. Anya szája elnyílt, amint konstatálta, kik tévedtek ide. A tekintete végigsiklott a párosunkon, megállt a kézfogásunkon. Felmordult, a szemében robbanásszerűen áradt szét a feketeség.

– Szia... – Nathan belekezdett ugyan, ám nem tudta befejezni.

Emma elkapta a pólóját, és mániákus módjára berántotta a házba.