Lucifer kinyilatkoztatására döbbent csend állt be. A lélegzetem is elakadt. Nem tudtam, mégis mi a francot jelent elbukni. Az biztos, hogy nem jár kellemes érzéssel, sem kitüntetéssel. A puffanásból ítélve lehajítottak valakit a mennyekből, és egyenesen a pokol kemény, vörös szemcsés talaján ért földet. Megborzongtam a gondolattól, mennyire fájdalmas érkezés lehetett.

– Nos, nézzük meg, kihez van szerencsénk! – indítványozta Lucifer. Szüntelenül vigyorgott. Úgy sejtettem, neki bizony van elképzelése, ki lehet a vendégünk. Vagy új társunk? A fene se tudja, hogyan működik ez az egész. – Melyikőtök vállalja, hogy felügyel a leányomra és a feleségemre? – Felvonta a szemöldökét, egyesével nézett végig rajtunk.

– Menjetek ti! – Jay hátralépett. – Bárki is az, jobb lesz, ha később találkozom vele.

– Akkor ez eldőlt! – Az ördög csettintett egyet. A következő másodpercbe a bokám jeges örvénybe zuhant. Visszafogtam a sikítást, de a grimaszt nem sikerült. A rohadt portál!

Ezúttal a talpamra érkeztem. Tudtam, kizárólag Lucifer miatt. Ahogy azzal is tisztában voltam, minél hamarabb el kell sajátítanom ezt a képességet. A napokban nem maradt rá idő. Hasznosabbnak találtuk a repülést és a közelharcot.

Nathan mellettem termett. Védelmezően állt mögém, a karját a csípőm köré fonva ölelt magához. Az apja összefont kézzel várta, hogy elüljön a vörös por, mely piros felhőként kavargott előttünk. Alig láttam az orromig.

Néhány idegőrlő perc elteltével, egy szárnyas alakot láttam tántorogni. Dülöngélve közeledett. Lassú, megfontolt léptekkel mászott fel a saját maga által kreált mélyedésből. Döbbenten vettem tudomásul, a zuhanás erejétől pár méteres kráter keletkezett a kemény talajon.

– Mi történik azzal, aki elbukik? – kérdeztem halkan.

– Egyeseknek levágják a szárnyait, mielőtt lehajítják. Általában itt érnek földet, a palota közelében. Dönthetnek, hogy fejet hajtanak előttem, vagy meghalnak. Emellett természetesen soha többé nem tehetik a lábukat a mennyekbe. Hatszáztizenkét éve nem érkezett senki.

Az idegen felnyögött. A lélegzetem elakadt az ismerős hangra. Aztán egyenesen elénk lépett.

– Nos, barátom – kezdett bele Lucifer kacarászva –, erre nem számítottam.

Letaglózva meredtem az édesapámra. Az ő szeméből kizárólag fájdalom csillogott. Nagyot nyeltem, mialatt végigmértem a koromfekete szárnyát. Az aranyban úszó, mennyei fényű tollak semmivé váltak. A helyüket ugyanolyan éjszínűek vették át, amikkel én és Jayce is rendelkezünk.

– Apa...

– Luna, örülök, hogy jól vagy! – Rá sem bagózott a jól mulató sátánra. – Csodálatos nap elbukni, nem igaz, kicsim?

Tátott szájjal bámultam rá. A meghatottság és a félelem egyszerre uralkodott el rajtam. Apa életben van, viszont az, hogy idekerült, roppant nagy probléma. Sosem hajtana fejet Lucifer előtt. Esélytelen.

Nagy levegőt vettem. Elhúzódtam Nathantől, és az apámra csimpaszkodtam. A tenyere végigsiklott a hajamon, majd puszit lehelt a fejem búbjára. Magamba szívtam az ismerős illatát, a lelkem gyermeki része eltelt vele, majd hátráltam egy lépést.

– Mi történt?

– Nem számít. Elbuktam. Rafael döntött. Jönnek – közölte bánatos mosollyal. – Elfogyott az időnk.

A szívem ugrott egyet a mellkasomban. Alig győztem megállni, hogy ne kapjak oda. A szám kiszáradt, az agyam teljesen eltompult. Mintha beletenyereltek volna a pánikgombba. Ennyi volt. Ma lesz a halálom napja.

Az információra még Lucifer is elkomorult.

– Ez esetben, ideje hadba hívni az alattvalókat. – A sátán hangja komolyan csengett, ám folyamatosan Nathanielt szuggerálta. – Fiam, ez a feladat rád hárul.

– Micsoda?

– Nekem biztonságba kell helyeznem a családunkat. Mariát, a húgod és az öcséd. – Elé lépett, a kezét a két vállára helyezte. – Fiam, vezesd őket csatába!

– Nem vagyok rá képes! Apám, senki sem fog rám hallgatni!

Dermedten araszoltam apa mellé. Meg kellett kapaszkodnom benne. Iszonyat száguldozott az ereimben. Azt hittem, menten kicsúszik alólam a talaj.

– Dehogynem! – Az általában parancsoló hang most békésen szólalt meg. – Emlékszel, mikor gyermekként arról meséltem neked, hogy egy napon értelmet nyer minden? Ez lesz az a nap, Nathan! Te vagy a fiam! A pokol hercege.

Levegőt is elfelejtettem venni, annyira ittam Lucifer szavait. Sosem hallottam még tőle, hogy becézné őt. Idáig fel sem tűnt, hogy kocsonyaként remegtem.

Felsejlettek bennem Natalie korábbi szavai. Ő szintén hercegként utalt a bátyjára, míg engem angyalnak nevezett.

– Apám... én nem...

Nathan hevesen csóválta a fejét.

– Ugyanazt mondom, amit gyermekkorodban. Bármire képes vagy, gyermekem! – Megbökte a mellkasát. – Repülj magasra, ahogy én tenném, és szólítsd őket harcba az otthonunk érdekében! A leány érdekében, a saját érdekedben. Biztonságba helyezem a gyengébbeket, és csatlakozom hozzátok. Az oldaladon fogok harcolni!

Lucifer egy olyan arcát mutatta meg, amelyet még sosem tapasztalhattam tőle. Jelenleg nem a sátán volt, nem a pokol királya, még csak nem is az a keménykezű vezető, aki folyamatosan okította a legidősebb gyermekét. Egy egyszerű férjet láttam, egy apát. Azt az apát, akiről Nathaniel mesélt. Azt apát, aki türelemmel tanítgatta őt. Azt az apát, aki sosem emelt kezet a fiára. Azt az apát, akinek jelenleg őszinte félelem csillogott a kék íriszében. Félelem és bizakodás. Talán némi bűntudat is. Az arcára kiülő lágyság ellazította kemény vonásait. Érzelmeket láttam. Igazi érzelmeket. Azokat az érzelmeket, amiket annyira tökéletesen rejtett el a hosszú évek alatt felhúzott maszkja mögé.

Mindenkiben lakozik szeretet és jóság, csak egyesek mélyen eltemették.

Isten kizökkentett az ámulatból. Megkerestem magamban a legvastagabb törzsű fa mögé bújt határozottságot. Nagy levegőt vettem, kihúztam magam, és Nathan mellé álltam. Nem maradt idő bizonytalankodni.

– Képes vagy rá! – jelentettem ki magabiztosan. – Itt leszek veled! Együtt mindent megoldunk! – Megfogtam a kezét, és összefontam az ujjainkat.

A következő pillanatban vörösesfekete fény fonódott a csuklónk köré. Apró, elkápráztató csillagok ölelték körbe a szoros kézfogásunk, akár egy selyemből szőtt sál a legszebb női nyakat. A gyémántosan csillogó szemcsék végigtáncoltak a bőrünkön, gyengéden simogattak.

Félve lestem a furcsa eseményt, azonban nem voltam vele egyedül. Nathaniel is kamillázott, míg a két arkangyal szinte egyszerre csóválta a fejét.

– Csoda – nyögte ki Lucifer.

– A teremtés csodája – suttogta apa.

A két férfi tekintete találkozott. Az arckifejezésükből ítélve, mindketten sokkos állapotba kerültek. Nem tudtam, mi történt, ám a gyönyörű derengés kihunyt.

– Most mi van? – törte meg Nathan a csendes döbbenetet.

– Te és a leány... Ez váratlan, nagyszerű! Életemben nem találkoztam még hasonlóval. Azt hittem, nem is létezik.

Megrökönyödve fürkésztem őket.

– De micsoda?

– Te csináltad! – Michael az ördög felé fordult. – Amikor kikiáltottad a próféciát, Lucifer! Hát így történik. A sorsuk attól a perctől kezdve összefonódott. Eleanor felkeltette a fiad a halálból, igaz?

– Igaz – motyogtam, bár nem tőlem kérdezte. Apa futólag ránk sandított.

– Élete vagy halála – mormolta Lucifer az orra alatt. – Nem tudtam, mit teszek.

Michael Nathanhöz fordult.

– Mióta szereted a lányom? Mit éreztél, amikor először megláttad?

Összezavarodtam. Azt sem értettem, miért pazaroljuk ezzel az időt.

– Megláttam, és képtelen voltam levenni róla a szemem. Minden alkalmat kihasználtam, hogy láthassam. Általában Jayce-szel mentem Los Angelesbe, mert az első pillantás után nem tudtam rajta kívül másra gondolni.

A mellkasomban melegség áradt szét. Nehezen álltam meg, hogy ne másszak rá, és csókoljam, míg mindketten bele nem fulladunk.

Az apám gondterhelt sóhajt hallatott, majd szólásra nyitotta a száját, ám Lucifer megelőzte:

– És te, leány?

– Nos, én az elején eléggé össze voltam zavarodva, de ösztönösen őt választottam. Vele akartam lenni. Itt belül tudtam. – Megérintettem a mellkasom. – Valami húzott felé. Aztán átváltoztam, beteljesedett a jövendölés, és amíg nem lélegzett, úgy éreztem... véget akarok vetni annak a világnak, ahol ő nincs. A prófécia miatt van?

Nathan végigsimított a kézfejemen. Nyugtató köröket írt le rajta.

– Egyértelműen – jelentette ki apa.

– Valóban. Sejthettem volna.

– Valaki elárulná végre, mi a szarról beszéltek? – csattant fel Nathan. Máskor nevettem volna a heves kitörésén, azonban nem jött meg a kedvem vihogni, mikor a nyakunkon egy hábo...

Irtózatos dörrenés töltötte be a teret. A föld megremegett a talpunk alatt.

– Egymásnak lettetek teremtve. – Apa összeszorította a száját egy másodpercre. – A lelketek összekapcsolódik. Két fél, ami együtt egész. Kapocs, ami örökre összeköt kettőtöket. Megszakíthatatlan, végleges.

Újabb dörrenés rázta meg a poklot. Úgy éreztem, ágyúgolyókat lőnek ki a fejem felett.

Nem maradt időnk leragadni a legújabb felfedezésen.

– Azonnal hívnod kell a démonokat! – harsogta túl Lucifer a fülsiketítő zajt. – Eleanor, míg Nathaniel összehívja a sereget, indulj a testvéredért! Bármi történjék, nektek kell elfoglalnotok az első sort! – Apa felé fordult. – Velünk vagy ellenünk, barátom?

– Mindig ott, ahol a gyermekeim. Az első sorban fogok állni, és szétverem Rafael fejét, amiért le mert rúgni a mennyekből, hogy végre átvehesse a helyem.

– Kiváló! Indulás, gyermekek! Sürget az idő. – Ezzel a sátán köddé vált egy portálon keresztül.

– Menj, Luna, hozd ide Jayce-t! – Nathan magához húzott, és gyors csókot lehelt az ajkamra. – Addig én megpróbálom szólítani őket.

Csak bólintásra futotta. Hideg futkosott a gerincem mentén, amint elengedett, és a kastély felé terelt. Egészen a főlépcső aljáig rohantam. A folyamatos hanghatások ösztökéltek a mozgásra, ám az első lépcsőfokon megtorpantam. A korlátba kapaszkodva pislogtam. A másodikra kéne feljutnom, ami rendben is lenne, azonban hiába érnék fel a megfelelő szintre, a kacskaringós folyosókon eltévednék. Nincs idő kóvályogni.

Hátráltam egy lépést. A terv, amely körvonalazódott bennem, elég kiforratlannak és veszélyesnek tűnt, mégis meg kellett próbálnom.

Guggolásba ereszkedtem. Szétnyitottam az ujjaim, és magam elé helyeztem őket. Lehunytam a szemem. Koncentrálni kezdtem. Hinni benne, hogy meg tudom csinálni. Az erő ott lobogott a mellkasomban, szárnyra kelt, akár egy pillangó. Magam elé képzeltem a vörös falakkal rendelkező tanácskozót, és elszántan megemeltem a tenyerem. Most vagy soha!

Rácsaptam a padlóra, a szemhéjam felpattant. Rendes esetben sikoltoztam volna, viszont most a döbbenettől nem jutott rá idő. A vörös fény szétterjedt az ujjaim között, a piros örvény jeges valója pedig elnyelt.

Káromkodva értem földet. Bevertem a combom és az oldalam, de nem törődtem vele. Harcra készen pattantam fel. Csalódottan fújtam ki az időközben belém szorult levegőt. Jó helyre érkeztem. Megcsináltam, csakhogy a helyiség kongott az ürességtől.

Hova a fenébe tűnhetett az öcsém?

– Démonok! – Nathan hangja távoli susogásként csendült fel. Zavartan fordultam körbe. Úgy éreztem, a fülembe súg, közben nem így történt.

Az ablakhoz rohantam. A tekintetem az ég felé révedt, és megláttam őt. A szerelmem. Valóban magasra szállt, ahogy az apja kérte tőle. Innen aprónak látszó alakjából sütött az erő. Lágy, vörös aura lüktetett körülötte. Számomra ismeretlen nyelven folytatta a beszédet. Egy büdös szót sem értettem, ugyanakkor a parancsoló, mégis kérlelő hangnem alapján, sejtettem, mi történik. Önkéntelenül elmosolyodtam. Büszke voltam rá.

Felsóhajtottam. Nem vesztegethettem tovább egyetlen másodpercet sem.

Újabb szörnyű hangok jutottak el hozzám. Mintha csak megerősítették volna a gondolataim, valami csikorogva, élesen dübörögni kezdett. A fülemre akartam szorítani a tenyerem, összekuporodni a legszimpatikusabb sarokban, majd elbújni a mennyei sereg elől. A pulzusom a fülemben dobolt, miközben feltéptem a kétszárnyú ajtót.

Szétnéztem a folyosón. Néhány sárga szemű démon rohant el előttem, azonban esélyem sem volt megállítani őket. Nem is tudták, ki lehet az a Jayce, úgyhogy...

– Jayce! – kiáltottam nevetséges módon bizakodva. Természetesen nem érkezett válasz.

Mi a francért nem küldte őt ki Lucifer, mikor eleve innen hozta el Maryt és Natalie-t? Egyszerűen nem értettem, miért indított engem az öcsém keresésére. Ennek semmi értelme!

Egy csapat fél-ivadék kocogott el előttem. Csoportba verődve igyekeztek valahova. Dailannel egyidősek lehettek. A babaarcok láttán összeszorult a szívem. Alig éltek, valószínűleg fogságban, most meg miattam háborúba vonulnak.

Tehetetlenül kapkodtam a fejem. Igyekeztem megfelelő döntést hozni. Ha más nem, visszamegyek Jay nélkül Nathanhöz.

A következő féldémon brigád után Jamian vonult. A szemem felcsillant. Rendes fickónak éreztem, így bátorkodtam megállítani. Gondolkodás nélkül kaptam el a fél-ivadék karját, mire a férfi meglepetten rám emelte éjsötétben úszó pillantását.

– Eleanor, úrnőm, miben segíthetek? – Megütköztem az úrnő kifejezésen, noha nem terveztem firtatni. A fogalomzavar elterjedt errefelé.

– Nem láttad Jayce-t? Őt keresem... – A szavam elakadt. A palota irtózatos módon megremegett. A rozoga fal itt-ott még jobban megrogyott. Rémületemben az ajtófélfába kapaszkodtam. Kibaszott földrengés! A fülem sípolni kezdett, a pánik hullámokban akart rám törni, hiába zártam ketrecbe az agyam legmélyebb pontján. Nem eshettem szét. Most nem!

– Lucifer nagyúr dühös – közölte Jamian. – Utoljára akkor rengett így az épület, amikor elárulták. A testvéreddel sajnos nem találkoztam, viszont javaslom, használd a szemed!

– A szemem?

– A másikat – körözött a sajátja előtt az ujjával. – Nem véletlenül vannak rúnák a plafonon. Töltsd fel őket, higgy bennük, és utat mutatnak!

Hagytam, hogy a feketeség eluralkodjon a pillantásomban. Elmélázva meredtem a szimbólumokra.

– Töltsem fel őket?

– Kérd őket, hogy segítsenek! Sikerülni fog, úrnőm! – A pillantását a fél-ivadék csoportra kapta. – Elmehetek? Időben ki kell érnünk, ha az urunk szólít.

– Persze, menjetek csak, köszönöm – motyogtam továbbra is a plafont kémlelve. Nem vettem róla tudomást, hogy ismét úrnőnek nevezett, ami más körülmények között még meg is nevettetne. Ezek tényleg azt hiszik, hogy Nathan feleségül vett. Teljesen más világ.

A falak megremegtek. Kődarabkák koppantak a padlón, néhány fáklya lehullott a helyéről, páran elugrottak előle. Hangzavar támadt.

Kifújtam a levegőt, és kizártam az egyre erősödő hangokat. A menetelést, trappolást, kiáltásokat. Kizárólag a rúnákat figyeltem, miközben fohászkodtam, hogy mutassák meg, merre találom az öcsém.

Kitört karú pálcikaember villant fel. A szívverésem rögvest felgyorsult. Azt követte két félkör alakú, majd egy három pontból álló fedte fel magát. Izgatottan lódultam meg előre. Átverekedtem magam mindenkin, míg a jelek gyengén, kéken derengve utat mutattak nekem. Szinte úgy éreztem, lágy zongoraszó társul melléjük, hiszen olyan kecsesen, egymást szorosan követve világítottak, ahogy a hosszú ujjak siklanak a billentyűkön.

Szaladtam. Nem érdekelt, hány démonhordán kell még átjutnom. Céltudatosan követtem a különféle alakokban pompázó rúnákat. Az idő vészesen fogyott, a szörnyű, égdörgéshez hasonló morajlás egyre erősödött. A vérfagyasztó, halált hozó dallamra megszaporáztam a lépteim. Úgy képzeltem, egy óriás áll felettünk, és a szívem dobogásának ütemére gigantikus dobot ver.

A kastélyon újabb rengés szaladt át. Meg kellett torpannom, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom. Potyogtak a kődarabkák, a padló néhány helyen megrepedt. Mintha szakadék képződött volna köztem és a józan eszem között.

Átugrottam egy szélesebb repedést, majd futva folytattam az utam, egészen addig, amíg egy lépcsőhöz nem értem. Áthaladtam egy veszélyesnek tűnő boltív alatt. Végig imádkoztam, nehogy rám zuhanjon.

Amint leértem a lakosztályok szintjére, a vezetőimből kihunyt a fény.

– Jayce?! – kiáltottam, miközben egyesével benyitottam minden szobába.

– Luna? – Visszaugrottam a folyosóra. Jay fújtatva, feszült tartással sietett elém. A fejét az egyik nyitott ajtajú helyiség felé fordította. Gondterhelt arckifejezésére nagy levegőt vettem. Nem bírtam megkönnyebbülni, hiába találtam rá.

– Velem kell jönnöd! Az angyalok be fognak törni ide! Nathanhöz kell mennünk!

– A kislány eltűnt! Lucifer tombol!

– Natalie? Mégis hova? Mikor?

– Az én hibám – suttogta, zöld szemében szomorúság csillant. – El kellett volna kísérnem. Azt mondta, pisilnie kell. Maria is csak legyintett, azt mondta, hamar megjárja, ne aggódjam túl a dolgot, de nem jött vissza, Eleanor! Nem tudjuk, hol van!

Azt hittem, megáll bennem az ütő. A rohadt életbe!

– A többiek? Mary? Jonathan?

– Biztonságban vannak, de Natalie...

Ekkor a sátán csatlakozott hozzánk. Jayce szava elakadt. Lucifer minden porcikájából áradt a fenyegetés. Arca vörösesbarna színt öltött, hegek tömkelege húzódott rajta, ahogy az összes ruhája alól kilátszó bőrfelületen. A haja maradt egyedül emberi. Ujjai végén karmazsin színű karmok fedték fel magukat. Úgy festett, mintha ő maga fürdött volna lávában. Elborzadva bámultam. A meggyszínű, érintetlennek ható denevérszárnyai alapján, azt hittem, nem fog letaglózni ennyire a sátán valódi képe. Azonban még életemben nem találkoztam hozzá foghatóval. A bensőm önkéntelenül reszketett a látványától, sejtette, az előtte álló férfi könnyen bajt hozhat, pedig tudtam, nem fog bántani. Egy belső hang – ami határozottan tőlem származott – azt súgta: menekülj. Fuss, amíg teheted.

Elnyomtam az ösztönös, belülről fakadó félelmet.

– Ki kell mennetek! – Lucifer vérvörös szeme rám siklott. Szinte tűz lobogott benne. – Majd én megtalálom a leányom! Álljatok mindketten a fiam oldalára, mielőtt elveszti a fejét! Gyerünk!

Szavaiban ősi harag éledezett.

– Megyünk – nyögtem ki halkan.

– Nincs okod tartani tőlem, leány. Sose hagyd, hogy eluralkodjon rajtad a félelem, bármilyen szörnyeteg áll előtted. – Bólintottam. – Most iparkodjatok! – Ezzel hátat fordított nekünk, és belépett egy portálba.

– A palota előtt gyülekeznek! – mondtam halálra váltan. A hangom a karommal együtt remegett.

– Remek! – Jayce elkapta a kezem. A következő pillanatban már odakint álltunk. Zavarodottan pillantottam az öcsémre, mire elvigyorodott. – Mi van? Mondtam, hogy tudok teleportálni. Tanuld meg, kellemesebb a portálnyitásnál! Nem fagyasztja le a tököm.

Alig győztem figyelni rá. Az ajkam harapdálva fixíroztam a hadsereget. Ameddig a szem ellátott, démonok sorakoztak. Még a dombokon túlon is. Kivehetetlennek bizonyult, hol lehet a vége. Az én magasságomból meg főleg. Ordítás, köhögés, morgás zaja töltötte be a területet. Néhányan egymást ráncigálták, mások vitatkoztak. Ha jól vettem ki, egy piros és sárga szemű esett egymásnak, mert nem tudták eldönteni, ki küzdhet az első sorokban, közvetlen... mögöttünk.

Lassú léptekkel közelítettük meg az apánk által vájt krátert. Nathan átváltozva meredt Asmodeusra. Az ősdémon vicsorogva magyarázott neki, míg Michael az oldalára szegődve, összefont karral meredt a problémás félre.

A folyamatos dübörgés a pompás, pirosas horizont felől hallatszott. Kész őrület. A fejem zsongott a zsivajtól. Bármit megadtam volna érte, ha pár perce befogják és elhal a dobhártyaszaggató zaj.

Vajon meddig tart, míg megérkeznek az angyalok? Egyértelműen ők döngették a pokol... kapuját? Van egyáltalán kapuja?

– Hányszor vezettél csatát? – üvöltötte Asmodeus. – Láttál már egyet is?

– Lucifer rábízta a feladatot! – állt ki Nathaniel mellett apa.

Mikor odaléptünk, Nathan ránk sandított.

Szaggatott sóhaj szakadt fel belőlem. Az ösztöneim továbbra is menekülésre sarkalltak, mégsem tehettem. Emelt fővel fogok harcolni, megbűnhődöm a gyilkosságért.

– Elég ebből, Asmodeus! – Nathaniel kihúzta magát, aztán egy mozdulattal a szárnya éles részét a szenvtelen démon nyakához szegezte. – Azt mondtam, az első sorban a helyed. Mit szeretnél még?

– Karóra tűzni az összes szárnyas kutya fejét, kezdve a tiéddel!

Hogy mer így beszélni vele? Egyáltalán hogy mer így beszélni bárkivel és bárkiről?

– Hé, faszkalap! – mordultam rá. – Vagy elkussolsz, vagy bedobunk egy deum ketrecbe!

– Úgy lesz, ahogy mondja! – erősítette meg Nathan.

– Undorító, kevert, korcsvérű fattyak!

Apa felmordult. Elkapta Asmodeus fejét, és rányomta a tenyerét a homlokára. Értetlenül figyeltem, ahogy hátrébb taszította. A férfi elfintorodott, majd ránk emelte a szemében gomolygó sötétséget.

– Kik vagytok?

Elfelejtett minket, vagy mi...

– Ő itt Lucifer fia – mutatott rá apa. – Az első sorban fogsz harcolni az oldalán. Megértetted?

Hitetlenkedve néztem Michaelre. Mi a szar történt az előbb?

– Igen, uram! – Asmodeus Baal mellé hátrált. A mellette álló Abaddon látványosan nyelt egyet. A másik két ősdémon szintén tudomásul vette, ki dirigál.

– Mi a franc, apa?

– Minden arkangyal rendelkezik különleges adottságokkal – magyarázta sebtében. – Én képes vagyok emlékeket elvenni. És nem, nem kell megkérdezned, rajtatok használtam-e. Nem, mert nem működik.

– Azért rápróbáltál! – Összefontam a karom. – Mikor?

– Gyermek voltál még.

A föld megrengett a talpunk alatt. A számonkérést el kellett halasztanom. A távolban fehér szárnnyal rendelkező alakok bukkantak fel. Lélegzetvisszafojtva lestem a felénk közeledő angyalosztagot. Több ezren lehettek. A pokolkutyák barlangjának irányából közeledtek felénk. Komor árnyékot húztak maguk alatt. Néhányan leszálltak, határozott tartással rendeződtek oszlopokba. A szárnysuhogás elnémította az eddig hangoskodó démonokat; rájöhettek, elérkezett a pillanat, melyre már hosszú évszázadok óta nem került sor.

– Fel kell repülnöd, Nathaniel! – közölte vele apa. – Ki kell add a parancsot, nem fognak megállni beszélgetni!

– Változzatok át! – Nathan köztem és Jay között kapkodta a tekintetét, végül rajtam állapodott meg a pillantása. – Bármi legyen is, maradjunk egymáshoz közel!

– Nathaniel! – harsogta Michael. A támadók másodpercről másodpercre közelebb kerültek.

– A rohadt életbe! – Nathan magához rántott. Csókot hintett az ajkamra, majd felszállt a csapataink felé.

Megráztam a karom. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az átváltozás. A karmom a tenyerembe vájva, feszülten, már-már zihálva fürkésztem a közeledő fehér, mennyei halált.

– Deamonium! – Nathaniel felettünk lebegett. Őszintén reméltem, nem most fog lezuhanni.

A csapataink üvölteni kezdtek, miután megszólította őket.

Egész testben reszkettem. A szívem eszelős tempóval vágtázott a mellkasomban.

A pokolban nem fúj a szél, a mennyei sereg mégis erőteljes fuvallatot sodort felénk.Mindössze száz méter választhatott el minket egymástól. A hajam meglibbent. Az orrom édeskés szag csapta meg. Ilyen távolságból már jól kivehetőnek bizonyult az ellenség fényes, ezüstös mellvértje. A gyalogos katonák kardot vontak elő.

A pokol lakói elhallgattak, amint Nathan csendre intette őket. Kiosztott pár parancsot, amit rohadtul nem értettem. Egyébként sem nekem szóltak.

– A nyakukra menj! – javasolta Jayce, mire apa megköszörülte a torkát.

– Vagy az oldalukra. Ott van kivágás a páncélon. Vegyétek el tőlük a fegyvert! Ha szemtől szembe kerültök velük, válasszátok a menekülést! Túl jól képzettek, ti pedig... – Kifújta a levegőt. Jobb, hogy nem fejezte be.

– Értettük.

– A jelre repüljetek fel! – adta ki az utasítást apa. – A csorda meg fog indulni, Abaddon pedig elsodor minket a képességével, ha nem kerülünk ki az útjából. Azonnal fel kell repülnötök!

– Így lesz! – felelte Jayce.

Feszült hallgatás töltötte be a sorainkat. Mindössze morgást és szapora lélegzetvételeket lehetett felfedezni. Mindenki készültségben várta az összecsapást. A hátamon csöpögött az izzadság. Az ajkam remegett. Alig győztem visszafogni a könnyeim. Miattam történik mindez. Én okoztam.

Koncentrálj, Eleanor!

Az angyalok közeledtek. Megütközve meredtem rájuk. Dallamos ének csendült fel. Az első, tiszta hangok elértek felénk. Idegen nyelven daloltak, gyönyörű szépen, mégis rémületkeltően hatott. Mintha már a győzelmet ünnepelnék. A fogam összekoccant. Nem fogom hagyni, hogy elvegyék az életem! Küzdeni fogok magamért és a szeretteimért!

A dal véget ért.

Túl rövid volt.

Hát elérkeztünk ide.

Csatakiáltás hangzott fel. Négy aranypáncélba öltözött angyal fedte fel magát a hamarosan harctérré alakuló terület túloldalán.

Aztán megtörtént. A sereg elképesztő sebességben megindult felénk.

Berogyasztottam a térdem, a karmom felhasította a tenyerem bőrét.

– Deamonium! Impetum!

Fekete és vörös. Aranyfehérben úszó pompa. Bíbor fényárnyék. Végső egyesülés. Elkezdődik, s véget ér. A vég közeleg, de ki tudja, milyen véget ér?