Miután Nathan elmagyarázta, miért hozzuk előrébb a Mammonnál esedékes látogatásunk, rögtön egyértelművé vált, hogy igaza van. Az esti vacsora keresztbe tett a terveinknek. Lucifer figyelme túlságosan ránk fog terelődni, így esélyünk sem lesz felkeresni Lilith első fiát. Mivel Nathaniel nem akarta egyelőre bevonni az apját, tekintve, nem könnyű szót érteni vele, ezért útra keltünk. Közben röviden elmeséltük Jaynek, miért fontos ez a találkozó, és kit keresünk pontosan.

Hármasban szeltük át a pokol kacskaringós folyosóit. Lefelé haladtunk a sötét lépcsőkön. Innen még a fáklyákat is lefelejtették, vagy szándékosan nem tették őket ide. Nem tudtam, de a félelem száguldott az ereimben, amint leérünk a legalsó szintre. Láttam, tökéletesen, mégis úrrá lett rajtam a rettegés. Természetesen igyekeztem palástolni.

Megálltunk egy kétszárnyú, Nathannél legalább öt fejjel magasabb kovácsoltvas ajtó előtt. Kétoldalt démonok őrizték a bejáratot. Piros szemükben kíváncsiság és meglepettség csillant, amikor Nathaniel előrelépett. Az öcsém mellé húzódtam.

– Nathaniel nagyúr! – A bal oldali térdre ereszkedett, mire a jobb ijedten követte.

Jayce köhintett egyet. Azonnal felé kaptam a fejem, és láttam, alig győzi visszafogni a nevetését. Nem tudtam, a megszólítás vagy a helyzet mulattatta-e ennyire, de örültem, hogy elterelődnek a negatív gondolatai. Egész idáig olyan fejet vágott, mint aki citromba harapott. Talán a sötétség előhozta belőle a tegnapi nap szörnyűségeit.

– Keljetek fel! – mondta kimérten Nathan. – Szeretnénk bemenni a különleges cellákhoz.

– Engedelmeddel, nagyuram, a fenséges apja megparancsolta, senkit se engedjünk a deum ketrecekhez. – A kövéresebb kihúzta magát. Rohadónak ható bőre megfeszült tőle.

– A fenséges apám – maró gúnnyal ejtette ki a szavakat – most nincs itt, nekem pedig beszédem van az egyik... fogollyal.

– Tán a fivérével? – találgatott a másik démon. Ráncos, rusnya homloka az eredetinél is mélyebb ráncokba szaladt.

– Nem a fivéreim! Ne hivatkozzatok rájuk így! – Sértettséget olvastam ki Nathaniel hanglejtéséből, mely inkább hallatszott parancsolónak, mintsem kedvesnek vagy megértőnek. Ritkán beszélt így.

– Kegyelemért könyörgök! – emelte maga elé a fickó karmos kezét. – Kérem, nagyuram, ne vegye a fejem, hibáztam!

A levegő megfagyott pár másodpercre. Többé Jayce sem küzdött a visszafojtott nevetéssel. Csodálkozva néztünk össze. Mindketten tudtuk, Nathan nem fogja bántani, de úgy tűnt, a börtönőr másképp gondolta.

– Ha beengedsz, mindkettőtöknek megkegyelmezek – érkezett a borzongató válasz. – Nos? Mi legyen?

A fenyegető hangnem bevált.

– Engedjük be! – A bal oldali elforgatta a hatalmas kulcsot a zárban. – Mindannyian mentek, nagyuram? Te, a hitvesed és... a fiú, aki roppant módon hasonlít a hitvesedre.

– Mikor házasodtatok össze? – érdeklődött halkan az öcsém. – Szólhattál volna!

– Nem házasodtunk össze, te barom! Ezek komoly fogalomzavarban élnek, ne foglalkozz velük!

– Azt hittem, muszáj volt vagy valami...

– Jayce, Lunának is említettem már, de nincs és nem is lesz semmiféle kényszerházasság. Gyertek, menjünk!

Nathan ment előre, mi pedig követtük. Csodálkozva figyeltem, milyen bátran gázol be a helyre, ahol évekig fogságban tartották. Én biztosan remegve menekülnék, sőt, talán az összes gyötrelmem egyszerre játszódna le a fejemben. Azért sejtettem, hiába nem mutatja ki, neki sem kellemes a viszontlátás öröme, így a küszöböt átlépve, rögtön megfogtam a kezét. Rám mosolygott, amikor az ujjaink összefonódtak.

Önkéntelenül összerezzentem, mikor a nehéz vasajtó becsukódott mögöttünk. A tekintetem bejárta a kisebb, négyzet alakú előcsarnokot, melynek homályos fényét a középen felállított latin felirattal díszített oszlop tetején lobogó lángok adták. A négy kőfal közepén egy-egy lekerekített tetejű ajtó búslakodott.

– Mi van odaírva? – Már korábban meg akartam kérdezni, miféle feliratok díszítik a nagyterem erkélyének hasonló elemeit, ám még nem volt rá alkalmam.

– Itt a rabok nevei vannak. – Körbeálltuk a vaskos oszlopot. – Ahogy bekerül a cellájába, a neve felvésődik a kőre.

A torkom összeszorult. Ezek szerint az övé is itt van? Nem mertem rákérdezni.

– A tiéd is rajta van? – kérdezte Jay. Ezek szerint nem csak az én agyamban ütött szöget a gondolat.

A szemem végigsiklott a rengeteg ismeretlen néven. Talán egy részük rászolgált a sorsára. Talán a legtöbben mégsem. Hiszen a fiú, Dailan, akivel összefutottam, szintén fogságban született. Vajon ő is kiérdemelte, hogy feljegyezzék a nevét? Hiszen nem tett semmit, mindössze megszületett! Fájt a szívem az ártatlanokért, de legfőképp a mellettem álló fiúért.

– Biztosan. – Nathan komolyan figyelte az írást. – Egyszer megkereshetjük, viszont most haladjunk, mielőtt a kint állók közül valamelyiknek eszébe jut megkeresni az apám.

– Szerintem annál jobban féltik az életüket – mondta Jayce.

– Mert szerinted kedvemre gyilkolom ezeket a démonokat, ha nem tetszik, amit mondanak? – vonta fel a szemöldökét Nathaniel.

– Nem hiszem – ismerte el a testvérem. – Durva, ahogy szólítanak. Vicces, de közben kicsit furcsa is. Mármint ezek tényleg tartanak tőled.

– Nem ismernek. Ha tudnák, mit csináltam a szabadulásom óta, nem különösebben tisztelnének. Egyébként is csak az apám miatt teszik. Félelemből. Idelent így működnek a dolgok. Nem változik semmi, mindössze visszatért az eredeti uralkodó, és hozott magával egy koloncot. Engem.

Fél másodperc alatt mérgeltem fel magam a becsmérlő szavaira. Azt hittem, ezen az önbizalomhiányos kifakadáson már túlvagyunk, de ezek szerint mégsem.

– Te totál hülye vagy! – Megcsaptam a vállát. – Miért lennél kolonc? Ha te nem vagy, apád még mindig az emberek között bujkálna, Nathaniel! Legyen hálás, amiért szembeszálltál az ellenségeivel! Rengeteget köszönhet neked, így igenis jogosan tisztelnek téged! Elviseltél minden borzalmat, ami kizárólag Lucifer hibájából történt, mert amíg ő a felszínen ingatlanügynököt játszott, te takargattad magad, te küzdöttél minden egyes nap idelent. Miért nem jött el érted? Megtehette volna! Az, hogy fent kellett tartani a látszatot, nem kifogás! Úgyhogy rohadtul felejtsd el ezeket! Az apád évekkel tartozik neked, mert elvette őket tőled a saját céljai érdekében! Az a legkevesebb, amit tehet, hogy maga mellé emel. Ennél sokkal többet érdemelnél.

Rendíthetetlen elszántsággal fürkésztem a neonos kékséget árasztó íriszét. Ellenkezésnek helye nincs. Ha kell, magam mondom meg Lucifernek is. A férfi kicsit őrült, de eddig sem ölt meg, úgyhogy akár elé állhatok, amennyiben ezen múlik Nathan önértékelése.

– Köszönöm. – Megsimogatta az arcom. – Igazad lehet.

Remek! Akkor megúszom a sátánnal való lelkizést.

– Szerintem is igaza van – jelentette ki Jay.

– Nem azért mondom, mert bármi bajom lenne Luciferrel – tettem hozzá a félreértések elkerülésének érdekében –, hanem azért, mert azt hiszed, nélküle nem érsz semmit. Ez nem igaz.

– Ja, haver, ne legyél seggfej!

Mérgesen sandítottam Jayce felé. Biztathatná kedvesebben is a barátját.

– Jól van – nevetett fel Nathaniel –, köszi a lelki fröccsöt! Értékelem, de haladjunk, mert telik vele az idő!

Mekkora barom! Az ember mindent megtesz, hogy felvidítsa, de nem is érdekli? Minek dumálok? Annak a rusnya kőfalnak?

Összefontam a karom.

– Tényleg seggfej vagy! – állapítottam meg sértődötten. – Akkor mutasd az utat, sátán!

Azonosuljon csak a magára öltött szerepével.

– Ne sértődj meg! – Nathan átkarolta a derekam, és halántékon csókolt, miközben megindított a velünk szemben lévő bejárat irányába. – Sokat jelent, hogy ezt mondtad, ezért nem veszem magamra, amiért így neveztél.

– Nagylelkű sátáni démon-angyal izé vagy!

– Ugye? Különben szegény őrök most fej nélkül rohangálnának.

Jayce kuncogott. Én csak forgattam a szemem.

Ahogy átléptük a magasított küszöböt, a talpam alatt megroppant valami. Automatikusan húzódtam közelebb Nathanhöz. A duzzogásom semmivé foszlott az egymás mellett elhelyezett, fekete anyagból készült, különálló ketrecek láttán. Förtelmes szag csapta meg az orrom. Állott víz, pince és rothadó hús keveréke töltötte be a meleg levegőt. Grimaszolva pislogtam a cellákban görnyedő alakok felé. Hogy a francba nem fulladnak meg? Ez visszataszító! Képtelenség hozzászokni. Legszívesebben fejvesztve menekültem volna.

Hét alakot vettem ki, ám összesen nyolc leginkább madarak kalitkájára hajazó készítményt figyeltem meg. Jut még deum valakinek, aki rosszul tervezne viselkedni.

Hét fekete szempár fordult felénk. Néhányan felmordultak, egyesek megragadták a ketrec indokolatlanul vékonynak tűnő rácsait. Reménykedtem benne, nem tudnak kitörni onnan, és valóban olyan erőteljes hatása van ennek a deumnak, hogy elveszi minden képességüket.

– Kisöcsém – dorombolta borzongatóan gyengéd hangon a hozzánk legközelebbi fogságban lévő, fekete hajú démon. – Eljöttél meglátogatni minket? Engedj ki, öcsém! Melléd állok! – Felszegte az állát, bár a pillantásában undor csillogott.

– Különleges az öcsénk – folytatta az egyik hátsó ketrecben lévő. Barna haja a vállára omlott, oldalra döntött fejjel kémlelt bennünket.

– A legkülönlegesebb – hízelgett egy másik fickó.

– Mindig kegyesen bántam veled – szólt az összes közül legalacsonyabb. – Lépj fel az érdekemben az atyádnál, drága testvérem!

Feszülten markoltam Nathan karját. Ő szintén összeszorított szájjal, merev tartással állt mellettem. A szeme a középső alakot kémlelte, aki háttal állt nekünk. Vaskos vállát a rácsnak döntötte, a karján dagadtak az izmok. Kopasz feje láttán végigrobogott rajtam a rémület. Mammon.

– Fejezzétek be! – Mély hangja belehasított a levegőbe. – Semmi értelme eljátszanotok, hogy kedvelitek a kis férget. Akkor kellett volna miszlikbe aprítani a csontjait, míg volt rá lehetőségünk. Mondtam nektek, hogy van benne valami furcsa! Nem hittetek nekem. Itt az eredménye. – Mammon ellökte magát a zárkától, és ráfonta az ujjait az ajtó rácsára. Érdeklődve méregette a féltestvérét. – Hoztál magaddal kíséretet, öcsém?

Mind az öccsének nevezte. Egytől egyig. Ráadásul a férfi, akit legutoljára kitört nyakkal láttam, rohadtul élőnek bizonyult. Tényleg ősdémon. Cím nélküli ősdémon, gondolom. Ennek ellenére valószínűleg csak egy leszármazottja végezhet vele.

– Válaszolnál egy kérdésemre? – Nathaniel közelebb lépett, ezzel hátrahagyott engem, és az időközben mellém helyezkedő Jayce-t.

– Természetesen, különleges öcsém! – Szörnyű, vérfagyasztó vigyor húzódott az ajkára. – Cserébe te is megválaszolod egy kérdésem. Áll az alku?

– Nem hiszem, hogy olyan helyzetben lennénk, ahol te diktálsz.

A szemem kitágult. Nekem fair alkunak hangzott, de én nem ismertem úgy ezeket, mint ő.

A fekete szempár megvillant.

– Információ információért.

Nathan nem felelt. Hezitált néhány másodpercig, aztán bólintott.

– Kérdezz egyet!

Nem értettem, mi játszódott le benne, habár nekem is borsódzott a hátam ezektől a démonoktól. Az alacsony az ajkát nyalogatva bámult rám, míg az egyik bal oldali folyamatosan morgott, mint valami veszett kutya. A környezet pedig hányingerkeltő. A padló évszázados mocsokban úszik, néhány csont hever szétdobálva. Lenéztem. Egy kisebb csontra léphettem rá, mikor bejöttünk. Ismét kirázott a hideg. A rohadt életbe!

– Kérd inkább a lányt! – A Mammon melletti ketrecben felröhögött valaki. Egyenesen rám szegezte ijesztő pillantását. – Eljátszadoznék vele, szemrevalónak tűnik. Élvezné, ha a farkamon lovagolhatna.

Mi a...

Olyan gyorsan történtek az események, hogy alig fogtam fel őket. A kacagás elhalt, a démon háta először a rácsokhoz szorult, végül fuldokolva összeesett. A nyakához kapott, térdelve küzdött az oxigénért, de Nathan nem kegyelmezett neki.

A francba!

– Ez igen! – Mammon hangosan nevetett. – Talán mégis hasonlítasz ránk, testvérem! Öld meg nyugodtan Kobalt, mindig is ő volt a leghaszontalanabb, legalábbis utánad.

A fuldokló hirtelen szívta be a levegőt, vele együtt én is lecsillapodtam. Attól tartottam, közbe kell lépnem, mielőtt eluralkodnak Nathanön az indulatok. Nem lepne meg, hiszen ezek heten felváltva kínozták őt hat éven keresztül. Még akkor mesélt róla, amikor az exéről is. Teljesen érthető, miért gyűlöli őket, azonban a gyilkosság nem megoldás. Megbánná, ha hirtelen felindulásból megölné őket.

A fickó sípolva támaszkodott meg a tenyerén, görnyedve igyekezett lenyugodni. Addig Nathan Mammon felé fordult, a keze ökölbe szorult. A testes férfi nekivágódott a ketrecnek, a feje odakoppant. Mozgásképtelenül nyomódott neki a háta a deumnak, azonban ő meg sem nyikkant. Mintha egyáltalán nem érezne fájdalmat.

Nagyot nyeltem. A helyzet kezdett elfajulni.

– Basszus – mormolta Jay. – Ez aztán durván menő.

– Nem lesz jó vége. – Nem vártam tovább. Egyenesen Nathaniel elé sétáltam, és megfogtam a karját. – Meg kell nyugodnod! – Megsimogattam a mellkasát, miközben az immár elfeketedett szemét kémleltem.

– Nem hagyom, hogy bárki így beszéljen rólad!

– Ezek csak szavak. Kérdezd meg, amit kell, és menjünk! Ha megölöd őket, nem fogsz különbözni tőlük. Szándékosan fel akarnak húzni. Ne hagyd magad!

– Milyen okos angyalka! – hörögte Mammon. – Őt fogom először örömórára rángatni.

Nathan ismét megfeszült. Az erek lüktettek a nyakán, a pillantásában úszó feketeségben egyre erősödtek a piros csíkocskák. A fenyegetés csak úgy áradt a testéből, és még át sem változott.

– Hé! Rám figyelj! – Megragadtam az arcát, majd kényszerítettem, hogy rám nézzen.

– Felemészt a harag – suttogta alig hallhatóan, ám Mammon mégis meghallotta.

– Nem csoda, öcsikém. Ismertem az elődöd.

– Te meg miről beszélsz? – Ezúttal én fordultam hozzá. Legyen, majd én dumálok vele, amíg Nathan kiéli az elfojtott dühét ezen a barmon. Egyelőre amúgy is csak szorongatta az erejével. A fickó lába fél méterrel a ketrec alja felett lebegett, teljesen odanyomult a széléhez. Rendesen vághatta a hátát az anyag.

– Szörnyű halált halt. Tudod, hogy hívták? – Az a vigyor... – Nathanael.

Mammon hirtelen lezuhant. Ismét nem adta jelét gyötrelemnek.

Értetlenül fordultam Nathan felé, aki egyszerűen hátratántorodott. Talán nem tudta?

– Hazudsz! – tört ki belőle. Valóban nem tudta.

Mammon felkacagott. Jóízűen. Gonoszan. Közben talpra kecmergett.

– Levadászták, szétszaggatták. Addig üldözte őt a mennyei sereg, míg por és hamu nem maradt belőle. A húgával ugyanez történt. Talán Lucifer hiányolta az első, tökéletes gyermekeit. A fiú örökölte az erejét, de nem ment vele semmire, öcsém, ahogy te sem fogsz. Egyszerűen felperzseled önmagad. Érzed, nem igaz? Szétszaggat belülről az erő. Ő sem viselte jól. Amikor megismertem, már teljesen elvette az eszét a pokoli méreg. Ott folyik az ereidben, kisöcsém. Talán eltart néhány évszázadig a folyamat, de szép lassan megőrjít majd. Gyenge vagy, Nathaniel, ahogy az egykori bátyánk is az volt. Lilith és Lucifer első fia. Csodálom, amiért az anyánk nem jött rá előbb. Habár a vén szipirtyó sosem a törődéséről volt híres. Számára a nevek csak nevek. Talán ezért korbácsoltatott meg annyiszor, öcsikém. Emlékeztetted az első és egyetlen fiára, akit szeretni tudott. Aztán a fiú meghalt. Mindössze négyszáz évig bírta. Ebből könnyen kiszámolhatod az én korom. – Újabb undorító mosoly.

Én nem akartam kiszámolni a korát, inkább feldolgozni az imént elhangzott információkat, melyek Nathan számára is újak lehettek. Tartotta magát, ám a szemében örvénylő sötétségben mély fájdalom lakozott. A karja remegett, hiába húzódtam vissza mellé, hogy simogassam.

– Kérdezz, Mammon! – szűrte a fogai között.

– Tudtad, hogy van egy kilencedik?

– Kilencedik mi? Fejezd be a hazudozást!

Zavartan fürkésztem a kopaszt. Kilencedik... Talán... Van még egy testvér? Egy kilencedik fiú? Van még egy ketrec is.

A pulzusom a fülemben dobolt a felismeréstől. Folyamatosan Nathan tekintetét kerestem. Valószínűleg már ő is összerakta; legalábbis reméltem.

– Ezek szerint nem. Sebaj. Halljam a kérdésed, Lucifer új, tökéletes fia! Egyébként üdvözlöm a húgocskánkat! Mindig elkél egy leányka a családba, nem igaz Nathanael? Mármint Nathaniel. Nyelvbotlás volt, ne haragudj!

Nathan alig érezhetően összerándult.

Nem szükséges kezet emelni valakire ahhoz, hogy sebet ejtsünk rajta. A láthatatlan zúzódások sokszor kínnal telibbek, mint holmi vágás az ember bőrén. A szív nem gyógyul gyorsan. Már, ha egyáltalán valaha begyógyul.

Jayce a barátja másik oldalára állt, a vállára fektette a tenyerét.

– Aranyos kis csapat – zúgolódott a jobbomról egy másik. – Élmény lenne végignézni a pusztulásotokat.

– Jaj, ne bántsd őket, Bucon! – Mammon kuncogni kezdett. Gusztustalan. – Nos? Megtudhatjuk a látogatásotok miértjét? Rettentően élvezem, ám dolgom volna.

Vajon mi? Gonosz terveket szőni, hátha szabadul?

– Készültek valaha deumból fegyverek? – Végre a lényegre tértünk. Majdnem megkönnyebbülten felsóhajtottam. A feszült helyzet minden idegszálam összeborzolta. Az új dolgokat illetően pedig extrán összezavarodtam. Sejtettem, ezt ki kell bogozzuk, mielőtt nekilátnánk edzeni. Lucifer titkaira fényt kell derítenünk. Az idő vészesen fogyott, ráadásul Nathaniel láthatóan kiborult.

– Mindössze néhány. De miért nem kérdezed meg erről az édesapád, öcsém? Hiszen az összes nála van.