Eleanor Luna Owens

A mocskos nehéz bőröndöket nem kis termetű lányoknak találták ki. Ez szerintem egy tény.

Fújtatva, dühöngve téptem végig a két termetes csomagot a tágas téren, miközben a reptér kijárata felé haladtam. A homlokomról patakokban ömlött az izzadság, a világos rózsaszín pólóm teljesen átázott.

Természetesen az utolsók között kaptam le a cuccaim a futószalagról. Ez megszokott, talán valami átok ül rajtam.

Akkor sem derültem jobb kedvre, mikor megkaptam anya üzenetét a leszállást követően, miszerint dolga akadt, így nem tud értem jönni, helyette az ikertestvéremet, Jayce-t küldi elém. Annyira ugyan nem bántam, de némileg sértett, hogy számára ráér a találkozó, miután hazaért valahonnan. Nem kötötte az orromra, csak arról magyarázott, különösen sürgős az ügy. Persze megértettem, közbejött valami, mégis kicsit zavart. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, miért. Talán, mert közel egy éve nem találkoztunk. Esetleg, mivel sosem érdekeltem őt különösebben.

Fáradt sóhaj szakadt ki belőlem, és megtéptem a dugig megpakolt bőröndöket, hátha ezzel levezethetem a bennem felgyűlt feszültséget.

Teljesen összezavart a kialakult helyzet. Alig másfél hónapja derült ki, hogy a végzős évem Colonie-ban, új gimnáziumban kezdem meg, így idekényszerültem a bátyámhoz és az édesanyámhoz. Egy kisvárosban fogok élni, amitől gyerekkorom óta irtózom, franc se tudja, miért. Apa szerint unalmas hely, azt állítja, sok rossz emlék fűzi ide, ennek ellenére, most mégis itt kötöttem ki. Visszautasíthatatlan ajánlatot kapott, ami egyet jelentett azzal, ideje a munkát választania helyettem.

Amikor megtudtam, eléggé kiakadtam. Nem vettem jó néven, amiért lepasszol az anyámnak, miután egész eddigi életemben ő nevelt.

A szüleim még babakoromban váltak el, azóta nem hajlandók találkozni. Néha-néha telefonon beszélnek, és ennyiben ki is merül a kapcsolatuk. Nem tudom, mi mehetett félre, apa sosem akarta megosztani velem, anya meg havi egyszer keresett, így általában nem esett róla szó. Régebben próbáltam Jayce-nél puhatolózni, ugyanis vele napi szinten dumáltunk, azonban ő sem tudott többet.

Egyébként általában Jay jött hozzánk Los Angelesbe, mivel én makacs tini módjára elzárkóztam az utazástól. Utálok repülni. Ezúttal viszont muszáj volt megtennem ezt az utat, hiszen mától itt lakom, New York államban. Pápá, Kalifornia!

Mérgesen torpantam meg, amikor megrezzent a telefonom. Hátrasimítottam az arcomhoz tapadt hajszálakat, majd előhúztam a készüléket. A bátyámtól két üzenetem érkezett, míg Morgantől, a legjobb barátnőmtől vagy tizenhat. Úgy döntöttem, ráérek elolvasni, mit szeretne, szóval folytattam a keserű utam a tesóm által megadott parkoló irányába.

Nyilvánvalóan a küszöbbe mindkét koffer kereke beakadt, emiatt extra erőfeszítésbe került átcibálni rajta. Ordítani szerettem volna, de nem tehettem. Túl sokan néznének dilisnek, arra pedig nincs szükségem. Csak jussak el a kocsiig, basszus!

Lihegve közelítettem meg az említett parkolót. A nap élesen a szemembe tűzött, így hunyorogva igyekeztem kivenni bármilyen ismerős alakot a gépjárműrengetegben.

A távolban egy másodpercre megpillantottam Jayce körvonalait, ezért letértem a betonútról. Szitkozódva téptem végig a poggyászaim a kavicsokon, végül már hegymászókat megszégyenítő kitartással, összeszorított fogakkal haladtam a megfelelő irányba. Nem meglepő, de a bőrönd kerekeibe folyamatosan beleakadtak a picike kövek.

Már majdnem odaértem, amikor elszakadt a cérna. Levágtam mindkettő fogantyúját a földre, dobbantottam egyet a lábammal, a kezem ökölbe szorult.

– Az isten csessze meg ezt a rohadt szart! A pokolba már, de tényleg! – Miután kiadtam az indulataim, valamelyest megkönnyebbültem. Inkább szólt az élethelyzetemnek, mintsem a jelenlegi szituációnak.

Azért idegből még belerúgtam a súlyosabbikba, hogy biztosan érezze a tömény gyűlöletem, majd lendületből arra fordultam, amerre a bátyámat sejtettem. A karom sértődötten összefontam, aztán felszusszantam, ám a hirtelen jött tombolás utáni béke hamar szertefoszlott.

Nagyjából három méterre tőlem, két személy álldogált. Az egyiket ismertem, hiszen a testvérem békés, zöld szeme pislogott vissza rám, azonban a másikat még az életben nem láttam. A fiú fél fejjel magasabbnak bizonyult Jaynél, vékony, hosszúkás arca megdöbbentően helyesnek hatott. Barna haja kócosan terült el a fején, egészen kicsit a homlokába lógtak a kusza szálak. A felsőtestét sötét póló takarta, hozzá fekete farmert viselt. Magától nyílt el az ajkam, amikor találkozott a tekintetünk. A folyékony neon és gyémánt ragyogásának keveréke világított az íriszében. Szinte kéken izzott.

Hűha! Arról nem esett szó, hogy szexi, izmos pasit is hoz magával. Ez extrán kínos. Mit gondolhat rólam? Minden bizonnyal őrültnek könyvelt el. Nem lenne csoda az előbbi mutatvány után.

Nyakig pirulva préseltem ki magamból egy elég elcseszett mosolyt, mire a két srácból kitört a nevetés.

Kiváló! Legalább szórakoztató vagyok, ha már normális nem.

– Atya ég, Eleanor! Rossz napod van? – kérdezte Jayce, miközben lágyan magához vont, és átölelt. – Örülök, hogy itt vagy, te bolond!

– Mondanám, hogy én is, de hazudnék – mormoltam a vállába, majd elhúzódtam tőle. A tekintetem végigsiklott a rövidebbre nyírt, vörösesbarna, hullámos haján, a kerek arcán, a bőrét szépítő, alig látható szeplőkön. Rögvest nyugtáztam, nem változott, mióta pár hete utoljára láttam. Még mindig túlzottan hasonlítunk. – Neked tényleg örülök, viszont a haverod előtt eléggé... Leégettem magam.

– Szerintem tetszett neki. Amúgy ő Nath! – A fickó felé lesett, aki immáron mellettünk állt. – Már sokat meséltem róla!

– Rémlik valami.

Igazából pontosan emlékeztem a bátyám legjobb barátjára, hiszen párszor fecsegett arról, miket műveltek a suliban, habár azt sosem említette, mennyire jól néz ki. Legközelebb mellékelhetne képet.

– Szia, Nathaniel Caiden Jones – nyújtotta a kezét, én pedig szégyenlősen elfogadtam.

– Luna – nyögtem ki, ugyanis a gyomrom elég furcsán kezdett mozgolódni. Nem tudtam eldönteni, ő váltott-e ki belőlem efféle reakciót, vagy totál kikészültem a korán kelésben meg a nagy utazásban. Hirtelen a becenevemen mutatkoztam be, de nem lepődtem meg. Kész szociális szerencsétlenség vagyok.

– Ezek szerint Jay pletykás. Én is hallottam már rólad.

– Fejezd be! – lökte meg a vállát játékosan az említett, majd felmarkolta az egyik bőröndöm. – Egek! Luna, mi a francot hoztál?

– Mindent? Éppen ideköltözöm, Jayce Theodore!

Eközben Nathaniel felkapta a másikat, és nagy léptekkel megindult az ismeretlen autó felé. A szemem ezerszeresére tágult, amikor észrevettem, miféle szépségben utazhatok. Oké, ez költői túlzás, ugyanis egy Chevrolet Impala Wagonra kacsintgattam, ami amúgy sokak szerint elég rusnya verda. Ennek ellenére nekem bejött, mivel kiskorom óta imádom a kocsikat. Apával nagyon sokat szerelgettük az 1998-as Dodge Ramjét.

Jay is bedobta a tágas csomagtartóba az általa cipelt poggyászom, utána várakozón rám nézett.

– Hova ülsz, drámakirálynő? – A kérdésére újfent vörös színt ölthetett az arcom, amint felrémlett, micsoda bemutatót tartottam az imént.

– Hátra!

Meglódultam a piros jármű felé, tudomást sem véve a csipkelődéséről, behuppantam hátulra.

A fiúk elől foglaltak helyet: a kék szemű vezetett, a testvérem az anyósülésen terpeszkedett. Mielőtt elindultunk volna, még hátrasandított felém, vigyorogva csóválta meg a fejét, ám én már nem vele foglalkoztam. Sokkal jobban lekötött, hogy a beltér minden négyzetcentiméterét szemügyre vegyem, kezdve a halványpiros bőrüléstől az ugyanolyan színű műszerfalig.

○•○•○

Sóhajtva szálltam ki az autóból, amikor Nathaniel leparkolt a fehér, kétemeletes ház elé. A gyomrom azóta is hánykolódott, mintha egy viharba veszett hajón vesztegelnék, és nem teljesen értettem az okát. Talán a költözés által kiváltott stressz rúgott gyomorszájon.

A fiúk becipelték a súlyos csomagokat, de még Jay poénkodva megjegyezte, csak azért, nehogy eltörjön a lábujjam, amikor az udvar közepén megrugdosom őket.

– Nora! – Anya a verandáról kiáltott, először csak integetett. Vörösesbarna hajába belekapott a lágy szellő, ahogy felém közeledett.

Visszafogtam a szemforgatást az általa használt névre. Senki sem hív így, nem szeretem, de ő előszeretettel teszi.

– Szia, anya! – öleltem át, amint elém ért. Végigsimított a hátamon, és meg is szorongatott kicsit. – Sikerült elintézni, amit akartál?

– Igen, kicsikém – mosolygott rám. Világoszöld szemében kíváncsiság csillogott, miközben két ujja közé vette az előreeső, az övével megegyező színű hajszálaim. – Gyönyörű nő lett belőled, mióta utoljára láttalak!

– Ez enyhe túlzás – húztam a szám. Én örültem volna a legjobban, ha így lenne, meg mondjuk növök még pár centit, habár a kerti törpe magassági versenyen, fixen vinném az első helyet.

– Ne légy ennyire szigorú magaddal! – Rögvest megragadta a kezem, hogy a ház felé húzzon. A szívem ugrott egyet, amikor hozzám ért. A bensőm teljesen felkavarodott, azt hittem, menten ideokádok. Nagyokat nyelve próbáltam nem kiteríteni a reggelire evett péksütit a zöldellő fűre, és lassú léptekkel követtem őt, mialatt azon morfondíroztam, miféle szorongás lehet ez. Sosem tapasztaltam hasonlót.

Az előszobába lépve, megcsapott a pizza illata. Grimaszolva vettem egyre kisebb levegőket. Nagyon úgy tűnt, újabban szociális szorongás tör rám a családom közelében, ami kellemes hányingerrel társul.

Azért bekukucskáltam a kisebb helyiség jobbjáról nyíló, modern, világosbarna bútorokkal rendelkező étkezőbe, ahol Nathan és Jayce a mosogatónak dőlve diskuráltak. Onnan a bejárati ajtóval szemben elhelyezkedő, bézs falakkal megáldott nappalit vettem szemügyre. Semmi sem változott: a kanapé ugyanúgy középen állt, átellenben a tévé, mellette pedig a rendesen megpakolt könyvespolc. Olvas itt egyáltalán bárki?

Összeszorított szájjal követtem anyát az emeletre. A lépcsőfokok minden lépésemnél megnyikordultak.

A hasamra szorítottam a tenyerem, azt gondoltam, ettől majd enyhül a rosszullét, de nem így történt.

Az emeleten szintén a lentihez hasonló színek uralkodtak. A lépcsőtől balra nyílt a fürdő, azt inkább kihagytam most, habár lehet, célszerű lenne a vécébe okádnom. Nos, valószínűleg hamarosan megtekintem, ha ez így megy tovább.

A tekintetem végigszaladt a képeken. Mindegyiken én és Jayce voltunk, különböző életszakaszokban. Nem kötött le túlzottan, így követtem Emmát – apával magunk közt csak így hívtuk –, közvetlen a mosdó melletti szobáig. Vele majdnem szemben az anyámét találhattam, a szomszédságában pedig a testvéremét, a folyosó legvégén.

Anya kitárta előttem az ajtót, ezzel rögvest beljebb tessékelt.

Csípőre tett kézzel fordultam körbe, a bolyhos, lila szőnyegen toporogva, ami mögött a franciaágy terpeszkedett az oldalán éjjeliszekrénnyel. Nem tudom, ki választott zöld kislámpát, de eléggé kitűnt a babarózsaszín falak közül. Csodálkozva lestem az íróasztal felé, melynek tetején egy laptop pihent. A sarokban díszes állótükör kapott helyet, míg az ablak alatt kialakítottak valamiféle rögtönzött ülőalkalmatosságot a tetején párnákkal. Elég nyugalmasnak hatott, talán az tetszett a legjobban.

– Jayce ragaszkodott hozzá, hogy kicsit rendbe hozzuk, mire ideérsz – mesélte vigyorogva. – Ez lett belőle. Elég...

– Rózsaszín?

Felkuncogott.

– Igen. Nem a kedvencem. Neked tetszik, édesem?

– Nincs bajom vele – rántottam vállat, noha valami sötétebb árnyalat sokkal jobban megfogott volna. Ennek ellenére nem firtattam, hiszen miattam csinálták. Tökéletes lesz erre a röpke évre, amit itt kell töltenem, utána meg húzok vissza Los Angelesbe. Úgy fogom fel, ez csak szükséges rossz. Iskolába muszáj járni, legalább több időt tölthetek együtt a bátyámmal. Már beletörődtem, nincs más opció, úgyhogy kipréseltem magamból egy halvány mosolyt.

– Na? – csatlakozott hozzánk Jay, ám egyedül.

Odakint felzúgott a V8-as motorblokk morgós dallama. Automatikusan tettem pár lépést az ablak felé, hogy megnézzem a kék szemű fiú távozását.

– Köszi, Jayce! – mondtam még mindig a külteret pásztázva. A tető kicsit belelógott a képbe, de tökéletes rálátásom nyílt az utcára. – Ez nagyon király!

○•○•○

Unottan raktam be az utolsó göncöt a szoba bal sarkában lévő szekrénybe. Az elmúlt héten folyamatosan rendezkedtem. Sokáig húztam a kipakolást, viszont ma, egy nappal az iskolakezdés előtt, rájöttem, nincs visszaút, nem tárolhatom egész évben két batyuban a cuccaim, szóval kirámoltam őket.

Fél óra elteltével már az ágyon terpeszkedtem, a telefonomon pörgettem a videókat, és módszeresen figyelmen kívül hagytam a barátnőm, Morgan üzeneteit. Nem haragudtam rá, egyszerűen úgy éreztem, könnyebb, ha nem válaszolok. Így is módfelett hiányzott. Szinte a testvéremként szeretem. Ugyanabba a suliba jártunk, majdnem minden nap együtt voltunk, most mégis ellöktem magamtól. Szörnyű vagyok, de jobb lesz neki, ha inkább a közelében lévőkre koncentrál helyettem.

– Luna! – kiáltotta Jayce a másik szobából.

Mély levegőt vettem, mielőtt ledobtam volna a készüléket, majd megközelítettem a bátyám barlangját. Lassan nyitottam be, és rögtön hátra is hőköltem, amikor megpillantottam az ágyon ülő Nathanielt. Azt hittem, már nem fog felbukkanni, hiszen a napokban egyszer sem dugta ide az orrát.

– Sziasztok – hajtottam be magam mögött az ajtót. – Mi az?

– Rám írt valami fickó – támaszkodott meg a térdén a mobiljával a kezében, miután az érkezésemre ellökte magát a számítógépről.

– Miféle? – Értetlenül pislogtam rá, ezáltal nem kellett ránéznem a folyamatosan engem szuggeráló srácra. – Ez miért fontos?

– Téged keres! Azt állítja, randitok lesz. Ma!

– Tessék? – Kitört belőlem a nevetés, aztán homlokon csapott a felismerés. – Ó, az... Igen, nyilvánvalóan nem leszek ott. Mondtam már, volt egy-két idióta Los Angelesben, akik sokáig nyaggattak. Nem értették a nemet! Szóval az egyikkel megbeszéltem mára egy találkozót, egy nappal az utazás előtt. Így talán felfogja, nem érdekel.

– Gonosz vagy – hunyorgott Jay. – Ez nagyon... csúnya húzás.

– Mert az nem, hogy zaklatnak?

– Miért nem szóltál? Dumálhattam volna vele vagy... velük?

– És hogyan? Írsz nekik egy fenyegető levelet?

– Azért havi egyszer ott voltam! Ne csinálj már úgy, mintha évek óta nem lennék az életed része!

– Én inkább... Hagylak titeket beszélgetni. – Nathaniel felemelkedett.

– Ne menj el, Nath! Inkább beszéljük meg a másik dolgot!

– Szerintem ráér.

– Te is tudod, nem ér rá! – ugrott talpra Jay. – Lunának tudnia kell!

– Mit is pontosan? – Kíváncsian figyeltem a szóváltásuk. – Nem teljesen értem. Esetleg összejöttetek?

– Mi? – kérdeztek vissza egyszerre. A rémisztő, kék szempár meglepetten kémlelt.

– Jártok? – találgattam lesújtva. Értékeltem volna, ha a bátyám megosztja velem, hogy meleg. Már, amennyiben az.

– Jayce, drágám! – csendült fel odalentről anya vidám hangja. – Le tudnál jönni segíteni egy kicsit? Hazaértem!

– Ezt komolyan nem hiszem el! – fújtatott az említett, majd elviharzott mellettem. Az ajtó nagy csattanással zárult be mögötte. Nem teljesen vágtam, mi a francért ennyire feszült, de engem is azzá tett, így kérdőn lestem a nálam jóval magasabb pasira, akivel kettesben maradtunk.

– Félreérted – mentegetőzött. – Semmi ilyesmiről nincs szó. Csak barátok vagyunk, szigorúan!

– Oké... – húztam el a szó végét. – Akkor miről van szó?

– Várjuk meg Jayt! Addig mesélj róla, milyen itt eddig!

Nos, ez meglehetősen furcsának tűnt, de nem mertem firtatni.

– Őszintén szólva – fixíroztam a parkettát, ugyanis őt nem mertem –, elég unalmas. Annak örülök, hogy több időt tölthetek Jayce-szel, de hiányzik Los Angeles. Idegen még itt.

– Ez kicsit csendesebb környék, idővel megszokod.

Abszolút nem éreztem őt ellenségesnek, ennek ellenére megrettentem a jelenlététől. Megfoghatatlan érzést keltett bennem.

– Gondolom, majd elválik.

– Itt is vagyok! – Az ajtó kivágódott, a testvérem lihegve csatlakozott hozzánk. Csípőre tett kézzel, némileg zihálva kapkodta köztünk a tekintetét. – El kell halasztanunk! Most nem alkalmas.

– De mit akartál?

– Csak a suliról pár mondatot – legyintett Jayce, bár szerintem hazudott. – Mindegy, tényleg ráér! Menj le, Luna, anya vett valami új mosogatószert, és azt kérte, segíts neki dönteni, melyik jobb!

– Jesszusom – mormoltam az orrom alatt.

Egész hihetetlen, micsoda dolgokra fordítunk figyelmet. Már az sem mindegy, hogy citromos vagy gránátalmás az a fránya tisztítószer.