Két hét és egy nap telt el, mióta magamhoz tértem, és hivatalosan is csatlakoztam Nathan oldalára. Az elmúlt napokat arra használtam fel, hogy megismerkedjek a kisbabáimmal, és kitapasztaljam a személyiségüket. Nael nagyon szeleburdi volt, míg Naylee egy fokkal nyugodtabb, viszont mindkettő észvesztően akaratos.

Az intelligenciájuk végtelenül rémisztőnek hatott számomra. Mindketten nagyon okosak, és mindent megértettek, amit az ember mondott nekik. Szinte biztos voltam benne, hogy nem egy másfél éves szintjén vannak, hanem legalább egy három-négy évesén.

Napról napra egyre jobban beszéltek, és gyakorolták a szavakat. Egy-két mondatot már sikerült összerakniuk maguktól is.

Emellett sikerült elhitetnem magammal, hogy ez a két kis élet tényleg hozzám tartozott. Egyre bátrabban közeledtem feléjük, és ölelgettem őket. Minden este velünk aludtak, és szorosan hozzánk bújtak. Döbbenetes volt, de tényleg én voltam az anyukájuk.

A próféciás ügyben sikerült némi előrelépést elérnünk. Lucifer kiderítette két nap alatt, hogy mely szavakkal lehet kontrollálni az elmét oly formában, hogy bármely kérdésedre választ kaphass. Ezt rögtön ki is próbáltuk Jadison, aki adott némi támpontot Arden barátnőihez, ugyanis volt egy pár. Múlt héten kettőt sikeresen megtaláltunk, de mindkettő tizenhét éves volt, és egyikőjük környezetében sem volt kisbaba. Nathan beszélt velük, Ardennek tettette magát, így a lányok elárulták, hogy sosem született gyerekük.

Már csak három csajszit kellett felkeresnünk, akik potenciális jelöltek lehettek.

Két nappal ezelőtt hosszabban elbeszélgettem Jayce-szel, és megosztotta velem, hogy gondolkodott a kérdésemen, amit a kórházban tettem fel neki, és tulajdonképpen vonzódott Morganhez.

Anabell ügye vetéléssel végződött. Másnap engedték ki a kórházból, és Jayce még aznap megbeszélte vele a problémát, ami felvetült. Természetesen Anabell tudta, hogy megcsalta, így nem érte meglepetésként, amikor az öcsém elrebegte neki az igazságot. A lány végtelenül elszomorodott, és vérig sértődött mind Jayce-re, mind Morganre. Három nap alatt pakolta össze a cuccait, és oldott kereket egyenesen Washington felé. A gyógyszertárra kitette az ideiglenesen zárva táblát, és egyszerűen lelécelt.

Nem hibáztattam, azt hiszem, én is hasonlóan reagáltam volna, ha Nathan túllépett volna rajtam. Mégis mi értelme lett volna maradni? Ki akart örök fájdalomban élni? Senki.

A legegyszerűbb megoldás ilyen esetben a távolság volt, és a gyógyulás útjának kulcsának megkeresése.

A szobánkban matattam a szekrényben, amikor Nathan csatlakozott hozzám. Nagyjából tíz perccel ezelőtt raktam le a babákat aludni a játszó szobájukban, és Dailan gondjaira bíztam az őrzésüket. Gondoltam, addig áttúrom a ruháim, és kiválogatom azokat, amikre már nem tartottam igényt többé.

- Mit csinálsz, kukacka? – sétált mögém Nathan, majd átkarolta a csípőm, és magához vont. Egy lágy csókot lehelt a hajamra, majd átölelt.

- Szelektálok – feleltem nyugodtan. – Lehet kéne pár új ruhát szereznem magamnak. Ezek már eléggé el vannak használódva. Alig van nadrágom.

- Van kedved ma felmenni?

- Később igen – fordultam felé karjában. – Te hol voltál?

- Baal kiderítette hol van az egyik csaj. Vásárlás előtt elmehetnénk hozzá.

- Na, és merre van?

- Vicces, de Mason Cityben lakik.

- Nahát, mik vannak! – kuncogtam fel. – Az jó. Legalább ismerős lesz a terep.

- Igen – helyeselt Nathan, majd az állam alá nyúlt, és puha ajkát az enyémhez simította. Tenyere lecsúszott a popsimra, mire bele mosolyogtam csókunkba.

Fenekem alá nyúlt, majd megemelt és leültetett az asztalra, miközben megállás nélkül falta ajkamat. Egyik keze pólóm aljához vándorolt, majd meg is szabadított tőle.

Nem is emlékeztem, hogy mikor kerültek le rólunk a ruhák heves csókjai közben. Szája elidőzött nyakam felett, míg keze végigsimított meztelen mellemen. Kezembe fogtam merevedését, majd végigsimítottam rajta kezemmel párszor.

Felsóhajtott, miközben az éjjeliszekrényhez ment, és kihalászott belőle egy óvszert. Visszaállt elém, majd szája újra rátalált az enyémre. Végighúzta nyelvét ajkamon, majd lágyan belém csusszant. Felnyögtem, amikor megérkezett. Gyengéd lökésekkel kényeztetett, míg ujjaim a haját szántották, vagy talán tépték. Nem tudtam, mert annyira felhúztam magam, hogy teljesen elvesztem az érzéseim között.

Átkarolta a derekam, majd megemelt, és átcipelt az ágyra. A párnák közé fektetett, majd felém hajolt, és finom csókokkal lepte be nyakamat. Lábam csípője köré fontam, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz.

- Gyönyörű vagy, amica mea – súgta ajkamba. Újabban szokásává vált latinul becézni, ami valljuk be, őrjítően szexin hangzott. Ahogy lágyan, szeretetteljesen kiejtette a szavakat még szerelmesebb lettem belé. A hátamon végigfutott egy furcsa borzongás tőle. A szívem megdobbant, és ki akart robbanni a mellkasomból.

Felsóhajtottam, ahogy nyelve végigsiklott mellbimbómon, majd finoman megszívta.

Megemeltem csípőm, ahogy az élvezet felkúszott az elmémig, majd robbant bensőmben, mint egy atombomba. Vállait markolászva nyögtem, de legszívesebben sikoltoztam volna a bennem kavargó érzelmektől.

Nyomott egy csókot ajkamra, majd kihúzódott belőlem, és megfordított. A hasamra fektetett, majd ismét felém hajolt. Megsimította hátamat, majd végigpuszilta vállam ívét.

Hátulról találtunk újra egymásra. Férfiassága üdítő pontossággal érkezett belém.

A lökései egyre gyorsabbak voltak. Megkapaszkodtam a lepedőben, ahogy mozgott felettem. Nagyokat nyelve sóhajtoztam a vágytól, ami nem akart múlni, hiába készültem el nemrégiben.

Teste megfeszült felettem, lökései egyre lassabbak lettek. Egy férfias nyögés hagyta el száját, majd vett egy nagy levegőt, és megpaskolta a fenekem.

Amíg Nathan összeszedte magát, és kidobta az óvszert, kiterültem az ágyon, mint egy tengeri csillag. Elégedett voltam a sorsommal, hiába vonakodtam először még a pokolban élés gondolatától is.

A mindennapjaim változatosak voltak, és mindig találtam magamnak valami elfoglaltságot. Bár a kedvencem alapesetben ez volt, amit az imént csináltunk, de szorosan követte a szexet a gyerekeimmel töltött minőségi idő. Talán még a versenyt is felvette vele.

Mély levegőt vettem, majd felültem. Olyan hirtelen kapott el a szédülés, hogy azt hittem, mentem lefordulok az ágyról. Megkapaszkodtam az ágy szélében, mert féktelen hányinger tört rám egy fél másodperc alatt. Nyeltem egy nagyot, majd eltántorogtam az asztalig.

- Jól vagy, gyönyörűm? – kérdezte Nathan. Odasétált mellém, majd megsimogatta a hátam.

Magamra öltöttem a melltartóm, a fehérneműm, a sötétkék pólóm és a farmerom, de a helyzet nem lett jobb.

Szemem kikerekedett, majd felkaptam az asztal mellett lévő kukát, mert tulajdonképpen az is jobb volt, mintha a padlóra terítettem volna ki az ebédet.

- Baszki – nyögtem fel. – Mi a szar?

- Úgy látom nem vagy jól – mormolta, majd elvezetett a kádig, ahol kiöblítettem a szám, majd rögtön fogat is mostam. Egyébként rohadt idegesítő volt, hogy nem volt mosdó a pokolban. Egyedül a konyhában volt egy mosogató.

Lerogytam a kád mellé, majd felpillantottam Nathanre, aki csípőre tett kézzel figyelt engem.

- Szerinted? – kérdeztem tőle, mire megrántotta vállát, majd odasétált az asztalhoz és felvette a pólóját.

- Szerintem nem tudom – jött a felettébb értelmes válasz. – Nem kéne betegnek lenned. Elfelejtetted, hogy hibrid vagy?

- Lehet – nevettem fel. – Nem tudom, mi történt – motyogtam, majd felsóhajtottam. – Mindegy, menjünk el a lányhoz.

- Nem szeretnél inkább pihenni?

- Nem – csóváltam a kobakom. – Már teljesen jól vagyok.

- Biztos vagy benne?

- Igen – tápászkodtam fel, majd fintorogva felkaptam a kukát, és kitakarítottam.

Visszadobtam a helyére, majd felvettem a cipőmet, és Nathan mellé álltam.

- Szerintem maradj inkább itt, és pihenj – cirógatta meg az arcom.

- Nem, veled akarok menni – ragadtam meg a kezét. – Majd azt gondolod, hogy elengedlek egyedül csajozni?

- Csajozni? – nevetett fel visszafogottan. – Nem fogsz itt maradni, igaz?

- Nem – mosolyogtam rá. – Úgyhogy akár mehetünk is.

Nathan felsóhajtott, majd átkarolta a derekam, aztán megnyitotta a vörös fénycsóvát a talpunk alatt. Mason City-be érkeztünk, a városba, ahol Nathan a gyermekkorát töltötte. Egyenesen annak a háznak a nappalijába, ahol felnőtt. Fordultam egyet magam körül, de szó szerint semmi sem változott. Egy kósza fűszálat sem tettek itt arrébb. Mondjuk elég nagy volt a por. Látszott, hogy senki sem használta a helyet már egy ideje.

- A város másik oldalán lakik, egy kisebb, piros házban, ha Baal nem tévedett. A Jefferson és a tizenhatodik utca sarkán, egy steakházzal szemben.

- Ennék egy steaket! – jelentettem ki, mire Nathan felvonta a szemöldökét.

- Sosem ettél steaket – mormolta, miközben hátrasimította barna haját.

- De most ennék – rántottam vállat, majd összefontam karom mellem alatt, és ráemeltem tekintetem. – Most mire várunk amúgy?

- Gondolkodom, hogy hol van az a kajálda – válaszolta nyugodtan. – Nehezen megyünk oda, ha nem tudom hova nyissam a portált.

- Repüljünk – javasoltam, hátha hamarabb hazaérünk. Eléggé megéheztem, egy nagy tál popcornra vágytam és csirkeszárnyra. Elég jól hangzott, még a nyál is összefutott a számban tőle.

- Nem, szerintem megvan – karolta át a vállam, majd közelebb húzott magához. A következő pillanatban már a szabadban álltam egy étterem mellett, aminek jobb oldalán egy játszótér terült el, legalább nyolc fajta csúszdával. Biztos voltam benne, hogy ez tetszett volna Naeléknek.

- Nézd csak, gyönyörűm – bökött velünk szemben egy házra, ami valóban az általa említett két utca sarkán helyezkedett. Pici volt, de takaros és igencsak piros.

- Te magad vagy a Google Térkép – dicsértem, majd megindultam a ház felé. Nathan az úttest közepén ragadta meg a karom, majd átsétáltunk rajta, és a járdán megtorpantunk. – Most mi van? Siessünk, éhes vagyok!

- Éhes vagy?

- Igen.

- Oké... - ráncolta homlokát. – Akkor odamegyek, te pedig várj meg mondjuk annál a fánál. Megoldható?

- Persze – siettem a fához, ami tökéletes volt, mert ahogy nekivetettem hátam a törzsének pont megfelelő rálátásom nyílt a ház szűk verandájára. – Na, menj már! – toltam meg a karját.

- Furcsán viselkedsz – állapította meg, majd vetett rám még egy pillantást, és meglódult a piros ház irányába.

Nem értettem, hogy miért mondta ezt. Mármint bárki lehetett éhes, nem?
Mondjuk mióta hibrid lettem hetekig is meglettem volna étel nélkül, most mégis úgy éreztem, hogy a gyomrom egy fekete lyuk. Ettem volna egy kis Nutellát, meg csirkeszárnyat és popcornt is. A steakkel is kiegyeztem volna.

Összevontam szemöldököm, mert abszolút nem volt rám jellemző, hogy ételekről fantáziálgassak. Főleg nem az evésről. A terhes nők csináltak ilyeneket, nem a negyvennyolc kilós lányok, akik két falat után úgy érezték, hogy meghalnak. Terhes nők?

Elég hamar fagyott le a mosoly az arcomról, ahogy számolgatásba kezdtem. Két hete voltam ébren, amikor magamhoz tértem együtt voltunk, és nem is védekeztünk. Na, jó...

Kezdtem teljesen bepánikolni, de félretettem a gondolatokat későbbre, ugyanis Nathan megnyomta a csengőt a verandán állva. Hegyezni kezdtem a fülem. Odabentről motoszkálás szűrődött ki, majd az ajtó kitárult, és kilépett egy szőkésbarna hajú lány.

- Arden? – csodálkozott el rögtön.

- Szia – köszöntötte Nathan. – Rég találkoztunk.

- Menj innen, Arden! – kiáltott fel a lány. – Rohadj meg, te mocskos szemétláda!

- Nem akartalak megbántani – mosolygott rá Nathan. – Csak szerettem volna beszélni veled a közös múltunkra tekintettel.

- Tényleg? – sápitozott a lány. – Legközelebb ne smárolj a szemem láttára egy picsával, és akkor talán nem doblak ki, idióta! – Jó nagy paraszt volt ez az Arden. Szegény lány.

- Sajnálom – kért bocsánatot Nathan, mire majdnem felkuncogtam. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy vagy.

- Remekül! – duzzogott a lány. – Mondjuk jobban lettem volna, ha nem csináltál volna fel, aztán tűnsz el. – Hoppá! Felcsillant a remény.

- Micsoda? – kérdezte Nathan. – Hogy mondtad?

- Jól hallottad – ordított rá a lány. – Lógsz nekem négy évnyi gyerektartással, faszkalap!

- Nagyon sajnálom, Lia – bólogatott Nathan. – Esetleg találkozhatok a gyerekkel? – Lia? Szóval Liának hívták a potenciális világpusztító anyját. Reménykedtem benne, hogy egy kék szemű kisfiúval állít ki.

- Aiden – kiáltotta el magát a lány. – Gyere ide, szívem! – Aiden? Az már majdnem Arden, nem?

Ellöktem magam a fától, majd átsétáltam a túloldalra, hogy szembe kerüljek az ajtóval. Mindenképpen látni akartam a gyereket. Megálltam az utca túloldalán, és úgy csináltam, mint aki éppen nagyon nézelődött. Bámultam az eget, miközben fél pillantásokat vetettem az ajtó felé.

Egy négy-öt év körüli fiú jelent meg a küszöbön. Megemeltem a szemöldököm, amikor megláttam. Ennek a kisfiúnak semmi köze nem lehetett Ardenhez. Szőke volt és zöld szemű, úgyhogy ez határozottan nem nyert. Felsóhajtottam, majd csalódottan visszasétáltam a fához, és újra nekivetettem a hátam törzsének.

- Lia, ez biztos nem az én gyerekem – közölte vele Nathan kimérten. – Rád nem hasonlít, rám sem, szóval gondolom az apjára ütött, aki nem én vagyok. Csak pénz kellett volna?

- Francba – mormolta a csaj. – Húzz innen akkor, Arden!

- Örültem! – intett neki Nathan, majd megvárta, amíg a Lia az orrára csukta az ajtót, majd megindult felém. Egyenesen előttem állt meg, majd megrázta a buksiját. – Köze nem volt Ardenhez annak a gyereknek.

- Láttam – bólogattam. – Ez esetben akár mehetünk is enni! – Enni. Baszki. Miért akartam ennyire enni?

A feszültség kezdett felkúszni gyomromból a mellkasomba, és elég idegőrlőn körözni. Lehetséges lett volna? Hiszen csak két hét telt el. Habár a pokolban határozottan felgyorsult a terhesség folyamata a démon vérből adódóan, így akár... Ó, bassza meg.
Biztos voltam benne, hogy szereznem kell egy terhességi tesztet. Azt hiszem, erre lett volna most legkevésbé szükségünk, mikor éppen azon munkálkodtunk, hogy megóvjuk Naelt, és elkerüljünk egy újabb háborút. Ebbe még egy gyerek nem igazán fért bele. Na, de ha itt van?

Kifújtam a levegőt, majd Nathanre emeltem a pillantásom. Elég kérdőn figyelte arcomat.

- Eleanor, minden rendben van? – kért számon azonnal. Észrevehette, hogy valami nem volt oké. És tényleg nem. Azonnal meg kellett győződnöm róla, hogy nem voltam terhes. Mert képtelenség is lett volna, egyértelműen.

- Igen! – vágtam rá. – Figyelj, most délután öt óra van. Szerinted Morgan már hazaért?

- Négyig dolgozik állítólag – válaszolta. – Miért?

- Szeretnék kicsit beszélgetni vele. Nem baj, ha odamegyek hozzá?

- Az előbb még éhes voltál, nagyon.

- Elmúlt – hazudtam, ugyanis majd' éhen pusztultam. Lelki szemem előtt egy nagy tál popcornt láttam, és egy üveg Nute... elég. Elég ebből, basszus.

- Valami baj van? – emelte meg az állam, mire félénken megcsóváltam a fejem. – Luna, látom rajtad, hogy valami nem stimmel. Nem árulnád el, hogy mi folyik itt?

Ez volt az a pont, amikor döntenem kellett, hogy vitába szállok-e vele, vagy inkább kinyögöm a bánatom. Sejtettem, hogy vérig fogom sérteni, amiért Morgannel akartam ezt először megbeszélni, mégis kiszaladt a számon.

- Kéne vennünk egy terhességi tesztet.

A szeme szó szerint feketévé változott egy másodpercre, és teljesen kitágult.

- Szerinted terhes vagy? – mért végig elég idegesen. – Miért hiszed ezt?

- Nem rég dobtam ki a taccsot, és fél órája arról álmodozom, hogy megeszek egy nagy adag popcornt Nutellával és csirkeszárnyakkal. – Nathan felnevetett vallomásomra, amit őszintén nem tudtam hova tenni.

- Oké, akkor szerezzünk egyet – ragadta meg a kezem. – Sosem hallottalak még ilyeneket beszélni, de elég vicces.

- Nem is vagy kiakadva?

- Majd lesz időm kiakadni, ha igazad lesz – rántott vállat. – Na, gyerünk! – húzott keresztül az úttesten, majd beálltunk egy bokor takarásába, és portált nyitott a lábunk alatt.
Egy szupermarket parkolójának legvégébe érkeztünk. Kézen fogva sétáltunk be, és őszintén amikor megálltunk a megfelelő polc előtt kezem, lábam megremegett a félelemtől. Próbáltam kitalálni, hogy mi okból éreztem így. Férjnél voltam, volt hol laknunk és ennivaló is bőven jutott mindenkinek. Nem voltak anyagi problémák, amivel küzdenünk kellett volna. Egyedül a prófécia súlya nyomta le a vállunkat, de legalább ezer tonnával. Igen, talán ez lehetett a válasz. Háborúba gyereket szülni? Mi van, ha újra ledöfnek vagy meghalok? Hal velem a gyerekem is? Vagy gyerekeim? Most párosával születnek a hibridek, vagy sem? Mégis mihez kezdünk négy kisbabával? Kettő is sok, nemhogy négy.

- Nem tudsz választani? – húzta végig Nathan a hüvelykujját kézfejemen.

- Mi? – ocsúdtam fel rémisztő gondolataim rengetegéből. – De! – kaptam le találomra két fajtát. Egy digitálisat és egy sima, hagyományosat.

- Luna, minden rendben lesz – simogatta meg arcom. – Mehetünk, vagy szeretnél még venni valamit?

- Menjünk! – lódultam meg a kassza felé, majd szinte feldobtam a futószalagra a két tesztet, mintha égették volna a tenyerem. Úgy toporogtam Nathan mellett, mint aki menten bepisil. Nem bírtam nyugton lenni. Kínzott az agyamban kialakuló káosz és tanácstalanság.