Miután Jayce, Morgan és Michael elmentek Nathan kézen fogott, és elvezetett egy faajtóig, amit kitárt előttem, majd beléptünk az oázisba. A helyre, ami valahol menny és pokol között helyezkedett el, és abszolút nem volt képes senki sem idejönni, csak aki tudott a létezéséről. Lucifer készítette az első lányának, Ahirának, akiről kiderült, hogy amúgy nem is volt halott.

Középen egy kék vizű tó helyezkedett, a szintén kék égbolton ragyogott a nap. Némi gyengéd szellő is felcsapott, ami magával hozta a pálmafák és a tó illatát. Gyönyörű volt ez a hely.

A homokszemek szétszaladtak cipőm talpa alatt, ahogy Nathan a tó partjához vezetett, majd leültünk egymás mellé. Elég sokáig csendben voltunk, pedig lett volna mit mondani, így a hallgatást én törtem meg.

- Hogy vagy? – kérdeztem tőle Morgan korábbi szavaira emlékezvén. Kíváncsi voltam, hogy bevallja-e, hogy egyébként nem volt túl jól.

- Már jobban – emelte rám kék íriszét. – De alapvetően elég rosszul voltam idáig. Megviselt, hogy nem voltál itt mellettem.

- Sajnálom – simítottam meg a karját.

- Te vagy az utolsó, aki tehet erről – karolta át a derekam, majd odahúzott maga elé. Hátamat a mellkasának vetettem, míg ő összekulcsolta kezét a hasam előtt.

- Mit jelent az, hogy megviselt? – faggattam tovább. Azt akartam, hogy beismerje, hogy tényleg nincs, vagy nem volt rendben. Az volt az első lépése a gyógyulásnak.

- Voltak gondok az erőmmel – mondta, mire fellélegeztem. Őszinte volt velem, és ez teljesen felvillanyozott. – Ez maximum egy hónapig tartott. Elég nehezen uralkodtam rajta. Aztán összeszedtem magam valamennyire, mert ez nem mehetett így. Konkrétan közveszélyes voltam, és erre volt a legkevésbé szükségünk akkor, mikor itt volt két kisbaba.

- És mostanában?

- Mostanában inkább bezárkóztam – motyogta. – Nem éreztem értelmét kimutatni azt, amit valójában éreztem. De mindenki tudta, hogy szomorú vagyok nélküled. Ezt sosem tudtam elrejteni.

- Tudod mire gondoltam? – hoztam fel az első gonosz tervemet.

- Mire? – húzott magához közelebb, majd állát vállamra helyezte, és az enyémnek nyomta arcát. Elmosolyodtam közeledésén, és megsimogattam az arcát.

- Ehetnénk egy kis sajtburgert – dobtam fel zseniális ötletem. Feltett szándékomban állt addig etetni, amíg ki nem durran tőle a megszerzett információk birtokában.

- Hozzak? – kérdezte halkan.

- Igen – helyeseltem. – Jó sokat hozz.

- Jól van – csókolt arcon, majd felállt mögülem, és a következő pillanatban egy portálon keresztül távozott.

Húsz perc elteltével tért vissza, majd leült mellém és felém nyújtotta a zacskót.

Elvettem tőle, majd belenéztem. Annyira nem esett túlzásba. Nagyjából tíz szendvicset véltem felfedezni és pár adag sültkrumplit.

- Egyél – utasítottam markánsan, majd én is elvettem egy szendvicset, és belekezdtem.

- Ami azt illeti, talán rám fér – mondta, mire helyeslően bólogatni kezdtem. – Nem sokat ettem az elmúlt időszakban. Leginkább semmit.

Kezdtem teljesen megnyugodni, hogy minden szava stimmelt azzal, amit Morgantől hallottam. Elmondhatatlanul jól esett, hogy megnyílt előttem. Nem lehetett könnyű ezekről a dolgokról beszélni.

- Hogy is mondtad? – cukkoltam. - Harminc kiló vagy vasággyal?

- Nem nagyon méregettem magam – rántott vállat, majd végre enni kezdett, vele együtt én is.

- Mesélj nekem arról, hogy mennyire változtál meg – kértem tőle két falat között.

- Mármint? – kérdezett vissza.

- Úgy alapesetben – pislogtam földöntúli íriszébe.

- Nehéz megmondani – felelte kimérten. – Néha attól félek, hogy teljesen átváltozom apámmá, amennyit kiabálok mostanában. Nem a gyerekekkel, hanem ezzel a sok szerencsétlennel itt. Teljesen kikészítenek. Mind suták és bénák. Csak nyűgjeik vannak, és nem bírom cérnával. Volt, hogy el is szakadt, és felgyújtottam a francba. Odajött hozzám az egyik sárga, hogy unikornist látott átszaladni a palota előtt. Szerinted képes voltam elszámolni háromig? Nem, nem voltam. Meg is bántam utána egyébként. De mindegy. Úgyhogy nem tudom, majd te megállapítod. De ha bármilyen módon máshogy bánnék veled, mint ahogy elvárnád azonnal mondd el nekem. Nem szeretnélek elveszíteni újra.

- Nem fogsz – biztosítottam róla. – És mikor aludtál utoljára?

Nathan halkan felnevetett kérdésemre.

- Régen – mosolygott rám. – Nagyon régen.

- Elmondod, hogy miért tetted ezt magaddal? – döntöttem oldalra a kobakom, még a hamburgert is leeresztettem egy pillanatra.

- Ez semmi ahhoz képest, amit érdemeltem volna, amiért nem tudtalak megvédeni.

- Jaj, Nathan! – csattantam fel. – Ez egy baromság! Nem a testőröm vagy, hogy meg kelljen védened. Felejtsd ezt el! Nem értem, hogy miért magadat büntetted egy olyan dolog miatt, amire nem volt befolyásod.

- Pedig az én dolgom, hogy vigyázzak rád – erősködött, mire kiszakadt belőlem egy fáradt sóhaj.

- Mi lett volna, ha nem térek magamhoz?

- Ami eddig – válaszolta, majd hozzáfogott egy másik szendvicshez.

- De mondjuk húsz év múlva?

- Elvégeztem volna a feladatom – válaszolta semlegesen. – Felneveltem volna őket, aztán... utánad mentem volna.

- Tessék?

- Azt terveztem, hogy öngyilkos leszek, vagy valami ilyesmi – mondta halkan, mire a szemem kitágult.

- De miért? – kérdeztem fájdalmasan. Összeszorult a szívem tőle.

- Mert nincs értelme az életemnek nélküled.

- Miért nem próbáltál meg továbblépni? – érdeklődtem, habár nyilván örültem, hogy nem tette meg.

- Mert te vagy az egyetlen, Eleanor – nézett rám elég meggyötörten. – Számomra nincs más. Nem kell más, csak te.

Egy bánatos mosoly szaladt át az arcomon, leraktam a kaját, és közelebb másztam hozzá, majd megpusziltam az arcát.

- Nagyon szeretlek – karoltam át a nyakát, miközben teljesen odanyomtam magam hozzá. – Számomra sincs más – súgtam neki. – Most már itt vagyok, és nem megyek sehova.

Két kézzel karolta át a derekam, ahogy ott térdeltem előtte, és erőszakosan odanyomtam magam hozzá, csak öleltem a nyakát.

- El sem hiszem, hogy itt vagy – sóhajtotta. – Annyira hiányoztál, gyönyörűm.

- Hidd csak, mert most már nem szabadulsz tőlem.

- Csak erre vágyom – csókolt a nyakamba. – Csak rád.

- Csak a tiéd vagyok – húzódtam picit hátrébb, majd két kezembe vettem az arcát. – Viszont szeretném, ha ezentúl normálisan ennél. Megoldható?

- Azt hiszem, igen – válaszolta, mire elmosolyodtam, majd megcsókoltam, és visszaültem eredeti helyemre.

- Akkor egyél – vigyorogtam rá.

- Eszem – emelte meg a szendvicset, majd beleharapott.

- Meséld el, hogy telik egy nap itt most – követeltem tőle, miközben én is folytattam a majszolást.

- Többnyire minden Nael és Naylee körül forog. Este mindig letettem őket melléd, és ott aludtak el. Reggel felébredtek - mert végigalusszák az éjszakát mostanában - , aztán meg szoktam őket etetni. Utána ha van valami történés, akkor azzal szoktam foglalkozni. Addig ők vagy Dailannel vannak, vagy mellettem a járókában. Egy ideig nem is mertem őket senkinek sem odaadni apámon kívül, aztán rájöttem, hogy ennek nincs értelme. Nekem is szükségem volt két szabad percre. Sokat jöttem ide az utóbbi hónapokban gondolkodni.

- És min gondolkodtál?

- Ezen az egészen – rántotta meg a vállát, ahogy elvett még egy szendvicset. – Az aktuális gondokon, meg ilyesmi. Semmi komoly azon kívül, hogy szüntelenül aggódtam, hogy mi lesz veled.

- Akkor az aggódást már elfelejtheted – nyugtattam. – És most mi van itt? Most már sok démon van?

- Igen – mosolygott rám. – Elszaporodtak a pirosak és sárgák. Vagyunk nagyjából nyolcvanezren.

- Micsoda? – tágult ki a szemem. – Azt meg, mégis hogy?

- Úgy, hogy ezek olyanok, mint a nyulak. Elég hamar felnőnek az ivadékaik. Fél év alatt elérik a felnőttkort.

- Hm – hümmögtem, mint egy idióta. – És akkor most... most mi van?

- Mivel? – mosolygott rám.

- Bármivel – kuncogtam fel. – Nem tudom. Kicsit még sokkhatás alatt vagyok.

- Nem is tudom. Igazából biztos sok mindent mondhatnék még, de nem jut eszembe semmi, mert csak téged bírlak nézni, és boldoggá teszel – felelte még mindig felfelé kunkorodó szájjal.

- Akkor én azt mondom, hogy edd meg még azt a három sajtburgert, aztán gyere, és ölelj meg.

- Elég volt... - indult meg felém, de visszanyomtam a fejénél fogva.

- Álljál meg! – szóltam rá. – Edd meg előbb!

- Kezd derengeni, hogy mitől ennyire akaratos ez a két gyerek – mormolta, majd szófogadón elfogyasztotta a maradék ennivalót.

- Na, most már idejöhetsz – közöltem vele, mire már mellettem is volt. Elkapta a derekam, majd belevont az ölébe magával szemben. Egyik tenyerét az arcomra simította, míg a másikkal a derekam karolta át, és húzott iszonyatosan közel magához.

A vállára simítottam a kezem, majd szemébe néztem. A füléig szaladt a szája, egy akkora vigyort villantott felém, mire felkuncogtam. Ilyen szívdöglesztő embert, mint Nathaniel volt, nem árultak minden boltban.

- Min nevetünk? – húzta végig orrát az enyémen.

- Csak jól nézel ki – adtam tudtára, majd rányomtam ajkam az övére. A csókunk elég hamar vált kellően hevessé. Nathan a hajamba túrt, majd egyszeriben befordított maga alá, és lenyomott a puha homokba. Ajka bejárta az állam vonalát, és a nyakam ívét. Mindenhol finom csókokat hagyott maga után. Így folytatta egészen a csípőmig, majd szája visszatalált az enyémhez.

Ajkaink heves keringője közben bele kellett kapaszkodnom a pólójába, hogy ne ájuljak el a közelségétől. A szívem majd' kiugrott a helyéről, a testemet elöntötte a forróság.

- Letépted rólam a ruhát? – kérdezte, miközben egy hajszálnyit elhúzódott tőlem. Szája még az enyémet súrolta. Lágyan végig is húzta rajta, majd megismételte nyelvével is ugyanezt.

- Egészen biztosan – motyogtam zihálva. – Igazából te is letéphetnéd rólam az enyémet.

Nathan nem felelt, cserébe ismét megcsókolt. Keze bejárta a testemet. Végigsimított a hasamon és a mellemen, majd felhúzta a pólómat, és a hasamat is kényeztető csókokkal lepte be. Megszabadított a felsőmtől, mire lepillantottam, és rájöttem, hogy egyáltalán nem volt rajtam melltartó. Szuper. Reméltem, hogy ő adta rám ezt a ruhát, és nem valami random démon.

Tekintete elidőzött mellkasomon, majd ajka rátalált a mellbimbómra. Felsóhajtottam a vágytól, ami átrobogott a testemen.

Ujjaim a hajába túrtak, majd felhúztam magamhoz még egy csókra. Ezután megfogtam fekete pólójának alját, majd lehúztam róla. Egy másodperc alatt illetődtem meg teljesen attól, ahogy kinézett. Ajkam elnyílt a látványtól.

- Nathan – suttogtam, ahogy végighúztam a tenyerem azon a tökéletesen kidolgozott mellkason, ami elém tárult. Konkrétan hat kockán simítottam végig a kezem. Döbbenetemben, eltoltam magamtól, hogy szemügyre vehessem, hogy biztos nem képzelődtem-e.

- Mi a baj? – nézett rám, mire csak tátott szájjal megcsóváltam a fejem, ahogy elég nyíltan stíröltem a világ legszexibb mellkasát, amit valaha láttam. Mivel nem feleltem, ezért térdre húzta magát, míg én előtte ültem megsemmisülve. Mi jöhet még ma?

Nem kicsit izmosodott meg, nem is értettem, hogy ez miért nem tűnt fel pólón keresztül. Határozottan szálkásodott, egy lágy V-vonal rajzolódott ki hasa alján az ágyéka felé. Csak bámultam rá, és konkrétan csorgattam a nyálam. Ez az ember az én férjem? Köszönöm szépen, elfogadom.

- Luna? – nyúlt az arcom felé, mire egyből szemébe néztem.

- Mi lett veled? – másztam rögtön elé, majd egyik kezemmel belekapaszkodtam a nyakába, míg másikkal végigsimítottam a mellkasán egészen a hasa aljáig.

- Nem ettem, cserébe sokat mozogtam. Ilyen lett – magyarázta. – Nem tetszik?

- De, nagyon tetszik – mosolyogtam rá, majd rányomtam ajkam az övére. – Nagyon sokan fognak irigykedni rám.

- Miért? – kérdezte, miközben teljesen letepertem a homokba, de hagyta magát. Átvetettem lábam a csípőjén, majd még egyszer megfogtam azokat a kockákat.

- Mert brutál jól nézel ki, az enyém vagy, és nem tervezlek átadni senkinek – csókoltam ismét szájon.

- Tetszik, amit mondasz – vigyorgott rám, majd a fenekemre simította tenyerét, és felsóhajtott. – Ne várass tovább, szerelmem.

- Eszem ágában sincs – viszonoztam mosolyát, majd kigomboltam sötét farmerjának gombját, és megszabadultunk tőle, majd az enyémtől is, illetve minden egyéb ruhadarabtól is, amire nem volt szükségünk. Visszahelyezkedtem csípőjére, mire tenyere ismét a fenekemre simult. Férfiassága nekem feszült. Egy éjfekete szempár kémlelt engem, mire még szélesebben elmosolyodtam.

Megragadtam hosszát, majd gondolkodás nélkül beleereszkedtem. Amint megérezte felnyögött, feje hátrabicsaklott egy másodpercre.

- Baszd meg – nyögte, miközben rászorított a fenekemre. – Szinte teljesen elfelejtettem milyen ez.

Vállába kapaszkodva kezdtem mozogni, miközben ajkaink szorosan egymáshoz simultak. Egyik kezével átkarolta derekam, és még mélyebbre tolt. Felsóhajtottam a gyönyörtől, ami átjárt. Nyelvem végighúztam alsó ajkán, de egy másodpercre sem lassítottam a mozgásban.

Szája rátalált nyakamra, majd mellemen állapodott meg, és lágyan megszívta a mellbimbóm. Azt hiszem, ez volt a vég. Az élvezet végigsöpört rajtam, egy hatalmas sóhaj keretében kezdtem vad lihegésbe. Nathan átfordított maga alá, mire automatikusan átkulcsoltam lábammal a csípőjét, és picit meg is emeltem a sajátom. Átvette az irányítást. Lökései magabiztosak voltak.

Megcsókolt, amikor megfeszült fölöttem, míg én egyre erősebben szorítottam magamhoz a csípőjét lábammal. Teljesen eggyé váltunk ebben a pár percben. A testünk, a lelkünk, mindenünk egyesült.

- Szeretlek – lehelte ajkamba, mire hajába túrva ismét megcsókoltam.

- Én is szeretlek – suttogtam. – Te vagy életem szerelme, Nathan.

◄◄ ►►

Az oázisban kettesben töltött kellemes órák után vissza kellett zuhannunk a valóságba. Kézen fogva sétáltunk végig a folyosón, de őszintén, fogalmam sem volt, hogy merre tartottunk. Nathan csak vezetett maga mellett, és egy szót sem szólt, viszont az arcán levakarhatatlan vigyor ült, aminek örültem, mint majom a farkának. Nekem sem lett rossz kedvem, és ideje volt, hogy megismerkedjek egy kicsit jobban Naellel és Naylee-vel. Úgyhogy reméltem, hogy oda siettünk éppen, és felébredtek már az alvásból. Kíváncsi voltam rájuk, és tulajdonképpen mindenre velük kapcsolatban. Én voltam az anyukájuk. Döbbenet.

Vettem egy nagy levegőt, amikor befordultunk a következő illatozó folyosóra, aminek mentén háromszor annyi növény volt, mint kellett volna lennie a pokolban. Balra fordítottam a kobakom, majd összevontam a szemöldököm. Ismerős volt ez a hely. Itt lett volna Natalie szobája annak idején? Natalie...

- Nathan! – torpantam meg hirtelen. – Mi van Natalie-val?

- Igazából itt van – bökött az ajtó felé, így sejtésem beigazolódott. – Szeretnél vele találkozni?

- Nem jár már iskolába? – érdeklődtem, mire Nathan megrázta a kobakját.

- Nem, miután Lilith itt járt inkább kivette onnan apám, és maga kezdte tanítani, aminek Natalie örül a legkevésbé. Egy igazi kis hisztis picsa lett – nevetett fel. – Mondjuk már kilenc éves, szóval...

- Kilenc? – csodálkoztam ismét. – Basszus! Hol van? Látni akarom!

Nathan odahúzott egy ajtó elé, majd bekopogott.

- Ki az? – hallatszott odabentről Natalie hangja. Nathan rám pillantott, majd az ajtó felé bökött, hogy szólaljak meg.

- Szia, Natalie – kuncogtam fel, mire az ajtó egy másodpercen belül szélesre tárult.

Natalie határozottan megnőtt. Legalább tíz centivel magasabb lett, és elkezdett csajosodni. Barna haja már egészen a derekáig ért, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy alig pár éven belül lehagy engem a magasságát illetően. Kék írisze engem figyelt. Arcára kiült a meglepettség, ahogy végigmért.

- Luna? – kérdezte, majd elém lépett, és átölelt. Természetesen viszonoztam szoros ölelését, majd eltoltam magamtól, és közelebbről is szemügyre vettem. Egy rózsaszín egybe ruhát viselt, aminek csípőjének oldalán egy kis masni fityegett. Emellett ennyire közelről már tényleg nem sok választotta el tőle, hogy túlnőjön engem. Alig pár centi lehetett közöttünk, így pont a szemébe tudtam nézni, ami elég vicces volt, tekintve, hogy ő kilenc volt, én pedig állítólag húsz.

- Natalie, nagyon szép vagy – mosolyogtam rá. – És milyen nagy lettél!

- Köszi, de... te jól vagy? – meredt rám elég aggódó, nagylányos tekintettel.

- Igen – helyeseltem.

- Miért nem szóltál, hogy magához tért? – förmedt Natalie Nathanre. – Hihetetlen vagy! Haragszom rád még mindig!

- Hagyd már ezt abba, Natalie – forgatta meg szemét Nathan. – Nincs értelme haragudnod rám.

- Miért haragszol rá? – érdeklődtem.

- Mert megígérte, hogy felvisz a Földre, és vesz nekem egy új ruhát, és végül nem vitt el, mert egy quisquiliae. – Egy mi?

- Natalie – sóhajtott fel Nathan. – Megmondtam, hogy elviszlek majd. Éppen nem volt alkalmas az időpont, amikor odajöttél. Nem tűnt fel, hogy nagyjából háromszázan álltak előttem? Különben is te sértődtél meg. Én utána idejöttem hozzád.

- Mi az a quis... izé? – pislogtam rájuk felváltva.

- Annyit tesz, hogy szemét, vagy söpredék – magyarázta Nathan. – Natalie szeret minősítgetni mostanában.

- Értem – mormoltam összevont szemöldökkel. Talán eljött az ideje, hogy én is megtanuljak latinul, ha már itt kellett élnem a pokolban.

- Szóval akkor mikor viszel el? – fordult Nathan felé a lány karba tett kézzel.

- Elviszlek most – válaszolta neki, mire Natalie szemöldöke felszaladt. – Van kedved vásárolni? – nézett rám, mire vállat rántottam.

- Felőlem – egyeztem bele.

- Jó, akkor nemsokára érted jövök, parum soror mea – ejtette ki az utolsó pár szót Nathan elég gúnyosan. Reméltem, hogy nem szoknak rá erre, mert őszintén egy szót sem értettem belőle. Talán sértegette?

- Siess – lökte meg a karját Natalie, majd rám emelte kék íriszét, és elvigyorodott. – Hiányoztál, Luna! – ölelt meg újra.

- Cuki vagy – simogattam meg a hátát.

- Na, itt várlak titeket – hátrált vissza a szobájába. – Addig megfésülködöm.

- Az fontos – fintorgott Nathan, majd újra összekulcsolta kezünket, és elindultunk a folyosón.

- Mit mondtál neki?

- Csak annyit, hogy kishúgom – mosolygott rám.

- Most hova megyünk? – tettem fel a következő kérdésem.

- Összeszedjük Naelt és Naylee-t, utána szólunk apámnak, hogy leléptünk pár órára, hogy ne érje meglepetés. Gondoltam magunkkal vihetnénk őket. Talán nem lesz gond. Még sosem vittem fel őket a Földre.

- Micsoda? – pislogtam rá ismét eléggé elcsodálkozva. – Miért nem?

- Mert senki sem tudja, hogy léteznek. Legalábbis a mennyeiek nem tudják. Azt sem, hogy életben maradtál. Mindent titokban tartottunk, nehogy gond legyen.

- És ha valamelyik fél-ivadéknak már eljárt a szája? – érdeklődtem összevont szemöldökkel.

- Persze, simán elképzelhető, de bizonyítékuk nincs rá – felelte. – De most úgy gondolom, hogy nem lesz baj. Csak Colonie-ba megyünk, ott összeszedjük a Chevroletet, aztán elmegyünk a boltig, majd vissza. Ez a terv.

- Ezek szerint megvan a Chevy – tettem a szívemre a szabad kezem, ugyanis a másikkal Nathanét fogtam. El sem tudtam képzelni mi lett volna velem, ha eladták volna azt a csodálatos autót. 1980-as Chevrolet Impala volt a drága. Szegénykém egy kombi volt, így nem éppen szem szájnak ingere, de én kötődtem hozzá.

- Meg – nevetett. – Persze, hogy megvan. Jayce lelke rajta.

- Akkor megnyugodtam – vettem egy nagy levegőt, majd leejtettem tenyerem a mellkasomról. – Imádom azt az autót. Remek vétel volt. Jól csináltad. Hogy jutott eszedbe ilyet venni amúgy?

- Elképzelhető, hogy le akartam nyűgözni valakit – szélesedett ki vigyora.

- Komolyan mondod?

- Igen – bólogatott, miközben folyamatosan mentünk előre a kurta folyosókon. – Volt bennem némi hátsó szándék ezzel kapcsolatban, lehetséges.

- Jó, mert sikerült – adtam tudtára éppen akkor, amikor megálltunk egy ajtó előtt.

- Örülök neki – szorította meg gyengéden a kezem. – Szóval ezt a szobát rendeztem be nekik játszó szobának, és itt szoktak délután aludni is.

Nathan benyitott, mire Dailan idekapta a fejét. Úgy tűnt, hogy a két baba még aludt.

Ahogy átléptük a küszöböt egy egész aranyos baba szoba tárult elém. A falak nyugtató halvány kékek voltak, míg a földet egy szintén kék padlószőnyeg fedte. A jobb sarokban két kiságy volt megtalálható, míg a balba egy halom plüssállat volt halmozva. Mellette egy pici asztal volt elhelyezve, rajta mindenféle felismerhetetlen rajzokkal.

A túloldalt néhány szekrény kapott helyet, és egy pelenkázó is meghúzódott a sarokban.

Ezen kívül rengeteg kisautó volt szanaszét a szőnyegen, és egyéb gyerek könyvek.

A kiságyak felett, ahol a két gyermek aludt, két pici polc kapott helyet. Mindkettőn fényképek voltak rólam. Rólam? Rólam.

- Sziasztok – mondta Dailan halkan. – Nathaniel, Nael felgyújtotta azt a macit – bökött a megperzselődött medvére, ami az egyetlen szabad sarokba volt hajítva.

- Miért? – kérdezte Nathan.

- Eleanor után sírt elég sokáig, aztán mérges lett, és nekem vágta az égő medvét!

Legörbítettem az ajkam az információ hallatára. Nem szerettem volna, hogy szomorú legyen miattam ez az édes kisfiú. Az én kisfiam. Furcsán csengett, de tetszett.

- Mióta alszanak? – érdeklődött Nathan.

- Három órája nagyjából – válaszolta Dailan. – Bármikor felkelhetnek.

- Azt nem várjuk meg – felelte Nathan, majd odahúzott a két kiságy elé.

Először Naylee elé álltunk oda. Nathan átkarolta a derekam, majd rám mosolygott.

A kislány összegömbölyödve aludt, alulról egy puha pléd takarta. Kis haja szétterült a vékony párnán, amin a feje feküdt.

- Szépségem – simogatta meg orcáját gyengéden. Teljesen ellágyult a szívem attól, ahogy nevezte, és amilyen odaadóan érintette meg a babát. – Kelj fel, kicsim.

Naylee lassan kezdte nyitogatni a szemét, elég laposakat pislogott először. Végül a hátára fordult, majd ránk emelte gyönyörű kék szemét, ami pont ugyanolyan volt, mint az apukájának.

Egy pici mosoly terült szét arcocskáján, amikor meglátott engem. Felült, majd felhúzta magát a kiságy szélén, és egyre nagyobb vigyorral az arcán felém nyújtotta a karját.

- Anya, baba – gügyögte édes kis csilingelő hangján. – Anya, fel!

Először haboztam, végül érte nyúltam, és magamhoz emeltem.

- Szia – mosolyogtam rá. – Jót aludtál?

- Igen – karolta át Naylee a nyakam, és teljes testével hozzám préselődött. – Anya tép!

Nathan visszafogottan felkuncogott mellettem.

- Talán ezt is tőlem hallották – puszilta meg a hajam, majd Naylee-ért nyúlt. – Gyere ide, szépségem. Elmegyünk egy új helyre, ami biztos tetszeni fog neked, viszont ahhoz fel kell öltözni.

- Anya! – ellenkezett Naylee. – Anya, baba! Nem apa!

Nael felé pillantottam, aki még az igazak álmát aludta, és elhatároztam, hogy majd én felébresztem őt, ha már szegénykém utánam sírt.

- Mindjárt visszajöhetsz hozzám, jó? – toltam el magamtól Naylee-t. – Megígérem, csak öltözz fel ügyesen – alkudoztam vele.

- Jó – mondta határozottan, mire önkéntelenül felnevettem.

Nathan elvette tőlem, mire Nael ágya elé léptem. Hezitáltam legalább egy teljes percig, majd csak összekapartam magam, és a kisfiú arcához nyúltam. Kedvesen végigsimítottam ujjammal a puha orcáján.

- Nael – szóltam neki. Nevének hangzása annyira dallamos volt, ahogy kimondtam. Nagyon tetszett. Mindig is tetszett. – Kelj fel.

Nael hunyorogva pislogott fel rám. Amint felismert elég hirtelen ugrott fel, majd rögtön felém nyújtotta a karját.

- Anya! – kiabált. – Anya! Fel! Anya!

- Jól van, nyugalom – emeltem magamhoz. – Azt hallottam, hogy szomorú voltál nemrég.

- Nael akaj anya – fogta két kézbe arcomat. – Nael szejet anya.

Teljesen elolvadtam az egész jelenségétől ennek a kisfiúnak. Tényleg egy kicsi Nathan volt, ahogy Morgan is mondta.

- Édes vagy – mosolyogtam rá, mire Nael odahajolt hozzám, majd adott egy elég nyálas puszit az arcomra. – Ez kedves tőled – törölgettem a pofim.

- Anya Nael puti? – dugta oda az orrát az enyémhez, mire ismét felkuncogtam. Annyira cuki volt, hogy nem győztem betelni vele. Teljesen úgy viszonyult hozzám, mintha sosem lettem volna kómában, és részt vettem volna az eddigi kis életében. Én nem tudtam, mit csinált Nathan, de valószínűleg nagy köszönettel tartoztam neki emiatt.

- Dailan, menj, csinálj valami hasznosat – hallottam a hátam mögött Nathan hangját.

- Ma már nincs szükség rám, Nathaniel? – kérdezte a fiú, míg én megpusziltam Nael finom kis arcocskáját. Egy hatalmas örömteli kacagás szaladt ki belőle, mire én is felnevettem.

- Anya szejet Nael? – nézett rám elég komolyan, még a kis szemöldöke is ráncokba szaladt.

Így még jobban emlékeztetett Nathanre, úgyhogy a mosolyom még jobban kiszélesedett.

- Igen – válaszoltam neki.

Dailan közben kisomfordált az ajtón, míg én Nathan felé fordultam Naellel. Naylee-t a karjában tartva figyelt minket, arcán egy elégedett vigyor ült.

- Tudod, sokszor elképzeltem ezt – mondta halkan. – De végre átélni meghatóbb, mint gondoltam. Mindjárt sírni fogok.

- Tényleg? – sétáltam hozzá közelebb, majd megálltam előtte. – Miért?

- Olyan sokáig vártunk rád, és most itt vagy... - rázta meg a fejét. – Elmondhatatlanul boldog vagyok – csókolta meg a homlokom. – Tudom, hogy már ezerszer elmondtam, de akkor is. Nem bírok betelni veled.

- Most már mindig itt leszek – biztosítottam ról, majd fordultam egyet magam körül. – Hol vannak nekik ruhák?

- Abban a szekrényben – bökött oda, majd rögtön oda is sétált, és nagyra tárta.

Összevont szemöldökkel figyeltem a sötét árnyalatú ruhácskákat. A sok kis body-t és pólót, de egy rózsaszín kis szetett sem véltem felfedezni.

- Naylee-nek nincsenek ruhái? – kérdeztem Nathan arcát fixírozva, mire a szekrény belseje felé pillantott, majd tanácstalanul vissza rám.

- Ott vannak – motyogta.

- Mármint normális ruhája nincs? Mondjuk egy rózsaszín póló, vagy nadrág... legalább valami fehér...?

- Hát... - hebegte Nathan. – Nem szereti...?

- Nathaniel! – szidtam rögtön. – Szóval azt állítod, hogy születése óta halálnak öltözteted ezt a kislányt?

- Sosem mondta, hogy nem tetszene neki – védekezett, elég nagy boci szemekkel figyelt engem.

- Mivel még sosem látott egy normális, aranyos kislánynak való ruhát? – emeltem meg a hangom. – Ez nagyon durva! – sóhajtottam. – Én komolyan nem értelek. Engem nem érdekel, hogy te milyen fekete göncökben mászkálsz, de ő egy kislány. Szüksége van a színekre, és a szép ruhákra!

- Rendben, sajnálom – mormolta Nathan. – Most... úgy is ruhát vásárolni megyünk. Akkor válassz neki párat. Mit szólsz hozzá?

- Fogok is – szögeztem le rögtön. – Egyébként az én ruháim hol vannak? Itt vannak egyáltalán? – pillantottam le saját öltözékemre is. – Mondjuk... - vettem újabb nagylevegőt fekete cicagatyám és fekete pólóm láttán. – Látom engem is magadhoz öltöztettél.

- Jól van, kukacka, sajnálom – nevetett fel. – Szeretem a feketét. Amúgy idehoztam neked a cuccaid. A másik szobában vannak.

- Szuper, akkor haladjunk, mert én is át akarok öltözni.

- És még apámhoz is el kell mennünk – tette hozzá Nathan.

- Akkor meg főleg – forgattam meg a szemem, majd letettem Naelt a lábára, és a kezembe vettem ezt az ügyet. Kutatni kezdtem a ruhák között, és csak a kobakom ráztam. – Legszívesebben felöltöztetnélek rózsaszínbe, amiért ezt tetted Naylee-vel.

Kivettem két fekete pólót és két fekete nadrágot, majd lényegében Nathanhöz vágtam. Leguggoltam Nael mellé, majd ráadtam a sajátját. Mit ne mondjak, remekül festett ő is ebben a gyászos hacukában. Mintha temetésre készültünk volna pont úgy tetszelegtünk mind a négyen a végére.

- Cipőjük van? – vontam fel a szemöldököm.

- Van – válaszolt Nathan elég halkan, majd elővett két fekete kis babacipőt.

- Nathan... - sóhajtottam gondterhelten. – Te tényleg szórakozol velem?

- Nem...? – jött a bizonytalan válasz. Megcsóváltam a buksim, majd Naelre húztam a rohadt fekete cipőt, majd Naylee-re néztem, akivel eddig Nathan foglalkozott.

- Oké, azt javaslom nézzünk be egy temetésre is, ha már odaöltöztünk – gúnyolódtam. – Na, vigyél oda a cuccaimhoz. Vagy esetleg azokat is lecserélted feketére? – villantottam felé éjfekete szemem egy másodpercre, mire felnevetett.

- Nem, szerelmem, nem mertem.

- Anya! – rángatta meg a nadrágom Nael, majd felém nyújtotta a karját, így felemeltem.

- Menjünk már!

Nathan vett egy elég mély levegőt, majd kitárta képességével az ajtót, és megindult Naylee-vel a megfelelő szoba felé, míg én Naellel követtem őt. Amint elértünk oda, ahol az a sok orvosi gép volt elkapott egy elég kellemetlen érzés. Itt töltöttem egy évet és nyolc hónapot.

Még a hideg és kirázott, pedig nem voltam fázós típus.

- Ezeket nem lehetne eltüntetni innen? – érdeklődtem a gépek felé pislogva.

- De, ha visszaértünk szólok valakinek.

Nathan az egyik modernebb szekrény felé biccentett, mire letettem Naelt, majd odasiettem, és nagyra tártam. Szerencsére megmaradtak a régi cuccaim, így kiválasztottam egy farmert, hozzá egy rózsaszín pólót a vicc kedvéért, illetve egy melltartót. Magamra kapkodtam őket, majd felhúztam fehér Nike cipőmet, és Nathan felé fordultam.

- Mennyivel jobb – tártam szét a karomat, mire egy elég szúrós pillantással jutalmazott.

- Nekem feketében is tetszettél. Így is szép vagy, és úgy is az voltál.

- Jól van, nem kell ez a duma – vágtam rá. – Éppen haragszom rád.

- Attól még szép vagy – vigyorgott, mire felsóhajtottam.

- Anya – ragadta meg Nael a kezem. – Anya tép!

- Neki elhiszed? – döntötte oldalra a kobakját Nathan.

- Talán – hunyorogtam felé. – Mindegy, menjünk már!

- Oké – egyezett bele Nathan, majd lerakta Naylee-t is a talpára. – Nael, Naylee futás a tanácskozó felé. Nem fogunk állandóan cipelni titeket. Van lábatok.

- Apa – szaladt elé Nael. – Apa – bökött felém pici ujjával. – Anya szejet Nael.

- Igen, fiam, indulj – fordította a megfelelő irányba. – Szaladj.

Nathan elkapta a kezem, és összekulcsolta sajátjával, majd megindultunk a két baba után, akik magabiztosan szelték át a pokol kesze-kusza folyosóit.

A tanácskozó elé érve Nathan kitárta a kétszárnyú vörös ajtót, majd besétáltunk Lucifer törzshelyére. Itt semmi sem változott. Ugyanúgy kőasztal állt eddigi helyén, körülötte a székekkel. Az ablak előtt egy bársonyszék foglalt helyet, míg a falon tőrök lógtak, és az egyik sarokban egy szekrény búslakodott. Talpunk alatt vörös színű szőnyeg húzódott.

- Nathaniel, Eleanor – fordult felénk a sátán. – Miben segíthetek? Remélem, nem a két gyermeket akarjátok a gondjaimra bízni.

- Nem, apám. Felmegyünk a Földre, ott elmegyünk egy boltba Natalie-val, és velük – mutatott a két kicsire Nathan, akik már lekötötték magukat a kőasztal melletti székekre mászkálással.

- Felviszed a gyermekeket?

- Igen, ideje már – bólintott Nathan. – Nem zárhatom őket a pokolba.

- Legyél körültekintő, fiú – figyelmeztette Lucifer. – Nem lenne jó, ha rájönnének, hogy itt van a gyermek – mutatott Naelre, aki nagy erőkkel kapaszkodott a székbe, és éppen az asztalra készült vetni magát.

- Az leszek, apám – bólintott Nathan, majd Naelre emelte tekintetét. – Le fogsz esni, Nael – közölte vele nyugodtan. Nael már az asztalon volt, és a közvetlen szélén állva egyensúlyozott nagyokat kacagva.

- Nathaniel, már ezerszer elmondtam, hogy neveld meg a gyermeked! – szidta Lucifer. – Ez a fiú neveletlen és szenvtelen is. Arról nem is beszélve, hogy mennyire szófogadatlan!

- Nael – szólt neki ismét Nathan, de Nael nem törődött vele. Tett egy meggondolatlan lépést előre, majd egyenesen meglódult a padló felé. Nem esett nagyot, hiszen nem egy tízméteres asztal volt alatta, de ahhoz képest koppant a kis feje a kőpadlón. Ülésbe húzta magát, majd elkámpicsorodott.

- Miért hagytad leesni? – kérdeztem Nathantől.

- Legközelebb majd nem mászik fel – jelentette ki, majd odament Naelhez, aki keservesen felsírt. – Gyere, Nael. Nincs semmi baj, máskor majd odafigyelsz.

- Elpusztul a világ – mormolta Lucifer, majd rám emelte pillantását. – Leányom, kezdj valamit ezekkel – bökött Naelre és Nathanre. – Légy szigorú, tegyél büszkévé.

- Épp most cseszett le, hogy miért nincs Naylee-nek rózsaszín és fehér ruhája – fakadt ki Nathan. – Ne bátorítsd!

- Nagyon helyes, leányom. Kapd el ennek a fiúnak a grabancát, és kezdj vele valamit.

- Oké – kuncogtam fel, majd Naylee-re néztem, aki bátyjához hasonlóan az asztalon állt. Odasétáltam mellé, majd inkább leemeltem onnan, mielőtt le akarta volna vetni magát.

- Elmentünk! – jelentette ki Nathan.

◄◄ ►►

Sziasztok!
Ebben a fejezetben már megcsillogtattam a Duolingón szerzett latin tudásom, de feltett szándékomban áll nektek is átadni ebből valamit, így a következő fejezetben lesz némi kihívás. Persze csak viccelek, természetesen mindent érteni fogtok.

Remélem, hogy tetszett. Ma még hozok egy rövidebbet, mert végül úgy döntöttem, hogy nem nyomok le a torkotokon 10.000 szavas részeket, szóval maradunk a 3-4-5000-nél. :D