A RÉSZBEN FELKAVARÓ, NYUGALMAT MEGZAVARÓ JELENETEK LEHETNEK. 

Nathan szó szerint berontott a szobánkba, majd letépte magáról a ruháit, és bevetődött a kádba. Amint beleült, rám emelte kék szemét, majd jelentőségteljesen megpaskolta a kád oldalát.

- Gyere már – sürgetett. Megforgattam a szemem, majd odaálltam mellé. – Én vetkőztesselek le? – emelte meg szemöldökét, mire vállat rántottam. Nem tétlenkedett sokáig. Felemelkedett a kádban, majd lehúzta rólam a pólómat, és letolta a nadrágom, így csak ki kellett belőle lépnem. Felkuncogtam, amikor felém nyújtotta a karját, hogy csatlakozhassak hozzá. Besegített a kádba, majd leült, és rögtön odahúzott a mellkasához. Nekivettem a hátam és arcom felé fordítottam.

- Kiborultál – állapítottam meg.

- Egy kicsit – mormolta a hajamba. – De legalább kiderült, hogy Baal egy rohadt áruló.

- Mi lesz vele? – tudakoltam a pocakom szorongatva. Megint mozgolódtak a kicsik. Megfogtam Nathan csuklóját, majd odatettem a tenyerét, ahol éppen ficánkoltak.

- Ki fogjuk kérdezni – simogatta hasam. – Aztán... - akadt meg, majd az ajtó felé fordította a kobakját. – Miért ordítja Jayce a nevem a folyosón?

- Nem tudom – ráncoltam homlokom, majd fülelni kezdtem én is.

- Nath! – zengett a folyosó egyre közelebbről. – Nath! Gyere gyorsan!

Az ajtó egy másodpercen belül csapódott ki.

- Srácok! Másszatok ki onnan! – kiabálta Jayce. – Nael... szerintem... át fog változni.

- Mi van? – tágult ki szemem. – Két éves sincs, mégis...

- Gyertek már! – csapta be Jayce az ajtót.

Nathan felpattant mögülem és magára kapkodott gyorsan pár fekete göncöt. Ez idő alatt én is kimásztam a kádból, majd sebtében felöltöztem. Kivételesen egy portálon keresztül érkeztünk a játszó szobába. Úgy tűnt Michael mindenkit kivitt innen. Jayce ült a földön vergődő gyerek mellett a padlószőnyegen. Nael hangosan sírt. Térdelt, kis könyökét letámasztotta a földre. Nyüszítéshez hasonlító hangok távoztak belőle.

- Mit érzel, kisfiam? – guggolt mellé Nathan, míg én aggódva léptem mellé.

- Apa, fáj – hüppögte, majd az oldalára esett.

- Semmi baj – simogatta meg Nathan az arcát. – Hol fáj? Mondd el nekem – ült le mellé törökülésbe.

- Itt – nyúlt a háta felé. – Fáj! – kiáltotta keservesen. Én is leguggoltam hozzá, de ötletem sem volt, hogy mit tehettem volna.

Nael teste megrázkódott, ismét felsikoltott. A szívem összeszorult szenvedése láttán. Magamhoz akartam ölelni, de tudtam, hogy lehetetlen, amíg véget nem ért a folyamat.

- Anya! – ordította, kis kezével felém nyúlt. Leültem Nathan mellé, és megfogtam neki.

- Itt vagyok – simogattam nyugtatóan. – Mindjárt elmúlik, ígérem!

Egy újabb kínkeserves sikítás szakadt ki belőle, majd elhúzta tőlem a kezét, és ismét térdelésbe húzta magát. Rázta a sírás és a remegés egyszerre, ahogy egyszeriben kicsapódott két kis pirosas-

fekete szárny a hátából. Döbbentem pislogtam felé, ahogy Nael életében először hibriddé alakult másfél évesen. Ez határozottan nem volt jó. Nem szabadott volna még ennek megtörténnie.

Nael szaporán vette a levegőt. Térdelve, kis beesett arcához kapott, majd maga elé emelte kezét, és megforgatta kétszer is. Nem voltam biztos benne, hogy egy kisbabának szüksége volt ilyen éles karmokra, amik az ujja végén sorakoztak, de már nem volt mit tenni.

Nael rám emelte elfeketedett szemét. Homlokom ráncolva hajoltam hozzá közelebb, majd megragadtam a kezét, és magam elé állítottam. A szemében apró vörös csíkok úsztak a feketeségben. Végighúztam ujjam elszürkült ajkán, majd meghosszabbodott karján, végül rámosolyogtam.

- Nagyon szép vagy – cirógattam meg arcát.

- Már nem is fáj, igaz, fiam? – fogta meg Nathan a másik kezét.

- Nem – rázta meg fejét. – Nael túnya démon – szomorodott el ismét.

- Dehogy – csatlakozott mellénk Jayce. – Nézd csak – változott át ő is, majd rávigyorgott Naelre.

- Jay – mutatott felé Nael. – Jay túnya démon?

- Még sértegetsz? – bökte meg az oldalát.

- Nael nem – csóválta buksiját hevesen, majd Nathanre nézett. – Apa is túnya démon?

- Azt hiszem, igen – nevetett fel Nathan, majd ő is átalakult démon formájába, viszont a szárnyát nem tárta ki. – Látod?

- Anya is – mutatott felém Nael. Nem ellenkeztem vele, én is hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az átváltozás, és reméltem, hogy ezáltal megnyugszik és elfogadja magát. – Anya tép angyal!

- Ahogy te is – biztattam tovább kézfejét simogatva.

Nael végigmért minket sorban. Beesett arcán csodálkozás tükröződött, majd Jayce felé lépett.

- Jay, te szemed más – állapította meg helyesen, ugyanis Jayce szeme valóban különbözött a miénktől. Míg az enyém fekete volt, Jayce-é szó szerint átlátszó, mint egy üveggolyó. – Miéjt?

- Nem tudom, kishaver – válaszolta neki öcsém nyugodtan. – Valamiért így alakult.

- Apa, miéjt? – fordult Nathan felé Nael. Míg Nathan elé lépet,t megtapogattam a szárnyát. Sokkal erőteljesebb piros csíkok voltak benne, mint Nathanében. Összességében szemet gyönyörködtető volt.

- Tudod, általában az embereknek különbözik a szemszíne, hajszíne – magyarázta neki Nathan. – Ez ugyanolyan. Bár Jayce szemszíne különleges ebben a formában. Senki másnak nincs ilyen.

- Jay tép angyal? – tudakolta Nael.

- Igen – helyeseltem, majd öcsémre vigyorogtam. – Bár nem sokszor viselkedik úgy. Inkább csúnya démon az idő nagy részében.

- Srácok, Naylee hol van? – váltott témát Jayce, mire szinte megfagyott bennem az élet. Őszintén reméltem, hogy nem élte át ezt ugyanezt nélkülünk.

- Apámmal – felelte Nathan, majd visszaváltozott emberi formájába. Én is így tettem, aztán Jayce is. Egyedül Nael maradt hibridként.

- Szerinted ő is...? – kérdeztem félénken.

- Nem tudom – esett kétségbe Nathan is. – Azonnal...

- Nathaniel! – jelent meg Lucifer. – A kisleány... - húzta be maga után az átváltozott gyermekünk. – Átváltozott.

- És legalább ott voltál mellette? – kérte számon apját Nathan fennhangon. – Remélem...

- Nyugodjál meg, fiú. Végig ott ültem vele, és rendben van. Megbeszéltük, hogy ez egy jó dolog, igaz, kisleányom?

- Nayi tép angyal – mosolygott ránk, majd ideszaladt hozzánk. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint Nael. Fekete szemmel, benne vörös csíkokkal, és ugyanolyan feketés piros szárnnyal.

- Tényleg az vagy – simogattam meg arcát. – Nagyon szép.

- Nayi! – kiabált Nael, majd húgához rontott, és megállt előtte. – Nayi is tép angyal, mint Nael?

- Ez döbbenetes – figyelte őket Lucifer. – Nem számítottam rá, hogy ilyen korán megtörténik.

- Nael tép angyal – ugrándozott Naylee édesen, majd átkarolta Naelt, és megölelte. Nael viszonozta húga gesztusát, míg én elkámpicsorodtam a jelenet láttán.

- Akkor változzunk vissza szépen, jó? – ragadta meg mindkettő karját Nathan, majd maga felé fordította őket.

- Igen – lelkesedett Nael az ötletért.

Nathan szólásra nyitotta a száját, de még mielőtt bármit kinyöghetett volna a palota megremegett. Az ágyúszóhoz hasonlító hang, ami betöltötte a teret túlontúl ismerős volt. Pontosan tudtam, hogy mi történt odakint. Nathanre néztem, ő pedig rám.

- Azt hiszem, megtámadtak minket – jelentette ki semlegesen Lucifer. – Ez egy rossz jel.

- Eljöttek Deonért? – pislogtam felváltva Luciferre és Nathanre.

- De hisz... - emelkedett fel Nathan, míg én magamhoz vontam a két gyerekem. – Nincs június ötödike.

- Hallottátok? – csatlakozott hozzánk Michael a szobába Morgannel, Jonathannel és Deonnal karöltve. Natalie is felbukkant mellettük, majd odaszaladt apjához.

- Apa, nem akarom, hogy Uriel bántson – rebegte.

- Ne aggódj, csillagom, senki sem fog bántani – nyugtatta, majd Nathanre pillantott. – Gyerünk, fiú! Indulj, nézd meg, hogy mi történik!

- Nem! – tiltakozott Nathan. – Egy lépést sem teszek innen. Nem hagyom őket egyedül! – nézett ránk elég kétségbeesetten.

- Nathaniel, itt maradunk velük Michaellel – mondta Lucifer olyan nyugodtan, mintha épp nem most döngetnék már megint azt a rohadt kaput odakintről. – Senki sem tud a közelükbe férkőzni, amíg itt vagyunk.

- Nem lesz semmi baj – próbáltam Nathan lelkére beszélni. – Menj nyugodtan, menjetek Jayce-szel – böktem öcsém felé. – Kísérd el, Jayce!

- Menjetek, Nathaniel! – bátorította Michael is. – Nem engedjük, hogy bárkinek itt bent baja essen.

- Jayce? – emelte rá Nathan tekintetét épp akkor, amikor valami ismét egy méreteset durrant. Ki akartam nézni az ablakon, de sajnos ebben a szobában nem volt. Azt pedig nem kockáztathattam meg, hogy terhesen bárkivel is harcba szálljak. Túlságosan élt bennem a összekapcsolódásunk utáni vetélésem.

- Benne vagyok – állt Nathan mellé Jayce. – Nézzük meg, mi a szar van már megint – lépett hozzá közelebb.

Nathan bólintott, majd rögvest egy vörös csóván keresztül távoztak a szobából. A palota újfent megremegett. Lucifer rosszallóan rázta a fejét, majd a kicsikre pillantott.

- Nael, Naylee – sétált ide hozzánk, majd leguggolt. – Hunyjátok le a szemetek – mondta nekik, mire mindkét baba engedelmeskedett. – Képzeljétek el magatokat, gyerünk.

A két kicsi szép lassan visszaváltozott az édes kisbabába, akik eddig is voltak.

- Ügyesek vagytok – dicsértem őket, majd feltápászkodtam a földről, de egyik gyerek kezét sem engedtem el.

- Lun – sétált mellém Morgan, majd megállt mögöttem. Szembefordultam vele, de a bolond lány megkerült, és mögém állt.

- Mit csinálsz? – érdeklődtem megilletődve.

- Többször nem engedem, hogy meglepetés érjen.

- Értem, kedves tőled, de azért nem kell a hátam mögött állni...

- De igen! – emelte meg a hangját. – Nem hagyom, hogy bántsanak megint!

- Morgan – kuncogtam fel, de nem voltam jókedvű. Valami odakint egy nagyot pukkant, majd mintha egy hatalmas üllőt ejtettek volna le.

- Hé – dugta be a fejét Dailan a szobába. – Mi történik?

- Megtámadtak minket – közölte vele Lucifer. Eközben Michael beljebb sétált, de nem engedte ki a karjai közül se Jonathant, se Deont. Natalie pedig Lucifer árnyékaként sietett utána bármerre ment a szobában.

Dailan becsukta maga mögött az ajtót, majd nekidőlt mellette a falnak.

- Maradhatok? – pislogott Luciferre összeszorított szájjal.

- Természetesen, fiú – bólintott a sátán. – Minden segítség elkelhet, mert valami határozottan nincsen rendben – emelte mutatóujját a magasba. – Halljátok ezt?

Összevont szemöldökkel kezdtem erőszakosan hallgatózni. Valaki ordított, míg egy másik egy számomra teljesen idegen nyelven válaszolt neki. Nem latinul, egy teljesen más nyelven.

A testemen átszaladt az a bizonyos bizsergés, ami sosem sejtetett jót. Nael és Naylee is megérezhette, mert mocorogni kezdtek. Mintkettő a lábamhoz simult.

- Itt vannak a palotában – súgta Michael elképedve. – Őt keresik – pillantott Deonra.

- És téged – tette hozzá Lucifer Michaelt kémlelve. – Michael, miért keresnek téged?

- Meg kell találjuk a fiút és a vezért – szólalt meg ismét egy hang immáron közelebbről, azonban továbbra is azon a furcsa nyelven beszélt. Miért értettem? Eddig miért nem? Mi van?

A padlóra meredve hegyeztem tovább a fülem. Mindenhonnan suttogás hallatszott, egyszerre több irányból. A nyelv, amin beszéltek dallamos volt, lágy énekszóhoz hasonlító. Ajkam elnyílt, ahogy egyre közelebb értek hozzánk.

- A fiú – kiáltott valaki. – A vezér!

- Mi... milyen nyelven beszélnek? – pislogtam apa felé.

- Énokiul – válaszolta, mire nyeltem egy nagyot. – Nem engem keresnek – tette hozzá.

- Hol a vezér? – folytatta egy újabb idegen. – Meg kell ölnünk a vezért, és elvinnünk a gyermeket.

- Milyen vezérről beszélnek? – kérdeztem értetlenül, mire apa és Lucifer is engem kezdtek kémlelni.

- Te érted, amit mondanak? – mért végig apa elég döbbenten.

- Azt hiszem... – hebegtem a gyerekeimet vizslatva. Meg kellett őket védjem, bármi is következett.

- Érzed? Itt sokkal erőteljesebb a szag – morogta valaki egyenesen az ajtónk előtt. – Ki lehet odabent? A gyermek?

Michael és Lucifer egyenesen elém álltak be, míg Morgan továbbra is a hátam mögött állt. A kezembe vettem a gyerekeim, míg Lucifer betolta maga mögé Nataliet.

A kilincs egyszeriben lenyomódott, majd az ajtót belökték. Két mennyei katona állt velünk szemben. Mindketten hátrahőköltek apám látványától.

- Nem javaslom, hogy begyertek ide – szólalt meg apa is azon a dallamos nyelven, amit az imént énokinak hívtak. Kitágult szemmel bámultam a két fehér szárnyú angyalt, akik szürke színű mellvértet viseltek, kezükben egy-egy tőrt szorongattak.

Csak azon pörgettem az agyam, hogy miért értettem meg, amit beszéltek. Énoki szótárt nyertem volna? Talán ez lett volna, ami a szárnyam mellett az angyali mivoltomhoz kötött volna? Hiszen félig angyal is voltam, a külsőm és a természetem mégis egy démonéra hasonlított.

A két angyal csak bámult ránk. Döntésképtelennek tűntek.

- Mi legyen? – súgta Lucifer Michael felé.

- Várj még – felelte Michael, majd énokiul folytatta. – Ha elmentek életben maradtok, ha átléptek a küszöböt nem.

A két hosszú, szőke hajú katona összenézett, majd bólintottak. Egyszerre lódultak meg felénk, de idáig már nem értek el, mert mindketten fej nélkül, holtan estek össze előttünk.

Aztán az események keztek kicsit elfajulni, ahogy újabb angyalok jelentek meg az ajtóban. A két első bátrat követte még három, majd egyszeriben özönleni kezdtek befelé. Automatikusan változtam át teljes hibrid formába, bármi legyen is védelmezni tudjam a gyerekeim, vagy akárkit, akinek szüksége volt rá.

Michael Morgan mellett termett, majd sebtében átadta neki a két gyereket, míg Lucifer sorban számolt le az érkezőkkel, de egyszeriben annyian lettek, hogy esélytelen volt mindnek a fejét venni ilyen gyorsasággal. A sarokba hátráltam, Morgan végig mellettem maradt, ő is hamar átváltozott, és szorította magához a két rémült gyereket. Natalie mellénk állt, szorosan kettőnk közé.

Nael egyáltalán nem tűnt ijedtnek, a nyakamba kapaszkodva figyelte, ahogy Michael és Lucifer halomra szedték le az érkezőket puszta kézzel, tűzzel vagy szárnyak segítségével. Michael egykoron arany szárnyai most feketében csillogtak, míg Lucifer tűzpiros denevér szárnya miszlikbe aprított bárkit, aki el akart suhanni mellette, hogy hozzánk férkőzzön.

Emellett halálra aggódtam magam Nathanért és Jayce-ért, akik a fene se tudja, hogy hova tűntek. Sejtettem, hogy odakint sem lehetett kellemesebb a helyzet.

Az angyalok csak úgy ömlöttek be a helyiségbe, teljesen kezelhetetlenné kezdett válni a helyzet. Egyszerre hárman rontottak neki apámnak, míg Lucifer lekötötte magát az érkezőkkel, és közben a szárnyával is kevesen csapkodott. Két katona átjutott a védelmen és meglódultak egyenesen felénk. Dailan vetette rá magát az egyikre, míg a másik egyenesen felém rohant. Azonban mielőtt ideért volna egyszerűen lerobbant a feje a helyéről. Naelre pillantottam, majd vissza a hullára, ami éppen összecsuklott a szemem láttára.

- Nael? – súgtam elhalóan. – Ez te voltál, kicsim?

- Nayi volt – bújt hozzám közelebb Naylee. – Nayi bántotta. Angyal bántani akaj anya, Nayi nem engedi.

- Édesem... - nyögtem elképedve. Sosem akartam, hogy a gyerekemnek gyilkolni kelljen értem. Mégsem tűnt úgy, hogy megrázta volna az esemény. Ugyan görcsösen szorongatta mindkettő a nyakam, de nem tűntek rémülnek, és ettől én lettem az. Milyen gyermekeknek adtam életet? Ez a kettő is bennem gondolkodás nélkül ölni fog, ha arra kérem őket?

Kezdett tudatosulni bennem, hogy ez az egész csak rajtam múlott és az apjukon. Egy apró hiba, és mindennek vége lehet, ahogy meg is történt a jövő egyik változatában, ahonnan Nael és Naylee érkezett hozzánk két évvel ezelőtt. Olyan felelősség szakadt hirtelen a nyakamba, hogy alig bírtam el.

- Nael szabad bánt angyal? – kérdezte tőlem Nael. – Apa mond Nael mindig megvéd anya.

- Mondd neki! – kiáltott fel Lucifer. – Mondd neki, hogy csinálja! – kapta el az egyik katona nyakát, és puszta kézzel törte ki. – Egyre többen vannak, nem fogunk tudni ketten megbirkózni velük!

- Szabad – suttogtam megsemmisülve. – Bánthatjátok őket.

Nem én leszek az év anyukája, sőt, talán a következő harmincé sem, amiért arra kértem a gyerekeim, hogy öldököljenek, de a kemény idők olyan tetteket követeltek, amikre az ember általában nem volt büszke. Őszintén reméltem, hogy nem most csináltam tömeggyilkost a gyerekeimből, de mégsem hagyhattuk, hogy elérjenek hozzánk vagy akár Deonhoz. Borzasztóan szégyelltem magam, ahogy a belépő angyalok egyesével hullani kezdtek, mint a legyek. A kisbabáimnak egy gondolatukba került leszedni őket, mintha csak céllövöldében lettünk volna, és egy tapasztalt vadász lövöldözött volna. Az ajtóban akkora kupac gyűlt össze, hogy alig bírtak beözönleni rajta a fehérszárnyúak. De aki jött, szinte azonnal csatlakozott a holtakhoz. Ajkam rágcsálva vártam, hogy valami történjen.

Aztán egyszeriben megjelent az ajtóban Uriel. Natalie felsikoltott, mire Nael és Naylee összerezzentek.

- Várjatok! – mondtam nekik sürgetően. – Őt ne. Őt nem szabad!

- Michael – kunkorodott felfelé Uriel ajka. – Micsoda fordulat övezi életed – gúnyolódott. – A nagy Michael, a mennyei seregek vezetője, Isten kedvenc katonája, a sátán, a leggonoszabb, az első bukott angyal oldalán harcol. Ezer év alatt sem fordult meg a fejemben, hogy valaha ez megtörténhet, és mégis... büszke lehetsz magadra – folytatta lenézően. – Hova jutottál...

- Rátörsz a családomra, és még sértegetni is mersz bennünket? – emelte meg Lucifer legmélyebb hangját. – Javaslom távozz, míg megteheted!

Uriel fancsali vigyora még szélesebb lett, majd váratlanul meglendített egyenesen a homlokom felé egy tőrt. Olyan gyorsan repült át apa és Lucifer között, hogy még hátrapillantani sem volt idejük. A penge az orrom előtt állt meg.

- Túnya angyal! – háborgott Nael mellettem. – Túnya angyal! – kiabált oda neki. – Nem bánt én anyukám!

A tőr megfordult a levegőben, majd megindult Uriel irányába. Az arkangyal megpróbálta elkapni, de esélye sem volt. Nael folyamatosan kihúzta a keze alól láthatatlan képességével, majd beledöfte egyenesen Uriel gyomrába.

- Mocskos sátán fattya – üvöltött fel Uriel. – Fogalmad sincs, mit tettél! – rogyott térdre.

- Nem bánt anyukám máskoj! – ordított vele Nael fennhangon. – Túnya angyal!

Uriel eldőlt oldala, feje a halott katonák kupacára hanyatlott. Lucifer odasétált, majd kihúzta a tőrt a hasából, és a magasba emelte.

- Ez egy arkangyal pengéből készült tőr, de olyan... más – pillantott le Urielre. – Életben van – jelentette ki. – Úgy látom, csak... elájult? Vagy tán – emelte rám tekintetét. – Ezek a mocskos férgek megoldották, hogyan használják ki a maradék arkangyal kardjuk erejét. Tőrökbe sűrítették, így még nagyobb a hatása. Bárkit megszúr... az évekre is... kómába eshet, ahogy a leány.

- Úgy tűnik hazugság, hogy mindenkit megöl – reflektált Michael. – Annál sokkal erősebb ereje van. Úgy vonja ki a forgalomból a sebesültet, hogy még csak nem is tud róla, hogy mi történt vele. Vajon hány ilyen pengéjük lehet?

- Azonnal szólnotok kell Nathannek és Jayce-nek! – jajveszékeltem hangosan. – Valaki menjen és keresse meg őket! – toporogtam feszülten.

- Menj, Michael – mondta Lucifer. – Én maradok a leányokkal és gyermekekkel. Nem hagyom magára Eleanort.

Michael bólintott, majd rögtön el is teleportált habozás nélkül, hogy Nathan és Jayce keresésére induljon.

- El kéne azt tüntetni – javasolta Dailan Lucifer felé lépve, és a tőrre bökve.

Lucifer felsóhajtott, majd nyitott egy portált maga mellett, és egyszerűen beleejtette a tőrt.

- Hova lett? – kérdezte Morgan.

- Ahol a többi van – felelte Lucifer, majd elvigyorodott. – Te leányom tudod, hol a többi?

- Szerintem igen – bólogattam. Gondoltam a Mason City-ben lévő háznak a titkos pincéjében.

- Biztos vagy benne?

- Nem tudom – kezdtem pánikba esni. – Miért fontos ez?

- Ha esetleg szükségünk lenne rá mégis – jelentette ki, majd hirtelen megfordult az ajtó felé. Abaddon csörtetett be, majd a halott mennyeiekre nézett.

- Nagy a baj – közölte egy nagy sóhaj keretében. – Baal kiszabadult a káoszban. A palota minden szegletében mennyeiek mászkálnak, és ennek fejében még odakint is háború dúl.

- Talán... - hoztam fel halkan. – Vagy... itt most nem él az a törvény?

- Nem hiszem, leányom – felelte Lucifer.

- Luna? – mászott át Nathan a hulla halmon. – El kell innen mennetek most! Rengetegen vannak – állt meg előttem csurom véresen. Még a haját is nyakig vörös és fekete vér borította. – Nem maradhattok. Menjetek...- hajolt a fülemhez. – Mason Citybe, le a pincébe – súgta. – Utánatok fogok menni, de egyelőre... nem vagyunk elegen így sem. Halomra ölik a sárgákat a kurva pengéikkel.

- Apa, Nael segít – mutatott a halott szárnyasok felé.

- Ne most – motyogtam Naelnek. – Majd megbeszéljük később.

- Apám, odaviszed őket? – fordult Lucifer felé Nathan.

- Oda, fiú – bólintott. – Maradjak velük?

- Nem, gyere vissza és segíts, ott... nem fogják őket keresni, remélem – nézett vissza rám Nathan, majd elém lépett és sebtében megcsókolta az ajkam. – Szeretlek – mosolygott rám. – És titeket is – csókolta arcon a két kicsit. – Gyerünk, siessetek!

- Mi is szeretünk téged – görbítettem le az ajkam. Aggodalom kezdett virágozni a szívemben. Miért éreztem úgy, hogy búcsúzkodott? Nem akartam, hogy baja essen. Itt akartam maradni mellette, és fogni a kezét, vele harcolni.

- Dailan, te menj velük! – kérte tőle Nathan. – Morgan ti is mentek.

- Oké – helyeselt Morgan. – Induljunk, mielőtt újra ránk találnak.

Nathan hátrált két lépést, rám mosolygott, majd apjára pillantott, aki rögvest portált nyitott a lábunk alatt, amin keresztül Mason Citybe érkeztünk egyenesen a nappali alatt húzódó titkos pincébe. Lucifer feloltotta a villanyt, majd lesöpörte a középen elhelyezett asztalról a könyveket.

- Leányom – fordult felém. – Ott az a szekrény, abban van minden mennyei és démonpenge. Ha szükség lenne rá, csak lépj elé, és mondd ki, hogy mortem vitae meae. Ez feloldja a rúnákat.

- Mit jelent?

- Életem halála – felelte, majd végignézett rajtunk. – Dailan az életed árán is védd meg őket! Értetted?

- Igen! – bólintott Dailan.

- Eleanor, meg se forduljon a fejedben, hogy visszajössz oda – kötötte a lelkemre Lucifer. – Értetted, leányom? Még véletlenül se.

- Oké... - súgtam elhalóan.

Lucifer bólintott pár picit, majd nyitott egy portált maga alatt, és eltűnt.

Határozottan hazudtam, de szerintem ő is tisztában volt vele, hogy ha helyzet van, egy másodpercen belül ott termek, és segítek.

Leültettem a két kicsit az asztalra, majd megálltam előttük és megsimogattam egyszerre az arcukat.

- Jól vagytok, kicsikéim?

- Igen – helyeselt Nael.

- Nayi is – villantott egy gyönyörű mosolyt.

- Jól van – nyugtáztam, majd Morganre néztem, aki letette szintén az asztalra a másik két gyereket.

- Natalie, rendben vagy? – sétáltam oda hozzá, magamhoz vontam, és megsimogattam a haját.

- Igen, csak félek Urieltől – motyogta halkan. – Itt senki sem találhat ránk, ugye?

- Itt nem – biztosítottam róla, majd halkan felsóhajtottam. Nem tudtam, hogy igazat mondtam-e az előbb, de féltem tőle, hogy nem. Ha itt lelnek ránk, nincs többé menekvés.

- Lun – szólított Morgan, mire elengedtem Natalie-t, és felé fordultam. – Vajon meddig kell itt lennünk? Eléggé kéne... pisilnem.

- Tessék? – kerekedett el a szemem egy másodperc alatt.

- Komolyan – sóhajtotta Morgan.

- Nem bírod ki még egy kicsit? – szegezte neki Dailan feszülten a kérdést.

Morgan összeszorította a száját, és megrázta a fejét.

- Ezt az ajtót nem tudjuk innen kinyitni – mormoltam idegesen. – Van felette egy konkrét parketta darab. Lényegében a föld alatt vagyunk, úgyhogy... felviszlek. Tudsz végezni egy percnél kevesebb idő alatt? – léptem mellé.

- Megpróbálom – hebegte Morgan, majd megragadta a karom. – Siessünk.

- Dailan, ha bármi történne csak védd meg őket – pislogtam a halom gyerekre, majd vettem egy nagy levegőt, és felteleportáltam Morgannal a ház nappalijába. – Ott a mosdó! – lökdöstem felé. Biztonságosnak tűnt a helyszín.

Amíg Morgan elvégezte a dolgát az ajtó előtt álltam, mint egy testőr, és folyamatosan a nappali irányába pillantgattam. Ugyan nem éreztem semmi különöset, mégis furcsa gondolatok keringtek agyamban. Féltem, de nem magam miatt. A gyerekeimet féltettem, de olyan őrült módon, amilyen még sosem éreztem életem során.

- Kész vagyok! – tárult ki az ajtó. Rögtön megfogtam Morgan karját, majd visszateleportáltam vele a pincébe.

- Gyors voltál – jelentette ki Dailan.

- Ez a szuperképességem – rántott vállat Morgan.

- Menő – mormoltam, majd Naelék elé álltam, és megfogtam a kezüket, míg Morgan Natalie-hoz ment, hogy szóval tartsa. Dailan a másik két kicsire felügyelt.

- Anya – állt fel elém Nael az asztalra. – Nael segít apa?

- Nem – tiltakoztam azonnal. – Nem.

- Nael megy – mosolygott rám. – Segít apa!

- Nem! – kiáltottam zaklatottan. – El ne merj menni!

- Nael segít! – bizonygatta, mire megragadtam mindkét karját.

- Ide figyelj, Nael! Nem mehetünk oda, értetted? Nem szabad! Nem mehetsz oda! Nem is tudod, hogy kell.

- Nael tud – vigyorgott rám huncutul, majd egyszeriben eltűntünk a pincéből. Döbbenten forgattam a fejem jobbra majd balra, ahogy egyenesen a pokol folyosóján kötöttünk ki a tanácskozó előtt.

- Bassza meg! – tört ki belőlem, majd felrántottam Naelt a földről, és magamhoz szorítottam. Egy másodperc alatt érkeztünk vissza Mason Citybe.

- Lun – rontott hozzám Morgan, amint megérkeztünk. – Naylee...

- Hol van? – kerestem pillantásommal a kislányom, de nem volt itt. A kétségbeesés dühvel keveredve hatolt zilált elmémbe.

- Utánatok ment! – jajveszékelt Morgan. – A pokolban lesz!

- A mocskos kurva életbe – tettem le Naelt az asztalra. – Nael, el ne mozdulj innen. Értetted? – szorítottam rá kis karjára. – Maradj itt, amíg visszahozom Naylee-t!

- Nael segít!

- Nem! – emeltem meg a hangom, még a szemem is elfeketedett a méregtől. – Itt maradsz!

- Nael nem! – szállt vitába velem, de erre volt a legkevésbé időnk most, mikor Naylee valahol egyedül kóborolt egy háború közepén. A gondolatra a szívem is kihagyott egy ütemet.

- Dailan! – nyomtam bele a kezébe Naelt. – El ne ereszd! Vele kell menj, ha megpróbálna utánam jönni.

- Rendben, Eleanor – ölelte magához a gyereket.

- Lun, nem mehetsz így oda! – tartott vissza Morgan, de egy másodpercig sem foglalkoztam vele. Csak és kizárólag Naylee járt az eszemben, és az, hogy ötletem sem volt, hogy hol keressem.

Teljes hibrid formámba változva teleportáltam vissza a pokolba, majd végigcsörtettem a folyosón, mint egy feldúlt anyatigris. Szó szerint a kicsinyemről volt szó. Egy pillanat erejére sem fordult meg a kobakomban, hogy magára hagyjam itt. Meg kellett őt találnom, vagy Nathant. Ez a két opció volt.

Megtorpantam, amikor két mennyei katona ért elém. Nem gondolkodtak, ordítva lódultak meg felém. Az egyik a levegőből érkezett, míg a másik futva közelített meg. A levegőből érkező angyalnak elkaptam a szárnyát, majd lendítettem rajta egyet. A másik elől épp időben tértem ki, mielőtt belém döfte volna a tőrjét, amit kezében tartott. Egy leheletnyi idő telt csak el, de újra nekem iramodtak. Az egyik felém ütött, de szárnyammal kivédtem, majd lendítettem rajta egy nagyot, amitől belecsapódott a falba a feje. A másik hátulról próbált lefogni, miután a tőr kizuhant a kezéből az előbbi esése hatására. Belevájtam hosszú, démon körmöm a gyomrába, és téptem rajta egyet. Az angyal felnyögött, majd lerogyott a padlóra. Akit az imént hajítottam el, még életben volt. Elé suhantam, majd nemes egyszerűséggel elmetszettem a torkát, és a kezembe vettem a tőrt, ami nála volt. Jól jöhetett ez még.

Ezután a nagyterembe teleportáltam, ahol utolsó vérre menő harc zajlott fehér szárnyú katonák és piros démonok között. Itt sem láttam a lányomat, így kénytelen voltam kimenni a palota elé. Egyenesen a kastély legtetejére teleportáltam magam. Megkapaszkodtam az egyik égigérő kupola szélében, és onnan kezdtem kémlelni a harcteret. Angyal és démon halomra ölte egymást. A kőkemény talajon vörös és fekete vér is folyt egyaránt. Kifulladt zihálás, és üvöltés töltötte be a teret néhány halál sikoly kíséretében. Nem volt egy kellemes látvány, mégis kénytelen voltam odafigyelni. A lányom kerestem, de hiába.

Felpillantottam a levegőbe, ahol megláttam Nathant repülni. Egyből elrugaszkodtam, majd délceg paripáimon felé kezdtem suhanni a levegőben. Nem akartam hátulról közelíteni, így berepültem egyenesen elé, és megálltam előtte a levegőben. Amint meglátott meghökkent, majd elkapta a vállam.

- Eleanor? – kért számon.

- Naylee idejött – közöltem vele várakozás nélkül. – Itt van valahol, Nathan. Azonnal meg kell találjuk!

- Hogy jött ide? – esett kétségbe egy másodperc alatt ő is.

- Nael kezdte, idehozott minket, aztán azonnal visszavittem őt, de egy perc alatt Naylee eltűnt, mire visszaértem – hadartam két nagy levegővétel között. Rettegtem, hogy a kicsikénknek baja esik. – Csak ide jöhetett.

- Menj vissza, megkeresem!

- Nem – tiltakoztam hevesen. – Egy lépést sem teszek innen nélküle.

- Luna, nem csak rólad van szó – pillantott le a hasam felé. – Kérlek, egyszer, csak egyetlen egyszer kivételesen hallgass rám. Nagyon kérlek, szerelmem.

A szemembe nézve simította meg az arcom. Könyörgő fekete írisze engem figyelt megállás nélkül.

- Hozd vissza nekem – suttogtam elkeseredetten. – Mentsd meg a kislányunkat.

- Ne félj – csókolt homlokon. – Menj! – kiáltotta, és már el is röppent előlem. Nagyot nyeltem, mert nem voltam biztos benne, hogy ez volt a helyes döntés, de végül visszateleportáltam a pincébe.

Odaérve mindenki felém kapta szemét. Dailan nagy levegőt vett, míg Nael kiabálni kezdett.

- Anya! Nael segít! Nael tud hol van Nayi! – nyújtózott felém. – Nael tud!

- Hol van? – siettem elé, majd emeltem ki Dailan kezéből a kicsit. – Hol van? – Még a tőrt is kiejtettem ujjaim közül, amit magammal hoztam.

- Nael nem tud szó – fogta két kezébe arcom. – Nael nem tud jó szó, anya – magyarázta problémáját vadul.

- Akkor... - nyögtem. – Vigyél oda, Nael! – jelentettem ki.

- Eleanor! – ordított rám Morgan. – Nem mehettek oda!

- Muszáj – mosolyogtam bánatosan Morganre. – Ő a kislányom, nem hagyhatom, hogy baja essen.

- Nael tud hol Nayi – pacskolta beesett arcom vehemensen.

- Oké, vigyél oda! – néztem kék szemébe. Nael elszántam szorította össze kis száját, majd a következő másodpercben már a pokolban voltunk. A játszószobába érkeztünk, ami szerencsére ellenségtől mentes volt. Körbefordultam, de Naylee rohadtul nem volt itt.

- Nem! – kiabált Nael. – Nayi!

- Itt volt? Hol van? – kérdeztem tőle sürgetően. – Hol van a húgod, Nael?

- Itt! – forgatta kicsi fejét. – Nael éjzi. Itt! – mutatott a padló felé izgatottan. – Itt van Nayi!

Teljesen összezavarodtam, ahogy forogtam körbe körbe a helyiségben. Nem értettem először, hogy mit akart. Naylee nem volt itt, de akkor Nael mégis miről beszélt?

- Hol van, kicsikém? – tudakoltam már-már egy pánikroham közepén.

- Itt! – bökdösött a padló felé. – Nael nem tud szó! Anya, túnya démon lent! – mutogatta elszántan. – Nayi ott ahol sok túnya démon.

- A börtönben?

- Igen! – csillant fel pici szeme. Basszus!

Ennél rosszabb helyen kis sem köthetett volna a lányom. Ajkam harapdálva tűnődtem azon, hogy juthatnék el odáig úgy, hogy ne kelljen átvágnom egy halom angyalon, akik esetleg szembe jöhettek a folyosón. Nem akartam teleportálni. Elég erőtlennek éreztem magam valamiért. Nathannak igaza lehetett, és a terhesség legyengíthetett, mert egy puha ágyra vágytam, és egy nagy zacskó chipsre, nem az életemért küzdeni egy háborúban. Ráadásul a babák is mozgolódni kezdtek a pocakomban, ami még jobban elbizonytalanított. Kellett volna valaki az oldalamra. Sóhajtottam pár mélyet, amikor eszembe ötlött, hogy tulajdonképpen nekem volt egy pokolkutyám.

- Bolo! – emeltem meg a hangom. – Lábhoz!

Nem kellett sokáig várnom. Bolo megjelent előttem. Hegyomlásnyi testével elém állt, majd meghajolt előttem. Más esetben elmosolyodtam volna, talán még meg is öleltem volna a hatalmas kopasz farkasra hajazó teremtményt, de jelenleg nem volt időnk ilyesmire.

- Kutus! – lelkesedett Nael.

- Bolo! Gyere, és mindenkit ölj meg, aki szembe jön velünk! – adtam ki az utasítást, majd átbotorkáltam az ajtóba halmozott angyalok hulláin, és Bolo oldalán magabiztosan indultam meg a cellák felé. Az első két folyosón szerencsénk lehetett, mert nem botlottunk támadókba. Ugyanígy ment a második és a harmadikon is. Aztán pár méterre a börtön vasajtaja előtt megjelent előttünk három fehér szárnyú. Az összes tőrt szorongatott a kezében. Bolo torkából iszonytató hörgés tört elő. Várakozás nélkül teperte le a középsőt, míg a másik kettő felénk rongyolt. Automatikusan fontam magunk köré szárnyaim, hogy védelmezzem Naelt, de feleslegesnek bizonyult. Nael mindkettővel végzett egy könnyed gondolatával. Rápillantottam, majd Bolora, aki szó szerint leharapta ellenségünk fejét. Elismerően bólintottam. Még sosem láttam pokolkutyát akcióban, de ezek után nem akartam a vacsorájuk lenni.

Odasiettem a vasajtóhoz, majd Naelre néztem.

- Szívem, nyisd ki nekünk, mert anya eléggé kimerült – kértem tőle nyugtatóan. Bolo eközben védelmezően a hátamhoz simult.

Rettegtem, amikor beléptem a pokol sötét börtönébe. Mély levegővételek közepette sétáltam be, és igyekeztem felidézni Nathan merre vezetett a minap.

Nagy léptekkel, hamis határozottságot magamra öltve vágtam keresztül a gyomorforgató bűzben a cellák között. Nael a nyakamba kapaszkodott, arcát az enyémnek nyomva feszült a karomba. Ő is idegesnek tűnt. Talán nem tetszett neki a szag és a homály, ami itt uralkodott.

Az egyik sarokból hörgés szűrődött ki, majd felcsillant egy piros szempár a sötétségben. Bolo habzás nélkül szedte le őt, habár nem voltam biztos benne, hogy ellenség volt. Nem érdekelt jelenleg. Csak a lányom visszaszerzése lebegett a szemem előtt.

Odébb rúgtam egy koponyacsontot, majd befordultam jobbra, ahol a körkörös alakban elhelyezett cellák sorakoztak.

- Nayi! – kiabált Nael. – Nayi!

- Nael? – csendült fel egy vékonyka hang a tőlünk legmesszebb elhelyezkedő ketrecből. Aztán kilépett belőle Gabriel. Arcára egy örömittas vigyor húzódott, mikor meglátott engem. Nyurga karjában tartotta a lányomat. Ujját vékonyka nyakára kulcsolta. Naylee szemében páni rémület csillogott.

A méreg úgy kúszott fel agyamba, mint még talán soha. Hogy jött bárki ahhoz, hogy a másfél éves gyerekem fenyegesse bármivel?

- Eleanor – búgta Gabriel mézesmázos hangon. – Alig vártam, hogy valamelyikőtök ideérjen – lelkendezett az arkangyal. – Csak nem veszem el ennek a gyermeknek az életét közönség nélkül.

- Engedd el! – sziszegtem felé. Bolo felmordult, de nem mozdult mellőlem. Szorosan hozzám simult.

- Anya – kiabálta Naylee kétségbeesetten. – Anya, Nayi fél!

- Fél a leányod, Eleanor – görbítette le Gabriel az ajkát. – Vajon tisztában van vele, hogy azért fog meghalni, mert egy szörnyszülöttnek teremtetett, mint az anyja meg az apja?

- Nael – súgtam a fiamnak. – Arra kérlek, hogy törd el a bácsi nyakát. Soha többé nem kérlek ilyenre, de most tedd meg.

- Na, de Eleanor! – szorított rá a lányom nyakára Gabriel, mire Naylee fuldokolni kezdett. Apró kis nyögések hagyták el torkát.

- Nael – gördültek le az első könnycseppek az arcomon. Nem volt más lehetőségünk, csak ez az egy. Nael megremegett a karomban. Kis szeme elfeketedett, ahogy húgát figyelte, majd hirtelen Gabriel arany szeme kidülledt. Fuldokolva esett össze a padlón, derekán lógó tőr kihullott a tartójából, és Naylee is lezuhant a kemény kőpadlóra a sárba.

Feltettem Naelt Bolo hátára, majd megindultam a leszorított, levegő után kapkodó Gabrielhez. Felkaptam a tőrt, majd gondolkodás nélkül egyenesen a szívébe döftem.

- Gyil... gyilkos – nyögte utolsó erejéből, majd teste összezuhant, és nem mozdult többé.

- Az vagyok – válaszoltam kimérten, majd kihúztam a tőrt a testéből, és leguggoltam a halkan zokogó lányom mellé. – Édesem – emeltem fel a koszból. – Itt vagyok, már minden rendben van.

- Anya... - hüppögte. – Anya báti bánt Nayi – szipogott nagyokat.

- Semmi baj, kicsikém – nyugtattam, ahogy magamhoz szorítottam, majd hagytam, hogy átjárja a gyógyító erőm. Nem tudtam megsérült-e, de utolsó erőmből mindent átadtam neki. Picit meg is szédültem a hirtelen sokktól, ami agyamra telepedett. Úgy éreztem, hogy teljesen lemerültem.

Odatántogotam az egyik cella rácsához, és megkapaszkodtam. Nem éreztem jól magam. A világ forgott körülöttem, de tudtam, hogy most nem ájulhatok el. Most biztosan nem. Azonban a testem nem így gondolta. Elég ingatagon tettem le Naylee-t, de a lábam felmondta a szolgálatot. Lerogytam a fenekemre.

- Anya – kapott Naylee a kezem után. – Anya!

- Naylee... - súgtam, de már mindegy volt. Ajkam elnyílt, ahogy zuhanni kezdtem a kőpadló felé. Tenyeremmel még felfogtam a becsapódást, de utána minden sötétségbe borult. Elbasztam, nagyon elbasztam.