Fintorogva emeltem meg a fejemet, majd rögtön Nathanre néztem, miután szó szerint felriadtam. Nagy levegőket véve pislogott felém. Arcára volt írva a kín, ami keringett benne. Nekem is eléggé lüktetett a halántékom.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle, miközben oldalamra fordultam, és úgy figyeltem tovább a szerelmemet.

- Nem – jelentette ki, majd végighúzta ujját a homlokán. – Itt... nagyon fáj. Én nem is tudom, hogy... miért.

- Legközelebb ne vodkával indítsd az éjszakát – kuncogtam fel, mire elfintorodott.

- Mi történt egyébként? – tette fel a kérdést, mire egyből összevontam a szemöldököm.

- Legtisztább emlékeim szerint majdnem közöltem Noahval és Evelynnel, hogy elvetéltem – magyaráztam neki elhalóan. – Aztán bizonygattad, hogy nem vagy gonosz, de majdnem elszóltad magad, hogy Lucifer az apád. Úgyhogy Jayce leparancsolt minket ide – emeltem meg a kezem, majd hagytam visszaesni az ágyra. – Ezenkívül nagyon sok furcsa dolgot mondtál még, de talán hagyjuk.

- Mit? – kérdezett rá egyből.

- Esedeztél a bocsánatomért, amiért hazudtál nekem. Aztán közölted, hogy amikor azt mondod, hogy szeretsz engem az is csak egy hazugság...

- Tessék? – kapta fel a kobakját a párnáról. – Ilyen biztos, hogy nem mondtam.

- De igen, aztán elkezdted kifejteni, hogy azért, mert sokkal többet érzel, vagy mi. Nem tudom, Nathan. Nekem is elég homályos.

- De... Luna, én...

- Nyugalom – ragadtam meg a kezét. – Tudom, hogy szeretsz engem. Annyiszor mondtad el tegnap, hogy szép vagyok, hogy már teljesen zavarba hoztál – nevettem fel visszafogottan. – Még Evelynnek is elmagyaráztad, akit eléggé megbántottál, azt hiszem. Erre sem emlékszel?

- Valami dereng... - motyogta. – Ez elég kellemetlen. Más baromságot nem csináltam? Ugye nem öltem meg senkit?

- Nem rémlik – mormoltam, majd megigazítottam magamon a takarót.

Nathan a hátára fordult, majd benézett a takaró alá.

- Eleanor! – kiáltott fel. – Én teljesen meztelen vagyok!

- És? – érdeklődtem értetlenül.

- Szín tisztán emlékszem, hogy lefeküdtünk – mondta, mire bólogatni kezdtem, mert továbbra sem fogtam fel a problémát.

- És? – sürgettem. – Ez baj?

- Nem – vágta rá, majd közelebb mászott hozzám, és a fülemhez hajolt. – Nem rémlik, hogy lett volna nálunk óvszer.

- Ó – Ennyit bírtam kinyögni, miközben tudatosult bennem, hogy mit tettünk pontosan.

- Elmegyek! – mászott ki várakozás nélkül az ágyból, majd magára kapkodta a ruháit. – Mindjárt jövök!

- De... most...

- Vagy nem akarod? – ült vissza mellém az ágyra. – Mit szeretnél?

- De! – válaszoltam. – Menj! Hozz valamit, de nagyon gyorsan!

Olyan idegesség tört rám, amint Nathan távozott a portálon, hogy kezem-lábam beleremegett hirtelen. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ennyire idióták voltunk. Kezdtem teljesen bepánikolni egy esetleges újabb terhességtől. Határozottan nem álltam még rá készen, túl közelinek éreztem a fájdalmam még ehhez.

Kiugrottam az ágyból, majd felvettem a gönceimet, és zaklatottan fel-alá kezdtem járkálni a szobában.

- Jó reggelt! – csapódott ki az ajtó és Lucifer sétált be rajta. Amint beért megtorpantam, míg ő gyanakvóan körbepásztázta a szobát. – Hol a fiam, leányom? – vont kérdőre azonnal.

- Mindjárt jön – bólogattam, de nem tűnhettem túl magabiztosnak, mert Lucifer felvonta a szemöldökét, majd összefont karját mellkasán.

- Hova ment?

- Hoz nekem fájdalomcsillapítót – rántottam vállat semlegesen, habár volt róla némi sejtésem már, hogy felesleges volt a sátánnak hazudni bármiről.

- Apám? – jelent meg Nathan, mire egyből felé kaptam a tekintetem, majd a kezében tartott dobozra meredtem.

- Add azt ide! – sétáltam elé, majd kivettem a kezéből, és rögtön le is nyeltem a francba, hogy biztosan túl legyünk rajta.

- Nagyon fájhat a fejed, leányom – állapította meg Lucifer. – Habár nem tudom, hogy hol árulnak egy kapszulás fájdalomcsillapítókat. Ne nézzetek engem bohócnak, sokszor említettem már, hogy nem vagyok az – emelte meg a hangját a végére. – Használjatok védszert! – ordított ránk keményen.

- Nyugodj meg, apám – gyűrte össze Nathan a dobozt, majd lerogyott az ágy szélére, és felsóhajtott. – Vagy az is elég, ha kivételesen halkan beszélsz, mert tényleg nagyon fáj a fejem mindenhol.

- Mély csalódást okozol – közölte Lucifer. – Induljatok a tanácskozóba, most!

Egyikünk sem felelt, csak lehajtott fejjel megindultunk a kijárat felé, majd átszeltük a folyosókat. Odaérve leereszkedtem az egyik székre, majd hátradőltem, és felhúztam a lábamat. A fejem a térdemre esett kínomban. Forgott bennem a gyötrelem, ahogy arra gondoltam, hogy véletlenül újra teherbe eshetek. Nem is értettem, hogy mi volt ez a félelem, ami pontosan megfogalmazódott bennem, de fényt kellett derítenem rá.

Megemeltem a buksim, majd a mellettem ülő Nathanre pillantottam. Elég megkínzottan ült mellettem. Fenekével lejjebb csúszott a széken, míg tarkóját a háttámlának döntötte, és a karfába kapaszkodva meredt a velünk szemben álló Luciferre.

- Rossz hírem van – vigyorodott el Lucifer. – A mennyei sereg újra teljes a kis összekapcsolódásotok óta. Ez arra enged következtetni, hogy mindenki, akit előtte megöltetek életben lehet.

- Lilith, Belzebub, Gabriel, Uriel...? – kezdtem sorolni, de a felénél elcsuklott a hangom. – Az elég nagy szívás lenne, nem igaz?

- Mármint, hogy a ribanc anyám, valahol él és lélegzik? – fintorgott Nathan. – Igen, tényleg az.

- Engem jobban zavar a két áruló együtt – húzta ki a széket Lucifer szemben velünk, majd leült rá. – Lilith fattyai közül négy is életben lehet. Ezek mind bosszúra éheznek, ha az ő nézőpontjukat vesszük. Nem is beszélve arról, hogy Gabriel és Uriel mennyire dühösek lehetnek, amiért megölte őket egy ekkora kisleány – emelte felém a tenyerét.

- Mit mondott Rafael, apám? – tért a lényegre Nathan.

- Semmi konkrétat, természetesen, viszont volt kedve fenyegetőzni a létszámukkal, így megbizonyosodtam róla, hogy újra teljes a seregük. Ezenkívül úgy tapasztaltam, hogy Rafael békepárti lett. Nem akar háborút, ami nekünk egyelőre jó. Már csak az a kérdés, hogy kordában tudja-e tartani Gabrielt és Urielt, ha valóban életben vannak. Örömmel venném, ha mostanában nem mennétek templomba puszta szórakozásból. Vagy mondjam, hogy menjetek, és akkor biztosan nem mentek? Észrevettem már, hogy fordítva értitek a dolgokat.

- Nagyon humoros vagy, apám – forgatta szemét Nathan. – Viszont ha Rosier életben van, akkor nem kéne elhozni Natalie-t és Jonathant a Földről?

A felvetés remek volt, tekintve, hogy Rosier és Lilith többi fia egyenesen Lucifer kisebb gyermekeire utaztak Ahira és Arden lázadása előtt.

Natalie és Jonathan jelenleg egy fél-ivadéknál lettek elhelyezve a biztonságuk érdekében, egy Iowa-i kisvárosban, nem messze Mason City-től. Azonban a hely eldugottsága sem adott kevesebb okot az aggodalomra. Jonathanre is rátalált Mammon annak idején, és nem sokon múlott a kisfiú élete. Épp időben értem oda, hogy megvédjem.

- Egyelőre még nem – válaszolta Lucifer. – Viszont oda fogok küldeni hozzájuk még pár fél-ivadékot. Ha elmérgesedne a helyzet, akkor szakítjuk csak ki őket abból a környezetből. Natalie-nak iskolába kell járnia, hogy megfelelően szocializálódjon.

- Innen is el tudnád vinni – javasolta Nathan. – De mindegy, te tudod, apám.

- Így van, úgyhogy... - kezdett volna bele Lucifer, azonban szava elakadt, amikor egy fülsiketítő csattanás ütötte meg a fülünket odakintről.

- Ez meg mi volt? – emelkedett fel Nathan, majd az ablakhoz sietett.

- Ez... - képedt el Lucifer teljesen. – Valaki elbukott.

- Micsoda? – ráncoltam homlokom, majd én is az ablakhoz siettem, hogy kitekintsek rajta.

A palotától nem messze, nagyjából harminc méterre, egy hatalmas kráter keletkezett a kemény talajban. Körülötte piros porfelhő töltötte be a területet, így nem sok mindent lehetett látni belőle.

- Biztos vagy benne, apám? – pislogott kifelé Nathan is elég értetlenül.

- Hajítottak már le a mennyekből, Nathaniel? – emelte meg a hangját Lucifer. – Mert engem igen! Felismerem a hangját, ezer közül is.

- Bocs – mormolta Nathan. – Akkor kimegyünk megnézni, hogy ki az?

- Reméljük nem Ramiel, őt különösen gyűlölöm – ugrott talpra Lucifer is, majd odalépett mellénk. – Lyukat ütött a birodalmamba! Nem fogom szó nélkül hagyni, bárki legyen is a hálátlan.

- Ilyenkor mi van amúgy? – érdeklődtem Lucifer felé fordulva. – Mi történik azzal, aki elbukik?

- Milyen bugyuta kérdés ez, leányom? – grimaszolt a sátán. – Semmi. Többet nem teheti be a lábát a mennyekbe, és kitaszítottá válik. Egyeseket meg is kopasztanak előtte, másoknak levágják a szárnyait. Fájdalmas, és sokáig tart, amíg visszanőnek.

- Visszanőnek? – kerekedett el a szemem.

- Bizony, leány – vigyorgott rám. – Évekbe telik. Ha jól emlékszem legalább tízbe, de bizton állíthatom, hogy visszanőttek.

- Remek történet, apám, köszönjük! – rázta meg a fejét Nathan. – Kimegyünk?

Lucifer felsóhajtott Nathan türelmetlenségére, majd portált nyitott a lábunk alatt.

A kráter szélére érkeztünk. A por idekint még vastagabb volt, mint ahogy az ablakból láttuk, és némi füsttel is keveredett. Nem tudtam hova tenni. Talán láva folyt volna a talaj alatt? Nem akartam megtudni inkább.

Az idegen kellős középen feküdt. Megmozgatta fekete szárnyát, majd négykézlábra kecmergett. Belekaroltam Nathanbe, hogy biztonságban érezzem magam. Lucifer fia másik oldalára lépett, és várakozón felvonta szemöldökét.

Az angyal felemelkedett háttal nekünk, majd becsukta elfeketedett szárnyait. Egyértelműen férfi volt.

Alakja furcsán ismerős volt. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam az érkezővel kapcsolatban. Emlékeztetett apámra, de az lehetetlen volt. Michael maga áldozta értem az életét.

A férfi lassan fordult meg, majd egyenesen rám szegezte arany színű pillantását. Ajkam elnyílt, miközben tudatosult bennem, hogy pontosan ki is állt velünk szemben. Nyeltem egy nagyot, hogy felocsúdjak a megkeseredett valóságból.

- Michael? – emelte meg a hangját Lucifer. Egyértelműen nem láttam szellemet. Lucifer is apámat vélte felfedezni az előttünk álló angyalban. Legalábbis kinézetre biztosan ő volt.

Erősebben kezdtem markolni Nathan karját, ahogy a férfi elindult felénk, majd megállt egyenesen az orrom előtt.

- Hiányoztál, holdacskám – vont magához szelíden, mire megmerevedtem. Eltoltam magamtól, majd tettem egy lépést hátrafelé. Nathan velem araszolt, míg Lucifer csak állt egy helyben. – Félsz tőlem? – érdeklődött az angyal, aki pont úgy festett, mint az apám.

- Meghaltál – jelentettem ki az első aggályomat a történettel kapcsolatban.

- Ő az – állt át Lucifer a másik oldalamra, így a sátán és a fia fogtak közre. – Érezhetően.

- Ez mégis... - vettem nagy levegőt szakaszosan. -, hogy lehetséges?

- Majdnem két hónapja ébredtem itt – mutatott körbe Michael a sivár pusztaságon. – Azonnal elmentem, hogy kiderítsem a történteket, ugyanis ha én életben vagyok, valami nagyszabású dolognak kellett történnie. Közel egy és fél hónapig voltam fogságban odafent, amíg döntöttek a sorsomról – mosolyodott el keserűen. – Milyen nap van ma?

- Szombat – nyögtem elhalóan. – Március tizenegy.

- Tökéletes nap elbukni, nem igaz? – kérdezte tőlem, mire vállat rántottam.

- Én nem tudom, az?

Lucifer felnevetett mellettem. Még életemben nem hallottam ennyire őszintén kacagni, mint ebben a percben. Nathan felé fordította döbbent tekintetét, majd vissza Michaelre, aki grimaszolva vizslatta Lucifert.

- Hát, barátom – kacagott a sátán. – Egyszer mindenkit utolér a sorsa. Mesélj, milyen érzés volt becsapódni birodalmamba?

- Kellemetlen – vallotta be Michael.

- Miért buktál el? – tettem fel az égető kérdést végre.

- Miattad – rázta meg a fejét apám, mire elképedtem. – Nem értékelték, hogy melletted döntöttem, miután a fiú elpusztította a seregeinket. Vagyis... az ő seregeiket. Úgy gondolták, hogy akkor legyek veled, ha már ennyire ragaszkodom hozzád. Mondtam nekik, hogy talán így mindenkinek jobb lesz.

- Álljon meg a menet! – emelte magasba az ujját Lucifer. – Ezt a leányt nem viszed innen sehova. Eleanor már az én leányom is.

- Ne merd így hívni – sziszegte Michael. – Eleanor az én lányom, és nem nyitok vitát róla.

- Akkor sem adom – makacskodott Lucifer, mire majdnem felkuncogtam. – A fiam mellé tartozik. Magad is láthattad.

- Nem vagyok elragadtatva tőle – felelt Michael kimérten. – Szeretnék veled négyszemközt beszélni, Luna.

- Nem, nem – tiltakozott Lucifer. – Biztos, hogy nem. Nem engedem, hogy elrabold a leányt. Én nem fogom már megint a fiú sopánkodását hallgatni. Elég volt decemberben.

Nathanra sandítottam, mire ő vállat rántott.

- Nem rabolom el a saját lányom – szólt oda Michael erélyesen. – Mégis hova vihetném? Mégis mit tehetnék? Eddig sem jártam túl sok sikerrel... Akárhányszor próbálkoztam visszarohant a fiadhoz, Lucifer.

- Nagyon helyes – vágta rá Lucifer. – Maradjon is így, leányom – nézett rám, mire apám felmordult. Úgy tűnt zavarta, hogy Lucifer így szólított.

- Beszélek vele! – jelentettem ki magabiztosan.

- Luna... – fordított maga felé Nathan.

- Nyugi – simogattam meg a karját. – Nem tud bántani.

- Nem is akarlak – szólt közbe Michael. – Csak beszélgetni szeretnék a lányommal, semmi mást, ha már idekerültem.

- Tegyetek így a tanácskozóban – javasolta Lucifer. – Addig Nathaniellel elbeszélgetünk egyéb fontos dolgokról a nagyteremben.

- Alig várom – mormolta Nathan, majd megsimította az arcomat. – Ha esetleg mégis emberevő szörnyeteggé változna – pillantott futólag Michaelre, aki erre csak felsóhajtott. –, akkor megígéred, hogy időben szólsz nekem?

- Megígérem, de nem tudom miért aggódsz – döntöttem oldalra a fejem. – Emlékszel még rá, hogy adtál egy kis fejtépkedős erőt?

Nathan felkuncogott, majd bólintott.

- Jól van – puszilta meg a homlokom. – Menjél!

- Gyere, apa! – mondtam neki továbbra is eléggé megsemmisült állapotban. Szótlanul vezettem el a tanácskozóig, majd kinyitottam az ajtót, és az asztal felé böktem. Körbefordult a helyiségben, majd fintorogva helyet foglalt a kőlap mentén. Én vele szemben helyezkedtem el, majd az asztalra könyökölve hajoltam felé.

- Eleanor – kezdett bele fejét csóválva. – Nem bántad meg?

- Mit? – ráncoltam homlokom értetlenül.

- Ezt – mutatott körbe. – Nem vagy idevaló.

- Semmit sem bántam meg – szögeztem le markánsan. – Egyértelműen idetartozom, ha tetszik, ha nem. Ez ellen nem tudsz mit tenni. Nem tágítok innen.

- Feltűnt – mormolta bosszúsan. – Mesélj nekem a fiúról.

- Nathanről? – pislogtam rá nagyokat. – Nathan nagyon... kedves. Szeret engem, és én is őt. Nem tudom, hogy mire vagy kíváncsi.

- Bántott? Erőszakos? – szegezte nekem a kérdések hadát. – Sokat kiabál?

- Nem, egyik sem! – adtam tudtára magabiztosan.

- Azt állítod, hogy a sátán fattya tisztességes lenne?

- Apa! – csattantam fel zaklatottan. – Ne hívd így! Van neve!

- Sajnálom, de számomra ez annyira döbbenetes – meredt az asztalra egy darabig. – Tudod, Eleanor, én nem ilyen életet szántam neked, még annak ellenére sem, hogy pontosan tudtam, hogy a prófécia beteljesedése elkerülhetetlen. Azt reméltem, hogy jobban alakulnak a dolgok, aztán... megölted Gabrielt. Eléggé összekuszálódott ezzel a lépéssel minden. Mégis miért tetted, kicsim?

- Véletlenül – dőltem hátra egy apró, bánatos mosollyal az arcomon. – Nem volt szándékos. Sosem akartam senkit sem meggyilkolni. Gabriel elég lenézően beszélt velünk aznap. Aztán megemlítette, hogy hol van Jayce – sóhajtottam fel. – Nem bírtam visszafogni magam. Kitört belőlem egy... erő, ami elsodorta őt, és onnantól már nem volt megállás.

- Értem – bólogatott Michael. – Elárulod, hogy milyen érzéseket váltott ki belőled az, hogy elvetted az életét?

- Sokáig bűntudatom volt – ismertem be szégyenlősen. – Hallottam a hangját a fejemben, ahogy azt ismételgette, hogy „gyilkos". Ez egy ideje elmúlt. Megbékéltem a dologgal, mióta... mindegy.

- Mióta?

- Valószínűleg annak következtében keltél te is életre, amikor Nathannel összekapcsolódtunk itt a pokolban két hónappal ezelőtt, hogy leverjünk egy elég durva lázadást. Visszatért Lucifer lánya, és kiderült, hogy Nathannek volt egy ikertestvére, akik összefogtak, és el akarták foglalni a poklot, majd elvinni a földre is. Nem hagytuk, és az egyetlen megoldás az volt, hogy összekapcsolódtunk.

- Kitört belőletek egy energiarobbanás? – érdeklődött Michael. Arcán csak, és kizárólag meglepettség jeleit véltem felfedezni.

- Igen – helyeseltem. – Mindenki meghalt körülöttünk. Elsodortuk az összes lázadót. Csak azt nem tudtuk, hogy ezzel nem csak gyilkoltunk, hanem életet is adtunk – böktem felé, majd összeszorítottam a számat.

- Rendkívüli – csóválta kobakját megállás nélkül. – Ha kettőtök ereje együtt ekkora, akkor vajon milyen lesz a gyermek?

- Miről beszélsz? – kértem számon azonnal.

- Az új próféciáról, holdacskám – adta tudtomra. – Nem hallottál még róla?

- De igen – forgattam meg a tekintetem. – De ne aggódj, semmi ilyesmi nem fog történni mostanában.

- Talán nem feküdtetek még össze? – vetette fel, mire felkuncogtam a tegnap éjszakára gondolva.

- De, apa, igen – vallottam be, ugyanis teljességgel felesleges lett volna eltitkolni. – Sőt... szeretnék valamit elmondani, de attól tartok, hogy nagyon ki fogsz borulni.

- Bármit elmondhatsz nekem – hajolt előre. – Ha bántani mert, vagy menekülni akarsz előle azonnal szólj! Erről van szó? Csak erőszakos a fiú, de nem mered elmondani? Megütött? Megrángatott?

- Apa, nem – tiltakoztam nyugodtan. – Nathan tényleg egy nagyon csodálatos ember. Adj neki egy esélyt, ismerd meg, és meglátod. Nagyon törődő, mindig engem helyez előtérbe bármi legyen is. Emellett nagyon védelmező típus is, és talán nem is gondolnád, de nagyon szépeket is tud mondani. Szeretem őt, nagyon.

- El sem tudod képzelni, Luna, hogy mennyire fáj ezt hallanom. Számomra ez szinte visszataszító, már, ha megnézed az én szemszögemből is a helyzetet. A lányom Lucifer fiával akar lenni. Önmagában is rémisztő, hogy Lucifernek van egy ekkora fia, akiről senki sem tudott semmit. Hát nem hihetetlen? Éveken át tartották titokban, hogy ki a fiú. Annyira jól csinálták, hogy még mi sem ismertük a kilétét. Egyszerűen döbbenetes, hogy nem ismertem rá, hiába találkoztam vele még a prófécia beteljesedése előtt. Ezért is féltelek annyira ettől az egésztől, kicsim. Lucifer sosem volt jószándékú. Nem tántorodott vissza senkitől és semmitől. Csak a haragja és a bosszúja vezérelte hosszú évezredeken keresztül. Öncélú, utálatos, és ennek fejében mindent magának akar. Képzelem, mire nevelhette a fiát.

- Lehet egykor ilyen volt, de én teljes máshogy ismertem meg – keltem Lucifer védelmébe. – Igazából... kedvelem.

Michael megforgatta a szemét. Idegesen dőlt hátra, majd kifújta a levegőt orrán keresztül.

- Miért hív a leányának?

- Mielőtt Nathan elé vettem volna magam, megmentettem a kislánya életét. Uriel meg akarta ölni Natalie-t – meséltem halkan. – Natalie mindössze hat éves volt akkor. Most sem sokkal több, hét. Egy ártatlan kislány, apa. Ne mondd nekem, hogy nem gonosz az, aki képes lenne halálra fojtani egy kislányt, aki egyébként végtelenül kedves és aranyos. Ő aztán tényleg nem volt okolható semmiért. Nem tehetett róla, hogy ide született. Ahogy Nathan sem kérte ezt. Én sem akartam. Nem mi határozzuk meg, hogy hova születünk. Emiatt aztán teljesen felesleges utálkozni – tértem át elég mély ösvényre, majd végül a lényeggel folytattam. – Szóval megöltem Urielt – néztem apám arany színű szemébe. – Egy percig sem bántam meg. Talán én is gonosz vagyok, és elkárhozott a lelkem, de nem érdekel. Ezután meg ugye Nathan elé ugrottam, szóval lényegében leköteleztem őt, hogy mindkét gyerekét megmentettem aznap.

Apa nem szólt semmit, csak ingatta a fejét egy darabig jobbra, és balra. Talán próbálta feldolgozni az elhangzott információkat.

- Aztán a lázadás napján egyébként... Lucifer megmentette az én életem – tettem hozzá. – Meg akart ölni a lánya és a fia. Élve akartak elégetni – sóhajtottam fel, mire Michael szeme elkerekedett. – Azt gondolom, hogy dönthetett volna a sajátjai mellett is, mégsem így tette.

- Hiszen fellázadtak ellene! – csattant fel apám.

- Attól még a gyerekei voltak, apa – vágta rá idegesen. – Végül te is mellettem döntöttél, nem? Előtte meg meg akartál ölni!

- Sosem akartalak... megölni – jelentette ki. – Eszem ágában sem volt, Eleanor. Ezt nagyon gyorsan felejtsd el, mert nem igaz. Mindenki más akarta elvenni az életed.

- Milyen költői, hogy végül Jayce tette meg – vigyorogtam apára, mire lehajtotta a fejét.

- Egész eddigi életem legszörnyűbb élménye volt ez végignézni.

- Sajnálom, apa – nyúltam át az asztalon, majd megpaskoltam a kezét. – Mikor döntötted el, hogy megmentesz?

- Miután a fiúból kitört valami... eszméletlen erő. Színtiszta fájdalom és gyötrelem volt benne. Éreztem, amit ő, ahogy átsuhant rajtam az az energia. Nem is értettem, hogy miért könyörült meg rajtam, mégis így volt. Aznap kétszer is.

- Mi? – csóváltam a fejem.

- A csata hevében találkoztunk. Azt mondta nekem, hogy nem hajlandó fájdalmat okozni neked a halálommal, miután végignézte mennyire összetörtél édesanyádékor. Alkut kötöttünk, Nathaniellel. Úgy szólt, hogy elkerüljük egymást a csatatéren. Pedig egyértelműen felülkerekedett rajtam. Lett volna esélye megölni, vagy három négy is, mégsem tette.

- Mert Nathan ilyen – rántottam meg a vállam elég lazán. – Nem egy könyörtelen gyilkos. Igazából tele van szeretettel, bármennyire is nyálasan hangzik.

- Úgy hallottam, hogy kivégezte a saját anyját – hozta fel Michael. – Miféle szörnyeteg képes ilyesmire, Eleanor?

- Olyan, akit az anyja hat évig ketrecben tartott, verte, jóformán halálra verette. Mosolygott rá, és kinevette, ahogy szenvedett. Napi kétszer megverték, ha nem többször. Lilith csak papíron az anyja. Sosem volt az, apa. Ennyi erővel engem is elővehetsz, amiért miattam halt meg Belzebub.

- Te ölted meg? – vált halálra az arca, mire bólintottam.

- Végigtépett a nappali parkettáján – csaptam le tenyerem az asztalra. – Lehajított a pokolba, aztán arra kényszerített, hogy verekedjek Nathannel. Hát, nem voltam rá hajlandó, így Nathant kárhozatra ítélte, ami amúgy azóta sem tudom, hogy mit jelent.

- Tűzhalált – világított rá apa. – A hitetlenek dombján, ha minden információm pontos.

- Ez kedves – morgolódtam, majd folytattam. – Egyébként ez is Lilith ötlete volt. De ez mindegy. Ezután lemészároltam nagyjából négyszáz-ötszáz démont, akik meg akarták ölni Nathant. Aztán jött a meglepetés – kuncogtam fel. – Kiderült, hogy ő Lucifer fia, és rendesen pofára estem.

- Én megmondtam neked, hogy nem bízhatsz meg benne! – felelte apa elég szigorúan.

- Tudod mi a legviccesebb az egészben? – döntöttem oldalra a buksim. – Az, hogy lehazudta nekem a csillagokat az égről, de közben végig törődött is velem, mert szeretett engem.

- Ilyen nem létezik!

- De igen – mosolyodtam el. – Főleg, hogy Jayce volt az ötletgazdája az egész hazudozásnak, mert ő végig tudta, ki Nathan.

- Tessék? – csattant fel apa. – Azt állítod, hogy Jayce végig tisztában volt vele, hogy ki a srác, és mégsem szólt egy büdös szót sem?

- Barátok – rántottam vállat. – Én megbocsátottam nekik, mert szeretem őket.

- Hihetetlen – mérgelődött apa. – Hol van az öcséd, Eleanor? Elkapom, és lehet a világ végéig hajítom innen.

- Ne bántsd őt, nem érdemli meg. Csak azért csinálta, hogy megkíméljen engem.

- Na, jó – dühöngött Michael. – Mit akartál egyébként elmondani? Már eléggé kiborultam, úgyhogy zúdítsd rám a következőt, kérlek.

Hezitáltam egy darabig. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt felhozni ezt az egész vetéléses témát, de már nem volt visszaút. Így is, úgy is megtudta volna, ha nem tőlem, akkor Jayce-től.

- Január tizenkettedikén kiderült, hogy... terhes vagyok – néztem apa íriszébe, mire az álla leesett, majd felemelkedett az asztaltól, és lenézett a hasam felé. – Ne aggódj, már nem vagyok az. Még aznap elvetéltem az összekapcsolódás következtében. Ezért mondtam nemrég, hogy nem kell aggódni a megjövendölés miatt.

- És... - ereszkedett vissza a székre Michael feltűnően lassan. Eléggé lefagyott az információtól. – Nathaniel volt az apja a ... magzatnak?

- Igen – bólogattam nagyokat.

- Szóval hajszálnyira voltunk attól, hogy a prófécia értelmet nyerjen – emelte rám rideg tekintetét. – Még szerencse, hogy máshogy alakult.

- Hát persze! – fakadtam ki várakozás nélkül. – Mert a gyerekem élete mindenkinek csak egy semmiség volt. Mondd csak ki te is, hogy jobb is ez így, így sem fáj eléggé még ez az egész.

- Minek neked gyerek? Tizennyolc éves vagy, Eleanor.

- Számít? – kérdeztem vissza felpaprikázva. – Ott volt, és mi megöltük. Ez itt a lényeg.

- Nyilván nem tudhattad, hogy így alakul, nem? – ráncolta szemöldökét apa. – Ezért ne emészd magad. Rengeteg nő élt már át hasonlót.

- Engem nem érdekel más! – ütöttem a kőlapra. – Leszarom, hogy más mit élt át! Engem az érdekel, hogy velem mi történt. Én vagyok a lényeg, nem a másik harmincezer nő, akik elvetéltek, apa. Ők majd megbírkóznak a saját fájdalmukkal, egyelőre a magaméval sem bírok el – halkítottam le a hangom a végére.

- Szóval gyereket akarsz a sátán fiától? – szegezte nekem kérdést, mire megcsóváltam a kobakom.

- Nem fogok hazudni. Egyszer biztos, de nem most.

- Miből gondolod egyébként, hogy hosszútávú lesz ez a dolog vele?

- Abból apa, hogy életemben nem szerettem még senkit ennyire, mint őt.

- Ő meg lehet csak a szexért van veled – kötözködött Michael. – Képzelem, mennyi nőt fogyasztott már el.

Elvigyorodtam szavaira, még picit fel is nevettem.

- Ez nem talált – vihogtam. – Én vagyok az első, akivel együtt volt, elmondom, hátha megbarátkozol a gondolattal, hogy Nathan nem az, akinek sokan hiszik. Még Lucifer is állandóan megkérdezi tőle, hogy biztos az ő fia-e – nevettem tovább. – Nyilvánvalóan, de akkor is. Nathan fantasztikus, úgyhogy nem eresztem magam mellől.

- És ha most is csak hazudik?

- Nem. Láttam, mit érez irántam.

- Láttad? – vonta fel Michael a szemöldökét.

- Igen... - bizonytalanodtam el egy percre. – Képes megmutatni neked egyes képeket, emlékeket, amik annyira élethűek, hogy érzed is azt, amit akkor ő az emlékben. Ez hasonló, mint amikor megkísértünk valakit álmában.

- Eleanor, embereket kísértesz meg álmukban? – emelte meg Michael a hangját.

- Nem, apa – fintorogtam. – Mit kezdjek az emberekkel? Így is túl sok vesz belőlük körbe. Utálom őket.

- Már annyiszor elmondtam, hogy legyél nyitottabb!

- Az vagyok, még barátaink is vannak a suliban.

- Suliban? – hajolt újra előre Michael. – Iskolába jártok?

- Persze, Lucifer erőszakosan ragaszkodott hozzá, hogy mind leérettségizzünk. Egy igazi hajcsár, de egész élethű szülői igazolást rittyentett. Bejár az iskolába állandóan az igazgatóhoz – kuncogtam fel. – Azért elég vicces, ahogy a sátán gyereket nevel, ráadásul ennyit egyszerre.

- Kifordult önmagából? – grimaszolt tovább Michael.

- Én nem tudom, csak fél éve ismerem – feleltem semlegesen.

- Oké, térjünk inkább vissza ehhez a kísértéses dologhoz. Hogy tudsz megmutatni dolgokat?

- Én még sosem csináltam, és azt sem tudom, hogy egyáltalán veled működne-e, de megpróbálhatjuk, ha gondolod.

- Kíváncsi vagyok, próbálkozzunk meg vele. Mit kell tennem?

Felálltam, majd odasétáltam egyenesen mellé. Felfedtem éjfekete szememet, mire felsóhajtott, de nem szólt semmit.

- Add a kezed, és nézz bele a szemembe – adtam ki az utasítást. Megragadtam Michael kezét, majd vettem egy nagy levegőt, és koncentrálni kezdtem, ahogy egyenesen az arany színű íriszekbe meredtem. Feltett szándékomban állt megmutatni neki a csata után történteket. A pillanatot, amikor Lucifer szerint csoda történt a pokolban. Amikor megjelent felettünk egy sárgás fénybúra. Lejátszottam a fejemben az eseményeket, miközben hagytam, hogy felgyűjön bennem az energiám.

Michael hirtelen kapta el tőlem a kezét, majd nyelt egy nagyot.

- Ez... elég rémisztő volt – vallotta be.

- Láttad? – sétáltam vissza előző helyemre, és lecsüccsentem.

- Azt hiszem – bólogatott megsemmisülten. – Komolyan megjelent ez a fény kettőtök körül?

- Láthattad – emeltem felé tenyerem, majd pislogtam párat, hogy visszanyerjem eredeti szemszínem.

- Lucifer ezúttal nem hazudott. Valóban csodát jelképez – meredt elég komolyan a kőlap felé. – Ráadásul akkor jelent meg, amikor megcsókoltad... - motyogta. – Ez... tragédia.

- Miért is? – tudakoltam feszülten.

- Mert ez azt jelenti, hogy a szerelmetek szent és sérthetetlen, Eleanor. Ez... szó szerint borzalmas. Felér számomra egy katasztrófával az, hogy a lányom, az egyetlen lányom a sátán fia mellé tartozik.

- Ismerd meg, és rájössz, hogy nem akkora tragédia ez, mint aminek hiszed. Ha nekem nem hiszed el, hogy Nathan mennyire jó, kérdezd meg Jayce-t, vagy Morgant.

- Morgant? – kapta rám apa íriszét. – Morgan honnan tudhatná?

- Hát... - kuncogtam idétlenül. – Morgan - mint kiderült - Nathan unokahúga, legalábbis félig meddig.

- Tessék? – kiáltott fel apa. – Az a lány sem volt gyanús nekem. Eléggé kijöttem a gyakorlatból ezek szerint...

- Morgan fél-ivadék – adtam tudtára, mire eltátotta a száját. – Decemberben változott át először, amikor eljött hozzánk látogatóba. Még szerencse. Most velünk lakik Colonie-ban.

- És mi köze Nathanielhez?

- Nathan féltestvére az apja. Beherit. De ő halott, és remélhetőleg az is marad.

- Talán őt is te végezted ki? – gúnyolódott apa, mire megforgattam a szemem.

- Nem, őt Lucifer.

- Csodálatos – dramatizált Michael. – Hosszú a lista, Eleanor?

- Ami azt illeti... - motyogtam. – Igen, az.

- De miért ölsz, kislányom? – nézett rám apa eléggé meggyötört arckifejezéssel. – Élvezed?

- Azért, mert az életemre törnek! – hábordtam fel egyből. – Jöttek Nathan féltestvérei, és ki akartak nyírni, így kénytelen voltam én megölni őket. Csak nem hagyhattam, hogy megfojtson Mammon pusztán szórakozásból, vagy jobban örültél volna neki?

- Nem – válaszolta apa egy pici habozás után. – De akkor sem a gyilkosság a megoldás mindenre!

- Sosem mondtam ilyet! – folytattam a vitát fennhangon. – Sosem bántottam senkit, aki nem szolgált rá, apa!

- És Nathaniel?

- Ő sem – közöltem markánsan.

- Pedig megvan a képessége hozzá, hogy megtegye.

- De nem szokott jókedvében öldökölni, hidd el nekem.

Nehéz volt apával dűlőre jutni, és nem is voltam erre kimondottan felkészülve a tegnap este után. Még mindig lágyan lüktetet a halántékom, és valószínűleg az esemény utáni tabletta sem könnyítette meg a dolgomat. Akárhányszor bevettem eddig, teljesen felborította a hormonháztartásom, és szenvedtem tőle.

- Miről beszéltél neki, mielőtt bejöttünk ide? – folytatta a kérdezősködést. Elgondolkodtam egy percre, majd végül rájöttem, hogy mire utalt Michael.

- Erre – vigyorogtam rá, majd megemeltem a széket alatta egy puszta gondolatommal.

- Eleanor? – ugrott le róla apa. – Mégis miként vagy képes erre? Hogy jutottál ehhez az erőhöz?

- Ajcsiba kaptam – kuncogtam fel, majd nyugodtabban folytattam. – Nem, amúgy valahogy Nathan átadott nekem az övéből, amikor összekapcsolódtunk. Senki sem érti, hogy miként lehetséges ez, de így alakult, és most képes vagyok erre – emelgettem a széket jobbra-balra.

- A tűz felett is uralkodsz?

- Nem – ráztam meg a fejem. – Csak ezt nyertem meg – raktam vissza a széket láthatatlan erőmmel a helyére. – Amúgy apa... - vontam össze szemöldököm. – Ha már így a képességekről beszélünk – támaszkodtam az asztalra. – Neked is van valami menő dolog a tarsolyodban?

Michael felnevetett kislányos kérdésemen, majd egy félmosoly szaladt át a száján.

- Ami azt illeti... van valami.

- Tényleg? Mi? Azonnal mondd el!

- Nem túl menő – hunyorgott rám, mire vállat rántottam. – Minden arkangyal rendelkezik egy bizonyos képességgel, amit vele együtt teremtettek. Ez mind Isteni eredetű dolog – sóhajtott fel. – Sajnálom, hogy sosem beszéltem neked erről, Eleanor, de meg akartalak kímélni ettől. Azt szerettem volna, ha mindenféle befolyás nélkül döntesz magadtól. Csak gondoltam nem a pokol mellett, de mindegy is – legyintett. – Ez a hajó már rég elúszott – szorította össze a száját egy pillanatra, majd végül csak kinyögte a választ a kérdésemre. – Képes vagyok elfeledtetni dolgokat az emberekkel. Elég unalmas, tudom, de hasznos, ha esetleg valaki olyat látott, amit nem kellett volna.

- Használtad valaha ezt rajtam? – tudakoltam immáron elég mérgesen. Szinte zsigerből tudtam a választ, de mégis feltettem a kérdést.

- Igen, megpróbáltam – ismerte be bólogatva. – De rajtad nem működik.

- Miért nem? – csodálkoztam el.

- Nem tudom – tárta szét a karját. – Sosem értettem. Mindenki máson igen, de rajtad és az öcséden egyszerűen nem. Talán azért, mert a gyerekeim vagytok? Vagy lehet, hibrideken egyáltalán nem működik? Ötletem sincs, holdacskám. De szívesen letesztelném Lucifer fián, hátha örökre elfeledne téged.

- Csak nem tennéd ezt velem – küldtem felé elég dühös pillantásokat. Még a homlokom is ráncokba szaladt.

- Tényleg nem. Látva az előbbi képeket, amit megmutattál nekem – mondta kimérten. – De attól még letesztelhetnénk az elméletem. Nem sok hibridet ismerek.

- Mivel hárman vagyunk – vigyorogtam rá. – Meg... Natalie is, majd egyszer.

- Idehívnád Nathanielt? – kérdezte. – Szeretnék beszélgetni vele.

- De itt maradok... ezek után főleg – mormoltam idegesen. – Ki tudja, mire készülsz.

- Eleanor, esélyem sem lenne a fiú ellen, de nyugodtan maradhatsz. Engem nem zavar.

- Miért is nem? – érdeklődtem.

- Mert csak érintés útján vagyok képes erre. Hiába nyúlnék felé, fél gondolatába kerülne leszakítani a kezemet.

- De miért van az egyébként, hogy Lucifer ennyire erős képességet kapott, míg te meg egy teljesen más fajtát? – hozakodtam elő egy elég kényes témával azt hiszem.

- Mindenkit másra teremtettek. Nem szeretnék belemenni ebbe, mert akkor itt ülünk három napig, de a lényeg, hogy mindenki ahhoz mérten részesült előnyökben, amire teremtetett. Talán Lucifer egy hiba volt. Nem tudom. Sosem fog kiderülni, de nem is számít. Ez van.

- Aha – mormoltam. – Oké – emelkedtem fel. – Akkor idehívom neked Nathant, de ne fogdosd, jó?

- Nem terveztem – grimaszolt, mire felkuncogtam, majd meglódultam a nagyterem felé.

Sűrűn ráztam a fejem, mert magam sem akartam elhinni, hogy az imént a halott édesapámmal társalogtam legalább egy órán át. Vagyis... a már nem halott édesapámmal.

Az erkély hátuljához közeledve megtorpantam.

- Fejezd ezt be, Nathaniel! – kiabált Lucifer szokásához híven. – Hát nem érted, hogy ennél jobb dolog kevés történhetett volna?

- Leszarom, apám. Akkor sem fogom hagyni, hogy Michael elvigye őt mellőlem.

- Hova vinné, te csökönyös fiú? – üvöltözött Lucifer. – Szerinted a leány majd mosolyogva vele megy? Megháborodtál, Nathaniel? Komolyan kérdezem, fiam, mert kezdesz nagyon kihozni a sodromból mára.

Nagy sóhaj keretében folytattam az utamat, majd befordultam az erkélyre. Mindketten rám kapták a szemüket, majd összenéztek.

- Na? – bökött felém Lucifer. – Úgy néz ki, mint akit elraboltak, Nathaniel?

- Miért veszekedtek? – kérdeztem kettejük közt járatva pillantásom.

- Nathaniel a fejébe vette, hogy azért voltál ennyi ideig távol, mert Michael már elrabolt, és rég messze jártok.

- Hülye vagy? – szegeztem a kérdést Nathannek. – És, ha elrabol? – kuncogtam fel. – Nem sokáig tudna egy helyen tartani, nem?

- Jól van már! – csattant fel Nathan. – Attól még aggódhatok, nem?

- Nem! – vágtuk rá egyszerre Luciferrel.

- Ez hihetetlen! – mormogta Nathan az orra alatt. – Hol hagytad Michaelt?

- Igazából beszélni szeretne veled – mosolyogtam rá. – Fogalmam sincs, hogy mit akar tőled.

- Valószínűleg lemészárolni – emelkedett fel. – De állok elébe, azt hiszem.

- Ne legyél gyáva, Nathaniel – szidta Lucifer már egy fokkal nyugodtabb hangon. – Menj, és beszélgess Michaellel. Aztán én is megteszem, hátha újra legjobb barátok leszünk. Bár kétlem, de egy próbát megér.

- Újra? – emeltem meg a szemöldököm.

- Egy ideig jóban voltunk – felelte Lucifer sejtelmesen.

- Csodás – reflektált Nathan unottan. – Jót beszélgettünk apám, veled mindig öröm az időmet tölteni. Már, ha éppen arra vágyom, hogy valaki ordítson velem egy órán át!

- Csitulj el, szenvtelen fiú, mert...

- Hagyjátok már abba! – emeltem meg a hangom Lucifer szavába vágva. – Tényleg csak veszekedni tudtok?

- Igen, leányom. Kénytelen vagyok vitatkozni ezzel a neveletlen fiúval.

- Akkor legközelebb nevelj meg! – szúrt oda Nathan, majd elkapta a kezemet, és elkezdett húzni kifelé.

- Min veszekedtek már megint? – kérdeztem tőle, ahogy végighaladtunk kézenfogva a folyosón.

- Nagyjából mindenen, ami szóba került – mondta, majd megállt egy pillanatra, és rám emelte kék szemét. – Luna, nem mész sehova, ugye?

- Honnan jönnek ezek a gondolatok? – léptem hozzá közelebb, majd mellkasára simítottam a tenyerem. – Ha megyek is, akkor magammal viszlek – kuncogtam fel. – Ne aggódj semmi miatt. Nem tágítok mellőled – pipiskedtem fel, majd átkaroltam a nyakát. – Bár rájöhettél volna már, de mindegy.

- Csak most újra itt van az apád, és lényegében nincs okod maradni. Akár vissza is mehetsz vele Los Angelesbe.

- Nathaniel – emeltem meg a hangom. – És akkor én kukacoskodom? Mégis miért gondolsz ilyeneket? Mit csinálnék én Los Angelesben? Szerinted összepakolok, és lelépek vagy, hogy képzelted ezt el? Áruld el, mert nem értem.

- Pont így – rántott, vállat, mire felsóhajtottam.

- Akkor felejtsd el – csókoltam meg az ajkát. – Amúgy sem teszek egy lépést sem nélküled sehova.

- Ígérd meg! – simította kezét a derekamra.

- Megígérem – kuncogtam fel újra. – Szeretnéd, hogy meg is esküdjek? – vigyorogtam rá, mire idegesen megrázta a fejét.

- Nem. Menjünk! – puszilta meg a hajam, majd eleresztett, és csak a kezem fogta tovább.

Bementünk a tanácskozóba, ahol Michael elég türelmesen várakozott ezidáig, majd leültünk vele szemben. Vártam, hogy apa megszólaljon, de nem igazán tette meg, helyette elég mérgesen vizslatta a mellettem ülő Nathant.

- Apa? – törtem meg a kínos csendet. – Nem fogsz megszólalni?

- Szóval Nathaniel – kezdett bele unszolásomra. – Milyen céljaid vannak a lányommal?

- Céljaim? – emelte meg a szemöldökét Nathan. – Nem tudom, hogy mire vagy kíváncsi.

- Arra, hogy tervezel-e hazudni neki, megbántani, elhagyni, összetörni a szívét, és ehhez hasonló különböző lépések érdekelnének leginkább.

- Nem – válaszolta Nathan, míg én csak a szemem forgattam a bugyuta kérdésre. – Szeretem Lunát, és boldoggá szeretném tenni.

- Nem örülök neki – kötözködött Michael, miközben az asztalra könyökölve hajolt Nathan felé. – Nem vagy elég jó neki.

- Apa! – kiabáltam rá. – Komolyan ilyeneket fogsz beszélni?

- Igaza van – nyugtatott Nathan. – Tisztában vagyok vele – válaszolt apám szemébe nézve. – Mégis vagyok annyira önző, hogy vele maradjak. Sajnálom.

- Nem vártam mást a sátán fattyától.

- Apa! – emeltem meg a hangom újra. – Tényleg ezt fogod csinálni? Mert rohadtul idegesít!

- Egyébként nem vagyok a fattya – védekezett Nathan. – Nem tudom, miért dobálózik mindenki ezzel.

- Talán házasságból születtél, fiú?

- Még szerencse, hogy nem! – vágta rá Nathan. – Azért hívtál ide, hogy sértegess, Michael? Mert akkor akár mehetek is.

- Nem, de elmondhatatlanul felbőszít, hogy elcsábítottad a lányomat, aki csak szaladt utánad, mert fogalma sem volt a körülötte zajló világról, te pedig kihasználtad, és szórakoztál vele, hogy lehozhasd ide magaddal, és magadévá tehesd. Arról nem is beszélve, hogy még teherbe is ejtetted.

- Ezt nem hiszem el! – motyogtam dühösen.

- Sosem akartam idehozni – dőlt előre Nathan is. – Eszem ágában sem volt, mégis kénytelen voltam, mivel meg akartátok ölni! – kelt ki magából. – Mit kellett volna tennem, Michael? Én megpróbáltam jól csinálni a lehetőségekhez képest, és mégis egy csapat angyal várt rá odakint, hogy megöljék. Ha Jayce nem lép időben, már rég halott lenne!

Kellemetlenül éreztem magam, ahogy hátradőltem a székben, majd összefontam a karom mellem alatt. Úgy tűnt felesleges volt beleszólnom ebbe a vitába.

- Senki sem akarta megölni! – kiabálta Michael. – Nem engedtem volna!

- Biztos Jayce hazudott – szóltam közbe mégis.

- Oké – rázta meg a fejét Michael feldúltan. – Talán volt róla szó... de én nem hagytam volna. Ha nem csábítottad volna el, most egyáltalán nem kéne itt beszélgetnünk.

- Én nem csináltam semmi ilyesmit – válaszolta Nathan ingerülten. – Hát nem tűnt fel, hogy én magam akartam átadni nektek, hogy veletek lehessen? Aztán minden egyes alkalommal megpróbáltam a lelkére beszélni, hogy menjen veletek, de Luna nem akart. Nem fogom semmibe sem belekényszeríteni! Bármennyire is gonosznak tűnök, csak a legjobbat akarom neki. Ennyire egyszerű ez a dolog – vált hangja suttogássá a végére, majd végül szinte kiabálva folytatta. – Sőt, ha érdekel abban a kibaszott párbajban is direkt alul maradtam, hogy Jayce-nek se essen bántódása. Hagytam nyerni, és vállaltam volna inkább a halált miattuk. Tessék, ez vagyok én, a sátán öncélú, elbaszott fattya, akit jobban érdekelt az apja ellenségének a két gyerekének az élete, mint a pokol telibekúrt visszafoglalása. Mennyire elegem van már ebből az egészből! – harsogta tovább feldúltan. – Mégis mit tegyek, hogy ne azonosítsanak az apámmal állandóan? Én nem ő vagyok, bármennyire is nehéz ezt elképzelni!

- Akkor bizonyítsd be azzal, hogy békén hagyod a lányomat.

- Ezt kurva gyorsan fejezd be! – ugrottam fel most már kellően mérgesen. Még a szemem is feketében csillogott, ahogy apámra meredtem. – Nem fogod fel, hogy vele akarok lenni? Szerelmes vagyok belé, apa. Annyira szeretem őt, hogy inkább én haltam meg, hogy ő élhessen! Nem látsz a szemedtől? – üvöltöttem vele teli torokból. - Inkább menj a dolgodra, és ne is lássalak többé, ha nem tudod elfogadni azt, ami kettőnk között van. Mindig őt fogom választani, nem érdekel engem, hogy te mit akarsz! Vagy együtt élsz a döntésemmel, vagy eltakarodsz innen! Ha kell én magam rugdoslak ki a pokolból, aztán el tudod ütni az idődet a földön, mert kurvára nem lesz hova menned. Most vágtak le a mennyekből, mert nem kellettél nekik, de te mégis szónokolsz csak, ahelyett, hogy behúznád füled farkad, és megköszönnéd, hogy nem egy kibaszott ketrecben kötöttél ki, amint ideértél.

Kifulladva rogytam vissza a székbe, majd felhúztam a lábam, és karfába kapaszkodva igyekeztem nem átváltozni és mészárlást rendezni, ugyanis elég közel voltam egy méretes kiboruláshoz. Mégis milyen jogon akarta az apám azt, hogy elszakadjak attól az embertől, akit szeretek? Annyira dühített, hogy egyre csak hergeltem magamat.

- Nyugi – érintette meg Nathan a karomat. – Mondhat bármit, én sem tágítok mellőled.

- Elnézést kérek, Nathaniel – szólalt meg apám, miután legalább egy teljes percig az asztalra meredt. – Talán túlreagáltam most ezt a dolgot. Te is bocsáss meg, Eleanor. Nekem ez nem könnyű. Mégis az életed része akarok lenni, ha már úgy alakult, hogy visszatértem a halálból. Korábban elrontottam, de most talán... kaptam egy második esélyt helyrehozni. Nem fogok egy szót sem szólni a kapcsolatotok ellen. Legalábbis megpróbálom visszafogni magam.

- Kösz – morogtam tovább.

- Michael, tényleg nincsenek rossz szándékaim – kezdett bele Nathan. – Tényleg szeretem Lunát. Ezt Jayce tudja talán elmagyarázni a legjobban. Ő elég sokáig volt mellettem ahhoz, hogy kiismerhessen. Kérdezd meg róla. El fogja mondani, hogy mindvégig Luna érdekeit vettük figyelembe mindenki másé fölött. Az, hogy végül miként alakult a helyzet már... csak egy következmény, amivel egész életemben együtt kell élnem. Elég sok bűntudat gyötör a tetteimmel kapcsolatban, de azt egy percig sem bánom, hogy Eleanor mellett maradtam, mert azt hiszem, így mindketten boldog vagyunk.

- Én az vagyok – fordítottam felé fekete íriszem, majd megragadtam a kezét és összekulcsoltam a sajátommal. – Alapesetben – tettem hozzá az elmúlt hónapban való viselkedésem végett.

- Nem tudom eldönteni, hogy hihetek-e neked – jegyezte meg Michael Nathant figyelve. – De... megérdemelsz egy esélyt az apádtól függetlenül.

- Köszönöm – mosolygott rá Nathan, mire megráztam a kobakom. Nem akartam elhinni ezt a helyzetet. Az apám beállított a semmiből, vagyis... levágták a pokolba a mennyeiek, és elbukott, majd nekiesett a szerelmemnek, miután engem is rendesen kérdőre vont. Szürreális és egyben dühítő, mégis titkon örültem, amiért életben volt. Kettős érzések keringtek bennem.

- Nathaniel – váltott Michael még gyengédebb hangnembe, mint az előbb. – Szeretnék valamit kipróbálni.

- Nem! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Hagyd őt békén!

- Mit? – értetlenkedett Nathan.

- Úgymond képes vagyok az emberek fejéből bizonyos emlékeket kitörölni, teljesen elfelejteni velük, és van egy feltevésem, miszerint ez hibrideken nem működik. Legalábbis a saját gyerekeimen nem. Mivel te vagy az egyetlen a fajból, így érdekelne, hogy igaz lehet-e ez a hipotézis.

- Nem akarom! – szögeztem le Nathan kék szemébe meredve. – Mi van, ha véletlen sikerül, és direkt elfelejtet engem veled?

- Eleanor, sosem tennék ilyet – mondta apám kimérten. – Ígérem, hogy nem teszek ilyet. Nem szeretnék fájdalmat okozni neked.

- Próbáljuk ki – rántott vállat Nathan, mire hevesen csóválni kezdtem a kobakom. – Luna, felejtessen el téged velem nyugodtan. Legutóbb is egy pillantásba került beléd szeretnem, úgyhogy én ettől nem tartok.

- Add a kezed! – tartotta felé a tenyerét Michael. Nathan odaadta neki, majd rám mosolygott. Összeszorítottam a számat, ahogy őt figyeltem.

- Történt már valami? – érdeklődött egy teljes perc után.

- Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte tőle Michael, mire Nathan felnevetett.

- Igen, Michael, tudom.

- Nem működik – dőlt hátra a széken apa. – Érdekes.

- Te meg ki vagy? – fordult felém Nathan, mire hátrahőköltem. – Michael, ő kicsoda? – nézett apámra. Michael csak nagyokat pislogott. Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Egy másodperc alatt pergett le előttem az egész életem, ahogy a kék íriszekbe meredtem, amik megállás nélkül az arcomat kémlelték válaszra várva. Elkámpicsorodtam, ahogy lassan tudatosult, hogy mi történt az előbb.

- Csak vicceltem! – nevetett fel halkan, majd elkapta az állám, és nyomott egy csókot az arcomra. – Nehogy sírva fakadj nekem!

- Tényleg tudod ki vagyok? – rebegtem elhalóan.

- Persze, hogy tudom! – vigyorgott rám. – De hát azért ez magas labda volt, nem?

- Idióta! – csaptam meg a felkarját elég erőteljesen.

- Apád fia vagy – mormolta Michael.

- Bizony az! – rontott be Lucifer a kétszárnyú ajtón, majd megállt az asztal mellett mellkasán összefont karokkal.

- Ő ki? – nézett rám Nathan, mire felsóhajtottam. Nem volt kedvem játszadozni.

- Ne szórakozz már! – szóltam rá.

- Nem, az előbb szórakoztam – válaszolta. – Ki vagy? – pillantott Luciferre, mire annak felszaladt a szemöldöke, majd Michael felé fordult.

- Michael?

- Én nem csináltam semmit! – védekezett apám. – Komolyan nem. Nathaniel csak szórakozik.

- Én ugyan nem! – válaszolta Nathan. – Fogalmam sincs, hogy ki vagy – meredt az apja felé. – Nem mutatkoznál be?

- Hagyd abba, fiam! – szólt rá Lucifer.

- Te vagy az apám? – vágott elég elképedt arcot, még a székben is hátradőlt, és onnan méregette tovább Lucifert.

- Továbbra is, fiú. Igen – morogta Lucifer. – Fejezd be!

- De mit? – kérdezett vissza Nathan. – Csak szeretném tudni, hogy ki vagy, és mit keresel itt.

Kezdtem összezavarodni. Tisztában voltam vele, hogy Nathaniel remek színész volt. De vajon annyira, hogy a saját apját is átverje? Vagy tényleg nem tudta, hogy ki ő?

- Csak szórakozol, ugye? – ragadtam meg a karját.

- Nem – válaszolta nekem várakozás nélkül. – Elmondanád, hogy ki ő?

- Hát... - kezdtem volna bele, de nem bírtam kinyögni semmit sem. Luciferre pillantottam inkább, aki elég üres tekintettel meredt a kőlapra.

Nathan meglökte a lábam az asztal alatt, mire rákaptam a szemem. Egyből levágtam, hogy direkt csinálta, és így próbálta jelezni nekem. Elgondolkodtam, majd eldöntöttem, hogy eljött az ideje, hogy kicsit kekeckedjünk a sátánnal, ha már ő is állandóan így tett velünk puszta jókedvéből.

- Ő az apád – mondtam neki elég átszellemülten. – Nem emlékszel rá?

- Sajnálom, de nem – rázta meg a fejét teljes pókerarccal. – Mi a neved? – szegezte a kérdést Lucifernek, mire az felkapta a fejét, majd dühösen fiára meredt.

- Fiú, tényleg fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok? – tette fel a kérdést Lucifer eléggé kétségbeesett arckifejezést magára öltve.

- Nincs – folytatta Nathan. Lucifer Michaelre nézett, majd vissza a fiára, és megrázta a fejét. Arcáról tükröződött a döbbenet, ahogy leült egy székbe, majd összevonta a szemöldökét.

A tanácskozó néma csendbe borult, ahogy Lucifer megállás nélkül Nathanielt figyelte. Michael csak ült, és elég nagyokat pislogott maga elé, míg én alig bírtam visszafogni a nevetésem.

Végül Nathan felkacagott mellettem.

- Ugyan már, apám. Azért csak nem esnél ennyire kétségbe, ha nem tudnám ki lennél, nem igaz?

- Mihaszna kölyök – hajolt felé Lucifer vérvörös szemekkel. – Már, hogy ne esnék kétségbe, mikor te vagy az egyetlen fiam?

- Azért elég durva, hogy bevetted – röhögött az arcába Nathan. – Elismered, hogy jól csináltam?

- Egy pillanatra én is kétségbeestem – jegyezte meg apám. – Elég kegyetlen vicc volt.

- Itt az ideje, hogy haza menj, Nathaniel – sziszegte neki Lucifer. – Menjetek, mindketten!

Nathan megállás nélkül nevetett apja kiakadásán.

- Jaj, apám – sóhajtott két vidám kacaj között. – Nagyon vicces vagy!

- Nem semmi a fiad, Lucifer – mondta Michael. – Elég sok kétely fogalmazódott meg bennem ezek után.

- Senki sem érti a viccet? – kuncogott Nathan. – Eléggé be vagytok savanyodva.

- Az imént még meg akartál halni a bánattól, fiú. Menj, vizsgáltasd ki magad! – esett neki Lucifer. – Indulj, Nathaniel, és vidd magaddal Eleanort is, amíg szépen kérem.

- Megyünk, apám – vigyorgott rá, majd felemelkedett az asztaltól és várakozóan rám emelte csodaszép íriszeit. – Mehetünk, gyönyörűm?

- Aha – nyögtem, majd felkeltem a székről, és megindultam az ajtó irányába.

A folyosóra érve Nathan felé fordultam, majd megráztam a kobakom.

- Tényleg nem volt kicsit sem vicces? – kérdezte arcomat fürkészve. – Azért egy ici-picit? – mosolygott rám huncutul, mire kitört belőlem egy halk kuncogás.

- Egy kicsit – ismertem be, majd megfogtam a kezét. – Hülye vagy. Szegény Lucifer majdnem agyvérzést kapott.

- Ráfér egy kis stressz – puszilta meg a homlokom. – Na, meg azért kicsit meg akartam ingatni apádat is. Sajnálom...

- Megérdemelte – rántottam vállat. – Elég csúnya dolgokat mondott rád. Én sajnálom.

- Mármint, hogy sátán fattya? – vigyorgott tovább. – Akár lehetne ez a becenevem. Még te is sértegettél vele, emlékszel?

- Nem gondoltam komolyan – hajtottam le a buksim bűnbánóan.

- Hé – emelte meg az állat. – Nekem nehogy szomorkodni merj, kukacka. Örülnék, ha picit jobb kedvre derülnél apád visszatértétől.

- Tényleg örülök neki – bólogattam, majd lábujjhegyre álltam, és átkaroltam a nyakát, majd lendületet vettem, és felugrottam rá. Átkulcsoltam lábaimmal csípőjét, majd rávigyorogtam, amikor egymagasak lettünk. Ő a fenekem alá nyúlva tartott meg.

- Mostantól mindig így mosolyogj – puszilta meg az orrom.

- Nathan – dugtam oda az orrom az övéhez. – Ugye nem fontolgatod apám szavait?

- Mármint, hogy elhagyjalak? – kérdezett vissza.

- Igen – nyávogtam, mint egy kislány.

- Fontolgatnom kéne?

- Nem! – vágtam rá magabiztosan.

- Jó, mert eszem ágában sincs elengedni téged. Legszívesebben feleségül vennélek, hogy mindenkinek elmondhassam, hogy az enyém vagy.

- Papír nélkül is a tiéd vagyok – mosolyogtam rá, majd leheltem egy lágy puszit a szájára.

- Azért egyszer hozzám jössz?

- Most előre megkéred a kezem, hogy bebiztosítsd magad? – kuncogtam.

- Lehet – mondta, mire picit hátrébb húzódtam tőle, és csak a nyakát fogtam tovább.

- Egyszer igent fogok mondani – motyogtam a kék íriszekbe meredve. – De nem ma, mielőtt félreértenél.

- Megbeszéltük! – szélesedett ki a vigyora, majd rányomta puha ajkát az enyémre, és gyengéden megcsókolt.

~~~***~~~

Sziasztok!

Egy cseppet hosszú rész lett, de nem szerettem volna lefelezni, mert nem lett volna értelme. Remélem nem okoz gondot senkinek. :) 

Amennyiben tetszett, nyugodtan fejtsétek ki a véleményeteket, és akkor is, ha nem. Akkor főleg! 

Lizim02