Nathan úgy tolta a bevásárló kocsit, mint egy őrült. Többször is megrázta a fejét, ahogy haladt a sorok között, de nem vett le semmit a polcról, csak rohant előre feldúltan. Alig győztük követni Naellel.

Szegény fiú egész úton meg sem mert szólalni, csak ült megszeppenve a hátsó ülésen, és meredt ki az ablakon. Én sem szóltam semmit inkább. Nem akartam veszekedést generálni, de sejtettem, hogy lassan elkerülhetetlen lesz, ugyanis Nathan nem akart lenyugodni.

- Nathan – kaptam el a karját. – Talán venni is kéne valamit, nem?

 - De – sziszegte a fogai között. – Hozz sajtot! – utasította Naelt. – Menjél! Gyerünk. Legyen valami hasznod is, ha már utánfutót játszol.

 - Oké – hebegte Nael, majd eltűnt az egyik sorban.

 - Eleanor – nézett rám mérgesen. – Nem bízom benne. Mi van, ha ő is csak el akar árulni? Vagy valami hátsó szándéka van? Beédesgeti magát közénk, aztán a legrosszabb percben ellenünk fordul.

 - Talán adhatnánk neki egy esélyt – javasoltam halkan. – Nincs rossz érzésem vele kapcsolatban.

 - Persze, hogy nincsen – suttogta feszülten. – Mert azt állítja, hogy a fiad, azért. Nem tudsz tisztán mérlegelni, mert...

 - Állj! – szóltam közbe markánsan. – Fejezd ezt be! – pirítottam rá. – Nem azt mondtam, hogy avassuk be az egész életünkbe, csak azt, hogy adjunk neki egy esélyt. Beszélgessünk vele, és kiderülnek a szándékai.

 - Vagy akár haza is takarodhatna – folytatta Nathan. – Nem fogom hagyni, hogy bántson!

 - Itt a sajt – tette be Nael a kosárba. – Elmegyek – mosolygott rám, majd Nathanre nézett. – De sosem bántanám az anyukám szándékosan. Szeretem őt. Szeretlek titeket – mondta, majd lehajtotta a fejét, és elindult kifelé a boltból.

 - Szegény – motyogtam, ahogy utána néztem.

 - Ó, igen, te már csak szereted az ilyen tékozló kisfiúkat, igaz? – hisztizett tovább Nathan. – Nem szaladsz utána megölelni esetleg?

 - Akkora seggfej vagy! – közöltem vele, majd idegesen megráztam a fejem. – Szerintem nem akar rosszat! Menj utána!

 - Nem fogok, Eleanor! Nem érdekel! Egyszer már melengettünk egy kígyót, kétszer nem követem el ugyanazt a hibát.

 - De ő a fiad – érveltem, mire felsóhajtott.

 - Eleanor, nem tudom feltűnt-e, de nekünk nincs gyerekünk. Vagy esetleg terhes vagy?

 - Nem vagyok – csaptam vállon. – Viszont te egy hatalmas idióta vagy!

 - Komolyan őt véded? – háborgott Nathan. – Akkor menj utána, Eleanor, és szorítsd magadhoz!

 - Tudod mit, faszfej? – húztam fel magam. – Megyek is! – indultam meg Nael után, majd kirontottam a bolt bejáratán, és megtorpantam előtte. Körbenéztem, de a fiút sehol sem láttam, így dühösen megcsóváltam a kobakom. Nem akartam elhinni, hogy Nathan tényleg ennyire érzéketlen legyen. Nael nem tett semmi rosszat, mégis úgy viselkedett vele, mintha minimum háromszor elárulta volna már.

 Felpaprikázva mentem vissza a boltba, majd Nathan keresésére indultam. A szalámik mellett találtam rá, majd sértődötten megálltam mellette.

 - Na? Jól esett neki az ölelésed?

 - Igen! – vágtam rá haragosan. – Rendesen összebújtunk.

 - Rendben – rántott vállat, majd bevágott pár csomag szalámit a kosárba. – Akkor legyetek nagyon boldogok együtt.

 - Rohadtul idegesítesz – közöltem vele mellem alatt összefont karokkal. – Mégis miért vagy ekkora paraszt most?

 - Elnézést kérek, hogy nem veszem jó néven, hogy már megint ismeretlen fiúk után epekedsz, és ölelgeted őket. Biztos én vagyok a paraszt, mikor már megint csak meg akarlak védeni, de te csak ellenkezel velem.

 - Mi az, hogy megint?

 - Ki tudja mit csináltál Ardennel – folytatta, mire még jobban felidegesítettem magam. A harag csak úgy cikázott bensőmben még a feltételezésre is.

 - Dugtunk – fordultam felé indulatosan. – Ölelkeztünk és csókolóztunk minden egyes nap a hátad mögött. Sőt, még a gyerek is tőle volt.

 - Pont erre gondoltam én is – felelte semlegesen, majd folytatta útját egy másik sor felé. Jóformán tajtékoztam a dühtől, ahogy mellette sétáltam.

 - Tudod mit, Nathan? Kapd be! – lódultam meg a kijárat felé, azonban mielőtt kiértem volna megakadt a tekintetem Evelynen, aki éppen egy sorral odébb álldogált, mint ahol Nathan volt.

Ennek állandóan itt kellett vásárolnia? Mintha nem lett volna másik üzlet a környéken.
Zaklatottan rontottam vissza Nathan mellé, majd ingerülten belekaroltam.

 - Mi ütött beléd? – pillantott le rám. – Azt hittem, bekaphatom.

 - Be is kaphatod, faszkalap – sziszegtem felé. – De itt van Evelyn, és nem akarom, hogy beszélgess vele.

 - Akkor fogok, addig lesz időd Naellel ölelkezni.

 - De még a neve is, Nathan – martam meg a karját. – Talán elhaltak az agysejteid?

 - Bárkit hívhatnak így.

 - Hasonlít rád!

 - Nem érdekel, Eleanor. Arden meg pontosan ugyanúgy festett, mint én.

 - Igen, és a testvéred is volt – világítottam rá iszonyat dühösen. – Nael meg a fiad, csak még nem született meg.

 - Jól mondod! – állt meg az élesztők előtt. – Nem született meg, azaz hiába állítja nekem azt, hogy az én gyerekem, mégsem fogok tudni kötődni hozzá, mikor nekem, az én jelenemben nincsen még gyerekem!

 - Attól még lehetsz vele normális, mert nem mindenki akar rosszat nekünk – folytattam Nael védelmezését.

 - Jól van, Eleanor – húzta ki a kezét szorításomból. – Akkor én most kimegyek a boltból, mert mindjárt letépem az összes itt lévő ember fejét, te pedig fejezd be a vásárlást.

 - Oké, nincs nálam pénz – közöltem vele durcásan. – Úgyhogy kénytelen vagy itt maradni.

 - Nem vagyok – dugta az orrom alá a bankkártyáját. – Vedd már el!

 - Nem fogom – makacskodtam, még egy kicsit az orrom is megemeltem jelentőségteljesen.

 - Oké – jelentette ki, majd belépett egyenesen elém, elhúzta a pólóm a nyakánál, majd bedugta a melltartómba. Tátott szájjal figyeltem, ahogy egy apró mosoly szaladt át az arcán, majd lenézett rám.

 - Sztriptíztáncosnak tűnök? – kérdeztem tőle egy fokkal nyugodtabban, mert amit csinált lényegében vicces volt, és nem igazán tőle megszokott.

 - Nem – szorította össze a száját, hogy ne mosolyodjon el, mire felvontam a szemöldököm. – Inkább egy rohadt akaratos kukacnak – ragadta meg az állam, majd nyomott egy csókot az ajkamra. – Mindjárt jövök – mondta, majd meglódult a kijárat felé.

 Felsóhajtottam, miközben megráztam a kobakom, majd bedugtam a kártyát a farzsebembe. Nathan egy igazi barom volt, mégis olyan szerelmes voltam belé, mintha kötelező lett volna annak lennem. Legalább háromszor szemet forgattam, ahogy azon tűnődtem, hogy egy csókjával képes volt elhessegetni a mérgem. Rohadt szemét!

Kikaptam két élesztőt a hűtőből, majd szereztem még egy sajtot, hogy biztosan elég legyen mindenkinek. Ezután átsiettem a zöldségekhez, és paradicsomot vásároltam, meg néhány gyümölcsöt, ugyanis Morgan fél év alatt sem szokott le a reggeli smoothie-ról. Mára már csak ő volt hajlandó meginni. Én szó szerint megundorodtam tőle, miután egész februárban azt itatta velem, hogy legyen valami a szervezetemben, hiszen enni nem sokat ettem.

 Ezen gondolatmeneten felbuzdulva elsétáltam a Nutellákig, és abból is leemeltem kettőt a legnagyobb kiszerelésből. Rám fért némi kalória, tekintve, hogy mennyit fogytam az elmúlt hónapokban.

 A paradicsomszószok előtt álltam tanácstalanul, amikor megpillantotam a sor másik felén Evelynt. Természetesen ő is engem szuggerált, szinte meggyilkolt a tekintetével.

 Reménykedtem benne, hogy nincs beszélgetős kedvében, de reményeim szertefoszlottak, amint megindult irányomba egy piros kosárat húzva maga után.

 - Eleanor – állt meg előttem. – Itt van Nath?

 - Mit akarsz tőle már Evelyn? – kérdeztem fennhangon. – Hát nem érted, hogy ő tőled semmit sem?

 - Ebben ne legyél olyan biztos. Múltkor csak sokat ivott, azért beszélt baromságokat – mosolygott rám gúnyosan. – Tisztában vagyok vele, hogy szeretett engem. Te pedig csak egy rohadt ribanc vagy, aki megdugatta magát vele, hogy magához kösse egy gyerekkel. Hallottam ám a pletykákat, és undorító vagy. Még szerencse, hogy rábeszélt, hogy elvetesd.

 Elvigyorodtam, mert ami eszembe jutott elég gonosz volt, mégsem zavartattam magam, ahogy kimondtam.

 - Hát igen – szélesedett ki mosolyom. – Velem legalább le tud feküdni. Szeretnéd, hogy elmeséljem milyen volt? Hátha akkor könnyebben el tudod képzelni azt, ami veled nem sikerült – görbítettem le az ajkam a végére. Evelyn arca eltorzult egy másodpercre. Zöld íriszében harag gyulladt. Még ujjait is ökölbe szorította a méregtől.

 Bármennyire is lelketlennek tűntem, felkuncogtam reakcióján, majd háta mögé emeltem tekintetem. Nathan morcosan, mégis Nael oldalán sétált felénk. Evelyn alakja láttán vett egy nagy levegőt, arcáról leolvasható volt a kín.

 Felvontam a szemöldököm a jelenet láttán. Úgy tűnt, hogy Nathaniel hallgatott rám, ami jelen esetben kimondottan meglepett.

 - Szia, Evelyn – állt be mellém Nathan, míg Nael a másik oldalamra araszolt. Futólag rápillantottam, mire elmosolyodott, majd Evelnyt kezdte szuggerálni elég értetlenül.

 - Sziasztok – hátrált egyet Evelyn. – Ő az öcséd? – méregette Naelt elég nagy szemekkel Evelyn.

 - Igen – válaszolt neki Nathan.

 - Hogy hívnak? – mosolygott rá Evelyn, mintha elfelejtette volna az imént lezajlott kellemes beszélgetésünket.

 - Nael vagyok – intett felé.

 - Én Evelyn – mosolygott rá Evelyn haját hátradobva, mire elfintorodtam.

 - Akkor mehetsz is – javasoltam a lánynak. – Szia!

 - Mert te döntöd el, hogy Naelnek van-e kedve beszélgetni velem, ribanc? – grimaszolt Evelyn elég nagyokat, miközben válaszolt.

 - Nincs – szólt Nael habozás nélkül. – És ne hívd ribancnak még egyszer.

 - Az egész családot behálóztad? – háborgott Evelyn. – Undorodom tőled! – vágta hozzám, majd elsietett a kis kosarát maga után cibálva a másik irányba, azonban mielőtt elfordulhatott volna jobbra, a kosár kilökte alóla a lábát, és esett egy hatalmasat. Felkuncogtam a látványon, ahogy döbbenten körülnézett a lány, futólag felénk pillantott, hogy mennyit láttunk zakózásából, majd felpattant és elbicegett.

 - Ez te voltál? – kérdezte Nathan Naeltől.

 - Én – bólintott a fiú. – Senki se hívja ribancnak az anyámat. – Először nem bírtam reagálni, aztán csak összeszedtem magam.

 - Ez kedves, köszi – mosolyogtam rá, majd Nathanre néztem. – Mehetünk? Jayce már biztos ideges.

 - Biztos megvan minden? – meredt a kosárra egy darabig. – Minek ennyi Nutella?

 - Gondoltam felszedek néhány kilót – rántottam vállat, majd lekaptam két paradicsomszószt a polcról, és beraktam a kosárba. – Menjünk.

A kassza felé haladva megtorpantam, majd visszaadtam Nathannek a kártyáját, aki szemét forgatva vette el tőlem. Már majdnem beálltunk a sorba, amikor a telefonom megcsörrent. Morgan hívott, hogy vegyünk fagyit is, mert Jayce-nek szüksége volt rá. Nem kimondottan értettem, de visszafordultunk, hogy kielégítsük Jayce vágyait.

A hűtőpultok előtt hosszan elidőztem, miközben próbáltam eldönteni, hogy mégis melyik ízűre fanyalodna rá az öcsém. Végül választottam egy sima vaníliásat, gondolván, hogy Jayce-nek amúgy is teljesen mindegy. Mindent megevett, amit elé raktak.

Ez idő alatt Nael tőlünk picit messzebb nézegette a pálcikás jégkrémeket. Néha-néha felénk pillantott, és elmosolyodott. Egész aranyosnak tartottam, ahogy vizslatott minket. Valószínűleg örült neki, hogy Nathan utána ment.

Egy mély levegővétel közepettén pakoltam be három doboz fagylaltot a kosárba, majd Nael mellé sétáltunk, aki elég ijedten kapta felénk a fejét, amikor odaléptünk mellé.

- Szeretnél esetleg választani egyet? – kérdezte tőle Nathan elég gúnyosan, mire megráztam a fejemet.

- Nem, én... nem – lépett el a fagyasztótól Nael. – Csak nézelődtem, bocsánat.

- Akkor mehetnénk végre innen? – sürgetett Nathan. – Eleanor?

- Igen – vágtam rá elég hisztisen. – Nem tudom, ki tesz megjegyzéseket, hogy feltartson vele minket.

- Senki – tolta meg a kocsit előre, majd végre beálltunk a sorba.

Miután fizettünk végre hazaindultunk. Az út csendben telt. Nael továbbra sem mert megszólalni, én pedig azon kattogtam, hogy most tulajdonképpen mi is történt a boltban. Nathan kiakadt, majd végül csak visszahozta Naelt, aztán most megint mérges volt rá. Nem tudtam hova tenni ezt a viselkedést.

Nathan leparkolt a ház előtt, majd ingerülten kiugrott az autóból, és besietett a szatyrokkal.

- Utál engem – állapította meg Nael a hátsó ülésről előrehajolva.

- Nem, csak még elég frissen él benne Arden árulása – adtam tudtára a házunk felé meredve.

- Az mostanában történt? – érdeklődött Nael.

- Két hónapja – sóhajtottam gondterhelten.

- Azt hiszi, hogy én is bántani akarlak – kezdett bele Nael.- De akkor most kéne megtennem, amíg egyedül hagyott veled, nem igaz?

- Te most fenyegetsz engem? – húzódtam az ajtó felé, mire Nael felnevetett.

- Nem, csak azt mondom, ha elhinné ezt, hogy tényleg rosszat akarok neked, akkor nem hagyott volna veled itt – mosolygott rám, majd előre mászott a vezető ülésre, és rám emelte kék szemét. – Megengeded, hogy mutassak neked valamit?

- Hogy érted?

- Így – fedte fel fekete démon szemét a benne úszó vörös csíkokkal, majd felém nyújtotta a tenyerét várakozón. Először haboztam, végül előhívtam én is éjfekete pillantásom, majd Nael felé fordultam az ülésen, és megfogtam a kezét. Belenézett a szemembe, majd elmosolyodott.

Nem tartott sokáig belekerülnöm az emlékbe, szinte azonnal magába szippantott.

A saját arcomat pillantottam meg először, ahogy kedvesen mosolygok egy kisbaba felé. Az ő szemén keresztül láttam magamat. Éreztem a hozzám való kötődését és szeretetét, ahogy a karomban tartottam őt. Jól érezte magát a kezemben, szeretett ott lenni. Szerette az illatom és a látványom.

Megsimítottam az orcáját, majd magamhoz öleltem, és megpusziltam a homlokát.

- Szeretlek, Nael – mondtam neki.

A kisfiú vigyorogva kapott oda vörösesbarna hajamhoz, és húzott egyet rajta, majd hangosan felkacagott, ahogy Nathan megjelent mögöttem, és lefeszegette ujjait a hajszálaimról.

- Nael – fektette Nathan állát vállamra. – Nem bántjuk anyát, hanem megvédjük, mindentől. Érted, fiam?

A kisbaba vidáman gügyögni kezdett, majd apró ujjaival megragadta Nathan arcát, és gyengéden megpaskolta.

Megborzongtam a sok érzelemtől, ami átszaladt bennem az emlék láttán. Elvettem a kezem Naeléből, majd megsemmisülve nekidőltem a kocsi ajtajának. Nagyokat nyeltem, hogy ne bőgjem el magam azon, amit az imént láttam, de szinte esélytelen voltam. Kövér könnycseppek gördültek végig az arcomon, ahogy az előttem ülő fiút kémleltem. Tényleg szeretett engem, hiszen én voltam az anyukája. Az ő szemében én voltam az.

- Sajnálom – szabadkozott Nael, amint észrevette, hogy elsírtam magam. – Nem akartalak megbántani.

- Nem bántottál meg – szipogtam nagyokat. – Csak... érezni, amit te érzel irántam, tudod ez... elég idegen ilyen formában, de közben megható.

- Elhiszed, hogy nem akarok rosszat? – ragadta meg hirtelen a karomat. – Csak vissza akarlak kapni titeket. Szükségem van az anyukámra és az apukámra. A családomra – szorította össze a száját, majd idegesen megrázta a kobakját. – Nagyon hiányzol, anya.

Kiszakadt belőlem a sírás. Nem bírtam elviselni, hogy anyának nevezett. Annyira keserédes volt, hogy egyszerre égetett, mint a tűz és simogatott, mint egy lágy, tavaszi szellő.

Összezavarodottan figyeltem a fiút, aki annyira hasonlított Nathanre, hogy magam sem akartam elhinni, hogy bármi köze lehetett volna hozzám, mégis így volt. Nael szemén keresztül látni a felém irányuló szándékait valami egészen elképesztő volt, és egyben túlnyomóan megható.

- Sajnálom – simogatta meg a karom kedvesen. – Kérlek, ne sírj. Nem ez volt a szándékom. Nem akarom, hogy miattam sírj.

- Mit csináltál vele? – tépte fel Nathan elég váratlanul a Nael mögötti ajtót, majd nemes egyszerűséggel kirántotta őt előlem, és hagyta, hogy a betonra zuhanjon. Feltépte a nyakánál fogva, és úgy tartotta meg a levegőben.

- Nathan! Ne csináld! – kiáltottam rá rémületemben. – Nem csinált semmi rosszat!

- Mégis sírsz! – emelte meg a hangját, majd közelebb húzta magához az ijedt Naelt. – Mit csináltál vele? Esküszöm neked, hogy halálra fojtalak!

- Kérlek, apa, én semmit – védekezett Nael, már amennyire tudott Nathan markáns szorításától.

- Ne hívj így! – morogta Nathan.

- Ereszd már el! – másztam át a vezető ülésre, majd elkaptam Nathan karját, de nem volt hajlandó lazítani szorításán. – Nem hallod? – kiáltottam zaklatottan. – Meg fogod fojtani!

- Ezúttal meg, mielőtt élve akarna elégetni – jelentette ki, ahogy még erősebben rászorított a nyakára. Elkapott a pánik, úgyhogy nem volt más választásom, mint megvédeni szerencsétlen fiút. Bizonytalanul, de hagytam, hogy felgyűljön bennem a Nathantől kapott láthatatlan erő, és azzal repítettem odébb Nathant, aki a fűre esett, míg Nael a betonon koppant.

Nathan döbbenten emelte fel a fejét, miközben engem nézett. Kiszálltam a kocsiból, majd a kezem nyújtottam Nael felé, aki elfogadta, majd félénken mellém állt.

- Csak hallgasd meg! – kértem Nathantől, de nem foglalkozott velem. Egyszerűen csak felállt, majd sértődötten bement a házba.

- Elment – motyogta Nael.

- Honnan tudod? – fordultam felé.

- Csak érzem – suttogta megilletődötten. – Tudom, ha itt van... nem tudom megmagyarázni, de... így van.

Valószínűleg ez ugyanolyan lehetett, mint ahogy Nathan is tisztában volt vele, amikor Lucifer a közelében tartózkodott. Érdekesnek találtam, hogy Nael is így érzékelte őt.

Idegesen csaptam be a Chevrolet ajtaját, majd besiettem a házba, ahol Jayce éppen a lisztet öntötte egy tálba.

- Luna, mit vitatkoztok? – kérdezte, amint meglátott.

- Nem tudod, hova ment ez az idióta? – érdeklődtem mit sem törődve előbbi kérdésével.

- Nem mondta, csak eltűnt – rántott vállat Jayce. – De miért?

- Majd Nael elmeséli – vetettem oda, majd zaklatottan egyenesen a pokolba teleportáltam.

Feltett szándékomban állt megtalálni ezt a barmot, és megbeszélni vele ezt az egészet. Sejtettem, hogy a szívére vette, amiért nem mellé álltam, hanem a pár órája megjelent fiú mellé, de nem volt más választásom. Meggyőzött, amit Nael mutatott, és azt szerettem volna, ha Nathan is látja.

Végigsiettem a folyosón, majd beléptem a tanácskozóba, ahol Lucifer szokásához híven az ablak mellé húzott bársonyszékben foglalt helyet.

- Itt van Nathan?

- Nincs, leányom – válaszolta a sátán. – Miért? Tán eltűnt?

- Csak megsértődött – válaszoltam feldúltan, majd sarkon fordultam, és egyenesen Mason City-be teleportáltam. Reméltem, hogy itt volt.

Benyitottam a házba, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót.

- Akár mehetsz is – hallottam meg a hálószobából a hangját. Megforgattam a szemem, majd besétáltam a szobába, és megálltam előtte karba font kézzel. Nathan az ágyon ült. Hátát nekivetette az ágy támlájának, míg kezét összekulcsolta az ölében.

- Beszélgetünk? – emeltem meg a szemöldököm.

- Van miről? – kérdezett vissza gúnyosan. – Menj inkább, és ölelgesd azt a gyereket, ha már ő fontosabbá vált számodra pár óra alatt, mint én.

- Te most féltékeny vagy? – pislogtam rá elég értetlenül.

- Nem, iszonyatosan dühös vagyok, Eleanor! – kiáltott fel valóban elég mérgesen. – Nem elég, hogy visszatért egy rakás ember, akinek rég halottnak kellene lenni, még ez is ideállít nekünk. Te meg csak véded? Arden is eljátszotta a szerepét, majd fel akart gyújtani téged. Nem kevesen múlott, hogy sikerüljön neki.

- Arden teljesen más volt – feleltem nyugodtan. – De... Nael tényleg őszintének tűnik.

- Mégis sírtál miatta! – vágta rá felbőszülten. – Mit csinált veled?

- Csak megmutatott egy emléket – közöltem továbbra is nyugalmat erőltetve magamra. – Nem azért sírtam, mert megbántott, csak meghatódtam. Ezért is kértem, hogy hallgasd meg.

- Nem fogom! – ordított fel, majd vett pár mély levegőt. – Menj. Hadd legyek egyedül. Nem szeretnék veszekedni veled, sem megbántani. Jobb lesz, ha elmész.

Nem esett jól, hogy elküldött, de nem terveztem feladni. Megmakacsoltam magam, majd felmásztam mellé az ágyra, és egyszerűen csak beleültem az ölébe vele szemben, majd átkulcsoltam a nyakát kezemmel.

- Most mit teszel? – tudakoltam a gyémántkék csodákba bámulva. – Kénytelen vagy megnyugodni.

- Ezt – felelte, majd elkapta a csípőmet, és lerakott maga mellé az ágyra. – Menj el, kérlek.

- Most az a bajod, hogy nem hagytam, hogy megfojtsd Naelt? – érdeklődtem már-már idegesen.

- Az is – rántott vállat. – Nevetséges, hogy inkább őt választod helyettem. Elég rosszul esik.

- Miért kéne választanom? – emeltem meg a hangom dühömben. – Mégis miért mondod ezt? Hiszen itt vagyok, és éppen próbálok veled dűlőre jutni, de egyszerűen nem hagyod!

- Legalább rájössz, hogy milyen kellemetlen volt az elmúlt két hónap – vetette oda, mire kifújtam a levegőt orromon keresztül.

- Csak az a különbség, hogy nekem volt okom így viselkedni, neked pedig nincsen! – ordítottam rá felhevülten. – Teljesen elment az eszed, Nathaniel?

- Nem akarlak elveszíteni – emelte meg a hangját újra ő is. – De te csak keresed nekünk a bajt! Minden kis aranyos kisfiút meg fogsz ölelgetni? Talán Naellel is együtt tudsz érezni? Beszélgettetek a szeretetről?

- Te féltékeny vagy – állapítottam meg arcát kémlelve, mire megcsóválta a fejét, de továbbá nem hittem neki. – De mire? – kúsztam vissza közvetlen elé. – Azt hiszed, hogy bármin változtat ennek a fiúnak a megjelenése?

- Egyértelműen változtatott – bökött felém tenyerével. – Konkrétan rám támadtál, hogy megóvd őt.

- Mert nem szerettem volna, hogy meghaljon. Olyan dolgot mutatott nekem, amivel engem eléggé meggyőzött. Szeretném, ha te is látnád – érintettem meg a kézfejét. – Meg fog változni a véleményed. Megengeded, hogy megmutassam? – simítottam végig a kezén nyugtatóan. Próbáltam nem kiabálni, inkább normális hangnemben beszélni vele, hogy lássa, én mellette állok, és csak az indokait szeretném megérteni, amiért így viselkedett.

- Ha nem változik meg, akkor utána végre hagysz nekem öt percet a gondolataimmal?

- Talán zavarok? – tört ki belőlem, tekintve, hogy már vagy harmadjára küldött el.

- Nem zavarsz, csak szeretnék kicsit egyedül lenni – húzta el a kezét, mire úgy felmérgeltem magam, hogy egyből fel is pattantam mellőle.

- Most majd lesz rá lehetőséged jó sokáig! – üvöltöttem rá. – Legyél akkor kibaszottul boldog egyedül!

- Te most szakítasz velem? – emelte meg a szemöldökét, mire tenyerem ökölbe szorult.

- Igen! – jelentettem ki, habár magam sem gondoltam komolyan. – Kellemes időtöltést – vettem oda neki, majd megindultam a kijárat felé.
Repülni támadt kedvem. Amíg a levegőben suhantam, legalább volt időm átgondolni a helyzetet, és mérlegelni, hogy mégis mit tehetnék, hogy megenyhüljön ez a szemétláda.

Feltéptem az ajtót, de az magától becsukódott az orrom előtt, mielőtt kiléphettem volna rajta. Kobakom rázva fordultam meg. Nathan ott állt mögöttem, arcán düh jelei mutatkoztak.

- Ne menj el – kérte egy fokkal lágyabb hangon. – Ne hagyj el!

- Azt mondtad, egyedül akarsz lenni.

- Inkább nem, ha ennek az az ára, hogy elveszítelek.

Felsóhajtottam, majd átszeltem a köztünk lévő távolságot, és átöleltem. Megemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

- Nem fogsz elveszíteni, de nagyon felmérgeltél – mondtam neki halkan. – Most elmegyek, és amikor úgy döntesz, hogy tudunk normálisan beszélgetni erről, akkor gyere haza, és beszéljük meg ordítás nélkül. Mit szólsz hozzá?

- Előbb mutasd meg, amit akartál – simított végig a hátamon.

- Jól van – húzódtam el tőle, majd a kanapéhoz sétáltam, és leültem rá. Előhívtam démon szemem, majd megvártam, amíg Nathan is így tett.

Megragadtam a kezét, majd belenéztem fekete íriszébe. Lejátszottam neki az egész kocsiban zajló beszélgetést, amit Naellel folytattam le, miután ő berontott a házba a szatyrokkal. Ezután megmutattam az emléket is, amit Nael is nekem. Reméltem, hogy sikerült hasonlóan átadnom, ahogy Nael tette nekem.

Amint véget ért a kép elengedtem a tenyerét, majd pislogtam párat, hogy visszatérjen eredeti szemszínem. Nathant kezdtem figyelni, ahogy lepillantott a kanapéra, majd vissza rám.

- Szóval ezen sírtál? – érdeklődött halkan.

- Igen, mondtam, hogy nem bántott – motyogtam.

Nathan vett egy nagy levegőt, majd hátra döntötte a fejét egy másodpercre, végül megállapodott rajtam immáron kék tekintete. Nem tűnt többé bosszúsnak.

- Én most akkor hazamegyek – emelkedtem fel a kanapéról, majd mellé léptem, és állva átkaroltam a nyakát. – Szeretlek – pusziltam meg a haját, mire elkapta a csípőmet, és belehúzott az ölébe.

- Én is szeretlek, gyönyörűm – simogatta végig az arcomat. – Ne menj el, maradj itt egy kicsit velem.

- Az előbb még egyedül akartál lenni – ráncoltam a homlokom. – Skizofrén vagy? – böktem meg az orrát játékosan.

- Lehet – döntötte oldalra a fejét. – De attól még velem maradsz, ugye? – felkuncogtam kérdésére, majd átkaroltam a nyakát.

- Ezen ne múljon – bújtam bele karjába. – Viszont tényleg haza kéne menni, és segíteni Jayce-nek a kajában. Jól ott hagytam, hogy utánad szaladhassak. Mi lenne, ha utána visszajönnénk, és akkor beszélgetnénk, együtt lennénk... - mosolyogtam rá.

- Akkor menj előre – puszilta meg a homlokom. – Egy fél óra és utánad megyek.

- De tényleg gyere – illettem néhány elég mérges pillantással, mire egy apró mosoly szaladt át az arcán.

- Megígérem – jelentette ki, mire bólintottam, majd két kezem közé fogtam az arcát, és megcsókoltam. Ajkaink lágy táncot lejtettek egymással legalább egy percen keresztül. Még a szívem is beledobogott, annyira jól eső érzéseket váltott ki belőlem puha ajkának finom játéka.

Lehúztam jobb tenyerem a szíve fölé, pusztán kíváncsiságból. Az övé is így úgy vert, mintha muszáj lett volna neki. El is mosolyodtam, amint elhúzódtam tőle. Örömmel töltött el, hogy ilyen hatással voltam rá fél év után is. Reméltem, hogy ez sosem változik meg.

Pillantása ajkamra esett, majd nyomott még rá egy kellemes puszit. Aztán még kettőt, és még hármat. Felkuncogtam, ahogy tovább haladt az állam vonalán, majd folytatta az arcommal, az orrommal, végül még egyszer megcsókolta az ajkam egész hosszan.

- Nem hagysz elmenni, igaz? – suttogtam, ahogy hagyott levegőhöz jutni.

- Sosem engedlek el magam mellől. Ha kell térden állva fogok csúszni előtted, hogy maradj mellettem.

- Azért csak nem alázkodnál meg ennyire miattam – simítottam meg az állát. – De nem erre gondoltam egyébként, hanem arra, hogy most nem engedsz haza.

- Mintha én dönteném el – rázta meg a kobakját. – Téged nem lehet visszafogni, erre már rájöttem. Mindig a saját fejed után fogsz menni. Hiába könyörgöm neked állandóan.

- Szerintem meg te vagy az egyetlen aki képes visszafogni – mosolyogtam rá. – Itt maradok veled, ha szeretnéd.

- Nem kell – puszilt arcon. – Menj, szerelmem, én pedig jövök utánad nem sokára.

- Biztos? – pislogtam rá kétkedve.

- Igen – bólintott. – Menj! – emelt meg, majd állított talpra.

- Biztos?

- Luna, biztos! – simította meg a kézfejem.

- Inkább maradok – toporogtam tanácstalanul egyhelyben.

- Menj már – nevetett fel visszafogottan. – Tényleg!

- Jó! – kiáltottam idegesen, majd megcsókoltam még egyszer, aztán hátráltam két lépést, és a szemébe nézve elteleportáltam.
Egyenesen a konyhába érkeztem, ahol fordultam egyet magam körül, ugyanis üres volt.
- Hol vagytok?

- Itt! – szólt Jayce a nappaliból, úgyhogy rögtön besétáltam.

Morgan, Jayce és Nael a kanapén ülve boroztak. Összevontam a szemöldököm a látványra, majd kitártam a karomat.

- Mit csináltok?

- Lazítunk! Már sül mindkét pizza – vigyorgott rám Jayce. – Hol hagytad Nath-et?

- Nemsokára jön – sétáltam hozzájuk közelebb, majd leültem Jayce mellé a kanapé karfájára. – Hol van apa?

- Elment, mert állítólag vett egy házat, és találkozni kellett a tulajjal, vagy mi – rántott vállat Jayce, majd belekortyolt az italába.

- Hol?

- Két utcával arrébb – nevetett fel Jayce. – Azt mondta, szeretne a közelünkben lenni.

- Értem – motyogtam a dohányzóasztal felé bambulva. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért otthagytam Nathant. Vissza akartam menni hozzá.

- Lun – hajolt át mindenkin Morgan, és meglökte a karomat. – Beszélgettem Naellel, és azt mondta, hogy sosem ivott még alkoholt.

- Ezért most leitatod? – emeltem meg a szemöldököm, ahogy ránéztem Morganre, majd a közte és Jayce között ülő Naelre.

- Valami olyasmi – vihogott fel. – Azt mondta, ízlik neki, igaz kicsi Nathan?

- Nem rossz – jelent meg arcán egy huncut mosoly, majd ivott egy kortyot a poharából.

Felsóhajtottam, majd összeszorítottam a számat egy másodpercre. Újfent egy furcsa érzés kerített hatalmába. A gyomromban táncikáló egerek életre keltek, és talán szteppelni kezdhettek, miközben egy váratlan bizsergés futott végig a testemen. Ugyanaz, mint amikor Naelt érzékeltem, a következő pillanatban pedig megszólalt a csengő.