Nagy vigyorral az arcomon tartottam a magasba a pengét, majd kikászálódtam a dobozok közül, és apa felé tartottam.

- Kihívlak! – kuncogtam fel, majd leeresztettem, és a kezébe adtam.

- Elfogadom – vette el, majd megforgatta a tenyerében a markolatot. – Rég tartottam a kezemben. Szép darab, nem?

- Nem rossz – rántottam vállat. – Viszont most, hogy megvan, nagyon megharagudnál, ha hazamennék?

- Nem – rázta meg a fejét. – Vidd az albumot, a kupát – nevetett. – És ezt is – nyomta vissza ujjaim közé a kardot. – Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy hátsó szándékaim vannak. Legyen nálad, és vigyázz rá.

- Szeretlek, apa – mosolyogtam rá, majd felkapkodtam a cuccokat, és mosolyogva hátráltam két lépést. Az erőm felgyűlt bennem, majd hazateleportáltam Colonie-ba. A nappaliba érkeztem, viszont a házban szokatlanul nagy volt a csend. Egy másodpercig még a lélegzetem is visszatartottam, és csak hallgatóztam. Teljesen üres volt. Nem értettem, hogy hol lehetett Nathan, vagy éppen Morgan hétfő este tíz órakor. Az egyértelmű volt, hogy Jayce Anabellnél téblábolt már megint.

Az előszobába sétáltam, épp feltettem a lábam az első lépcsőfokra, amikor a gyomromban focizni kezdett egy egész csapat. Emelett mintha angyalt is érzékeltem volna, mert testemen átszaladt egy furcsa bizsergés a gyomorgörcs mellett. Egy hibridet? Lehetetlennek tartottam. Nathantől és Jayce-től sosem éreztem így magam. Talán már megszoktuk egymást. Ráadásul annak idején Ardent sem bírtuk felismerni, pedig ő is hibrid volt. Nem értettem.

Lassan közeledtem a szobám felé. Az albumot és a kupát letettem az előszobaszekrényre, míg a kardot magam elé tartva felsunnyogtam a lépcsőn, majd a kard hegyével belöktem a szobám ajtaját. Odabent sötétség honolt. Egyből feloltottam a lámpát, de a szoba teljesen üres volt.

Összevont szemöldökkel fordultam körbe. Elmúlt, amit az előbb éreztem. Betolakodónak nyoma egyáltalán nem volt.

Megráztam a kobakom a váratlan élményre, majd leeresztettem a kardot, és egyenesen a pokolba teleportáltam, hogy elmeséljem Nathannek mit is érzékeltem az előbb, már ha egyáltalán ott volt a drágám.

Egyenesen a tanácskozó ajtaja elé érkeztem, majd kitártam az azt, és beléptem rajta. Természetesen Nathan és Lucifer is itt voltak. Behajtottam magam mögött az ajtót, majd megálltam a helyiség közepén.

- Lázadásra készülsz, leányom? – emelte meg a szemöldökét Lucifer a kezemben tartott kard látványára.

- Mármint ezzel a karddal? – kuncogtam fel. – Sokra megyek vele – dobtam fel a kőasztalra, majd a mentén ülő Nathan mellé sétáltam, és nyomtam egy puszit a szájára. Végül leereszkedtem a mellette lévő székre, és megragadtam a kezét.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte arcomat kémlelve.

- Az ott – böktem mutatóujjammal a kard felé. – Azt hittem, hogy sosem lesz meg.

- Ez Michael pengéje – állapította meg Lucifer, ahogy a kezébe emelte, majd megforgatta. – Minek neki ez?

- Azt gondolja, hogy ez és ami nálad van a... parketta alatt? – bizonytalanodtam el egy másodpercre. – Szóval ez a kettő összeilleszthető szerinte, és akkor lehet vele gyilkolászni.

- Miért adta neked? – folytatta Lucifer a kérdezősködést.

- Hogy megbízzak benne, és ne higgyem azt, hogy Nathant akarja megölni vele – pillantottam rá futólag, mire homloka ráncokba szaladt.

- Nem értem – mondta Nathan. – Megöl engem az a kard?

- Egy módon deríthetjük ki – vigyorgott rá Lucifer. – Gyere csak ide, fiú!

- Örülnék neki, ha nem szúrnád belé – motyogtam, miközben Nathan felemelkedett mellőlem, majd odaállt az apja elé. Senki sem törődött szavaimmal, mint általában.

- Ez fájni fog – jelentette ki Lucifer, majd nemes egyszerűséggel beleszúrta Nathan hasának bal oldalába. Idegesen hajoltam előre, de nem úgy tűnt, mintha Nathannak bármi baja esett volna tőle. Ugyan elszakadt a pólója, és átázott egy másodpercen belül a kiserkenő vértől, de ezen kívül nem úgy nézett ki, mint aki haldoklik.

- Baszd meg, apám! – nyögte Nathan, ahogy lepillantott a belőle kiálló pengére. Arca eltorzult a fájdalomtól egy percre. A kard magától indult meg ki belőle. Összevont szemöldökkel, aggódva figyeltem a jelenetet. Lehullott a földre, majd egyszeriben a seb beforrt a hasán.

- Ez fantasztikus – csapta össze a kezeit Lucifer. – Hogy érzed magad, fiú?

- Remekül, apám – emelte meg egy gondolatával Nathan a kardot, majd a kezébe kapta és egyenesen apja torka elé szegezte. – Kihívlak.

- Valóban, Nathaniel? – kunkorodott felfelé Lucifer ajka. – Most?

- Nem most – felelte Nathan. – Holnap délután. Most elmegyek, és kipihenem, hogy belém szúrtál egy kardot!

- Ugyan már, fiú. Ne legyél ennyire puhány. Egy kis szúrás. Alig érezted, nem igaz? – somolygott a sátán elégedetten. Fejem rázva dőltem hátra a széken, és vettem pár nagy levegőt. Legalább megtudtuk, hogy önmagában egy arkangyal pengéje nem ártott egy hibridnek.

- Vissza fogod kapni – közölte vele Nathan. – Akkor, amikor nem számítasz rá.

- Engem ne fenyegess, szenvtelen gyermek – markolt rá Lucifer a penge éles részére, majd úgy tépte ki azt Nathan kezéből. – Hamar letöröm a szarvaid, mondtam már. – Összeszorítottam a fogam. Nézni alig bírtam az eseményeket.

- Én meg azt mondtam már, hogy nincsenek szarvaim – sétált vissza mellém, majd felém nyújtotta a kezét. Megemelkedtem, majd összekulcsoltam a kezünket.

A kard váratlanul röppent ki Lucifer ujjai közül, ezzel felsértve a tenyerét az előzőnél is jobban. Nathan elkapta a levegőben, majd a szabad kezembe nyomta.

- Nathaniel, holnap beledöngölöm az öntelt, mihaszna fejed a földbe, fiú – fenyegette fennhangon a sátán a fiát.

- Meglátjuk – vigyorgott rá Nathan, majd maga után kezdett húzni a tanácskozó ajtaja elé. Ott nyitott egy portált, amin keresztül egyenesen a Colonie-i házunkba érkeztünk.

Amint a talpunk leérkezett a padlóra újra elkapott ez a furcsa érzés, ami nemrégiben, amikor először hazaérkeztem. A démondetekromon határozottan jelzett, míg hátamon a jeges borzongás futott végig.

- Érzed? – kérdeztem Nathantől, aki bólogatni kezdett, de nem felelt.

Felsuhant az emeletre, míg én lassú léptekkel követtem őt. Az érzés a lépcső felénél elmúlt hasonlóan, mint először, így visszafordultam a kupáért és a fényképalbumért. Felmarkoltam őket az előszobaszekrényről, majd feltrappoltam a lépcsőn.

- Nincs itt senki, de... - kezdett bele Nathan elég bizonytalanul. – Ez valami új volt.

- Mielőtt lementem hozzátok is éreztem – dobtam le a kardot az ágy mellé a padlóra, amint beértünk a szobánkba. – Neked mi jut róla eszedbe?

- Mintha egy hibrid lenne – jelentette ki, mire bólogatni kezdtem. – Vagyis... nem tudom, Luna. Lehetetlen, olyan érdekes. Még nem éreztem hasonlót, Ardennél sem.

- Nekem is ugyanez jutott eszembe – adtam tudtára, majd lepakoltam a serleget és az albumot az ágyra.

- Mindegy, talán majd kiderül – kapta le magáról a véres pólóját. – Mi ez? – bökött az arany kupám felé, mire felnevettem, majd a kezembe vettem, és megforgattam.

- Apa adta, hogy fedezzem belőle a... nem tudom – vihogtam fel. – Étkezésem?

- Étkezésed? – kérdezett vissza. – Szerinte nem ettél az elmúlt fél évben?

- Jogos felvetés – pillantottam le magamra fintorogva. – Megyek is, és lemérem magam – lódultam meg a fürdő felé nagy léptekkel, majd kihalásztam a mérleget a fürdőszobaszekrény alól. Nathan eközben megengedte a kádban a vizet, majd nekivetkőzött, és beleült.

- Na? – türelmetlenkedett, míg én elég nagyokat pislogtam a mérleg által mutatott számokra. Sejtettem, hogy fogytam az elmúlt időszakban, mert tényleg nem ettem szinte semmit, de arra nem számítottam, hogy több, mint öt kilót.

- Negyvenöt kiló vagyok – guggoltam le a mérlegért, majd visszatoltam a szekrény alá. Beálltam a tükör elé, majd végigmértem magamat. Elégedetlen voltam azzal, amit láttam, pedig nem sokat változtam. Legalábbis külsőleg ugyanolyan sovány voltam és csontos. Az arcomon talán látszott a fogyás, de nem mertem volna rá megesküdni. Megfordultam, és megnéztem a fenekemet a tükörben. Nőből voltam, nyilván érdekelt, hogy miként festek, és határozottan nem tetszett magamon semmi sem éppen.

- Mit csinálsz? – kérdezte Nathan mögülem a kádból.

- Szörnyülködöm – fordultam felé hirtelen. – Borzalmasan festek. Januárban ötvenhárom kiló voltam. Alapesetben ötven körül szoktam lenni. Szóval mindent összevetve nyolc kilót fogytam két hónap alatt.

- Szerintem ugyanolyan gyönyörű vagy, mint eddig is – rántotta meg a vállát.

- Elfogult vagy velem – fordultam vissza a tükör felé. Megakadt pillantásom a mellemen, majd lenéztem rá. Sosem voltak laposak, de mintha most még azok is kisebbnek tűntek volna. Kezdtem teljesen kétségbeesni.

- Nem, csak nem vagyok vak, ahogy a másik százezer csávó sem, akik állandóan el akarnak rabolni tőlem.

- Persze – kuncogtam fel feltörő értelmetlen féltékenységén. – Hosszú sorok kígyóznak a ház előtt. El sem látok a végéig.

- Pont ezt érzem – fröcskölt rám egy kis vizet.

- Hé! – háborogtam. – Ne vizezz össze!

- Kénytelen vagyok – nevetett fel, ahogy újra lefröcskölt. Visszafordultam felé, majd felkaptam az első kezem ügyébe kerülő tárgyat, egy fogkefét, és hozzávágtam. Cserébe egy nagy adag vizet kaptam az arcomba.

- Nathan! – nyávogtam, ahogy lenéztem átázott ruháimra.

- Gyere csak ide egy pillanatra – vont közelebb magához láthatatlan képességével, majd elkapta a karomat, és ruhástul berántott a kádba.

- Kapd be! – csaptam bele egy nagyot a vízbe, mire minden az arcába ment. Jóízűen kacagott rajtam, ahogy hátrasimítottam a hajamat, majd duzzogva elkezdtem kimászni a kádból, de ez a kegyetlen ember nem hagyta nekem. Elkapta a csuklómat, majd odahúzott magához, és egy csókot lehelt az arcomra.

- Nem menekülhetsz előlem – karolta át a csípőmet, majd mellkasához húzott.

- Látom – kuncogtam fel. – Legalább hadd vegyem le a ruhámat, ha már erőszakkal meg kell fürödjek.

- Majd én leveszem rólad – ragadta meg a pólóm alját, és készségesen lehúzta rólam.

- Nagyon kedves tőled – kuncogtam tovább halkan. – Igazi úriember vagy.

- Még sosem mondták, de igen – felelte, miközben kikapcsolta a melltartómat, és azt is lesegítette rólam. Levettem magamról a többi göncöm, majd kidobtam a kád mellé. Odakint minden vízben úszott, ameddig csak a szem ellátott. Alig vártam, hogy feltakaríthassam.

Nathan mellkasának döntöttem a fejem, majd felpillantottam arcára.

- Szóval most mi lesz Natalie-val? Mit csináltál apáddal, amíg én kardok után kutattam? – bombáztam meg első kérdéseimmel. Volt még bőven a tarsolyomban.

- Natalie és Jonathan is lemennek a pokolba. Jonathanre két fél-ivadék fog felügyelni, Natalie-t pedig hordhatom iskolába, amíg le nem zárul ez az egész.

- Nem csak csütörtökön és pénteken?

- De – sóhajtotta. – De akkor is macerás. Így is állandóan elkésünk a suliból – vigyorgott.

- Majd ezentúl időben elindulunk – rántottam vállam.

- Jó, nekem aztán mindegy – puszilta meg a homlokom, míg én továbbra is hátradöntött fejjel kukucskáltam rá. – Amúgy nem csináltunk semmit. Beszélgettünk Natalie-ról, erről a kibontakozó szarról, ami kezd elfajulni Lilith érkezésével. Apám nem örül, sőt... szerintem be van szarva.

- Azt mondod? – ráncoltam a homlokom. – Miből gondolod?

- Nem tudom, én valamiért ezt látom rajta. Persze nem mutatja ki, de... érthetően fél, ha egyáltalán így van. Elvittek egy halom tőrt, amivel meggyengíthetik, ráadásul a két letaszítója életben van. Ez semmiképp sem jó. Biztos vagyok benne, hogy már ármánykodnak. Emellett életben lehet Rosier, Mammon, Dommiel és Gunner is. Még négy ellenség, akik biztosan nem gondolnak ránk szeretettel, tekintve, hogy megöltük őket – kuncogott. – Szóval nagy a szar, szerelmem.

- És akkor még nem tudjuk, hogy Gabriel és Uriel élnek-e, és ha igen mivel készülnek számunkra – tettem hozzá grimaszolva. – Nem akarok találkozni Gabriellel.

- Ezúttal majd én megölöm – válaszolta széles mosollyal az ajkán.

- Hátha újra kedvet kapnak háborúzni – mormoltam idegesen. – A legutóbbi is tök felesleges volt.

- Igyekszem nem gondolni rá – simított végig ujjával a kézfejemen.

- Akartam valamit kérdezni – fordultam felé, majd átkaroltam a nyakát. Nem volt kedvem a halálomról beszélgetni, így feltett szándékomban állt elterelni ezt a témát.

- Mit?

- Elárulod, hogy mennyibe került ez itt? – lengettem meg orra előtt a nyakláncomon lógó gyűrűmet.

- Miért érdekel? – döntötte oldalra a buksiját.

- Mert apa mondott valamit, és eléggé megrémültem. Nem kell megmondanod, hogy pontosan mennyi volt, ha nem akarod, csak nyugtass meg, hogy mondjuk... ötszáz dollár alatt volt – néztem kék íriszébe elég kétségbeesetten. Nathan felnevetett rajtam, ajkán egy hatalmas vigyor ült. Láthatóan mulatatta arckifejezésem.

- Elég nagy dilemmában vagyok – válaszolta. – Megígértem, hogy nem hazudok neked. Úgyhogy... nem, nem ötszáz dollár alatt volt.

- Ne szórakozz már velem! – fakadtam ki. – Ötszáz dollár is sok!

- Tényleg? – ráncolta szemöldökét. – Mindegy, nem mondom meg. Mit mondott Michael?

- Elég nagy összegeket emlegetett – pislogtam rá halálra vált arccal. – Húszezer dollárokat.

Nathan ismét felnevetett.

- Nem annyi volt – vigyorgott tovább. – Ne aggódj, nem adok rád bizsut.

- De.. én nem is azért kérdeztem – komorodtam el azonnal. – Felőlem egy műanyag gyűrű is lehetne, ha tőled van. Nem az értéke számít, csak... nem akarom, hogy rám költs, így is hónapok óta te etetsz minket.

- Eleanor – szakadt ki belőle a nevetés. – Komolyan ilyeneken gondolkodsz? Eddig sosem említetted, hogy bármi ilyesmi zavarna. Apád mondott valamit?

- Lehet – szorítottam össze a számat.

- Jó, akkor felejtsd el gyorsan. Egyébként sem az én pénzem, hanem apámé – vigyorgott rám szünet nélkül. – Fogalmam sincs honnan van neki, de nem is érdekel. Úgy alapesetben a pénz sem különösebben, ha nem esett volna még le.

- Csődbe megy a pokol miattam, ha ötszáz dollár feletti dolgokat vásárolsz nekem – nyávogtam, mire újra kiröhögött.

- Ó, gyönyörűm! Nem kell emiatt aggódnod – simogatta meg az arcomat. – Apám elég nagyvonalúan ellátott pénzzel. Ha vennék húsz házat, és mellé nyolc sportkocsit is elég lenne még legalább száz-kétszáz évig.

- De felvágós vagy – csaptam meg a vállát gyengéden. – Ez mind lényegtelen! Nem szeretném, ha ötszáz dollár feletti dolgokat vennél nekem többet.

- Huszonötezer – emelte meg a szemöldökét.

- Tessék?

- Huszonötezer dollárba került a gyűrű.

Nagyokat pislogtam rá, majd egyszeriben elhúzódtam tőle, és lecsatoltam magamról a nyaklánccal együtt, és a kezébe adtam.

- Vidd vissza! – közöltem vele komolyan.

- Te normális vagy? – indult meg felém, majd visszarakta a nyakláncom a helyére. – Neked vettem, te pedig elfogadtad. Nincs visszaút. Ha nem akarod hordani, akkor ne hord, de a tiéd.

- Ha tudom, még aznap elküldelek vele a fenébe – feleltem szigorúan. – Ez nem oké!

- Miért mondod ezt? – múlt el jókedve egy másodperc alatt. – Azt hittem, hogy tetszik. Ráadásul emlékszem, hogy apám másnap nekem is esett, hogy miért vettem ilyen olcsót. Szóval nem értelek...

- Olcsót? – nyögtem elhalóan. – Ennyi pénzből más autót vesz.

- Ez a baj? – méregetett elég értetlenül. – Jobban örültél volna egy autónak?

- Nem! – kiáltottam zaklatottan. – De ez... - pillantottam le a víz felé, majd megakadt a szemem a karkötőn. – Jaj, ne! – motyogtam elkeseredetten.

Borzalmasan éreztem magam, amiért ennyi pénzt költött rám. Tulajdonképpen meg sem érdemeltem. Sosem vártam el, hogy ilyen értékű ékszereket adjon nekem. Nem számított, most pedig teljesen kikészültem tőle. Más lány még örült is volna neki talán, de engem szó szerint halálra rémített ezzel. Túl bőkezű ajándék volt, és nem éreztem úgy, hogy megérdemeltem volna akár egyet is ezek közül. Én lényegében semmit sem adtam neki. Olyan szégyenérzet tört rám, hogy majdnem elsírtam magam.

- Luna... - ragadta meg a kezemet. – Most mi a baj? Ennyire megbántottalak ezzel?

- Nem bántottál meg! – pirítottam rá rögtön. – Hülye vagy? Csak szörnyen érzem magam, amiért elhalmoztál ezekkel. Még ha csak ez lenne – tapogattam a gyűrűt bánatosan. – Legalább a karkötő ötszáz dollár alatt volt, ugye? Még csak együtt sem voltunk, amikor adtad...

- Igen, azalatt volt – mondta, mire felé kaptam a tekintetem. Kínomban felnevettem arckifejezésén, mert láttam rajta, hogy nem mondott igazat.

- Mindegy – sóhajtottam végül.

- Nem, nem volt alatta – tört ki belőle, mire újra kuncogni kezdtem. – Direkt hozol ilyen helyzetbe? Most már azt várod, hogy hazudjak? Látod? Én megmondtam neked, hogy azért fogsz könyörögni, hogy ne mondjak igazat.

- Mi lenne, ha megegyeznénk valamiben? – lebegtem vissza hozzá, majd vállára simítottam a tenyerem.

- Miben? – karolta át a derekam, ahogy magához húzott.

- Jaj! – vihogtam fel hirtelen, mert eszembe jutott egy elég régi gondolatom. – Amikor még nem tudtam, hogy te vagy Lilith fia, akkor azon gondolkodtam, hogy majd egyezkedek a démonnal, akinek elígértek – kacagtam ismét. – Szóval egyezkedhetünk?

- Egyébként senki sem ígért el nekem – puszilta meg az orrom. – De ha mégis, akkor sajnos feleségül kell vennem téged, hiszen ez a felsőbb akarat – villantott egy féloldalas mosolyt, mire felsóhajtottam. Még a szívem is beleremegett. – Amúgy meg persze, egyezkedjünk, szerelmem.

- Az alku úgy szólna pontosan, hogy te nem vásárolsz soha többé nekem ilyen drága dolgokat, mert ezer évre előre megtetted, cserébe meghagyom az életed – kuncogtam agyszüleményemen. A házasságról szóló megjegyzéseit ezúttal figyelmen kívül hagytam. Én ma már buzdítottam rá, így nem gondoltam, hogy továbbá is szükséges lenne.

- Ebbe beletartozik az is, hogy ezer évig velem maradsz? – ráncolta szemöldökét gyanakvón, mire ismét felnevettem.

- Szóval elvárnád, hogy ezer évre előre elígérkezzek?

- Te akarsz alkudozni, kukacka – vigyorgott rám. – Amúgy is azt mondod, hogy elígértem már nekem, szóval... - rántott vállat. – Igazából én tök rendes vagyok, ha belegondolsz.

- Részemről rendben van – mosolyogtam rá. – Te elfogadod az alkut?

- Egy gond van ezzel – hunyorgott rám. – Ha nem vehetek neked semmit, akkor mégis hogy kérem meg a kezed?

- Majd odaadom ezt – lóbáltam meg a nyakamban lévőt.

- Nem! – tiltakozott azonnal. – De azért kivételes alkalmakra csak vehetek valamit, nem?

- Nem! – vágtam rá. – Soha többé semmit!

- Eleanor – forgatta meg elkápráztató szemét. – Nincs alku akkor.

- Nem vagy túl kedves démon – meredtem rá elég mérges tekintettel, majd odadugtam az orrom az övéhez. – És ha azt mondom, hogy egy alkalommal még vehetsz nekem valamit? Te döntöd el, hogy mikor, viszont nem ilyen értékben – markolásztam azt a rohadt drága gyűrűt.

- Elfogadom – rázta meg a fejét rosszallóan. – Amúgy is olyan akaratos vagy, hogy esélyem sincs ellened.

Elvigyorodtam, majd odanyomtam ajkam az övéhez, és lágyan megcsókoltam. Beletúrt vizes hajamba, hogy közelebb húzzon magához, de még mielőtt belelendülhettünk volna egy kicsit mélyebben egymás társaságába, odalentről Morgan ordítása hangzott fel.

- Eleanor! – sikoltotta. – Nathaniel!

- Mi a fasz? – húzódtam el Nathantől. – Ennek mi baja van?

- Nem tudom, de van itt egy ember is a verandán.

- Honnan tudod? – szegeztem neki a kérdést, miközben lemásztam róla, majd egy törölközőért nyúltam.

- Luna! – folytatta Morgan. – Nathan!

- Nyisd ki a füled, szerelmem. Nem is értem, hogy miért nem használod, ha már ott van – dorgált Nathan, majd ő is nekilátott a törölközésnek.

Magamra csavartam a törölközőt, majd kinyomkodtam a hajamból a száz liter vizet, és kiszaladtam a folyosóra. Nathan is követett engem. Remekül festhettünk.

Morgan felszaladt a lépcsőn, majd megállt előttünk.

- Sajnálom, de szükségem van rátok – pislogott ránk elég rémülten. – Itt van kint Noah, és elképzelhető, hogy elszóltam magam.

- Miről is pontosan? – sürgettem toporogva.

- Csak kérdezősködött, és dumált nekem Luciferről, érted, én meg bólogattam, aztán... lehet azt mondtam, hogy... ismerem. Rákérdezett, bepánikoltam... aztán megkértem, hogy hozzon haza. Most nem tágít, amíg el nem mondom neki miért mondtam ezt.

- Morgan – sóhajtotta Nathan. – És nem tudtad kimagyarázni? Ennyire életképtelen vagy? – esett neki. – Mégis mit csináljak, mi? Hívjam ide apám, hogy ölelje át?

- Segítsetek már! – könyörgött egy helyben ugrándozva. – Mit mondjak neki? Csak segíts, Csillagszemű!

- Azért előtte felöltözhetek? – kérdezte Nathan grimaszolva.

- Csak siess már! – lökte meg a karját. Nathan megcsóválta a kobakját, majd besuhant a szobába. Küldtem Morgan felé egy elég morcos pillantást, majd követtem Nathant. Mire beértem már félig felöltözött, csak a póló hiányzott róla.

Beálltam a szekrény elé, és előkotortam magamnak pár ruhát. Ledobtam őket az ágyra, majd sebtében öltözni kezdtem.

- Bejöhetek? – nyitott be Morgan, mire felkuncogtam. Egy másodpercet sem várt volna.

- Mert stírölni akarsz engem? – nevettem, ahogy beleugrottam a nadrágomba.

- Ugyan már, Lun. Láttalak már ennél kevesebb ruhában is – vigyorgott rám.

- Tényleg? – érdeklődött Nathan, ahogy magára vette fekete pólóját. – Mikor?

- Tegnap – forgatta a szemét Morgan. – Amikor együtt töltöttük a délutánt és romantikáztunk.

- Morgannel csalsz meg? – kérdezte Nathan.

- Erre ráérünk később! – ragadta meg Morgan Nathan karját. – Gyere már, az ég szerelmére!

Nathan hagyta, hogy Morgan maga után cibálja a földszintre, míg én teljesen elkészültem.

Leszaladtam a lépcsőn, majd beálltam Nathan és Morgan közé az ajtóban. Noah a verandán állt, és Nathant méregette.

- Szia! – köszöntem neki mosolyogva. – Mit keresel itt ilyenkor? – Gondoltam kicsit borzolom a kedélyeket, tekintve, hogy este tíz óra múlt.

- Én csak Morgannel akartam beszélni, de... inkább megfutamodott – mondta Noah barátnőmet vizslatva. – Csak magyarázd meg, és elmegyek. Nem akarok rosszat.

- Mit? – érdeklődött Morgan.

- Most tényleg közönség előtt kell ezt megbeszélni? – értetlenkedett Noah. – Nem értem, hogy miért. Nekik mi közük a mi beszélgetésünkhöz?

- Miről volt szó? – tudakolta Nathan. – Bántottad esetleg Morgant?

- Én? – dülledt ki Noah szeme. – Én biztos, hogy nem. Azt mondtad, hogy bántottalak? – emelte döbbent tekintetét Morganre.

- Nem! – tiltakozott Morgan.

- Oké, akkor felvázolom a szitut – emelte védekezőn maga elé Noah a tenyerét. – Csak dumálgattunk, meg ilyenek, és a téma a sátánistákra terelődött, ezáltal a sátánra is – bólogatott nagyokat. Látszólag kellemetlenül érezte magát. – Morgan azt mondta, hogy találkozott a sátánnal, aztán lényegében elcsendesedett, és nem értem, hogy mire utalt, és ezt próbálom kideríteni, csak nem hagyja nekem valamiért, ami elég gyanús. Ettől azt hiszem, hogy tényleg találkoztál vele, ami elég érdekesen hangzik – hadarta elég gyorsan.

- Nem tűnik túl logikusnak – reflektált Nathan. – Talán félreértetted őt. Nem találkozhatott... - akadt el egy pillanatra, majd nagy levegőt vett. – Szóval nem találkozhatott a sátánnal, hiszen nem létezik.

- Nathaniel? Mégis mire véljem ezt? – dörrent Lucifer hangja odabentről. Már értettem az előbbi óriási sóhajt. Hátrakukkantottam. Lucifer kimért léptekkel csatlakozott hozzánk, majd Noahra nézett. – Ismeretlen, fiú. Mi jártadban erre?

- Üdv! – intett Noah. – Noah vagyok. Maga Nathan apja?

- Én vagyok – húzódott Lucifer szája egy széles mosolyra, majd átkarolta fia vállát. – A barátod, fiam?

- Aha – mormolta Nathan. – De már indulni készült.

- Nem, még nem – válaszolt Noah. – Előbb szeretnék beszélni Morgannel.

- Mivel kapcsolatban? – akadékoskodott Lucifer. – Gyorsan mondjad, mert elég késő van már, és korán fekvő család vagyunk – Morgan megköszörülte a torkát, míg én összeszorítottam a fogam, hogy ne nevessek fel.

- Nem tudtam, hogy ti mind együtt laktok amúgy – ráncolta szemöldökét Noah.

- Nem – legyintettem. – Csak ottalvós bulit tartunk – bólogattam nagyokat. – Elég sűrűn szoktunk.

- Akkor mégis miért feküdnétek le korán? – vigyorgott rám Noah. – Valamit titkoltok? Ismeritek mind a sátánt?

- Engem keres? – lelkesedett fel Lucifer. – Gyere be, fiú! – engedte el Nathant. – Eleanor, te pedig keresd meg Michaelt. Szükségünk lenne a képességeire, de véletlenül se említsd meg neki, hogy őt egy mondatban említettem a szükséggel.

- Mégis hol keressem? – tártam szét a karom, ahogy beljebb araszoltam az előszobába. – Ráadásul csurom víz a hajam!

- Nem baj, a fiúnak el kell mindent felejtenie. Vagy meg is ölhetjük – nézett rám elég komolyan, mire felsóhajtottam.

- Mármint én? – lépett beljebb Noah. – Mégis miről beszél az apád, Nathan? Miért mondta, hogy őt keresem?

- Apám, beszélgess vele, én erre nem vagyok hajlandó – sétált be a nappali felé, mire utána siettem.

- Most hova mész? – ragadtam meg a karját. – Inkább segíts megtalálni apámat!

- Hívd fel – javasolta vállát megrántva.

- Nem tudom a telefonszámát – ráncoltam a szemöldököm elég tehetetlenül.

- Hol az a raktár? Vigyél oda minket, hátha még ott van.

- Azóta? Nem hiszem.

- Akkor nem tudom – rázta meg a kobakját. – Ötletem sincs, gyönyörűm.

- Menjünk oda! – kaptam el a kezét, majd a következő másodpercben már a raktár előtt álltunk.