Nael úgy ugrott fel a kanapéról, mint a nyúl. Arcán átszaladt a döbbenet legalább három formája, ahogy az ajtóhoz rontott. Értetlenül emelkedtem fel, majd sétáltam utána.

A fiú feltépte az ajtót, majd a következő másodpercben magához rántotta az érkezőt, és átölelte. A jelenetet nem tudtam hova tenni, tekintve, hogy azt sem tudtam, hogy ki állt a verandánkon.

Kimért léptekkel sétáltam közelebb, pont akkorra értem az ajtóhoz, amikor Nael eltolta magától az ismeretlen lányt, majd halkan sírni kezdett.

- Ezt nem hiszem el – szorította őt magához újra.

Értetlenkedve kukucskáltam feléjük, és próbáltam szemügyre venni a lányt, akinek ennyire örültünk, de Nael teljesen kitakarta elég aprócska mivoltát. Még nálam is pár centivel alacsonyabb lehetett.

- Kiszorítod belőlem az életet, Nael – tolta el magától a lány. – Amúgy is, mi ütött beléd?

- Az, Naylee Jones, hogy azt hittem, halott vagy – válaszolta neki Nael, mire meg kellett kapaszkodjak az ajtóban, hogy ne ájuljak el a felismeréstől.

Tátott szájjal figyeltem a lányt, miközben elég szaporán kezdtem lélegezni. Barna haja a válláig ért, lágy hullámok voltak benne. Hasonlított Naelre, de a vonásai mégis sokkal nőisesebbek voltak, és talán az arcának formája is kicsit más.

- Ki az? – lépett mellém Jayce. – Nael?

- Anya! – fordult felém hirtelen a fiú. – Ő itt Naylee! Életben van! – ragadta meg a lány karját.

- Eddig is életben voltam, te idióta! – pirított rá Naylee. – De hiába kerestelek, nem voltál sehol. Aztán tegnap idekerültem, és nem értettem, hogy miért. Ezek szerint már megint a te kezed van ebben az egészben!

- Én nem tudtam, hogy magammal hoztalak – szabadkozott Nael. – Azt sem tudtam, hogy élsz!

- Én is azt hittem, hogy egyedül vagyok – pislogott rá Naylee. – Kerestelek, de nem voltál sehol. Majdnem fél éve kereslek, baszki! – csapta vállon Naelt. – Erre ennyire egyszerű lett volna? Ha ezt tudom, akkor már korábban idejövök! De hát apa és a papa is világosan elmondta, hogy nem biztonságos az idővel játszani, Nael! Teljesen elment az eszed?

- Nem... jönnétek be veszekedni? – érdeklődtem zaklatottan.

Mindketten rám kapták gyémánt kék pillantásukat, majd beljebb jöttek az előszobába. Eközben Morgan, aki eddig mögöttem állt a nappali és az előszoba közti ajtó küszöbén, felsikoltott.

- Lun! Ez a kislány nagyon hasonlít rád!

- Morgan, te semmit sem változtál – jegyezte meg Naylee mosolyogva, majd Nael felé fordult. – Oké, és hol van apa? Beszéltél már vele?

- Hát... éppen utál engem – mormolta Nael. – Nem hisz nekem, azt hiszem.

- Akkor hadd beszéljek én vele! – erősködött Naylee. – Hol van? – forgott a lány maga körül kettőt, míg én csak kamilláztam határozottságán. Végül rajtam állapodott meg kék írisze, és elvigyorodott. – Basszus, anyuci! – indult meg felém, majd nemes egyszerűséggel magához ölelt. – Annyira hiányoztál! Azt hittem sosem látlak többé, miután Nael jól elrendezte a világunkat.

- Azért neked is volt némi közöd hozzá – motyogta Nael. – De persze, fogj rám mindent.

Naylee elengedett, ugyanis érzékelhette, hogy nem mertem megmozdulni sem szoros ölelésében.

- Sajnálom – tett hátrébb egy lépést. – Halálra ijesztettelek, igaz? Úgy sajnálom, anya! Azt sem tudod, hogy ki vagyok, én meg itt ölelgetlek.

- Valami... ilyesmi – hebegtem zavartan.

- A lányod vagyok – vigyorgott rám izgatottan. – Már csak abból is látszik, hogy... - pillantott le magára. – Elég kicsi vagyok – kuncogott fel. – Aztán nézd meg ezt itt! – lökte meg Nael karját. – Akkora, mint a ház!

- Nekem kell még egy pohár bor – lódult meg Jayce a nappaliba. Teljesen megértettem. Lassan nekem is szükségem lett volna rá, ha az események így haladnak tovább.

- Szóval hol van apuci? – nézett rám vidáman Naylee.

- Egyáltalán mit akarsz neki mondani? – kérte számon Nael. – Tudod, hogy mit akarok?

- Persze, hogy tudom – szidta tovább Naylee. – Kettőnk közül te vagy a tompa, Nael. Meg kell változtatni a jövőt, hogy ne haljon meg mindenki. Gondolom, ezért vagy itt.

- Lun – sasszézott mellém Morgan. – Nagyon cuki ez a csajszi – ugrált mellettem lelkesen. – Hasonlít rád az arca!

- Aha – mormoltam megilletődötten. Mintha nem lett volna elég, hogy Nael megjelent a semmiből, most követte őt a húga is, akiről korábban már szót ejtett. Éreztem a közelgő vihar hűvös szellőjét, ami Nathan kiakadását hozta magával. – Oké, elmegyek Nathanért – szedtem össze magam, mert tudtam, hogy erre fel kell készítsem.

- Hol van? – kérdezte meg Naylee immáron harmadjára. – Elkísérlek!

- Nem kell! – vágtam rá.

- De szeretném – mosolygott rám. – Légyszi, anyuci! Látni akarom apát!

- Anyucinak hív – rángatta meg Morgan a karom. – Hát nem édes? Alig várom, hogy megszülessen és pici, rózsaszín babaruhákat vegyek neki.

- Már nem kell sokáig várnod, Morgan – vigyorgott rá Naylee. – Már, ha ezek után nem döntenek inkább az abortusz mellett. Azt is megérteném, miután mindenkit kinyírtunk.

- Nagyon boldog vagyok, hogy életben vagy – húzta magához újra Nael, majd megpuszilta az arcát.

- Mi van veled? – tolta odébb Naylee újra. – Az elmúlt tíz évben nem öleltél meg ennyiszer, mint most.

- Ne mondd már! – tiltakozott Nael. – Mindig is megöleltelek, ha szükséged volt rá.

- Jól van, na – forgatta meg kék szemét Naylee. – De menjünk már apához!

- Odavagy érte – dőlt az ajtófélfának Jayce. – Miért?

- Ő az apukám, Jayce – fintorgott Naylee. – Fél éve nem láttam, szerinted nem hiányzott?

- Mivel ő apuci pici kislánya – pillantott felé Nael elég mérgesen. – Szörnyű.

- Ez nem igaz! – szállt vele vitába Naylee.

- Én most elmegyek – jelentettem ki határozottan. – Ti várjatok meg itt!

Felsóhajtottam, majd hagytam felgyűlni az erőmet, azonban abban a pillanatban, amikor megtörtént az ugrás valaki megragadta a karomat. Egyenesen Mason Citybe érkeztem a ház bejárata elé. Vagyis... érkeztünk.

- Sajnálom – pislogott rám Naylee bűnbánóan.

- Komolyan képtelen lettél volna várni tíz percet? – kérdeztem fennhangon. – Nem hiszem el!

- Én csak... - hápogott a lány. – Csak látni akarom!

- De megmondtam, hogy.... – kezdtem bele idegesen, de még mielőtt nekiállhattam volna az ajtó kitárult, és Nathan elég döbbent arckifejezéssel mért végig kettőnket. – Remek! Most örülhetsz majd!

- Eleanor? – nyögte Nathan elég elfúlóan. – Ki...

- Apuci – görbült lefelé Naylee ajka, majd várakozás nélkül Nathan nyakába vetette magát. – Annyira hiányoztál!

Nathan elég rémült fejet vágott, ahogy lefeszegette magáról a lányt, majd hátrált kettőt a nappali felé. Naylee kitartóan követte, így én is beléptem a házba, majd becsuktam az ajtót magam mögött.

- Szerettem volna szólni, de valaki elég akaratos – fontam össze karom a mellem alatt. – Nem volt hajlandó kivárni, amíg beszélek veled.

- Mi a neved? – szegezte neki a kérdést Nathan.

- Tudod, mi a nevem – lelkesedett Naylee. – Hogy hívnád a lányod?

Megforgattam a szemem, majd megsemmisülve lerogytam a kanapéra. Ez a nap egyre rosszabb kezdett lenni, és mégsem tehettem semmit ellene.

- Sehogy, mivel nincs gyerekem – közölte vele Nathan markánsan.

- Ne csináld ezt velem – lombozódott le Naylee azonnal. – Annyira hiányoztál, most meg... azt sem tudod, hogy ki vagyok. De... hát... te vagy az apukám – pislogott szomorúan Nathan felé.

- A nevedet kérdeztem – mondta Nathan meglepően kiegyensúlyozottan.

- Te neveztél el – folytatta Naylee bizakodva. – Hogy neveznéd a lányod?

- Naylee-nek – rázta meg a kobakját Nathan, majd futólag rám emelte tekintetét, majd vissza az előtte álló picike lányra.

- Én vagyok – kunkorodott felé Naylee ajka. – Most, hogy hiszel nekem megölelhetlek újra, apuci?

- Naylee a neved?

- Igen! – vágta rá a lány. – Naylee Jones, személyesen! – mosolygott tovább, majd kitárta karját. – Légyszi! Szükségem van az apukámra.

Nathan segélykérő pillantásokkal bombázott, de nem tudtam mit tenni. Mégis mit kellett volna csinálom vagy mondanom? Én magam is eléggé le voltam taglózva a lánytól.

Naylee nem várt tovább. Újra átkarolta Nathant, aki ezúttal sem viszonozta a gesztusát, csak lefejtette magáról a lány karját.

- Kérlek, ne ölelgess – mondta neki halkan. – Előbb mondjuk mondd meg, hogy mit szeretnél tőlünk.

- Utána végre megölelsz rendesen? – folytatta Naylee. – Mondjuk úgy, ahogy... régen.

- Régen? – csodálkozott Nathan. – Most látlak életemben először. Nem is lehet ekkora gyerekem, húsz vagyok!

- Persze, mert a jövőből érkeztem, mint Nael – válaszolta Naylee. – Azt mondta az előbb, hogy eléggé utálod. Miért? Már megint valami rosszat csinált?

- Nem csinált semmit – szóltam közbe.

- Egyébként meg segítened kell – tette csípőre kezét Naylee. – Meg kell változtatni a jövőt! Ez így nem maradhat. Egyrészt dög unalmas egyedül, másrészt eléggé hiányoztok.

- Ha mindketten éltek, akkor miért vagy egyedül? – vonta fel szemöldökét Nathan.

- Nem tudtam, hogy él ez a szerencsétlen – fakadt ki Naylee. – Fél éve minden egyes nap őt keresem! Aztán mi történik? – emelte meg a hangját, és elég élesen folytatta. – Nael ideteleportál, és hoz magával engem is tök véletlenül. Ha tudom, hogy így megtalálom, már rég idejöttem volna!

- Értem – reflektált Nathan elég kimérten. – Azt áruld el, hogy miért bízzak meg benned. Miért ne higgyem azt, hogy mondjuk Arden gyerekei vagytok? Vagy esetleg, hogy csak az életünkre akartok törni?

- Arden gyerekei? – kiáltott fel Naylee. – Ne sértegess már! Ez nevetséges. Hát nem látod, hogy akkora vagyok, mint anya? Sőt, még kisebb is. Konkrétan lerí rólam, hogy a gyereketek vagyok, Naelről meg ne is beszéljünk, ő pontosan olyan, mint te. Borzalmas egyébként – rázta meg a fejét, majd elgondolkodott egy pillanatra. – Amúgy meg, gondolj bele, apuci. Ha te lennél a mi helyzetünkben mit tennél? Nem próbálnál meg segítséget kérni a szüleidtől? Jó, nyilván csak a papától, hiszen Lilith sosem volt az anyád, de akkor is.

Azt hiszem ez a mondat betalálhatott. A lány úgy tűnt, hogy tényleg ismerte Nathant, és ezt kihasználva simán a bizalmába férkőzhetett. Még engem is megnyert a Lilithes dologgal. Meg amúgy is volt bennem egy érzés, ami azt súgta, hogy hozzám tartozik ő is, és Nael is. Megmagyarázhatatlan volt, ahogy az is, hogy egyből érzékeltem a jelenlétét.

- Szóval ismered Lilith nevét?

- Persze, hogy ismerem – ráncolta a homlokát Naylee. – Tisztában vagyok a családunkkal kapcsolatos dolgokkal. Kérdezz bármit! Azzal meggyőzhetlek?

- Mikor születtél?

- Szeptemberben – rántott vállat a lány. – 2024 van? Idén szeptemberben.

- Akár hazudhattok összehangoltan is – világította rá Nathan, majd leült mellém a kanapéra.

- De senki sem hazudik – mondta Naylee. – Nem hazudunk egymásnak. Mi értelme lenne? Volt már elég gond belőle, igaz anya?

- Megrémiszt ez a lány – mormolta Nathan. – Egyébként hasonlít rád az arca – nézett rám elég rémülten. – Meg a mosolya.

- Szuper – szorítottam össze a számat. – Mégis mit kezdjünk velük?

- Nem tudom, de azt hiszem, meggyőzött – suttogta halálra váltan. – Félelmetes.

- Tényleg? – lelkesedett Naylee. – Akkor most már megölelsz? – vágódott le mellé a kanapéra, majd ismét átkarolta. Nathan megint csak habozott, így idegesen megforgattam a szemem újra.

- Hát öleld már meg! – emeltem meg a hangom. – Nem tűnt fel, hogy úgy sem hagy addig békén, amíg nem teszed meg?

Nathan vett egy nagy levegőt, majd lepillantott a balján ülő lányra, és megpacskolta a hátát gyengéden.

- Téged ez nem zavar? – nézett rám Nathan, miután elengedte Naylee-t.

- Nem, mivel szemmel láthatóan a lányod, és van annyi eszem, hogy ezt felfogjam – szúrtam oda gúnyosan. – Lehetne ez fordítva is?

- Jól van, ne ess már nekem. De ez rengeteg aggodalomra ad okot – meredt a lányra, aki azóta is csak rajta csüngött. – Mondd csak, Naylee, neked is megvan ugyanaz a képességed, mint Naelnek?

- Meg – húzódott el Nathantől. – Mindent tudok, amit ő – vigyorodott el.

- És neked is egy éves korod óta...

- Ó, igen – mosolyodott el Naylee. – Sosem voltál túl boldog tőle, de megoldottad, apa, mint mindent.

- Mégis elpusztult a világ – motyogta Nathan. – Mennyi időnk van, tizenhat év?

- De épp ez lenne a lényeg. Hozz meg egy döntést, amit sosem tennél – pislogott rá könyörgően a lány.

- Nem tudhatom melyik az a döntés, ha nem tudom, hogy mi történt a ti időtökben. Mondj el mindent – rántott vállat Nathan. – Mi történt miután megszülettetek? Hol lakunk?

- Semmi figyelemre méltó – felelte a lány. – Igazából elég kiegyensúlyozott gyerekkorunk volt, talán túl... normális is magunkhoz képest. Aztán a tizenhatodik születésnapunkon elmentünk Naellel a pokolba, és... történt egy kis baleset – sütötte le tekintetét. – Mi... összekapcsolódtunk, aminek az lett az eredménye, hogy megsemmisült minden. Az üres pokolban tértem magamhoz, és Nael nem volt sehol. Felmentem a Földre, és ott is... minden elpusztult. Ketten maradtunk, mint ma kiderült.

- Nem teljesen világos nekem ez – ráncolta homlokát Nathan. – A prófécia világosan kimondja, hogy a sátán vérének elsőszülöttje. Ketten nem lehetnek elsőszülöttek, nem? – vetette fel, majd a konyha felé kapta a fejét. – Gyere már be, apám! Meddig fogsz ott bujkálni?

- Ameddig szükséges, hogy megtudjam ki ez a leány itt – sétált be Lucifer a konyha felől, majd végigmérte Naylee-t. – Leányom, hasonlít rád az arca. Tán ő lenne a leány, akiről a másik mihaszna beszélt?

- Papa! – ugrott fel Naylee, majd odaszaladt Luciferhez és átkarolta őt is. Fintorogva tolta arrébb magától. – Ne lökj már el magadtól! – ölelte át újra.

- Nathaniel, miért csimpaszkodik ez a gyermek? – feszegette le újra magáról a karját, majd hátrált egy lépést. – Mi a neved, leány?

- Naylee – sóhajtotta szomorúan, majd visszarogyott Nathan mellé a kanapéra. – Hogy vagy, papa?

- Egyre rosszabbul – válaszolt Lucifer felvont szemöldökkel. – Ugye nincs belőletek több? Nem szeretem a meglepetéseket.

- Nincs – mondta a lány. – Jó látni téged! Hol van Michael papa? Találkozni akarok vele!

- Álljál meg, leány, ne olyan hevesen! Előbb mondd el, hogy mikor történt ez, amiről az imént beszéltél.

- A tizenhatok születésnapunkon – ismételte Naylee. - Szerintem nem túl nehéz kiszámolni.

- Szóval 2040-ben teljesedik be a prófécia – morfondírozott Lucifer. – Ez elég érdekes. Mármint világosan kimondja, hogy fiúgyermekről van szó, de ez a leány itt életben van. Valami nem stimmel.

- Hogy szól pontosan? – nézett rám Nathan.

- „Így szól e jövendölés, mi kétes Istenek gyermekeire szálljon; a felperzselt világ felett kék szemű fiúgyermek az Úr; a sátán vérének elsőszülötte lészen minden élőnek elpusztítója."

- Vagy megmentője – tette hozzá Lucifer, mire a szemöldököm felszaladt.

- Miről beszélsz? – kértem számon rögtön.

- A próféciák lényege a kétfelé ágazás, leány. Sosem egyértelmű, abban nem lenne semmi izgalmas – somolygott Lucifer.

- Te most szórakozol velünk, apám? – szakadt ki Nathanből. – Miből állt volna ezt mondjuk négy hónappal előbb közölni? Te teljesen hülye vagy?

- Nathaniel, vigyázz a nyelvedre, mert még a végén kirepül a szádból! – fenyegette Lucifer. – Honnan kellett volna tudnom, hogy nem vagytok tisztában az egésszel? Olyan magabiztosan vitatkoztatok róla állandóan.

- Mivel csak az egyik részét hallottuk! – kiáltott rá Nathan. – A kurva életbe már, de komolyan!

Rafael elfelejtette közölni, hogy lemaradt egy „vagy" a mondat végéről. Legszívesebben kicsavartam volna az arkangyal nyakát a helyéről, amiért majdnem három hetet szenvedtem emiatt Nathantől távol. Még szerencse, hogy ennél önzőbbek voltunk mindketten, és újra összejöttünk, de akkor is dühítően hatott az egész. Majdnem egy teljes hónapig tartottam magam távol Nathantől a semmiért. Vérlázítóan dühített, hogy csak a rosszabbik részt közölte velünk az angyal.

Mérgesen ráztam meg a kobakom.

- Ez a Rafael egy rohadt köcsög – tört ki belőlem frusztrációm.

- Nem jársz messze az igazságtól – vigyorgott a sátán.

- Apám! – esett neki Nathan. – De tényleg képes voltál ezt eltitkolni? Nem láttad, hogy min mentünk keresztül mindketten?

- De, fiú, láttam. Visszataszítóan viselkedtél – fintorgott Lucifer. – Szétverted a fél házamat, és azt gondoltad, hogy a helyzeted feljogosít arra, hogy a palotámban dohányozz – emelte meg a hangját. – Egyébként meg két mihaszna szerencsétlen, én mondtam nektek már akkor is. Egyikőtöket sem érdekelte különösebben.

- Mégis mikor? – kértem számon immáron én is. Dúlt bennem a harag, amiért a semmiért kínlódtam hosszú órákon át.

- Amikor megkértelek rá titeket, hogy béküljetek meg – magyarázta Lucifer. – Már akkor is elmondtam, hogy a prófécia kétfelé ágazik, ahogy ez is.

- Legközelebb legyél egyértelműbb – vágta rá Nathan. – Hihetetlen!

- Ugyan, fiú, mindenki tudta, hogy előbb utóbb egymásra találtok.

- Mert? – vontam kérdőre ismét. – Mégis miért volt ez ennyire egyértelmű?

- Még kérdezed? – grimaszolt tovább az ördög szörnyülködve. – Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy ami köztetek van az egy életre szól. Tán elfelejtetted, ami a háború után történt? Ez nem megváltoztatható. Így jártatok. Viseljétek egymást, egyébként is ideje lenne összeadnom titeket.

Kedves volt tőle, hogy így nyilatkozott rólunk a csoda miatt, ami a pokolban történt, mégis feszítette bensőmet az ideg. Egy percig sem gyötrődtem volna feleslegesen, ha ezt tudtam volna akkor. Igazságtalan az élet, de talán erre rájöhettem volna már, amikor elvetéltem, hogy leverjünk egy értelmetlen lázadást.

- Már megint itt tartunk? – szidta tovább Nathan. – Apám, fejezd ezt be, így is mérges vagyok rád!

- Ne ijesztgess, fiú. Még a végén bűntudatom támad – vigyorgott rá hamiskásan. – Elég ebből! Foglalkozzunk inkább a problémával – bökött Naylee felé. – Nem maradhatnak itt. Felborul az idő. Haza kell mennie mindkettőnek.

- Már amúgy is mindegy, nem? – hozta fel Naylee. – Mármint itt sem kellene lennünk, mégis itt vagyunk. Ha itt maradunk, talán megváltozik a jövő, és nem maradunk egyedül.

Megcsörrent a telefonom a zsebemben, még mielőtt bárki válaszolhatott volna. Szemem forgatva szedtem elő, majd vettem fel.

- Morgan? – szóltam bele ingerültebben a kelleténél.

- Lun, gyere haza és csinálj valamit a gyerekeddel.

- Te most viccelsz velem? – kérdeztem vissza markánsan. – Mégis miről beszélsz?

- Megivott egy üveg bort, és most senki sem érti mit beszél.

- Mert? – idegeskedtem tovább. – Mi az, hogy nem érti? Legyél már konkrétabb!

- Latinul beszél Jayce-hez, aki lefektette a kanapéra, mert az előbb sírt utánad. Most pedig nem értjük mit szeretne.

- Nem tudom, mit vártok tőlem, én sem fogom érteni – közöltem vele már-már kiabálva. – Jól van, mindjárt megyünk. Addig csináljatok vele valamit! – utasítottam, majd kinyomtam a hívást, és vettem egy mély levegőt. Nem voltam felkészülve a gyereknevelésre. Főleg nem tinédzserek nevelésére. Még én is az voltam, ha szigorúan vesszük.

- Honnan ismeri a nyelvünket a fiú? – érdeklődött Lucifer Naylee-nél, majd latinul folytatta a társalgást. Naylee pedig válaszolt neki, mire újfent kiszakadt belőlem egy sóhaj. Elképzelhető volt, hogy tényleg meg kellett volna tanulnom a nyelvet, ugyanis nagyon zavart, hogy csak én nem értettem semmit a társalgásból.

- Jót beszélgetünk – emelkedtem fel. – Mehetünk?

- Igen – ragadta meg a kezem Nathan. – Hagyjuk itt őket, lesz idejük ismerkedni.

Ezzel portált is nyitott alattunk, majd átzuhantunk fagyos valóján, és egyenesen a Colonie-i ház nappalijába érkeztünk.

Nael tényleg a kanapén feküdt, míg Jayce a karfán ült elég nyúzott arccal. Morgan egy pohár vizet próbált leerőltetni a fiú torkán, de az csak magyarázott valamit latinul neki.

- Most már megfojthatom? – emelte meg szemöldökét Nathan engem figyelve.

- Nem – válaszoltam. – Inkább mondd meg neki, hogy nem értjük, amit mond.

Nathan odasétált Morgan mellé, majd kivette a kezéből a vizet, és egyenesen Nael arcába öntötte. Szegény fiú felugrott ijedtében, ahogy észrevette őt, és a kanapé végébe kuporodott.

- Ne bánts – görbítette le az ajkát. Elkámpicsorodva figyelte Nathant, aki csak a fejét rázta.

- Nem foglak – válaszolta neki.

- Hol van Naylee? – kérdezte Nael rémülten. – Ugye nem bántottad? Engem bánts helyette, ő nem érdemli meg.

- Szerintem hozok neki kaját – állt fel Jayce, majd megindult a konyha felé.

- Senki nem bánt senkit, nyugodjál meg – mondta neki Nathan. – Kelj fel onnan inkább, és indulj meg a konyhába.

- Nem akarok, apa – nyávogta a fiú. – Félek tőled. Az anyukámat akarom – pislogott felém. – Anya! – nyújtotta felém a kezét. – Szeretlek, anya!

Odasétáltam Nathan mellé, majd megfogtam Nael kezét, és megpaskoltam a haját.

- Jól van, fejezd ezt be, kérlek.

- Etessétek meg vele – dugott egy szelet pizzát Jayce Nael orra alá. – Utána remélhetőleg jobban lesz.

- Nem vagyok éhes – tiltakozott Nael. – Csak anyát akarom.

- Edd meg! – parancsolt rá Nathan nem túl szívélyes hangnemben. – Most!

Nael nem felelt, csak elvette a tányért, majd szép lassan elmajszolta a pizzát. Ezidő alatt leültem a háta mögötti karfára, és vártam, hogy történjen valami. Nem, mintha vágytam volna rá. Jobban örültem volna némi nyugalomnak, és csendnek.

Nathan a mellkasán összefont kezekkel várakozott Naelre, miközben elég dühös pillantásokkal illette őt. De legalább ezúttal nem fojtogatta, egyelőre.

- Megettem – tette le a tányért maga elé az ülőgarnitúrára. – Tiszta víz vagyok – markolászta a pólója tetejét.

- Hozz neki másik ruhát! – löktem meg Nathan karját.

- Mert? – kérdezett vissza vonakodva. – Mi vagyok én?

- Az apja – veregette meg a vállát Jayce. – Szemmel látható a hasonlóság. Te is így viselkedtél múlt héten.

- Kösz – indult meg Nathan az emelet felé, majd két percen belül visszatért, és Nael felé nyújtott egy szürke pólót. – Tessék!

- Köszönöm, apa – vette el tőle, majd nekilátott a vetkőzésnek. Átvette a pólót, majd felém fordult, és nekem döntötte a fejét. – Szia, anya. Annyira hiányoztál.

- Akkor mit szólnál hozzá, ha aludnál egy kicsit? – nyomtam el magamtól, hogy felállhassak. Nathanre néztem, majd Nael felé böktem. – Vidd fel, és fektesd le aludni.

- Csak tud még járni – húzta fel a kanapéról Nathan a karjánál fogva a fiút, majd célirányosan a lépcső felé kezdte tuszkolni. A látvány vicces lett volna, ha éppen nem lett volna pocsék kedvem. Követtem őket felfelé. Nathan belökte az ágyunkba, majd rám emelte kék íriszét.

- Vedd le a cipőd – utasítottam Naelt. – De még ma! – tettem hozzá, mert nem igazán reagált felhívásomra. – Gyerünk! – noszogattam, mire végre méltóztatott megmozdulni, majd lerúgta magáról, és ráhajtotta a fejét a párnára.

- Anya, betakarsz?

Felsóhajtottam, majd szemem forgatva rátettem a takarót.

- Így megfelel?

- Igen, szeretlek – motyogta, miközben elhelyezkedett az ágyon. – Téged is, apa.

- Remek, szép álmokat! – fordult ki a szobából Nathan, majd leoltotta a villanyt, és várakozón rám emelte szemét az ajtóból. Idegesen követtem kifelé, mire becsukta a fatákolmányt, majd maga felé fordított a folyosón. – Szerinted valaha szükségünk van gyerekekre?

- Igen – rántottam vállat. – Szerinted nincs?

- Szerintem egyáltalán nincs. Nekem erre nincs szükségem – böködött a szobánk felé, ahol Nael aludt. Lényegében vérig sértett vele, hiszen pontosan tudta, hogy egyszer szeretnék gyereket. Nem is értettem, hogy mégis mi volt a problémája. De legalább időben a tudtomra adta, hogy ő meg nem.

- Rendben, akkor vegyük úgy, hogy él az, amit pár órája mondtam, és keress magadnak valakit, aki hasonlóan gondolkodik – jelentettem ki sértődötten, majd egyszerűen csak kikerültem, és lementem a konyhába, ahol Jayce és Morgan éppen ettek. Leültem velük szemben, majd én is elvettem egy szelet pizzát, és eszegetni kezdtem meglehetősen kényelmetlenül.

- Most már megint összevesztetek? – hajolt felém Morgan, mire megrántottam a vállam.

- Miért nem beszélitek meg? – unszolt Jayce is, mire felsóhajtottam, de nem válaszoltam. – Nath!

- Mi van? – dőlt neki az ajtófélfának elég lehangolt képpel.

- Nem eszel? – pislogott rá Morgan. – Gyere, ülj ide közénk szépen, Csillagszemű. Aztán fejezzétek be ezt a vitát.

- De nincs vita – felelte Nathan. – Eleanor szakított velem.

- Tényleg? – kuncogott fel Jayce, miközben engem kémlelt. – Ezt te sem gondoltad komolyan.

- De igen – folytattam a duzzogást. - Sajnos nem egyezik a gondolkodásmódunk a jövőt illetően – mondtam elég szigorúan. – Egyébként jó lett a kaja – váltottam témát, mintha az előző teljesen semleges lett volna számomra. – Sajnálom, hogy nem segítettem benne, lefoglalt valaki, aki mindig talál okot, hogy féltékeny legyen a semmire, és veszekedni kelljen vele miatta – pillantottam futólag Nathanre.

- Jaj, már! – csattant fel Morgan. – Hagyd abba, Lun! Felesleges ez a balhé, úgyis kibékültök fél óra múlva.

- Szóval az ő pártját fogod? – ugrottam fel az asztal mellől. Még a pizzát is visszadobtam a tányérra. – Akkor sok boldogságot kívánok nektek együtt. Elköltözöm!

- Mégis hova? – ráncolta homlokát Jayce.

- Apához – rántottam vállat, majd nemes egyszerűséggel kisétáltam a konyhából, és meglódultam az emeletre.

A lépcső közepénél jártam, amikor Nathan elkapta a karomat. Lassan fordultam felé. Egy lépcsőfokkal állt meg lejjebb, mint én, így ezúttal nem kellett felnéznem rá.

- Sajnálom – érintette meg az arcom. – Egy kicsit kikészít ez a helyzet, talán azért viselkedem ennyire borzalmasan ma, de nem gondolnám, hogy ettől még el kéne hagyj engem, amikor inkább szükségem lenne rád.

- Nathan, te mondasz olyan dolgokat, amik teljesen... feldühítenek – mondtam halkan. – Tudod jól, hogy egyszer szeretnék gyereket, erre közlöd velem, hogy te meg soha. Mégis mit kéne gondoljak vagy érezzek?

- Nem mondtam komolyan, sajnálom – hajtotta le a fejét. – Úgy is az lesz, amit te szeretnéd, tudod jól.

- Miért kéne úgy lennie, ha te nem ezt akarod? – ráztam meg a kobakom zaklatottan. – Mégis mi értelme van, ha te nem úgy szeretnéd? Elmondom, hogy semmi.

- Mert én bármit megtennék, hogy boldoggá tegyelek – ragadta meg a kezemet. – Nem mindig sikerül, de igyekszem.

- De ettől te nem leszel boldog – szálltam vele vitába.

- De igen, nekem te vagy a boldogságom.

- Nathan, ez így nem normális – adtam tudtára lágyabb hangon. – Nem teheted magad függővé tőlem ilyen módon.

- Csak szeretlek – simított végig kézfejemen.

- Tudom, és én is téged, de szeretném, ha átgondolnád ezeket a dolgokat, aztán elmondanád, hogy mire jutottál. Lehet jót tenne egy kis távolság most nekünk, mert egész nap csak veszekszünk a semmin.

- Két hónapja minden alkalmat megragadsz, hogy veszekedj velem – suttogta elhalóan. – De egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy itt hagyjalak, te pedig most egy nap után inkább elmész? Sőt, elköltözöl inkább? Tudod, ez nem túl fer velem szemben.

Összeszorítottam a számat, mert ebbe nem gondoltam bele ennyire. Igaza volt. Magam sem értettem, hogy miért éreztem azt, hogy menekülnöm kell. Talán nekem is betett, hogy ideérkezett két gyerek a jövőből, és megrémültem a felelősségtől, ami alapesetben ezzel járt. Ennek ellenére mégsem hagyhattam őt magára, mikor világosan elmondta, hogy szüksége van rám.

Vettem egy nagy levegőt, majd közelebb araszoltam hozzá a lépcsőfokon, rátapasztottam ajkamat az övére, és megcsókoltam. Tenyerem vállára simítottam, míg ő átkarolta a csípőmet.

Morgannek is igaza volt. Annyira szerelmes voltam belé, hogy bármit megbocsátottam volna neki, és bármit megtettem volna, ha ő kéri tőlem. Így ez el is dőlt. Nem megyek én sehova nélküle. Maradok, és viselem, ahogy ő is tette velem az elmúlt időszakban.

- Sajnálom – súgtam az ajkába, ugyanis nem voltam hajlandó elhúzódni tőle. – Szeretlek, szerelmem. Nem megyek sehova nélküled, megígérem.

- Nem költözöl el? – kérdezte halkan.

- Csak ha jössz velem – kuncogtam fel. – Nem, nem költözöm sehova. Itt maradok, és megoldunk mindent együtt.

- Ezt is megígéred?

- Igen – pusziltam még egyszer szájon, majd megkapaszkodtam a nyakába, és felcsimpaszkodtam rá. Lábamat a csípője köré fontam, és úgy bújtam bele ölelésébe.

Nathan nem szólt semmit csak megtartott, és szorosan magához ölelt. Magába szívta illatomat, majd megindult velem lefelé a lépcsőn. Nem tudtam hova tartunk, de nem számított, ha vele voltam.