Az ebédlőbe érve azonnal körbeültük szokásos asztalunkat a legszélső sarokban. Nathan a jobbomon ült, míg Morgan a balomon. Morgan bal oldalán Dailan, Dailan mellett Jay és Anabell. Anabell másik felén pedig Noah kuporgott szégyenlősen. Gemma és Jane ezúttal nem tudtam, hogy merre voltak. Mostanában szokásukká vált késve érkezni. Vagy ezúttal mi nem jöttünk időben.

 - Szóval Noah – fordult felé Nathan, miközben rákönyökölt az asztalra. – Honnan származol?

 - Seattle-ből költöztünk ide, mert apám itt kapott állást a városban – válaszolta Noah halkan.

 - Apáddal élsz? – csatlakozott Morgan is a beszélgetéshez.

 - A szüleimmel, és a féltestvéreimmel – bólogatott Noah.

 - Jól hangzik – harapott bele Jayce a szendvicsébe. – Hány testvéred van?

 - Túl sok – csóválta meg a fejét Noah. – Összesen kilencen vagyunk.

 - Az tényleg elég sok – mormolta Anabell. – És te vagy a legidősebb?

 - Nem, én vagyok a harmadik a családban. Van még két bátyám. Három húgom, és három öcsém.

 - Nem bolondulsz meg otthon? – vonta fel a szemöldökét Morgan.

 - Igyekszem elkerülni a társaságukat – villantott egy félénk mosolyt Noah. – Nem vagyunk túl jóban a bátyáimmal. Sosem voltak túl kedvesek velem.

 - Az mit jelent? – kérdezte Nathan.

 - Állandóan csak szívatnak – mesélte Noah. – És szeretnek verekedni. Alig várom, hogy leérettségizzek, és csinálhassam a magam dolgát.

 - Milyen állást kapott itt apukád? – tudakolta Anabell két falat chips között.

 - Építész – húzta el a száját oldalra. – Felkérte egy templom, hogy hozza rendbe a belsejét, ő pedig rögtön rohadt – forgatta meg a szemét. – Katasztrófa, amit művel, de mindegy is. Nem szeretnélek ezzel fárasztani titeket.

 - Mi katasztrófa? – kérdeztem halkan Nathan karjába kapaszkodva.

 - Apám elég... vallásos – mormolta Noah. – Odavan teljesen ezektől a Jézusos szarságoktól. Lényegében teljesen bele van bolondulva ezekbe. Templomba jár, és az egész családra ráerőltette az imádságokat, meg minden ehhez hasonló badarságot. Személy szerint én utálom ezt az egészet.

- Miért? – szólalt meg először Dailan, mire Nathan rásandított.

 - Mert kiskoromtól kezdve erőszakosan hinni kellett, imádkozni, templomba járni, és nem hagyták, hogy kialakuljon egy sajátos elgondolásom erről, így minden Istenhez kapcsolható dolgot utálok.

 - Én bírom a srácot – emelte meg elismerően Jayce a szendvicsét, mire belerúgtam a bokájába az asztal alatt. Egy fájdalmas grimaszt kaptam válaszul.

 - Még kiderül, hogy tényleg van egy sátánista az iskolában – vihogott fel Morgan, miközben odacsapott egyet Nathan vállára közvetlen a fejem felett. Nathan nem is reagált inkább már. Végtelenül unta, hogy ezekkel a pletykákkal csesztették állandóan.

 Noah összeszorította a száját, de nem szólt semmit, mire szemöldököm felszaladt. Talán tényleg az lett volna?

 Néma csend telepedett az asztalunkra. Mindenki egymásra pislogott egy darabig, majd Noahra elég várakozóan.

 - Ez elég kínos – jegyezte meg Jayce. – Most komolyan sátánista vagy? – szegezte a kérdést Noahnak, aki erre csak vállat rántott.

 - Elképzelhető – vallotta be Noah, mire a levegő újfent megfagyott körülöttünk, így Noah megpróbálta menteni a menthetőt. – De ezt ne úgy képzeljétek el, hogy... állatokat bántok, vagy ilyesmi. Én csak... másban hiszek, mint az emberek nagy része. Ennyi.

 - Igen? – érdeklődött Nathan. – Tudok javasolni számodra egy nagyon kedves lányt, aki szívesen terjeszti majd a pletykát rólad. Addig is leakadnak rólam ezzel kapcsolatosan. Szőke, nagyon idegesítő, nagyjából ekkora – emelte magasba a kezét. – Ha gondolod szívesen bemutatlak neki, hátha akkor végre békén hagy engem. - Felkuncogtam szavaira, de az ötlet nekem is eléggé tetszett.

 - Jól néz ki? – vonta fel a szemöldökét Noah, mire rögtön elfintorodtam. Vártam a választ, méghozzá annyira, hogy el is eresztettem őt, és Morgan felé húzódtam. Nathan rám pillantott, majd vissza Noahra.

 Morgan felvihogott mellettem, Jayce pedig folytatta. Nathan szóhoz sem jutott a helyzettől, amibe került hirtelenjében. Hát igen, elég kellemetlen volt, legalábbis számára, hogy mégis miként nyilatkozzon előttem az exéről, aki hónapok óta loholt utána, és keserítette az életünket rámenősségével.

 - Számomra nem, de hozzád pont illene – nyögte ki végül a diplomatikus választ pont abban a percben, amikor megszólalt a csengő.

 Talán azt hitte, hogy ezzel megkímélhette magát egy vitától velem, de már voltak elképzeléseim a számonkéréssel kapcsolatban.

Mindannyian felemelkedtünk az asztal mellől. Nathan megragadta a kezemet, majd maga után kezdett húzni a következő óránkra, ami biológia volt. Készségesen követtem a teremig, ahol helyet foglaltunk, igaz késve, de egyikünket sem érdekelte különösebben.

 Egész órán csendben voltam, csak pislogtam a tábla felé szótlanul.

 - Haragszol rám? – súgta oda az óra vége felé.

 - Nem – feleltem szűkszavúan, majd elfordítottam a fejem a másik irányba.

 Elég hosszan fújta ki a levegőt mellettem, de továbbra sem néztem rá. Minden ellenérzésem felszakadt Evelynnel kapcsolatban. Nem kellett volna így éreznem, mégis megtörtént.

Felsóhajtottam, ahogy a csengő csilingelni kezdett, majd bedobáltam a táskámba a cuccaim, és megindultam a tornaterem felé. Imádtam a mindennapos büntetést, amit az év eleji egy hónapos hiányzásunkkal értünk el.

Nathan megragadta a karomat, mielőtt bemehettem volna a terembe, majd félrehúzott a folyosón, és szembe állított magával.

 - Luna, szerelmem, remélem tudod, hogy nekem te vagy a leggyönyörűbb a világon – simította meg az arcomat, mire ismét felsóhajtottam.

 - Tudom, csak... nem hiszem, hogy igazat mondtál.

 - Mármint miről? – ráncolta homlokát. – Megígértem, hogy többé nem hazudok neked, ehhez tartom is magam.

 - Tudom, csak... nyilván nem lettél volna Evelynnel, ha szerinted nem nézne ki jól – adtam tudtára legújabb agymenésemet.

 - De hisz már elmondtam, hogy mi történt – ragadta meg a kezemet. – Nem tudom meg nem történtté tenni, de ha lenne rá mód, hidd el, hogy megtenném.

 - Jól van – mormoltam. – Sajnálom, én reagálom túl – karoltam át, majd belefúrtam az arcom mellkasába.

 - Szeretlek, kis kukac – puszilta meg a hajam, mire egyből felszaladt a szemöldököm és elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. Még kukacnak hívott.

- Miért kukac? – kérdeztem gyémántkék pillantását állva.

- Mert sokat kukacoskodsz – mosolygott rám. – Kérlek, ne sértődj meg.

 - Sajnálom – hajtottam le a buksimat bűnbánóan. Tényleg ennyire borzalmasan viselkedtem volna az elmúlt időszakban vele? Talán igaza volt, hiszen most is rögtön a kötözködés fordult meg a fejemben ahelyett, hogy elengedtem volna ezt az egészet, mikor nyilvánvaló volt, hogy Nathan engem szeretett és nem Evelynt.

 - Ne szomorkodj nekem még emiatt is – emelte meg az állam. – Csak legyél jókedvű, és utána meséld el nekem, hogy mégis mit mondtál te Morgannek, amiért együtt kell velem éreznie – vigyorgott rám.

- Jaj – motyogtam elhalóan, de végül nem a kérdésére feleltem. – Ma bulit fog tartani, és végül belementem.

- Tényleg? – lepődött meg, mire bólogatni kezdtem. – És ezért kell neki...

 - Nem – vágtam szavába. – Ez csak az, ahonnan kiindult a beszélgetés. Veled akar piát vetetni – kuncogtam fel, mire Nathan elég értetlenül bámult vissza rám. – Elfelejtette, vagy tulajdonképpen fel sem fogta, hogy hány éves vagy. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy feltett egy csomó hülye kérdést rólad, aztán elmeséltem neki a dolgokat.

 - Milyen dolgokat? – ráncolta homlokát.

 - Arról, hogy mit csináltál, miután átváltoztál – pislogtam rá nagyokat, hátha nem akad ki annyira, mint amennyire vártam.

 - Értem már – csóválta meg a fejét. – Majd akkor beszélgetek vele, hogy nem kell engem sajnálnia emiatt.

 - Vagy akár be is mutatkozhatnál neki – nevettem halkan. – Na, menjünk, mielőtt McCoy rángat be.

 - Nem hagynám neki – puszilta meg az ajkam, majd elhúzódott és besétáltunk a tornaterembe, hogy ma is kitakarítsuk, mint minden egyes rohadt nap.

Fél óra elteltével éppen egy seprűn támaszkodtam a lelátó mögötti részen, míg Nathan egy szivaccsal a kezében sétálgatott fel-alá. A munkamorálunk nem volt túl kielégítő.

 - Tudod min gondolkodtam? – állt meg előttem, majd hirtelen az ajtó felé kapta a fejét. – Itt van apám. – Úgy tűnt sosem tudom meg, hogy mi járt a fejében.

 - Mi? Mit keres itt?

 - Nem tudom – mormolta, de ahogy kimondta, a tornaterem ajtaja kinyílt, és besétált rajta a sátán. Szeme bejárta a helyiséget, majd egyenesen Mr. McCoyhoz indult, aki a túloldali lelátón olvasott egy könyvet.

 - Üdvözlöm Mr. McCoy! – köszöntötte a kelleténél gúnyosabb hangnemben.

 - Mr. Jones? – tette le maga mellé a könyvet McCoy. – Miben segíthetek?

 - Sürgős családi okokból elvinném a fiamat, és Eleanort is, ha nem gond.
Nathannel elég értelmetlenül pillantottunk össze, majd letettük a takarítóeszközöket, és odasétáltunk Lucifer mellé. Ránk emelte kék szemét, majd vissza McCoy-ra a válaszára várva.

 - A fiát elviheti, Mr. Jones, de Eleanornak maradni kell a büntetés végéig, ugyanis tudtommal nem a maga lánya.

 - Eleanor velem jön – jelentette ki Lucifer ellentmondást nem tűrő hangon, mire McCoy hátrahőkölt, így hozzátette. – Az édesanyja beleegyezésével viszem el, természetesen.

 Emmát biztos nem zavarta volna amúgy sem, ha magával vitt volna a sátán bárhova. Ő maga akart letoloncolni a pokolba annak idején, így nyugodt szívvel hallgattam Lucifer hazugságait McCoy felé.

 - Menjenek – egyezett bele végül McCoy. – De hétfőn fél órával tovább maradnak.

 - Így lesz – somolygott Lucifer ítéletünk hallatán, majd felénk fordult, és hunyorogva végigmért minket. – Induljatok!

 Megforgattam a tekintetem, ahogy Nathannel egyszerre hátat fordítottunk neki, majd elhagytuk az iskola épületét. A kocsi mellett álltunk meg, ahol Morgan, Dailan, Jayce és Anabell vártak ránk. Nem értettem, hogy mégis miféle összejövetelt rendeztünk. Talán előbb kezdődik a parti, és ezúttal Lucifer is részt kívánt venni benne? Kételkedtem benne.

 - Ide figyeljetek, neveletlen gyermekek – kezdett bele Lucifer. – Azonnal mindenkire szükségem van a birodalmamban. Valami érdekes történt.

 - Mi, apám? – tudakolta Nathan feszülten.

 - Ez sokáig tart? – hisztériázott Morgan. – Nekem vásárolnom kéne, és szükségem lenne Nathanre is hozzá!

 - Minek neked a fiam a vásárláshoz, Morgan? Tán nem bírsz el két szatyrot egymagad? Vidd magaddal Jayce-t, vagy azt az emberleányt ott, akit állandóan magával cipel mindenhova.

 - Nehezen veszek alkoholt – fonta össze karját mellkasán Morgan.

 - Morgan – csattant fel Nathan. – Felfogod, hogy húsz vagyok? Szeretnéd, hogy elmagyarázzam máshogy? Számoljuk meg az ujjainkon, hogy eljusson az agyadig?

 - Mekkora bunkó vagy – csapta vállon Morgan. – Rohadt szemét!

 - Azonnal fejezzétek be – dördült Lucifer legkeményebb hangja a levegőben. – Egy órán belül megoldható a probléma, utána megpróbálhattok illegálisan alkoholt vásárolni. Bár kétlem, hogy ezt a gyermeket bárki felnőttnek nézné – kémlelte fintorogva Nathanielt. – De kíváncsian várom az eredményt – kunkorodott végül felfelé ajka, majd folytatta. – Most befelé abba a bokorba, egyesével! A nagyterem erkélyén találkozunk.

 - Remek – sóhajtozott mellettem Nathan. Arca elég gondterheltnek tűnt. Én azért örültem, hogy megúsztuk a takarítás felét, és emellett volt némi történés is. Addig sem volt időm máson gondolkodni.

 - Jayce, az ember leány nem jöhet le a poklomba.

 - Mert? – háborodott fel Anabell. – Talán én nem tartozom ide?

 - Nem, leány – grimaszolt a sátán. – Egy egyszerű ember vagy. Mit kezdjünk veled? Véletlenül beléd botlik egy alattvaló, és a kutyák elé hajít vacsorának.

 - De azért Morgan lemehet? – folytatta Anabell fennhangon, mire Morgan szemöldöke egyből felszaladt, és sértődötten felé fordult, azonban mielőtt szólásra nyithatta volna a száját Jayce megszólalt.

 - Ana, kérlek, befejeznéd ezt? – kérte tőle nyugodtan. – Elég kellemetlenül viselkedsz most. Én sem szeretném, hogy a pokolban rohangálj.

 - Szóval te sem állsz mellettem? – hisztériázott Anabell. – Tudod mit, Jayce? Elmentek ti mind a ... pokolba! – dobbantott egyet a lábával, majd duzzogva elsétált. Jayce csak pislogott utána, majd megrázta a fejét, és vett egy nagy levegőt. Mi többiek inkább már nem is tettünk semmiféle megjegyzést Anabell lehetetlen viselkedésére. Egyszerűen nem fogta fel, hogy ő csak egy ember volt, hiába járt egy hibriddel. Ettől még ő nem vált azzá, bármennyire is szeretett volna közénk tartozni.

 - Egy probléma megoldódott – csapta össze a tenyereit Lucifer. – Indulás!

 Ezzel meglódultunk a bokor felé, ahol Nathan portált nyitott alattunk, amin keresztül egyenesen az erkélyre zuhantunk.

A nagyteremben elég nagy volt a hangzavar. Kiáltoztak, morogtak, és beszélgettek a sárga és piros szemű démonok odalent, akik csak a pokolban voltak képesek létezni. Nathan a korlát mellé lépett, majd végignézett rajtuk. Én is ugyanígy tettem. Összeszűkült szemekkel bámultam rájuk, mert úgy tűnt, hogy többen voltak, mint kellett volna lenniük. Összesen a legutóbbi számláláskor 567-en voltunk, most legalább kétszer ennyien.

 - Fél- ivadék! – ordított az egyik sárgaszemű odalentről. – Mit keresel a Nagyúr erkélyén?

 - Ez nekem beszél? – kérdezte Nathan kitágult szemekkel.

 - Azt hiszem – motyogtam a sárgára meredve. Taszított ráncos, előre álló homloka, és szürke, beesett pofája. Nem állt jól neki a fintor.

 - Hol van az urunk, fél-ivadék? – folytatta egy piros.

 - Nem érted, hogy halott Grant? – hőbörgött egy másik odalentről. – Az előbb pedig Lucifer Nagyúr fiát sértegetted!

 - Látjátok, amit én? – állt mellénk Lucifer, miután megérkeztek. Mindenki idesereglett mellénk, és csak figyeltük a megkétszereződött démonokat. Úgy tűnt, hogy valamiért nem voltak tisztában Nathan származásával, és Belzebubot keresték, mint urukat.

 - Elmondanád, hogy miért lettek kétszer annyian, apám? – érdeklődött Nathan kimérten. – Nem teljesen értem.

 - Ezek itt lent azok a sárgák és pirosak, akiket Eleanor megölt a védelmedben fél évvel ezelőtt.

 - Az lehetetlen – motyogta Nathan. – Hogy kerültek ide?

 - Nekem is ez a kérdésem, fiú! – kérte számon rögtön Lucifer. – Mit csináltatok már megint tudtom nélkül, Nathaniel? Azonnal adj számot róla, különben nem állok jót magamért!

 - Semmit, apám. Iskolába mentünk, és tettük, amit mondtál! – szállt vele vitába habozás nélkül.

 - Kételkedem benne, lázadó gyermek – szidta tovább fiát a sátán, majd lepillantott az alattvalókra. – Jobbra álljanak azok, akik eddig is életben voltak. Balra azok, akik visszatértek a halálból – adta ki az utasításokat az alattvalóknak szigorúan.

 - Nekem te nem parancsolsz, féreg! – jött odalentről egy bátor felszólalás, mire Lucifer várakozás nélkül maga elé emelte a piros szemű démont láthatatlan képességével. A démon megilletődve szuggerált bennünket, majd egyszerűen lángra kapott a teste. Lucifer hagyta leesni a többi démon közé.

 - Így jár az, aki nem teljesíti a parancsomat – szólalt fel erélyesen a sátán. – Most tegyétek, amit mondtam!

 - Én nem bírom ezt a brutalitást – súgta Morgan a fülembe a korlátot szorongatva.

 - Majd hozzászoksz – biztosítottam róla.

A démonok két táborra osztódtak Lucifer fenyegetésére. Lucifer mellkasán összefont karokkal figyelte őket.

 - Mit szólsz, leányom? – emelte rám kék tekintetét. – Azokat ott mind te végezted ki!

 - Írjuk őket a listához – mormoltam az orrom alatt. Nem voltam büszke a gyilkosságokra, amiket elkövettem, de legalább nem indok nélkül tettem egyiket sem.

 - Távozzanak, akik eddig is életben voltak! – bökött Lucifer a nagyterem kijárata felé. – A többiek maradjanak!

 A pokol életben maradt lakossága kisompolygott az ajtón. A maradék ötszáz nagyjából, akit én magam öltem meg, szétszéledtek a teremben. Beesett arcukon többnyire fintor ült. Egy-kettő még morgott is, néhányuk hörgött, és kiabált.

 - Csendet! – mennydörögte a sátán. – Te ott! – mutatott az egyik sárgára középen. – Mikor keltél életre?

 - Kicsivel kevesebb, mint két hónappal ezelőtt – felelte a sárga magabiztosan.

 - Hol voltatok eddig? – kérte őket számon Lucifer fennhangon.

 - Vándoroltunk a palota felé – kiáltotta egy piros. – Eddig tartott gyalog ideérni.

 - Hol van az urunk, trónbitorlók? – szólalt fel egy újabb lelkes öngyilkos odalent. – Hol van Belzebub Nagyúr? A leányát látom odafent, de őt nem.

Lucifer szeme vérvörössé alakult a sértések hallatára. Magasba emelte a pirosszeműt, és közvetlen elénk húzta láthatatlan erejével.

 - Belzebub halott – rivallt rá a legmélyebb hangján. – Még egyszer akármelyikőtök trónbitorlónak mert hívni, nem hagyom meg az életét. Értetted, szolga?

 - I...igen, kegyes Nagyúr!

 - Félreértettél, te meghalsz – közölte vele Lucifer, majd nemes egyszerűséggel őt is lángra lobbantotta, és hagyta lezuhanni a kőpadlóra.

 - Akár kinyírhatnád az összeset – javasolta neki Nathan. – Nem látod, hogy nem túl engedelmesek?

 - Én ezt nem bírom – karolt belém Morgan. – Leülök hátul.

 - Menj – sóhajtottam.

Morgan elég nehezen barátkozott meg fél-ivadék létével. Többnyire sehogy. Hónapok óta még csak át sem változott. Utoljára akkor, amikor fogságban tartották Lilith fiai.

- Nem ölhetem meg mindet, fiú – dorgálta Lucifer Nathant. – Gondolkozz nagyban, Nathaniel. Ezek itt hasznosak lehetnek, amint térdet hajtanak – vigyorodott el, majd az alattvalókra förmedt. – Térdre!

Néhányan összenéztek, majd egyesével leereszkedtek a térdükre, és még a fejüket is lehajtották.

- Jayce, felügyelnél rájuk, hogy engedelmesen térdeljenek, míg beszélek Nathaniellel és Eleanorral négyszemközt? – kérte Lucifer öcsémet, mire az kitárta karjait tehetetlenségében.

- Mégis mit kezdjek velük, ha felállnak?

- Aki feláll, az meghal – szögezte le Lucifer elég hangosan ahhoz, hogy odalent is jól hallják a démonok.

- Mármint én öljem meg őket?

- Csak azt, aki feláll, fiú – mondta Lucifer egyre türelmetlenebbül. – Tán rossz a füled? Vigyünk el orvoshoz, gyermekem? Megfutamodsz egy kis felelősségtől?

- Bocs – emelte maga elé védekezően a tenyereit Jayce. – Nem szokásom démon hordákat felügyelgetni.

- Most fogsz! – dörrent Lucifer hangja, majd rám és Nathanre emelte szemét. – Kövessetek!

Lucifer óriás léptekkel szelte át a fáklyák által bevilágított, széles folyosót. Alig győztem kapkodni utána a lábam, olyan tempóban haladtunk. Végül egy vörös, kétszárnyú ajtót tárt ki képességével, így beléptünk a tanácskozóba, melynek közepén egy kőasztal állt, körülötte székekkel. Átszeltem a piros szőnyeget, majd leereszkedtem az egyik üres székre. Nathan lehuppant mellettem egy másikra, majd az asztalra könyökölve apja felé hajolt, aki velünk szemben foglalt helyet.

- Apám, mi olyan titkos, ami miatt el kellett vonulni? – vetette fel az első logikus kérdést.

- Mert amiről beszélni fogunk az hármunkra tartozik. Legalábbis egyelőre.

- Oké, akkor mondjad – sürgette Nathan. – Mi a baj?

- Van egy feltevésem – ráncolta homlokát Lucifer. – Azt gondolom, hogy a kitöréssel, amit több, mint egy hónapja véghez vittetek nem csak életeket vettetek el, hanem adtatok is. Azok ott lent, mind Belzebub szolgái voltak, amíg meg nem ölted őket – pillantott rám Lucifer. – Ezáltal azt feltételezem, hogy nem ők az egyetlenek, akik életre keltek. Véleményem szerint van rá esély, hogy... bárki újra köztünk lehet azok közül, akiknek életét vetted, vagy vettétek.

Értetlenül meredtem a kőlapra egy darabig. Igyekeztem feldolgozni, hogy valószínűleg ezen gondolatmenet alapján mindenki életben lehetett, akit megöltem eddig. A lista nem volt rövid, sőt...

- Szóval szerinted mások is életben lehetnek még azok közül, akiket az összekapcsolódás előtt megöltünk? – érdeklődött Nathan, mire felkaptam a fejemet én is.

- Nem tudom, de hamar fényt kell rá derítsünk – bólogatott Lucifer, majd végül rajtam állapodott meg kék írisze. – Eleanor, adj számot róla, hogy kiket öltél meg pontosan a lázadás leverése előtt.

- Itt ülünk reggelig – motyogtam bánatosan, majd nyugalmat erőltettem magamra, és nekikezdtem. – Gabriel, a nagyteremben térdelő démonok, akkor... Belzebub? Az számít?

- Végül is te adtad meg neki a kegyelemdöfést – mutatott rá Lucifer, mire vállat rántottam.

- Oké, akkor Belzebub, és... - Nathanre pillantottam segélykérően. Sosem bírtam megjegyezni a félfivéreinek a nevét. – Mammon, és a másik kettő, akiknek hiába szeretném, de nem bírom megjegyezni a nevét.

- Gunner és Dommiel voltak azok – segített ki Nathan, mire bólogatni kezdtem.

- Urielt kifelejtetted – világított rá Lucifer, mire összeszorítottam a számat. Tetemes lista volt. Egy igazi könyörtelen, anyaszomorító gyilkos voltam, és nem tehettem ellene semmit.

- Igen – sóhajtottam gondterhelten. – Ennyi.

- Nathaniel, te következel.

- Lilith, Rosier, és az egész mennyei sereg – dőlt hátra a széken, majd elég rémült arckifejezést öltött fel. – Baszki, apám! Ha igazad van, akkor nagy szarban vagyunk.

- Bizony, gyermekeim – bólogatott Lucifer.

- Mi erre a megoldás? – dőltem előre feszülten. Nem szívesen kerültem volna szembe újra Belzebubbal, se Lilith-tel. Egyik ősdémonnal sem szimpatizáltam különösebben.

- Először is ki kell derítenünk, hogy igazam van-e – felelte Lucifer. – Ezt holnap megejtem, ugyanis felkerestem Rafaelt.

- Mit akarsz tőle? – kérdezte Nathan.

- Kideríteni újra teljes-e a seregük, fiam. Persze nem ezzel az indokkal hívtam ide. Úgy tudja, hogy információt szolgáltatok neki.

- Milyet? – tudakoltam várakozón.

- Azt fogom neki mondani, hogy a fenyegetés megszűnt a legújabb próféciával kapcsolatban.

- Szóval a vetélésemmel fogsz kérkedni? – keltem ki magamból azonnal. – Mintha nem lenne önmagában is elég szörnyű az egész, de persze, meséld csak el ezt a csodálatos történetet Rafaelnek, hadd örüljenek odafent, hogy szenvedek.

- Nyugalom, leányom, ez mind teljességgel lényegtelen. Ez csak egy indok a találkozóra.

- De nem változtat semmin – csattant fel Nathan. – Nem oldódott meg semmi, hiszen a megjövendölés egy elsőszülöttről beszél. Ez a gyerek sosem született meg, tehát a prófécia ugyanúgy megmaradt, nem?

- Persze – vigyorodott el Lucifer. – De ez sem számít, fiú. Amint megtudják, hogy megfogant egy gyermek, azonban nem született meg azonnal meg fognak rémülni. Tisztában lesznek vele, hogy mi vagyunk előnyben, hiszen nyilvánvalóan a ti utódotokról szól a prófécia. Ezáltal a mi kezünk közé kerülne egy elég erős fegyver. Hadd rettegjenek, hogy vajon mikor fogan meg újra egy nagyerejű gyermek.

- Most már arra ösztönzöl, hogy gyereket csináljunk? – fintorgott Nathan. – Eldönthetnéd, hogy mit szeretnél, apám.

- Nem! – csapott az asztalra Lucifer. – Eszetekbe ne jusson semmi ilyet tenni! Használjatok védszert, minden esetben – kiáltotta idegesen. – Persze idővel elkerülhetetlen, de lehetőség szerint toljuk minél messzebbre. Nincs most, és az elkövetkezendő tíz évben sem szükségünk hibrid porontyokra, Nathaniel. Világos voltam?

Feszülten fújtam ki a levegőt a tüdőmből. Már megint a mi nem létező gyerekünkről szólt a beszélgetés, ami jelen helyzetben kimondottan irritált. Akkor legalább itt maradt volna velünk a kisbaba, de nem. Még ennyi sem jutott nekem.

- Igen, apám, mint a nap – forgatta a szemét Nathan. – De továbbra sem értem, hogy minek fenyegetőzöl ezzel. Csak olaj a tűzre. Ha teljes a mennyei sereg, akkor idejönnek, és megint Eleanort akarják majd megölni, és most már engem is, hiszen én pusztítottam el őket. Nem lehet, hogy inkább csendben kéne maradni, és eltitkolni, hogy egyébként alig vagyunk hatszázan?

- Épp ez a lényeg, fiú – kezdett bele Lucifer. – Ők nem tudják, hogy egy lélek sem maradt a poklomban. Ők azt hiszik, hogy teljes a létszámunk. Emelett itt vagytok ti ketten, és Jayce is. Minden ütőkártya nálunk van. A hab a tortán már csak az a gyermek, akiről a prófécia ír.

Újfent felpaprikáztam magam a megjövendölésen. Eleve nevetségesen csengett, ennek fejében még konkrét neveket sem említett.
„Így szól e jövendölés, mi kétes Istenek gyermekeire szálljon; a felperzselt világ felett kék szemű fiúgyermek az Úr; a sátán vérének elsőszülötte lészen minden élőnek elpusztítója."
Nehéz lett volna konkretizálni?

- Hát nem tudom... - mormolta Nathan.

- Gondolj bele, Nathaniel. Legutóbb elpusztítottad a mennyei sereget. Miért akarnának támadni, mikor valószínűleg félnek tőled? Tisztában vannak az erőddel, fiú. Nekik sem ment el az eszük, hidd el nekem, elég jól ismerem őket.

- Értem – bólogatott Nathan. – Akkor mi mit tegyünk?

- Menjetek iskolába – kunkorodott Lucifer ajka újra felfelé. – De közben járjatok nyitott szemmel. Holnap délután kettőre itt várlak mindkettőtöket, és megvitatjuk, mire jutottam Rafaellel.

- Szuper, akkor mehetünk alkoholt vásárolni? – emelkedett fel Nathan.

- Előbb szeretnék megbizonyosodni róla, hogy biztosan felfogtátok-e, hogy mit mondtam az előbb – mondta Lucifer fennhangon. – Nincs szükségünk hibrid porontyokra!

- Felfogtuk – szólt oda Nathan erélyesen, mire Lucifer latinul kezdett hablatyolni. – Értettem az előző nyelven is, de kösz, hogy biztosra mentél.

- Leányom, te mikor tanulod meg a nyelvünket? – szegezte nekem a kérdést a sátán, mire jóformán hátrahőköltem.

- Soha? – kérdeztem vissza, mire arca elég mérges ábrázatot öltött.

- Szégyenbe hoznád a családunkat?

- Apám, nem hagynád inkább békén? – kelt a védelmemre Nathan. – Senki sem beszéli ezt a nyelvet.

- De igen, fiú. Itt lent mindenki! – oktatta ki Lucifer. – Meg fogja tanulni, miután leérettségiztetek. Te magad fogod megtanítani rá.

- Persze, apám. Minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd – hagyta rá Nathan, majd felém nyújtotta a kezét. – Menjünk, mielőtt még valamit kitalál.

- Szenvtelen, lázadó gyermek vagy, Nathaniel. Magam sem értem, hogy mi lett veled!

- Semmi, apám. Nyugodj meg. Menj, terelgesd a visszatért alattvalóidat.

- Szóval már utasításokat is osztasz, fiú? – hergelte magát tovább a sátán, miközben én is felemelkedtem, majd elkaptam Nathan kezét.

- Javaslatot tettem – sóhajtotta Nathan, majd nemes egyszerűséggel elkezdett kifelé húzni a helyiségből. Végigmentünk a folyosón, majd az erkélyre érve egyből csatlakoztunk a többiekhez.

A démonok odalent ugyanúgy térdeltek, ahogy itt hagytuk őket korábban.

- Na, Jayce, hányat kellett megölni? – kérdezte Nathan öcsémtől.

- Egyet! – rázta meg a fejét idegesen Jayce. – Beszélt itt össze-vissza mindenféle fattyakról, meg koszos vérről, ami nem is zavart volna különösebben, csak aztán elkezdett szidni engem és Lunát, amivel eléggé megbántott.

- Ez a beteg állat lement, és kitörte a nyakát – kiáltotta Morgan zaklatottan. – Komolyan nem hiszem ezt el! Gyilkosok között élek.

- Jajveszékelő, puhány leány, szeretnél te is megölni valakit esetleg? – érkezett az erkély hátsó bejárata felől Lucifer. – Vannak odalent még biztos jelentkezők.

- Nem, de köszönöm a lehetőséget – ellenkezett Morgan vehemensen, majd mellém sétált, és belém karolt. – Lun, ugye nem fog kényszeríteni rá? – súgta nekem, mire felkuncogtam.

- Majd átvállalja valamelyikünk a hálátlan feladatot tőled, ha így alakulna. Nekünk már úgyis mindegy – nyugtattam, bár magam sem gondoltam komolyan. Nem szerettem ölni, hiába tettem már meg oly sokszor.

- Mehetünk, Morgan? – váltott témát Nathan. – Mi a B terv, amennyiben elhajtanak engem a vásárlás alkalmával?

- Ugyan már Nathaniel – rázta a fejét Lucifer. – Ne hozz rám szégyent! Menj oda, és vedd meg, amire szükség van. Legyél magabiztos, és add ki magad idősebbnek.

- Pontosan olyan határozottan fizess majd, ahogy nekem hazudoztál – mosolyogtam Nathanre gúnyosan. – Akkor nem lesz gond. - Jayce felkuncogott kijelentésemen, mire felhúztam magam. – Téged sem kell félteni, Jayce Theodore! Majd ketten álltok a kasszában, hazudozók. Kapaszkodjatok össze, és vegyétek meg Morgannek, amit akar!

- Ez az, Lun! – biztatott Morgan. – Adj nekik!

- Akkor menjünk vissza a kocsiért – mormolta Nathan. Láthatóan lelomboztam előző szavaimmal. Talán vissza kellett volna fognom magam az Evelynes után, de egyszerűen nem bírtam lakatot tenni a számra.

***

Amint megérkeztünk a parkoló mentén, egy vaskos bokor takarása mögé, beültünk az autóba. Dailan, aki megszeppenve hallgatta végig az eddigi eseményeket, ezúttal nem tartott velünk. Később kívánt csatlakozni hozzánk, majd a buliban.

Nathan leállította a motort a bolt előtt, majd megindultunk befelé két bevásárlókocsival. Én és Morgan a nassolnivalókat intéztük, míg a fiúk alkoholt vásároltak. Jobbára Jayce válogatott, ugyanis Nathan nem volt egy alkoholista típus. Mióta együtt voltunk még egyszer sem nyúlt alkoholhoz, ami egyszerre felvidított, és meg is rémített. Szándékomban állt ma este megkísérteni, ha már belementem ebbe a kimagasló házibuliba.

A kasszához érve mi mentünk előre a chipsszekkel, kekszekkel és aprósüteményekkel, míg a fiúk közvetlen mögöttünk helyezkedtek a sorban. Miután fizettünk arrébb húzódtunk, majd izgatottan vártuk, hogy a negyvenes évei közepén járható kasszás hölgy miként reagál Nathaniel jelenségére.

- Szép napot, Jennyfer! – mosolygott rá Nathan, miután leolvasta a kitűzőjéről a nő nevét. – Hogy van ma?

- Egész jól, köszönöm, kicsit elfáraszt a munka és a gyereknevelés, de azon kívül remekül – mosolygott a nő, majd megakadt a szeme a szalagot végig elfoglaló halom pián.

- Megértem, nálam is ugyanez a helyzet – folytatta a mosolygást Nathan egészen elkápráztató módon. – Nem könnyű egyszerre kétfelé koncentrálni, de mindent a családért.

- Egyetértek – kezdte el lehúzni az üvegeket egyesével Jennyfer. – Hány gyereke van?

- Kettő – bólogatott Nathan, míg Jayce kikerülte, majd elkezdte a kocsiba halmozni a becsipogott tételeket.

- Baszki, Lun – súgta Morgan. – Tényleg jól csinálja. Ez nagyon durva! Nézd a nőt, teljesen odavan érte.

- Látom – mormoltam idegesen. Engem is kellőképpen felzaklatott, amit láttam. Őszintén reménykedtem benne, hogy Nathan tényleg szeretett engem annyira, hogy ne rajtam gyakorolja ezt a képességét.

- Köszönjük, Jennyfer! További kellemes napot! – intett oda neki, majd jelentőségteljesen ránk pillantott, hogy kövessük kifelé.

Nem haboztunk, azonnal megiramodtunk a Chevy irányába. Ott Nathan és Jayce nekilátott a csomagtartó megtöltésének, míg mi Morgannel beültünk a gépjárműbe. A fiúk ketten hamar elkészültek, majd visszatolták a bevásárlókocsikat, és csatlakoztak hozzánk.

- Hallod, Csillagszemű – hajolt előre Morgan a két ülés között, hogy Nathan arcába nézzen. – Szétcsapom a fejed, ha hazudni mersz nekünk.

- Jayce, én rájöttem, hogy haragszom rád – pillantott futólag öcsémre Nathan a visszapillantóban, Morgan fenyegetését figyelmen kívül hagyva.

- Most mégis miért, Nath? – kérdezett vissza Jayce, miközben Nathan kikormányozta az autót a parkolóból, és elindultunk hazafelé.

- Elsősorban a te ötleted volt a hazudozás - minden szemrehányás nélkül mondom -, mégis én kapom az ívet mindenkitől miatta. Én nem akartam hazudni! Egy kényszerhelyzetbe kerültem miattad!

- Sajnálom, haver. Rosszul ítéltem meg a dolgokat – mondta Jayce elég bűnbánóan. – Már én is másképp csinálnám, hidd el.

- Mindegy – rázta meg a fejét Nathan. – Viselem a következményeket – sandított rám, majd visszanézett az útra.

- Egyébként ha már itt tartunk, akkor megjegyezném, hogy Nath már akkor el akarta mondani neked az igazságot Luna, amikor először átváltozott előtted, aztán miután anya akcióba lendült, azután is, de én lebeszéltem róla. Ha ez számít bármit.

- Jó fej vagy – küldtem egy mérges pillantást öcsém felé. – Attól még megtörtént, úgyhogy hiába mentegetőztök utólag.

- De már annyiszor bocsánatot kértünk! – csattant fel Jayce. – Nem tudnál esetleg megbocsátani?

- Én nem haragszom egyáltalán, de attól még jó érzés a szemetekre vetni annyiszor, ahányszor csak tudom, hogy észben tartsátok, hogy nem esett jól, és ne csináljatok ilyet még egyszer – magyaráztam indokaim elég hevesen.

- Rendben – zárta rövidre a témát Jayce, majd sértődötten az ablak felé fordult.