A rész némi spoilert tartalmaz két sorozatból is: az Odaátból és a Luciferből. Ennek tudatában kezdjetek bele, bár nem mai csirke egyik műsor sem, szóval remélem, hogy senkinek sem rontom el az esetleges élményét ezzel kapcsolatban.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy lehunyt szemmel koncentráltam Nathan szívverésére. Tenyerem mellkasára helyeztem, és vártam, hogy megtörténjen az elkerülhetetlen.

A légzése egyre csak lassult, ahogy a szíve egyre nagyobbakat hagyott ki. Ajkaimat harapdáltam, és türelmetlenül szorítottam a mellkasát.

Aztán egyszer csak elakadt a légzése. Önkéntelenül pattant fel szemhéjam. A szeme fennakadt, míg ajka elnyílt. Megszűnt a szíve dobogni. Ismét.

Bepánikoltam, ahogy ott feküdt előttem holtan. A sokk rátelepedett az agyamra. Tehetetlennek éreztem magam, egyszerűen összezuhantam.

- Gyerünk, leány! – sürgetett Lucifer, de nem bírtam mozdulni. – Eleanor! – üvöltött rám a legmélyebb hangján.

Hirtelen ocsúdtam fel, majd kifújtam a levegőt tüdőmből, és hagytam, hogy az energia elkezdjen cikázni bennem. Erősen szorítottam a testére mindkét tenyerem. Olyan erőszakosan akartam, hogy éljen, mint amikor tényleg előttem haldoklott Lilith kezei által. Nem veszíthettem el, továbbra sem. Nekem ő volt a mindenem. A legfontosabb ember, akivel valaha találkoztam. Életem szerelme.

Ahogy az emlékek feltörtek, arcomon végigcsorogtak a fájdalom könnyei. Hevesen kapkodtam a levegőt, miközben megállíthatatlanul küzdöttem érte.

Mindent átpumpáltam testébe, ami bennem volt. Az utolsó csepp erőmig mindent nekiadtam.

- Jól van - súgtam, amikor megéreztem, hogy a keze megmozdult mellettem.

Ernyedten estem hátra a fenekemre, még vissza is változtam emberi formámba. Onnan figyeltem, ahogy lassan kinyitotta a szemét, és nagyokat pislogott.

- Kérlek, mondd, hogy látsz! – zokogtam két tenyeremmel támasztva magam hátul, hogy ne essek össze.

- Mit érzel, fiam? – hajolt felé Lucifer. – Látsz engem?

Nathan nem válaszolt, csak sűrűn pislogott, és szaporán lélegzett.

- Nathaniel! – kiáltottam rá dühömben. – Beszélj már hozzánk! – tört ki belőlem újra a sírás.

Nathan felém fordította fejét, majd egyenesen a szemembe nézett. Gyémántkék íriszei megvillantak.

- Eléggé megviselt, hogy legalább két órán keresztül nem láttam a gyönyörű arcod – mondta nekem vigyorogva. – Csodálatos vagy!

Hátrahajtottam a fejemet, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de a sírásom nem csillapodott. Már megint láttam, ahogy a szemei fennakadtak, és elszállt belőle az élet. Nagyokat nyeltem, a gombóc a torkomban nem múlt.

- Remek! – sétált odébb Lucifer. – Keljél fel onnan, és lássuk megjavultál-e.

Nathan felült, majd lassan felegyenesedett, és megmozgatta vállait.

A vöröses-fekete szárnyai kirobbantak a hátából. Könnyeim áztatta szememen keresztül elég homályosak voltak, de legalább ott voltak, és rendesen funkcionáltak.

- Áú! – kiáltotta. – De gyűlölöm ezeket!

- Ez jutott, fiú – reflektált Lucifer. – Mutasd a többit!

- Az a helyzet... - kezdett bele Nathan, majd csípőre tett kézzel az ágy felé fordult, ahol ültem megsemmisülve. -, hogy azt hiszem, minden újra a régi. – Az ágy felemelkedett, majd visszaesett a helyére. Megemelte jobb tenyerét, amiben elpattant egy lágy szikra, majd fellobbant benne a tűz két másodperc erejéig, végül csírájában elfojtotta a lángokat egy puszta gondolatával.

Belőlem azóta is megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek. Nem bírtam abbahagyni a sírást.

A szemem előtt ott pislákolt a kép, ahogy felette térdelek, és könyörgöm neki. A tenyerem a mellkasomra szorítottam, mert olyan erős kín nyilalt szívembe, hogy alig bírtam el.

- Miért sírsz ennyire? – mászott vissza elém Nathan, majd megsimította az arcom. – Már megint neked köszönhetek mindent.

- Csak... megint... - hebegtem zavartan. – Megint láttalak meghalni...

- Lassan hozzászoksz – mosolygott rám, de az én ajkam szüntelenül lefelé görbült, és csak a buksim csóváltam. Sosem tudnék ehhez hozzászokni. A legrosszabb rémálmomat éltem át már kétszer is. Mégis ki akarná látni, ahogy a szerelme meghal? Szerintem senki.

- Nyiss egy portált, Nathaniel. Lássuk az is problémamentes-e – utasította Lucifer. – Fel a földre, majd ide vissza.

- Várj, apám – motyogta Nathan, majd elkapta a karom, és nyaka köré fonta, míg combom alá nyúlt, és megvárta, míg lábam csípője köré fonom. Arcom belefúrtam a vállába, ahogy kapaszkodtam belé, mint egy őrült. Csak ömlöttek belőlem a keserű könnyek, ahogy felemelkedett velem az ágyról. – Oké, most már megyek.

Nathan engem magával cipelve nyitotta meg a portált a talpunk alatt. Nem tudtam, hogy hova érkeztünk a földön, csak annyit érzékeltem az egészből, hogy Nathan kétszer körbefordult, majd szinte rögtön újra átszaladt alakomon a jeges fuvallat, amin a portálon való utazás váltott ki belőlem.

- Meg vagy, fiam? – érdeklődött Lucifer, mire felkaptam a kobakom, de továbbra sem eresztettem Nathant.

- Igen, minden rendben – adta tudtára Nathan.

Megkönnyebbült sóhaj szaladt ki a számon. Kezdett enyhülni a bennem tomboló vihar, ahogy lassan tudatosult, hogy Nathan jól volt, látott, élt és itt volt mellettem.

- Remek! – reflektált Lucifer. – Ez esetben akár átbeszélhetnénk, mikor lesz az esküvő.

- Szerintem ráérünk még ezzel – kotyogott közbe Michael, mire halkan felkuncogtam. Sejtettem, hogy nem számított egy ennyire gyors eljegyzésre, még akkor sem, ha tegnap este ő maga hozta fel ezt a témát, mint opciót.

- Én arra gondoltam – kezdett bele Lucifer, mintha meg sem hallotta volna Michael szavait. -, hogy érettségi után megtarthatnánk. Addigra kényelmesen össze lehet egyeztetni a vendéglistát és minden egyebet...

- Lucifer – szólította Michael szavába vágva. – Szerinted helyénvaló ezzel fárasztani a fiadat, miután ekkora traumán ment keresztül?

- Ugyan már, Michael. A fiam nem egy nyüzüge senkiházi, meg sem kottyant neki az előbbi kis apró probléma. Igaz, Nathaniel?

- Ami azt illeti, én élveztem a nyugalmat – motyogta Nathan. – Viszont tényleg nem érdekel most az esküvő, sajnálom, apám. Van még időnk erről beszélni, úgyhogy mi léptünk!

Nathan meg sem várta apja felhevült válaszát, egyszerűen portált nyitott a lábunk alatt, amin keresztül egyenesen a nappaliba érkeztünk Colonie-ba. Jayce, Morgan és Anabell a kanapén ültek. Elég döbbenten kapták felénk tekintetüket, ahogy beállítottunk ebben a kimondottan kellemes ölelésben, amiben az elmúlt öt percben voltunk folyamatosan. Szerettem Nathanön csimpaszkodni.

- Mi a fasz? – nyögte Jayce. – Azt hittük, fent vagytok a szobában. Nath? Jól vagy már?

- Igen! – vágta rá. – Nem látod, hogy rád nézek, amikor hozzám beszélsz?

- De mi a franc történt? – kérdezte Morgan, mire eltoltam magam Nathantől, ő pedig hagyta, hogy leengedjem a lábam.

- Megzavarodott az idő – válaszolta Nathan, míg én is szembe fordultam a srácokkal, majd futólag a TV-re pillantottam. Egy gyönyörű 1967-es Chevrolet Impala mutatkozott a képernyőn, majd kiszállt belőle egy csávó.

- És mitől lettél jobban? – érdeklődött Jayce.

- Meghaltam – felelte Nathan, de nem reagáltam rá, csak bámultam elég nagy szemekkel a TV-ben látható sorozatot, ami ugyan elég halkan szólt, de mégis eléggé érdekesnek bizonyult. Valami ballonkabátos ember „seggarcnak" nevezett egy másikat, majd egy molotov koktélt dobott az irányába. A srác felgyulladt, majd hirtelen eltűnt.

- Amúgy mi a szart néztek? – böktem a TV felé.

- Évadzáró! – lelkesedett Anabell. – Kiderül, hogy Sam beugrik-e a ketrecbe, vagy sem.

- De kit érdekel?! – vágott közbe Jayce. – Miért is haltál meg? Ha meghaltál...

- A lényeg, hogy az idő úgy érzékelte, hogy a prófécia sosem teljesedett be. Így lényegében újra meg kellett történjen. Most ismét látok, meg ilyenek – magyarázta Nathan, mire Jayce csak bólogatott.

- Srácok! – kiáltotta Anabell a Tv felé mutogatva. – Castiel és Bobby meghalt!

- Az lehetetlen! – kapott Morgan a távirányító felé. – Visszatekerem!

Meg is tette, majd a képernyőn szétrobbant a szürke ballonkabátos ember. Utána egy drámai szöveg keretében az autóból korábban kiszálló férfit felvágta egy hosszabb hajú, magas ember annak a gyönyörű Impalának a szélvédőjére, mire egy öregember meglőtte a magas, hosszabb hajú férfit, aki erre egy csettintéssel kitörte a nyakát.

- Ez felettébb izgalmas – jegyezte meg Nathan mellettem. – Mi ez?

- Mi ez?! – fakadt ki Anabell. – Ez az Odaát!

Hirtelen világosodtam meg. A sorozat, amit sosem néztem meg, mert nem különösebben vonzottak a természetfeletti fantasy műsorok. Milyen ironikus ez, hogy kiderült, hogy én is egy mesebeli lény voltam. Picit el is mosolyodtam a gondolatra.

- Odaát? – kérdezett vissza Nathan. – Mit jelent ez?

- Fogd már be, Csillagszemű! – pirított rá Morgan. – Gyertek, üljetek le ide! – paskolta meg maga mellett a maradék szabad helyet. – Aztán nézzük együtt. Ez már az ötödik évad legutolsó része, de majd a hatodiktól ti is érteni fogjátok.

- Na, jó – ragadta meg a kezem Nathan, majd odahúzott Morgan mellé. Leült, és belevont az ölébe. – Indítsd, Morgan! Fognak még nyakak törni?

- Nem tudom, mivel én sem láttam még ezt a részt – forgatta szemét Morgan, majd rányomott az indítás gombra.

- Miért kérdezgeti tőle, hogy odabent van-e? – érdeklődött Nathan. Tudtam, hogy nem volt sosem nagy sorozatnéző, sőt, szerintem egyet sem látott élete során, így elég viccesnek ítéltem meg a szituációt. – Ki van benne? Valami démon megszállta?

- Nézd, hogy elkapta a lényeget – röhögött fel Jayce. – Apád van benne.

- Az én apám? – hajtotta hátra a fejét Nathan, hogy Jayce-re nézzen. – Nem rémlik, hogy szerepelt volna bármilyen sorozatban.

- Istenem – mormolta Anabell. – Nem úgy! Hanem az a srác, aki éppen elveri a másikat a porhüvelye Lucifernek a sorozatban. Érted? Ő ott Sam, a másik, akinek szétverte a fejét meg Dean.

- Visszaveszi az irányítást! – sikoltott Morgan, mire elég nagyokat kezdtem pislogni a képernyő felé.

- Ezek rokonok? – kotyogott közbe ismét Nathan. – Mármint...

- Testvérek! – csitította Anabell. – Atyaég, nyílik a ketrec!

A TV-ben megnyílt a föld valami temetőben, és úgy tűnt mindent magába akart szippantani. A szétvert arcú szenvedett az érzéseitől, míg a magas, hosszabb hajú egy fiatalabb sráccal kezdett dumálni. Aztán egyszeriben magával rántotta a magas a fiatalabb srácot is a lyukba, ami hirtelen bezárult utánuk.

- Ne! Ez nagyon durva! – kiabált Morgan fennhangon. – Együtt vannak a ketrecben!

- Luna – hajolt a fülemhez Nathan. – Minket ez érdekel?

- Ebből nagy szar lesz még! – jajveszékelt Jayce is. – Michael és Lucifer egy börtönben?

- Szerintem nem – feleltem Nathannek. – Meneküljünk innen!

- Nem mentek ti sehova! – csattant fel Morgan. – Majd később! Most fogjuk megnézni azt a Netflixes sorozatot! Azt érteni fogjátok. Biztos tetszeni fog!

- Elhatároztuk, hogy megnézzük az összes olyan sorozatot, amiben angyalok és démonok vannak – mondta Anabell.

- Ez remekül hangzik – mormolta Nathan. – Nekem ebben muszáj részt vennem?

- Igen! – vágta rá Morgan. – Egy részt nézzetek meg velünk, utána meg úgy is leköt majd titeket Jayce ajándéka – kuncogott fel.

- Na, egy rész és megkapod – vigyorgott rá Jayce. – Mit szólsz?

- Legyen – sóhajtott Nathan. – Neked is jó így? – nézett rám.

- Persze, alig várom, mit nézünk – csóváltam meg a fejem, majd elhelyezkedtem Nathan ölébe úgy, hogy jobb rálátásom nyíljon a TV-re.

Morgan elkezdte nyomkodni a távirányítót, majd kikereste Netflixen a megfelelő sorozatot. A címe Lucifer volt. Nathan egy elég mélyet sóhajtott alattam, mire felnevettem.

- Ez komoly? – tört ki végül belőle. – Mintha nem szenvedtem volna már eleget. Meg amúgy is... mégis miért akarna valaki sorozatot csinálni az apámról? Mi? Ennek semmi értelme nincsen. Mégis miről szól?

- Szerelemről, helyszínelésről, angyalokról...

- Utálom a helyszínelős sorozatokat – mormolta Nathan. – Indítsd már el, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta!

Morgan elindította végre az első évad, első részét. A képernyőn először egy apró leírás jelent meg arról, hogy Lucifer kiűzték a mennyből, aztán szabadságra ment... Mi van?

- Szabadságra ment? – motyogta Nathan. – Oké...

- Los Angeles, de jó! – lelkendezett Morgan. – Imádom L.A.-t – sóhajtotta.

A képernyőn végre képek jelentek meg, majd felbukkant egy egész jó képű pasi, egy nála ezerszer szexibb autóban. Egy csodaszép 1962-es Corvette volt.

- Basszus, de jól néz ki – nevettem fel.

- Igen, elég jó az a pasi – bólogatott Morgan.

- Nem, én a kocsiról beszélek – pillantottam rá, mire elfintorodott.

- Kit érdekel a kocsi? – fordította vissza a fejét a képernyő felé, ahol a csávó éppen egy zsarut vesztegetett meg néhány szellemes mondat közepette.

- Engem – mormoltam, majd felsóhajtottam, ahogy az öltönyös csávó bevonult egy sztriptízbárba.

Ezután mindenki egy kicsit elcsendesedett, és csak bámultuk az érdekesebbnél érdekesebb eseményeket, amik az orrunk előtt zajlottak le.

- Amúgy én láttam már ezt a sorozatot – közölte Anabell a rész vége felé, amikor a sorozatbeli Lucifer valami nyomozó csajjal dumált éppen.

- És mi lesz a vége? – kérdezte Nathan.

- Nehogy lelődd a poént! – kiáltott fel Morgan. – Ne idegesíts már! Menjetek ki, és beszéljétek meg! Engem érdekel összejön-e azzal a csajjal, vagy sem.

- Össze! – vihogott fel Anabell, mire Morgan egy elég szúrós pillantással illette őt.

- Most megdugja azt a pszichológusnőt? – ráncolta homlokát Jayce. – De minek? Lesz tőle egy csomó gyereke, Ana?

- Attól nem – legyintett Anabell.

- Akkor? – nyújtogatta a nyakát Nathan, hogy rálásson Morgantől Anabellre.

- Hát a nyomozó csajtól!

- Ezt nem hiszem el! – morgott Morgan. – Tényleg nem lehet veled sorozatot nézni, Anabell? Mindent el kell mondani előre? És mi lesz a legvége? Boldogan élnek, míg meg nem halnak? – gúnyolódott fennhangon. Érezhetően szarkasztikusan.

- Nem – rántott vállat Anabell. – Lucifer visszamegy a pokolba, és pszichológust játszik, aztán miután meghal a csaja az is megy utána.

- Nem ismered a szarkazmust? – dühöngött Morgan. – Nem is érdekel már az egész! – ugrott fel, majd levágta a távirányítót a kanapéra.

- Pszichológust? – nézett Anabellre Nathan. – Miért tenne olyat?

- Mert megváltozott, jó lett. Egy elég pozitív képet ad ez a sorozat a sátánról.

- Csodálatos – emelkedett fel Nathan velem együtt. – Nagyon jó volt ezt látni, örök életemre az elmémbe égett.

- Na, Nath – emelkedett fel Jayce is. - Gyere velem!

- Valami műsorral készültél, hogy csak itt tudod megmutatni? – emelte meg a szemöldökét Nathan.

- Ha már tavaly eltitkoltad a születésnapod – vetette oda, mire Nathan felkuncogott. – Faszfej!

- De miért? – kérdeztem tőle érdeklődve.

- Mert nem számított – rántott vállat Nathan. – Igazából most sem számít. Kit érdekel?

- Mindenkit? – háborogtam rögtön. – Szokj hozzá, mostantól minden évben így lesz! Tortát fogsz enni, és ajándékokat bontani. Tényleg faszfej vagy! – löktem meg a karját. – Na, menj Jayce-szel szépen!

- Amúgy sosem ünnepeltétek meg apáddal a szülinapod? – kérdezte Morgan, mielőtt Nathan elindulhatott volna az emeletre. Jayce már az előszoba és a nappali között lévő küszöbön toporgott.

- De, egészen tizennégy éves koromig – felelte Nathan. – Persze, ne úgy képzeld el, hogy átjöttek a barátaim, mert nem voltak, hanem kaptam egy kis tortát, és lényegében ennyi. Aznap általában azt csináltam, amit akartam. Nem kellett tanulni – fintorodott el.

- Szóval akkor utáltad meg a szülinapod, amikor a pokolban voltál olyan sokáig? – folytatta Morgan.

- Nem mondanám, hogy utálom, csak nem tartom fontosnak. Ugyanolyan, mint egy másik nap, csak mától egy évvel idősebb vagyok, mint tavaly ilyenkor – vigyorgott rá.

- De Lilith sosem köszöntött fel? – fonta össze mellei alatt kezét Anabell. – Ez nekem annyira fura!

- Lilith? – kacagott Nathan. – Felköszönteni? Szerintem arra sem emlékszik mikor szült meg. Egyébként meg általában a születésnapomon többször vertek el. Szerette nézni, ahogy kínoznak. Elég beteges egy nő, de mindegy.

- Ma még ideérhet egy tortával – próbálta Jayce humorral fűszerezni az egyébként elég szomorú témát és időszakot, amit Nathan elénk vetített szavaival.

- A legszebb ajándék lenne, ha beállítana ide anyám – nevetett fel Nathan elég őszintén.

- Tényleg? – szaladt át arcomon egy grimasz.

- Persze, habozás nélkül tépném le a fejét – mosolygott rám.

- Te beteg állat! – minősítette Morgan. – Én nem bírom az ilyen fejtépkedést.

- Az előbb robbantott szét egy ballonkabátos embert egy csettintéssel az a valaki – böködtem a TV felé. – Az rendben van?

- De az csak kitaláció! – emelte meg a hangját Morgan. – A Csillagszemű meg tényleg képes fejeket tépdesni és nyakakat törni!

- Gyere, Nath – biccentett Jayce. – Hagyjuk őket, hadd beszéljék ezt meg – fordult az előszoba felé, mire a csengő megzizzent. – Na, reméljük anyád az, Nath!

Mindenkiből kiszakadt egy visszafogott nevetés Jayce megszólalására, majd odasétált az ajtóhoz és szélesre tárta.

- Szia! – csendült fel Gemma hangja, a lányé, akivel együtt szoktunk ebédelni.

- Nath! – kiabálta Jayce, mire Nathan rám emelte kék íriszét, majd kisétált az előszobába. Összevont szemöldökkel követtem a nappali és az előszoba között elhelyezkedő nyílásig, majd nekidőltem az ajtófélfának, ahogy megláttam egy kisebb csoportosulást a bejáratnál. Ott állt Gemma, Jane, Noah és még Evelyn is tiszteletét tette.

- Ügyes vagyok? – furakodott mellém Morgan.

- Én nem tudom – pillantottam rá futólag.

- Boldog szülinapot! – tapsoltak a váratlan vendégek, mire önkéntelenül felnevettem. Nathan az imént ecsetelte, hogy sosem volt nagy ereszd el a hajam a születésnapján, azonban ma extrán kiélvezhette. Bizton állíthattam, hogy Morgan nem volt normális, de azért mélyen, legbelül büszke voltam rá, amiért ennyire rámenősen igyekezett jó napot szerezni a szerelmemnek.

- Köszi! – toporgott szokatlanul zavarban. Egyszer-egyszer hátrapillantott felém, amolyan segélykérő tekintettel.

- Gyertek be! – szólalt fel Morgan.

- Hoztunk ajándékot! – lelkendezett Jane, Gemma barátnője. Döbbenten vettem tudomásul, hogy még a két, nálunk három évvel fiatalabb lány is tiszteletét tette, habár talán jogosan, hiszen az elmúlt hónapokban elég sokat beszélgettünk velük. Lényegében a barátaink voltak.

Jane Nathan felé nyújtott egy csomagolópapírba borított dobozt, majd felém integetett. Gemma ugyanígy tett, majd utána Evelyn is átnyújtott szégyenlősen egy kisebb zacskót Nathan felé, majd Noah is lepacsizott vele, és átadta a meglepetést.

- Köszönöm – mormolta Nathan elképedve, majd letett mindent, amit a kezébe halmoztak két percen belül az előszobaszekrényre.

- Menő ez a ház! – sétált be Gemma a konyhába, majd lyukadt ki a nappaliban a kettő között lévő átjárón keresztül. – Nem szoktatok szaladgálni?

- Nem igazán – válaszoltam halkan, majd beinvitáltam vendégeinket a nappaliba, és a kanapé felé böktem ujjammal. Hirtelen elég sokan lettünk, és nem is készültünk emberek érkezésére.

Nagy sóhaj keretében bandukoltam el az étkezőig, hogy szemügyre vegyem mivel kínálhatnám meg a barátainkat. Morgan igazán szólhatott volna legalább nekem, hogy mit talált ki.

- Luna! – jelent meg Nathan. – Mi történik?

- Morgant kérdezd! – súgtam vissza. – Amúgy meg mit csinálsz itt? – toltam meg a nagyszoba felé. – Miattad vannak itt!

- Ez ijesztő! – sziszegte felém. – Nem tudom, mit kéne csinálnom!

- Beszélgess velük – ráncoltam a homlokom. – Na, menj már!

Nathan nagy levegőt vett, majd szemét forgatva visszament Morganékhez. Odabentről hangos nevetés zaja szűrődött ki, ami arra engedett következtetni, hogy jól érezték magukat nálunk.

Fintorogva nyitogattam a szekrényeket, elég nagy elánnal, hátha találok bármi ehetőt, de Jayce és Nathan annyit evett, mint három másik, így nem volt mit tenni, el kellett mennem a boltba.

Bekukucskáltam a szobába, ahol körkörösen helyezkedtek el mindannyian. Páran a kanapén ültek, míg a többiek velük szemben a szőnyegen.

- Mindjárt jövök! – tátogtam Nathan felé, aki elég rémült arckifejezést vágva ült Jayce bal oldalán a karfán. Egy bólintásra futotta, majd az éppen a legutóbbi születésnapját ecsetelő Gemmára nézett.

Nem volt ínyemre egyedül megközelíteni a boltot, így feltett szándékomban állt szerezni magam mellé egy társat. Jelenleg nem jutott más eszembe, mint az apám, aki reményeim szerint azóta is a pokolban tartózkodott, így felmarkoltam a kocsikulcsot, felszaladtam a hálónkba, majd rögtön a pokolba teleportáltam.

Végigsiettem a fáklyákkal szegélyezett folyosón, majd benyitottam a tanácskozóba. Reményeim rögtön beigazolódni látszódtak, amikor Michael és Lucifer felém kapták tekintetüket.

- Megint megvakult a fiam? – ugrott talpra egy másodperc alatt Lucifer, mire felkuncogtam, és megcsóváltam a fejem.

- Nem – nevettem tovább. – De nagyon cuki vagy!

- Tessék? – kérdezett vissza mély hangon. – Cukinak neveztél?

- Lehet – vihogtam önfeledten. – Sajnálom!

- Michael, a leányod lealacsonyít engem holmi kisállatok szintjére! – hőbörgött a sátán apám felé fordulva.

- Talán van rá oka – emelte meg a szemöldökét apa, mire még jóízűbben kacagni kezdtem.

- Kétlem – mormolta Lucifer. – Miért érkeztél akkor, leányom?

- Az a helyzet, hogy érkezett egy csomó ember a házunkba, és gondoltam megetetem őket, ha már ilyen kedvesek voltak, és eljöttek felköszönteni Nathant. Van kedvetek elkísérni a boltba? – mosolyogtam rájuk a lehető legszebben.

- Menjünk! – állt fel apa is, majd rögvest mellém sétált. – Te jössz, Lucifer?

- Miután vérig sértett a leány? – háborgott szüntelenül.

- Túldramatizálod! – jelentette ki apa. – Induljunk, Luna, mert ezer éven át fog duzzogni.

- Ez esetben veletek tartok! – közölte Lucifer. – Gyerünk!

Megrántottam a vállam, majd megragadtam apa és Lucifer karját is, és habozás nélkül a Chevrolet mellé teleportáltam.

- Eleanor! – dorgált apa kimért hangnemben. – És ha valaki észrevesz?

- Szerintem már hozzászoktak a szomszédok a furcsa dolgokhoz – kuncogtam fel, majd bevágódtam a kocsiba, mely a garázs előtt állt, a konyha ablakkal szemben. Apa beült mellém, míg Lucifer óriási szájhúzások mellett hátra.

Nagy gázt adtam, és már úton is voltunk a boltba. A visszapillantóban a sértődött Luciferre néztem, aki fejét rázva meredt ki az ablakon. Egy visszafogott nevetés szakadt ki belőlem, ahogy belegondoltam, hogy mégis kikkel utaztam egy autóban.

- Örülök, hogy jobb kedvre derültél, holdacskám – mosolygott rám apa.

- Fogjuk rá – szakadt belőlem a kacagás Lucifer egyik újabb grimaszára.

- Nevetséges volnék, leányom? – dühöngött hátul. Csodálkoztam, hogy még nem szórt lángokat a szeme. – Nem elég, hogy most kinevetsz, legjobb emlékeim szerint az első találkozásunk alkalmával is megtetted.

- Tényleg? – kérdezett rá egyből Michael.

- Mondtam már, hogy nem rajtad nevettem akkor – forgattam a szemem, majd bevettem egy bal kanyart. – Felettébb vicces volt a helyzet, amibe kerültem.

- Köszönd meg Nathanielnek! – vágta rá Lucifer.

- Szerintem eleget csesztettem már vele – húzódott széles vigyorra a szám. – Egyébként sem számít már ez, azt hiszem – esett pillantásom az ujjamon helyezkedő gyűrűre.

- Rendben – váltott témát Lucifer. – Mikor tartjuk a lakodalmat?

- Majd megbeszéljük – rántottam vállat. – Előbb itt van dolgunk – parkoltam le meglepően közel a bejárathoz. – Gyerünk! – ugrottam ki a kocsiból. – Hoznál egy kocsit? – mosolyogtam Luciferre, aki ugyan fújtatva, de megtette, amire kértem.

- Tudod, Eleanor, nem vagyok hozzászokva, hogy apró kisleányok utasításait kövessem – tolta bal oldalamra a bevásárlókocsit. Apa a jobb oldalamon kapkodta a lábait.

- Majd megszokod – kunkorodott felfelé a szám, mire Lucifer megforgatta a szemét.

- Mit veszünk? – tudakolta apa a másik oldalamról, miközben átléptük a bolt küszöbét.

- Szerintem kekszet, chipset, meg valami mirelit pizzát.

- Remekül hangzik – gúnyolódott Lucifer. – Soha többé nem vagyok hajlandó erre!

- Ne hisztizz már, Lucifer! – sóhajtozott apa. – Csak kibírod, nem igaz?

- Nem vagyok biztos benne, barátom – folytatta a nyavalygást Lucifer. – Nem szoktam olyan tevékenységeket csinálni, amihez nincs kedvem.

- Akkor javaslom maradj csendben, vagy indulj az utadra – esett neki Michael.

- Apa, ne bántsd! – keltem védelmére. – Így legalább megtanulja, hogy nem mindig az van, amit ő akar.

- Véres pokol! – csattant fel Lucifer, miközben befordultunk a nassolnivalók sorába. – Nem vagyok már gyermek, leány!

- Pedig pont úgy viselkedsz – hozta fel Michael, mire felkuncogtam, majd bedobtam pár chipset a kocsiba. Ezután átsétáltunk a fagyasztott termékekhez, meglepően nagy csendben, ugyanis Lucifer nem vette fel apám legutóbbi sértését, még csak nem is felelt.

Elméláztam a pizzák előtt egy darabig, amikor Lucifer kikelt önmagából.

- Eleanor! Válassz már egyet!

- De nem tudom, hogy a szalámisat vegyem, vagy a sonkásat – adtam tudtára határozatlanul.

- Szerintem a szalámisat – javasolta apa jobbról.

- Vedd meg mindkettőt! – vetette fel Lucifer.

- Minek venné meg mindkettőt? – szállt vele vitába Michael.

- Miért ne? – kérdezett vissza Lucifer. – Gyerünk leányom, vedd meg az összeset.

- Dehogy! Nehogy megvedd mindet! – tiltakozott apa.

- Ugyan már, Eleanor – búgta Lucifer. – Ne hallgass rá!

- Micsoda? De igen! – szólt Michael. – Egyértelműen az én szavam a mérvadó ebben a helyzetben.

- Csak vedd le a polcról mindkét fajtát, leányom, nem kell szégyenlősködni.

- De felesleges!

Balra sandítottam Lucifer felé, majd jobbra Michaelre. Egyszeriben kiszakadt belőlem a felhőtlen öröm a helyzet szürrealitása végett. Úgy éreztem, hogy az egyik fülembe az ördög suttogott, míg a másikba az angyal, és tulajdonképpen igazam volt. Oly mértékben vihogtam, hogy meg kellett támaszkodjak a fagyasztó tetején.

- Vedd meg mindet, leányom – folytatta Lucifer. – Tudom, hogy erre vágysz.

- Igen – kacagtam. – Mirelit pizzákra vágyom, Lucifer! Egyértelműen!

- Lucifer, ne kísértsd a lányom rosszra! – szidta őt apa szigorúan.

- Rosszra? – pillantott Lucifer apa felé. – Mégis mi rossz lehet egy ilyen förtelmes emberi ételben, Michael?

- Fejezzétek be, kérlek! – törölgettem a szemem, ugyanis néhány könnycsepp is kicsordult belőle a féktelen jókedvemtől. – El tudom dönteni egyedül is, de kedves tőletek.

Végül mindkét fajtából vettem egyet-egyet, és tovább indulhattunk egyenesen a pénztár felé. Ott természetesen a kasszás előtt álltak neki veszekedni azon, hogy ki fizessen, míg én csak a fejem csóváltam rosszallóan. Ezt a csatát végül Lucifer erőszakossága nyerte meg. Elégedetten tolta ki a bevásárlókocsit az üzletből, majd kiemelte belőle a szatyrokat, és beült velük hátra.

Amint leállítottam a motort a garázs előtt a bejárati ajtó kinyílt, Nathan pedig megjelent a verandán. Összevont szemöldökkel vizslatta hármasunkat, ahogy kiszálltunk a gépjárműből.

- Parancsolj, fiú, egyél! – nyomta Lucifer fia kezébe a szatyrokat. – Elkísértem a két mihasznát a boltba. Természetesen Eleanor végig sértegetett! Borzalmas volt!

- Képzelem, apám – kuncogott fel Nathan. – Tényleg szörnyű lehetett – felelte némi szarkazmussal megfűszerezve a hangját.

- És, gyermekem, mondd csak, látsz engem?

- Az a baj, hogy igen – vigyorgott rá Nathan.

- Ezt a modortalan fiút! – hőbörgött Lucifer. – Nem vesz engem komolyan senki! – drámázott tovább roppant profi módon, mintha csak erre született volna.

- Nath! – kiabált bentről Jayce, mire Nathan felsóhajtott.

- Nem hagynak békén – panaszkodott lehalkított hangon. – Beszélgetni akarnak velem!

- Akkor menj, és figyelj oda rájuk! – dorgálta Lucifer. – Ne legyél illetlen, fiam!

- Igen! – helyeseltem én is, amikor odaértem, majd megragadtam Nathan karját. – Menj szépen! – toltam meg befelé. – Nem fognak örökké várni rád!

◄◄ ►►

Sziasztok!
Nos, itt az utolsó pár bekezdést nagy örömmel olvastam végig, mielőtt kitettem nektek. Egy ideje meg akartam jeleníteni ezt a tipikus jelenetet, amikor az ember egyik vállán a kisördög, míg a másikon az angyal ül, és vitáznak. Szerintem az egyik legmókásabb fejezet lett az egész könyvben. Remélem, szeretettel olvastátok ti is, és megmosolyogtatott titeket!