Nathan hirtelen megmerevedett mellettem, ahogy átlépte a küszöböt egy barna hajú, dekoratív nő. Zöld írisze megvillant a lámpafényben, ahogy szegecses magassarkú cipőjében egyenesen felénk vette az irányt. A testét egy szűk, combközépig érő, méregzöld egyberuha fedte. Arcán mosoly ült, ahogy odalépett egyenesen Nathan mellé, majd kihúzta a mellette lévő szabad széket Michaellel szemben, és helyet foglalt rá.

Szóhoz sem jutottunk, csak pislogtunk Lilithre, aki elégedetten méregette a mellettem ülő fiát.

- Nathaniel – szólalt meg elsőként Lilith. – Hiányoztál, fiam!

- Én ezt nem mondhatom el rólad – húzódott közelebb hozzám Nathan székestül. – Takarodj innen, Lilith!

- Michael, rég találkoztunk – fordult Lilith apám felé. – Nem tudtam, hogy családegyesítést tartunk. Hol van édesapád, Nathaniel? – nézett vissza Lilith fiára. – Ő nem vesz részt ezen az eseményen?

- Még van esélyed menekülni – figyelmeztette Nathan mit sem törődve kérdéseivel. – De ha kimegyek innen, már nem lesz.

- Nem tehetsz itt semmit – emelte meg karját Lilith. – Csak nem fejeznél le az emberek szeme láttára.

- Még fontolgatom – felelte Nathan.

- Ez a picsa az anyád? – bámult Jayce grimaszolva Lilithre. – Nem csodálom, hogy inkább lefejezett.

- Jayce! – pirított rá Michael. – Normális vagy, fiam?

Lilith tudomást sem véve Jayce megjegyzéseiről engem kezdett vizslatni. Arcán vigyor ült.

- Eleanor, minden elismerésem a tied. Te csináltad a legjobban – lelkesedett Lilith engem méregetve. – Beédesgetted magad a fiam karjaiba, ezáltal Lucifer sem érhet hozzád. Irigy vagyok rád! Bárcsak én lennék ennyire körmönfont, és számító.

- Te tényleg hülye vagy! – vágtam hozzá magabiztosan. – Nem csináltam én semmit sem, te rohadt ribanc.

- Eleanor! – csattant fel Michael.

- Te fogd már be! Kinek az oldalán állsz? – szidtam apámat. – Az övén?

- Dehogyis – rázta meg a fejét Michael. – Csak nem szeretem, ha így beszéltek.

- Bárcsak tudtam volna, hogy ennyire különleges vagy – nyúlt Lilith Nathan felé, mire az rácsapott a kezére.

- Akkor mi lett volna? – tudakolta Nathan. – Kettővel kevesebbszer veretsz félholtra?

- Elképzelhető – kacsintott rá Lilith, mire Nathan keze megremegett mellettem. – Milyen jó kiállású fiú lettél. Lucifer biztos büszke rád. Hiányolt engem az apád, Nathaniel? Lehetnének még testvéreid!

- Utoljára mondom el, hogy takarodj! – sziszegte neki Nathan, mire Lilith ismét rám emelte a szemét. – Ne nézz rá! Ne is szólj hozzá!

- Belzebub alig várja, hogy újra lásson – mondta Lilith egyenesen a szemembe nézve, mire Nathan behajolt közénk.

- Nem hallottad, baszki? Értetlen vagy? Ne nézz rá, és ne szólj hozzá! – Felkuncogtam hevességére.

- Tényleg érzéseket táplálsz Belzebub leánya iránt?

- Már elnézést – szólt közbe Michael. – Eleanor az én lányom. Belzebub jobb ha elfelejti, hogy az övé.

- Lilith, meg foglak ölni – fenyegette tovább Nathan. – Nem érdekel, hogy ki vagy, és mit akarsz. Számomra egy idegen.

- Az édesanyád vagyok – színészkedett Lilith, mintha szíven ütötték volna Nathan szavai. – Lehetnénk egy család!

- Előbb vetem magam önként lávába.

- Találkozni akarok apáddal – jelentette ki Lilith. – Hol van most?

- Nehéz kitalálni – mormolta Jayce. – Biztos a mennyekben, nem? Nath, én nem bírom az anyádat, sajnálom, haver.

- Én sem bírom, Jayce, ahogy láthatod. Ne hívd az anyámnak. Nem az!

- Hisz én szültelek! – folytatta Lilith, mire elfintorodtam.

- Tényleg, azért megemlíthetted volna ha már hat éven át volt időd a ketrec előtt nevetgélni a szenvedésemen, hogy volt egy öcsém.

- A fiú meghalt miután megszületett – rántott vállat Lilith. – Lényegtelen volt. Csak rád volt szükség.

- Micsoda szerető édesanya vagy! – gúnyolódott Nathan. – Kedvem támadt megölelni téged, aztán élve lángra lobbantani.

Michael felsóhajtott mellettem, de nem szólt egy szót sem szerencséjére.

- Fontold meg az ajánlatom Nathaniel – hajolt felé Lilith, mire Nathan felém húzódott. Konkrétan nekem préselődött.

- Sajnálom – pillantott rám futólag, ahogy lassan már az ölemben ült.

- Gyere csak ide – kuncogtam fel, majd átkaroltam a nyakát. – Megvédelek tőle – nevettem halkan, majd Lilith szemébe néztem. – Tényleg elmehetnél. Vagy ha van kedved újra összeverekedhetünk.

- Dehogy verekszel te vele! – háborodott fel Nathan. – Nem engedem!

- Miért? – pillantottam le rá. – Tartogatnék neki meglepetéseket.

- Fontold meg, Nathaniel – zendített rá újra Lilith a műsorra. – Egy család lehetnénk. Az anyád lennék, ahogy Natalie-nak is. Együtt uralkodhatnánk mindenki felett.

- Hát erről van szó – húzódott el tőlem Nathan. – Kéne a pokol, mi? Lehet próbálkozni, anyám – ejtette ki elég gunyorosan az utolsó szót. – Ahira is elbukott.

- Ahira? – hőkölt hátra Lilith. – Mégis honnan ismered ezt a nevet?

- Derítsd ki magad. Lódulj innen!

- Szervezz nekem egy találkozót Luciferrel.

- Nem fogok.

- De! – vágtam rá. – Gyere el velünk most a pokolba.

Nathan rám nézett elég értetlenül, majd vissza az anyjára. Talán leesett neki, hogy a pokolban van esélye ismét megszabadulni tőle.

- Nem vagyok félkegyelmű, Eleanor – mosolygott Lilith. – Nem megyek a pokol közelébe. Nyilvános helyen akarok találkozót. Mondjuk itt és most!

- Legyen – egyeztem bele, mire Nathan felsóhajtott mellettem. – Majd én idehívom Lucifert.

- Úgy látom, ez a vacsora meghalt – motyogta Michael, majd Jayce-re nézett. – Vidd haza, Anabellt, fiam. Ez a terep már nem biztos, hogy biztonságos számára ebben a formában.

- Igazad van – emelkedett fel Jayce. – Gyere, Ana. Menjünk! – ragadta meg a kezét.

- De, Jayce, én...

- Ana, kérlek! Majd kint megbeszéljük.

Anabell duzzogva forgatta meg a tekintetét, majd hagyta, hogy Jayce kivezesse. Nem tetszett neki, hogy már megint kihagytuk őt ezekből a természetfeletti drámákból. Mondjuk nem értettem, hogy miért akart mindenképpen meghalni. Végtére is csak egy emberlány volt. Egy karlendítéssel zúzta volna porrá őt akármelyik démon.

- Elmegyek apádért – fogtam meg Nathan kezét, miközben igyekeztem elég jelentőségteljes pillantásokat vetni felé. Volt egy tervem.

- Három perced van visszaérni, különben elmegyek. Nem fogtok csapdába csalni! – meredt rám Lilith zöld szemével.

- Oké – emelkedtem fel, majd meglódultam a lány wc felé. Az egyik fülkéből teleportáltam egyenesen a tanácskozó terembe. Lucifer szokásához híven az ablaknál ült.

- Leányom? – kapta felém szemét.

- Most nagyon figyelj rám! – kezdtem bele hadarva. – Elmentünk vacsorázni apával, Jayce-szel és Nathannel, azonban felbukkant Lilith, és veled akar beszélni. Valamiféle családegyesítésről beszélt. Viszont én arra gondoltam, hogy esetleg elhitethetnéd vele, hogy nyitott vagy az ajánlatára, mert akkor nyilván lejönne veled ide, és itt ki lehetne nyírni.

- Lassabban, leányom! – állt fel a székről.

- Nincs idő, gyere már! Gyanút fog fogni! Csak bízz bennem! Hitesd el vele, hogy érdekel az ajánlata!

Lucifer megcsóválta a fejét.

- Menjünk!

Odaléptem mellé, majd megragadtam a karját, és egyenesen a női wc-be teleportáltam. Elsőnek én sétáltam ki, majd leereszkedtem Nathan mellé, aki elég kérdőn tekintett rám.

- Gyors voltam? – vigyorogtam rá.

- Igen, két perc húsz másodperc – viszonozta mosolyom, majd arca elkomorodott, ahogy meglátta az apját az asztal felé sétálni.

Lucifer végigmérte Lilithet, majd leereszkedett mellé, és fintorogva odébb csúszott a székkel egy kicsit.

- Lilith – köszöntötte elég ellenséges hangnemben.

- Hánynom kell – súgta felém Nathan. Megsimogattam a hátát, de nem feleltem.

- Lucifer – hajolt felé Lilith. – Eléggé csúnya módon átejtettél.

- Mert te engem nem, áruló? – kérdezett vissza Lucifer. – Megbíztam benned, erre hátba szúrtál a másik semmirekellővel együtt.

- Hiba volt – játszott tovább Lilith.

- Valóban? – vonta fel szemöldökét Lucifer.

- Ajánlattal érkeztem – kezdett bele Lilith. – Szeretnék társulni hozzátok, hogy újra egy család lehessünk. Együtt sokkal erősebbek lennénk. Kivenném a részem a birodalom ügyeiből, és a gyereknevelésből is – emelte tenyerét Nathan felé, aki erre felhorkant. Michael csak homlokát ráncolva figyelte az eseményeket.

- Nekem ebből mi hasznom lenne? – vetette fel Lucifer. – Nathaniel már nem kisfiú. Egymagam is képes vagyok egyengetni a megfelelő irányba az útját.

- Mindig is erős páros voltunk – érvelt Lilith. – Szülnék neked még gyermeket. Mi lehetnénk a legerősebbek ezekkel a gyermekekkel az oldalunkon. Nézz csak rá a fiadra, milyen erős és határozott. Hasonlít rád.

- Komolyan mindjárt elhányom magam – suttogta felém Nathan.

- Nyugi – kulcsoltam össze kezünket. – Lucifer biztos a megfelelő döntést hozza meg ezzel kapcsolatban.

- Így van. Ezt fogom tenni – pillantott rám futólag a sátán. – Lilith, elfogadom az ajánlatod. Legyenek még gyermekeink.

- Ez komoly? – tört ki Nathan. Le akartam állítani, de így talán hihetőbb volt az egész történet.

- Nathaniel, nézd az összképet. Édesanyáddal az oldalunkon erősebbek lennénk, mint valaha. Lehetnének még testvéreid. Nem örülnél neki?

- Nem – vágta rá Nathan. – Én inkább elmegyek akkor.

A combjára tettem a kezem az asztal alatt, majd megsimogattam. Megpróbáltam jelezni neki, hogy ez mindössze csak egy előadás része.

- Mivel garantálod, hogy nem versz át? – kérdezte Lilith Lucifertől.

- És te, Lilith? Kölcsönös a bizalmatlanság – világította rá Lucifer. – Végtére is te kezdted ezt az egészet. Képzelem, hogy nem az a tufa Belzebub volt az ötletgazda.

- Kössünk alkut – javasolta Lilith, mire Lucifer ajka egy elég ördögi vigyorra húzódott. – Te életben hagysz engem, cserébe három gyermeket adok neked. Az már összesen öt hibrid. Nem lesz nálad erősebb uralkodó a világon.

Michael a szemét forgatta Lilith szavaira, míg Nathan idegesen rázta a fejét mellettem.

Lucifer Lilith felé nyújtotta a kezét, aki magabiztosan rázta azt meg. Reméltem, hogy ez még mindig csak egy színjáték, mert az agyam egy eldugott zugában megfordult bizony, amit szombaton mondott Morgan. Vajon lehetnek hátsó szándékai Lucifernek ezzel kapcsolatban?

Gondoltam, majd kiderül, csak nem volt annyira hataloméhes, hogy tényleg elfogadjon egy ilyen alkut. Talán ez volt az a pillanat, amikor kibújt a sátán a zsákból? Nem tudtam, de vártam az esemény végét.

- Nem gondoltam, hogy meg tudunk egyezni – morfondírozott Lucifer. – Akár mehetünk is, ha gondolod.

- Hova? – emelte meg Lilith szemöldökét.

- Haza – pillantott Lucifer a padló felé. – Azt hittem, erre vágysz. Vissza a pokolba.

- Egyelőre itt a Földön él az ajánlatom – mosolyodott el Lilith. – Nem megyek a pokol közelébe, Lucifer. Nem ment el az eszem.

Furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan lassúnak és vontatottnak tűnt ez az egész. Nem értettem Lilith szándékait. Uralkodni akart, ez eddig rendben volt. Na, de ezen túl? Miért akart volna még gyereket szülni Lucifernek, ha ezzel nem térhetett vissza a pokolba? Nem volt kerek a történet egyáltalán. Kezdtem úgy érezni, hogy Lilith akart átcseszni minket, és nem fordítva.

De mégis miért húzná itt az időt? Lehetett bármi a pokolban, amire szükségük lehetett egy esetleges újabb trónfosztás megszervezéséhez? Nem tudtam, de felettébb gyanúsnak ítéltem meg ezt az egyhangú, lassú beszélgetést. Miért akart volna most azonnal találkozni Luciferrel? Talán bedőltünk neki?

- Befejeztem! – hajolt Lucifer Lilith felé. – Hagyjuk abba a játszadozást! Mit akarsz igazából, Lilith?

Lilith felnevetett, majd nemes egyszerűséggel felemelkedett az asztaltól, és megindult kifelé. Nathan felpattant mellőlem, majd megindult utána. Sejtettem, hogy mi járt a fejében, de kételkedtem benne, hogy itt bárhol meg tudta volna valósítani a gyilkosságot. Az étterem, és a parkolója is tele volt emberekkel.

Nathan egy percen belül visszajött, majd elég feldúltan levágódott mellém.

- Átölelted édesanyád, fiú? – szegezte neki a kérdést Lucifer.

- Nem, megpróbáltam megölni.

- A kutyák próbálkoznak, Nathaniel! – szidta Lucifer. – Feleslegesen mentél utána. Túl sok itt a kíváncsi tekintet.

- Csak az időt húzta – jelentettem ki, mire mindenki felém kapta a fejét. – Van bármi odalent, amit ellophatnak és hasznos?

Lucifer egy másodperc alatt pattant fel mellőlünk, majd megindult a férfi wc irányába. Nagyokat pislogtam utána. Ezek szerint volt.

- Talán ideje lenne távozni – vetette fel Michael. – Menjetek utána.

- Bizony megyünk – emelkedett fel Nathan, majd a zsebébe nyúlt, és lerakott az asztalra némi készpénzt. – Jössz? – nézett rám, mire már talpon is voltam. Követtem őt a wc felé, ahol elváltunk, és megbeszéltük, hogy a tanácskozóban találkozunk. Így is történt. Várakozás nélkül odateleportáltam, majd összevont szemöldökkel körbefordultam. Határozottan Belzebub szagát érzékeltem idebent. Megcsapta az orromat rendesen a bűze. Úgy tűnt, igazam lehetett, és ez az egész csak egy elterelés volt Lilith részéről, aminek bedőltem, és elcibáltam innen Lucifert, hogy addig Belzebub szabadon garázdálkodhasson idelent. Bármi is hiányzott, az határozottan az én hibám volt.

Nathan mellém érkezett egy portálon keresztül, majd belépett elém, és összevonta szemöldökét.

- Miért vágsz ilyen elkeseredett arcot? – kérdezte.

- Semmiért – motyogtam, majd elé léptem és átöleltem. Szükségem volt a támogatására, mert a bánat oly mértékben nyomott le már megint, hogy alig bírtam tartani magamat. Fojtogatott a sírás.

- Luna – simogatta meg a hajam. – Mi van?

- Semmi – húzódtam el tőle, és csak a karjába kapaszkodtam tovább. – Hol van apád?

- Itt vagyok, leány – rontott be az ajtón Lucifer, majd megrázta a fejét. – Igazad volt.

- Miben volt igaza? – csatlakozott hozzánk Michael is, majd kihúzott egy széket a kőasztal mellett, és leült rá.

- Tényleg csak elterelés volt – közölte markánsan. – Elvitték az összes tőrt.

- Milyen tőrt? – tudakolta Nathan.

- Azokat, amikkel angyalokat lehet gyilkolni, fiú – dorgálta egyből Lucifer.

- Mit kezdenek vele? – könyökölt az asztalra Michael. – Arkangyalok ellen nem ér semmit.

- Megölni nem öl meg – fordult felé Lucifer. –, de kellőképpen legyengít.

- Miből gondolod? – érdeklődött Michael.

- Tapasztaltam – felelte Lucifer kimérten.

- Sajnálom! – tört ki belőlem. – Én mondtam, hogy gyere el innen. Ez az én hibám.

- Dehogyis! – simogatta meg a hátam Nathan. – Nem tehetsz róla.

- De igen, mert buta voltam, és bedőltem neki.

- Ne emészd meg emiatt, leányom – nyugtatott Lucifer is. – Nem tudhattad, hogy mire készülnek – fonta össze karját mellkasán. – De azért remélem, értékelted a színészi alakítást, amit elvártál tőlem.

- Kár, hogy semmi értelme nem volt – motyogtam kedvszegetten.

- Kidolgozatlan terv volt, de talán jelen helyzetben tényleg úgy tudtunk volna csak megszabadulni tőle, ha lecsaljuk ide. Ezúttal Lilith volt a ravaszabb, de tényleg ne bánkódj emiatt. Vannak még tőreink.

- Mégis hol? – érdeklődött Nathan. Lucifer ajka széles vigyorra húzódott, majd a következő pillanatban egy portál nyílt meg a lábunk alatt. Átszaladt a hideg a testemen, ahogy áthaladtunk rajta. Elég váratlanul ért ezúttal.

Egy piros színű kanapéra érkeztem a fenekemre. Nathan jóformán rám zuhant, míg Michael a kanapé előtt elhelyezkedő szőnyegre esett. Lucifer a TV előtt állt meg elégedetten.

- Sajnálom – mászott le rólam Nathan, majd leült mellém. – Minek jöttünk ide? – Egyértelműen Mason City-ben voltunk, a házban, ahol Natalie lakott Lucifer volt felesége oldalán, akit édesanyám meggyilkolt.

- Mi ez a hely? – emelkedett fel Michael, majd körbenézett. – Bűzlik tőled a ház, Lucifer. Nem is értem, hogy miért nem vettünk észre éveken keresztül. Nevetséges.

- Egyértelműen a házam, Michael – felelte Lucifer, majd felkapta a szőnyeget, és eldobta jobbra. Ezután a képességével felemelte az egyik elcsúszott parkettát, majd azt is félre hajította. Nathanre néztem, de ő is csak pislogott apja felé.

Lucifer lehajolt, majd a parketta alatt megfogott egy kampót, és meghúzta. Egy csapóajtó nyílt ki, majd a szemünk elé tárult egy lefelé vezető lépcső.

- Ez mi a szar? – állt fel mellőlem Nathan, majd apja mellé lépett. – Ez végig itt volt?

- Nem látod, fiú? – grimaszolt Lucifer. – Csak utánatok – bökött a lejárat felé.

- Most bebörtönzöl minket ide? – kérdezte Nathan, mire Lucifer felsóhajtott.

- Elég gyenge próbálkozás lenne, még tőlem is – jegyezte meg Lucifer. – Lefelé!

Felemelkedtem a kanapéról, majd Nathanre néztem. Elég tanácstalannak tűnt, így odasétáltam a lépcső elé, majd megrántottam a vállam, és lesétáltam rajta. Tulajdonképpen nem féltem egyáltalán, ahogy beléptem a sötétségbe, majd körbenéztem a helyiségben, ami legalább akkora volt, mint az egész ház itt Mason City-ben, ahova érkeztünk. Egy nagy tér volt az egész, és elég rémisztő. Mindenhol fából készült szekrények helyezkedtek, a legtöbb szélén és oldalán pókháló csüngött. Viszolyogva húztam magam össze kisebbre, ahogy a pókokra gondoltam, amik itt bujkáltak. Gyűlöltem őket. Semmitől sem féltem jobban, mint a pókoktól.

Kellős középen egy kerek formájú asztal helyezkedett. Rajta könyvek sokasága feküdt hanyagul odavetve.

Nathan belépett mögém, majd csípőmre helyezte a kezét, és úgy tolt beljebb, hogy a többiek is elférjenek idelent. Lucifer feloltotta a lámpát, majd egyből odasietett az egyik szekrényhez, amin elég furcsa jelek díszelegtek. Ugyanolyanok, mint amik a pokolkutyák barlangjában is megtalálhatóak voltak. Talán valamiféle rúnák voltak? Nem tudtam eldönteni, így rákérdeztem.

- Mik azok a rajzok azon a szekrényen?

- Védelmi rúnák – felelte Lucifer, majd kitárta a szekrényt. – A betolakodók nem férhetnek hozzá ezáltal az itt tárolt felszerelésekhez.

- Szuper – hátráltam egyet Nathan karjai között, így már teljesen neki tudtam dőlni a felsőtestének. Elengedte a csípőmet, majd a vállamra simította a kezét, és nyomott egy puszit a hajamra.

Lucifer belenyúlt a szekrénybe, majd egyszeriben kikapott belőle egy tőrt, és egyenesen felénk hajította. A fegyver megállt a levegőben, majd visszarepült Lucifer felé, és megállt az orrával szemben.

- Szenvtelen fiú vagy – pillantott Nathanre, majd elkapta a tőrt, és megforgatta a kezében.

- Te dobálsz tőrökkel, apám – válaszolta Nathan. – Legközelebb a homlokodba állítom.

- Fejezd be, Nathaniel! – dobta le a tőrt az asztalra, majd kihúzott egy kardot a szekrényből, és Michael felé dobta. – Mit szólsz ehhez, Michael? Ismerős?

- Ez egy arkangyal penge. Mit keres nálad? – ráncolta homlokát apám. Arkangyal penge? Sosem hallottam még róla, de nem volt túl különleges. Pont úgy festett, mint sima, általános kard ezüst markolattal. Elég unalmasnak tűnt.

- A oldalamba döfték, hát magammal hoztam – vigyorodott el Lucifer. – Elég fájdalmas volt – tette hozzá. – Belzebub volt. Szándékomban áll ezzel átdöfni a szívét, ha már így előkerült.

- Nem értem, miért vannak ezek itt – mondta Nathan. – Minek hoztad ide őket? Meg mikor?

- Ezeket szúrták belém – pakolt ki vagy tíz tőrt a szekrényből. – Amikor elűztek otthonomból 1953-ban.

- Mindjárt megsajnállak – helyezte az asztalon fekvő könyvekre Michael a kardot. – Ezért jöttünk ide, hogy sajnáltasd magad, Lucifer? Micsoda mártír! Sokakba döftek már pengét az évek során, látszólag túlélted.

- Ugyan már, Michael. Nincs szükség erre az ellenségeskedésre – dobálta vissza a tőröket és a kardot Lucifer a szekrénybe. – Csak gondoltam, megmutatom, hogy hol vannak, ha esetleg szükség lenne rá a későbbiek folyamán.

- Igen, biztos a jó szándék vezérel most is – gúnyolódott tovább apám.

- Ne sértegess, Michael! – zárta vissza a szekrény ajtaját Lucifer. – Inkább légy hálás, hogy nagylelkűen gondját viseltem a neveletlen gyermekeidnek. Még meg sem köszönted, holott te magad kérted, hogy vigyázzak rájuk.

- Magam sem tudom, mi járt a fejemben akkor, amikor ezt mondtam – sóhajtotta Michael. – Rendben, legyen. Köszönöm, hogy gondját viselted a gyerekeimnek, de már itt vagyok, úgyhogy akár békén is hagyhatod például a lányomat.

- Már mondtam neked, Michael, hogy Eleanor már az én leányom is. Nem engedem útjára. A fiam mellé tartozik, és erről nem nyitok vitát.

- Miért veszekszik itt mindenki folyamatosan? – fordultam hirtelen Nathan felé, majd a vállára simítottam a tenyerem.

- Nem tudom, gyönyörűm – karolta át a derekam, majd magához húzott, és átölelt.

- Senki sem veszekszik – reflektált Lucifer. – Michael még nem barátkozott meg a bukása utáni terhekkel, de lesz rá ideje.

- Te megbarátkoztál már vele, Lucifer? – folytatta Michael, mire felsóhajtottam, majd elhúzódtam Nathantől, és visszafordultam apám felé.

- Abszolút – vigyorgott a sátán. – Nem látod, hogy kicsattanóan vagyok, barátom? Még ajánlatokat is kapok áruló nőktől. Mi más hiányozna az életemből?

- Mondjuk három gyermek, amit Lilith ígért neked.

- Nem – ellenkezett Lucifer fennhangon. – Nekem nem lesz több gyermekem! Bőven elég teher az a mihaszna ott – bökött Nathaniel felé. – Leterhel a nevelése, és emelett ott van még a kisleányom is. A fiúról pedig szót se ejtsünk. Nincs szükségünk poronytokra. Igaz, Nathaniel?

- Hát persze, apám – mormolta mögöttem Nathan. – Tényleg nincs, főleg nem Lilithtől!

- De minek nekik tőr? – szóltam közbe. – Valaki mondja már el! Mit érnek velük?

- Remek kérdés – felelte Lucifer. – Magam sem tudom, mi szükségük volt rájuk. Biztos fény derül rá, amikor egyikünkbe próbálják majd állítani őket.

- Még mindig nem érzed úgy, hogy el kéne hozni Natalie-t, hogy ne belé döfjék, apám? – vetette fel Nathan.

- Vállalod, hogy minden egyes nap elviszed az iskolájába? – méregette Lucifer a mögöttem álló Nathant.

- Úgy látom, kénytelen leszek, ha már az a saját apja képtelen rá – szúrt oda Nathan. – Miért nem viszed el te? Talán nincsen rá időd, apám? Mégis mi dolgod van neked reggelente?

- Egyezzünk meg, fiú – mondta Lucifer. – Én elviszem hétfőn, kedden és szerdán. Te vállalod a csütörtök, pénteket, és ha igényli a húgod, akkor elmondod neki a leckét.

- Én tanítsam meg összeadni, vagy mi? – háborgott Nathan. – Most komolyan? Azt hittem, te vagy az apja, nem én.

- Fejezd be, Nathaniel – dörrent a sátán legmélyebb hangja. – Úgy lesz, ahogy mondtam! Emellett hétvégén magadhoz szoríthatod az öcsédet is. Örülsz, Eleanor? – nézett rám a végén.

- Mintha nem pelenkáztam volna már így is eleget – morgolódtam. – Nekem mindegy. Nincs bajom Jonathannel, szívesen eljátszom vele.

- Egyébként is Jordan azt állítja, hogy sopánkodik utánad a fiú – rázta meg a fejét Lucifer. – A nevedet kiabálja.

- Csodálatos – sóhajtottam gondterhelten.

- Mégis miért? – szólt közbe Michael. – Mégis mi közöd ahhoz a gyermekhez, Eleanor?

- Mindkét fiam kedveli a leányod, Michael – somolygott Lucifer. – Nem örülsz neki?

- Nem! – vágta rá apa, majd megcsóválta a fejét. – Én most elmegyek. Dolgom akadt.

- Hova mész? – emeltem meg a szemöldököm.

- A raktárba, ahol a dolgaink vannak – adta tudtomra. – Van kedved elkísérni?

- Igazából van – bólogattam, majd Nathan felé fordultam. Sejtettem, hogy neki ez az ötlet nem igazán tetszett. – Elmegyek vele.

- Hol van ez a raktár? – érdeklődött Nathan apám arcát kémlelve.

- Los Angelesben, College és a Main sarkán. De továbbra sem terveztem elrabolni a saját lányom, ahogy te tetted.

- Apa, bele ne kezdj ebbe már megint! – emeltem meg a hangom. – Hát nem érted, hogy nem rabolt el soha?!

- Fent megvárlak – felelt elég komor arckifejezéssel, majd felsétált a lépcsőn.

- Luna! – ragadta meg Nathan a kezem. – Én nem...

- Állj! – szorítottam a kezem a szájára. – Csak ne kezdj bele semmibe! Vissza fogok jönni, mielőtt elkezdenél magyarázni a baromságot. Menj, és csinálj addig valamit. Foglald le magad, vagy ilyesmi... - Nathan megragadta a csuklóm, majd elhúzta a szájáról.

- Utánad fogok menni, ha úgy ítélem meg, hogy túl sokáig vagy távol – nézett íriszembe elég szigorúan, mire nagy levegőt vettem.

- Jól van, csak nyugodj meg. Nem kell utánam jönnöd, mert nem lesz semmi baj – nyugtatgattam, de azt hiszem teljesen feleslegesen. Arcára volt rajzolva a feszültség.

- Eleanor! – kiáltott odafentről apa, mire megforgattam a szemem, majd felpipiskedtem, és nyomtam egy csókot Nathan ajkára.

- Vigyázz magadra – simította meg az arcom, majd felsóhajtott.

- Indulj már, leányom! – türelmetlenkedett Lucifer is. – Úgy búcsúzkodtok, mintha hónapokra távoznál.

- Milyen idegesítőek vagytok! – fintorogtam Lucifer felé, majd nyomtam még egy puszit Nathan szájára, majd rámosolyogtam, és felszaladtam a lépcsőn. Apa rám emelte arany színű szemét, majd felém nyújtotta a kezét. Megfogtam, mire egyből elteleportált velem együtt.

Valóban egy több raktáros telepre érkeztünk, ahol garázsszerűen voltak kialakítva a raktárak. Elsétáltunk a telep leghátuljába, majd Michael megállt egy zöld ajtós mellett, és lehajolt, hogy kinyissa a lakatot. Ezután feltolta a vasszerkezetet, feloltotta a villanyt, majd elmosolyodott.

- Itt van minden! – emelte a tenyerét a zsúfoltságig megpakolt helyiség felé.

- Mire van innen szükséged? – kérdeztem tőle, ahogy befúrtam magam a nagyjából egy embernek elegendő szűk kis folyosóra, ami a dobozok között lett meghagyva, gondolom azért, hogy a leghátsó dolgokig is át lehessen jutni.

- Az egyik dobozba raktam egy ugyanolyan kardot, mint ami Lucifernek is van. Azt szeretném megtalálni, mert eszembe jutott valami... érdekes.

- Micsoda? – emeltem le az egyik dobozt, miközben belekukucskáltam.

- Egyes angyal pengék összeilleszthetők. Fogalmam sincs, hogy kinek a kardja volt Lucifernél, de abban biztos vagyok, hogy az nem az övé. Tőle elvették, amikor elbukott, és megsemmisítették. Ezek szerint valaki másét kaparintotta meg ő vagy Belzebub, hiszen a birtokában van. Ha jól gondolom, akkor talán Gabrielé van nála – magyarázta nyugodtan, miközben ő is kutatni kezdett az egyik dobozban. – Gabrieltől ellopták az egyik régebbi háború során, és sosem derült ki, hogy hova került. Ha a Lucifernél lévő kard valóban Gabrielé, akkor az az enyémnek a párja lesz.

- Nem értem a lényeget – turkáltam pár ezeréves ruha között, majd odébb hajítottam a dobozt, és átfordultam egy másikhoz. – Miért akarnád összeilleszteni a két kardot?

- Ha pontosak az információim, akkor két összeillesztett arkangyal penge képes végezni bárkivel, a nagy erejű mennyei ereje miatt. Nem próbáltam még. Rég nem használ senki ilyeneket, de talán hasznos lehet, ha rájövünk, hogy igaz-e.

- Talán jobb lenne nem próbálkozni ilyesmivel – motyogtam aggódva. – Mégis kit akarsz te megölni, apa? Csak nem megint Nathan miatt akarod ezt csinálni, mert akkor...

- Nem! – vágta rá. – Nem bántom a fiút, Eleanor. Látom, hogy mit művelsz miatta – rázta meg a fejét, majd hirtelen összevonta a szemöldökét, ahogy megakadt a tekintete a hajolás közben lefelé lógó nyakláncomon, amin a Nathantől kapott gyűrűm lógott. – Luna... az ott egy... eljegyzési gyűrű?

- Nem! – tömködtem vissza a pólóm takarásába. – Ne foglalkozz vele.

- Honnan van akkor? – tudakolta, míg én egy újabb doboznyi ruhát túrtam végig. Mind az enyém volt, de egyik sem tetszett különösebben már.

- Nem mondom el, mert csak hisztizel és kötözködsz miatta. Engedd el, apa – dobtam odébb a ruhákkal teli dobozt, majd beljebb nyomtam magam, és kitártam egy újabbat.

- Tudni szeretném! – erősködött Michael. – Nathaniel adta, igaz?

- Igen – feleltem szűkszavúan.

- De miért?

- Mert szeret engem. Ennyire egyszerű, ha hiszed, ha nem.

- De miért adna gyűrűt neked? Valami hónapfordulós ajándék ez? – noszogatott megállás nélkül. – Mondd már el, holdacskám, hát megőrülök! – Még hónapfordulós. Atya ég!

- Jól van – rakosgattam a dobozban lévő fényképeket, amin én és apa szerepeltünk. – Ez egy ígéret gyűrű – mondtam el végül. Amúgy is mindegy volt. Úgy sem hagyott volna nyugodni, amíg nem tudta meg. – Tavaly december elején eljött hozzánk Rafael, és elmondta, hogy született ez az új prófécia. Annyira megijedtem tőle, hogy szakítottunk Nathannel emiatt – vallottam be legörbített szájjal. – Végül nem bírtuk ki egymás nélkül. Mindketten megszenvedtük azt a külön töltött három hetet. Minden nap sírtam utána, órákig – vált suttogássá a hangom a végére. – Aztán csak újra összejöttünk, mert úgy döntöttünk, hogy nem érdekel minket semmilyen világ pusztítás. Ez lehet önzőség, de nekem ne mondja meg senki, hogy Nathannel lehetek-e vagy sem. El tudom dönteni, és én mellette akarok lenni – szögeztem le határozottan. Ha másban nem is, ebben biztos voltam teljesen. - Ezután adta nekem ezt a gyűrűt, és megígérte, hogy mindig az enyém lesz a szíve, és küzdeni fog értünk. Talán nyálas és elcsépelt, de nekem elég sokat jelent. Tudom, hogy nem hazudott. Szeret engem, és én is őt. Mindennél jobban – hajtottam le a fejem a végére.

- Jobban szereted, mint azt az ember fiút, akit annyira utáltam, hogy kitiltottam a házból? – kérdezte apa, mire felkuncogtam.

- Egymilliószor jobban – nevettem halkan. – Aaront sosem szerettem igazán.

- Sokat gondolkodtam rajta, hogy egyszerűen csak el kéne tüntetnem őt – vigyorgott rám egy láda felett átlesve. – Nem értettem, hogy mégis mit láttál benne, kicsim.

- Én sem tudom – mormoltam halkan. – Amúgy miután ott hagytál minket az erdőben itt Los Angeles mellett, aznap összefutottunk Aaronnal a plázában.

- Jaj, Eleanor – sóhajtotta apa. – És?

- Nathan elhajtotta – mosolyodtam el az emléken. Aaron sátánt kiáltott, és elszaladt. – Megint ráncigálni akart... - ráztam meg a kobakom. – Nathan nem hagyta neki. Vicces volt! Egyébként... szerinted az emberek érzik, ha valaki átlag feletti van mellettük?

- Hogy érted ezt?

- Nathan... megijesztette Aaront, de csak a szemeit mutatta meg neki, semmi többet. Aaron úgy szaladt el, hogy azt kiabálta, hogy Nathant megszállta a sátán – nevettem. – Erről jutott csak eszembe.

- Nem – válaszolt Michael előző kérdésemre. – Fogalmuk sincs róla. Valószínűleg csak megrémült a fekete szemétől, ennyiről lehetett szó. Az emberek elég szürkék ilyen szempontból, legalábbis a legtöbb szűklátókörű. Beléjük van nevelve egy bizonyos félelem az ilyen nagyobb szabású dolgokkal kapcsolatban. Egy védelmi mechanizmus indul be az agyukban, ha szokatlan helyzetekkel szembesülnek. Minden eredendő gonoszságot Luciferhez kötnek, mert ezt tanulták meg. Én elég régóta ismerem őt, és nem ok nélkül teszik ezt. Viszont egyértelműen nem minden rossz a világban az ő lelkén száradt.

- Érdekes – motyogtam, ahogy kiemeltem a régi fényképalbumunkat a doboz legaljáról, majd kinyitottam, és elvigyorodtam. Rögtön elhatároztam, hogy ezt bizony hazaviszem, és megmutatom Nathannek.

Fel is álltam, majd kiverekedtem magam a temérdek doboz közül, és ledobtam az albumot a raktár elé.

- Elviszed? – mosolygott rám apa, mire bólintottam, majd a raktár bal sarkába néztem, ahol egy elég magas torony állt, dobozokból felépítve. Vállat rántottam, majd felkapaszkodtam a ládákon keresztül a legtetejéig. Levettem a legfelső fedelét, majd belekukucskáltam. Mindenféle furcsa tárgyak voltak benne.

- Ez mi? – tartottam apa felé egy arany színű kupát.

- XVI. Lajos ajándékozta nekem. Szín arany – egyenesedett fel, majd elégedetten elvigyorodott.

- Oké, akkor inkább ezt visszateszem – mormoltam nagyokat pislogva.

- Vagy akár el is adhatjuk, és akkor lesz pénzed. Nem is értem, hogy miből vettél eddig enni magadnak – rázta meg a fejét. – Lucifer tényleg adott nektek pénzt?

- Hát... - forgattam a kezemben az arany serleget. – Általában Nathan intézte a vásárlást Jayce-szel. Így igen, gondolom Lucifer állta, de sosem kérdeztem Nathantől.

- Én nem gondoltam, hogy Lucifer tényleg a szárnyai alá vesz titeket – tette csípőre kezét apa. – Azt hittem, nem fog komolyan venni.

- Beszélgettem egyszer vele, miután betévedtem egy templomba – kuncogtam fel, mire apa felvonta a szemöldökét. – Mindegy. A lényeg, hogy azt mondta, hogy felelősséggel tartozik értünk, mintha a saját gyerekei lennénk, miután rábíztál minket, amikor... megmentettél engem.

- Talán mégsem rontott meg titeket annyira, mint gondoltam – mondta kimérten. – Mindegy, majd megbeszélem vele a pénzügyeket. Azt szeretném, ha pénzügyileg teljesen független lennél Nathanieltől.

- Jesszus, apa! – kacagtam fel jóízűen. – Mégis miről beszélsz? Eddig is ő vásárolt. Majd most osztogassam a pénzt? Szerinted érdekli őt egyébként a pénz?

- Elnézve azt a gyűrűt a nyakadban, nem igazán.

- Mert? – kaptam oda ujjaimmal.

- Ránézésre több, mint húszezer dollár.

- Miből gondolod? – vontam össze szemöldököm ijedten.

- 1999-től a születésetekig ékszerboltban dolgoztam – bökött felém az ujjával. – Mit szólsz hozzá? – Nem nagyon tudtam erre mit mondani, azonban egy kicsit szíven ütött, amit a gyűrűvel kapcsolatban mondott. Szándékomban állt ezek után rákérdezni az árára.

- Nem unalmas ennyit élni? – emeltem meg a szemöldököm, mire Michael vállat rántott.

- Változik a világ – felelte egész nyugodtan. – Az utóbbi években meg el voltam foglalva – mutatott rám. – Sosem gondoltam, hogy egyszer lesz két gyerekem. Főleg nem ebben a korban.

- Ugye nincs több? Nem szeretem az ilyen meglepetéseket.

- Mármint gyerekem? – nevetett fel. – Tudtommal nincs.

- Hogyhogy?

- Volt egy fiam, elég régen – vallotta be. – Egy a pokol ellen vívott háborúban vesztette életét – rázta meg a fejét. – Ezért nem bírtam volna ki ép ésszel, ha te is ott maradsz. Én éltem már eleget, te nem – mosolygott rám. – Te vagy az egyetlen kislányom. Szeretlek, még akkor is, ha éppen nem értek egyet a választásoddal.

- Én is szeretlek, apa – szorítottam össze a számat. – Hogy hívták a fiút?

- Theodore – kuncogott fel. – Azért adtam Jayce-nek ezt a nevet. Gondoltam miért is ne.

- És ő mi volt? – indultam meg lefelé a kupával a kezemben. – Angyal?

- Félig – mondta apa. – Ember volt az anyja. Beszélni is szeretnék Jayce-szel majd ezzel kapcsolatban. Mármint az ember lánnyal. Nem érdemes sokáig húznia vele ezt a dolgot.

- Na miért? – álltam szembe apával.

- Mert eltelik ötven-hatvan év, és a lány meghal, míg Jayce életben marad. Elég sokáig, ami azt illeti. Azt gondolom, hogy ennek nincsen értelme. Felesleges emberekkel szórakozni, mert csak magunknak okozunk vele fájdalmat.

- Akkor miért utálod ennyire Nathant? – tártam szét a karom. – Igazából ha belegondolsz, tökéletesen összeillünk. Ugyanolyanok vagyunk.

- Leszámítva, hogy ő Lucifer fia.

- Mégis kedves, megértő, segítőkész és képes szeretni.

- Jól van, holdacskám. Elhiszem – simogatta meg a vállamat. – Mondtam, hogy megpróbálok nyitott lenni vele. De kérlek, értsd meg a helyzetemet. Nagyon nehéz nem az ellenségemként gondolnom rá.

- Akkor nem is kísérsz el az oltárig? – döntöttem oldalra a fejemet, mire Michael szeme kikerekedett, majd pillantása a gyűrűmre esett. Felvihogtam megilletődött arckifejezésén. – Vicceltem, apa – nevettem, majd elé léptem, és átkaroltam őt. – Hiányoztál!

- Már itt vagyok – simogatta meg a hátam. – Itt is tervezek maradni, úgyhogy kénytelen leszek megbékülni a barátoddal.

- Örülnék neki, ha jóban lennétek – húzódtam el tőle, majd felsóhajtottam. – Na, akkor keressük meg azt a kardot! – másztam vissza a dobozok közé, majd random elkezdtem kinyitogatni az összeset. – Nincs valami támpont, hogy merre lehet, apa?

- Nincs, mert nem én pakoltam ide be – jelentette ki. – Viszont szeretnék kérdezni valami személyeset.

- Kérdezz! – buktam bele az egyik mélyebb ládába, és kutatni kezdtem benne.

- Mikor... mikor voltál először együtt ezzel a fiúval?

- Most Nathanről beszélgetünk?

- Nem, most a másikról.

- Aaronról?

- Igen.

- Most azt kérdezed, hogy mikor feküdtem le vele először, apa?

- Azt hiszem – nyögte ki kelletlenül.

- A tizenhatodik szülinapom után nagyjából négy hónappal – vallottam be továbbra is a doboz aljába hajolva. – Miért?

- De miért adtad oda magad neki ennyire hamar?

- Apa – vihogtam fel. – Nyilván kíváncsi voltam, meg akkoriban azt hittem, hogy szeretem.

- És Nathaniellel...

- Nem szeretnéd hallani a választ – vágtam a szavába, miközben kihúztam egy sálat, majd eldobtam a raktár túloldalára.

- Miért?

- Mert csak kiborulsz.

- De érdekel – nógatott tovább.

- A tizennyolcadik szülinapom után két nappal – mondtam neki végül. – Szóval lényegében három napja voltunk együtt. Nem, mintha megbeszéltük volna akkor.

- Mármint akaratod ellenére...

- Apa! – kiáltottam, miközben kimásztam a ládából, és felé fordultam. – Azt nem beszéltük meg, hogy együtt vagyunk-e vagy sem.

- De te lefeküdtél vele.

- Akkor is megtettem volna, ha soha többé nem találkozunk utána – kuncogtam fel. – Láttad már, hogy hogy néz ki?

- Ne legyél ennyire gátlástalan – szidott apa rögtön. – Nem adhatod oda magad minden jött mentnek, Eleanor.

- Nem is tettem soha, de Nathan... ő más. Már most is hiányzik, pedig mikor váltam el tőle? Egy órája? – tártam szét a karom kínomban.

- Csodálatos – mormolta apa, majd felkapott egy zsákot, és bedobta a raktár végébe. – Ez sose lesz meg...

- Megnézem jobb oldalt – furakodtam be a másik oldalra, majd nagy elánnal belevetettem magam a dobozok közé.

Két órán át keresgéltünk még sikertelenül, amikor eljutottam a jobb fal melletti legbelső, és egyben legalsó dobozhoz. Kinyitottam a tetejét, és megpillantottam benne egy ezüst markolatú kardot.