Unottan álltam a Chevrolet mellett Nathan oldalán. Arra vártunk, hogy Jayce és Anabell méltóztassanak kifáradni a házból.

 Hétfő este fél hat volt. Már a gondolatát is elmondhatatlanul utáltam annak, hogy étterembe kellett mennünk Michael szombati kérése szerint. Nem volt hangulatom Anabellhez. Mostanában különösen idegesítően viselkedett.

Nathan a kocsinak dőlve dohányzott, és elég nagyokat sóhajtozott közben. Sejtettem, hogy neki sem volt több kedve ehhez, mint nekem.

 - Apád tudja, hogy dohányzol? – fordultam Nathan felé, mire felnevetett.

 - Miért? Titkolnom kellene? – vigyorgott, majd kifújta a füstöt tüdejéből. – Egyébként sem dohányzom, csak néha.

 - Mostanában sokat – böktem meg a hasát.

 - Ez zavar téged? – ráncolta homlokát. – Akkor abbahagyhatom.

 - Engem nem – vigyorogtam rá, majd kikaptam a kezéből a félig elszívott cigit, majd beleszívtam, és egyenesen az arcába fújtam a füstöt.

 - Ez szép! – rázta meg a fejét.

 - Eleanor? – csendült fel Michael hangja jobb oldalról, majd megállt mellettünk, és a kezemben lévő cigarettára nézett. – Te mióta dohányzol?

 - Ugyan már, apa! – kuncogtam. – Most büntetést kapok? Vagy mi a terv? – szívtam bele újra a cigibe, majd visszaadtam Nathannek.

 - Szóval ez Nathaniel hatása? – kezdett bele mérgesen.

 - Apa! – emeltem meg a hangom. – Nem, nem az övé.

 - Pedig látom – bökött Nathan felé, aki inkább elnyomta a cigit, majd megrázta a fejét. – Szóval dohányzásra ösztönzöd a lányom? – szegezte neki a kérdést.

 - Ha tudni akarod, már Los Angelesben is cigiztem akárhányszor csak buliztunk, de mindegy. Verd csak le rajta ezt is.

 - Nem, mintha bármi bajunk lehetne tőle – jegyezte meg Nathan. – Nagyobb a valószínűsége annak, hogy átmegy rajtunk egy gyorsvonat, mint a tüdőráknak.

 - Mégis mennyi a valószínűsége? – fonta össze karját Michael a mellkasán.

 - Ehhez azért szükségem lenne egy papírra, de később szívesen kiszámolom.

 - Kétlem, hogy képes lennél rá – gúnyolódott Michael. Nathan vett egy nagy levegőt, majd egy pillanatra elgondolkodott.

 - Mindent összevetve kevesebb, mint 0,001% az esélye annak, hogy elüt minket egy gyorsvonat. Ahhoz elég sok tényezőt kellene figyelembe venni. A tüdőráknak meg egyenesen nulla.

Apa épp szólásra nyitotta a száját, amikor végre kinyílt az ajtó, és kilépett rajta Jayce Anabell oldalán. A lány egy fekete egyberuhát viselt, melynek az oldalán egy masni díszelgett. Szőke haját kiengedte, míg az első két tincset oldalra tűzte. Szempilláit vastagon kifestette, még alapozót is vitt fel az arcára. Sőt, talán még pirosítót is észrevettem rajta. Nevetségesen festett az öcsém mellett, akinek csak egy farmerra futotta, és egy sötétkék pólóra. Nem is értettem, hogy hova csípte ki magát ennyire a lány, mikor nem egy puccos helyre indultunk. Még én sem öltöztem ki, csak egy fekete farmert húztam, hozzá egy egyszerű, rózsaszín Nike feliratos felsővel. Nathan sem esett túlzásba. Szokásához híven temetésre készült, így fekete farmerban, és egy fekete pólóban álldogált mellettem.

Anabell végig kikerekedett szemmel figyelte apámat, ahogy közeledtek felénk. Arcára volt írva a félelem, ahogy megállt mellettünk, és Michaelre nézett. Apa kedvesen rámosolygott, mire csak megcsóváltam a kobakom. Dühített, hogy Anabell érdekelte, míg az én szerelmemet utálta.

 - Apa, Ő itt Anabell – mutatta be Jayce. – Ana, ő itt az apám.

 - Szia – nyújtott kezet. – Michael vagyok.

 - Ü..üdv – hebegte Anabell, mire fintorogva Nathanre pillantottam. Az ő arca is hasonlóan eltorzult a jelenettől. – A..Anabell Wattson vagyok.
Nem is értettem Anabell dadogását. A sátán elé emelt fővel járult, még csak hátra sem tántorodott tőle, de az apámtól megijedt?

 - Örülök, hogy megismerhettelek, Anabell – szélesedett ki Michael vigyora. – Akkor akár indulhatunk is!

 - Remek – mormoltam, majd kihalásztam Nathan kezéből a kulcsot. – Én vezetek!

 - Rendben, gyönyörűm – egyezett bele azonnal. Bekászálódtunk a kocsiba. Anabell, Jayce és Michael hátra ültek, míg én és Nathan előre. Az étteremig viszonylag csendben utaztunk. Én inkább meg sem mertem szólalni, nehogy apám indokot találjon a szavaimban a Nathannel való kötözködésre. Nathan is csak meredt kifelé az ablakon, míg Jayce és Anabell néha összesúgtak.

Leállítottam a motort a parkolóban, majd kiugrottam a kocsiból. Nathan mellém sétált, majd összekulcsolta a kezünket. Jayce és Anabell is ugyanígy tettek, míg Michael előrement, ugyanis ő foglalt asztalt.

Az étterem kívülről sem nézett ki túl flancosnak. Az épület fából épült fel. Rendelkezett egy kis terasz résszel, ahol el lett helyezve egy kisebb színpad egy gitárral, és egy szintetizátorral. Egész hangulatos lehetett éjszaka itt kint üldögélni.

Mi odabent foglaltunk helyet a tágas beltérben. Elég sok asztal helyezkedett, egész távol egymástól. Belülről sokkal csicsásabb volt a hely, mint kívülről. A tányérokra hattyú formába hajtogatták a szalvétát, míg az evőeszközök megcsillantak a lámpafényben.

Egy hat személyes asztalnál kaptunk helyet. Apa az asztalfőre helyezkedett, míg én a bal oldalára ültem, Jayce pedig a jobbra. Az én másik oldalamon Nathan helyezkedett, vele szemben Anabell.

A pincér készségesen felvette a rendelésünket, miután kiosztotta az étlapokat. Ezúttal is tésztát kértem, ugyanúgy, ahogy Anabell is. Jayce és Nathan valamiféle marha steaket, míg apa spagettit.

Miután a pincér visszatért az italokkal apa végre megkezdhette a társalgást Anabellel. Sejtettem, hogy már alig várta, hogy körberajonghassa az öcsém csodálatos emberi barátnőjét.

- És Anabell, itt nőttél fel Colonie-ban? – tette fel az első kérdést Michael.

- Igen – mosolygott a lány tőle szokatlan módon. – Itt lakunk, mióta megszülettem.

Hátradőltem a székben, majd felsóhajtottam. Nathan felém kapta a tekintetét, majd a kezem után nyúlt, és rásimította tenyerét kézfejemre az asztal alatt. Egy apró mosollyal jutalmaztam támogatását.

- Vannak testvéreid?

- Igen, van két húgom – bólogatott a lány. – Hét és tizenhárom évesek.

- Az egész nagy korkülönbség – reflektált Michael, mire majdnem felkuncogtam. Eszembe jutott, hogy Nathan tizennégy évvel idősebb Natalie-nál, míg Jonathannél konkrétan tizenkilenccel. Akár az apja is lehetett volna. Megforgattam a szemem, amikor rájöttem, hogy már megint a gyermeknél tartottam. Egyszerűen mindig ott volt az agyam legeldugottabb pontjában az elvesztésének fájdalma.

- Úgy hallottam, hogy jól megvagytok Jayce-szel – folytatta apa. – Mióta is vagytok együtt?

- Négy hónapja – felelt Anabell olyan büszkén, mintha legalább húsz éve házasok lettek volna. Nem sajnáltam az öcsémtől a boldogságot, de valahogy Anabell nem illett nekem a képbe sehogy sem. Bármennyire is igyekeztem elfogadni, mindig tett egy velős megjegyzést, amivel elérte, hogy még jobban utáljam.

- Akkor jól alakulnak a dolgok – vette tudomásul Michael. Nehezen fogtam vissza magam, hogy ne horkanjak fel. – Ezek szerint nagy a szerelem?

- Apa, miért kérdezel ilyeneket? – szólt közbe Jayce.

- Csak kíváncsi vagyok – nézett rá Michael. – Vagy talán titkos dolgok ezek, Jayce?

- Nem, csak tök kellemetlen ez a kérdés. Nyilván szeretjük egymást, ha együtt vagyunk, nem?

- Nem feltétlen jár együtt ez a két dolog – pillantott futólag Michael Nathanre, majd vissza Jayce-re.

- Nincs szükség burkolt célzásokra – szúrtam oda csöndesen. – Inkább kérdezgesd még Anabellt az életéről, minden bizonnyal nagyon izgalmas dolgokat fog elmesélni.

- Neked már megint mi bajod van, Luna? – kérdezte tőlem Anabell.

- Megint? – hajoltam felé dühösen. – Te kötözködsz állandóan!

- Eleanor – dorgált Michael. – Ne legyél udvariatlan! Anabell nem mondott rosszat.

- Tényleg nem – dőltem hátra, majd megráztam a fejem. – Bocs.

- Nem kedvelitek egymást? – érdeklődött Michael Anabellre nézve.

A lány először habozott, majd végül összeszorította a száját egy pillanatra.

- Nekem nincs bajom Lunával, ő az, aki utál engem valamiért – nyögte ki végül, mire még jobban felpaprikáztam magam.

- Anabell – sziszegtem felé. – Te állsz belém állandóan mindenféle idegesítő megjegyzéssel.

- Persze, mert nem értem, hogy miért utálsz engem.

- Sosem mondtam, hogy utállak – folytattam suttogva, hogy ne mindenki a mi asztalunkat szemlélje.

- Csak kimutatod! – válaszolt a lány is már mérgesen. – Egyszer sem voltál még normális velem.

- Nem? – háborogtam. – Akkor legközelebb, ha eltörik a karod, Anabell, majd rálépek a másikra is!

- Eleanor! – emelte meg a hangját Michael épp annyira, hogy szigorúnak hangozzék. – Komolyan az öcséd barátnőjét fenyegeted?

Anabell csak és kizárólag a rosszat látta bennem. Egy másodpercig sem érdekelte, hogy én voltam az, aki meggyógyította a törött kezét, amikor hónapokkal ezelőtt Beherit a gyógyszertárban járt, ahol dolgozott. Még szerencse, hogy emiatt nem állt belém. Kinéztem volna belőle, amilyen kötözködős, hisztis picsa volt.

- Igen, apa! – vágtam rá bosszúsan, mire egy elég dühös pillantásban részesített.

- Megtennétek, hogy nem vesztek össze? – kérdezte Jayce a kobakját rázva. – Csak nyugodjatok meg!

Nem feleltem, csak újfent tekintetem forgattam, mert másra nem futotta. Legszívesebben megszabadultam volna Anabelltől. Még akkor is, ha ez elég rémisztően hangzott.

- Sajnálom – rebegte Anabell, majd az evőeszközöket kezdte szuggerálni.

- Nath, nagyon csendben vagy – nézett rá Jayce, mire Nathan vállat rántott.

- Jobban teszem, ha inkább nem szólok semmit – mosolygott rá. – Még a végén én leszek a hibás azért is, ha sótlan lesz az étel.

- Akár haza is mehetsz – javasolta Michael. Hirtelen kaptam felé a fejemet, mire felsóhajtott. – Bocsánat. Természetesen csak vicceltem, Nathaniel.

- Aha – mormolta mellettem Nathan. – Egyértelműen.

- Úgy érzem, hogy ti sem kedvelitek egymást – mutogatott Anabell apámra és Nathanre.

- Nehéz kedvelni valakit, aki elrabolta a lányomat, de minden tőlem telhetőt megteszek – folytatta Michael a csipkelődést.

- Apa, Nath nem rabolta el Lunát – kelt védelmébe Jayce. – Nem is értem, miért mondod ezt.

- Hát, persze, Jayce. Minden bizonnyal a te szavadnak fogok hinni, miután eltitkoltad, hogy ki ő – bökött Nathan felé Michael. – Előlem! Az apád elől! Elárulnád, hogy miért?

- Persze, apa. Nath megkért, hogy ne szóljak róla senkinek. Nem vagyok egy áruló.

- Tényleg, el is felejtettem, hogy Lucifer mennyire megronthatott benneteket az elmúlt hónapokban. Rendesen behálózott titeket.

- Így történt! Megrontott, behálózott – mosolyogtam apára. – Hétvégente embereket csábítottunk el, rabszolgák nyakába aggattunk láncot, közösen jártunk gyilkolni mindannyian – dramatizáltam kellőképpen. – Néha hétköznapokon random embereket ráncigáltunk le a pokolba, és etettük meg Boloval. De semmi komoly.

- Vicces vagy, Eleanor – rázta meg a fejét Michael. – Ki az a Bolo?

- Felejtsd el – legyintettem.

- Azonnal áruld el!

- Egy pokolkutya – felelt helyettem Nathan. – Méghozzá Lunáé.

- Szerintem rosszul értettem – nézett apám Nathanielre. – Mégis miként lehetne Eleanornak pokolkutyája?

- Úgy, hogy apám neki ajándékozta – vigyorodott el Nathan.

- Úgy tudtam, a pokolkutyák csak Lucifernek és a vérvonalának engedelmeskednek. Eleanor, ugye nem kötöttél véresküt senkivel? Eladtad a lelked?

- Apa, te teljesen megőrültél? – kérdeztem tőle meghökkenve. – Miféle véresküről beszélsz?

- Így láncoltad magadhoz? – esett neki Nathannek. – Összekötötted vele a mocskos véred?

- Az a helyzet, hogy kivételesen én sem értem, hogy miről beszélsz, Michael – mondta Nathan nyugodtan. Nem is értettem, hogy mégis miként volt képes megőrizni a hidegvérét, mikor apám már megint csak sértegette, holott megígérte, hogy megpróbál uralkodni magán.

- Kérdezd meg róla a romlott apádat! Biztosan szívesen elmeséli miként vitt ártatlan nőket bűnbe a hosszú évek során. Magához kötötte őket, ezzel örök szenvedésre ítélve mindet. Sajnálom azt a szegény nőt, aki vele élt éveken át. Hallottam ám, hogy meghalt.

- Igen, anya gondoskodott róla, hogy félárva legyen egy kisbaba – fordultam apám felé. Alig bírtam visszafogni indulataimat.

- Mi köze ennek Emmához? – értetlenkedett Michael.

- Az, hogy ő ölte meg Jonathan anyukáját – válaszolta Jayce. – Hogyhogy nem tudod, apa?

- Anyátok? – nézett körbe eltorzult arccal. – Emma ölte meg?

- Igen – helyeseltem. – Ő volt!

- Én úgy tudtam, hogy Lucifer végzett vele – dőlt hátra a székén Michael. – Legalábbis ezt terjesztették odafent.

- Mégis miért ártott volna a gyereke anyjának? – kelt ki magából Nathan. – Azért maradjunk már a józan ész határain belül!

- Amiért te is végeztél a sajátoddal – mutatott rá Michael, majd összefonta karját mellkasán. – Büszke vagy rá?

- Nem – válaszolta Nathan. – De most sem cselekednék másképpen.

- És ez kell neked, Eleanor! – folytatta a feszültségkeltést Michael. – Egy könyörtelen anyagyilkos. Mégis milyen lelkületű lehet az, aki képes végezni a saját édesanyjával?

- Tudod mit, Michael? Legyen neked igazad! – egyezett bele Nathan. – Nem fogok magyarázkodni neked. Fogalmad sincs róla, hogy mit miért tettem, és hiába próbállak győzködni, úgy sem fogsz hinni nekem. Jó volt a vacsora, de én most hazamentem! – emelkedett fel az asztaltól. – Kikísérsz? – kérdezte tőlem, mire elég nagyokat pislogtam rá.

- Hát... ki – álltam fel, majd megindultam utána, ugyanis akkora léptekkel távozott, hogy alig bírtam követni a rövid lábaimmal.

A kocsi mellett állt meg, majd kivett egy szál cigit, és rágyújtott. Fejét rázva dőlt neki a Chevrolet oldalának.

- Sajnálom – nézett rám. – Nagyon sajnálom, de én erre nem vagyok képes.

- Mire? – léptem elé ijedten.

- Erre! – tárta szét a karját feszülten. – Nekem erre nincsen szükségem!

Továbbra sem értettem, hogy mire szeretett volna kilyukadni, de őszintén megrémültem, hogy Michaelnek sikerült teljesen ellöknie őt tőlem az előbbi viselkedésével.

- De...

- Nincs de! – vágott a szavamba. – Én próbálkozom, de ez így nem működik, Eleanor. Mégis mit kéne tennem? Még csak meg sem próbál nyitott lenni velem. Mintha meg sem történt volna két nappal ezelőtt az a rohadt beszélgetés.

- Sajnálom – hajtottam le a fejemet.

- Nem, én sajnálom – mondta elég ingerülten. – De ez így nekem nem megy!

- Mi? – hebegtem szinte már sírva. Úgy éreztem, hogy éppen szakítani készült velem, és ez olyan mértékben okozott kínt, hogy alig bírtam talpon maradni.

- Ez! – kiáltott dühösen. – Én nem kérek ebből!

- Most... - remegett meg a kezem, ahogy az aszfaltot kémleltem összeszorított szájjal.

- Most hazamegyek a francba! – közölte idegesen.

- Hova?

- A pokolba. Hiszen ott lakom, az apámmal, aki mindenkit megrontott. Én vagyok a sátán fattya, nem emlékszel?

Nem bírtam felelni, mert a súly, ami a szívemre nehezedett kezdett agyonnyomni. Ajkam megremegett, majd nyeltem egy nagyot, hogy visszatartsam a sírást.

- Nathan – súgtam elhalóan. – Te most... te...

- Mi én? – tudakolta zaklatottan.

- Te most... szóval – vettem egy nagy levegőt, de eluralkodott rajtam a pánik. Könnyek sokasága folyt végig az arcomon, ahogy felnéztem a szemébe.

- Most miért sírsz? – ragadta meg az arcomat, miután eldobta a csikket. – Nem akartalak megbántani.

- Te most... szakítasz velem? – kérdeztem remegő hangon, mire szemöldöke felszaladt.

- Luna – ölelt magához. – Sosem tennék ilyet. Én nem rólunk beszéltem, szerelmem, hanem arról, ami odabent folyik.

- Ó – nyögtem szipogva. – Azt hittem, hogy... annyira megbántott apám, hogy inkább...

- Persze, majd biztos Michael fog eltántorítani tőled, nem? Esélytelen! – tolt el magától, majd kisimította az arcomból a könnyeket. – Sosem engedlek el magam mellől. Még akkor sem, ha az apád egy igazi faszkalap. Már bocsánat, de...

- Nem, igazad van – sóhajtottam. – Nem tudom, hogy miért csinálja ezt.

- Nagyon sajnálom, ha félreérthető voltam – simogatta tovább az arcom. – Most még borzalmasabban érzem magam, amiért megsirattalak.

- Mindegy – karoltam át, majd ráhajtottam a fejem a mellkasára. – Csak ne hagyj el.

- Gyönyörűm – húzódott el gyengéden, majd megragadta a nyakamban lógó gyűrűt, amit tőle kaptam. – A tiéd a szívem – ejtette vissza a nyakamba. – Ezen semmi sem változtat. Én nem megyek sehova nélküled. Szenvedtem én már eleget az életemben, de a legnagyobb csapás az volt, amikor ellöktél magadtól. Akkor megígérted nekem, hogy nem teszed többé, én pedig azt ígértem neked korábban, hogy soha többé nem engedlek el magam mellől. Ez egy fer alkunak tűnik. Én továbbra is tartom magam ahhoz, amit akkor ígértem neked, amikor ezt adtam neked – fogta ujjai közé újra a gyűrűt. – Nem eresztelek, Eleanor.

- Remélem is – pipiskedtem fel, hogy átkaroljam a nyakát. – Szükségem van rád.

- Ahogy nekem is rád – csókolta meg a nyakam. – Kis butus, hát miket tudsz összekombinálni.

- Megijedtem – motyogtam, majd elhúzódtam tőle.

- Sajnálom – ragadta meg a kezem.

- Nem, semmi baj – sóhajtottam, majd elé léptem, és nyomtam egy csókot az ajkára. – Tényleg hazamész?

- Azt szeretnéd, ha itt maradnék?

- Nem, ha menni akarsz, akkor nyugodtan. Én nem akarom, hogy rosszul érezd magad miatta – ráztam meg a kobakom. – Majd otthon találkozunk.

- Na, jó – kulcsolta össze a kezünket. – Menjünk vissza.

- Most miért?

- Mert nem hagylak egyedül ezzel a teherrel, amit apád tesz rád a viselkedésével. Erről szólna egy kapcsolat, nem? Együtt a világ ellen, jöjjön bármi – mosolygott rám. – Majd én veszekszem vele helyetted. Amíg ott vagyok, legalább engem cseszeget, és nincs ideje téged szekálni ezzel az egésszel – szorította meg a kezemet.

Legörbítettem az ajkam, annyira meghatottak a szavai. Már megint csak velem törődött, mintha elfelejtette volna az előbbi haragját. Képes volt túllépni azon, ahogy apám sértegette és szorongatta miattam kicsinyes megjegyzéseivel. Annyira elteltem szeretettel, hogy még magam is meglepődtem azon, amit ezután mondtam.

- Nathan, hozzád megyek feleségül.

- Mi? – állt be elém összevont szemöldökkel.

- Azt mondtam Morgannek, hogy igen – vallottam be.

- Jól van – nevetett fel visszafogottan. – Édes vagy, de tisztában vagyok vele, hogy nem akarod ezt. Ráérünk, de szavadon foglak fogni egyszer, ezt biztosra veheted, kukacka – csókolta meg a homlokom. – Na, menjünk. Hadd egye a fene kicsit Michaelt, hogy mégsem vacsorázhat nyugodtan.

Felkuncogtam szavaira, majd kézen fogva visszaséltáltunk az asztalhoz.

- Kérem! – tartotta a markát Jayce Michael felé, ahogy leereszkedtünk a székre. – Ide vele, apa! Elbuktál, sajnálom - vigyorgott rá Jayce, mire apa elfintorodott, majd a kezébe nyomott egy tíz dollárost.

- Három nap alatt már kétszer – mormolta. – Teljesen el vagyok keseredve.

- Mi volt a fogadás tárgya? – érdeklődött Nathan, amíg én kicsit megtörölgettem az arcom egy szalvétával.

- Megmondtam neki, hogy Luna nem egyedül jön vissza. Tíz dolcsit tettem rá, hogy visszajössz vele. Tartotta.

- Miért voltál ennyire biztos benne? – kérdezte apa Jayce-től.

- Nath nem az a fajta, aki megfutamodik a nehézségek elől – nevetett fel Jayce. – Meg amúgy is Luna fogja a pórázt, azt hiszem.

- Kösz, Jayce – forgatta a szemét Nathan sértődötten. – Mintha nem lennének itt elegen, akik utálnak.

- Szeretnék elnézést kérni, Nathaniel – pillantott rá Michael. – Megint túlzásba estem, de esküszöm, hogy próbálkozom. De nehéz. Láthatóan.

- Én nem haragszom – dőlt hátra a széken Nathan.

Eközben a pincér megérkezett a rendelésünkkel, majd kiosztotta mindenkinek az ételét. Szomorúan pislogtam a tésztára, majd felsóhajtottam.

- Akkor jó étvágyat! – emelte fel a villáját Michael, majd neki is fogott a spagettijének. Mindenki más is így tett. Egyedül én forgattam az ujjaim között a villát legalább egy teljes percen keresztül.

Egyáltalán nem volt étvágyam.

Végül csak erőt vettem magamon, majd belekanalaztam egy falatot a számba. Elég nehezen ment le a torkomon annak ellenére is, hogy jóízű volt a sajtszószos tészta tetején lévő parmezán.

- Mindjárt jövök – emelkedtem fel az asztaltól, majd meglódultam a női wc felé. Bent megálltam a csap előtt, majd bevizeztem kicsit az arcom, hátha eltűnnek a sírás nyomai. Megtörölgettem egy papírtörlővel, majd vettem pár nagy levegőt, és csatlakoztam apáékhoz újra.

- Jól vagy? – kérdezte azonnal Nathan, mire bólintottam.

- Igen – helyeseltem, majd ismét a kezembe vettem a villát, azonban mielőtt bekaphattam volna a második falatot, a gyomromban összeszaladtak a kisegerek. A „démondetektorom" vészjóslóan jelzett. Értetlenül néztem körbe az asztalnál, majd az éttermet kezdtem pásztázni íriszemmel.

- Van itt egy... - motyogta Nathan, ahogy ő is fejét forgatva nézelődött.

- Egy démon – fejezte be Michael, mire futólag rápillantottam, majd vissza az étterem bejárata felé. Nem tudtam mit vártam, csak és kizárólag katasztrófára számítottam.