A Chevrolet magabiztosan zúgó motorja mellett tébláboltam, és arra vártam, hogy Morgan végre kijöjjön, és azt mondja, hogy indulhatunk. Érdekelt az esti kis afférja Dailannel, illetve már nagyon fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mégis mit tettek vele Lilith fiai, és mi célból rabolták el. Azóta sem derült ki, és egyre jobban evett a fene miatta.

Annyira logikátlan volt. Mármint Beherit volt Morgan vér szerinti édesapja, értettem, de mégsem volt tiszta, hogy miért rabolta el, hogy utána egy véletlen folytán kiszabadítsuk. Értelmetlen volt és dühített is egyszerre.

Vasárnap délután volt. A hó nagy pelyhekben hullott copfba fogott hajamra, miközben hanyagul nekivetettem derekamat a kocsi oldalának. Kabátom teljesen hozzá préselődött a hideg karosszériához, mégsem fáztam egyáltalán.

Nathan mellettem állt, és meglehetősen ideges volt, amiért Morgan úgy szerette volna, hogy Dailan is velünk tartson a mai vásárlás alkalmával. Engem nem különösebben érdekelt. Abszolút nem zavart a fiú, sőt, nekem szimpatikus volt az esetlensége. Kivéve, amikor olyan helyzetben csinálta, amikor élet-halál kérdésről volt szó. Akkor kimondottan meg tudtam volna fojtani miatta.

„Meg is tetted, gyilkos gyermek" – tapsikolt Gabriel elmémben, mire megforgattam a szemem. Te még mindig itt vagy? Nem unod még?

- Ha egy percen belül nem jönnek ki, egyszerűen kirángatom onnan mindkettőt! – fújtatott Nathan.

- Biztos fontos dolguk van – mondtam szarkasztikusan, mire Nathan ajka felfelé kerekedett. – Kiabálj Dailennek, szerintem egy másodpercen belül megjelenik.

- Igazad lehet – nevetett fel harsányan. – Dailan!

- Nathaniel – robbant ki a verandára a fiú, mire mindketten felkacagtunk. Pont erről beszéltem az imént.

- Hol van Morgan? – szegezte neki a kérdést Nathan. – Hozd ide azonnal!

- Igenis, Nathaniel! – bólintott Dailan, majd eltűnt a bejárati ajtó mögött.

Két percen belül kituszkolta Morgant az ajtón, aki hevesen tiltakozott egész végig, hogy ő bizony nincsen még készen. Hangosan nyávogott, ahogy Dailan maga után húzta, majd betuszkolta a hátsó ülésre.

- Én hátra ülök Morganhez, ti pedig hátha összebarátkoztok Dailannel – mondtam kuncogva Nathannek, aki erre csak felsóhajtott, majd beült a vezető ülésre. – Ülj be előre! – biztattam Dailant, de az arcáról csak félelmet véltem leolvasni.

Bevágódtam a durcás Morgan mellé, majd egyből felé fordultam.

- Azonnal meséld el, hogy tulajdonképpen mit is láthattunk tegnapelőtt éjszaka! – Olyan gyorsan beszéltem, hogy szinte nem lehetett kivenni szavaimat.

- Itt? – tágultak ki Morgan szemei. – De hát...

- Engem is érdekelne – pillantott hátra Nathan, majd gázt adott, és meglódultunk a bolt irányába. – De elmesélheti Dailan is, ha megparancsolom neki.

Dailen egészen kicsire összehúzódva ült az anyósülésen, minél jobban az ajtóhoz préselődve. Elég humoros látvány volt.

- Mert mi vagy te, Nathan? – kötözködött Morgan. – Valami hadvezér? Vagy politikus?

- Morgan – fordult hátra Dailan megbotránkozva. – Hogy kérdezhetsz ilyet?

- Mert? Nem teljesen értem – fonta karba kezét Morgan melle alatt, majd úgy meredt az őt kitágult szemekkel figyelő Dailanre.

- Nathaniel vezette a sereget a háborúban, Morgan – magyarázta Dailan csodálattal a hangjában. – Több százezer démon hajtott neki térdet aznap. – Automatikusan felkuncogtam, mire Nathan rám nézett a visszapillantó tükörben, majd küldött felém egy kisebb mosolyt.

- Nem tudtam – védekezett Morgan. – Bocsánat! – emelte maga mellé tenyereit. – Tehát hadvezér vagy.

- Nem vagyok hadvezér – nevetett fel Nathan. – Csak Lucifer fia. A pokolban mindenki a családunk alá tartozik, ezért fogalmaztam így az előbb.

- Értem, tehát akkor hajtsak térdet előtted? – vonta össze szemöldökét Morgan kétkedve.

- Nem kell, eltekintek tőle – vigyorgott Nathan a visszapillantóba ismét.

- De nagylelkű vagy! – forgatta szemét barátnőm. – És akkor mi is történt pontosan ebben a háborúban? Mikor volt egyáltalán? – kérdezősködött Morgan. – Lun, te is ott voltál, igaz?

A lábam alatt húzódó gumiszőnyeget kezdtem vizslatni, leginkább átugrottam volna ezt a témát. Nem akartam felidézni azokat a feszült perceket, amikor Jayce és Nathan egymással harcolt, míg én guggolva vártam a megfelelő pillanatot, hogy közbeléphessek.

- Ott – nyögtem ki végül.

- Micsoda? – sikította. – Te részt vettél egy háborúban? Ne idegesíts már! Meg is halhattál volna! – Nathan egy meglehetősen fájdalmas pillantással jutalmazott előlről, még fel is sóhajtott.

- Ami azt illeti – emeltem rá tekintetem lassan –, meg is haltam.

- Lun? – ráncolta homlokát Morgan. – Nem értem. Ez az, amiről Dailen mesélt?

- Igen, de ez egy elég hosszú történet, de a lényeg mindössze az, hogy több ezer angyal és démon esett egymásnak aznap, hogy megszüntessék a fenyegetést, engem – vigyorogtam rá. – Megöltem egy arkangyalt véletlenül, de ezt már említettem korábban is. Eléggé zabosak lettek a mennyeiek emiatt, és áttörték a pokol kapuját, azt hiszem.

- Így történt – tette hozzá Nathan is.

- Aztán Jayce kitalálta, hogy rendezzék le Nathannel egymás között, mert van valamilyen szent törvény, nem tudom, de talán nem is lényeges – meséltem nagy elánnal a hangomban. – Jayce és Nathan egymás ellen harcoltak, mert akkor Jayce még a mennyek oldalán küzdött. – Ennél a résznél eléggé mérges arcot vághattam, ahogy előbukkantak az emlékek. – A vége pedig az lett, hogy bevetettem magam Jayce és Nathan közé, mivel láttam, hogy Jayce mit tervez. Hátba akarta döfni Nathant a szárnyával, ami egy halálos, begyógyíthatatlan sebet eredményezett volna. Én meghaltam, Nathan megölte az egész mennyei sereget, aztán apám, Michael úgy döntött, hogy az életét áldozza értem, és így itt vagyok.

- Milyen a halál? – érdeklődött halkan.

- Kilátástalan – szólt előlről Nathan.

- Te is meghaltál? – kérdezte Morgan.

- Meg – nevetett fel, mire nagy levegőt vettem. Igyekeztem elhessegetni a fájó képeket, ahogy kihunyt a két csillogó gyémántkék szempárban a fény.

- Szerintem meg inkább nyugodt. Nekem nem fájt már semmi, mielőtt elmentem. Csak boldog voltam, hogy azok, akiket a legjobban szeretek a világon életben vannak – vallottam be csöndesen.

- Ez nagyon durva – motyogta Morgan maga elé meredve. – Dailan, te nem mesélted ennyire részletesen. Ott voltál egyáltalán?

- Igen – nézett hátra ismét a fiú. – Eleanor tette mindenkit mélyen megrendített. Sokan tisztelik odalent emiatt. Nem sokan áldoznák életüket egy olyanért, mint mi.

- Pedig nem olyan nagy dolog – rántottam vállat semlegesen.

- De az! – szögezte le Nathan, majd bekanyarodott a bolt parkolójába.

Kikászálódtam a kocsiból, míg Nathan hozott egy bevásárlókocsit. Én Nathan mellett szedtem a lábam a bejárat felé. Morgan és Dailan mögöttünk sétáltak egymás mellett, és beszélgettek.

- Jól elterelte a témát, hogy ne kelljen válaszolnia – súgta Nathan, mire felnevettem. Igen, Morgan mesterien csinálta ezeket a dolgokat mindig is.

- Majd megkérdezem, és elmesélem - simítottam meg a karját.

Együtt léptünk be az óriási üzletbe. Morgan lelkesen pakolta meg a kocsit mindenféle gyümölccsel és rengeteg keksszel. Míg elidőzött a csemegepult előtt, én úgy döntöttem, hogy szerzek magamnak valami iszonyatosan édeset.

A Nutellák előtt ácsingóztam elmélázva, amikor váratlanul mellém lépett valaki. Kitágult szemmel néztem rá a lányra, aki mellettem téblábolt. Mély levegőt vettem, majd felé fordultam.

- Szia, Evelyn! – köszöntöttem.

- Eleanor – mért végig tetőtől talpig. – Beszélnem kell veled!

- Éppen nem érek rá – feleltem kimérten, mire szemöldöke felszaladt.

- Akkor is elmondom – jelentette ki, mire majdnem felnyögtem. Nem volt kedvem beszélgetni vele. Legszívesebben a nyakánál fogva dobtam volna Bolo elé. Ó, Bolo, bárcsak itt lennél, és felfalnád ezt a rohadt picsát!

- Csak gyorsan – vetettem oda unottan, aztán Evelyn mögé pillantottam, és azt éreztem, hogy a talaj kifordul alólam döbbenetemben. Bolo ott állt mögötte teljes toronymagas valójában. Vicsorogva közelített felé, vérvörös szeme szőke haját kémlelték.

- Most miért vágsz ennyire fancsali képet? – csattant fel a lány, majd egyenesen Bolo felé nézett, majd széttárta kezét, és visszafordult felém. Ezek szerint az emberek nem látják a pokolkutyákat? Nyeltem egy nagyot.

- Mondjad már, amit akarsz! – sürgettem idegesen, majd megkerültem a lányt, hogy Bolo a hátam mögé kerüljön.

- Úgy döntöttem, hogy alkut ajánlok neked – kezdett bele. – Adj nekem napi egy órát Nathannel, és ha ez idő alatt nem sikerül érzelmet kierőltetnem belőle, akkor leszállok róla. Bár én azt gondolom, hogy ami egyszer fellángolt, ott mindig lesz parázs.

Bolo egyenesen mellém lépett. Ráemeltem tekintetem, miközben igyekeztem úgy csinálni, mint aki elmélyülten nézelődik, hogy mit is vegyen pontosan.

Bolo Evelyn arcától tíz centire morgott meglehetősen hangosan, de a lány egyáltalán nem érzékelte. Megdöbbentő volt ezt megtapasztalni. Azonban ha Bolo most leharapta volna a fejét, akkor valószínűleg engem csuktak volna börtönbe gyilkosságért, így feltett szándékomban állt megakadályozni, hogy megtörténjen.

- Bolo! Nem bántod! – mondtam azonnal, majd hirtelen észbe kaptam. – Vagyis tudod van az a müzli. Bolo a neve.

- Nem, de nem válaszoltál a kérdésemre – ráncolta homlokát Evelyn. Bolo szüntelenül közeledett Evelyn arcához, mire kezdett kirajzolódni az arcomra a rémület. – Beléd meg mi ütött?

- Semmi – vágtam rá. – Bolo, ne merd!

- Milyen Bolo? – fakadt ki Evelyn.

Evelyn háta mögé pillantottam, ahol Morgan halálra vált arccal, majd Nathan lépett mellé. Ajka elnyílt, majd egyből meglódult felénk.

- Evelyn! – fordította maga felé vállánál fogva, mire Bolo ismét felmordult. – De örülök, hogy látlak! – Ölelte magához, hogy elhúzza a pokolkutya vicsorgó szája elől. Nem volt ínyemre a dolog, de sejtettem, hogy miért csinálta.

- Nath! – viszonozta Evelyn a gesztust, mire Nathan elfintorodott.

- Evelyn! Nem tudod, merre vannak a zöldségek? – mentette a helyzetet Nathan. – Nem mutatnád meg?

- De, Nath, persze! Menjünk! – örvendezett a lány, majd elindult előre.

- Küldd haza! – bökött felém Nathan az ujjával, miután Evelyn hátat fordított, majd követni kezdte a sorok között.

Azonnal beálltam széles terpeszben Bolo elé, majd csípőre tett kézzel elég dühösen meredtem rá.

- Bolo! – sziszegtem. – Parancsolom, hogy azonnal menj haza!

A pokolkutya térdet hajtott előttem, ha mindent jól láttam, majd egyszeriben semmivé lett.

Tátott szájjal bambultam magam elé egy darabig, majd meglódultam a zöldségek felé.

A banánok előtt találtam rá Evelynre,és Nathanre, ahogy Evelyn elmélyülten magyarázott valamiről kezében egy banánnal. Beléptem közéjük, majd Evelynre mosolyogtam.

- A válaszom nem! – jelentettem ki markánsan.

- Nem zavar, hogy éppen beszélgettünk? – esett nekem zaklatottan.

- Nem – csóváltam meg kobakom türelmetlenül.

- Annyira bunkó vagy, Eleanor – közölte Evelyn, majd letette a kezében lévő banánt a többi közé. – Múltkor is annyira lenéző voltál velem. Nem is értem, hogy miért.

- Nem volt szándékos – feleltem kimérten. – Elég sokat ittam aznap este.

- De most nem tűnsz részegnek, mégis úgy csinálsz, mintha bármiben több lennél, mint én – vágta fejemhez, majd Nathanre nézett. – Nath, van kedved csinálni valamit estefelé?

- Ne haragudj Evelyn, de nem – válaszolta Nathan.

- Ez csak amiatt van, mert Eleanor tilt tőlem? – erősködött tovább a lány. – Szilveszterkor is olyan jó beszélgettünk, amíg ő ribanckodott a barátnőjével, és tekergett a pasiknak. Komolyan ez jön be neked?

- Ez nem a te dolgod – felelt Nathan nagy sóhaj keretében. – Mondtam már, hogy hiába próbálkozol, nem fognak változni az érzéseim irányodba.

Amíg Nathan beszélt végig a nyakamban lógó gyűrűt birizgáltam ujjammal. Evelyn tekintete ráesett, majd egyből vissza Nathanre.

- Megkérted a kezét? – hűlt el teljesen. – Nekem azt mondtad, hogy sosem akarsz megházasodni.

- Nem kérte meg a kezem – szóltam közbe immáron elég dühösen. – Nyugodjál meg!

- Nekem nem úgy tűnik – szorította össze száját. – Nath?

- Evelyn, mégis mi jogon kérnéd számon rajtam, hogy megkérem-e a kezét, vagy sem? Ne csinálj már úgy légy szíves, mint egy őrült szerető. Semmi közünk egymáshoz! Fogadd el, hogy Eleanor és én együtt vagyunk. Nincs is tovább a történet.

- Ez eléggé fájt, Nath – motyogta. – Én tényleg szeretlek.

- Sajnálom, Evelyn, de én nem így érzek – közölte vele Nathan, majd derekamra simította tenyerét.

- Értem – bólintott Evelyn, majd lehajtotta fejét, és a földet szuggerálva megindult a bolt másik felébe. Nathan megvárta, amíg elég messze ért, majd egyből maga felé fordított.

- Hogy csináltad?

- Én... nem is tudom - hebegtem zavartan. – Én csak arra gondoltam, hogy bárcsak itt lenne Bolo, aztán itt termett. – Nathan ajka elnyílt, majd összevonta szemöldökét.

- Ez döbbenetes! Azt hiszem, Bolo téged szolgál.

- Ezt nem értem.

- Én sem teljesen, hogy miért engedelmeskedik neked. Igazából nem kéne neki – töprengett, majd közelebb hajolt, hogy a fülembe súgjon. – Én örülök neki, gyönyörűm, mert ez azt jelenti, hogy teljes jogúnak tart téged. Ilyen nem történik minden nap.

- Mi az, hogy teljes jogú? – kérdeztem vissza, mert továbbra sem volt világos.

- Én és Natalie vagyunk az egyetlenek, akiknek szót fogadnak apámon kívül. Teljes jogúak. Bolo már téged is annak tekint. Ez... nagyon csodálatos.

- Múltkor azt mondtad, hogy érzi a szerelmed felém. Nem lehet, hogy azért? – vetettem fel még mindig suttogva.

- Ne itt beszéljük ezt meg, majd leülünk apámmal – mondta, majd nyomott egy halvány puszit az ajkamra. – Vedd meg, amit akartál, és haladjunk!

- Úgy ennék valami édeset – hoztam fel, majd megragadtam a karját, és visszahúztam abba a sorba, ahol a Nutellák sorakoztak. – Leveszed azt a legfelső polcról?

- Azt az óriásit? – hüledezett, majd leemelte.

- Persze! – vágtam rá. – Részemről mehetünk is.

- Remek, akkor keressük meg ezt a két szerencsétlent – mondta, mire felkuncogtam, majd a karomba szorított Nutellával követtem.

Amint meglett Morgan és Dailan, Morgan szinte azonnal nekem esett, hogy mégis mit keresett itt a fenevad. Elmagyaráztam neki a történteket, majd végre elindultunk hazafelé.

A hazaúton végig faggatott még a háborúról, így kénytelen voltam minden apró részletet megosztani vele. Nathan többször fáradtan felsóhajtott, míg Dailan csillogó szemekkel hallgatta, ahogy meséltem. Sejtettem, hogy Morgan részéről ez egy fajta terelés akart lenni.

Hazaérve berámoltuk a sok cuccot, majd egyből Lucifer keresésére indultunk. Természetesen a nappaliban találtunk rá egy bársony karosszékben.

- Ezt mégis mire véljük, apám? – tárta szét Nathan a karját tanácstalanul.

- Meg kell adni a dolgok módját, Nathaniel. Megtanulhattad volna már – dorgálta egyből apja.

- Hát persze... - mormolta Nathan, majd egyből a lényegre tért. – Apám... akarok kérdezni valamit.

- Tedd meg, fiú! – bátorította Lucifer, majd a babakarámban vígan ugrándozó Jonathanre pillantott, aztán vissza felénk.

- Elképzelhető, hogy Bolo másnak is engedelmeskedjen a véreden kívül?

- Miért kérdezed ezt, gyermekem? – hunyorított a sátán. – Tán valami történt, amiről nem tudok? Hamar mondd el, előlem nincs menekvés, fiú!

- Azt tudom – legyintett Nathan. – Bolo megjelent a boltban Luna hívására.

- Ez nagyon érdekes – vonta össze a szemöldökét Lucifer. – Szólítottad, leány, és reagált a hívásodra?

- Nem kimondottan... - mondtam félénken. – Én csak arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha ott lenne, és megjelent.

- Ez elég nagy baj – jelentette ki Lucifer, mire nyeltem egy nagyot. – A leány teljes jogú lett. Össze kell adjalak benneteket, nehogy véletlenül megkérdőjelezzék a hatalmamat. Még ilyet...

- Apám... - forgatta csoda tekintetét Nathan. – Nem lesz esküvő.

- Akkor mégis hogy magyarázzam meg az alattvalóknak, hogy a leány parancsol a pokolkutyámnak? Ha a feleséged lenne, akkor lenne rá ésszerű magyarázat. De így? – hőbörgött tovább a sátán. – Eleanor! Hívd a kutyát, lássuk!

- Öhm... - hebegtem megilletődötten. – Gyere, Bolo?

Nem kellett sokáig várni. A pokolkutya hamar megjelent hátam mögött, majd elégedetten megkerült engem, és leült elém. Vörös szemét egyenesen rám szegezte. Jonathan vígan ugrálni kezdett a fenevad látványára, és felé mutogatott ujjával.

- Döbbenetes – csodálkozott Lucifer. – Leány, biztos nem vagy állapotos?

- Ezt nem hiszem el – sóhajtottam. – Már tegnap is elmondtam, hogy nem!

- Tegnap? – emelte rám Nathan íriszét. – Nem is beszélgettetek tegnap.

- De igen, amíg aludtál – adtam tudtára, majd visszanéztem az ördögre.

- Bolo – szólította Lucifer, mire a kutya felnyüszített. – Menj haza!

Nem kellett kétszer kérnie, azonnal eltűnt előlünk.

- Tartsátok ezt titokban – kérte Lucifer. – Senkinek nem szabad tudnia erről. Ki látta még? Dailan?

- Igen, és Morgan – felelt Nathan.

- Dailan! Morgan! – mennydörögte Lucifer, mire beszivárogtak az ajtón, és megálltak mellettünk.

- Itt vagyunk, Nagyuram! – húzta ki magát Dailan.

- Láttátok, ahogy Eleanor parancsol a kutyámnak? – kérte őket számon fennhangon.

- Igen – bólintott Morgan.

- Amennyiben bármelyikőtök szája is eljár erről, azonnal lehajítom a legsötétebb, legkisebb cellába.

- Értettem, Nagyuram – vágta rá Dailan magabiztosan.

- Én is, azt hiszem – hebegte Morgan.

- Remek, elmehettek – hessegette őket Lucifer, végül utánuk szólt. - Javaslom legközelebb a védszer használatot. Hasznos lehet a nem várt gyermekáldás elkerülése végett. - Felkuncogtam. – Ez rátok is vonatkozik! – Lucifer szeme szinte szikrákat szórt. – Főleg rátok!

- Rendben, apám – egyezett bele Nathan, majd egyszerűen kifordult a nappaliból, és a konyhába ment. Nagy elánnal követtem, ezúttal nem volt kedvem Luciferrel csevegni a gyermekáldás tragédiájáról.

Morgan a pultnak dőlve állt, a földet szuggerálta nagy erőkkel. Olyan szokatlan volt, hogy ennyire csendben volt.

- Baj van? – léptem mellé, majd felültem a pultra mellette.

- Igen! – vágta rá habozás nélkül. – Most írt anya az előbb, és idejön!

- Mi? – fordult felé Nathan. – Mondd meg neki, hogy ne jöjjön!

- De ki van akadva! – felelt Morgan idegesen. – Az hazudtam neki, hogy elszöktem. Mit kellett volna mondjak? Démonok raboltak el? – Önkéntelenül kuncogtam fel, mire Morgan rám kapta döbbent tekintetét.

- Bocsi – védekeztem. – Csak ez... vicces – nyögtem elfúlóan. Azonnal eszembe jutott, amikor én is ugyanezt hazudtam neki, amikor beállítottunk Los Angelesben hozzá azon az éjszakán, amikor Gabriel elvitte magával az öcsém.

- Hát, tényleg kibaszott mulatságos, hogy megvertek, ketrecbe zártak és bántalmaztak! – kiáltott feldúltan, majd ellökte magát a pulttól, és inkább kisétált a konyhából. Egyből elkomorodtam, és összeszorítottam a szám. Nem állt szándékomban megbántani.

Nathan rám nézett, és megcsóválta a fejét, mire felsóhajtottam.

- Beszélek vele – motyogtam, majd leugrottam a pultról, és egyből meglódultam az emeletre.

Morgan anya régi szobájában találtam meg. Halkan sírt, pulcsija ujjával a könnyeit törölgette.

- Morgan – szólítottam meg halkan. – Sajnálom, én nem azon nevettem... Bejöhetek?

- Gyere – mondta csöndesen, mire egyből leültem mellé, és átkaroltam, hogy magamhoz húzzam.

- Nagyon hülye vagyok, bocsánat – simogattam meg a hátát, majd eleresztettem, és ránéztem. – Csak felrémlett, amikor nagyjából ugyanezekkel az indokokkal állítottam be hozzád, és nem mondhattam semmit arról, ami zajlik.

- Mi? – fordult felém összevont szemöldökkel. – Kamuztál?

- Nyilván – mosolyogtam barátságosan. – Éppen angyalok és démonok elől menekültünk, ráadásul még csak nem is voltunk együtt Nathannel – magyaráztam picit kuncogva.

- Nem? – kerekedett el a szeme. – Akkor mikor jöttetek össze?

- Igazából nem is tudom... - morfondíroztam. – Talán a szülinapomon, majd utána pár nappal... - elmélkedtem az ablak felé meredve, majd végül észbe kaptam, és Morganre néztem. – De ez mind lényegtelen. Meséld el, mit tettek veled, kérlek – ragadtam meg a kezét, hogy támogassam.

- Először csak bezártak... - hüppögte. – Aztán pár napra rá bejött egy kopasz, és... eléggé megvert. Azt hittem, meghalok, aztán átváltoztam, és valahogy meggyógyultam – szipogta. – Végig faggattak rólad, de én nem mondtam nekik semmit! – Sírt fel ismét elég hangosan, mire újra magamhoz öleltem. – Azt akarták tudni, hogy milyen képességeid vannak, képes vagy-e arra, amire Nathan.

- Nagyon sajnálom – simogattam vállát.

- Aztán... az egyik azzal fenyegetett, hogy megerőszakol, ha nem felelek... - Ereimben szinte megfagyott a vér, ahogy elmém elém tárta Mammon kéjtől villanó tekintetét, mikor végignézett rajtam. Nyeltem egyet, majd elengedtem Morgant.

- Ugye... - haboztam, végül csak megkérdeztem. – Nem tette meg, ugye?

Morgan rám emelte barna szemét, majd elmosolyodott, és bólintott. Úgy ugrottam fel, mintha térdem helyén rugók lennének. A pánik úgy futott végig testemen, mint egy elektromos vezetékben az áram. Íriszem éjfeketébe borult, a hátamból kinyíltak a szárnyaim.

Magam sem tudtam mi történt velem, de teljesen átváltoztam a rám törő pániktól.

- Most mit csinálsz? – szipogott Morgan.

- Hát.. – fordultam körbe. – Nem direkt csináltam, de ha már így vagyok, akkor mindjárt el is mehetek, és kikaparhatom a szemét annak a rohadéknak, amelyik bántott téged.

- Ne menj sehova, csak gyere ide! – tárta szét karját, mire vigyázva leereszkedtem mellé, hogy véletlenül se sértsem meg a szárnyammal. Átkarolt, és újra rázendített a zokogásra, mire belőlem is kitört a sírás. Erősen szorítottam magamhoz, tollaimat magunk köré emeltem, mint egy lágy takarót, és hagytam, hogy elragadjon a keserves kín fojtogató gondolata.

Egy idő után Morgan elhúzódott, mire felsóhajtottam, míg én visszaváltoztam.

- Elég ebből! – csattant fel, majd elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette az arcát. – Nem fogunk itt siránkozni. Ami történt, megtörtént. El kell engedni, és kész!

- Sosem értettem, hogy hogy lehetsz ennyire erős – simogattam meg a karját egy halvány mosoly kíséretében.

- Egyáltalán nem vagyok az – mosolygott rám keserűen. – Csak rájöttem már, hogy felemésztenek a dolgok, amiken folyamatosan rágod magad. Nem szabad. Elengedtem a rosszat, nem érdekel, mi történt. Előre tekintek.

- Ezek után hogy voltál képes Dailannel... - kezdtem volna bele, de Morgan a szavamba vágott.

- Lun, azért teljesen más, amikor te is akarod – védekezett egyből.

- Mégis mi van köztetek? – kérdeztem rá.

- Semmi – rántott vállat. – Csak... jól éreztük magunkat.

- És ezt ő is tudja? Mert ő eléggé... kis... esetlen, vagy hogy mondjam.

- Hát.. – húzódott ajka felfelé. – Tegnapelőtt nem volt az.

- Oké – nevettem fel.

- Csak megemlítettem, hogy ha esetleg te is elvinnéd egy körre – kacagott fel Morgan, mire szemem kitágult.

- Kérlek, ne is mondj ilyet, még Nathan meghallja, és kinyírja.

- Mindent hallok! – kiáltotta Nathan odalentről, mire felnevettünk.

- Mondtam! – löktem meg Morgan vállát. – Állandóan hallgatózik, borzalmas.

Morgan felhúzta a szemöldökét, majd összeszorított fogakkal rám vigyorgott. Mintha az előző rosszkedve egyszerűen semmivé lett volna. Sejtettem, hogy forgatott valamit a fejében. Némán nevetett fel, majd végül megszólalt:

- Szóval azt mondod, hogy kicsi a farka? – szegezte nekem a kérdést, mire kiszakadt belőlem a kacagás, majd megcsóváltam a kobakom. Nem volt az egyébként, nekem pont megfelelt a mérete. – Na, de ennyire?

- Morgan – lépett be a szobába karba font kézzel Nathaniel. – Ezt te sem gondolod komolyan, azt hiszem.

- Miért? Talán beletrafáltam, hadvezér? – Ismét felkuncogtam.

- Fejezd már be! – löktem meg a vállát.

- Nem vagyok hajlandó egy másodpercig sem tovább hallgatni ezt a gyermeteg társalgást! – csatlakozott hozzánk Lucifer. – Valaki felügyeljen a gyermekekre, amíg távol vagyok. – Ezzel portált nyitva el is tűnt előlünk, mire újfent kitört belőlem a vihogás.

- Na jól van – csóváltam a fejem. – Pedig azt hittem, tudunk komolyan beszélgetni két percig.

- Engedd el a komolyságot, Lun – reflektált Morgan. – Túlértékelt!