Körülöttem elég hangos beszélgetés zajlott. Nem értettem, ki ez a sok ember. Az agyam még kába volt és meglehetősen ködös. Talán félálomban lehettem.

- A leány átalussza az életét – hallottam meg egy öblös, mély hangot, mire szemhéjam megremegett. – Keltsd fel, fiam!

- Csak hagyjátok aludni – felelt neki Nathan.

Kezdtem egyre jobban magamhoz térni, ahogy erősödtek a zajok körülöttem.

Megmozdítottam a kezem. Egyből éreztem, hogy valaki fogja, de mindkét oldalról.

Felsóhajtottam, ahogy óvatosan kinyitottam a szemem, majd bágyadtan körbepillantottam magam körül. A jobb oldalamon Nathan ült egy széken, míg az ágyam végében Lucifer és Jayce ácsingózott. Balomon Morgan bámult óriásira tágult szemekkel.

Az első, ami megfogalmazódott bennem, hogy a családom vett körül, amitől boldog voltam. A második viszont kevésbé volt vidám, inkább embert próbáló. Megöltem a kisbabám.

- Mi... miért álltok körbe ennyien? – kérdeztem rekedten. – Elég... ijesztő.

- Csak aggódtunk érted – szorított rá Morgan a kezemre. – Hogy vagy, Lun?

- Igazából semmi bajom – feleltem.

Testileg majd' kicsattantam az erőtől, egy egész hajót képes lettem volna felemelni, ha kellett volna pusztán a kezemmel, de lelkileg... rottyon voltam.

- Akkor leány, keljél ki onnan, mert dolgunk van! – utasított markánsan Lucifer, mire rögtön ránéztem.

- Mi? – érdeklődtem halkan.

- Hullákat takarítunk – jelentette ki, mire eddig hunyorgó szemem kitágult.

- Jézusom... – mormolta mellettem Morgan.

- Ne sértegess, leány! – dorgálta Lucifer. – Te is kiveszed a részed majd, ne aggódj!

- De... - pislogtam hevesen Nathan felé fordulva. – Hol vannak hullák? Csak kettő van, nem?

- Bárcsak annyi lenne, leány – válaszolt helyette kimérten a sátán. – Egy lélek nem maradt a poklomban. Kong az ürességtől. Még az is meghalt, aki a közelben nem járt. Csak egy maréknyi démon, Jayce és én éltem túl a kis... meglepetéseteket.

- Apám – szólalt meg végre Nathan. – Már mondtam, hogy nem volt más lehetőség!

- Elhiszem, fiú, ne sopánkodj már! Inkább örülj, hogy megszabadultál a problémáktól, és holnaptól felhőtlenül folytathatod az iskolát. Hát nem csodálatos?

- De, apám, annyira boldog vagyok, hogy el sem tudom mondani!

Az ajtó kinyílt, és egy nővérke lépett be meglepett arccal.

- Elnézést, de maguk miért tartózkodnak itt ennyien? Egyszerre egy látogató megengedett.

- Elnézést kérünk! – fordult felé Lucifer. – Csak aggódtunk a leányomért. Hazavihetjük?

- Ön az édesapja? – szegezte neki a kérdést a vörös hajú nővérke.

- Ki más lennék? – jött a válasz, mire Jayce felkuncogott, majd rám nézett, és elmosolyodott.

- Akkor, kérem, jöjjön velem, hogy kitölthessük a papírokat, hogy a lánya önszántából ment haza magával. Utána megkapja a felírt gyógyszereket, és már indulhatnak is.

- Ez csodálatos – reflektált a sátán, majd somolyogva követni kezdte a nővérkét.

- Komolyan kinyírtunk mindenkit? – fordultam Nathan felé halálra vált arckifejezéssel. – Mit jelent ez?

- Üres a pokol, Eleanor – szorította össze a száját. – Mindenki... halott.

- Ilyenkor mi van? – kérdeztem zaklatottan.

- Igazából nem tudom – jött a kicsit sem kielégítő válasz. – Nem voltam még ilyen helyzetben.

- Mi lett volna, ha hárman tesszük meg? – böktem Jayce felé az eredeti tervre utalva. – Lehet még a földet is elpusztítjuk.

- Szerencsére nem így alakult – simított végig Nathan a karomon. – Most már minden rendben van, csak nyugodj meg.

- Nathaniel – förmedtem rá teljes testtel felé fordulva. – Nem fogok megnyugodni, mikor itt fekszem ebben a visszataszító kórházi ruhában, és tisztában vagyok vele, hogy mi történt! Felfogod, hogy elvetéltem? Tudod milyen érzés ez nekem? Főleg, hogy én tehetek az egészről?

- Luna – szólított öcsém. – Ez nem a te hibád. Nem tudhattad, hogy így alakul.

- Tényleg nem tudhattuk – erősködött Nathan is. – Sajnálatos, hogy így alakult, de talán jobb így.

- Tényleg? – kiáltottam feldúltan. A harag azonnal eluralkodott rajtam, ahogy tudatosult, mit is mondott pontosan.

- Talán igaza van – suttogta Morgan, mire döbbentem rákaptam a tekintetem. Hogy mondhatott ilyet ő is?

- Szerintem is – rántott vállat Jayce.

A méreg ismét egy másodperc alatt szaladt végig sérült elmémen. Mindenki másnak egy nemtörődöm vállrándítás volt a gyermekem élete. Egyedül maradtam a szenvedésemmel.

- Nektek biztos! – vágtam rá dühösen, majd azzal a lendülettel fel is pattantam az ágyról. – Hol van valami ruha? Adjatok ruhát, bassza meg!

- Lun – érintette meg Morgan a vállam, de ellöktem a kezét, és mérgesen rámeredtem. – Sajnálom, de...

- Mit sajnálsz? – kérdeztem indulatosan. Íriszem elfeketedett a bennem cikázó dühtől.. – Hogy titeket ez az egész egyáltalán nem érdekelt?

- Ez nem igaz! – tiltakozott Morgan.

- Nem? – Tenyereim ökölbe szorultak, olyan mértékben éreztem magam idegesnek, hogy alig bírtam uralkodni magamon.

- Eleanor – szólt Nathan. – Kérlek, csak nyugodj meg!

- Tényleg Luna – dorgált öcsém. – Bárki megláthat, csak tüntesd el a szemed.

- Nem! – ordítottam rájuk dühtől tajtékozva, mire az előttem elterülő betegágy nemes egyszerűséggel kettéhasadt.

Hátahőköltem a meglepetéstől, majd egyből összevontam szemöldököm, és karba fontam a kezem.

- Ezt... - hebegte Morgan. – Te csináltad Nathan, ugye?

- Én nem csináltam semmit! – védekezett. – Nem látod, hogy itt ülök, mint egy idióta?

- Hogy csináltad? – lépett elém Jayce. – Te voltál, láttam!

- Nem tudom – suttogtam dermedten magam elé meredve. Eddig sosem voltam képes ilyesmire, teljesen új volt a helyzet.

- Nem tudnád megismételni? – kérdezte Jayce.

- Nem – ráztam meg fejem. – Nem tudom, hogy kell.

- Csak gondolj rá, hogy úgy akarod – javasolta Nathan előrehajolva. – Akard, hogy... mondjuk megemelkedjen ez a szék, amin ülök.

Fintorogva tettem egy lépést hátrébb. Nem hittem benne igazán, hogy az előbb tényleg én törtem volna ketté az ágyat.

Megforgattam a tekintetem, majd erőteljesen odakoncentráltam. Ajkam elnyílt, ahogy a szék megemelkedett.

- Hogy? – súgtam zavartan. – Hogy lehetséges ez?

- De Nath... – rázta kobakját Jayce értetlenül. – Te is képes vagy még rá?

- Igen – válaszolta, majd egy pillanatra megemelte Jayce-t, majd letette. – Látod?

- Még, hogy nem fertőző, mi? – mormoltam magam elé meredve, mire mind felnevettek.

- Hazamegyünk! – robbant be az ördög közénk. – Mi ez a drámai csend? És ki zúzta ketté azt az ágyat, és mi okból?

- Tettünk egy felfedezést – állapította meg Nathan. – Eleanor valahogy képes arra, amire én.

- Valóban, leány? – pillantott rám Lucifer. – Bizonyítsd!

Újfent megforgattam szemem, majd ismét megemeltem Nathan alatt a széket. Az erő, aminek birtokába kerültem, meglehetősen könnyed volt. Nem esett nehezemre uralkodni felette.

Teljesen összezavarodtam, még a hirtelen jött haragom is alábbhagyott egy pillanatra.

- Hogy lehet ez, apám?

- Talán akkor történt, amikor összekapcsolódtatok. Valahogy adtál neki a tiedből – vetette fel Lucifer elmélkedve. – Nem teljesen értem én sem, fiú. Nem tapasztaltam még hasonlót.

- Mit tegyünk? – tárta szét tehetetlenül a karját Jayce.

- Semmit! – ráncolta szemöldökét Lucifer. – Induljunk haza, gyermekeim! Dolgunk van!

VÉGE A MÁSODIK KÖNYVNEK

Sziasztok! 
Elérkeztünk a második könyv végéhez, ami azt jelenti, hogy... nem sokára jön a harmadik. 

Véleményeket továbbra is szívesen olvasok, illetve köszönöm nagyon, ha időt szántál rá, és végigolvastad.  Nagyon sokat jelent! :)