A következő három nap kimondottan kaotikusan telt.

Lucifer megállás nélkül Ardennel foglalkozott, többnyire tanítgatta, és igyekezett sokat kérdezni tőle, hogy kiismerje őt. Addig sem volt ideje velünk ordítani a kórházas eset miatt.

Nathan két napon keresztül rohangált  folyamatosan Jonathannel, mert a kisfiú csak megbetegedett, és valamiért csak Nathan vagy az én kezemben akart megmaradni. Kis drága.

Harmadnapra szerencsére már jobban lett, így Morgan is tudta kezelni innentől  a helyzetet.

Dailan általában egy sarokban kuporgott, míg Jayce és Anabell szorgos hangyaként iskolába jártak.

A mi felfüggesztésünk még mindig érvényben volt, így  egész héten kiélvezhettük a McCoytól kapott szabadságunkat.

Nathan meglepően sokat beszélgetett az öccsével, és amikor nem itthon volt, akkor is Luciferrel és Ardennel a pokolban csináltak valamit. Nem kötötték az orromra, igaz nem is kérdeztem.

Arden a beszólásom óta nem volt hajlandó rám nézni. Nem, mintha zavart volna, hogy teljesen hidegen hagyom őt.

Nathan lelkére kötöttem, hogy azért ne meséljen el mindent neki, mert továbbra sem bíztam benne. Nem akartam, hogy olyan információhoz jusson, ami abszolút nem rá tartozott. Továbbra is gyanús volt nekem, és általam Nathannek is.

Ezen kívül Nathan visszaszerezte az autónkat is. Tegnap gurult haza a szerelőtől négy kerekén, teljes piros pompájában a kedvenc Chevrolet Kombi Impalám.

Vasárnap kora délután a hűtő előtt álltam a konyhában, amikor Morgan csatlakozott hozzám, majd megállt mellettem karba font kézzel.

- Lun, te már megint eszel? – kért számon, mire felnevettem.

Viccesnek találtam kérdését, mert valóban elég éhes voltam.

- Igen – ráncoltam homlokom. – Éhen halok!

- Figyelj már... - kezdett bele halkan, majd mellém lépett, és belesúgott a fülembe. – Nem vagy te terhes?

- Mi? – kuncogtam. – Nem!

- De híztál is! – suttogott tovább. – Érdemes lenne lecsekkolni.

- Komolyan úgy látod? – hűltem el teljesen, majd egyből elkezdtem magam nézegetni, de nem igazán vettem észre változást. – Szerintem nem.

- Pedig én látom! – erősködött tovább Morgan. – Mérd le magad!

- Na, jó! – fordultam azonnal sarkon, majd berontottam a fürdőbe, és előhalásztam a szekrény alól a mérleget. Egyből ráálltam, majd összevont szemöldökkel a küszöbön toporgó Morganre pillantottam. – Ötvenhárom kiló vagyok! – fakadtam ki. – Ez undorító!

- Azért... ne ess pánikba. Én hatvanöt. – Nagy léptekkel szelte át a köztünk lévő teret, majd ismét suttogni kezdett.

- Menjünk el, és vegyünk cuccot!

Megborzongtam a gondolattól, de beleegyeztem Morgan kérésébe. Ugyan nagyjából két héttel ezelőtt csináltam terhességi tesztet, de az ördög sosem aludt. Szó szerint.

Most is épp a pokolban téblábolt fiai és Jayce oldalán. Bár talán már ő is annak számított.

- Dailan! – ordította el magát Morgan. – Gyere!

Dailan, mint egy engedelmes kiskutya, felbukkant az ajtóban.

- Morgan?

- Figyelnél Jonathanre, amíg elugrunk egy negyed órára Lunával? – kérte tőle, mire a fiú bólintott, és elsétált.

- Egyébként két hete ellenőriztem – súgtam feszülten. – Akkor negatív volt.

- Nem baj! Nekem akkor is gyanús vagy – folytatta Morgan a hergelésem, majd megragadta a csuklóm, és vonszolni kezdett maga után lefelé a lépcsőn.

Felkaptam a telefonom, és némi készpénzt az előszobából, míg Morgan a kocsikulcs után kapott.

Egyből bevágódtunk a Chevroletbe, és útnak indultunk, hogy terhességi tesztet vásároljunk.

Az anyós ülésen ültem töprengve, de mégsem hittem benne, hogy Morgannek igaza lesz.

Bárhogy számolgattam, lehetetlennek tűnt. Egyszerűen nem jött ki a matek.

A boltban Morgan erőszakosan kettőt is vetetett velem, hogy mindenképpen biztosra menjünk.

Hazafelé végig arról beszélt, hogy bizony szerinte napok óta a terhesség jeleit produkáltam. Nem győztem hangsúlyozni, hogy szerintem meg nem.

Hazaérve szinte betuszkolt a fürdőszobába, és rám csukta az ajtót.

Nagy sóhajok közepette végeztem el mind a két tesztet, majd leültem a kád mellé, és vártam az eredményt.

- Na? – türelmetlenkedett Morgan.

- Gyere már be! – kiáltottam idegesen.

Morgan belökte az ajtót, és azzal a lendülettel be is zárta belülről, majd letelepedett mellém.

Homlokát ráncolva bámulta a teszteket, de egyelőre nem igazán történt változás.

Digitálisat vettünk, mert Morgan szerint a hagyományos nem ért semmit. Néha nem teljesen értettem a gondolkodását.

- Mit teszünk, ha...? - Ujjával egy plusz jelet mutatott a levegőbe.

- Kérlek, ne hozz már ki a sodromból! – pirítottam rá. – Nem lesz az!

- Meglátjuk – vonta össze szemöldökét, majd a kezébe vette az egyiket.

Három perc elteltével már  egyszerre remegett kezem, lábam, ahogy feszülten várakoztam az eredményre.

Morgan szinte belém beszélte a baromságot.

Lehajtottam a fejem, majd feszülten az alattunk húzódó fehér szőnyeget kezdtem szuggerálni.

- Lun! – fordította felém Morgan a tesztet.

Nagyokat pislogtam, miközben leolvastam az eredményt. Közvetlen az orrom elé emeltem, hogy biztosan jól látok-e. Az első teszt pozitívat mutatott.

Nem értettem, ez mégis hogyan lehetséges, de őszintén reménykedtem, hogy ez csak egy rossz vicc akart lenni.

Nem álltam készen az anyaságra, és nem is igazán fért bele a jelenlegi helyzetünkbe egy gyerek.

Rémülten kaptam a másik felé, majd megsemmisülve Morganre bámultam.

Az eredmény ugyanaz volt.

- Most mi a fasz? – nyögtem nagyokat nyelve. – Most szerinted?

- Ez elég... nagy gáz? – kérdezte halkan.

Mérlegeltem válaszát. Sokk és pánik között lebegve meredtem magam elé, míg egyszer csak elkezdtek hullani a könnyeim.

Morgan azonnal magához rántott, és átölelt. A nyakába kapaszkodva zokogtam legalább tíz percig, amíg össze nem kapartam magam annyira, hogy vegyek egy nagy levegőt.

Ezer féle tragikus jövőkép jelent meg a szemem előtt, ahogy a prófécia szép lassan felemészt minket, és a kék szemű gyermek mindent elpusztít maga körül.

Pontosan ezt kellett volna elkerülni, de természetesen ahogy semmi, ez sem alakulhatott volna másképpen.

Azt éreztem, hogy számomra mindig a legrosszabb szcenárió következett be. Mindegy mennyire próbálkoztam, vagy mit tettem ellene. Így jártam, most kénytelen leszek vállalni a következményeket.

- Szólnom kell Nathannek – kapaszkodtam meg a kád szélén, de egyszerűen nem bírtam felállni onnan. A lábaim elnehezedtek, ezért visszahuppantam a kőre.

- Úgyis bármikor hazaérhetnek – nyugtatott Morgan. – Addig legalább össze tudod szedni a gondolataid.

- Lucifer ezt nem tudhatja meg! – sziszegtem feszülten. – Nehogy bárkinek elmondd!

- Dehogy, Lun! – ragadta meg karom. – Senkinek!

- Azt írja ez a szar... – halkítottam le hangom, majd odaböktem a terhes felirat alá, ahol azt jelezte, hogy négy-öt hét. Nem is értettem igazán miként volt lehetséges ez. Nem jött a ki matek, hiába számoltam át vagy háromszor fejben a heteket.

- Nem jó? – érdeklődött Morgan.

- Igazából nem tudom... - vallottam be. – De nyilván csak vele voltam.

- Ez nem volt kérdés – simogatta meg Morgan a karom. – Semmi baj, minden rendben lesz.

- Ki fog akadni – motyogtam magam elé meredve.

- Nem, melletted fog állni, hidd el! – biztatott barátnőm tovább. – Nagyon szeret téged.

- Tudom, de...

- Lun! – vágott szavamba. – Gyere, és szedd össze magad! – állt fel, majd felém nyújtotta a kezét. – Nem vagyunk ilyen puhány, sírós semmirekellők!

- Igazad van! – mosolyogtam rá lágyan, majd elfogadtam kezét, és hagytam, hogy felhúzzon.

- Hozd azokat! – bökött a tesztekre. – Eltesszük a szobádba.

Felmarkoltam a pozitív teszteket, majd bedugtam a pólóm alá, és úgy szaladtunk a szobámig.

Úgy éreztem magam, mint egy komisz tinédzser, aki a szülei elől rejtegette, hogy a pasija véletlenül teherbe ejtette.

Bedobtam őket az éjjeliszekrényem fiókjába, majd gondosan rátettem néhány apró ékszeres dobozt, hogy véletlenül se találja meg senki. Nem, mintha bárki kutakodott volna a szobámban, de biztosra kellett menjek.

Ezután levonultunk a konyhába, és megebédeltünk. Morgan természetesen ejtette a témát, de láttam rajta, hogy ő is elég hosszan elgondolkodott két falat között.

Nem csodálkoztam, nekem sem itt járt az agyam. Csak azt láttam a szemem előtt, ahogy Nathan fia elpusztítja a világot, én pedig ott állok tehetetlenül, és végignézem.

Épp betettem a tányérom és a villám a mosogatóba,  amikor váratlanul Jayce mögöttem termett. Összerezzentem hirtelen érkezésére. Nem számítottam rá, hogy felbukkan.

- Eleanor! – kiáltotta. – Azonnal le kell menj a pokolba!

- Mi van? – fordultam felé értetlenkedve.

- Nathan megsérült.

- Tessék? – ordítottam rá azonnal. – Hol van?

- A nagyteremben!

Nem pazaroltam tovább az időt, azonnal éreztem, ahogy felgyűlt testemben az erő, majd egyből odateleportáltam.

Amint odaértem kétkedve húztam össze a szemöldököm. A terem teljesen üres volt, azonban ahogy az erkély felé pillantottam egy karácsonyfát láttam meg. Hátrahőköltem, mert hirtelen azt hittem, hogy képzelődök. Miért van a pokolban egy karácsonyfa?

- Meglepetés! – ugrott elém Jayce, mire egy lekevertem neki egy hatalmasat.

- Egy idióta vagy! – sziszegtem dühösen. – Nem lehetett volna egyszerűen megkérni, hogy menjek veled?

- Meg kell adni a módját! – lépett elő Lucifer, majd követte Nathan és Arden. Nathan egyből hozzám sétált, majd elkapta a derekam, és nyomott egy csókot az arcomra.

Amikor megláttam egyből elkapott a kétségbeesés. Számot kellett adjak neki a bennem növekvő gyerekről.

- Mi ez? – kérdeztem mindenkin egyesével végigpillantva.

- Úgy tudom, a karácsony a kedvenc ünneped – vigyorgott rám Nathan. – Nem telt valami jól a tavalyi. Gondoltuk elhozzuk neked ide!

- Hát, ez kedves, de szólhattatok volna, mert akkor tudtam volna ajándékkal készülni – forgattam tekintetem. Nem teljesen értettem ezt a hirtelen jött ötletet sem. Ki tart januárban karácsonyt?

- Mi készültünk neked! – kacsintott rám, mire felsóhajtottam.

- De miért csináljátok ezt? – értetlenkedtem kobakom csóválva.

- Azért, mert te vagy a legjobb! – biztosított róla Nathan, majd átkulcsolta karjával a csípőmet, és elkezdett az erkély felé tolni. Aztán egyszer csak magához szorított, és felreppent velem az emelvényre. A fa előtt letett, majd egyből leültett egy bársonyszékbe.

Nagyokat pislogtam a legalább három méter magas fára, ami tele volt rakva mindenféle szokatlan dísszel. Félkarú angyalok, egy-két démon arc, de persze azért néhány kék és lila gömb is megtalálható volt rajta.

Önkéntelenül felnevettem. Igazából kimondottan tetszett, pontosan illett a jelenlegi élethelyzetünkhöz. Már csak egy kövér bébi hiányzott az egyik ágról, aki vészjóslóan tudott volna rám bámulni, még nagyobb bűntudatot keltve bennem a felelőtlenségünk miatt.

Nathanre néztem, aki egyből rám vigyorgott. Viszonoztam gesztusát, de belül rázott az ideg, mert tudtam, hogy pár órán belül nagyon ki fogom akasztani.

Nem is kimondottan a reakciójától tartottam, mert ha először kiabált is, utána úgyis mindig segített, de attól még nem vártam ezt a kimagasló alkalmat, hogy szembesítsem vele; apa lesz.

- Gyönyörűm – mondta, miközben letett az ölembe egy pirosba csomagolt dobozt. – Bontsd ki!

- Ez azért elég szürreális – feleltem nevetve. – Január tizenkettedike van!

- Lényegtelen! – vágta rá, majd leguggolt elém, és a térdemre helyezte a tenyerét. – Na gyerünk!

Újfent nagyot sóhajtottam, majd a fa túloldalán árgus szemekkel figyelő öcsémre pillantottam.

Mellette Arden téblábolt, és figyelte, ahogy lassan letéptem a gondosan becsomagolt ajándékról a papírborítást.

Felnyitottam a doboz tetejét, majd egyből felkuncogtam.

- Ez mi? – böktem az ajándékra, ami konkrétan egy méretes tőr volt. – Mit kezdjek ezzel?

- Ez leányom - kezdett bele Lucifer magabiztosan. –, egy olyan tőr, ami egy másodperc alatt teszi harcképtelenné a támadóját. Persze, csak ha a megfelelő helyre szúrják. Egyenesen a szívbe. Régi időkben rengeteg ilyet használtunk a mennyeiek ellen folytatott háborúk során, gyorsan végzett velük és kíméletlenül.

- Ez fantasztikus! – nevettem. – Köszi! Azt hiszem, jó lesz... zöldséget szeletelni.

- Vagy amikor legközelebb Rafael úgy dönt, hogy meglátogat minket meglepheted vele – hozta fel Jayce, mire ismét kitört belőlem a kacagás. Nem terveztem több arkangyalt meggyilkolni. Így is hosszabb volt a lista, mint kellett volna legyen.

- Add neki oda a legnagyobbat! – javasolta Arden nagy vigyorral a száján.

Nathan nem tétlenkedett, odalépett a fa alá, majd felemelt egy hatalmas dobozt, és letette elém.

Felvontam szemöldököm, majd ezt a meglepetést is megszabadítottam a csomagolásától.

- Egy porszívó? – pillantottam Nathanre, aki egyből felnevetett. – Minek nekem porszívó?

- Ez nem akármilyen porszívó! – hőbörgött Jayce. – Ez egyszerre morzsaporszívó is!

- Ez... király – kuncogtam. – Értettem a célzást, ezek szerint elég koszos a lakás.

- Ezt nézd meg! – tolta odébb Nathan a porszívomat, majd egy ékszeres doboznak tűnő meglepetést helyezett a kezembe. Rásandítottam, mert elég gyanús volt, ahogy engem kémlelt huncut félmosolyával.

Levettem a fekete dobozka tetejét, majd egyből összeszorítottam a szám.

Nem akartam elhinni, hogy már megint ékszert vett nekem. Soha életemben nem hordtam ennyi kiegészítőt, mint az elmúlt négy hónapban.

Ujjaim közé vettem a fehérarany láncot, majd ránéztem.

- Ezt be kell fejezd – közöltem halkan. – Nem vehetsz állandóan ilyeneket.

- Miért nem? – rántott vállat. – Nem tetszik?

- De igen, csak...

- Akkor meg vedd le azt, ami a nyakadban van, és cseréljük ki erre.

Nem tiltakoztam, feleslegesnek bizonyult minden próbálkozásom.

Nathan kikapcsolta a nyakamban lógó láncot, majd átfűzte a tőle kapott gyűrűmet az újra, és úgy akasztotta vissza rám.

- Köszi – mormoltam.

Kezdtem elég kellemetlenül érezni magam, hogy ajándékokkal halmoztak el teljesen indokolatlanul. Legalább lett volna születésnapom, vagy valami alkalom. Na de így? Mégis minek?

Hátradőltem a bársonyszékben, majd ismét a fára emeltem pillantásom. Igazából teljesen rendben volt, mégis annyira valótlannak tűnt Lucifer birodalmának kellős közepén. Nevetségesnek, és túlzónak. Miért ünnepelné a sátán a karácsonyt, ráadásul januárban?

Nem bírtam túllépni ezen.

Persze megértettem, hogy miattam csinálták, de akkor is. Teljesen hülyének éreztem magam, ahogy még legalább háromszor végignéztem a fán fentről lefelé, majd fordítva is.

Nem volt kedvem ehhez, leginkább a probléma miatt, ami egyre csak növekedett bennem.

Ideje lett volna elmondanom Nathannek, hogy pozitívat teszteltem. Mégis úgy éreztem, hogy nem ez volt a megfelelő alkalom. De akkor mégis mikor volt? Meddig várjak még?

Azt hittem, felrobbanok a kétségbeeséstől.

Talán az arcomra is kiülhetett az aggodalom és a pánik egyvelege, mert Nathan ismét leguggolt elém, majd egyenesen a szemembe nézett.

- Baj van? – kérdezte érdeklődve.

Azonnal elkezdtem csóválni a kobakom.

- Nem – tiltakoztam. – Minden... jó.

- Nem hiszek neked – jelentette ki csöndesen. – Mi a baj?

- Tényleg semmi – vágtam rá talán túl gyorsan.

- Tipikus nő – jegyezte meg Arden, mire egyből rákaptam gyilkos pillantásom. Elég csúnyán nézhettem rá, mert maga elé emelte tenyerét, majd hátrált egy lépést, jelezvén, nem akart rosszat mondani. Mégis sikerült.

Szólásra akartam nyitni a szám, hogy tegyek egy velős megjegyzést a fiú felé, amikor megcsapta a fülemet egy váratlan hang. Valami eszeveszett módon dübörgött, és kongott egyszerre.

Összevont szemöldökkel fordultam jobbra, majd felálltam, és a korláthoz sétáltam.

Hegyeztem a fülem, miközben azon tűnődtem, hogy mire hasonlíthatott ez a zaj.

Legutoljára akkor hallottam ezt a hangot, amikor a démon csorda rohant felénk a csata előtt. Mintha több ezer öregasszony csapkodta volna idegességében a botját a padlóhoz.

Egy-két kósza kiáltás, és morgás is felcsendült.

Nem teljesen értettem, ez hogy lehet, ezért visszafordultam Nathan felé.

- Mi ez a hang? – kérdeztem még mindig elgondolkodva.

- Úgy tűnik, valami készül odakint – állapította meg Lucifer. – Én nem hívtam ide az alattvalókat. És te, Nathaniel?

- Én? – bökött mellkasára. – Én aztán nem csináltam semmit sem!

Mindenki azonnal Ardenre kapta a tekintetét, mire a fiú szeme kitágult.

- Most miért néztek rám mind? – kérdezte megemelkedett hangsúlyban. – Azt hiszitek, én csináltam valamit? Azt sem tudom, hogy kell őket ide...hívni?

- Azt mondom, nézzük meg! – javasolta öcsém vállat rántva. – Lehet csak... buli lesz.

- Ezt te sem gondoltad komolyan, fiú! – dorgálta Lucifer, majd azonnal eltűnt mellőlünk egy portálon keresztül.

Közelebb léptem Nathanhöz, majd megragadtam a kezét.

Nem tudtam, mi készült odakint, de rettentően féltem tőle, hogy valami katasztrofális fog következni. El akartam mondani neki, hogy baj van. Nagyon nagy baj.

Tudnia kellett róla, hogy a szívem alatt hordom a gyermekét. Vagy gyermekeit?

Egyre jobban kezdtem összezavarodni, és a kétségek óceánjában fuldokolni.

- Gyönyörűm – emelte meg az állam. – Elmondod, hogy mi bánt?

Látta rajtam, hogy valami nagyon nem volt rendben.

Azt hiszem, ezért szerettem őt annyira. Mindig odafigyelt rám, és a legapróbb mozzanatomból tudta, hogy éppen mit tegyen.

- Igen – bólintottam. – Csak később.

- De... azért jól vagy, ugye?

- Jól – vágtam rá semlegesen.

Nathan gyengéden magához vont, majd végigsimított a hátamon.

Igyekeztem nem elsírni magam szerető karjai közt. Tartanom kellett magam ahhoz, hogy csak neki mondom el négyszemközt. Egyre jobban kezdtem elgyengülni, már a sírás fojtogatott, amikor Lucifer visszatért közénk.

Érkezése kizökkentett annyira, hogy vegyek két nagy levegőt, és felé fordítsam a fejem Nathan mellkasán. Nem voltam hajlandó egy lépést sem tenni öleléséből.

- Nagy a baj, gyermekeim – közölte csípőre tett kézzel. Én is így éreztem. Bennem is elég nagy volt a baj.

- Miért? – kérdezett rá azonnal Arden, mielőtt más megtehette volna.

- Lázadás folyik odakint.

- Micsoda? – nevetett fel Nathan. – Ki lázad, és mi ellen?

- A démonok, azt hiszem, ellenünk – mondta Lucifer mellkasán karba font kézzel. – Elég... váratlan.

- Miért tennének ilyet? – értetlenkedett Jayce.

- Találtak egy alkalmasabb vezetőt a pokol irányítására, ahogy láttam – emelte pillantását Lucifer egyenesen Nathanre. – Ahira itt van, fiam.

- Ezt mondta a piros szemű démon – pislogtam nagyokat Nathan arca felé. – Komolyan eljött volna, hogy elfoglalja a poklot?

- Nagyon úgy tűnik, leányom – válaszolt Lucifer fia helyett.

- Akkor menekülni kéne – hozta fel Arden, mire még én is felkaptam a kobakom, és kikukucskáltam Nathan mellől.

- Menekülni? – kérdeztük egyszerre Nathannel, Luciferrel és Jayce-szel eléggé meglepett hangsúllyal.

- Hát... nem? – tárta szét karját Arden. – Elég kevesen vagyunk. Öten egy tucat démon ellen?

- Biztos vagyok benne, hogy ez nem az én gyermekem – dörmögte Lucifer az orra alatt. – Még menekülne...

- Kimegyünk, és szétcsapunk köztük, nem? – érdeklődött Jayce.

- Ha mi nem megyünk, akkor ők jönnek be hamarosan értünk – reflektált Lucifer.

Meglepően nyugodt volt. Még csak nem is kiabált senkivel.

- Vagy akár át is adhatnád nekik a helyet – szólalt meg Arden ismét, mire Lucifer egyből az orra előtt termett. Átadni?

Végig gyanús volt nekem Arden, de ezután még inkább. Összevont szemöldökkel vizslattam.

- Ide figyelj, te semmirekellő gyermek! Ez az én otthonom, az én birodalmam. Nem fogom átadni senkinek sem, még akkor sem, ha az életembe kerül, hogy megvédjem! Értetted? Felfogtad, fiú? Mert ha nem, akkor takarodjál vissza oda, ahonnan jöttél, és bújj el az ágyacskád alá! Nincs szükségünk gyávákra!

- Nyugodj meg, apám – fordult felé Nathan, így engem elengedett. – Fogalma sincs róla, mit kéne tennie.

- Ne védelmezd, fiú! – mennydörögte Lucifer. – Nem érdemli meg!

- Csak nem volt még ilyen helyzetben, majd beletanul – folytatta Nathan öccsének istápolását. – Ne most vitassátok ezt meg. Inkább menjünk ki, mielőtt ők jönnek be. Itt sokkal kevesebb a tér, kint nagyobb esélyünk van... mindenre.

- Nathnek igaza van – értett egyet Jayce is. – Azonnal ki kell mennünk!

- Te itt maradsz! – fordult vissza felém Nathan, mire egyből felkaptam a vizet.

- Nem fogok! – vágtam rá habozás nélkül.

Megint meg akarta mondani, mit csináljak, amit kimondottan gyűlöltem. Engem ne irányítson senki!

- Nathaniel! – szólt rá apja vészjósló hangon. – Eleanor velünk tart. Szükségünk van az erejére, és ha jól emlékszem legutóbb is elég sokat köszönhettünk neki a csata kimenetelét illetően.

- Épp ez a bajom! – ordított rá Nathan. – Nem fogom hagyni, hogy meghaljon!

- Nem lesz bajom – ragadtam meg a karját. – Ne félj!

- Fejezd be a szájalást, Nathaniel! – szólt rá keményen Lucifer. – Erről nem nyitok vitát!

Nathan immáron vérvörös szemekkel meredt rám. Felzaklatták apja szavai, és valószínűleg ott lebegett elméjében a legutóbbi harc végkimenetele. Nem hibáztattam miatta, mégsem tántorodhattam vissza.

- Maradj mellettem! – kérte egy fokkal nyugodtabban. – De ne úgy, mint múltkor. Most tényleg!

- Rendben – simogattam meg a kezét. – Megígérem!

- Gyerünk, Ahira nem fog sokáig várni! – parancsolta határozottan a sátán. – A főbejáraton megyünk ki, hadd lássák kié valójában a palota!

Senki sem felelt neki, csak követni kezdtük a nagykapu felé.

Nathan úgy szorította a kezem, hogy azt hittem, menten le is töri.

Egy szemernyi félelem azért pislákolt bennem. Nem vártam, hogy ilyen hamar felbukkanjon ez az Ahira, hogy magáévá tegye apja világát.

Nathannel sem tudtam beszélni a terhességről, és egyre jobban elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy megélem-e egyáltalán a mai nap végét, vagy ugyanaz következik be, mint a háború napján.

Pont ezért feltett szándékomban állt végig Nathan mellett maradni. Éreztetni akartam vele, hogy számít a szava, mert ha véletlenül rosszra fordulnának a dolgok, akkor képes lenne magát hibáztatni az egész miatt, holott ő állandóan mindent megtett értem.