A barlang bejáratánál toporogtam a pokolban. Morgan a karom szorongatta, kifejezetten erőteljesen, ahogy az ismeretlen tájat figyelte óriásira tágult szemekkel. Natalie már szaladt is volna be a kutyuskákhoz, amikor Nathan elkapta a kezét, és nyugalomra intette.

 A kietlen puszták ma még sivárabbnak tűntek. Csend volt. Nem kiáltozott senki, nem fröccsent sárgák és pirosak fekete vére a földre. Békés volt, és ez némiképp ellazított. Egészen megszerettem ezt a helyet.

 - Nathaniel – sietett ki a barlangból Jamian. – Örülök nektek, fiú!

 - Jamian! – fordult felé Nathan vigyorogva. – Csak nem szabadulsz innen, igaz?

 - Addig jöttem, míg Cato megellik. A kegyes Lucifer Nagyúr megengedte, hogy elhagyjam a helyem. Gondolom, ezt neked köszönhetem, fiú – állt meg előtte mosolyogva, és megveregette a vállát.

 - Szóltam pár szót az érdekedben – nevetett fel. – Ezek szerint sikeresen.

 - Így van! – bólogatott Jamian, majd egyből rám emelte pillantását. – Üdvözöllek, leány! Még nem volt alkalmam elmondani, de bátorságod megkérdőjelezhetetlen. Én ilyet még életemben nem láttam, amit műveltél ezért a fiúért – csóválta kobakját. – Sokan tisztelnek, mióta látták merész cselekedeted.

 - Köszi – kunkorodott felfelé ajkam.

 - Lun – súgta Morgan. – Ő ki?

 - Jamian vagyok – nyújtotta kezét Morgan felé. – Te pedig egy női fél-ivadék, ha jól látom – mérte végig Morgant éjfekete tekintetével. Morgan elfogadta gesztusát, majd félénken megrázta.

 - Morgan – mormolta halkan.

 - Nathan! – cibálta meg Natalie a pólóját aljánál fogva. – Menjünk már!

 - Nem tartalak fel titeket! – mondta Jamian. – Viszont Cato eléggé vad, mióta a kölykök a világra jöttek. Legyetek körültekintőek! – javasolta Jamian, majd rám mosolygott, és elsétált a palota irányába.

 - Ő milyen démon? – érdeklődött egyből Morgan, miután Jamian alakja távolodni kezdett a poros ködben.

 - Fél-ivadék – válaszolt helyettem Nathan. – Mint te.

 - Jól van – hebegte Morgan, még mindig a karomba kapaszkodva. – Én meggondoltam magam, elmúlt a kíváncsiságom. Inkább hazamennék.

Elnevettem magam remegő hangjára, és bátortalan szavaira. Azért ennyire csak nem volt rémisztő ez a barlang. Vagy mégis?

 - Ne félj – rántottam egyet kezén. – Ez csak a pokol!

 - Ja... - suttogta halálra váltan. – Tényleg... csak a pokol - nyelt egyet, majd rám nézett. – Te miért vagy ennyire nyugodt?

 - Minek izguljak? – rántottam meg vállamat. – Nem történhet semmi itt.

 - Itthon vagyunk, Morgan, nyugi! – bátorította Nathan is. – Na gyerünk!

Nathan meg is lódult befelé, Natalie vidáman szaladt mellette. Alig várta már, hogy találkozhasson a kutyákkal. Nem értettem, miért imádta őket ennyire, de minden esetre elragadó volt.

Én is megindultam. Morgan úgy vánszorgott mellettem, mint egy vénasszony. Szinte csak csoszogott, amíg el nem értünk a kisebb faajtóig. Nathan és Natalie már bent voltak, mikor odaértünk. Amikor beléptem Bolo egyből rám kapta vérvörös pillantását, majd felnyüszített, és egyből odarohant hozzám.

Bolo leült elém, kopasz farkát csóválta, nyelve kilógott, ahogy egyenesen a szemembe nézett. Éles körmei majdnem a cipőm orráig értek. Arra várt, hogy megsimogassam, így mellé léptem, és megvakartam égnek meredő fülének oldalát. Szegénynek továbbra is csak foltokban volt szőr a testén, így megmaradt az érdes tapintása.

 Morgan megfagyott mellettem, mozdulni sem mert a félelemtől.

 - Eleanor – motyogta. – Mi ez a szörnyeteg?

 - Na! – csattantam fel. – Nem is az! Ő itt Bolo, pokolkutya.

 - Bassza meg! – lehelte Morgan. – Meg... meg fog ölni... igaz?

 - Mi? – vontam össze a szemöldököm. – Nem.

 - Cato! – hördült rá Nathan az előtte álló pokolkutyára. Vészesen morgott, ahogy Natalie-val közeledtek a kicsinyeihez. – Fejezd ezt be! Itt nem te parancsolsz! – Cato óriási teste megfeszült, ahogy Nathan előtt ágaskodva méregette őt. – Ülj le!

 Cato nagy kegyesen szót fogadott, majd hagyta, hogy Nathan és Natalie odamenjenek a kiskutyáihoz.

 - Ki parancsol? – kérdezte Morgan megilletődve, miközben az ajtó felé kezdett volna hátrálni, de elkaptam a kezét, és visszarántottam magam mellé, azonban nem feleltem. A kérdés túl költőinek hangzott.

 Bolo erre felállt, majd egyenesen Morgan nyakához dugta az orrát. Egy morgás kúszott fel torkából, majd hátrébb lépett, végül megkerült minket kétszer, majd leült egyenesen a jobb oldalamra, és lábát előrenyúltva hozzám bújt. Nagyokat pislogva figyeltem mi történt, mert magam sem akartam elhinni, amit láttam.

 - Mit csinálsz, Bolo? – kuncogtam, ahogy egyre jobban hozzám nyomta hatalmas testét. Alig bírtam már tartani magamat, ahogy egyre jobban közeledett.

Nathan felegyenesedett, majd kisétált a szikla mögül, csípőre tett kézzel nézett ránk.

 - Megnézitek a kicsiket? – kérdezte mosolyogva. – Nyolcan vannak.

 - Nyolcan? – hűlt el Morgan. – Még nyolc gyilkos fenevad?

 - Ha Bolo nem nyom agyon előtte, akkor igen – feleltem nevetve, majd odébb léptem, mire Bolo nyüszíteni kezdett. Felegyenesedett mellém, majd lehajtotta fejét, és orrával megbökte a kezem. – Jól van! – paskoltam meg az oldalát. – Mi ütött beléd?

 - Melléd szegődött – állapította meg Nathan, amikor Cato-t kikerülve mellé értünk. – Biztos rá is nagy benyomást tettél, amikor idehoztad Natalie-t a csata alatt – hozta fel, mire felsóhajtottam. Nem akartam én senkit sem lenyűgözni. Csak tettem, amit kellett.

 - Bocs srácok, de én oda nem megyek. – Morgan visszaszaladt az ajtóhoz, ujjait szorosan a kilincsre fonta, mire megforgattam a szemem, majd besétáltam Nathan kíséretében a szikla mögé. Bolo szorosan követett engem, szinte éreztem tűz forró lehelletét a nyakamban.

 Natalie a kölykök között ült, és nagy mosollyal az arcán simogatta őket.

 A kis pokolkutyák meglepően hajaztak egy igazi kutyára. Bundájuk már most sokkal dúsabb volt, mint a szüleiké, és szürke árnyalatú. Szemeik vörösek voltak. Folyamatosan Natalie körül izegtek-mozogtak.

 - Ezek nagyon cukik – guggoltam le az egyik elé, majd végigsimítottam selymes bundáján. – Szia! – gügyögtem neki. – Nagyon szép vagy!

- Luna – csilingelt Natalie. – Ő ott Agenor. Rólad neveztem el, mert azt jelenti, hogy bátor – felkacagtam kijelentésére.

- Köszi, Natalie! – mosolyogtam rá, majd felegyenesedtem, és Nathanre mosolyogtam, aki megsimította derekam, majd megpuszilta a hajam. Szavakkal leírhatatlan módon jól esett minden közeledése. Annyira hiányzott már.

Az ajtó váratlanul csapódott ki, mire kiléptünk a szikla mögül. Dailan lépett be halálra vált arccal. Amint meglátta Morgant, szinte a nyakába vetette magát, és átölelte. Bolo felmordult mögöttem Dailan érkezésére, majd hirtelen megragadta a kapucnim, és a magasba emelt.

 - Bolo! – kiáltott rá Nathan, majd elkapta a derekam, és vissza akart húzni a földre, de Bolo nem eresztett. A lábammal kapálóztam a levegőben, ahogy felemelt a pokolkutya, majd visszacipelt a szikla mögé, és lerakott a kiskutyái közé.

 - Hát ez hülye! – csattantam fel, majd talpra ugrottam, és odaszaladtam Nathan mellé. Bolo már Dailan előtt állt, és egyenesen az arcába vicsorgott.

 - Bolo! – parancsolt rá Nathan mély hangon, mire a pokolkutya felé kapta vérvörös szemét, majd visszacammogott hozzánk, és leült a lábam mellé. Oldalát megint nekem döntötte.

 - Bocsáss meg nekem, amiért hagytam, hogy elvigyen! – könyörgött Dailan Morgannek, miután elengedte.

 - Te mindent megtettél! – paskolta meg Morgan Dailan vállát. – Nem haragszom rád!

 - Menjetek ki innen! – bökött Nathan az ajtó felé. – Dailan! Tudod jól, hogy ide nem jöhetsz be!

 - S-sa-sajnálom... - dadogta. – Én csak...

 - Kérlek, ne kezd el! – figyelmeztette Nathan. – Csak csináld, amit mondtam!

 - Igenis... Na... Nathaniel – rebegte, majd megragadta Morgan csuklóját, és kihúzta maga után az ajtón.

 - Szegény – sóhajtottam. – Biztos, hogy nagyon fél tőlünk.

 - Nagyon helyes! – vágta rá Nathan, majd visszament Natalie-hoz, és a kiskutyákhoz.

***

Kéz a kézben sétáltunk be az iskolába háromnegyed hatkor. Nem volt kedvem itt lenni, de mégis mit tehettem volna, amikor a szerelmem körül mindenféle lányok köröztek, mint a cápák áldozatuk körül. Most kaptam vissza, csak nem engedhettem, hogy mások elragadják mellőlem.

Nathan magabiztosan nyitotta ki a könyvtár ajtaját, majd belépett rajta engem maga után húzva.

A lány háttal ült nekünk. Amikor Nathan mellé lépett, egyből letette a telefonját, majd végigmért engem. Igyekeztem nem megölni tekintetemmel, de igen nehéz volt nyugalmat erőltetnem magamra. A barna hajú lány amolyan cicababa félének tetszelgett. Hosszú műkörmei, és műszempillái csak úgy vonzották a férfi tekinteteket. Arcán legalább tíz kiló smink volt. Majdnem elfintorodtam, miközben leereszkedtem az egyik szabad székre. Nathan a lány jobbjára ült, míg én Nathan mellé. Megtámasztottam kezem az asztalon, és Grace felé fordultam. Ő is engem nézett, nem tűnt boldognak, amiért látott.

- Szia Grace! – üdvözölte Nathan. – Sikerült megcsinálni, amit megbeszéltünk?

- Ő a barátnőd? – kérdezte a kérdést figyelmen kívül hagyva.

- Luna vagyok – mutatkoztam be, még mielőtt Nathan megszólalhatott volna. – Igen, én vagyok a barátnője – mosolyogtam rá gúnyosan. Talán még a szemöldököm is felszaladt közben.

- Az jó – bólintott a lány, majd Nathanre emelte pillantását. Barna szemével arcát kémlelte egy darabig, majd előhúzott egy papírt a táskájából, és letette az orra elé. – Én megpróbáltam, de... nem nagyon ment.

- Hogyhogy? – vette el a papírt Nathan, majd végigfutott rajta szemével. Úgy láttam, hogy elképedt egy percre, majd letette a lány elé, és ujjával rábökött. – Szóval szerinted öt meg hét az húsz?

Elkerekedett a szemem, majd hátradőltem a széken, és felsóhajtottam. Grace futólag rám pillantott, majd vissza a papírra.

- Nem tudom – vallotta be szégyenlősen.

- Azért ezt még az ujjaidon is ki tudnád számolni – jegyezte meg Nathan halkan. – Próbáld meg, légyszi!

- Egy kicsit feszélyez a közönség – motyogta Grace. – Nem lehetne, hogy kint várjon meg téged?

- Ne viccelj már! – csattantam fel talán a kelleténél durvábban. – Add már össze! Nem megyek sehova!

Nathan rám emelte szemét, majd összevonta szemöldökét.

- Luna, csak... nyugi – kérte tőlem, majd visszafordult a lány felé. – Grace, Luna itt marad. Kérlek, próbálj meg a feladatra koncentrálni. Csak számold ki a kezeden, ha máshogy nem megy.

- Oké – fújta ki a levegőt Grace a tüdejéből, majd maga elé vette tíz ujját, és feszülten bámulni kezdte. Én tényleg nagyon buta voltam, ha matematikáról volt szó, egy egyenletet nem tudtam volna egyedül megoldani, de azért két számot még én is képes voltam összeadni.

Percek teltek el, mire Grace Nathanre nézett, majd nyelt egyet. – Tizenkettő?

- Annyi! – helyeselt Nathan. – Akkor most ugyanígy a többit is, ha lehet.

Így mentek sorban az egész lapon, én meg csak ültem, és meredtem a falapra, mint egy szobor. A döbbenet cikázott bennem, ahogy tudatosult, hogy szegény lány tényleg rettentően sötét volt.

- Most akkor segítesz a töriben is?

Felkaptam a fejem kérdésére. Nathan hátradőlt a széken, majd összefonta karját mellén. Grace nagyokat pislogott rá, úgy tűnt, tetszett neki.

Habár kinek ne jött volna be az a két óriás gyémántkék szem, és a helyes mosolya? Elkápráztató férfi volt, szó szerint rá tudtam volna vetni magam, ahogy ott ült a fekete pulcsijában. Még azon keresztül is látszódott izmos karja.

- Megtanultad, amit kértem? – szegezte neki a kérdést, mire Grace félénken bólintott.

- Akkor kérdezek – vette el tőle a könyvet. – Először is, mettől meddig zajlott a függetlenségi háború? – Megforgattam a szemem ismét, ezt még én is tudtam.

- 1678-tól 1690-ig?

- Grace – sóhajtotta Nathan. – Kinyitottad egyáltalán ezt a könyvet? Száz évet tévedtél nagyjából.

- Jaj! – helyezkedett a széken a lány. – Ezerötszázas évek, ugye?

- Nem – szorította össze a száját Nathan. Kiszökött a számon egy gondterhelt sóhaj.

- Te tudod? – pillantott rám Grace, mire felkuncogtam.

- Én igen – rántottam vállat.

- Akkor?

- 1775 és 1783 között – feleltem halkan.

- Jól mondta? – emelte barna íriszét Grace Nathanre.

- Igen, csak jobban örülnék, ha te mondtad volna jól – ráncolta homlokát idegesen. – Miért nem tanultad meg?

- Nem volt időm – védekezett a lány.

- Hogyhogy?

- Hát – hebegte zavartan. – Mást kellett csinálnom.

- Oké, nekem mindegy – tette le a könyvet Nathan az asztalra. – Csak akkor minek töltöm itt az időm veled? Tudnék mást csinálni – sandított rám, mire elmosolyodtam.

- Azt hittem, szívesen segítesz – mormolta Grace.

- Így nehéz! – bökött a könyvre. – Nem tudom helyetted megtanulni.

- Nem tudom, hogy kell tanulni – görbítette le az ajkát Grace, és úgy pislogott ismét Nathan arcába. – Nem segítenél?

Elkapott az ideg, ahogy cukiskodott neki. Egyből ökölbe szorult ölemben pihenő kezem.

- Itt van – tolta elé a könyvet. – Olvasd el!

Grace a könyv felé bukott, majd tíz perc múlva felnézett.

- És?

- Olvasd el újra – kérte Nathan, majd rám emelte kék szemét. Láttam rajta, hogy már ideges volt. Kezdett fogyni a türelme neki is.

- Kész – mosolygott rá újabb tíz perc elteltével.

- Oké, akkor most még egyszer! – Grace ajka elnyílt, ahogy Nathan rámosolygott. Elég nehezen uralkodtam magamon. Elidőzött rajta legalább egy teljes percig.

- A könyvet olvasd – szóltam oda. – Nem az arcára van írva.

- Neked mi bajod? – pillantott rám Grace. – Eleve nem értem, hogy minek vagy itt. Elég nehéz így tanulni, hogy folyamatosan féltékenyen bámulsz rám.

- Nem én csorgatom a nyálam a pasid után! – vágtam rá markánsan.

- Én nem... - jött zavarba Grace, majd félénken Nathanre pillantott, és fülig pirult.

- Bejön, mi? – hajoltam előre az asztalon elég dühös tekintettel.

- Nem – motyogta a lány, de még mindig zavarban volt.

- Luna, kérlek, nyugodj meg! – pillantott rám Nathan. – Nem könnyíted meg a dolgom.

- Bocs – mérgelődtem, majd duzzogva hátradőltem a széken.

- Grace, elolvasnád újra? – mutatott a könyvre Nathan.

- Igen – súgta a lány, majd maga elé húzta a tanulnivalót. Elmerengett rajta egy darabig, Nathan pedig elég mérges pillantásokkal jutalmazott ez idő alatt.

- Elolvastam – mondta Grace, majd futólag rám nézett, majd Nathanre.

- Oké, akkor még egyszer – válaszolt Nathan, mire Grace álla leesett.

- Nagyon kegyetlen vagy – közölte vele, mire majdnem felkuncogtam. Láttad volna, ahogy letépi Lilith, majd Rosier fejét.

- Azért annyira nem – vigyorgott rá. – Na, olvass már!

- Na jól van! – emelkedtem fel, mert úgy éreztem felrobbanok az idegtől, ahogy Grace Nathanre pislogott. Kezdtem felfogni, mi baja volt pontosan Dailannel. Mármint Evelyn megint más tészta volt. Azt tudtam, hogy ő hiába küzdött, Nathan elég sokszor elmondta, hogy nem érzett iránta semmit, illetve az egy megerősítés volt vele kapcsolatban, amikor elmesélte a kínos történetet, amikor nem igazán állt a zászló Evelynnel kapcsolatban.

- Most hova mész? – kapta el a karom Nathan, ahogy elhaladtam mellette.

- A kocsiba – feleltem. – Meddig kínlódtok még?

- Húsz percet maximum – válaszolta, mire bólintottam, majd meg akartam indulni kifelé, de nem eresztette el a csuklómat. Lágyan húzott vissza magához, majd elkapta az állam, és egy csókot nyomott az ajkamra. – Most már mehetsz! – mosolygott rám.

Én is halványan elmosolyodtam, mikor elengedett, majd elindultam kifelé. Jó érzéssel töltött el, hogy megcsókolt a lány előtt. Így legalább láthatta, hogy Nathaniel az enyém.

Bevágódtam az anyósülésre, majd elővettem a cigit, és rágyújtottam. Felraktam lábam a műszerfalra, majd elnyújtóztam az ülésen.

Fél óra is eltelhetett, amikor Nathan végre megjelent, majd beült mellém. Mély levegőt vett, majd rám emelte kék szemét.

- Katasztrofálisan viselkedtél! – közölte velem szokatlanul nyugodtan.

- Szerintem nem – rántottam vállat. – Nem estem neki, nem meredtem rá fekete szemekkel, nem próbáltam meg megfojtani, satöbbi – vigyorogtam rá.

- Sírva fakadt, miután kimentél – sóhajtotta.

- És? – ráncoltam szemöldököm. – Megvigasztaltad?

- Igen, kénytelen voltam – morgolódott. – Legközelebb nem jöhetsz velem!

- Jó, nem érdekel, legyetek boldogok – emeltem le lábam a műszerfalról, majd elfordultam tőle.

 A hasamon kulcsolta össze kezét, majd berántott az ölébe, és maga felé fordította a fejem.

- Nekem te ne duzzogj, amikor Dailant ölelgetted, és a szeretetről akartál vele beszélgetni – meredt rám dühösen. – Én csak tanulok a lánnyal. Nem ölelgetem, nem mesélek neki az együttérzésről, meg ehhez hasonlókról.

- Odavan érted – nyávogtam, majd elhelyezkedtem a combján, és szomorúan lepillantottam a lábam felé. – Lehet, ha sokat tanultok még akkor neked is megtetszik.

- Aha, szóval most ugyanazzal jössz nekem, amit én mondtam neked? Ez azért elég nagy fordulat.

- Nem szeretem a konkurenciát – duzzogtam kislányosan.

- A micsodát? – nevetett fel. – Még ha lenne, gyönyörűm. De senki sem ér fel veled, főleg nem egy tizenhat éves kislány.

- Azért már nem kislány, simán meg tudnád fektetni.

- Eleanor, kérlek, hagyd már ezt abba! Miért akarnám megfeketetni? Nem is tudnám szerintem – kuncogott fel. – Evelynnel se ment!

- Ráadásul ez a csaj még olyan furán is néz ki – fakadtam ki. – Mik azok a nagy műszempillák? – nyúltam szememhez, és alulról megsimogattam a sajátom. – Csináltassak én is?

- Szerintem inkább ne – csóválta buksiját. – Te eleve ilyen szép vagy, látod? Mindenféle mű dolog nélkül.

- És ha nekem tetszene, ezért csináltatnék? Vagy olyan hosszú körmöket? – méregettem hunyorogva.

- Ha neked tetszik, és szeretnéd, akkor csináltass – egyezett bele azonnal. – Nekem mindenhogy te vagy a legcsodálatosabb, hiába kötözködsz velem.

- Akkor nem hagysz el a butus lány miatt?

- Szerintem egy fél óra után lobbantanám lángra, amilyen idegesítően tufa – sóhajtozott ismét. – Nem is értem, hogy miért ennyire semmilyen. Vagyis kedves, a maga módján, de hogy semmi ész nem szorult bele, az biztos.

- És ha én is ilyen lennék? – nevettem. – Akkor mit tennél?

- Legrosszabb esetben megkérnélek, hogy ne beszélj – kuncogott fel ő is. – Még szerencse, hogy te nem csak gyönyörű vagy, hanem okos is. Én jól jártam veled, nem kell más – puszilt arcon.

- Biztos? – vigyorogtam, mire újfent egy nagy sóhaj hagyta el a száját.

- Luna, megtennéd, hogy nem beszélsz? – kérdezte, mire egyszerre nevettünk fel.

- Nem – kacagtam fel lágyan.

- Akkor elhallgattatlak – húzódtak felfelé ajka, majd megcsókolt. Elég lassan és szenvedélyesen. Meg kellett kapaszkodnom a pulcsijában, hogy ne ájuljak el az érzésektől, amiket kiváltott belőlem puha ajkának lágy simogatása. Belemosolyogtam a csókba, mert boldog voltam, és határozottan ott, ahol lennem kellett. A szerelmem óvó ölelésében.