Törökülésben ültem a kád előtt a fürdőszobában. Visszafojtott lélegzettel bámultam a kád szélén heverő két terhességi tesztre. Tudtam, hogy lehetetlen ennyi idő alatt, mégis feszülten várakoztam, és csendben fohászkodtam, hogy negatív legyen. Bármennyi is szerettem Nathant, határozottan nem voltam felkészülve egy gyerekre. Egy örök elköteleződésre.

Persze, ha úgy lett volna, kénytelen lettem volna megoldani, de reménykedtem benne, hogy jól alakulnak a dolgok.

A tegnap esti randink amilyen kellemesen indult, pont olyan borzalmasan ért véget miattam. Ha szombaton nem dobom félre a tablettát, és feledkezem meg róla, akár egy csodálatos éjszaka is lehetett volna. Ehelyett most itt idegeskedtem, és vártam, hogy valami történjen.

Amint megszereztük az esemény utánit a szomszéd város éjjel-nappal nyitva tartó gyógyszeresétől azonnal bevettem, mégsem tudtam megnyugodni, ezért úgy gondoltam menjünk biztosra, és bevásároltam terhességi tesztekből is.

Nathan ugyan száz százalékosan állította, hogy csekély az esély rá, hogy terhes legyek, mégis tudnom kellett, hogy nem vagyok az. Ehhez pedig tesztek kellettek.

- Luna – kopogott Nathan. – Mi van már?

Teljesen kiborítottam őt is az éjjel folyamatos aggodalmammal, kicsit össze is vesztünk emiatt.

- Még semmi – kiáltottam, majd kezembe vettem a digitális tesztet, és rámeredtem, mintha nézésemmel meggyorsíthatnám a folyamatot. Aztán fél perc múlva megjelent az eredmény.

- Ezt nem hiszem el! – fújtam ki a tüdőmben ragadt levegőt megkönnyebbülten, majd fejemet hátradöntve elvigyorodtam. Nem voltam terhes. A másik teszt felé kaptam, az is negatívat mutatott.

- Bemegyek! – jelentette ki Nathan, majd benyitott, és kikapta ujjaim közül mindkettőt. – Hála az égnek! Látod? Mondtam, hogy feleslegesen aggódsz!

- És ha nem így lenne? Akkor mit mondanál? – estem neki dühösen.

- Nem tudom – mondta, majd lehuppant mellém, és magához húzott, mintha meg sem hallotta volna mérges hangom. Megragadta államat, és egy óriási puszit nyomott az orcámra. – Egy dolgot viszont igen. Mégpedig azt, hogy szeretlek, te kis hülye! – Ezzel még két puszit kaptam, egyet ugyanoda, egyet a számra.

- Örülök, hogy felvidultál – forgattam meg zöld szemem szarkasztikusan, majd felálltam, és a kukába hajítottam a teszteket. – Akkor akár mehetünk suliba is. Jayce hol van már megint?

- Azóta sem jött haza – felelt, majd ő is feltápászkodott. – Gondolom Anabelltől jönnek.

Nem válaszoltam, csak ott hagytam egyedül a fürdő közepén. Még nem múlt el a nyugtalanságom teljesen, de azért határozottan kiegyensúlyozottabb lettem a negatív eredményektől.

Összekapkodtam a cuccaim, majd jelentőségteljesen kivonultam a Ferrarihoz. Megálltam előtte, és karba font kézzel várakoztam Nathanielre.

Mikor kijött, felém dobta a kulcsot, amit elkaptam, majd beültem a volán mögé. Alig láttam ki, olyan mélyen ültem, így egészen a suliig egyenes háttal vezettem. Nem volt a legkényelmesebb.

Amikor begurultunk a parkolóba mindenki minket nézett. Nem igazán volt ínyemre a nem kívánt figyelem, de így járt az ember, ha egy ilyen autóval szándékozott emberek közé menni.

Kiszálltam, majd Nathannel összekulcsolt kezekkel beslattyogtunk az épületbe. Ott szétváltunk egy csókkal, majd mindenki ment a maga órájára. Jayce-t és Anabellt azóta sem láttam, ami határozottan aggodalomra adott okot.

Hívtam, mielőtt elkezdődött az óra, de nem vette fel. Fel is idegesítettem magam egyből, amikor eszembe jutott, hogy legutóbb még ő cseszett le engem, amiért nem vittem magammal telefont.

Jayce és Anabell ebédszünetben sem bukkantak fel, így Nathannel ketten ebédeltünk meg. Ő sem tudta merre lehetnek, így megbeszéltük, hogy iskola után egyből Anabell házához sietünk. Reméltem, hogy nem Lilith egyik fiának a keze volt a dologban. De Jayce csak jelzett volna, ha baj történt velük.

Az utolsó órám angol volt, elmélázva hallgattam a tanárt, ahogy beszélt az irodalom csodáiról, amikor éreztem, hogy megrezzent a telefon a zsebemben. Azonnal odakaptam, és a pad alatt ránéztem. Morgan száma villogott a képernyőn.

Összevontam a szemöldököm, majd a magasba emeltem a kezem.

- Eleanor? – szólított a tanár.

- Kimehetnék a mosdóba? – kérdeztem mosolyogva.

- Menj! – bökte oda, majd folytatta az órát.

Kisiettem, majd a folyosón egyből felvettem.

- Morgan?

- Eleanor? – Dailan hangja rémülettel volt átitatva, ahogy elrebegte a nevemet.

- Dailan? Hol van Morgan?

- Ide kell jönnötök, nagyon nagy a baj! – hadarta alig érthetően. – Morgant elvitte Beherit!

- És te hol voltál addig, Dailan? – sziszegtem dühösen a telefonba. Tudtam, hogy nem ordíthatok a kihalt, csendes folyosón, még akkor sem, ha leginkább ahhoz lett volna kedvem.

- Megsebesültem – lihegte. – Van egy seb a... 

Egy koppanást hallottam a vonal végéről, majd Dailan eltűnt. A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy felfogtam, hogy talán meghalhatott beszélgetés közben. Reménykedtem benne, hogy nem így történt, és csak elájult.

Először azt sem tudtam, mit tegyek. Azonnal jeleznem kellett Nathannek, de nem tudtam, hogy tehetném meg úgy, hogy ne legyen feltűnő.

Egyedül nem mehettem oda, ezért muszáj volt kitalálnom valamit.

Nathan éppen kémián volt az első emeleten, így futva igyekeztem felfelé a lépcsőn. Amint a kémiaterem elé értem, nagy levegőt vettem, de végül jobb ötletem támadt, mint a terembe való berobbanás és démonokról való ordítozás. A vészhelyzet komolyabb tetteket követelt, már megtanultam.

Éreztem, hogy ez a húzás lesz a vége a Colonie-i gimnáziumban folytatott tanulmányaimnak, de nem érdekelt. Csak és kizárólag Morganre tudtam gondolni.

Odaléptem a terem melletti tűzjelzőhöz, majd nemes egyszerűséggel meghúztam. A sziréna a terem ajtaja fölött fellobbant, majd visítva életre kelt.

Egyszerre az összes terem ajtaja kinyílt, és elkezdtek kiözönleni a diákok.

A kémia teremből Nathan lépett ki utoljára, amikor meglátott szeme elkerekedett. Elkaptam a karját, majd nemes egyszerűséggel elrángattam a takarító szertárig. Bevágtam az ajtót mögöttünk, majd az összes takarító eszközt leverve kitártam a szárnyamat, és elteleportáltam.

Morgan szobájába zuhantunk, mint egy zsák szemét a kukába.

- A francba! – sóhajtottam, ahogy feltápászkodtam, és a szőnyegen elterülő Dailanhez guggoltam. A mellkasa fölé hajoltam, hallottam, ahogy szaporán vert a szíve. Hasán egy véres seb éktelenkedett.

- Eleanor! – vont kérdőre Nathan. – Mégis mi folyik itt?

- Morgant elrabolta Beherit! – jelentettem ki, miközben lehunytam a szemem, és hagytam, hogy átjárjon a fékezhetetlen energia. Dailan úgy ült fel, mint puskából lőtték volna ki.

- Eleanor! – kiáltott fel Dailan. – Elvitte Beherit őt, nem tudtam megállítani!

- Dailan – morogtam feszülten. – Még egyszer valami bajod lesz, többször nem foglak összekaparni. Azonnal mondd el, hogy mi történt!

- Morgan ma nem ment iskolába, szóval én sem. Azt mondta, pihenni akar, én pedig belementem. Minden rendben ment eddig, aztán egyszer csak berontott a házba Beherit. Tehetetlen voltam vele szemben. Elvitte Morgant egy portálon keresztül, nem tudom, hogy hova.

- Hogy lehet valaki ennyire haszontalan? – ordított rá Nathan, mire Dailan a falnak repült. – Tényleg képtelen vagy bárkire is vigyázni?

- Én... én... nagyon sajnálom, Nathaniel – hebegte a fiú ijedten. – Nem.. nem..

- Csend! – üvöltött rá, majd ledobta a földre.

- Oké – fordultam Nathan felé. – Mit tudunk tenni?

- Semmit – tárta szét karját tehetetlenül. – Nem tudjuk, hova vitte.

- Megnézhetnénk a pokolban – javasoltam, majd Dailanre néztem. – Dailan? Nem említett semmit Beherit?

- Nem mondott az semmit, belém döfte a karmait, és eltűntek. Nem tudtam mit tenni. Vállalom a halált, amiért másodjára is elbuktam – motyogta szomorúan. Fejét lehajtva állt a fal mellett búskomoran.

- Nem fogunk megölni, az ég szerelmére! – szólt rá Nathan. – Hát szedd már össze magad Dailan!

- Igen... igenis Nathaniel! Én...

- Jó, inkább ne válaszolj! – pirított rá, majd felsóhajtott. – Elmehetünk a pokolba, de kétlem, hogy ott lenne. Miért vinné oda, ahova a legnyilvánvalóbb lenne?

A felvetés jogos volt, így újfent előtört belőlem a pánik. Talán sosem látom viszont legjobb barátnőm, és ez teljesen összezavart. Visszaváltoztam, és lerogytam az ágya végébe. Nem tudtam, mi tévő legyek, csak ültem ott, mint egy elhasznált papírtörlő, amibe Beherit kaján vigyorral beletörölte a pofáját.

- Dailan! – Nathan hangja rendreutasító volt. – Menj el a pokolba, és járd körbe, utána gyere Colonie-ba a portálon át, és mondd el mit találtál. Bár, úgysem fogsz semmit... de hátha.

- Igen – bólintott Dailan. – De... De... én.. nem tudom, hogy...

- Odaviszlek, csak ne kezdj el már megint dadogni! – csattant fel Nathan. – Beszélj már rendesen! Milyen fél-ivadék vagy te, hogy állandóan csak motyogsz, mint egy kislány?

- Saj... - kezdett volna bele Dailan, de Nathan portált nyitott alatta, mielőtt befejezhette volna.

- Komolyan mondom, én nem is értem ezt! – rázta meg a fejét Nathan, majd leült mellém, és átkarolta a derekam. – El kell innen mennünk, gyönyörűm.

- És ha Beherit visszajön? – kaptam felé tekintetem.

- Nincs már itt dolga, minek jönne ide? – mondta nyugodtan. – Azt sem tudom, hogy honnan jött rá, hogy Morgan itt van. Valami itt nagyon nincs rendben!

- Bántani fogja? – rebegtem remegő szájjal. – Nem akarom, hogy baja essen.

- Nem fogok hazudni – húzott közelebb magához. – Valószínűleg igen.

- Tennünk kell valamit. Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel – kezdtem egyre jobban kétségbeesni. – Szedjük össze Jayce-t, és induljunk a keresésére!

- Mi lesz a sulival? – váltott témát, mire felugrottan mellőle.

- Számít, Nathan? – kiáltottam idegesen. – Mintha nem lenne mindegy már nekem amúgy is! McCoy visszanézi a kamerafelvételt, és egyből látni fogja, hogy én húztam meg a vészcsengőt. Gondolkodás nélkül rúg ki. De amúgy is kit érdekel, amikor Morgan szenved valahol? Ki tudja, hogy egyáltalán életben van-e?

- Biztos, hogy életben tartják – próbált nyugtatni. – De kérlek, ne kiabálj velem, gyönyörűm, én is aggódom.

- Sajnálom – sóhajtottam, majd elé léptem, és megfogtam a kezét. – Vigyél minket haza.

Alig, hogy kimondtam megnyílt a parketta alattunk, és egyenesen a nappalinkba érkeztünk. Natalie egyből felénk kapta kék szemét, és elvigyorodott. A mellette ülő Lucifer meglepetten fonta karba kezét mellkasán.

- Hamarabb ért véget a tanítás? – kérdezte gúnyosan.

- Nem, apám, Morgant elrabolta Beherit.

- Dailan merre volt, míg ez történt?

- Megsebesítette őt Beherit – említettem meg csöndesen.

- Haszontalan egy fél-ivadék ez.

- Én is ezt mondtam neki! – vágta rá Nathan. – De nem is ez a lényeg, hanem, hogy azt sem tudjuk, merre induljunk el.

- Hol hagytátok Dailant? – érdeklődött Lucifer, majd a mászókában ugrándozó Jonathanre pillantott. – Tán meghalt?

- Leküldtem a pokolba – felelt Nathan. – Hátha odavitte Beherit Morgant.

- Ésszerűtlen gondolat – mondta a sátán. – Minek vinné oda, ahol a legnagyobb hátrányba kerülhet egy összetűzés során? Itt bujkál valahol ebben a világban.

- De hol keressük? – kérdeztem nagyokat nyelve.

- Sehol, leány. Várunk, türelemmel, amíg az egyik ismét fel nem bukkan.

- Meg is ölhetik addig Morgant! – kiáltottam rá.

- Sajnálatos lenne – felelt hidegen, majd folytatta. – De nem fogja megölni a saját vérét, ebben biztos lehetsz. Beherit nem örült, hogy az anyja kiirtotta a fattyait. Mégis ki venné jó néven, ha sorozatosan meggyilkolnák a gyermekeit? – húzta fel a szemöldökét.

- Akkor azt tanácsolod, hogy ne csináljunk semmit? – rázta meg a fejét Nathan kétkedve.

- Azt, fiam! – bólintott Lucifer. – Lassan megérik ármánykodásuk, és eljönnek ide, hogy bosszút álljanak rajtunk – rántotta meg a vállát. – Addig meg folytassátok, amit eddig tettetek. Menjetek iskolába!

- Engem a mai nap után ki fognak rúgni – hoztam fel ajkamat rágcsálva. – Meghúztam a tűzjelzőt, miután Dailan felhívott, hogy Morgant elrabolták.

- Mégis minek, leány?

- Hát, mert épp külön órán voltunk mindketten. Csak nem törhettem be Nathan kémia órájára, hogy démonok rabolták el a barátnőmet – tártam szét karjaimat feszülten.

- Alig várom, hogy újra cseveghessek a zsarnokkal – mondta Lucifer, majd felkelt, és kivette Jonathant a járókából. – Jayce miért nincs itt veletek?

- Nem tudjuk, merre van – felelte Nathan. – Iskolába se jött ma.

- Akkor kerítsd elő Nathaniel, hogy eltilthassam az emberleánytól, amíg meg nem tanul viselkedni! Te pedig – nézett rám, majd a karomba adta a kisfiút – itt maradsz, és vigyázol Jonathanre és Natalie-ra, amíg elmegyek. Addig is gyakorolhatod a gyermeknevelést, ha már úgyis olyan elszánt vagy a témában.

- Muszáj? – sóhajtottam.

- Igen! – harsogta Lucifer, majd Nathanre nézett. – Indulj, Nathaniel! Mire vársz még? Keresd meg a másik mihaszna fiút, mire visszatérek!

- Rendben, apám – csóválta meg kobakját Nathan, majd elém lépett, és lehajolt, hogy szájon csókoljon. – Sietek! Megleszel?

- Persze – feleltem, majd rámosolyogtam, mire még egy puszit nyomott a számra, és eltűnt.

Lucifer sem szólt többet, a könyvespolc mögötti átjárón távozott.

Leültem a karomban lévő kisbabával a kanapéra, majd Natalie felé fordultam, aki már megint rajzolt valamit. Felé hajoltam, hogy lássam, mi készült. Egy lányt ábrázolt a papír, aki kísértetiesen hasonlított rám a tegnap esti öltözetemben, mellette egy fiú, aki valószínűleg Nathan akart lenni. Meglepően ügyesen rajzolt fiatal korához képest.

- Ez én lennék és Nathan? – érdeklődtem, mire Natalie rám emelte csillogó kék szemét, és heves bólogatásba kezdett. – Ügyes vagy, nagyon szép lett! – dicsértem mosolyogva.

- Luna – fordult felém Natalie, miközben leszórta maga mellé a kanapéra ceruzáit, és a papírokat. – Amíg apuci nincs itt, megengeded, hogy mesét nézzek?

- Nem nézhetsz mesét? – vontam össze a szemöldököm, mire Natalie ajka elkámpicsorodott.

- Apuci szerint csak elbutít – felelt, mire elmosolyodtam.

- De most nincs itt apuci, igaz? – kacsintottam rá, majd felálltam, és bekapcsoltam neki a mesét. Elhelyezkedett mellettem, és tátott szájjal bámulta a képernyőn megjelenő mesefigurákat.

Nem értettem ezt a hozzáállást Lucifer részéről. A gyermekkor fontos részének tartottam a mesenézést. Ráadásul Natalie amúgy is egy külön kis burokban élt, nem gondoltam, hogy tiltani kellett volna az emberi dolgoktól. Legyen gyerek, míg megteheti.

Időközben Jonathan elég nyűgös lett, így kivonultam a konyhába, hogy melegítsek neki egy kis tápszert. A mikró előtt álltam a babával a kezemben, amikor hirtelen átfutott a testemen egy baljós remegés. Azonnal megfordultam, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van-e.

Elképedtem, amikor az asztal mögé pillantottam, és Rafael állt velem szemben. A sebhelyes arcú, ősz angyal tett felém egy lépést, mire azonnal elővontam a szárnyamat.

- Nem ellenségként érkeztem, Michael leánya – szólalt meg, ahogy meglátta vad reakciómat.

- Hogy mersz idejönni? – kérdeztem tőle a kisfiút szorosan magamhoz szorítva, támadásra készen.

- Született egy égi prófécia, leány – felelt, mit sem törődve számonkérésemmel. – Amikor Michael életét áldozta lelkedért, történt előtte valami óriási.

- Miről beszélsz, Rafael? – kiáltottam feszülten. Natalie megjelent a konyhaajtóban feldúlt ordításomra, mire egyből felé nyújtottam az egyik kezem. – Gyere ide, Natalie! Most!

A kislány elszaladt a békésen álldogáló arkangyal mellett, és hátam mögé bújt.

- Nem bántom Lucifer gyermekeit, egyelőre – jelentette ki Rafael. – Téged sem.

- Mondd el, miért jöttél! – parancsoltam rá nem túl barátságosan.

- Lucifer fia elpusztította katonáinkat – kezdett bele, szemében némi düh csillant. – Akkor történt a megjövendölés. Az a végtelen hatalom elszabadult, és megborította a rendet. Felszabadult valami sötét és gonosz abban a percben. A fiú megváltozott, láttam a szemében, ahogy az egész univerzum véget ér. Aztán ez a jövő elillant, amikor rájött, hogy életben vagy. A hozzád való ragaszkodása nem egy egyszerű szerelmi kötődés. A lelke a tiéd lett, amikor Lucifer által kimondott prófécia beteljesedett, és a fiú megkapta a igazi hatalmát. Életet adtál egy szörnyetegnek, Michael leánya, és még csak nem is tudtál róla.

- Nathan nem egy szörnyeteg! – rivalltam rá vicsorogva.

- Mondd csak, mit fog tenni, ha véletlenül te már nem leszel? A szíved utolsó dobbanásával ér véget ez a világ. Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen. A fiút el kell pusztítani, mielőtt ő teszi meg minden mással.

- Nem hagyom, hogy bárki bántsa őt! – szögeztem le tajtékozva.

- Ez a kötődés példátlan, ami köztetek kialakult. Senki sem látott még ilyet. Két hibrid a világ ellen, ami végtelenül veszélyes. Sosem kellett volna megszületnetek. Michael nagyot hibázott, amikor belement Belzebub játékába.

- Nem érdekelnek a hazugságaid! – kiáltottam. – Tűnj a házamból, vagy lehajítalak a pokol legmélyére, angyal!

- „Így szól e jövendölés, mi kétes Istenek gyermekeire szálljon; a felperzselt világ felett kék szemű fiúgyermek az Úr; a sátán vérének elsőszülötte lészen minden élőnek elpusztítója."

- Nathan már nem gyermek, te idióta – szúrtam oda csöndesen, mire Rafael összevonta szemöldökét.

- Akkor a kezedben lévő gyermek lehet az – vágta rá Rafael, mire felnevettem.

- Idejössz, farkast kiáltasz, de közben nem is tudsz semmit!

- Nem tudok, leány. Találgatni tudok, mert félek. Meg kell akadályozni, hogy ez bekövetkezzen.

- Jonathan fél-ivadék – mondtam magabiztosan. – És amúgy sem kék a szeme.

Rafael Natalie-re nézett, majd vissza rám.

- Még nem született meg... - súgta elhaló hangon. – Nem született meg a gyermek.

Agyamat ellepték Lucifer tegnap esti szavai. Tudtam, hogy nem véletlenül mondta, amit mondott. Végig tudhatott erről az egészről, csak valamiért eltitkolta előlünk.

Mintha nem lett volna elég trauma Morgan elrablása, most már itt volt ez is. De bizton állíthattam, hogy nem voltam terhes. Ma győződtem meg róla alig nyolc órával ezelőtt.

- Rafael! Menj el innen! – szóltam neki egy fokkal kedvesebb hangon, mint az eddigiekben.

- Benned van! – képedt el az angyal.

- Nincs! – jelentettem ki magabiztosan. – Nem vagyok terhes, Rafael.

- Menny és pokol... – búgta az arkangyal. – Az első tisztavérű hibrid.

- Még egyszer mondom – szólaltam meg határozottan –, ha esetleg az előbb nem hallottad volna tisztán. Nem vagyok terhes! Csináltass hallókészüléket, ha problémáid vannak.

- Michael leánya, a vég közeleg! – suttogta vészjóslóan, majd nemes egyszerűséggel kitárta arany szárnyát, és eltűnt előlem pont úgy, ahogy megérkezett.

Egy másodpercre lehunytam a szemhéjam, és vettem pár mély lélegzetet, hogy csillapodjon heves izgatottságom. Időközben a mikró is kattanással jelezte, hogy elkészült Jonathan itókája, így visszaváltoztam, és remegő kézzel kiemeltem a cumisüveget. Lenéztem Natalie-ra, aki rémültem pislogott felém.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle halkan.

- Én igen – mondta a kislány. – Visszamehetek mesét nézni?

- Menj! – simítottam meg a haját, majd visszafordultam a pult felé, és fél kézzel megtámaszkodtam rajta. Rafael látogatása súlyos kőoszlopként nehezedett a vállamra. Próbáltam összekaparni magam lelkileg, de nem igazán tudtam. Éreztem, hogy a kétségbeesés felkúszott az agyamig. Egyre nehezebben vettem a levegőt, a gyomrom forgott. Felpillantottam a mikróra, de elég homályosan láttam. Ismét lehunytam a szemem, és rászorítottam a bal karomon ülő kisfiúra, nehogy véletlenül elejtsem.

- Luna? – Jayce hangja törte meg a rám törő pánikrohamot. – Minden oké?

- Hol voltál? – fordultam felé, de derekamat a pultnak támasztottam a biztonság kedvéért. A látásom kitisztult, ami segített abban, hogy nyugalmat erőltessek magamra.

- Elvittem Anabellt Madridba! – lelkendezett. – Nagyon tetszett neki!

- Fantasztikus – súgtam. – Amíg vidáman kirándultatok Morgant elrabolta Beherit, és meglátogatott engem Rafael.

- Akkor azért van ennyire angyali szag? – vonta össze szemöldökét. – Mit akart?

- Előbb Nathannel kéne beszéljek – jelentettem ki. – Hol van?

- Itt vagyok – lépett be a konyhába, majd egyből egy grimasz jelent meg az arcán. – Mit keresett itt Rafael?

- Jayce! – lódultam meg felé. – Etesd meg Jonathant kérlek, elmondok mindent utána, csak hadd beszéljek vele négyszemközt – hadartam, mire Jayce bólintott, majd elment a kisfiúval és a cumisüveggel a nappali irányába.

Nathan elé léptem, majd megragadtam a kezét. Heves közeledésemre homloka ráncokba szaladt.

- Baj van? – Kérdésére bólintottam.

- Menjünk el egyet kocsikázni – javasoltam, Nathan pedig követett engem. Észrevehette, hogy a szokásosnál is feszültebben viselkedtem.

A Chevy felé rohantam, egyből bemásztam az anyós ülésre, lábamat magam alá húzva foglaltam helyet, kicsit Nathan felé fordulva. Kitolatott a garázs elől, majd elindultunk.

Egy ideig csak gyűjtöttem magamban az információkat, amiket meg akartam vele osztani, de nem bírta kivárni.

- Luna, mi történt? Mit keresett ott Rafael, és miért hagytad életben?

- Nem harcolni jött – súgtam, mire Nathan összevonta szemöldökét.

- Hát mit akart? A templomos incidens...

- Nem! – vágtam rá azonnal, majd nagyot nyeltem, és folytattam. – Azért jött, hogy elmondja, hogy született egy új prófécia, amikor megölted a mennyei sereget.

- Mi van? – értetlenkedett. – Arról csak tudnánk.

- Lucifer szerintem tudott róla, csak nem mondta el nekünk.

- De miért tenne ilyet? – csattant fel háborogva.

- Szerinted? – nevettem fel gúnyosan. – Mert természetesen az is velünk kapcsolatos. Vagyis... részben.

- De el is mondta Rafael, hogy mi az, vagy csak...

- Igen... - vágtam közbe. – Valami felégetett világról beszélt, ahol egy kék szemű fiúgyermek kiírt mindenkit.

- De pontosan nem emlékszel?

- Nem tudom... - Elég erősen gondolkodtam, aztán mintha felrémlett volna. - Így szól e jövendölés, mi kétes Istenek gyermekeire szálljon; a felperzselt világ felett egy kék szemű fiúgyermek az Úr; a sátán vérének elsőszülötte lészen minden élőnek elpusztítója.

- Ez eléggé... borzalmasan hangzik – jelentette ki. – Mit hisznek odafent?

- Először azt hitték, hogy rólad szól ez az egész.

- És nem? – pillantott felém.

- Nem igazán – mormoltam halkan. – Nem vagy már gyerek, nem? És nem is te vagy az elsőszülötte.

- Nem – csóválta meg a kobakját. – De akkor, mégis...

- A fiadról szól – szóltam közbe ismét.

- Nincs is fiam – felelt kimérten.

- Még nincs – súgtam elhaló hangon, mire rám kapta döbbent tekintetét, és félrehúzódott az út szélén. Teljes testtel felém fordult.

- De Luna, hát reggel láttuk a saját szemünkkel, hogy nem vagy terhes.

- Igen, tudom – motyogtam a lábtörlőre pislogva. Viharfelhők gyülekeztek kétségbeesett agyamban. Minden erőmmel meg akartam akadályozni, hogy megtörténjen a Rafael által átadott prófécia. Talán elkerülhető lenne, ha... – Talán az lenne a legjobb mindkettőnknek, ha véget ért ez Beherites történet, ha elengednénk egymást.

- Mi? – pislogott rám kitágult pupillákkal. – Te most...

- Én csak azt mondom, hogy ha nem vagyunk egymás közelében, akkor nem tud megtörténni – nyeltem egy nagyot, ahogy kimondtam az égető szavakat. A fájdalom két méteres kardként döfte át a szívemet, amikor arra gondoltam, hogy Nathan nincs mellettem. Az első könnycsepp legördült az orcámon.

- Ezt akarod? – kérdezte szinte suttogva.

- Nem – feleltem szipogva. – Nem akarom ezt. De azt hiszem, ez az egyetlen megoldás.

- Nem – vágta rá szigorúan. – Nem!

Ráemeltem bánatos tekintetem, éjfekete szeme engem kémlelt.

- Nem lehetünk önzőek – leheltem immáron sírva. – Ez nem csak rólunk szól már többé.

- Akkor sem vagyok hajlandó elengedni téged! – Már ordított felém, mire még jobban bőgni kezdtem. Én sem akartam őt. Mindennél jobban szerettem.

- Muszáj lesz – nyögtem két hirtelen levegővétel között. Remegtem a zokogástól, ahogy arra gondoltam, hogy többé nem nézhetek a gyémántkék szempárba, nem ölelhetem magamhoz, nem nevethetünk együtt, nem lehet mellettem.

Megragadta a karom, és belehúzott az ölébe. Belekuporodtam, és szorosan mellkasához simultam. Itthon voltam, és sosem akartam elmenni szeretete közeléből.

Arcomat magához szorította, míg másik karjával a csípőmnél tartott.

- Eleanor – mondta. – Az életemnél is jobban szeretlek.

- Tudom – súgtam hüppögve. – Én is téged. Pont ezért nem maradhatunk együtt.

- Kérlek ne mondd ezt! – Hangja remegett, ezért felnéztem az arcára. A démon tekintet eltűnt, bánatos kék szeme oldalán néhány könnycsepp csillogott. Velem sírt.

Óvatosan hajoltam hozzá közelebb, majd rátapasztottam ajkam az övére. Úgy csókolt, mintha tényleg ez lenne az utolsó.

- Egy idő után jobb lesz – simítottam meg orcáját. – Talán.

- Adj időt, hogy kiderítsem mi ez az egész! – könyörgött. – Kérlek, Eleanor, nem hagyhatsz egyedül! Nem tudom mit tennék, ha nem lennél itt. Te vagy az egyetlen jó ebben a nyomorúságos életemben. Csak miattad élek, nem azért haltál meg miattam, hogy most itt hagyj. Nem! – csóválta meg fejét. – Nem, nem! Egy másodpercre sem foglak elengedni. Addig fogok küzdeni, amíg úgy nem látod, hogy mellettem a helyed!

- Épp ez a baj – sóhajtottam. – Ebből a végén úgyis maga a prófécia fog megszületni.

- Akkor majd védekezünk!

- De nem ez a lényeg. Az sem száz százalékos védelem, Nathan. Ha úgy kell lennie, akkor hiába teszünk bármit. Meg fog történni. De ha nem vagyunk egymás mellett, akkor nem tud.

- Tehát már eldöntötted – mondta kimérten. – Eldöntötted, hogy vége van.

- Én nem... - súgtam.

- Ha eldöntötted, akkor mondd ki!

- Mit? – hüppögtem tovább. Ismét eleredtek a könnyeim.

- Azt, hogy nem akarsz velem lenni. Mondd a szemembe.

- Nem mondhatom – sírtam. – Mert ez nem igaz.

- Pedig nekem nagyon úgy tűnik, hogy így akarod. De akkor legyen így, Eleanor! – jelentette ki, majd egyszerűen eltolt magától, és kiszállt az autóból. – Akkor vége! – mondta, majd egyszerűen elsétált. Tátott szájjal meredtem utána, ahogy alakja egyre távolabb került az autótól. Láttam, ahogy fejét csóválta, majd végleg lehajtotta.

Ott ültem megsemmisülve, és csak meredtem továbbra is tátott szájjal magam elé. Éreztem, hogy ezúttal tényleg nagyon elrontottam mindent. Megsértettem, és ellöktem magamtól, pedig nem ezért indultunk el otthonról. Nem akartam, hogy ez legyen a vége, de talán... így volt jó.

Egy darabig még remegve sírtam az út szélén, nem csillapodott, ömlöttek belőlem a keserű könnycseppek.

Aztán hazavezettem, és egyből Nathan keresésére indultam a házban, de nem volt ott. Egyedül Jayce volt itthon, és a nappaliban tévézett Natalie-val. Amikor meglátott elképedt.

- Veled meg mi történt?

- Azt hiszem... - nyögtem ki sírdogálva. – Azt hiszem, szakítottunk.

- Mi van? – ugrott fel a kanapéról öcsém, és odarohant hozzám. – Miért?

Ezzel kiborult belőlem minden. Csak mondtam, és mondtam a történteket, miközben megállíthatatlanul zokogtam Jayce vállán. Csak bólogatott, és hallgatott, néhányszor megsimogatta a karomat, hátha megnyugszom, de nem sikerült. Ömlöttek belőlem a szavak és a könnyek egyszerre.

Miután minden a tudtára adtam, úgy döntöttem, hogy lepihenek, így felmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra. Csak Nathan járt az eszemben. Azt akartam, hogy itt legyen mellettem, megöleljen, átkaroljon, és elmondja, hogy mennyire szeret. Én pedig azt válaszoltam volna, hogy én is pont ugyanannyira szerettem őt, ahogy ő engem. De ez mind csak képzelgés volt, mert nem volt itt.

Magzatpózba húztam magam, és úgy bőgtem tovább, egészen addig, amíg el nem aludtam.