Hétfő délelőtt Morgan feszülten toporgott az előszobában. Az édesanyja bármelyik percben megérkezhetett közénk.

Mindent elpakoltunk, ami kérdésekre adhatott volna okot, így még Jonathan dolgait is felcuccoltuk anya régi hálószobájába, nehogy probléma legyen belőle. Végtére is Morgan édesanyja mindig is nagyon gyanakvó nő volt. Talán ezért is lehetett ennyire kiváló ügyvéd.

Jayce nem volt itthon, Anabellel mentek iskolába reggel, ugyanis őket nem függesztette fel McCoy verekedés miatt egy teljes hétre.

Nathan a konyha ablakból figyelte az eseményeket, és várta, hogy valami történjen. Nem volt ínyére itt lenni, de mégis mit tehetett volna? Nem hagytuk elmenni, ez volt a sorsa.

Lucifert gyermekeivel együtt zavartuk haza az alvilágba. Eléggé morgott, de végül nagy kegyesen levonult a pokolba. Dailan is velük tartott.

Éppen Nathan karját szorongatva álltam mellette a konyha ablak előtt, amikor egy fekete autó motorját leállították a ház előtt. Egy igazán kifinomult nő szállt ki belőle. Barna haja szoros kontyba fogva, arcán halvány smink volt felfedezhető. Elegáns nadrágjának alja lebegett a szélben, ahogy közeledett a veranda felé. Szürke szövetkabátját összefogta elől, hogy ne csípje meg mellkasát a hideg. Amelia tényleg gyönyörű nő volt, és sajnos eléggé okos is, tekintve ügyvéd létére.

A csengő megszólalt, mire Morgan azonnal szélesre tárta az ajtót, és beinvitálta az édesanyját.

- Morgan! – pirított rá egyből anyja. – Mégis hogy képzelted, hogy eltűnsz hetekre?

- Vedd le a kabátod, anya – mondta Morgan bátortalanul. – Aztán ülj le, és megbeszéljük.

Amelia nem felelt, végül Morgan bevezette a konyhába, és leültette egy székre.

Amelia végignézett rajtam, és Nathanielen, majd felhúzta szemöldökét, és egyből felém fordult.

- Eleanor, örülök, hogy látlak – köszöntött illedelmesen. – Viszont annak nem, hogy nem édesanyád nyitott nekem ajtót. Beszélni szeretnék vele.

- Éppen... vásárolni ment – nyögtem ki a világ legnagyobb baromságát. De bepánikoltam a vizslató, szúrós anyai pillantástól, amit Amelia küldött felém

- Remek! – mosolygott Amelia. – Megvárom.

Összepillantottunk Nathannel, aki csak megforgatta szemét esetlenségemen. Tényleg nevetséges volt, hogy féltem az emberektől.

- Anya, most már láthatod, hogy itt minden a legnagyobb rendben – foglalt vele szemben helyet Morgan. – Nem akarsz hazamenni?

- Morgan, nélküled egy lépést sem teszek innen. Egy hónapig hiányoztál az iskolából. Milyen fényt vet ez a családunkra?

- Ugyan már, anya! – háborodott fel azonnal. – Milyen családunk van? Most fogtok elválni, mert nem bírtál megmaradni a seggeden!

- Morgan! – dorgálta Amelia. – Ezt te nem értheted.

- Mindig is szerettél veszélyesen élni, igaz, anya? – fonta össze karját Morgan a mellkasán, majd hátradőlt a székén.

- Miről beszélsz, kicsikém? – értetlenkedett Amelia.

- A kis afférjaidról, mindenféle...

Morgan nem tudta befejezni, mert Nathan közbeszólt.

- Szerintem ennek nincs itt az ideje, Morgan.

- Ne haragudj, de te egyébként ki vagy, és miért szólsz bele a lányommal folytatott beszélgetésembe? – fordult felé Amelia.

- Nathaniel Jones vagyok – lépett elé, majd felé nyújtotta a kezét. – Eleanor barátja.

- Értem, én Amelia, Morgan rettentően mérges anyukája – vágta oda, majd elfogadta a kezét, és megrázta. – Úgyhogy értékelném, ha esetleg kimennétek, míg beszélek a lányommal négyszemközt.

- Menjünk – kaptam el Nathan karját. – Hagyjuk őket.

- Addig felhívhatnád édesanyád, Luna – javasolta Amelia. – Itt várok, amíg meg nem érkezik.

- Remek ötlet – hebegtem, majd nagy léptekkel kisétáltunk. Nathan egyenesen az emeletre ment, a szobámban fordult felém elég morcos arckifejezéssel.

- Vásárolni ment? – suttogta. – Normális vagy?

- Megint bepánikoltam! – nyeltem egy nagyot, majd felpillantottam a kék szempárba.

- Jól van, ezt meg kell oldjuk valahogy! – jelentette ki.

- Kérjük meg Lucifert – hoztam fel félénken, mire Nathan megcsóválta a fejét.

- Nem fog belemenni.

- De igen, ha addig vigyázol Jonathanre és Natalie-ra. Nekem itt kell lennem! – mondtam kétségbeesetten.

- Egy próbát megérhet – sóhajtotta. – De nagyon kell sietnünk.

Nathan megragadta a karom, majd egyből portált nyitott alattunk. A fagy megcsapta bőrömet, ahogy áthaladtunk rajta.

Egyenesen Lucifer tanácskozó szobájába érkeztünk. A sátán érdeklődve fordult felénk fiával a kezében.

- Apám! – kezdett bele egyből Nathan. – A segítségedre van szükségünk.

- Nocsak – húzódott kaján vigyorra az ajka. – Halljam!

- Ki kéne adnod magad anyámnak – mosolyogtam rá halványan, mire egyből ráncokba szaladt homloka.

- Azt kéred tőlem, hogy legyek nő, leány?

- Csak egy negyed óra erejére? – könyörögtem.

- Még ma apám! – szólt Nathan. – Morgan anyja Emmára vár, és addig nem is távozik, amíg nem beszélt vele.

- Mit ajánlotok cserébe? – kérdezte Lucifer somolyogva, mire felsóhajtottam, és Nathanre néztem. Kezdett egy elég gonosz ötlet megfogalmazódni bennem alku gyanánt.

- Részt vehetsz egy esküvőn – vágtam rá vigyorogva, mire Lucifer szeme összeszűkült.

- Mikor?

- Öt éven belül – feleltem.

- Eleanor! – fordult felém Nathan. – Megbolondultál?

- Nem – intettem le. – Hidd el, hogy ez egy jó alku.

- Legyen két év! – lelkesedett fel a sátán, mire megrántottam a vállamat.

- Benne vagyok!

- Akkor kezet az alkura! – lépett közelebb Lucifer, mire megráztam a kezét, majd ördögien elvigyorodtam.

- Azt nem mondtam, hogy kinek az esküvőjén. – Nathan felkuncogott mögöttem.

- Nathaniel? – csattant fel Lucifer. – Láttad mi történt az előbb? A leány kijátszotta a megtévesztés mesterét.

- Én láttam, apám. Lehet öregszel.

- Ezt a szenvtelen gyermeket! – morogta a sátán. – Itt van, fogd az öcséd, fiam! – nyomta a kezébe a kisfiút.

Lucifer nagy levegőt vett, majd egyszeriben megjelent előttem az édesanyám arca. Hátrahőköltem egy percre, majd megráztam a fejem. Azért ez elég durva, hogy bárki lehetett az ördög.

- Csinos vagy, apám! – nevetett Nathan.

- Induljunk, leány! – mondta anyám hangján, mire belőlem is kitört a röhögés, hiába volt némileg sokkoló a látvány.

- Mehetünk !– Akartam mondani, de mire befejeztem már a bejárati ajtó előtt álltunk. – Vásárolni voltál – közöltem, mire Lucifer bólintott, majd egyből le is nyomta a kilincset. Egyenesen a konyhába sétált, én pedig szorosan követtem. Morgan szeme elkerekedett, amikor meglátta anyám alakjában besétáló ördögöt.

- Meg is jött! – mosolyogtam kedvesen Ameliára, majd a háta mögé sétáltam, hogy szembe kerüljek barátnőmmel.

- Emma! – köszöntötte Amelia. – Ezer éve nem láttalak! Hogy vagy?

- Remekül, Amelia – ült le vele szemben, Morgan mellé Lucifer. – Mi jártadban erre?

Morgan megállás nélkül engem nézett, míg a párbeszéd lezajlott, mire megrántottam a vállam, majd kitártam a karom. Végül úgy döntöttem megpróbálom a tudtára adni, hogy nem az anyám ült mellette.

Hátrébb léptem, hogy Amelia véletlenül se vegyen észre, majd Morgan szemébe néztem, és mutogatni kezdtem. Először kis szarvakat formáltam az ujjaimmal a homlokomnál, majd végül legyintettem, mert láttam rajta, hogy nem értette, azonban Lucifer elég dühös képet vágott.

- Tudod, Emma, elég rossz néven vettem, hogy nem hívtál fel, amikor megérkezett ide a lányom. Majdnem egy hónapig nem tudtam felőle semmit – hozakodott elő Amelia a problémával. Én szüntelenül igyekeztem Morgannek elmutogatni, hogy Lucifer vette fel anyám alakját, de hiába, nem fogta fel. Végül felsóhajtottam, majd a pulthoz sétáltam, és egy tollal ráfirkantottam egy papírra Lucifer nevét.

Visszasétáltam Amelia mögé, majd a magasba tartottam. Morgan hunyorogva olvasta el, mintha nem látott volna el idáig.

Amelia döbbenten fordult hátra, mire azonnal eldugtam a papírt.

- Eleanor, kislányom – szólt Lucifer anyám nevében. – Nem foglalnál helyet?

- De... - feleltem, majd levágódtam Amelia mellé.

- Mostanában nagyon elfoglalt voltam a munkámmal, Amelia, nem is igazán voltam otthon – védekezett az ördög. – Pár napja derült fény rá, hogy a leányod itt van. – Leányod... Jaj, Lucifer! Ki mond ilyet manapság?

- Aha... - mormolta Amelia. – Legközelebb ha ilyen történne, legyél kedves, és értesíts, Emma. Hálás lennék érte!

Morgan összevont szemöldökkel kémlelt engem, majd jelentőségteljesen ránézett a cetlire. Komolyan nem látta volna onnan? Nem akartam elhinni.

Mély levegőt vettem, majd átcsúsztattam neki az asztalon keresztül, mintha csak a kezét akarnám megfogni. Átvette tenyerébe, majd az asztal alatt elolvasta, és vágott egy értetlen grimaszt.

- Mi van vele? – súgta, mire mindenki rákapta a tekintetét.

- Kivel Morgan? – kérte számon anyja. – Áruld el, hogy mi ütött beléd, kicsikém. Egyáltalán nem vagy önmagad! El foglak vinni pszichiáterhez, amint hazaértünk!

- Anya... - kezdett volna bele Morgan, de nem tudta befejezni. Egy váratlan fuvallat csapott át a konyhán, az egészet ellepte egy fekete ködfelhő, ami egyenesen Amelia testét vette célba. Amelia alakja megrázkódott. Automatikusan ugrottam fel mellőle, és hátráltam a falig.

Feje ijesztő módon esett hátra egy pillanatra, majd a füst semmivé lett, Amelia pedig csigalassúsággal megemelte a kobakját. Szemében éjfekete szín lobbant.

- Üdvözöllek, Beherit – mondta Lucifer. – Annyira gyáva vagy, hogy csak egy ember testébe bújva mersz elém szegődni?

Morgan egy másodperc alatt termett mellettem, majd megragadta a karom.

- Te vagy az, Lucifer? – húzódott Beherit szája vigyorra. – Eléggé megváltoztál, mióta utoljára láttalak. Nem tudtam, hogy Belzebub leányának képében jársz mostanában.

- Szellemes, Beherit. Mit keresel itt?

A gyomrom táncot járt, szó szerint kánkánt, ahogy a démon-detektorom sikítva jelzett. Egyre csak erősödött, és nem akart múlni. Gyanús volt a helyzet, ezért úgy döntöttem, hogy átváltozom. A szárnyaim kicsapódtak, szemem éjfeketébe borult, éreztem, ahogy arcom beesetté válik, míg démon karmom bármely torkot egy másodperc alatt képes lett volna elmetszeni.

- Imádom a családi találkozókat! – nyalta végig ajkát, miközben Morganre nézett. – A leányom is elég kívánatos.

Morgant azonnal magam mögé taszigáltam, hogy védelmezzem mindentől, ami szembe jöhetett.

- Mi szükséged volt a leányra, Beherit? – tudakolta Lucifer.

- Csak elszórakoztunk vele egy kicsit, Mammon teljesen odavan érte – felelt végig engem kémlelve. – De ez a hibrid sokkal jobban érdekel minket. Gyönyörű teremtés, és az ereje...

- Kussolj már! – szóltam neki oda. – Annyit jár a pofátok állandóan, de nem mondtok semmit!

- Milyen heves vagy – állapította meg még mindig fülig érő szájjal. – Rosier jól beszélt, te vagy a kulcs, hogy elhozzuk a földi poklot öcsénk oldalán. Elég téged eltávolítani, és a fiú megteszi magától, csak kérni sem kell rá.

- Beherit! – dörögte Lucifer, majd egy másodpercen belül felvette a formát, amiben eddig is ismertem. – Parancsolom, takarodj ki a nőből!

Beherit élesen felkacagott.

- Nekem te nem parancsolsz! – hörögte, majd a következő percben felugrott, és nekilódult Lucifernek. Tágra nyílt szemmel figyeltem az eseményeket, ahogy Lucifer ugyanazt az erőt használta, ami Nathannek is volt. Beherit mozdulni sem tudott, amikor a sátán mellé lépett, és nemes egyszerűséggel átnyúlt Amelia testén. A fekete köd felszállt a konyhában.

Hiába volt a látásom rettentően éles, semmit sem tudtam kivenni a történésekből.

Aztán hirtelen hátulról valaki megragadta a nyakam, majd a következőben egy jeges fuvallat rázta meg a testem. Portált nyitott, ahonnan egyenesen a pokol kőkemény, poros talajára érkeztünk. Azonnal felugrottam, és felreppentem a levegőbe. Körbefordultam, de még csak a palota közelében sem voltunk.

A földön Morgan állt előttem, arcán vigyor ült.

Nem bírtam hová tenni, hogy mégis miért hozott ide engem. Illetve az sem volt világos, hogy mégis hogyan. A fél-ivadékok nem voltak képesek portált nyitni.

- Lun! – kiáltott, mire összevont szemöldökkel, de leszálltam egy méterrel elé.

- Hogy csináltad? – estem neki azonnal. – Hogy hoztál ide minket?

- Bennem... - kezdett volna bele, de nem tudta befejezni, mert ajka ismét vigyorra húzódott. – Szépséges vagy, Belzebub leánya! – Ahogy Morgan végignyalta ajkát egyből rájöttem, hogy kivel álltam szemben. Mammon.

Nem értettem, hogy mikor került bele, vagy egyáltalán hogy lehetséges, hogy megszálljon egy fél-ivadékot, de elöntött a kétkedés.

- Mammon? – kérdeztem.

- Igen, leány. Gondoltam befejezzük, amit elkezdtünk múltkor. Alig várom, hogy megízleljem a véred – döntötte oldalra a fejét, majd váratlanul a fekete köd kirobbant Morgan testéből.

Pánikolva reppentem fel a levegőbe, de a köd csak követett engem. Nagyokat csaptam szárnyaimmal, köröztem a magasban, hogy lerázzam Mammont. A füst elérte a lábam, majd egy kéz nyúlt ki belőle. A bokámnál fogva rántott le magával a földre. Akkorát estem, hogy még a fejem is belevertem a poros talajba. Mammon rám vetette magát, és végigkarmolta a combom. A jól ismert fájdalom belém hasított, a vérem kifröccsent.

Cserébe belevájtam körmeimet arcába, mire egy másodpercre hátrahőkölt. Ez volt az a pont, amikor szabadulni tudtam. Erőteljesen belérúgtam, mire a démon elesett. Morganhez repültem, majd megálltam egyenesen előtte. Eszméletlen volt.

Mammon megtorpant tőlem nagyjából öt méterre, majd maga elé emelte jobb kezét, amivel végigszántotta combom, és lenyalta róla a véremet. Elfintorodtam, jóformán a hányinger kerülgetett a jelenettől.

Mammon oldalra döntötte a fejét, majd elvigyorodott.

- Fenséges – ízlelgette undorító módon. – Akarom a többit is – közölte, majd azzal a lendülettel nekem iramodott. Mielőtt elérhetett volna, felröppentem.

Vártam, hogy utánam jöjjön, de a démon nem tette. Lenézett a lába alatt fekvő Morganre. A rémület kezdett eluralkodni rajtam, ahogy felemelte a földről a nyakánál fogva.

Azonnal megfordultam, és nagy elánnal kezdtem repülni felé. Belecsapódtam Lilith fiába, és együtt zuhantunk a porba. A démon elkapta a hajam, és konkrétan tépni kezdte, mire végigkarmoltam a hátát. Nem emlékeztem, hogy mikor kerekedett felül rajtam, de egyszer csak megragadta a nyakam, és körbefonta ujjaival. A körmei tűszúrásként hatoltak bele puha bőrömbe. Felnyögtem a felkínálkozó kíntól. A démon másodpercről másodpercre egyre erősebben szorította a nyakam. Hozzá képest egy gyenge porszemnek tűnhettem, ahogy felém tehénkedett óriási testével.

- Mammon! – hallottam meg egy ismeretlen hangot. – Ne öld még meg! Hagyj nekünk is belőle!

Mammon kezébe vájtam a körmöm, hátha lazít a szorításon, amiben tartott, de hiába. Mintha meg sem érezte volna a fájdalmat.

Szárnyaimmal fáradtan kapálóztam, de olyan erővel nyomott a talajnak, hogy esélyem sem volt mozgatni őket.

- Gyertek bátyáim! – hívta őket a démon. – Dommiel, imádni fogod a kis angyalt! Iszonyatosan vonzó. Majd' megőrjít a jelenléte! – mondta, miközben vasmarkával leszorított a földre. Szinte fuldokoltam. – Gunner, gyere!

Két másik széles vállú, testes, fekete szemű démon arca jelent meg előttem. Mindkettő száján széles vigyor ült. Az egyik az arcom felé nyúlt, majd végigsimított rajta. Megpróbáltam arrébb húzódni, de Mammon szorítása nem kegyelmezett.

A másik démon leguggolt mellém, majd végighúzta nyelvét sebesült combomon. Fúj, bassza meg!

Ez volt az a perc, amikor eldöntöttem, hogy nem ez lesz az a nap, amikor Lilith semmirekellő fiai legyőznek egy hibridet. Sokkal erősebb voltam náluk, és tudtam is róla.

Oxigén után kapkodva hunytam le szemem. Elárasztotta bensőmet az erő, éreztem, ahogy cikázott bennem a feszültség, és egyszerűen csak hagytam, hogy minden kidurranjon belőlem ugyanaz, amivel Gabriel életét is elvettem. Ugyanakkor az véletlen volt, ez viszont közel sem. Az egész egy tizedmásodperc alatt történt. Ismét gyilkos lettem, de ezúttal nem érdekelt.

Mammon teste egyenesen kicsi alakomra esett, ahogy a mellettem térdelő, másik démoné is. Óriásit sikítottam, amikor letoltam magamról őket. Előtte legalább fél percig lihegtem levegő után kapkodva.

Talpra kecmeregtem, de nem bírtam megtartani saját egyensúlyom. Azt hiszem, teljesen lemerültem az előbbi kitöréstől. Érthetetlen volt.

A combomhoz kaptam, amiből megállás nélkül ömlött vér, aztán a homlokomhoz, ami szintén megsérült. A nyakamból is szivárgott, és eléggé sajgott is a vágás helye, ahol ez a szarláda belém vájta a karmát.

Meg kellett volna gyógyulnom, de egyszerűen kifogyott belőlem az összes energia. Végül négykézláb másztam oda Morgan mellé, hogy utolsó erőmmel odateleportáljak Lucifer tanácskozószobájába.

Megragadtam Morgan csuklóját, majd mély levegőt vettem, és koncentrálni kezdtem.

Az energia már csak pislákolt bennem, de ez pont elegendő volt ahhoz, hogy teljesen rossz helyre érkezzünk meg. A rohadt életbe!

A kedvenc kecskés termem közepére zuhantunk. Természetesen egy lélek sem tartózkodott bent. Kiterültem a földön háttal, és nagyon szaporán lélegeztem. Szinte erőszakosan szívtam magamba a levegőt. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy itt haljak meg, de szükségem volt egy percre, amíg összeszedtem magam annyira, hogy Nathan után kiáltsak. Reméltem, hogy ez esetben is meghallja, nem csak otthon volt kedve állandóan hallgatózni.

- Nathaniel! – ordítottam megemelt kobakkal, majd visszaroskadtam a kőpadlóra, és vártam a megmentőm. Nem is kellett sokáig így tennem. Egy perc sem telhetett el.

- Eleanor? – Nathan úgy termett mellettem, mint egy fürge gepárd. – Mi történt? Ömlik belőled a vér! – kapott azonnal arcomhoz, kék szemében aggodalom csillogott, ahogy megsimította a nyakam.

- Igen – súgtam kimerülten. – Kéne... egy... kis... segítség.

- Nem tudsz meggyógyulni? – kérdezte sürgetően, mire lassan megcsóváltam a buksim, mert a torkomban egy óriási gombóc nőtt. Megszólalni sem tudtam már. – Jó, jó! – mondta kétségbeesetten. – Ne félj! – ragadta meg a kezem, majd leült mellém, és lehunyta a szemét.

Egy másodpercen belül éreztem, ahogy átjárt a kellemes meleg. A sebeim beforrtak, és eltűntek, mintha sosem lettek volna ott.

- A kurva életbe! – fújtam ki a levegőt tüdőmből, majd felültem, és megráztam a fejem. Nathan elkapta a vállam, majd egyből magához szorított.

- Jól vagy? – érdeklődött. – Remélem jól csináltam, és..

- Tökéletesen! – nyugtattam meg szavába vágva, majd elhúzódtam tőle, hogy Morganhez mászhassak. A hátára fordítottam, majd odahajoltam mellkasához. A szíve szerencsére elég hevesen kalapált.

- Eleanor, beszélj hozzám! – kérte Nathan. – Mi történt? Egyáltalán kivel...

- Várj már! – szóltam neki, miközben megpacskoltam Morgan arcát. – Egyáltalán hogy szállhat meg egy fél-ivadékot egy démon?

- Mi van? – kérdezte immáron feszülten. – Mondj már valamit! Két percre nem vagyok ott, és rád támadnak?

- Igen, Nathan, pont így volt!

- És eközben hol volt apám?

- Nincs itt? – vontam össze a szemöldököm. Furcsálltam a helyzetet.

- Hát itt aztán nincsen senki!

- Azonnal el kell menj Jonathanért, és Natalie-ért! – utasítottam rémülten. – Mammon és még kettő, akiknek elfelejtettem a nevét, itt járt. A többi is itt lehet!

- A francba már! – ugrott fel, majd azzal a lendülettel el is tűnt egy portálon keresztül.

- Morgan – ráztam a karját. – Morgan! – kiáltottam rá, de nem reagált.

Leültem mellé a földre, majd megtámaszkodtam karommal a padlón.

Nathan hamar visszatért kezében az öccséve, míg Natalie azonnal odarohant hozzám, és átkarolt.

- Szia – simítottam meg a hátát. – Minden oké?

- Velem igen, Luna, de te már megint megsérültél?

- Már jól vagyok – bólogattam hevesen, hogy én magam is elhiggyem, ami történt.

- Azonnal mondj el mindent! – telepedett le elém Nathan.

- Sorold a nevüket! – kértem nagyot sóhajtva.

- Mi van? – csattant fel dühösen. – Gunner, Mammon, Dommiel, Kobal, Beherit, Bucon és Rosier.

- Az első három – böktem felé ujjammal. – Ők meghaltak. Megöltem a rohadékokat.

- Remek! – rázta fejét mérgesen. – De hogy történt?

- Beherit megszállta Morgan anyját, majd kiderült, hogy Mammon valahogy belement Morganbe. Ezért kérdeztem az előbb, hogy mégis hogy lehetséges, hogy megszálljanak egy fél-ivadékot. De mindegy, tehát idehoztak engem, jó messze a palotától, és Mammon rám támadt. Leszorított a földre a nyakamnál fogva – magyaráztam legjobb emlékeim szerint. – Aztán jött a másik kettő. Gunner és...

- Dommiel?

- Igen – helyeseltem. – Az egyik lenyalta a vérem, majdnem hánytam.

- Mit csinált?

- Végignyalta a combomat, baszki! – magyaráztam feldúltan. – Undorító. Meg kell fürdenem! – pillantottam a sebem egykori helyére. A nadrágom eléggé szakadt volt, ahol Mammon szétkarmolta.

- De miért álltál le harcolni velük, szerelmem? Miért nem jöttél ide egyből, és szóltál nekem? – kérdezte fájdalmasan.

- Mert Morgan élete múlt rajta. Meg kellett védjem, sajnálom – mondtam, majd még egyszer megpaskoltam Morgan arcát, hátha történik valami.

- Hogy ölted meg őket? – érdeklődött tovább Nathan.

- Ugyanúgy, ahogy Gabrielt.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltott rám, mire hátrahőköltem. – És ha megint ott maradsz, és én még csak nem is tudok róla?

- Nyugalom! – szóltam rá, de írisze már megint vérvörösen csillogott. Megcsóváltam a fejem, majd előrehajoltam, hogy megfogjam a kezét. – Megint piros a szemed.

- Örülök neki – sóhajtotta, majd pislogott párat, hogy visszatérjen a csoda kék árnyalat. – De akkor is, ha legközelebb ilyen történik, azonnal szólj nekem!

- Nathan, nem vagyok életképtelen!

- Mégis megnyalogattak és fojtogattak! – Már megint ordított, de ezúttal nem ijedtem meg tőle. – Arról ne is beszéljünk, hogy mi történik, ha nem vagyok itt éppen. Holtan találok rád később?

- Nem – tiltakoztam. – De tudtam, hogy itt vagy. Csak elvétettem a... - Nem tudtam befejezni, mert a szavamba vágott.

- Elég ebből! – ugrott fel, majd a kezembe adta Jonathant. – Kelj fel onnan, Eleanor! Most hazamegyünk, és ott megbeszéljük ezt az egészet! – Lehajolt, és felemelte Morgant a földről, míg én felkászálódtam, és másik kezemmel megfogtam Natalie tenyerét.

Nathan nagyon dühös tekintettel meredt rám, amikor megnyitotta a portált, amivel hazaérkeztünk Colonie-ba.

Morgant letette a kanapéra, azonban Lucifer és Amelia nem volt sehol. Nathan tajtékzott, ahogy körbement az egész házon, de érezte, hogy apja nem tartózkodott itt.

- Eleanor! – üvöltötte az emeletről. – Hívd fel Jayce-t!

- Enoj – mondta Jonathan, mire azonnal rá kaptam a pillantásom.

- Mit mondtál? – kérdeztem tőle, de a baba csak viháncolt.

- Enoj – kacagott.

Döbbenten indultam fel a lépcsőn, majd a szobámban letettem a kisbabát az ágyra, és előkotortam a telefonom.

- Eleanor! – csapta ki Nathan az ajtót.

- Enoj – tapsolt Jonathan mellettem.

- Ez is most kezd beszélni? – kiáltotta. Vérvörös szemét rám emelte, mire feszülten rápillantottam, majd vissza a készülékre, amit a fülemhez emeltem. Kicsöngött, azonban Jayce nem reagált.

- Nem veszi fel – raktam le magam mellé megsemmisülve a mobilt.

- Eleanor! – kiáltotta, mire ránéztem.

- Mi van már? – emeltem meg a hangom. – Mondjad már!

- Szükségünk van Jayce-re, most!

- De minek? – pattantam fel felpaprikázva, majd egyenesen elé álltam. – Mit tud tenni Jayce most, amit mi nem?

- Velem jön, amíg te itthon maradsz a gyerekekkel! – sziszegte.

- Mégis hova? – ordítottam rá. – Hova mész?

- Megkeresem apám – morogta rettentően mérgesen. – Te pedig szépen itt maradsz, és nem sodrod veszélybe újra az életed.

- Mintha rajtam múlott volna – csóváltam a kobakom. – Nem tök mindegy, hogy hol vagyok? Ezek az idióták rájöttek, hogy engem kell megölniük ahhoz, hogy megvalósítsák a tervüket! – üvöltöttem egyenesen az arcába. – Teljesen mindegy, hogy hol vagyok, veszélyben van az életem!

- Miről beszélsz? – kért számon emelkedett hangnemben.

- Beherit mondta – vágtam rá. – És korábban Rosier is, ha emlékszel. El akarják hozni a földre a poklot. Ehhez arra van szükségük, hogy te – böktem meg a mellkasát – elveszíts engem, és kiakadj, aztán elpusztíts mindent. Ez a cél. Téged akarnak kihozni a sodrodból, mert látják, hogy mennyire kezelhetetlenül viselkedsz, amikor rólam van szó! – A végén vettem egy nagy levegőt, és lehalkítottam a hangom. – Most is ezt csinálod. Nyugodj le, kérlek!

- Tehát ha nem az angyalok akarnak levadászni, akkor a démonok – állapította meg, majd bosszúsan kilépett előlem, és akkorát vágott a falba, hogy az egyből átlyukadt. - A rohadt kurva életbe már!

- Hé – léptem mellé, majd megfogtam a karját. – Ne idegeskedj, meg fogjuk ezt is oldani.

- A legutóbb is mi lett a vége! – üvöltötte. – Belehaltál!

- Most nem fogok – erősítettem meg.

Nathan odébb lépett tőlem, majd elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Szinte éreztem, hogy majd' felrobbant a dühtől.

Leültem Jonathan mellé, és az ölembe vontam.

- Enoj – vigyorgott rám édesen, mire megsimogattam a kis fejét.

- Oké – fordult felém Nathan, miközben megtorpant. – Nekem most el kell mennem innen azonnal!

- De mégis hova? – csodálkoztam.

- Nem bírom tovább visszafogni! – jelentette ki, majd hirtelen eltűnt. Tátott szájjal bámultam magam elé talán egy percig, majd felkaptam Jonathant, és Nataliehoz rohantam a nappaliba.

- Natalie! – szóltam rá. – Elviszlek titeket Bolo-hoz. Szerinted bántani fogja Morgant?

- Nem hiszem, Luna. Mondd meg neki, hogy nem szabad.

- Igen... igen... - bólogattam hevesen, majd megragadtam szabad kezemmel Morgan csuklóját. – Gyere, Natalie, kapaszkodj belém! – utasítottam, amit a kislány készségesen teljesített.

Nagy levegővételek közepette kezdtem koncentrálni, a testemben azóta újra felgyűlt jól ismert energia fellobbant bennem, mint a tűz, aztán puff, már ott is álltunk a nagy szikla előtt a pokolkutyák barlangjában.

- Bolo! – szólítottam, mire a magas pokolkutya azonnal előttem termett. – Vigyázz rájuk!

Morgant lefektettem a hátára a földre, míg Jonathant mellé ültettem.

- Natalie – fordultam felé. – Nagyon okos vagy. Azt szeretném, ha figyelnél, hogy Jonathanre, hogy minden rendben legyen, oké? Próbáljátok felkelteni Morgant!

- Rendben, Luna – felelt a kislány. – Te hova mész?

- Meg kell keressem a bátyád, azt hiszem, nincs túl jól – simogattam meg a haját, majd felemelkedtem, és Bolo-ra néztem. – Bolo! Bárki bejön ide, és nem ismered, azonnal öld meg!

A kutya leereszkedett előttem, ugyanúgy, ahogy a boltban is tette.

- Siess Luna, nem akarom, hogy Nathannek baja essen – csilingelte szomorúan Natalie, mire bólintottam, majd lehunytam a szemem, kitártam szárnyam, és erőszakosan arra gondoltam, hogy oda fogok menni, ahol Nathan most van. Sikerülnie kellett!

Amikor kinyitottam a szemem, először összerezzentem. Egy óriási szikla zuhant le nagyjából öt méterre az orrom előtt, majd tört ezernyi kicsi darabra.

Nathan a porban ült. Lábát felhúzta, arcát tenyerébe temette, és előre-hátra ringatózott. Az előtte elhelyezkedő hatalmas szikláról még egy darab omlani kezdett, azonban még a levegőben több ezer kis kavicsra hullott. Tátott szájjal néztem, miközben odasétáltam hozzá, majd leguggoltam elé. Vérvörös íriszét rám emelte, de nem szólt egy szót sem.

- Mi történik? – kérdeztem tőle halkan. – Mit nem tudsz visszafogni?

- Ezt az erőt – emelte fel az egyik tenyerét, melynek közepén tűz gyulladt. Döbbenten hőköltem hátra. Tudtam, hogy megégette őt. – Tombol bennem, Eleanor. Nem bírom tovább kezelni, inkább sose kaptam volna meg.

- Megtennéd, hogy megmutatod a szárnyaid? – érdeklődtem kedvesen, majd leültem egyenesen elé, és jó közel húzódtam hozzá, hogy érezze, én itt vagyok mellette a legnehezebb pillanatban is.

Bánatosan kémlelt engem vörös tekintetével, majd összeszorította ajkát, és kinyitotta őket. A denevérszárnyak előjöttek, mire felsóhajtottam. Hátrapillantott, majd vissza maga elé. A földet szuggerálta egy darabig, majd még egy szikla lehullott tőlünk pár méterre.

- Amikor megölök valakit, utána jobb – kezdett bele suttogva, majd nyelt egy nagyot. – Miután elpusztítottam az egész mennyi sereget, szinte teljesen el is fogyott. Képtelen lettem volna azonnal továbbmenni. Maga a sátán haragja tombol bennem – motyogta feszülten. – Sosem kértem ezt.

Megrémültem, és egyben meg is könnyebbültem szavai hallatára. Nem akartam, hogy öldökölnie kelljen, viszont őszintén, az sem érdekelt volna, ha nincs más út ahhoz, hogy jól legyen.

- Akkor keresünk valakit, akit megölhetsz – rántottam vállat. Nathan azonnal rám nézett, és megcsóválta a fejét.

- Ne mondj ilyet. Nem akarok öldökölni.

- Akkor mit csináljak? Hogy segítsek? – emelkedtem guggolásba, majd tenyeremet a térdére simítottam.

- Gyere ide! – tárta szét karját, mire rögvest belekuporodtam az ölébe, és kézzel lábbal átfontam a testét. Fejem vállára hajtottam, és úgy szorítottam magamhoz. Hallottam, ahogy körülöttünk kövek koppantak a talajon, illetve talán valami fel is gyulladt, de nem kimondottan foglalkoztam vele. Eltelt így legalább öt perc. Folyamatos robbanásokat hallottam magam mögött, aztán egyszer csak abbamaradt.

- Eleanor – súgta egész halkan. – Azt hiszem, már jobban vagyok.

- Tényleg? – húzódtam el, majd két kezembe fogtam az arcát, és megcirógattam az orcáját. Végig mosolyogtam rá.

- Nem veszíthetlek el – motyogta alig érthetően. – Csak te tartasz egyben engem.

- Én nem megyek sehova – bizonygattam. – Soha.

- Remélem, mert nem tudom, mi fog történni, ha mégis – nyelt egy nagyot, majd lehunyta a szemét. - Nem megy – mondta, miután újra kinyitotta. – Nem tudom eltüntetni.

A vérvörös szempár tanácstalanul vizslatott engem.

- Csak... lazulj el – simogattam tovább az arcát. – Hidd el, hogy itt vagyok, és mindenben támogatlak.

- És a jövendölés?

- Kit érdekelnek a szaros próféciák! – mosolyogtam rá újra. – Na! – toltam fel ajka mentén a bőrt. – Mosolyogj! Gyerünk! Hadd lássam! – Önkéntelenül gördült feljebb szája, mire felnevettem. – Látod, megy ez!

- Csak miattad.

- Az nem baj, mert itt vagyok, és itt is leszek! – erősködtem tovább, majd megpusziltam az arcát, aztán még egyszer megsimogattam. - Próbáld újra! – biztattam.

Ismét lehunyta szemhéját, majd mély levegőt vett. Talán egy perc is eltelhetett, mire újra kinyitotta. Az immáron gyémántkék szempár engem kémlelt, mire egy elégedett vigyor kúszott az arcomra.

- Szeretlek – lehelte.

- Én is szeretlek – bólogattam. – Vagy mondjam, hogy baszottul szerelmes vagyok beléd?

- Igen – mondta, már ő is mosolygott. – Szeretem hallani.

- Jól van, mert tényleg az vagyok – hangoztattam egy nagy sóhaj keretében, majd óvatosan felé hajoltam és rányomtam ajkam az övére. Egy apró, de mégis kellemes csókot nyomtam a szájára, majd elhúzódtam tőle, és újfent elvigyorodtam. – Csukd be azokat a rondaságokat, és szedjük össze Jayce-t! – böktem állammal a denevér szárnyaira.

- Hol hagytad Natalie-t és Jonathant? – pislogott rám kétségbeesetten.

- Bolonál vannak – kuncogtam. – Morgan is. Mondtam neki, hogy keltse fel.

- Szegény Morgan, biztos halálra van rémülve.

- Csak nem – feleltem, majd feltápászkodtam öleléséből, és felé nyújtottam a kezem. – Na, gyere, nem üldögélhetünk itt napestig. Dolgunk van ám!

Nathan felnevetett, majd megragadta a tenyerem, és felegyenesedett. Becsukta a denevér szárnyakat, majd átkarolta a derekam.

- Akkor szedjük össze Morgant, és a gyerekeket, utána meg Jayce-t – javasolta, majd egyszerűen megnyitott egy portált, amin keresztül a pokolkutyákhoz érkeztünk.

Morgan a kezében Jonathannel kuporgott a sarokban. Félt, de legalább már eszméleténél volt.

- Lun? – sikította, amint meglátott. – Arra keltem, hogy az ott – bökött Bolora – engem nyalogat és bököd a nagy ijesztő orrával.

- Jól vagy? – kérdeztem, amint elé értem. – Önmagad vagy?

- Határozottan! – vágta rá, mire egyből elöntött a nyugalom.

Aggódtam, hogy valamilyen maradandó károsodást okozhatott az, hogy Mammon megszállta.

- Natalie! – szólította Nathan, mire a kislány kikukucskált a sziklák mögül, majd egy széles vigyor keretében odarohant a bátyjához.

- Nathan! Minden rendben? – aggodalmaskodott húga. – Luna mondta, hogy elég rossz kedved volt. De már minden jó, ugye?

- Persze, nem kell emiatt aggódj – simogatta meg a hátát. – Viszont most mennünk kell, megkeressük aput, jó?

- Hol van apuci? – szontyolodott el azonnal Natalie.

- Nem tudom, de nem itt – felelt a pokolra utalva, majd megragadta Natalie kezét, és felénk fordultak. – Mehetünk?

- Részemről igen – rántottam vállat, majd megvártam, amíg Morgan is talpra állt, és átvettem tőle a kisfiút.

- Enoj! – vihogott, mire megforgattam a tekintetem.

Lucifer ki fog engem belezni lassan. Parancsoltam a pokolkutyájának, a legkisebb fia az én nevemet próbálgatta kimondani, és még a legnagyobb fia is teljesen hozzám volt nőve. Nem, mintha bántam volna az utóbbit.

Nathan időközben megnyitotta a portált, amivel hazaérkeztünk. Egyenesen a nappalinkba zuhantunk.

Nathan összevont szemöldökkel fordult körbe, majd megcsóválta a fejét.

- Egyszerűen nem érzem, hogy itt lenne – értetlenkedett. – Mármint... nincs a pokolban, nincs a földön, de akkor mégis...

Ajkam elkerekedett, ahogy rájöttem a válaszra. Talán a mennyekben lehetett?

- Nathan... - motyogtam nagyokat pislogva a szőnyegre. – Mi történne apáddal, ha felmenne a mennybe?

- Szerintem... - ráncolta homlokát. – Nem tudom... én... azt hiszem, nem élné túl.

- De az anyám hova tűnt? – tárta szét a karját Morgan tanácstalanul.

- Nem tudom, Morgan, őt is meg fogjuk keresni, ígérem, de előbb muszáj lesz megtaláljuk Lucifert – nyugtattam, bár én is egyre feszültebbé kezdtem válni.

- Oké.. – suttogta. – Hol keressük?

- Először is Jayce-re lesz szükségünk! – jelentette ki Nathan, majd nagy elánnal megindult a veranda felé. – Basszus! – kiáltott kintről. – Elfelejtettem!

- Mit? – ráncoltam a szemöldököm.

- Hát elvitték a kocsit!

Persze, miért is ne bukkanna fel még egy probléma az amúgy is tengernyi mellett? De minek is kellett a Chevy?

- Mennyi az idő? – fordultam körbe kétségbeesetten, majd az órára pillantottam. 12:04. – Nathan, ebédszünet van. Menjünk portálon az egyik szertárba, és onnan valaki eljut Jayce-ig.

Nathan visszasietett hozzánk, majd megragadta Natalie kis kezét.

Eleve az egész helyzet szürreális volt. Ennél jobban el sem romolhatott volna ez az egész rohadt nap. Nem tudtuk hova tenni a két gyereket, és még Morgant is cipelhettük magunkkal. Ugyan nem zavart a jelenléte, de jobban örültem volna, ha biztonságban lenne valahol.

Megcsípte a karom a hideg, ahogy áthaladtunk a vörös örvényen, és megérkeztünk a takarító szertárba, ahonnan legutóbb McCoy rángatott ki minket. Elég szűkös volt a hely ötünknek, így úgy mozdultam, hogy Nathan mellett lehessek.

- Ki megy? – kérdeztem.

- Én – vágta rá azonnal, mire egyből tiltakozni kezdtem.

- Nem mehetsz, túl feltűnő vagy!

- De akkor minek kérdezed, gyönyörűm? – sóhajtotta. – Akkor menj te!

- Én is így gondoltam – csóváltam a fejem.

Morgan kezébe adtam a kisbabát, majd a kilincsre helyeztem ujjaim. Azonban eszembe jutott, hogy túl sokan voltak, akik engem is felismerhettek. Ráadásul a nadrágom szanaszét volt szakadva, véres szövetszálak lógtak le róla. Visszafordultam Morgan felé, és ránéztem az övére. Egy kicsit poros volt, de legalább nem úgy nézett ki, mint egy elhasznált rongy.

- Morgan, ide kéne add a gatyádat – mondtam, mire felkuncogott.

- Komolyan?

- Igen, nézz már rám! Csurom vér vagyok! – Lepillantottam a pólómra, majd szinte elhűltem. – Te pedig add ide a pulcsidat – néztem Nathanre.

Morgan átadta a babát Nathannek, amíg megszabadult a gatyájától, majd belépett a sarokba, és mély sóhajok kíséretében megvárta, amíg felé nyújtom az enyém.

- Össze sem bírom gombolni – idegeskedett. – Hogy lehetsz ennyire apró?

- Sajnálom, visszaadom a tiéd, amint megtaláltam Jayce-t. Addig kimehetnétek a kocsihoz.

- Add már ide Jonathant! – nyúlt felé Morgan. – Hadd menjen!

- Tessék – adta a kezembe Nathan a fekete pulóverét. Azonnal belebújtam.

- Hogy festek?

- Borzalmasan, Lun, de haladjál már!

- Szerintem jól nézel ki – mosolygott Nathan.

- Ne most romantikázzatok, kérlek! – csattant fel Morgan, mire észbe kaptam és kikukucskáltam a szertárból. A fejemre húztam a kapucnit, és hatalmas léptekkel meglódultam az ebédlő irányába. Nathan illata teljesen körbelengett, amitől folyamatosan vigyorogni támadt kedvem, még akkor is, ha éppen elég nagy szarban voltunk.

A folyosó szerencsére elég kihalt volt. Egy-két lézengő ember megnézett magának, de nem szóltak semmit szerencséjükre. Nem lett volna részük túl kedves fogadtatásban. Most főleg nem.

Az ebédlőbe érve azonnal a megszokott asztalunk felé vettem az irányt. Jayce és Anabell ott ültek, és beszélgettek. Azonban nem voltak egyedül. Gemma és Jane is velük volt, illetve egy ismeretlen fiú.

A fal mentén oldalaztam el egy oszlopig, ahonnan pont Jayce hátára láttam rá. Sejtettem, hogy páran furán nézhettek rám, de éppen nem érdekelt.

- Jayce – suttogtam. – Jayce Theodore! – De Jayce nem reagált, még csak nem is hallott meg.

Felsóhajtottam, majd az ajkamba haraptam idegemben. Most mégis mit kéne csinálnom? Csak nem mehettem oda.

Végül összekapartam magam, mert úgy éreztem, hogy nagyon hamar le fogok bukni ha itt maradok.

Éppen ki akartam lépni az oszlop mögül, amikor Evelyn elém került a semmiből. Orromon fújtam ki a levegőt, majd felnéztem rá kapucnim takarásából.

- Téged nem felfüggesztettek? – szegezte nekem a kérdést.

- De igen, Evelyn. De kérlek, most hagyj! Nagyon kérlek!

- Szólok McCoynak, hogy itt vagy – vigyorgott rám ördögien, mire megforgattam a tekintetem. Micsoda bosszú. Ennél kicsinyesebb kevésbé lehetett volna.

- Rendben – bólintottam, majd kikerültem, és egyből Jayce felé rohantam. Leültem jobbjára, majd egyenesen ránéztem. Anabell kihajolt mögüle, arca döbbenetet tükrözött.

- Jayce!

- Te mit keresel itt? – kapta el karom.

- Vészhelyzet van! – súgtam a fülébe.

- Hát ez borzasztó! – reagált azonnal, mintha valami szörnyűséget mondtam volna. – Azonnal haza kell mennem!

- Chevrolet – súgtam, majd senkivel sem törődve felálltam, és egyenesen visszarohantam a takarító szertárba, ami már üresen kongott. Magamra csuktam az ajtót, majd lehunytam a szemhéjam, és hagytam, hogy átjárjon az erőm.

Konkrétan a Chevy tetejére érkeztem. Döbbenten néztem körbe láthatta-e valaki elbaltázott teleportálásom, de szerencsére a parkoló üres volt. Mi a franc ütött ma belém?

Nathan felém nyújtotta a kezét, és lesegített a tetőről.

- Hol van Jayce? – kérdezte azonnal.

- Már jön, csak... el kéne tűnnünk innen. Evelyn... megtalált.

- Jó! – vágta rá dühösen. – A legközelebbinél megengedem, hogy megetesd Boloval.

- Köszi! – vigyorogtam rá lelkesen.

- Srácok! – futott be közben Jayce is Anabellel az oldalán. – Mi folyik itt?

- Mennünk kell azonnal! – mondtam feszülten.

- Ne itt beszéljük ezt meg. Üljetek be, és... - kezdett bele Nathan, de Anabell közbevágott.

- Nem is férünk be – hozta fel kötözködve. Egyből megforgattam a tekintetem. Miért kellett a semmin fennakadni?

- Dehogynem! – vágta rá Nathan. – Gyerünk, Jayce, ülj be hátra, vedd az öledbe Anabellt.

- De nem fogunk úgy elférni! – tiltakozott Anabell.

Milyen egy körülményes nő ez, jó világ!

- Akkor Jayce, vezess! – Nathan kezdett egyre idegesebb lenni. – Anabell te ülj mellé előre, és vedd a kezedbe Jonathant. Mi pedig beülünk hátra négyen. Gyerünk!

- Oké – sóhajtott Morgan, majd átadta a babát Anabellnek.

- A kislány üljön középen – utasított Anabell. – Ha baleset lenne, onnan van a legkisebb esélye kiesni.

- Te nagyon tájékozott vagy! – szúrt oda neki Morgan, majd betuszkolta a kis Natalie-t középre, míg ő a jobb oldalára helyezkedett. Nathan beült a bal oldalra, majd megpaskolta a combját.

Bemásztam az ölébe, majd vállára hajtottam a buksimat. A jelenlegi helyzetben eléggé kapóra jött, hogy ennyire kistermetű voltam. Mindössze százötvenöt centi, és ötven kiló körülbelül. Bal kezével átkarolta a derekam, míg a jobbal Natalie-t húzta magához.

- Irtó cukik vagytok – állapította meg Morgan. Egyből felkuncogtam. Anabell küldött felénk egy elég szúrós pillantást, majd visszafordult előre.

- Nath – kérdezte Jayce, miközben kitolatott a parkolóból. – Mi a szitu?

- Lilith fiai támadtak. Luna megölte Mammont, Dommielt és Gunnert...

- Jól vagy, Luna? – emelte rám aggódó tekintetét Jayce a visszapillantóba Nathan szavába vágva.

- Igen – erősítettem meg. – Sima ügy volt!

- Hát persze – morogta Nathan, majd folytatta. – Időközben apám eltűnt. Nincs a pokolban, és itt sem érzem a jelenlétét.

- Eltűnt a sátán? – fordult hátra Anabell. – Hogy tud eltűnni? Ez teljesen logikátlan. Biztos rosszul érzed.

Rögtön felszaladt a szemöldököm. Anabellnek már csak tudnia kellett. Mindent jobban kellett tudnia.

- Te egyébként minek is jöttél velünk? – estem neki a lánynak. – Jayce, talán jobb lenne őt kitenni otthon.

- Mert Jayce-hez tartozom? – fintorgott rám Anabell. – Ideje lenne elfogadnod.

- Bocs – grimaszoltam. – Nekem aztán mindegy. De én nem fogom törni magam a hullád fölött.

Jayce hirtelen taposott a fékbe. Alig bírtam megkapaszkodni Nathan vállában, még szerencse, hogy végig fogott. Natalie is majdnem előrebukott, de Nathan őt is megtartotta.

- Eleanor – fordult felém öcsém. – Ezt tényleg kellett? – kiáltotta mérgesen. – Anabell már hozzánk tartozik!

- Akkor ne legyen ennyire nagyokos, mikor azt sem tudja, hogy mi folyik körülötte! Nathan csak jobban tudja, hogy itt van-e Lucifer, vagy nincs. Ne okoskodjon, ha fogalma sincs a dologról – keltem habozás nélkül szerelmem védelmébe.

- Ne vesszetek össze ezen – szólt közbe Nathan. – De tényleg nincs itt apám. Sajnálom, Anabell, de tisztában vagyok vele. Jayce, kérlek, menjünk tovább.

- De hol van apuci? – Natalie szája lefelé görbült, majd halkan pityeregni kezdett. Nathan szorosan magához szorította.

- Ne sírj! – simogatta kis arcát. – Minden rendben lesz, megígérem. Megtaláljuk, rendben?

- És ha nem? Akkor mi lesz velem? – szipogott a kislány.

Jayce közben felsóhajtott, majd gázt adott, és újra elindultunk.

- Ne félj – biztatta Nathan. – Én itt leszek neked mindig.

- Apucit akarom! – Natalie egyre erősebben kezdett zokogni, mire a szívem összefacsarodott. Morgan is felé fordult, majd megsimogatta a vállát.

- Ne sírj, picike!

Természetesen Jonathan is rázendített Anabell kezében, aki hevesen nyugtatgatni kezdte, de a kisfiú csak hergelte magát.

Egyre idegesebb kezdtem lenni, ahogy Natalie és Jonathan egyszerre bömböltek az autóban.

- Add ide! – nyújtóztam Anabell felé. – Add ide Jonathant, majd én megnyugtatom!

- Mert te annyira értesz hozzá? – támadt nekem azonnal.

- Nem, de legalább engem ismer – szóltam oda erőteljesebben.

- Add neki oda, Ana, kérlek! – mondta Jayce. Anabell megcsóválta a fejét, majd a kezembe adta a babát. Jayce-t is idegesíthette, hogy egyszerre ordított az összes gyerek.

- Szia! – gügyögtem neki, miközben magamhoz öleltem. – Semmi baj nincsen. – Lágyan simogattam a hátát, mire a kisbaba lassan csendesedni kezdett. Befészkelte magát, majd nagy barna szemével rám pillantott.

- Enoj.

- Igen, itt vagyok – mosolyogtam rá, majd megsimogattam pici arcát. – Semmi baj!

- Imád téged – súgta a fülembe Nathan. – Nem csodálom, én is.

Jayce nem sokkal ezután leparkolt a házunk előtt. Nagy nehezen kikászálódtunk a kocsiból. Én Jonathant cipeltem, míg Nathan Natalie-t vette a karjába, és vigasztalta szüntelenül.

Beérve a kisbabát Morgan karjába adtam, majd egyből felmentem, hogy átöltözzek, ha már fürdeni nem volt idő.

Nem akartam megszabadulni Nathan kellemes illatának mámorától, így a pulcsit végül visszavettem. Mielőtt csatlakoztam volna a többiekhez, még mélyen beleszagoltam. Melegséggel töltött el és békével. Nagyon szerettem őt.

- De Nath – szólalt fel Jayce, amikor leértem –, ha nincs itt, és a pokolban sem, akkor... hol van?

- Nem tudom, Jayce!

- A mennyben – hozta fel Anabell. Egy szemforgatással jutalmaztam szólását, majd Nathan mellé sétáltam, és megsimogattam Natalie hátát. Beléptem Nathan mögé, majd rámosolyogtam Natalie szomorú kis arcára.

- Jobban vagy? – kérdeztem tőle suttogva. – Van kedved rajzolni valamit velem?

Natalie felemelkedett Nathan válláról, majd bólintott. Nathan letette, mire a kislány egyből elszaladt a ceruzákért és papírért. Amikor visszaért, megragadta a kezem, és a kanapéhoz húzott. Ott elhelyezkedett, és felém nyújtott egy ceruzát. Elfogadtam, majd húztam neki pár vonalat a lapra. Nem mintha valaha tudtam volna rajzolni, de legalább próbálkoztam.

- Nem lehet a mennyben – vitatkozott tovább Nathan. – Nem mehet oda fel, elbukott.

- Akkor csak itt van a földön, és rosszul érzed – kötözködött tovább Anabell.

- Te rohadt idegesítő egy picsa vagy! – nézett egyenesen Anabellre Morgan. – Ne kötözködj már Nathannel! – Egy széles vigyorral jutalmaztam kinyilatkoztatását.

- Már ne is haragudj, de egyébként te ki is vagy? Mert elfelejtettél bemutatkozni! – védekezett Anabell.

- Anabell! – szólt rá Nathan. – Kérlek, most maradj ki ebből. Nem rosszból mondom, de tényleg nem tudsz semmit erről.

- De ezek tök logikus dolgok! – kontrázott rá a lány. – Ha nincs a pokolban, se a földön, akkor csak egy helyen lehet.

- Nem! – kiáltottam fel, majdnem eldobtam a ceruzát is. Mindenki rám kapta a tekintetét. Natalie össze is rezzent mellettem hirtelen kitörésemtől. – Az oázisban is lehet!

- Odamegyünk! – vágta rá azonnal Nathan. – Jayce, vigyáznátok az öcsémre és a húgomra, amíg távol vagyunk?

- Persze, haver, menjetek! – egyezett bele Jayce gondolkodás nélkül.