Hajnalban ébredtem. Már látszódtak a nap első decemberi sugarai, amikor elmentem lefürödni. Egy órán át álltam szoborként a fürdőkádban, és csak léteztem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt tettem magunkkal tegnap.

Olyan lassan öltöztem, mint egy lajhár. Néha-néha megálltam közben, és csak néztem, mint egy idióta. Teljesen kifordultam önmagamból nélküle. Alig telt el pár óra, de a hiánya felőrölte lelkemet.

Fél nyolckor mentem le a konyhába. Nathan a nappaliban beszélgetett Natalie-val, amikor bekukucskáltam. Rám nézett, végül szomorúan elfordította a fejét. Megérdemeltem.

Étvágyam nem volt, így a konyhai széken ülve vártam, hogy induljunk. Amint Jayce megérkezett beültünk a Chevy-be, és iskolába mentünk. Az egész rettentően kínos volt. Én hátul ültem, és Nathant figyeltem, ahogy befeszülve várta az anyósülésen, hogy megérkezzünk.
Hozzá akartam szólni, meg akartam fogni a kezét, de nem mertem lépni.

Az iskolába beérve McCoy már az ajtóban várt rám. Egyből az irodájába hivatott, és leültetett magával szemben.

 - Miss Owens – kezdett bele. – A tegnapi ál tűzriadó kiváltásáért három napra felfüggesztem. Egyelőre nem tanácsolom el.

 - Köszönöm – suttogtam. – Szeretnék elnézést kérni. Azt hittem, vicces lesz, de nem volt az...

 - Szeretném leszögezni, Eleanor, hogy ez volt az utolsó utáni húzása. Még egy apró baki, és gondolkodás nélkül eltanácsolom.

 - Megértettem – bólintottam. – Akkor most menjek haza?

 - Igen. Legközelebb jövő héten találkozunk.

 - Rendben, még egyszer sajnálom, Mr.McCoy – mormoltam halkan, majd elhagytam az igazgatói irodát.

 Lelombozva sétáltam a kijárat felé. Közben írtam egy üzenetet Jayce-nek a történtekről, majd úgy döntöttem, hogy hazagyalogolok.

Hevesen szedtem a lábam a járdán. A szél nagyon erősen fújt, legalább annyira, mint ahogy az érzéseim kavarogtak bennem, úgy éreztem, menten elsodor.

Hazaérve Lucifer egyből nekem esett, hogy mit kerestem itt, így kénytelen voltam számot adni róla, hogy felfüggesztettek a kis akcióm végett. Morgolódott még egy ideig, majd végre békén hagyott.
A szobámba érve elfeküdtem az ágyamon, és csak meredtem a plafonra. Nem volt kedvem semmihez, leginkább csak eltűnni ebből a világból, és kész.

A következő három nap is hasonlóan telt egészen a hétvégéig bezáróan. Feküdtem, sírtam, feküdtem, sírtam.
Nathan egyszer sem jött be megkérdezni, hogy minden rendben van-e velem, és én sem mertem a szeme elé kerülni, azután, amiket mondtam neki. Biztos voltam benne, hogy rettenetesen megbántottam.

Aztán a hétvége is így ért véget. Bezárkóztam a saját kis elmém elkeserítő világába. Még enni sem mentem le. Jayce hozott fel néhány falat vacsorát mindkét nap. Odébb toltam, és reggel levittem, hogy a kukába söpörjem.

Morgan ügyében sem tört előrehaladás, semmit sem tudtunk róla. Természetesen Dailan sem találta meg aznap a pokolban, amikor Nathan leküldte, így a lelkemet két oldalról rágta az aggodalom.

Hétfő reggel meglehetősen rosszul voltam. A gyomrom kongott az ürességtől, ezért bekaptam néhány falat müzlit reggeli gyanánt, de nem vágytam többre. Indulásig az asztalnál ültem, csak akkor keltem fel, amikor megláttam, hogy Jayce és Nathan elindultak kifelé.

 Jayce ment előre, Nathan tőle kicsit lemaradva. Mielőtt a kocsihoz érhettünk volna Nathan megfordult, és rám nézett.

 - Eleanor – mondta egész halkan. – Jól vagy?

Érdeklődésére elkámpicsorodtam. Nem, egy kicsit sem voltam jól.

 - Igen – hazudtam határozottságot öltve magamra.

 - Oké – bólintott szomorúan. – Akkor... menjünk – bökött a kocsi felé.


Egész héten így ment. Minden egyes reggel megkérdezte tőlem, hogy jól vagyok-e, és én minden egyes nap azt hazudtam neki, hogy igen. De közben nem voltam, egyáltalán nem, és ezt ő is tudta. Minden este sírtam, elég keservesen. A hiánya szinte drogként hatott rám. Úgy éreztem magam, mint egy függő, aki már nagyon remeg azért a piruláért.


Nem tudtam, meddig bírom még nélküle, de a képzeletbeli kötél ami bensőmben már pattanásig feszült eléggé elfoszlott. A karjába akartam vetni magam, és elmondani neki, hogy mennyire szeretem, és mekkora butaság volt ez az egész ötlet, hogy szakadjunk el egymástól.


Csütörtök délután, miután felmostuk a tornatermet Nathan nem jött velünk haza, ugyanúgy, ahogy hétfőtől kezdve egyik nap sem. Összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy kiment a helyiségből, majd a könyvtár felé vette az irányt. Nem kellett volna kövessem, de a kíváncsiságom, és a hiánya már annyira elborították az elmémet, hogy muszáj voltam megtudni, hogy mit csinált egész héten suli után.


 Sejtettem, hogy tudta, követtem, de nem érdekelt. Tudhatta, hogy minden problémánk ellenére is érdekelt a sorsa. Már, hogy ne törődtem volna vele? Mégiscsak ő volt életem szerelme.

„Mégis ellökted magadtól" – somolygott egy hang az agyam hátuljában. Szívem szerint fejbe kólintottam volna magam egy kalapáccsal, vagy üllővel.

Beléptem a könyvtárba, majd a polcok mögötti részhez sétáltam, ahol asztalok voltak elhelyezve egyes kényszeresen tanulni vágyó diákoknak. Ő is ott ült, mellette egy barna hajú lány foglalt helyet. Arcomra lehetett írva a döbbenet, amikor pillantásunk összeért. Felállt a székről, majd tett felém egy lépést, de nem vártam meg, míg elért hozzám. Egyből sarkon fordultam, és kirohantam az épületből. Kövér könnycseppek szaladtak végig orcámon, ahogy szinte futva lódultam meg haza. Nem akartam elhinni, hogy ennyi lettem volna számára. Ki volt az a lány? Miért ült ott vele? Miért egy könyvtárban?


 Ha számára nem jelentettem már semmit, akkor miért kérdezte meg minden reggel, hogy jól vagyok-e?


 Teljesen összezavarodtam, ahogy heves léptekkel siettem hazafele. A szél csak úgy cibálta megtépázott testem. A fájdalom átvette az uralmat lelkem felett, amikor hazaértem, majd bezárkóztam a szobámba.


 Az ágyra kuporodva sírtam legalább egy teljes órán keresztül. Nem bírtam elképzelni, hogy mit akarhatott egy emberlánytól, mikor állítása szerint Evelynnel sem tudott mit kezdeni annak idején, amikor együtt voltak.
Csak törölgettem könnyeim vad záporát, és próbáltam úrrá lenni a bennem növekvő kínon.

Délután öt fele lehetett, amikor Nathan bekopogott, majd belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Még csak rá sem néztem. A düh, amit éreztem felfoghatatlanul marta elmémet.

 - Luna – szólított kedvesen. – Beszélhetnénk?

 - Nem! – vágtam rá habozás nélkül. – Hagyjál engem békén.

 - Csak szerettem volna elmondani...

 - Nem érdekel! – szóltam közbe fennhangon. Hátrasandítottam rá. Arcán színtiszta fájdalom tükröződött. Rá sem bírtam nézni, inkább elkaptam a pillantásom, hogy ne lássam szenvedését.
Lassú léptekkel indult vissza az ajtó felé. Kitárta, de félúton megtorpant.

 - Szeretlek – mondta a szélnél is halkabban, majd becsukta maga után az ajtót. A sírás újfent kirobbant belőlem.

 - Én is – suttogtam magam elé meredve. Összekuporodtam az ágyon, majd magamhoz öleltem a párnám, és csak hagytam, hogy átvegye formám felett az uralmat a bánatom. Megsemmisültem nélküle.

***

Péntek délután végre történt valami: Lucifer riasztott minket, hogy Beherit a pokolban járt, így mindannyian levonultunk, de hiába. A démon már rég meglépett, mire odaértünk. Tudhatta, hogy úgyis eljövünk. Így hát kelletlenül, de hazamentünk. Úgy tűnt dróton rángatott minket, mióta elfogta Morgant.

Szombat délután éppen az ablakban üldögéltem, amikor megláttam, hogy Nathan Evelynnel beszélgetett a ház előtt. Kidülledt szemekkel nyitottam résnyire az ablakot, hogy hallgatózhassak.

 - Nathan, kérlek, nekem még mindig fontos vagy! – esdekelt a lány.

- Evelyn, továbbra sem érzek irántad semmit. – Mintha leborult volna a nyolc tonnás kő a szívemről, amikor ezt kimondta, aztán folytatta. – De ha van kedved, akkor szigorúan barátokként csinálhatunk valamit.

- Eleanort nem zavarná?

 - Nem hiszem – felelt neki, mire hirtelen az összes kő visszaépült a szívemre. Nem akartam, hogy vele legyen. Olyan mértékű féltékenység lett rajtam úrrá, hogy szinte felrobbantam. Emellett ott volt a barna hajú lány is. Egyből ökölbe szorult keze
m.
Kivágtam a szobám ajtaját, és letrappoltam a lépcsőn, mint egy tank. Feltéptem a bejárati ajtót, és a verandáról kiáltottam oda Evelynnek:

 - Takarodj innen, Evelyn! - Nathan és Evelyn is nagyra tágult szemmel fordultak felém, mire hozzátettem. – Jól hallottad! Nem mentek ti sehova együtt! Sem ma, sem holnap! – Miközben ordítottam egyre csak közeledtem feléjük. – Sem semmikor! – Amikor elé értem egyenesen az orra elé álltam be. – Menj innen!

 - Sajnálom, én azt hittem, hogy...

 - Nem érdekel! – sikoltottam. – Menj már a dolgodra! - A lány egy másodpercig még leesett állal bámult rám, majd végül sértődötten elindult a járdán. Szembe fordultam Nathaniellel, és vele folytattam. – Te meg mégis mit képzelsz magadról? Ha nincs ló, jó a szamár is, igaz?

 - Gondoltam beszélgetek vele egy kicsit, de nem romantikus szándékból – jött a válasz, mire egyre jobban feldühödtem.

 - Nem akarom, hogy beszélgess vele, azt sem akarom, hogy a közelébe menjél, értetted?! – Éreztem, ahogy testem felett teljesen átveszi az uralmat a féltékenységem. Szemem éjfeketében pompázott, ahogy Nathan arcába álltam.

 - Nyugodj már meg, Luna! – szólt rám. – Te nem akarsz velem lenni, mégis te vagy megbolondulva, amikor más felé nyitnék.

 - De én nem akarom, hogy más felé nyiss! – üvöltöttem, majd egyszerűen csak lerogytam a fűre. Kitört belőlem a zokogás. Tenyeremet arcomba temettem, és sírtam a fájdalomtól, amit a szerelmem hiánya okozott.

 - Hé! – mondta, miközben megpróbált felkanalazni onnan. – Most mit csinálsz?

 Nem feleltem, ezért lágyan felemelt a földről, és felvitt egyenesen a szobámba. Ott letetett az ágyamra, majd karba font kézzel megállt előttem.

 - Úgy látom, nem vagy túl jól – közölte ridegen. – Pedig nagyon bólogattál minden egyes reggel, amikor megkérdeztem.

 - De jól vagyok! – vágtam rá makacsul, majd megtöröltem pulcsim ujjával az arcom, és mérgesen rámeredtem. – Csak nem akarom, hogy vele legyél, sem mással!

 - Én sem akartam sok mindent, mégis úgy alakult. Törődj bele! – mondta, majd nemes egyszerűséggel kisétált az ajtómon.

A kötél szakadásig feszült bennem. Éreztem, hogy elfogyott a kitartásom. Elvesztettem az irányítást magam felett. Szárnyaim maguktól bomlottak ki fekvő helyzetben, és felemeltek a levegőbe, íriszem elfeketedett. Gyötrelmemben felkiáltottam, aztán hirtelen mindennek vége volt. Kirobbant belőlem a sok magamba zárt feszültség, az összes energia ami bennem gyülekezett. Nem tudtam mit tettem, csak hallottam, ahogy a ház előtt valami hangos morajlással feldőlt, és tompa puffanással ért földet.
Visszaestem a hátamra az ágy közepére, és megkönnyebbülten lihegtem.

 - Eleanor! – Nathan szinte berontott az ajtón. – Mit tettél?

 - Nem tudom - feleltem karomat széttárva. – Nem akartam semmit, magától történt!

 - Kidöntöttél egy fát! – förmedt rám.

 - És Evelynre esett? – kérdeztem, arcomon egy ördögi vigyor jelent meg, mire Nathan dühösen becsapta az ajtómat.

 Ezután egész hétvégén nem szólt hozzám, ha találkoztunk csak elfordult. Még csak itthon sem tartózkodott az idő nagy részében. Sejtettem, hogy végül csak Evelynnel volt, vagy a másik lánnyal, de nagyon reménykedtem benne, hogy tényleg nem csinált velük semmit, csak barátok voltak.

Hétfő beköszöntével elkezdődött a téli szünet az iskolában. Két nap volt a kedvenc ünnepemig, a Karácsonyig. Életemben nem voltam ennyire lehangolt ebben az időszakban. A legjobb barátnőm eltűnt, a szerelmem ellöktem magamtól, míg Jayce szinte alig volt itthon Anabell miatt.

Sejtettem, hogy Lucifer nem volt nagy rajongója ennek az ünnepnek, így nem is igazán számoltam ünnepléssel, ugyanúgy ahogy a Hálaadást sem tartottuk meg pár héttel ezelőtt. Nem mintha nem lett volna rá időnk, egyszerűen kimaradt.

Két napig kuporogtam a szobámban, enni se nagyon mentem le. Csak és kizárólag a fájdalmam feldolgozásával voltam elfoglalva, de nem igazán akart sikerülni, főleg az Evelynes incidens óta.

Karácsony előtt egy nappal bújtam elő a barlangomból, és sértődötten körbejártam a lakást. Megdöbbentően üres volt, így vissza is vonultam azonnal.

 Karácsony napján Jayce nagy vigyorral érkezett a szobámba, és letett elém egy apró kis csomagot, majd egyszerűen kiment. Nem számítottam rá, hogy a történtek után bármivel is meg akarna lepni, így eléggé elszégyelltem magam, hogy én nem gondoltam rá.

 Elkámpicsorodva nyitottam ki a dobozt, amiben egy picike, angyalszárnyakat formáló medál lapult. Önkéntelenül elmosolyodtam, majd felfűztem a Nathantől kapott karkötőmre a holdacskám mellé. Ajkam megremegatt, ahogy végigsimítottam a láncon. Halkan kezdtem sírni, miközben erősen mellkasomhoz szorítottam a kezemmel együtt. Nathannel akartam lenni, és elmondani neki, hogy mennyire megbántam ezt az egészet, amit kitaláltam, de tudtam, hogy nem lehetett. Nem teljesülhetett be egy újabb eget rengető prófécia. Az agyam tudta, hogy talán ez volt a helyes döntés, de a szívem szüntelenül vérzett. Egyre közelebb voltam egy újabb kiboruláshoz, ezért felálltam, és vettem pár nagy levegőt, hogy lecsillapodjanak a bennem cikázó heves érzések.

Az ünnep további része komoran telt. Nathan nem volt itt, és többnyire Lucifer is elvonult gyermekeivel a pokolba, így teljesen egyedül voltam a házban.

Hiányzott apa kedves mosolya és anya szeleburdi természete, ahogy két biztató szó között elmagyarázza, hogy miért pont azt a ronda rénszarvasos pulóvert vette már megint.
Sokáig furcsálltam, hogy az édesanyám nem kimondottan rajongott a karácsonyért, de a mai napra már világossá vált, hogy miért. Nem az ő ünnepe volt, és többé már az enyém sem.

 Nem mintha valaha a karácsony lényegéről szólt volna nálunk ez az egész. Általában, mint a többi családban is, egymás megajándékozása, és a felhőtlen együttlét volt a fő.

 Így el is engedtem ezt az egészet, amikor véget értek a bús, egyedül töltött napok. Nem haragudtam senkire, amiért itt hagytak magányosan. Értettem, hogy Lucifer miért nem akart itt lenni. Számára jelentéktelen volt, ugyanúgy, ahogy a gyerekeinek is.

A hét további részében néha-néha Nathan felbukkant a házban. Egyszer össze is ordítottunk egy, a konyhában való találkozás alkalmával.
Mindketten haragudtunk a másikra. Ő, amiért úgy vélte, hogy elhagytam őt, én pedig Evelyn, és a másik lány miatt.
A konyhában álltunk egymással szemben, gyémántkék szeme a méregtől ragyogott.

 - Elegem van ebből! – kiáltottam rá dühösen másodjára.

 - Te akartad így, Eleanor! – jött a felzilált válasz tőle. – Akkor mégis mi nem tetszik?

 - Az, hogy Evelynnel és más lánykákkal vigasztalod magad! – sikítottam, kezem ökölbe szorult mellettem.

 - Nem! – rázta meg a fejét, majd felsóhajtott. – Nem érdekel! – jelentette ki.

 - Engem viszont igen! – mondtam vicsorogva, de Nathan nem felelt. Megcsóválta a kobakját, majd elsétált mellettem.

Ezután az eset után bennem továbbra is gyűlt az aggodalom Nathan, illetve Morgan, és Lilith fiainak passzivitása miatt. Egyszerűen nem történt semmi, és majd' belefulladtam a várakozással járó hetekbe. Emellett Nathan továbbra sem volt mellettem. Azt akartam, hogy átöleljen és megcsókoljon, aztán elmondja, hogy mennyire szeret. Lassan három teljes hete nem értünk egymáshoz.

A hiánya már a tetőfokára hágott, amikor kedd reggel Lucifer leültetett minket a kanapéra egymás mellé.

 - Ez az a pont, amikor ezt be kell fejezzétek – közölte karba font kézzel. – Béküljetek meg!

 - Nem lehet, apám – csattant fel Nathan. – Eleanor úgy döntött, hogy jobb lesz neki nélkülem.

 - És valóban jobb, leány? – pillantott rám kétkedve az ördög, mire vállat rántottam. Nem akartam kimutatni, hogy valójában mennyire vágytam a szerelmem közelségére.

 - Igen – feleltem sértődötten.

 - Hazudsz – bökött rám Lucifer az ujjával, majd felsóhajtott. – Két hete kitéptél egy fát a helyéről – mutatott rá a lényegre. – Te pedig – fordult fia felé. – Szétromboltad a fél palotámat. Mi a mentségetek? Miért teszitek ezt egymással?

 - Apám, ez igazán nem a te dolgod! – világította rá Nathan, majd felállt a kanapéról. – Most mennék a dolgomra.

 - Nem mész, amíg nem adsz magyarázatot erre a kis összezördülésre. Mi történt?

 - Rafael meglátogatott – válaszoltam helyette. – De ezt amúgy is tudod.

 - És annyira megrázott benneteket, hogy azóta egymáshoz sem szóltok? Mégis mit mondott az a hálátlan?

 - Nem mondtad el neki? – förmedtem Nathanre, mire egy elég szúrós pillantással jutalmazott.

 - Mégis mit kellett volna mondanom? – tárta szét karját idegesen.

 - Mondjuk azt, hogy tudunk a megjövendölésről?

 - Ó, valóban? – húzta fel szemöldökét Lucifer. – Miféle jövendölésről?

 - Apám, ne csinálj már úgy, mintha te nem tudnád! – kiáltott Nathan feszülten.

 - Halljam! – parancsolta a sátán fia felé fordulva.

 - Felperzselt világ, kék szemű gyermek, a sátán vérének szülötte – rázta meg a fejét Nathan értetlenkedve. – Így talán eszedbe jut.

 - Szóval ez áll a háttérben! – csodálkozott Lucifer. – Ezért vagytok ilyen mélabúsak?

 - Szerinted? – csattant fel Nathan újból. – Eleanor a fejébe vette, hogy amennyiben nem leszünk egymás közelében, akkor nem történik meg.

 - De ez jogos felvetés – helyeselt az ördög. – Igaza van.

 - Csodálatos! Akkor örüljetek neki együtt, én pedig elmegyek a francba.

 - Nathaniel – szólította Lucifer. – Ne menj el, fiam. A prófécia nem mindig egyértelmű. Ezért nem szükséges elválnotok egymástól. Sok mindenre utalhat, amit kimond. Nem feltétlen pusztításra. Általában kétfelé ágazik, ez is.

 - Rafael mégis úgy ment el, hogy a „vég közeleg" – hoztam fel mérgesen.

 - Ne foglalkozz velük! Mindent túldramatizálnak! – nyugtatott Lucifer. – Ha annyira komolyan venném ezt a fenyegetést, már amint megtudtam elválasztottalak volna titeket egymástól.

 - Mégis állandóan ordítasz velünk, amikor szóba jön a védekezés, meg a gyerek téma – vágta hozzá Nathan kiabálva.

 - Persze, fiam, mert jobb megkerülni a problémát – magyarázta Lucifer. – De amíg körültekintőek vagytok, addig nincsen gond. Úgyhogy beszélgessetek, és fejezzétek be ezt a gyermeteg viselkedést. Nem lehet így átlépni az Új Évbe!

 - Jól van, majd talán egyszer! – vetette oda Nathan, majd sarkon fordult, és kivonult a nappaliból.

 - Leány – nézett rám Lucifer. – Békítsd meg ezt a fiút.

 - Meglátom – feleltem, majd én is ott hagytam a sátánt.

Felmentem a cuccaimért, majd egyből beültem a Chevroletbe. Szükségem volt egy kis friss levegőre a szobámban töltött hosszú napok után.

Amíg vezettem félig leengedett ablakkal végig Lucifer szavait emésztgettem. Mindennél jobban vágytam Nathanre. Mindenhogy.

Kezdett egyre jobban elhomályosulni lelki szemem előtt a tény, hogy ismét megkeseríti az életünket egy prófécia. Nem érdekelt többé. Annyira hiányzott Nathaniel, mintha kivájtak volna a szívemből egy darabot, mint egy kör alakú sajtból, és nagy elánnal megrágták volna.

 Egyre közelebb voltam hozzá, hogy feladjam elképzeléseimet. Rettentően makacs voltam, de fuldokoltam. Egy partra vetett hal voltam, akit senki sem sajnált meg, és dobott vissza a folyóba, hogy újra fellélegezhessen. Pont így éreztem.

 Emellett nagyon féltem és ideges voltam.

 Bántott Evelyn erőszakos közeledése Nathan felé. Biztos észrevehette, hogy hetek óta nem mutatkoztunk együtt se az iskolában, se máshol. Nevetséges volt, ahogy kapálózott utána, mégis ott ült a vállamon a kisördög. Nem, ezúttal nem Nathanielről beszélek, hanem arról a vészesen suttogó hangról az agyam legeldugottabb zugában, ami azt sugallta, hogy vigyázzak. A lány elveszi tőlem azt, akit szeretek.

 Aztán ott volt a másik vállamon a kisangyal, aki sokkal gonoszabbnak bizonyult a kisördögnél. Maga Rafael képében villant meg, ahogy kijelenti, hogy „benned van".

 Elhatároztam, hogy mielőtt megpróbálok beszélgetést kezdeményezni Nathaniellel, azért még egyszer leellenőrzöm, hogy biztos nem vagyok-e terhes. Fúrta az oldalamat a kétségbeesés és a félelem. Nem akartam még anya lenni. Egy napon biztos, de nem ma.

Nagyjából két órát kocsikázhattam összesen a városban körbe-körbe, mint egy kilóméterhiányos. Csak nem hagyott nyugodni a megjövendölés. Pedig annyira magam mellett akartam tudni a szerelmemet, hogy az szinte már fájt.

Hazaérve egyből a szobámba rohantam, hogy előkotorjam azt az egy terhességi tesztet, amit múltkor pluszban itt hagytam. Nagy elánnal vonultam be a fürdőbe, és megcsináltam.
Visszafojtott lélegzettel vártam épp az eredményt, amikor Jayce sürgető hangon felkiáltott az emeletre.

 - Luna! Gyere gyorsan! Nathan megtalálta Morgant!

 Szemem kitágult, az agyam váratlanul megtelt boldogsággal, majd fejvesztve lerohantam a lépcsőn.

Morgan a nappaliban feküdt a kanapén. Teste szinte nyakig fekete démon vérben úszott. A látványára ajkam elnyílt a döbbenettől. Rettegtem, hogy mi történhetett vele közel egy hónap alatt.

 Nathan mellette guggolt, aggódó pillantását barátnőmre szegezte.

 - Morgan! – szólította, de Morgan nem felelt. Eszméletlen volt.

 - Hol találtál rá? – kérdeztem kétségbeesetten, majd letérdeltem mellé, és megragadtam Morgan karját. Egy kicsit megráztam, de az sem használt.

 - Beherit ma nem sokkal ezelőtt hibázott. Itt járt, és én észrevettem. Követtem a szagát egy raktárhelységig, két várossal odébb. Ott találtam rá ketrecbe vetve.

Szavai teljesen felvillanyoztak. Örömömben egyből a nyakába vetettem magam, automatikusan ölelt vissza. Ahogy a kezében tartott, és megéreztem illatát egyből összeszorítottam a szám. Eszeveszettül akartam őt. A szívem belesajdult, amikor elengedtem, majd visszafordultam Morgan felé.

 - Csodálatos vagy – súgtam halkan Nathannek, és valóban így éreztem. Aztán kisimítottam Morgan véres, arcához tapadt hajszálait orcájáról. – Hahó! Morgan! – De továbbra sem reagált. – Mi baja van? – pillantottam vissza Nathanre.

 - Úgy tűnik, hogy valamit adtak neki, amitől ilyen állapotba került – felelt Nathan. – Talán valami drogot? Nem tudom. Félig ember, úgyhogy... talán hagyjuk pihenni, amíg felébred.

 - Itt maradok vele! – jelentettem ki, de aztán eszembe jutott a hátrahagyott teszt. – Vagyis.. mindjárt visszajövök.


Felpattantam, és felrobogtam az emeletre. Elég hangosan vágtam be magam mögött a fürdőszoba ajtót, majd a kezembe vettem a digitális tesztet.

 Nem voltam terhes. Felsóhajtottam a megkönnyebüléstől. Mégsem volt bennem. Rafael riogatása alaptalannak bizonyult. Mégis egy cseppet szomorú voltam. Nem akartam gyereket jelenleg, de ha mégis itt lett volna, akkor már úgyis mindegy lett volna, és végre örömmel mászhattam volna bele a szerelmem óvó ölelésébe.

 Sejtettem, hogy ez nem sokára amúgy is bekövetkezik, mert ahogy az előbb átöleltem azt éreztem, hogy soha többé nem akarom elengedni őt.

 Közben pedig tudtam, hogy nem lehetek önző sem. Nem pusztulhatott el azért a világ, mert én szeretek valakit. Vagy... mégis?

Már semmiben sem voltam biztos, csak abban, hogy a Nathan iránt érzett szerelmem nem csillapodott, sőt, mióta hetek óta nem értünk egymáshoz, csak még jobban fellobbant elhanyagolt alakomban.

 Nagy levegőt vettem, majd megráztam a kobakom, és behajítottam a tesztet a kukába. Nem volt többé szükségem rá.

Lekullogtam a lépcsőn, majd leültem Morgan lábához. Nathan még mindig kitartóan mellette guggolt. Érkezésemre egyből rám nézett. Ajkamat kémlelte egy darabig, végül felsóhajtott, és kiegyenesedett. Megcsóválta a fejét, majd kisétált, és feltrappolt az emeletre.

 - Luna – szólított öcsém. – Kérdeznék valamit. Nathannek már említettem, de azt mondta, hogy neki mindegy...

 - Mondjad! – emeltem rá kíváncsian zöld szemem.

 - Az van... - kezdett bele halkan. -, hogy áthívtam ma estére Anabell-t és egy-két barátnőjét, hogy itt ünnepeljük a Szilvesztert. Nem számítottam rá, hogy Morgan... ma kerül elő.

 - Te normális vagy? – estem neki azonnal. – Ide? De hát...

 - Lucifer belement! – védekezett, mire szemem elkerekedett. Ezt nem is akartam elhinni.

 - És amíg ti buliztok, addig hol lesz Jonathan és Natalie? – fakadtam ki.

 - Lucifer azt mondta, hogy addig elviszi a pokolba őket.

 - Hát ez kurva jó! – motyogtam. – Akkor érezzétek jól magatokat. Én a szobámban leszek vele – böktem Morganre. – Hányan is lesztek pontosan?

 - Úgy... - szorította össze fogait kelletlenül. – Harmincan?

 - Harmincan? – kiáltottam. – Gratulálok, Jayce!

 - Ne legyél már ennyire savanyú! Inkább gyere le, és érezd jól magadat.

 - Aha... - morgolódtam. – Oké.

 Jayce bámult még rám egy darabig, majd nagy levegővételek közepette kisétált ő is. Időközben hallottam, ahogy Nathan megnyitotta fent a csapot. Gondoltam megfürdik, mert ő is csurom fekete vér lett Morgan cipelésétől.

Fél óráig merengtem gondolataimba zuhanva, míg egyszer csak Morgan lába megmozdult. Izgatottan kaptam felé íriszem, majd megragadtam a kezét. Morgan váratlanul az arcához kapott, majd úgy ült fel, mint akit rakétából lőttek ki.

 - Hol vagyok?

 - Colonie-ban – szorítottam meg a karját. – Már minden rendben van. Nathan kihozott onnan.

 - Basszus – súgta egyből kitágult szemekkel. – Nathan egy Isten! Hol van az a Csillagszemű, hogy jól megölelgessem?

 - Itt vagyok – csatlakozott hozzánk az előszobából. – Hogy vagy, Morgan?

 - Kábán – vallotta be. – Hogy találtál rám?

 - Úgy, hogy egy Isten vagyok – húzódott féloldalas mosolyra a szája, mire a szívem nagyot dobbant. Nagyon szerelmes voltam.

 - Az tuti! – tápászkodott fel Morgan, majd lenézett magára, és elképedt. – Mi ez rajtam? Ez undorító!

 - Vér – világította rá Nathan, mire Morgan elfintorodott.

 - Fúj! – sikoltotta. – Azonnal meg kell fürdenem, Lun! – mondta egyenesen a szemembe nézve. – Adj nekem valami tiszta göncöt! Siess, mert mindjárt elhányom magam!

Nem feleltem, csak felálltam, és elsétáltam Nathan mellett egyenesen a szobámig, ahol kerestem Morgannek tiszta ruhákat és egy törölközőt, majd gondosan leraktam a fürdőbe.

 Ezután lerogytam az ágyamra, és tenyerembe temettem arcom. Egy kis kavics lehullott a vállamról Morgan előkerülésével, de a kőszikla, amit Nathan hiánya okozott még mindig irgalmatlanul ott tehénkedett rajta, és igyekezett erőteljesen agyonnyomni.