Fej vagy írás?


A január elseje további része elég sok agyalással telt. Nem tudtam, mi lenne a megfelelő lépés számomra. Egy dolgot viszont igen, mégpedig azt, hogy borzasztó mód Nathannel akartam lenni. Mégsem lehettem önző, pedig különösen az szerettem volna lenni. Csak a saját érdekeimet nézni, mégsem voltam képes rá. Így hát a szünet utáni első napig nem válaszoltam meg a kérdését. Ugyan beszélgettünk az elmúlt két napban is, méghozzá elég sokat. Főleg a legújabb próféciáról, és arról, hogy ő miért nem tart ettől. Felhozta, hogy ha a világ el is pusztul a pokol attól még ott lesz. Én erre azt válaszoltam, hogy szerintem ez nem igaz. A pokol kötődik ehhez a világhoz, ha nincs élet, onnantól a pokolnak sincs jelentősége. Rákontrázott, hogy ő azt gondolja, hogy van, mert amíg a sátán létezik, addig az alvilág is. Oda száműzték, ezért még ha kihalnak a lelkek, és soha többé egy sem kerül oda, akkor is mindig létezni fog.
Egészen jót vitáztunk erről. Nem kiabáltunk, egyszerűen csak megosztottuk egymással az ezzel kapcsolatos feltevéseinket.

Ma péntek volt. Az ég szüntelenül ontotta magából az esőt.

A tükör előtt állva nézegettem magamat, és azon tűnődtem, hogy miért látszom ebben a fekete esőkabátban egy csintalan kis manónak. Talán mert mindössze százötvenöt centi voltam, és meglehetősen sovány. Elfintorodtam, majd a fejemre tettem a kapucnit.

Iskolába készültünk. Jayce és Nathan már az előszobában vártak rám. Morgan még jócskán aludt. Eléggé kimerítette a szilveszteri parti, illetve a hetekig tartó fogságot is ki kellett pihennie.

Amikor Jayce meglátott a kabátban egyből kitört belőle a kacagás. Odavetettem egy gúnyos megjegyzést arról, hogy örüljön neki, hogy nem ő lett ekkora, mint én, majd kitrappoltam a Chevrolet-hez, és beültem leghátra. A táskámat magam mellé vetettem hanyagul, majd hátradőltem, és vártam, hogy elinduljunk.

A kedvem nem volt felhőtlen. Habár a döntésem megszületett két nap alatt, mégsem voltam kimondottan boldog. Még közölnöm kellett Nathannel is, hogy bár az életemnél jobban szerettem, mégsem lehettünk együtt. Legviccesebb az egészben viszont az volt, hogy döntöttem, de mégis kétségeim voltak. Tehát lényegében nem döntöttem. Hihetetlen!

Nagy sóhaj keretében ejtettem a kobakom fejtámlának, majd figyeltem, ahogy az esőcseppek végigfolytak az ablakon.

Jayce vezetett ma, Nathan az anyós ülésen húzta meg magát.

Felém pillantott, majd küldött felém egy barátságos mosolyt, amit én is viszonoztam. Mégsem volt őszinte, inkább fájdalmas.

Az iskolába érve szaporán szedtem a lábamat a bejárat felé, majd elköszöntem a srácoktól, és meglódultam történelemre.

Az első pár órám szokás szerint unalmasan telt. Nem is nagyon tudtam odafigyelni a tanár szavaira, mert csak azon kattogtam, hogy tulajdonképpen mit akarok.

Őrjítő volt ez az egész, és egyre csak gyengültem.

Ebédszünet elején épp a tornaterem előtt haladtam el, amikor Josh felkötött karjával elém lépett. Hátrahőköltem, majd összevontam szemöldököm.

- Mit akarsz? – kérdeztem feszülten.

- Beszélgetni, kiscica – vigyorgott rám vészjóslóan.

Egy kéz berántott egyenesen a fiú öltözőbe. Lényegében ketten ráncigáltak be, amivel kimondottan feldühítettek.

Kitéptem magam a két ismeretlen fiú karjai közül, majd a szekrények felé hátráltam. Josh és a két másik verőlegény elém álltak. Tulajdonképpen körbe zártak, hogy ne tudjak menekülni.

Mindketten szőkék voltak, kék szeműek és vagy két fejjel magasabbak nálam, széles vállakkal. Nem mintha megijedtem volna. Két mozdulattal tehettem volna őket harcképtelenné, de mégsem fedhettem fel magam előttük.

- Mi a terv? - tártam szét a karom mosolyogva. – Agyonvertek egy nálatok sokkal gyengébb lányt?

- Még az is megtörténhet, ha nem fogod be a pofádat, ribanc – szólt oda az egyik, mire majdnem elnevettem magam.

- Micsoda férfiak – kuncogtam fel végül, mire egyik hirtelen felém lépett, de nem rémültem meg tőle. Farkasszemet néztünk, mire Josh mellé állt, majd odébb tolta a srácot, és egyenesen rám meredt.

- Kérj bocsánatot! – Ismét majdnem rám tört a röhögés fancsali képe láttán.

- Mégis miért?

- Eltörted a karom – bökött állával sérült végtagja felé.

- Te kezdtél el ráncigálni – feleltem nyugodtan.

- Akkor kvittek vagyunk? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire elfintorodtam.

- Nem! – vágtam rá habozás nélkül. – Most elmegyek! – jelentettem ki, és meg is indultam volna az ajtó felé, de két szőke ismét elkapta a karom. Hiába igyekeztem, nem bírtam szabadulni szorításukból, és tudtam, ha most bármit teszek, akkor azonnal lelepleződöm.

- Ne olyan hevesen, édesem! – mondta az egyik a fülembe, majd előre löktek az öltöző padlójára. Kezdtem nagyon feldühödni, éreztem, hogy egy másodpercre a szemem éjfeketévé vált. Egyenesen a térdemre zuhantam, így pont arccal előre érkeztem a padlóra, tenyeremmel fogtam fel az ütést. Vettem pár mély lélegzetet, hogy ne változzak, át és rendezzek mészárlást, majd felálltam a földről.

- Az életetekkel játszotok – sziszegtem idegesen.

- Miért drága? A pasid elver mindannyiunkat egyszerre? – kacagott fel Josh. – Amúgy sincs most itt, hogy megvédje a kis barátnőjét.

- Nevetségesen gyerekesek vagytok – morogtam. Próbáltam nem nekik esni, de közel voltam ahhoz, hogy mindhármukat feldaraboljam a szárnyammal.

- Azt akarom, hogy ma tanítás után átgyere hozzám! – Joshnak fülig ért a szája miközben beszélt. – És ennek fejében elfelejthetjük ezt a kis... balesetet – emelte meg kötését.

- Josh – kezdtem bele. – Nem megyek veled sehova! - hangsúlyoztam ki minden egyes szót erősen artikulálva, hátha megérti a csökönyös agya.

- Akkor megvárjuk a barátodat, és kicsit megszorongatjuk. – Azt hittem menten bepisilek a nevetéstől. Úgy kacagtam, mintha életem legjobb viccét hallottam volna. Mit érnének a sátán fiával szemben ezek a gyönge kis emberek?

- Legyen így – bólintottam. – Szeretném látni, ahogy megszorongatjátok.

- De jókedvű a kis kurva – mondta a magasabbik szőke. – Nem fog így vigyorogni, amikor az intenzívre jár majd látogatóba.

- Szerintem ezt most fejezzük be – szóltam oda erélyesebben. – Ne merjetek a közelembe jönni még egyszer!

- Még fenyegetőzik, George – pillantott az egyik szőke a másikra. – Nem kéne kicsit megnevelni?

A másik bólintott, majd megindultak felém. Nagy levegőt vettem, és megvártam, amíg az egyik felém kapott a karjával. Kihajoltam előle, majd egyszerűen arcon vágtam az öklömmel. A srác jajveszékelve kapott orcájához. Amíg a másik vele volt elfoglalva kislisszantam mellettük, és futva indultam az ebédlő irányába. A hátam mögé pillantottam, pont láttam, ahogy loholtak utánam. Megráztam a fejem, majd berobbantam a kajáldába, és egyből Nathan felé futottam. Ott ült Jayce-szel és Anabellel a leghátsó asztalnál. Amint odaértem, lihegve támaszkodtam neki az asztalnak.

- Te merre jártál? – kérdezte összevont szemöldökkel Nathan.

- Hát... mindjárt meglátod – motyogtam, majd megfordultam. A két szőke és Josh az ajtóban álltak, és rám meredtek. Odaintegettem nekik, majd leültem Nathan mellé.

Nem volt akkora pofájuk, hogy fer küzdelem fejében ide merjenek jönni Nathanhöz és Jayce-hez. Gyáva kis szarháziak.

- Bántottak? – kapta el a karom Nathan. Hevessége megdobogtatta elszomorodott szívem.

- Igen – feleltem, mire kitágult a szeme. – Annyira nem volt vészes, csak azt hitték, hogyha becibálnak a fiú öltözőbe, és megpróbálnak megfélemlíteni, akkor majd elmegyek Josh-hoz. Csak nem számítottak rá, hogy pofán vágom őket, és elszaladok.

- Pofán vágtad George-ot? – hajolt előrébb Anabell, mire felkuncogtam. – Legalább két fejjel magasabb nálad.

- Nem ő volt az első, aki magasabb nálam, de arcon csaptam – vigyorogtam. – Bár annyira nem örültem, mert fellöktek ezek a rohadékok.

- Fellöktek? – csattant fel Nathan. – Mi az, hogy fellöktek?

- Előre löktek – magyaráztam, még a kezemmel is mutattam. – Kicsit fáj is a térdem.

- Akkor én meg megszabadítom őket a fejüktől – jelentette ki elég hangosan, és már épp felpattani készült, amikor elkaptam a vállát. Bevallom, egy kicsit megijedtem, hogy komolyan gondolta.

- Nem szükséges – mondtam nyugodtan. – Megoldottam, minden oké.

- Nem, nem oké. Hogy gondolhatod azt, hogy normális az, amikor berángatnak valahova, és bántanak?

- Ne csinálj semmi balhét – könyörögtem neki. – Kérlek, Nathan, nem kell!

- Biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy terrorizáljanak ezek a férgek, ha kell...

- Nyugi – simogattam meg a karját, miközben szavába vágtam. – Meg tudom védeni magam.

- Mégis megráncigáltak, és fellöktek, Eleanor! Az ilyenekkel tudod mit csinálnak a pokolban? Megnyúzzák őket, és...

- Shh... – emeltem tenyeremet a szája elé. – Csak hagyd abba. – Felnéztem a szemébe, majd mint a villám rántottam le fejét az asztal alá, ahogy megpillantottam az éjfekete szem párt. – Uralkodj már magadon, basszus! – súgtam, miközben lassan elengedtem, és hagytam, hogy felegyenesedjen. Visszatért íriszébe a gyémántkék ragyogás.

- Mégis hogy..

- Nathan! – szóltam rá kedvesen. – Szeretnél sétálni egyet a levegőn?

- Tényleg nyugodj le, haver! – figyelmeztette Jayce is. – Bárki megláthatott volna.

- Akkor igen – vágta rá Nathan. – Menjünk, sétáljunk egyet!

Felálltam a padról, majd a hátamra vettem a táskám. Nathan szorosan mellettem jött, majd kisétáltunk az iskola hátsó területére. Az eső alábbhagyott, már csak minden más volt csuromvizes. Kint megálltunk a fa takarásában, ahova életemben először teleportáltam magunkat. Az emlék megmosolyogtatott még így is, hogy nem volt túl jó hangulatom.

- Minek örülsz? – kérdezte háborogva.

- Csak eszembe jutott, amikor idezuhantunk – kuncogtam fel meglepően szelíden. – Miután...

- Jaj! – vágott közbe. – Csak el ne kezd már megint az angyalokat, kérlek..

- Pedig nagy hülye voltál – adtam tudatára halvány mosollyal az arcomon, mire megcsóválta kobakját.

- Tudom – rántott vállat. – De ez csak azért van, mert szeretlek.

Ismét egy nagy sóhaj hagyta el a szám, ahogy arra gondoltam, amit a délután folyamán terveztem közölni vele. – Miért vágsz ilyen elkeseredett arcot?

Belenéztem a szemébe, majd összeszorítottam az ajkam.

- Azt hiszem, döntöttem – suttogtam. – Csak nem fogsz örülni.

- Oké – mormolta. – Tényleg elég rosszul hangzik. Mire jutottál?

- Kétségeim vannak – tártam szét a karom.

- Azt mondtad, döntöttél, most meg már kétségeid vannak? – vonta össze szemöldökét értetlenül. – Ezek szerint mégsem.

- Persze, mert... - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Sejtettem, hogy Josh, és a házörzői lehettek a vendégeink.

Megforgattam a tekintetem, amikor megfordultam, és mit ad az ég, valóban ők álltak velünk szemben.

- Azt hitted, elmenekülhetsz? – vigyorgott oldalra döntött fejjel Josh.

- Josh – szólította meg Nathaniel. – Nem volt világos, amit legutóbb mondtam?

- Az volt, te pszichopata, de azóta sem töröltél fel semmit a gerincemmel – nevetett gúnyosan. – Talán most fordítva lesz – pillantott oldalra a csatlósaira.

- Még elmehettek – javasolta nekik Nathan.

- Te nem! – kiáltott George, majd azzal a lendülettel meglódult a két szőke felénk. Nathan belépett elém. Egyszerre kapta el a két srác nyakát, majd egyszerűen visszahajította őket oda ahonnan indultak. Nem túl erősen, de azért egy métert repülhettek. Josh csak hápogott, és hátrálni kezdett a barátai irányába.

- Josh – küldött felé Nathan egy félmosolyt. – Szeretnél még mondani valamit?

George és a másik felkászálódtak, és leporolták ruhájukat. Dühösen meredtek Nathan felé, de ő csak mosolygott rájuk. George ordítva lódult meg újra, de Nathan csak kilépett előle. A fiú öklével felé ütött, mire Nathan elkapta a kezét, és a háta mögé csavarta. A helyzet kimondottan mulatságos lett volna, ha nem szakítottak volna félbe egy elég fontos megbeszélést.

- Eltöröm, ha még egyszer próbálkozol – mondta neki Nathan, majd előre taszította. George orra esett a lendülettől, amivel fellökte. A másik szőke sem volt rest, ő is megindult újra. Nathan felé csapott ő is öklével, de Nathan ismét csak elhajolt előle.

Döbbenetes volt látni, milyen könnyedén mozgott, mintha tudta volna előre minden lépésüket. Kíváncsi lettem volna, hogy mikor tanult meg ennyire kifinomultan harcolni.

A szőke fiú ismét ütni próbált, de Nathan gyorsabb volt nála, és telibe orron vágta. A srác orrához kapott, egyből kicsordult a vére.

- Bassza meg! – üvöltötte. – Ez nagyon fáj, te sátánista faszfej!

- Menjünk innen, Josh, ennek semmi értelme – győzködte George a karját szorongatva. – Majdnem kitörte a karom. Mick orra valószínűleg eltört. Te meg csak ott állsz!

Josh Nathanre nézett, majd vissza barátaira, aztán hirtelen futásnak eredt az iskola hátsó bejárata felé. Félúton mintha összeakadtak volna lábai, egy óriásit taknyolt előre. Fájdalmában felkiáltott, mert pont a rossz kezére érkezett. Elvigyorodtam, sejtettem, hogy nem magától esett el.

- Részemről nincs harag – vetette oda Nathan a két szőkének majd felém fordult. – Hol is tartottunk? – Önkéntelenül felnevettem, de rossz kedvem újfent visszatért, amikor arra gondoltam, amit az imént kezdtem mondani.

Mick és George Josh útját követve siettek az épület felé. Volt egy sanda gyanúm, hogy az igazgatóhoz rohantak éppen.

- Beszéljük meg később – motyogtam lehajtott fejjel.

- De tudni szeretném – mondta, majd megemelte az államat. – Azt is, ha rossz.

- Nem lehetünk együtt – súgtam elszontyolodva, majd letöröltem egy kósza könnycseppet, ami leszaladt az arcomon.

Nathan arcomat figyelte. Csak és kizárólag bánatot láttam rajta. Aztán belenyúlt zsebébe, és elővett egy érmét.

- Szeretnék valamit megpróbálni – mosolygott rám. – Benne vagy?

- Igen – rántottam vállat, mert ötletem sem volt, mit szeretne egy aprópénzzel.

- Ha fej, akkor velem maradsz, de örökre – húzódott ajka mosolyra. – Ha írás, akkor meg elengedjük egymást.

- De... - mormoltam, de mielőtt beleköthettem volna feldobta az érmét. Ajkam elnyílt, miközben végig azon kattogtam, hogy azt szeretném, ha fej lenne. Nathan a tenyerébe ejtette, majd kinyitotta. Írás.

- Szívás – kuncogott fel. – De nem is ez volt a lényeg – pillantott rám ismét. – Válaszolj egy kérdésre őszintén.

- Rendben – egyeztem bele. Még mindig össze voltam zavarodva.

- Amikor feldobtam az érmét, akkor mit szerettél volna, melyik oldalára essen? – Megütköztem kérdésén, majd tátott szájjal ránéztem. Fej, fej, fej.

- Fej – mondtam halkan, miközben kimondtam az igazságot.

- Nincs több kérdésem – villantott felém egy szívdöglesztő mosolyt, majd megpuszilta a homlokomat.

- De Nathan – csodálkoztam. – Ennek mégis mi értelme volt?

- Ugyan, Luna, hiszen tisztában vagy vele – jelentette ki.

- Akkor csináld meg még egyszer, csak más feltételeket szabj – kértem nagyokat pislogva rá.

Tulajdonképpen értettem, mire akar ezzel kilyukadni, de mégis szerettem volna, ha elmagyarázza nekem. Addig is vele lehettem.

- Jól van – egyezett bele azonnal, huncutul gördült felfelé ajka. – Ha fej, akkor ma este eljössz velem az oázisba, ha írás, akkor Josh-al mész. – Felkuncogtam.

Nathan feldobta, de olyan furán esett le a tenyerébe az érme. Fej.

- Hamis vagy – eresztettem felé egy bánatos mosolyt. – Láttam, hogy belepiszkáltál.

- Mert nem az a lényeg, hogy melyik oldalára esik, gyönyörűm – magyarázta. – Hanem az, amire addig gondolsz, amíg a levegőben forog. Az a te döntésed, azt akarod igazán.

- Ezt hol láttad? – érdeklődtem.

- Apám párszor eljátszotta velem gyerekkoromban – felelt, majd vállamra simította kezét, és lágyan elindított előre. – De szerintem működik, mert mindig arra fogsz gondolni, amire igazán vágysz, és abban a pillanatban, amikor leesik már tudod is, mit szeretnél.

- Hmm – hümmögtem elmélkedve. – Majd gondolkodom ezen.

- Felesleges, te is tudod már, mit akarsz – kacsintott rám, amikor beértünk az épületbe, és ott hagyott egyedül a történelem terem előtt, hogy saját órájára menjen.

Megsemmisülve pislogtam magam elé egy darabig, majd nagy levegővétel keretében bementem, és leültem a leghátsó padba.

A történelem nagyon silány és unalmas volt. Óra elején valamilyen tesztet irattak velünk, amire természetesen nem készültem, így saját kútfőből kellett boldogulnom. Reménykedtem, hogy talán meglesz a kettes. Bár ez eléggé eltörpült az igazi problémám mellett, ami folyamatosan nőtt bensőmben. Elmémet újfent ellepték a Nathannel kapcsolatos gondolatok. Pánikolva kaptam fel a kobakom, amikor megszólalt a csengő az óra végéhez érvén.

Kiléptem a teremből, majd automatikus indultam meg a szekrényemhez. Odafelé elhaladtam McCoy irodája előtt, ahol bekukucskáltam az ablakon. Egyből megláttam Nathant és a másik három jómadarat, akik rám támadtak ma. Josh apja talán, és... oh... Lucifer.

Basszus, Lucifer itt van.

Szemem kitágult, hátam azonnal az ablak melletti falnak vetettem, és lehunytam a szemhéjam. Csak és kizárólag a bent zajló beszélgetés kihallgatására koncentráltam.

- Mr. Brant, kérem, nyugodjon meg! – mondta McCoy feltételezhetően Josh apjának.

- Értse meg, hogy a fiam terrorban tartja ez a fiú itt már hónapok óta! – erősködött Mr. Brant.

- Ugyan már! – szólalt fel Lucifer. – Nathaniel nem erőszakos típus. Elmondása szerint rátámadtak a fiatalemberek.

- Mégis George keze rándult meg, és Mick orra tört el! – zengett ismét Mr.Brant hangjától az iroda.

- Figyeljen, én nem tehetek róla, hogy a gyermekem nem egy mihaszna szerencsétlen, és meg tudja védeni magát – felelt neki Lucifer kimérten. – Tanítsa jó modorra a fiát, és azt a másik kettőt is ott!

- Ez az egész amiatt a hülye kurva miatt van – morogta Josh elég halkan.

- Josh, miről beszélsz? – kérte számon McCoy.

- Eleanor! – vágta rá Josh. – Eleanor Owens miatt van ez az egész. Elhívtam egy randira, erre Nathaniel nekem esett.

- Te is tudod, hogy nem így történt, Josh – mondta Nathan meglepően nyugodtan. – Berángattad az öltözőbe, fellökted és utána még neked állt feljebb.

- Mert az a ribanc eltörte a kezem! – ordított fel Josh.

- Én fogom eltörni a másikat, ha még egyszer így mered nevezni – fenyegette Nathan. Megdobbant a pici szívem. Annyira szerettem őt.

- Látja, igazgató úr? – szólalt fel nagy hangon Mr.Brant. – Terrorizálja a fiam!

- A maga fia meg Eleanort – említette meg Lucifer. – Nem túl illendő egy lánnyal szemben ilyen módon fellépni. Becsülendő, hogy a fiam megvédte a fiútól.

- Hol van Miss Owens? – kérdezte McCoy. – Majd én fényt derítek a történtekre! – Hallottam, ahogy eltolta magát az asztalától. Azonnal futásnak eredtem a szekrényem felé, és megálltam előtte egy folyosóval arrébb. Úgy csináltam, mint aki hevesen pakolt, amikor McCoy elkiáltotta magát.

- Eleanor! Fáradj az irodámba, kérlek!

- Baj van, Mr. McCoy? – kérdeztem megszeppenten, amikor felé fordultam.

- Furcsa, ha az van, akkor te mindig a központi szereplője vagy – mondta elég mérgesen. Mintha ezt egyszer már hallottam volna tőle. – Indulj az irodámba!

Fejem lehajtva, ártatlan kislány módjára lépkedtem az igazgató előtt.

Az irodába érve rámosolyogtam a bent lévőkre, majd Nathan bal oldalára húzódtam, aki az igazgatónak az asztalával szemben elhelyezkedő széken ült. Lucifer mögötte állt. A másik széken Josh, mellette az apja. A szoba jobb oldalán Josh és apja mögött a bekötött orrú Mick és George toporgott feszülten.

- Miss Owens – pillantott rám McCoy, amint leült a székére. – Bántotta önt Josh a mai nap folyamán?

- Ne is foglalkozzon vele, igazgató úr, csak berángattak a fiú öltözőbe, megfenyegettek veréssel, aztán fellöktek. A térdemre estem, azóta is eléggé fáj. – Karba font kezekkel daráltam le, végig Mr.McCoy barna szemébe nézve.

- Miért nem jött hozzám, vagy jelentette egy tanárnak?

- Minek? Úgy sem hinnének nekem.

- Látja, Brant? A maga fia itt az erőszaktevő, nem az enyém. Nézzen rá szegény lányra milyen apró! – bökött felém Lucifer. – Mit tudna kezdeni három ekkora fiú ellen?

- Arcon vágott az öklével! – kiáltott George felháborodva. – Az a pici kislány ott!

- Hagynom kellett volna, hogy megerőszakoljatok? – védekeztem.

- Senki sem akart megerőszakolni! – nyílt ki Mick csipája is. Tényleg nem, és nem is volt szép dolog hamis vádakkal dobálózni, mégis megtettem.

- Akkor csak fenyegettetek vele? – pislogtam rájuk, mire McCoy felpattant az asztalától.

- Hagyjátok abba! Ez egy nagyon kényes ügy!  - Egy másodpercig habozott, végül Joshra nézett. – Josh, felfüggesztem magát egy hétre. Ez magukra is vonatkozik – mutatott Mickre, és George-ra.

- Kérem, McCoy! – szólalt fel ismét Mr.Brant. – Gondolja ezt át! A fiam előtt nagy jövő áll, nem maradhat ki egy újabb hetet.

- Mr.Brant, a döntésem változatlan – szögezte le McCoy. – A fia erőszakosan lépett fel egy, az iskolánkban tanuló lány ellen. Ez mindenképpen büntetést érdemel.

- Értem, és akkor az, aki brutálisan megverte ezt a három fiút, az meg itt maradhat?

- Nem! – vágta rá McCoy. – Nathanielt is felfüggesztem ugyanúgy egy hétre, és magát is, Eleanor.

- Engem miért? – érdeklődtem értetlenkedve.

- Egyrészt azért, mert elfelejtett szólni, hogy bántalmazták, másrészt pedig azért, mert mindig ön miatt robban ki dráma az iskolában. Gondolkodjon, és próbáljon meg viselkedni!

- Remek, akkor befejeztük ezt a kis csevejt? – sóhajtott unottan Lucifer. – Mert akkor hazavinném a gyermekem.

- Menjenek, Mr. Jones. Köszönöm, hogy ismét befáradt!

- Én is mehetek? – kérdeztem az igazgatót, mire bólintott.

Követtem kifelé Nathant és Lucifert. A Chevy mellett álltunk meg. Ezúttal Lucifer a múltkorinál is dühösebben meredt ránk.

- Szóval Nathaniel, most már odáig süllyedtél, hogy gyönge emberekkel verekedj? Találj magadnak egyenlő ellenfelet, fiú!

- Nem, apám, de mégsem hagyhatom, hogy Eleanort bántsák.

- A leány képes megvédeni magát szerintem! – vágta rá Lucifer keményen.

- Nem érdekel, apám! – vitatkozott Nathan. – Akkor is meg fogom védeni, mindig!

- Ezek szerint kibékültetek? – fonta karba mellén Lucifer karját. – Örömmel venném.

Nathannel összepillantottunk, majd én feleltem a kérdésre.

- Azt hiszem, igen – mosolyogtam, de korántsem voltam biztos benne, hogy mi tévő legyek.

- Ez esetben örülnék neki, ha elvinnétek Natalie-t Bolo-hoz. Megszülettek a minap a kölykök.

- Komolyan? – csodálkoztam, szemem rögvest felcsillant. 

- Igen, leány. Érdekel, igaz?

- Persze! – vágtam rá habozás nélkül.

- Akkor induljatok! – emelte tenyerét Lucifer az autó felé, mire azonnal beültem az anyós ülésre, és bekuporodtam.

Nathan is csatlakozott hozzám, majd rám emelte gyémánt tekintetét, és felkuncogott.

- Édes vagy – bókolt, ahogy végignézett még egyszer az esőkabátos, felhúzott lábakkal csücsülő alakomon. Végül megakadt a tekintete ajkamon, és felsóhajtott. – Legalább megcsókolhatlak?

Kérdésére nagyokat pislogtam rá, majd hátradobtam a táskámat a hátsó ülésre, és közelebb másztam hozzá. Nyomtam egy óriási puszit az arcára, mire összevonta szemöldökét.

- Így jó? – érdeklődtem kedvesen. Nem akartam megnehezíteni a saját dolgomat. Tudtam, ha most engedek, akkor biztosan elbukok.

- Nem! – csattant fel meglepően dühösen. – Komolyan már meg sem csókolhatlak, mert a fejedbe vettél valami irdatlan faszságot?

- Nathan – motyogtam. – Ne nehezítsük már meg egymás dolgát.

- De hát te sem ezt akarod! – kiáltotta felpaprikázva.

- Az lényegtelen – suttogtam. – Nem következhet be a prófécia. Nem leszek önző.

- Értem, tehát inkább ezt a helyet választod helyettem – mutatott körbe az autóban, utalva a Földre. – De akkor legalább ne ugráltál volna be elém, Eleanor, amikor végre megdögölhettem volna! – Nyeltem egy nagyot. Nem akartam, hogy újra így érezzen. Nem volt kilátástalan az élete, és azt szerettem volna, ha ezt tudja is.

- Nem – tiltakoztam. – Mondtam, hogy még gondolkodom.

- Csak addig ne is érjek hozzád, gondolom – mondta a kormányt nézegetve. – Egyszerűen elegem van ebből az egészből, Eleanor! Érted? Nem akarom én ezt tovább csinálni. Te vagy az egyetlen boldogságom, és egyszerűen még ezt is elvették tőlem.

Úgy éreztem, hogy kést forgatnak a szívemben, ahogy beszélt.

- Sajnálom – szorítottam össze fogaimat. Kezdett előtörni belőlem a zokogás.

- Tudod, mielőtt megismertelek volna nem sokszor voltam vidám. Aztán jöttél, és minden felborult. Olyan erős érzéseket keltettél bennem, amikről nem is tudtam, hogy létezhetnek. Már attól jobban voltam, ha rád néztem – pillantott felém keserűen. – Olyan erősen szeretlek, hogy szavakba sem tudom önteni neked. De, ha neked ez nem elég, akkor... nem tudok mit csinálni – sóhajtott, mire az első könnycseppek végigfolytak arcomon. – Ha a döntésed végleges, akkor inkább elmegyek, mert nem bírok úgy melletted maradni, hogy ne érjek hozzád. Nekem kell a szereteted, az ölelésed, a csókod. Az egész lényedre szükségem van. Megértem, ha te nem így szeretnéd, de megígértem, hogy nem fogok többet hazudni, és most úgy látom, hogy talán jobb lenne számomra és számodra is, ha nem lennék itt. Nem akarom ezt a fájdalmat érezni minden egyes alkalommal, amikor látlak, és nem foghatom meg a kezed, vagy nem simíthatok végig az arcodon – emelte tenyerét mellkasához. – Szenvedek, Eleanor. Őszintén és nagyon.

Immáron sírtam. Halkan, de mégis keservesen. Nem hagyhatott itt. Nem engedhettem, hogy elmenjen. Nekem is szükségem volt rá, legalább arra, hogy lássam, ha már nem lehettem vele. De ha elmegy... akkor valószínűleg belepusztulok én is a gyötrelembe.

- Annyira sajnálom! – hüppögtem nagyokat nyelve, és levegő után kapkodva.

- Ne sírj, kérlek! – érintette meg a kezem. – Csak mondd meg, hogy mit szeretnél, és annak fejében én is döntök.

- Most? – súgtam remegő szájjal.

- Igen – bólintott szomorúan. – Ne húzzuk ezt tovább. – Igaza volt, így is mindketten megszenvedtük egymás hiányát, mégsem tehettem ezt a világgal.

- Jól van – szipogtam, majd ismét elkámpicsorodtam a gondolatra, amit kimondani készültem. – Szeretlek, nagyon, mégsem lehetek veled.

- Értem... – felelte összeráncolt homlokkal. – Akkor most hazaviszlek, aztán... azt hiszem, én elmegyek.

A pánik kezdett újfent eluralkodni rajtam. Nem akartam, hogy elmenjen. Éreztem, ahogy kezem remegni kezdett.

- Hova mész? – súgtam félénken. Megpróbáltam minél jobban az esőkabátba bújni, hogy ne tűnjön fel neki mennyire megviselt, amit mondott. Meg kellett kapaszkodjak, hogy ne ájuljak le a székről.

- Még nem tudom – válaszolta, miközben kitolatott az autóval. – Messzire, vagy... a pokolba. Talán.

Nem, nem, nem – tiltakozott agyam és szívem is egyszerre. Markoltam az ajtó kapaszkodóját, miközben az ablak felé fordultam, és halkan sírtam. Nathan nem szólt semmit egészen hazáig ezután. Elég szigorúan meredt ki az ablakon, csak pislogott maga elé elszontyolodva. Szomorúnak tűnt és elveszettnek. Alig bírtam arcára nézni, mert a szenvedés oly mértékben rajzolódott rá ki, hogy még jobban zokogni kezdtem tőle. Csak rá vágytam.

Amikor leparkolt a házunk előtt rám emelte kék szemét, majd vissza maga elé. Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki hang rajta.

Az egész testem remegett, ahogy megpróbáltam kiszállni az autóból. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, menten szívrohamot kapok, ahogy egyre közeledett a pillanat, hogy Nathan itt hagyjon engem. Nem voltam jól. A világ forgott velem, miközben meghúztam a kilincset. Ki akartam tenni a lábam, de megbotlottam a küszöbben, és konkrétan kiestem az kocsiból. Nathan fogott meg a képességével, majd óvatosan visszahúzott az ülésre.

Könnyes szemekkel, meggyötörve emeltem rá zöld pillantásom.

- Jól vagy? – kérdezte tőlem, mire megráztam a fejem.

Úgy éreztem, hogy eltört bennem valami.

- Nem – súgtam elhalóan, majd belekapaszkodtam a két ülés közötti karfába, mert a reszketésem nem akart csillapodni. Annyira féltem, mint még soha életemben. Nem akartam, hogy elhagyjon. Nekem szükségem volt arra, hogy lássam, és itt legyen. Nélküle semmivé lettem.

Kezdtem megérteni, hogy erről az egészről talán már rég nem én döntöttem. Gondoltam valamit, de a testem teljesen mást akart.

Zihálva húztam fel magam a karfán, majd átmásztam az ülésen, és belekuporodtam az ölébe.

Az egész alakom remegett, ahogy átkaroltam a nyakát, és belefúrtam arcom a mellkasába.

Kezei körém kulcsolódtak, és szorosan magához húzott.

- Mi a baj? – érdeklődött lágy hangon. – Hogy tudok segíteni?

- Csak... - nyeltem egy nagyot, miközben magamba szívtam illatát. – Ne menj el, kérlek. Én nem... nem bírom elviselni a gondolatát se, hogy ne legyél a közelemben.

- Hát, gyönyörűm – húzta végig tenyerét a derekamon. – Ez akkor egy patthelyzet.

- Ne menj el! – kapaszkodtam bele pulcsijába. – Ne hagyj itt! – sírtam elég keservesen.

- Ne csináld ezt velem – súgta. – Így is kettészakad a szívem a hiányodtól, és akkor még arra kérsz, hogy maradjak? Nem vagyok rá képes, sajnálom – mondta, majd velem együtt kiszállt a gépjárműből.

Úgy csimpaszkodtam rá, mint egy kis majom az anyukájára. Karommal nyakát szorítottam, míg lábammal a derekát. Soha többé nem akartam elengedni őt.

Bementünk a házba, majd feltrappolt velem a lépcsőn. Egyből a szobámba vitt, majd le akart tenni az ágyra, de én nem hagytam neki. Eszem ágában sem volt elszakadni tőle.

- Eleanor – feszegette karomat, de hiába. Úgy szorítottam, hogy csoda, hogy nem fojtottam meg. – Engedj el, kérlek!

- Csak ha megígéred, hogy nem mész el! – szabtam ki a feltételt.

- Nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani – válaszolta, majd lefejtette magáról lábamat, végül kezemet is, és lerakott az ágyra. – Döntöttél, megmondtam, hogy annak fejében fogok én is. Most elmegyek.

- Nem akarom! – ültem fel azonnal, hogy szemébe nézzek.

- Én sem, de én ezt nem bírom tovább – tárta szét karját tehetetlenül.

- Akkor csókolj meg! – válaszoltam magabiztosan. Nathan nem mozdult, csak kémlelte arcomat. Azt kívántam bárcsak beleláthatnék a fejébe, hogy megtudjam, mire gondolt éppen. – Azt akarom, hogy most azonnal megcsókolj! – erősködtem tovább hezitálására.

Kimért mozdulatokkal indult meg, majd egyszerűen felém mászott, és végighúzta kezét arcomon. Rányomta ajkát az enyémre, és én rögtön úgy éreztem, hogy hazaértem.

Kivételesen egyáltalán nem volt heves, egyszerűen csak kellemes. Végigfutott a hátamon a hideg, ahogy szánk gyengéd táncot lejtett egymással. 

Elvette ajkát az enyémtől, de nem húzódott odébb.

- Csak játszol velem megint, igaz? – szegezte nekem szomorúan a kérdést.

- Azt ígérted, hogy sosem engedsz el magad mellől – feleltem neki. – Most mégis el akarsz menni.

- Azt is mondtam, hogy addig, amíg te másképp nem akarod. Most változtak a dolgok.

- Nem – sóhajtottam elkeseredetten. – Az a baj, hogy nem változott semmi. Az ájulás kerülget attól, hogy el akarsz menni. Én nem vagyok hajlandó tovább szenvedni! – jelentettem ki markánsan, majd beletúrtam a hajába, és én húztam magamhoz még egy csókra.

Sosem volt más választásom, csak ő. Mindig is ő volt az egyetlen út. Elrabolta a szívem és a lelkemet is. Nem dönthettem másképp. Jöjjön százezer véremre szomjazó angyal, pusztuljon el az egész világ, de én akkor is mellette leszek, és együtt fogjuk végignézni.

A döntésem pont ugyanolyan végleges volt, mint amikor bevetettem magam Jayce gyilkos szárnya alá az életéért cserébe. Megváltoztathatatlan.

- Most elhúzod az orrom előtt a mézesmadzagot, hogy utána mégis meggondold magad? – súgta búsan. – Ennek semmi értelme nincsen. Csak engedj menni – húzódott el tőlem, majd megindult az ajtó felé. Egyből felültem, hogy azonnal megállítsam.

- Nathaniel! – szóltam utána. – Itt ne merjél hagyni!

- Te döntöttél így, én... elmondtam, hogy mit akarok. Most akkor mi van? – hajtotta hátra a fejét kínjában, majd vett egy nagy levegőt. – Most döntsd el, de véglegesen, mert nem vagyok hajlandó ezt tovább csinálni!

- Sajnálom – kezdtem bele, mire idegesen megcsóválta fejét. – Mármint azt, hogy úgy érzed megint, hogy szórakozom veled, közben meg nem, csak belefulladok a hiányodba.

- Akkor mi a francért nem hagyod, hogy szeresselek? – csattant fel. – Én sem vágyom másra, csak rád. Miért teszed ezt velünk?

- Igazad van – emelkedtem fel az ágyról, majd elé léptem, és ráhelyeztem tenyerem a mellkasára a szíve fölé. – Elég volt ebből.

- Egy percet kapsz dönteni! – szögezte le határozottan, mire elmosolyodtam, majd szemébe néztem.

- Nem kell annyi – simítottam meg az arcát. – Már eldöntöttem. Csak téged akarlak, Nathan. Égjen az egész világ körülöttünk, baszki... Én inkább végignézem az oldaladon.

- Reméltem, hogy ezt mondod – közölte még mindig elég dühösen, majd elkapta a combom alját, és nekinyomott a falnak. Automatikusan kapaszkodtam meg lábammal derekában. Tekintete ajkam vizslatta egy darabig, majd olyan erősen nyomta rá sajátját, hogy majdnem felkiáltottam az örömtől, ami végigkúszott testemen.

Karommal kapaszkodtam a vállában, ahogy hevesen csókolt. Legalább három percig faltuk egymást, ha nem tovább. Mindketten levegő után kapkodva húzódtunk el egy picit, de még mindig nem engedett el.

- Nagyon sajnálom – mormoltam, szánk még szinte összeért. – Kérlek, bocsáss meg nekem. Egy percre sem szabadott volna elbizonytalanodnom, és elengednem a kezed.

- Nem számít, ha megígéred, hogy többet nem teszed – húzta végig orrát arcomon.

- Megígérem – suttogtam lihegve.

Eszem ágában sem volt újra ilyen módon szenvedni.

- Oké – motyogta, ajka elidőzött enyém felett. Azt hiszem, húzta az agyam, ahogy lágyan végighúzta száját az enyémen.

- Nem mész sehova, ugye? – pislogtam rá várakozva.

- Nem – morogta szemöldökét ráncolva. – De eléggé mérges vagyok rád.

- Az nem baj – ragadtam meg az állát. – Legalább megtapasztalod mit éltem át, amikor hazudtál nekem – nyomtam egy puszit a szájára.

- Akkor most már kvittek vagyunk, hogy hetekig szenvedtettél? – kérdezte szemembe meredve.

- Nem – húztam végig tenyerem a haján. – Na jó, talán, de attól még én feljogosítva érzem magam arra, hogy a szemedre vessem a hazugságaid, míg világ a világ.

- Reméljük, nem kell akkor már sokáig várnunk – eresztett felém egy halvány vigyort, mire megforgattam a tekintetem.

- Nem vagyok terhes – közöltem vele.

- Még szerencse! – puszilta meg arcom, majd elhúzott a faltól, és leült velem az ágyra. – Akkor ez azt jelenti, hogy újra a hitvesem vagy?

Felkuncogtam kérdésre, majd vállat rántottam.

- Igen – hajtottam fejem vállára. Jó érzés volt a közelében lenni. Melegséggel töltött el ölelése. – De ettől még nem megyek hozzád, egyelőre.

- Egyelőre? – kérdezett vissza, mire egyből felsóhajtottam.

- Igen, egyelőre.

- Már megint csinálod – közölte markánsan.

- Nem csinálok én semmit – meredtem rá értetlenkedve.

- Dehogynem – sóhajtotta kimerülten. – Csak játszol az érzéseimmel.

- Na, mondja az, aki Evelynnel dumál a csillagok alatt a tetőn, és az összes délutánját valami random csajjal tölti a könyvtárban.

- De hisz, már mondtam, hogy...

- Ki az a lány? – szegeztem neki feszülten a kérdést egyenesen a szavába vágva. Kezdtem ismét mérges lenni. Nathan felkuncogott, majd levette a fejemen maradt kapucnimat, és megsimogatta az arcomat.

- Már mondtam, hogy csak egy random lány, aki segghülye minden tantárgyból, és McCoy megkért, hogy segítsek neki. Nem volt jobb dolgom, miután kiadtad az utam, hát segítettem.

Összeszorítottam az ajkam, majd összevontam a szemöldököm. Nem tetszett, hogy még egy lány a képbe került.

- Mi is a neve? – érdeklődtem őt méregetve.

- Grace – felelte arcomat kémlelve. – Most össze fogunk veszni ezen?

- Nem tudom – duzzogtam egyből. – Attól függ, hogy mit csináltál vele!

- Beszéltem hozzá, csak magam sem tudom minek – válaszolta. – Eléggé... tompa. Semmit sem ért, és nem tudom, hogy miért. Nem tud összeadni két számot. Azon gondolkodott, hogy mennyi lesz az eredmény, ha összeadjuk a tizenkettőt a tizenhattal.

Bevallom, először én is elgondolkodtam, aztán nyugtáztam, hogy azért ezt még én is megtudtam volna válaszolni, pedig a matek nekem sem volt az erősségem sosem.

- Huszonnyolc? – kérdeztem tőle, mire felsóhajtott. – Akkor nem vitted el randizni, meg ilyenek?

- De, Luna, elvittem, és Evelynt is magunkkal cipeltük. Egyszerre randiztam mindkettővel.

- Fúj – fintorogtam, majd vállára simítottam a tenyerem.

- Nem csináltam senkivel semmit – erősített meg benne. – Már annyiszor elmondtam, hogy nekem csak te létezel, mióta megláttalak – cirógatta meg arcom, majd folytatta. – Viszont Grace-szel muszáj leszek találkozni még.

Ismét felszaladt a szemöldököm.

- Mehetek veled? – pislogtam a nagy jégkék szemébe.

- Halálra fogod unni magad – figyelmeztetett.

- Nem érdekel, majd én szemmel tartom ezt a Grace-t – erősködtem mérgesen. – Biztos vagyok benne, hogy már szerelmes is beléd, rólad álmodozik, és alig várja, hogy magyarázd neki a leckét.

Nathan felnevetett, majd megragadta az állam, és rányomta a száját. Egy nagy puszit adott rá.

- Annyira édes vagy – közölte, majd visszahúzta a kapucnit a fejemre, majd elvigyorodott. – Egy gyönyörű kis manó – puszilta végig arcom oldalát, mire elmosolyodtam. Annyira hiányzott már.

Morcosan húztam le az esőkabát cipzárját, majd levettem magamról, és magam mögé dobtam.

- Mikor kéne találkoznod vele? – dugtam oda orrom az övéhez, és úgy bámultam földöntúli íriszébe. Ismét felfelé kunkorodott ajka, ahogy dühösen hozzá nyomtam magam.

- Ma – válaszolta. – Elvisszük Natalie-t Bolo-ékhoz, és utána.

- Hol? – kértem számon továbbra is.

- Hatkor, a könyvtárban.

- Oké, veled fogok menni, és elmesélem neki, hogy az enyém vagy – karoltam át őt ismét kézzel-lábbal. Belefúrtam az arcom mellkasába.

- De hisz tudja – mondta, mire felkaptam a fejem.

- Mégis honnan tudná?

- Mivel kérdezősködött, és elmondtam neki – rántott vállat.

- Mi? – tört rám a szorongás. – Mit kérdezett?

- Nyugodj már meg – simogatta arcom, ahogy elhúzódtam tőle, de továbbra is ölében ültem vele szemben. – Látott minket már együtt, és feltűnt neki, hogy az elmúlt pár hétben nem voltál sehol. Rákérdezett, hogy szakítottunk-e.

- És te mit mondtál neki? – tágultak ki a szemem. Egy huncut mosoly jelent meg ajkán.

- Azt, hogy nem. Szerinted majd hagyok elterjedni egy olyan pletykát, ami ilyesmikről szól, hogy utána kérők százai álljanak sorban a bejárati ajtó előtt, hogy megszerezzenek téged? Azért nem ment el az eszem!

- Persze, mert az egész világ engem akar – forgattam a szemem.

- Vannak egy páran.

- Aha...

- Akkor nem löksz el többé magadtól, igaz? – karolta át csípőmet mindkét kezével.

- Soha többé – mosolyogtam rá, majd megcsókoltam.

- Lehet egy kérésem? – tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen. Oldalra döntöttem a buksim, majd újfent elmosolyodtam. Életemben nem láttam még ennyire szép embert, mint ő.

- Bármi! – vágtam rá.

- Megkérhetlek arra, hogy többször mondd nekem azt, hogy „baszottul szerelmes vagyok beléd, Nathaniel"? – Felkuncogtam, majd megrántottam a vállam, és közelebb hajoltam a füléhez.

- Baszottul szerelmes vagyok beléd, Nathaniel – súgtam a fülébe, majd átkaroltam a nyakát, és hozzá bújva merültem el a boldog pillanat parányi valójában.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top