Éjszaka volt: ködös, de mégis várakozásokkal teli. Csak feküdtem az ágyamban, és azon morfondíroztam, vajon miféle bűnt követhettem el, hogy ezt érdemeltem a sorstól büntetésként. Igen, költői felvetés volt.
Pontosan tudtam, miért. Egy kegyetlen gyilkos voltam a magam furcsa bájával. A magatartásom életeket követelt, hiába ellenkeztem a bennem sejtelmesen megbúvó fenevad ellen. A végén csak kitört, és mindent felemésztett maga körül.

Valamiért mégis egyedül maradtam ezzel a gondolattal. A szeretteim nem így láttak engem, sőt talán még az univerzum sem értett egyet az agymenésemmel, amikor a pokolban, a padlón térdelve megjelent egy váratlan fényzuhatag körülöttem. Elvittem a fényt az alvilágba. Életemet adtam azért, akit a világon a legjobban szerettem; egy különleges, mégis kellően idegesítő démon fiúért. Magáért a sátán gyermekéért.

Bárki mondhatja rám, hogy elment az eszem. Szívesen vettem az efféle könyörtelen megjegyzéseket, mióta az életem teljesen száznyolcvan fokos fordulatot vett egy röpke hónap leforgása alatt. Hamar fel kellett nőnöm ahhoz a feladathoz, ami naponta újabb és újabb téglákat pakolt először jobb, majd a bal vállamra. Néha úgy vettem észre, hogy egyenlőtenül osztódtak el rajtam, de bármerre húzott is, a végén mindig megtaláltam az egyensúlyom. Ezáltal a tökéletes megoldást is a menny és a pokol problémájára.
Jó, igazából ez hazugság, maradjunk annyiban, inkább a pokol nehézségeire találtam egy elfogadható befejezést.

Miután az apám feláldozta az életét azért, hogy visszahozza a valóságba eltévedt lelkemet, megváltoztam. Azt hiszem, sokkal megfontoltabb lettem. Talán.
Igyekeztem illendően meggyászolni Michaelt. Ugyanezt tettem az édesanyámmal, Emmával is, aki ugyan sosem állt hozzám túlságosan közel, mégis felőrölt a tudat, hogy nincs többé. Egyikük sem volt itt. Csak én, a bűntudatom és a kétségbeesés.

Lucifer vállvonások és markáns kijelentések közepette zavart vissza minket az emberek közé. Ez idő alatt a Föld semmit sem változott. Mintha fel sem tűnt volna nekik, hogy a menny és a pokol hetekkel ezelőtt egymásnak feszült az alvilágban.
És valóban nem vették észre. Csak és kizárólag azok tudták, akik ott voltak, és végignézték, miként zajlottak le a tragikus események.

Sokat agyaltam ezzel kapcsolatban, hogy vajon lehetett-e volna másként, de Nathan, a szerelmem állandóan csak rám pirított, fejezzem be a felesleges túldramatizálást. Úgysem tudtam megváltoztatni. Igaza van. Mit tehetnék utólag?

Aztán végül megbékültem a tudattal, hogy az életem egy korszaka lezárult. Többé nem az a kislány voltam, aki nyár végén, repülőre ülve hazaköltözött az öccséhez.

A csata után Jayce legalább egy teljes hétig, minden nap a bocsánatomért esedezett. Egyszerűen nem bírt  túllépni azon, hogy tulajdonképpen akaratlanul, de ő okozta a halálom. Talán fordított esetben én is így viselkedtem volna. Szeretjük egymást, hiába kerültünk ellentétes oldalra mások csapnivaló döntései miatt.
Leszögezném, egyáltalán nem haragudtam rá, még akkor sem, ha egyébként szükséges lenne.

Úgy emlékszem, talán egy hete sikerült először megnyugtatnom ezzel kapcsolatban. Átölelt, és még tízszer elmondta, mennyire sajnálja, hogy mellkason szúrt.

A háború végéhez képest, három nappal később érkeztünk vissza Colonie-ba. Az ördög néhány démonja rendbe szedte anyánk egykori házát, és előkészítették arra, hogy minden további nélkül itt élhessünk, egészen a gimnázium végéig.

Lucifer tökéletesen alkalmasnak találta a helyet, tudván, a könyvespolc mögött egy titkos átjáró húzódik, egyenesen a birodalmába. Nem, mintha szüksége lenne rá, de felcsigázta a gondolat, hogy bármikor idelátogathat, holmi általa nyitott portálok nélkül is.

Mielőtt visszavonult volna az alvilágba, elhelyezkedett a konyhaasztalnál, és három papírlapot terített maga elé. Az állát simogatva emelte magasba a kezében tartott kék tollat. Látszólag élvezte a kialakult helyzetet.

 – Hogy is hívják a zsarnokot, gyermekeim? – kérdezte fennhangon.

 – Talán Lucifer, ha jól emlékszem – szúrt oda Nathan egy nagy vigyorral az arcán, mire az apja szemöldöke felszaladt.

 – Nathaniel! – dorgálta. – Értékelem a bókot, de én a gimnázium fölött uralkodó emberre céloztam!

– Félreértettelek, apám! – nevetett, vele együtt kicsit mi is. – Mr. McCoy igazgató úrra gondolsz?

 – Á! Rendben! – felelt a sátán, majd hevesen írni kezdett az első lapra, végül egy sokat sejtető kacsintás kíséretében átnyújtotta nekem.


Mr. McCoynak, a Colonie gimnázium uralkodójának!

Én, Emma, Belzebub leánya, ezennel feloldozom gyermekemet hiányzása alól.Leányom különösen pusztító eseményeket élt át az utóbbi hetekben.Kérem, hagyják meg életét, különben a pokol törvényei szerint járunk el.Életet, életért.

Üdvözlettel,

Emma, Belzebub leánya, Eleanor édesanyja

– Ez most komoly? – nyögtem kuncogva, majd Luciferre emeltem tekintetem. – Ezt nem adhatom oda a tanárnak!

 - Mi a baj vele, gyermek? – tárta szét a karját. – Azt kérted, írjak igazolást! Minden szerepel benne, ráadásul anyád nevében írtam!

Nathan sebtében kikapta az ujjaim közül a lapot, majd futtában elolvasta, és rögtön ketté is tépte.

 – Ó, apám! – A fejét fogva sietett mögé, majd a székre támaszkodva felé hajolt. – Csak írd le, amit diktálok!

 – Szóval azt hiszed, most már te diktálsz, ellenszenves gyermek? – csattant fel a sátán.

 – Nem, apám, már rájöttem, hogy sosem fogok én diktálni – sóhajtotta lemondóan. – Na, gyerünk, írjad!

 - Hagyjál már, fiú, jártam én eleget az utóbbi években a Földet ahhoz, hogy meg tudjak írni egy ilyen gyermeteg igazolást! – Ezzel a papír fölé bukva lefirkantott három meglehetősen hihető szülői igazolást. Mindenféle betegségről írt benne és hirtelen elhalálozott nagyszülőkről.
Amint elkészült, öntelten, magabiztosságtól kicsattanva vonult le a pokolba.

Másnap természetesen vonakodva ugyan, de elmentünk az iskolába, ahol Mr. McCoy igazgató úr egyenesen az irodájába vezetett mindhármunkat. Egyesével osztott ki minket, majd az általunk leadott papír felett morfondírozva év végéig tanítás utáni szociális munkára ítélt minket. Lényegében örök tornaterem takarítás volt a büntetésünk.
Ezt követően új órarendeket adott a kezünkbe, és kirúgással fenyegetőzött egy újabb szó nélküli eltűnés esetére. Titkon reménykedtem benne, hogy így lesz.
Természetesen minden órát igyekezett úgy beosztani, hogy én és Nathan még csak ne is találkozzunk. Egyedül a matek órákkal nem tudott mit kezdeni és egy pénteki biológiával. Az is valami volt.

Ezután szép lassan, de egészen belerázódtunk a normális kerékvágásba. Felkeltünk, beszélgettünk, ettünk, suliba mentünk. A végtelen körforgás már az első hét után elég nagy terhet rótt a nyakamba. Bevallom, nem igazán volt ínyemre újra iskolába járni, se normálisnak lenni többé. Egészen megkedveltem az új, démon-angyal kinézetem az elmúlt két hónap során.
A szárnyaim roppant vagányak voltak, ahogy fekete zuhatagként végigsiklottam velük az égbolton a hűvös, téli éjszakán. Imádtam, főleg, ha Nathan is velem tartott.

Most pedig itt pihentem a pihe-puha ágyamban a szobámban, fejem fölött egy óriási Luna felirattal. Az elején még egészen tetszett, de mióta démonok között jártam, és szó szerint keresztül sasszéztam a poklon, egy kicsit nevetségesnek gondoltam a kislányos rózsaszín betűket.

Felsóhajtottam, majd felálltam a matracra, onnan a franciaágy háttámlájára léptem, hogy elérjem őket. Letéptem a L betűt, és a földre hajítottam. Utána haladtam tovább ugyanígy a többivel.

 - Luna – Nathan kinyitotta az ajtót, majd belépett a szobába kezében egy zacskó chipssel, de a küszöbön megtorpanva összevonta szemöldökét. – Mit csinálsz?

 - Csak idegesített az a felirat – mondtam, majd lehuppantam az ágyra a fenekemre. – Te már megint eszel?

 Az utóbbi hetekben Nathan annyit evett, mint aki egész életében éhezett. Nem is értettem, hogy fért bele ennyi étel. Ennek fejében még csak egy kilót sem hízott.

 - Itt fog megölni az unalom, valamivel el kell ütni az időt – rázta meg a kobakját, majd becsukta maga mögött az ajtót, és leült velem szemben törökülésben.

 - Akár tanulhatnál is – vigyorogtam rá.

 - Azt inkább neked kéne – mondta, majd kibontotta a chipset, és nekilátott. – Borzasztóan béna vagy matekból – fejezte be teliszájjal, mire megrántottam a vállamat.
Sosem voltam jó belőle, és túlzottan nem is érdekelt. Többé nem az egyetemre menetel volna a fő célom, inkább csak tengődni, és túlélni ezt az évet.

 - Nem baj, jó ez így.

 - Arra gondoltam, ha már ennyire elemedben vagy ma este, akár segíthetnék benne – vette fel nagyokat pislogva, mire megforgattam tekintetem, és hátradőltem a párnákra. Legkevésbé volt kedvem sulis dolgokkal foglalkozni. Főleg nem matematikával.

 - Á, nagyon elfáradtam – legyintettem felé félszegen, mire elkapta a csuklóm, és ölébe húzott.

 - Mesélj, mégis miben?

 - Igazából semmiben – vallottam be. – De nincs kedvem semmihez.

 - Akkor hozom a könyvet – vágta rá, majd szélsebesen elrobogott, végül ledobta az ölembe. 

Odébb rakta a félig elfogyasztott chipset, majd mellém ült, átkarolta a vállam, és magához húzott. Fintorogta emeltem fel a tankönyvet, majd kinyitottam.
Rengeteg egyenlet találtam benne, számegyeneseket, mellettük hosszú, vontatott magyarázattal. Felnyögtem, miközben lecsaptam az algebra rejtelmeit az ágyra.

 - Nathan – nyávogtam. – Inkább egy csordányi a véremre szomjazó angyal, mint ez.

 - Azon már túl vagyunk, most ennek van itt az ideje – jelentette ki, majd megfogta a tankönyvet, és visszatette az ölembe.

 - Szerinted, most, hogy apám halott, ki veszi át a vezetését az angyaloknak? – Úgy gondoltam, ha beszéltetem, talán elfelejti, hogy matekozni akart.

 - Talán Rafael, nem tudom. De ne foglalkozz most ezzel, úgyis tudni fogjuk, ha készülnének valamire – felelte nyugodtan, majd megemelte a könyvet. Hosszan fújtam ki a levegőt a tüdőmből, mire hozzátette. – Egyelőre eléggé megcsappantak, idő, mire összeszedik magukat. Nyilván nem fogják annyiban hagyni ezt az egészet, de most túlerőben vagyunk. Nem fognak támadni.

 - Nathan – Egyenesen belemásztam az ölébe, és belekapaszkodtam a nyakába.

 - Mi az? – kérdezte, miközben átkarolta a derekam, másik kezében még mindig azt a rohadt matek könyvet szorongatta.

 - Szeretsz engem? – érdeklődtem kislányosan pislogva, mire felsóhajtott.

 - Igen? – kérdezett vissza. Sejthette, hogy mire akartam kilyukadni a legvégén.

 - Akkor hagyj békén a matekkal!

 - Nem lehet, ha megbuksz, akkor még egy évet tölthetsz itt – hívta fel figyelmem az egyik legszörnyűbb dologra, ami történhetett. Persze most nem számítottam bele egy esetleges apokalipszist, vagy azt, hogy a démonok ellepik a földet, meg ilyen, és ehhez hasonló csodákat.

 - Jól van – morogtam, majd elengedtem, és visszacsüccsentem mellé. – Akkor mondjad!

Nathan azonnal magyarázni kezdte a lapon található matematikai összefüggéseket, néha-néha bólogattam, de összességében nem sokat értettem meg belőle.
Ezután képes volt visszakérdezni tőlem az egészet, szóval lebuktam, hogy nem figyeltem. Bosszúból újra elkezdte.
Miután nyugtázta, hogy félig-meddig felfogtam az anyagot, leheveredett az ágyra. Én a mellkasára feküdtem, és hagytam, hogy lassan simogassa a hátam.

 Fogalmam sincs mikor aludhattam el, de reggel elég rosszul ébredtem. Amikor kinyitotta a szemem fél hét volt, Nathaniel pedig már megint itt hagyott.
Mostanában valamiért szokása volt éjszakánként lelépni, kivéve, amikor ő is aludt velem egy keveset. Ritka pillanatok egyike volt ugyan, amikor megtette, de én szerettem.

Mióta visszatértünk a Földre, én szinte minden éjszaka pihentem egy kicsit. Nem azért, mert kimerített volna bármi, ami itt zajlott, egyszerűen csak jól esett néhány órára kiszakadni ebből a szenvedésből, aminek részese lettem.

Megráztam a kobakom, majd felkeltem, és elmentem fürdeni. Megmostam a hajam, majd megszárítottam. Ezután fogat mostam, és megfésülködtem. Kiengedve viseltem a frizurám, csak hagytam, hogy a vállamra omoljanak a vörösesbarna tincsek.

 A szobámba visszatérve felvettem egy sima farmert, habár már egészen elszoktam a szűkebb viselettől. Hozzá egy sima fekete pólót, és feltettem a Nathantől kapott holdas karkötőmet a csuklómra. Mindig nálam volt, mióta megajándékozott vele.
Felhúztam a fehér, szürke pipás Nike cipőt, amit nagy veszekedés árán vett nekem apa még két évvel ezelőtt. Jól esett rá gondolni, szerettem az édesapám.

Felkaptam az újonnan vásárolt fekete hátizsákom, tekintve, hogy minden cuccom Morgannél - a legjobb barátnőmnél - maradt, és egyikőnk sem akart csak úgy beállítani hozzá a semmiből újra.
Miután szereztem egy okostelefont fel is hívtam, hogy elmondjam neki, minden rendben van velünk. Jól vagyunk, visszajöttünk Colonie-ba. Morgan örült, azt mondta, hogy meglátogat nem sokára. Le is fixáltuk az időpontot, így boldogan vártam, hogy láthassam a legjobb barátnőm. Mellette legalább, ha csak egy kicsit is, de normálisnak érezhettem magamat.

Leszaladtam a lépcsőn, a hátizsákomat hanyagul az előszobába vetettem, és bementem a konyhába. Jayce, az öcsém éppen müzlit tömött a fejébe.

 - Jó reggelt! – mondta, majd folytatta a reggelit.

 - Szia – motyogtam, miközben felültem a pultra vele szemben. – Hol van Nathan?

Jayce kérdésemre elvigyorodott, majd belekanalazott még egy adagot a szájába, és csak utána válaszolt.

 - Mindjárt jön, lesz egy kis meglepetése számodra.

 - Alig várom – forgattam meg szemem. El sem mertem képzelni mit talált ki már megint. Legutóbb, amikor egy héttel ezelőtt eltűnt, egy grillel érkezett vissza, és nagy grill-partyt kellett tartani, hogy kipróbáljuk. Nem, mintha gond lett volna. Legalább történt valami, és nem őrölt fel az unalom.

 - Ez tetszeni fog! – bólogatott Jayce. – Nem eszel?

 - Nem vagyok éhes, majd ebédszünetben.

 - Jól van – nyugtázta, majd folytatta a habzsolást. Férfiak...

Megvártam, amíg öcsém befejezi a reggelit, közben kérdezgettem egy kicsit érdektelen témákról. Például arról, hogy ki volt az a lány, akivel utoljára a folyosón találtam rá kettesben. De nem igazán akarta elárulni, nagyon sejtelmesen beszélt a szőkéről, meg valami kémia óráról, így csak vállat rántottam, és ráhagytam.

Nathan fél nyolc körül lépett be az ajtón, és egyből a konyhába sietett.

 - Felébredtél? – nézett rám mosolyogva.

 - Nem – vágtam rá vigyorogva. – Még alszom.

 Gyémántkék szeme megvillant, majd odasétált elém a pulthoz, és megpuszilta a homlokom.

 - Gyere! – Ezzel megfogta a tenyerem, és elkezdett maga után húzni a kijárat felé. Az előszobába lépve felém fordult, és elvigyorodott. – Csukd be szemed! De ne less!

 - Muszáj? – ellenkeztem grimaszolva. – Nem lehetne...

 - Nem, csukd be!

 - Jól van – motyogtam kedvszegetten, majd lehunytam. Vállamnál fogva tolt ki a verandára.

 - Kinyithatod! – mondta, mire azonnal kipattant a szemem.

 A ház előtt az öreg 1980-as Chevrolet Impala álldogált, amit utoljára Los Angelesben felejtettünk. Látványától fölfelé kezdett görbülni az ajkam, ugyanúgy, mint amikor először láttam ugyanitt. Csodálatos egy autó volt.

 - Visszaszerezted? – fordultam Nathan felé, aki elégedetten vigyorgott rám. – Pedig nincs is még karácsony!

 - Azt mondtad, szeretted ezt a kocsit, gondoltam örülnél, ha itt lenne.

 - Bizony! – vágtam rá, majd felpipiskedtem, és egy puszit nyomtam a szájára.

 - Akkor örülsz? – kérdezte, amint elengedtem.

 - Igen! – vágtam rá, mire újra magához húzott, és megcsókolt, immáron kicsit hosszabban, mint az előbb.

 - Akkor én is – mondta, majd a háta mögé pillantott. – Jayce!

 - Itt vagyok! Akár mehetünk is! – robbant ki a házból Jayce, majd nemes egyszerűséggel megindult a kombi Impalához. – Na? – fordult vissza felénk fél úton. – Nem jöttök?

 - De – morogtam, majd visszaszaladtam a táskámért, utána a kocsihoz érve feltartottam a magasba a tenyeremet Nathan mellett, utalván arra, hogy bizony én vezetek. Ő szelíden beleejtette a kulcsot kezembe, majd behuppant a kocsiba hátra.

 - Olyan de ja vu érzésem van – hozta fel Jayce, mire felkuncogtam. Valóban hasonlóan kezdődött a legutóbbi kalandunk, csak akkor még anya mosolyogva nézett utánunk az ablakból, most pedig halott volt.
Megráztam a buksim, hogy kitisztuljon, majd bedugtam a kulcsot, és gázt adtam.

Az iskola elé érve leparkoltam egy újabb Audi mellett, majd sietősen kipattantam, és megvártam, amíg Nathan mellém ért. A kezébe akartam adni a kulcsot, de ő csak megrázta a fejét.

- A tiéd! – jelentette ki, mire összevontam a szemöldököm. – Neked szereztem. Már a tiéd.

- Mi? – értetlenkedtem. – De hát...

- Mondom, hogy a tiéd! – szögezte le újra, majd megpuszilta a fejem búbját.

- Nekem adod a kocsid? – csodálkoztam nagyokat pislogva rá. Nathan a fülemhez hajolt, majd belesúgott:

- Azt hiszem, ez a legkevesebb, amit tehetek, miután kétszer is megmentetted az életem, gyönyörűm – Szavaira megtelt a szívem szeretettel, ezért szorosan megöleltem.

- El fogunk késni – pukkantotta ki Jayce könyörtelenül a rózsaszín, láthatatlan szívecskés lufit körülöttünk.

- Mehetünk! – Egy mérges pillantással jutalmaztam szavait, majd megfogtam Nathan kezét, és elindultunk a bejárat felé.

Bent a diákok a folyosón beszélgettek, néhányan összesúgtak mögöttünk, ahogy elhaladtunk előttük. Nem igazán zavart, tegyék csak.

Nathan elkísért a tornaterem elé, majd egy szájra puszival búcsúzott tőlem, hogy angolra menjen. Morcosan vonultam be a lányöltözőbe, hogy felvegyem iskolánk színeit. Nem igazán voltak barátaim, így az öltöző legvégébe húzódva pakoltam le a cuccaimat egy üres szekrénybe.

- Látod? – súgta valaki a túloldalt a szekrények mögé rejtőzve. – Ő az a csaj, aki vele mászkál állandóan.

- Szerinted megkérdezzük tőle? – rebegte a másik. Megforgattam a tekintetem, majd folytattam a pakolást. Végül bezártam a szekrényt, és megfordultam.

Egy szeplős, vörös hajú, vékony, alacsony lány állt velem szemben. Mellette egy teltebb alkatú, picivel magasabb, barna hajú és szemű csajszi toporgott.

Kérdően néztem végig rajtuk. Fogalmam sem volt, mit akarhattak tőlem kora reggel.

- Szia! Én Gemma vagyok, ő pedig Jane – szólalt meg a szeplős, majd félénken a barnára mutatott.

- Helló – mondtam, miközben hátráltam egy lépést. – Én Luna.

- Láttuk, hogy sokat vagy azzal a kék szemű sráccal – Remek. Mégis mit akarhatnak? – És arra gondoltunk, hogy esetleg nem tudod-e véletlenül, hogy mi a neve?

Kérdésükre kiszakadt belőlem a nevetés.

- Bocsánat – szedtem össze magam egy kicsit. – De, tudom, de miért számít egyébként?

- Hát.. – vette át a szót Jane. – Beszélnünk kéne vele, de nem igazán merünk odamenni.

- Mi? – ráncoltam homlokom. Mi van? – Miről?

- Van egy lány a suliban, aki azt terjeszti róla, hogy sátánista körökben mozog. Mindenféle állati áldozatokról susmognak, és ez eljutott az igazgató fülébe a minap. Gondoltuk, figyelmeztetni kéne, mielőtt baja lesz belőle. Nem tűnik olyan fajtának.

- Tessék? – motyogtam összezavarodottan. – Ki terjeszti ezt a... baromságot?

Végül is bárki legyen is az, beletrafált a kellős közepébe, bár nem tudtam honnan szedték ezt az állat áldozásos badarságot. Sosem bántottunk ártatlan állatokat.

Eszembe jutott, amikor hallottam pár hónapja Alice-t, és barátnőjét a mosdóban beszélgetni, ők is hasonlókról susmorogtak.

- Evelyn a lány neve, mindenkinek azt mondja, hogy az exe a srác.

- Aha – motyogtam. Egyre nagyobb kedvem támadt Evelynt lecibálni a pokolba, és Bolo, a pokolkutya mellett hagyni egy órácskára.

- Aztán ott van Josh is, aki azt állítja, hogy megfenyegette őt.

- Mi van? – csattantam fel. Egyre jobban kezdtek idegesíteni ezek a gyerekes pletykák.

- Igen – bólintott Gemma. – Szóval megmondanád a nevét, hogy szólni tudjunk neki?

- Honnan tudjátok, hogy McCoy fülébe jutott? – szegeztem nekik a kérdést talán egy kicsit feszültebben a kelleténél, de nem akartam megmondani a szerelmem nevét.

- Hallottuk, hogy arról beszél az egyik tanárral, hogy lát-e bármilyen furcsaságot a fiúval kapcsolatban – mondta Jane.

- Egyébként hány évesek vagytok? – vontam össze a szemöldököm, ahogy újra végigmértem a csajokat.

- Ó, hát tizenöt – nyelt egy nagyot Gemma. – Elsőévesek vagyunk.

- Értem – bólogattam. – Jól van, köszi az infót. Majd én elsimítom ezt az ügyet.

- Na ne! – tiltakozott Jane. – Nem, nem! Valamit kérünk az információért cserébe.

- Mire gondolsz? – sóhajtottam. Gyermekek.

- Mutass be minket a barátodnak – bökte ki Gemma. – Kíváncsiak vagyunk rá.

- Ennyi? – fintorogtam.

- Aha – bólogattak hevesen a lányok.

- Oké, ebédszünetben gyertek ide a tornaterem bejárata elé – utasítottam őket, majd még egyszer megforgattam a szemem. Ilyen hülyeséget, egek!

- Király! – örvendezett Gemma. A csengő hangos rezgéssel adta tudtunkra, hogy az órák elkezdődtek. – Akkor ebédnél!

A lányok kiszaladtak az öltözőből, én pedig mély levegővételek közepette becammogtam a tornaterembe társaimhoz. Többször még a kobakomat is megcsóváltam, ahogy a két lány szavain töprengtem. Döbbenet, hogy ilyen óvodás dolgokkal kellett foglalkozzak. Dühös voltam tőle.

A mai tornaóra teljesítmény felméréssel kezdődött. Először időre kellett futkosni fel-alá, ingázva. Indukolatlanul jól teljesítettem képességeimből kifolyólag. Még vissza is kellett kicsit fogjam magam, nehogy szárnyakat növesszek, és elrepüljek.

A második felében röplabdáztunk, ami szintén a végletekig untatott. Gyűlöltem a labdajátékok minden fajtáját.

Óra után egyből visszavettem normális ruháimat, és meglódultam matekra, az egyetlen órámra, ami Nathannel közös volt.
Nathan a terem előtt várt, a falnak dőlve. Amint odaértem, megragadtam a karját, és a takarítószertár felé kezdtem húzni.

- Luna – súgta aggódva. – Mit csinálsz?

Amint beértünk magunka csuktam az ajtót, és szembe fordultam vele.

- Szóval Evelynnel csinálni kell valamit – kezdtem bele hadarva. – Arra gondoltam, hogy elvihetnénk egy órára Bolo mellé, hogy befogja a lepcses pofáját.

- Eleanor? – rázta meg a fejét Nathan. – Mi történik?

- Odajött hozzám óra előtt két lány, és tudni akarták a nevedet, hogy szóljanak neked, hogy eljutott a hír McCoyhoz, hogy sátánista szervezetekben működsz, és még Josht is halállal fenyegetted.

- Mi van? – nevetett fel hirtelen.

- Szóval kiderítettem, hogy Evelyn terjeszti ezt a pletykát rólad, gondolom valami kicsinyes bosszúból. Vagy esetleg tud valamit, Nathan? – néztem rá komoly szemekkel.

- Nem tud semmit, nyilván – vágta rá azonnal. – Szerinted azzal kezdtem nála, hogy „Helló, a sátán gyermeke vagyok, van kedved sétálni egy kört a pokolban?"

- Mondjuk nálam kezdhetted volna így – böktem meg a mellkasát, amint eszembe jutottak egy hónapon át tartó hazugságai. Azóta is igyekeztem minél többször a szemére vetni.

- Luna – simította meg a karomat. – Most tulajdonképpen mi a baj?

- Az, hogy McCoy éppen utánad nyomoz, szóval jó lenne, ha többet nem fenyegetnéd meg Josh-t, még akkor sem, ha lecicáz, vagy hasonlók.

- Nem, akkor egyszerűen csak le fog esni a feje a helyéről.

- Nathan!

- Mert szerinted az jó fényt vet ránk, hogy a takarítószertárban bujkálva beszélgetünk? – vágta hozzám, mire megcsaptam a mellkasát. – Na! Menjünk akkor ki szépen.

A vállamnál fogva az ajtó felé fordított, de míg a kilincs felé nyúltam, az magától kinyílt.

Mr. McCoy nézett velünk farkasszemet, mire felsóhajtottam. Ezt eléggé elbasztam. Megint.

- Maguk mit művelnek itt?

- Mi csak... - motyogtam bizonytalanul. – Kicsit elvonultunk.

Nathan a derekamba fúrta az ujját, hogy jelezze, ideje lenne befognom.

- Elnézést, Mr.McCoy! – kezdett volna bele Nathan, de az igazgató közbevágott.

- Fejezze be, Jones. Az irodámba, mindketten!

Leszegett fejjel követtük McCoyt az irodájáig, ahol egyből leültetett minket magával szemben.

Feltette nagypapa stílusú szemüvegét, majd ránk nézett barna szemével.

- Rendben, Mr. Jones és Ms. Owens. Kérem, mondják el, hogy miért folytattak az iskola területén szexuális tevékenységet, mikor a házirend súlyosan tiltja? – Felvontam a szemöldököm a kérdésre.

- Semmi ilyesmit nem csináltunk, Mr.McCoy – védekezett Nathan. – Beszélgettünk.

- Értem. Tehát tagadják. Semmi gond – szorította össze száját McCoy a mondat végére. – Amúgy is beszélni szerettem volna az édesapjával, Nathaniel. Akkor most felhívom, hogy legyen kedves befáradni – villant meg barna szeme, ahogy fenyegetőzött, majd folytatta szigorúan engem vizslatva. - Ezen kívül az ön szüleit is értesítem az incidensről, Eleanor.

- Rendben! – bólintottam, ajkamon egy pici mosoly szaladt végig.

- Viccesnek találja?

- Nem, elnézést... – hebegtem. – Csak jókedvem van.

- Nem lesz, amikor mindkettejüket eltávolítom ebből az iskolából.

- Elnézést, Mr.McCoy!

- Maradjanak itt, amíg telefonálok. A mai napon mindketten hazamennek, és holnapra eldöntik, hogy tudnak-e viselkedni, vagy inkább elhagyják a tanulmányi intézményt.

McCoy kiviharzott az irodából, egyenesen a titkárságra igyekezett.

- Sajnálom – suttogtam Nathan felé.

- Nyugi, úgy sem ér el senkit – biztatott egy barátságos mosollyal.

- Nagyon remélem! – pislogtam rá tágra nyílt szemekkel az apjára célozva. Már maga a gondolat is hajmeresztő volt, hogy Lucifer beszambázik ide, és rendet tesz.

McCoy tíz percen belül visszatért, és szigorúbbnál is szigorúbb tekintettel leült elénk.

- Jones, sikerült elérnem az édesapját – nyeltem egy nagyot. A rohadt életbe! – Bármelyik percben megérkezhet magáért.

- Tényleg? – kérdezett vissza Nathan. – Jól van.

- Eleanor – fordult felém. – Beszéltem az édesanyjával, azt mondta nem tartózkodik a városban pillanatnyilag, de majd Nathaniel édesapja magát is hazaviszi. Úgy értesültem, hogy a családjaik jó barátok. Innen adódik a furcsa kapcsolatuk?

- Igen – bólintottam zavarodottan. Lucifer kiadta magát az anyámnak? Jézusom... vagyis...

Tudtam, hogy Lucifer nagyon dühös lesz, amint kitesszük a lábunkat az iskolából. Magam elé meredve vártam a pillanatot, hogy belépjen az ajtón.

Nem is tartott sokáig igazán, mire megérkezett. Csak tíz perc telhetett el.

- Jó napot, Mr. Jones! – üdvözölte az igazagató, majd felállt, hogy kezet rázzon vele.

- Önnek is, Mr.McCoy – mosolygott Lucifer a férfira. – Megtudhatom, hogy mi volt annyira sürgős, ami miatt ott kellett hagyjam a munkát?

Még a munkát...

- Elnézést kérek, de nem akartam ezt telefonon keresztül megbeszélni Önnel. – Az igazgató visszaült a helyére, majd a köztem és Nathaniel között elhelyezkedő székre mutatott. – Foglaljon helyet, és akkor meg tudjuk beszélni.

A sátán leült közénk, először Nathan felé küldött egy meglehetősen gyilkos pillantást, majd ugyanezt én is megkaptam tőle.

- Szóval? – kérdezte türelmetlenül.

- Uram, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a fiáról olyan pletykák keringenek az iskolában, hogy sátánista szervezetekhez csatlakozott.

Lucifer elvigyorodott, majd Nathan vállára tette kezét, végül visszanézett a döbbent igazgatóra, aki nem tudta hova tenni rémisztő arckifejezését.

- Ez... - mondta fejét csóválva. – Szörnyű! Miből következtetnek erre?

- Konkrét bizonyítékot nem tudunk felmutatni, egy lány a forrásunk, aki azt állítja, hogy a fia lepaktált az ördöggel.

Alig bírtam visszatartani a röhögést McCoy szavai hallatára. A számra szorítottam a kezemet, de végül elbuktam. Kirobbant belőlem a kacagás. McCoy megilletődve bámult rám, ahogy vonaglottam a széken. Lucifer lágyan a vállamra simította kezét, mire hirtelen megmerevedtem.

- Nem is értem! – mondta az igazgatónak. – Ezek hamis vádak, az én fiam sosem tenne ilyen meggondolatlan dolgokat.

- Remélem, hogy így van, Mr. Jones. Szerettem volna tisztázni ezt Önnel minél előbb.

- Ugyan – legyintett Lucifer. – Semmi gond. A gyerekek szeretnek történeteket kitalálni, gondolom ez is csak egy a sok közül.

- Én is így gondoltam, aztán meghallottam, hogy a fia és Eleanor a takarító szertárban közösülnek.

- Hogy micsoda? – csattant fel Lucifer. – Mr.McCoy, kérem ezt felejtsük is el. Nem történt ilyen.

- Pedig a saját szememmel láttam.

- Igazgató úr, ezt Ön is tudja, hogy nem igaz – döntötte oldalra fejét Lucifer. – Alaptalan vád. A gyerekek csak beszélgettek.

- Tényleg csak beszélgettünk – kontrázott rá Nathan, mire az apja ráförmedt.

- Nathaniel, most hagyd, hogy én beszéljek helyetted, fiam.

- A mai napra felfüggesztem mindkét tanulót – jelentette ki McCoy. – Holnapi naptól pedig arra kérem Önt, hogy fordítson különös figyelmet a fiára és Eleanorra is, amíg az édesanyja haza nem ér. Nem szeretnék több kellemetlen incidenst, amihez nekik van közük.

- Ez természetes – bólogatott Lucifer beleegyezően. – Akkor most haza is vinném ezt a két csirkefogót – mondta, miközben mindkettőnk karját elkapta, és a kelleténél erősebben megszorította. – Köszönöm, hogy hívott, Mr.McCoy!

- Én köszönöm, hogy ilyen hamar befáradt, Mr. Jones!

Összeszorítottam a fogaimat, ahogy haladtam Nathan mellett a folyosón lehajtott fejjel. Néha-néha összepillantottunk, mire ő mindig elmosolyodott. Úgy tűnt mulattatta a helyzet.

Amint kiértünk a gimiből Lucifer a parkoló legvégébe vezetett minket, egy elég magas Jeep mögé. Ott portált nyitott, és hagyta, hogy lezuhanjunk tanácskozó szobájának kemény kőpadlójára.

- Apám! – kiáltott fel Nathaniel, amikor megérkeztünk. – Ezt most miért kellett?

- Sátánista szervezetek, Nathaniel? – ordított rá az apja dühtől tajtékozva. – Neked teljesen elment az eszed?

- Nem, apám, nem én terjesztek magamról ilyeneket.

- Akkor ki, fiam? – dörögte az ördög. – Tán Eleanor?

- Én? – Szinte felsikoltottam. – Inkább az a lotyó!

- Milyen lotyó, leányom? – Lucifer egyenesen engem nézett vérvörös szemével. – Hallgatlak!

- Hát.. – motyogtam. – Evelyn.

- Az meg ki a fene? – kérdezte mély hangon.

- Nathan excsaja – rántottam vállat, mire Lucifer lerogyott a székébe, és fejét csóválva kimeredt az ablakon.

- Szóval azt akarjátok mondani, hogy az ember leány tudja, hogy ki vagy, Nathaniel?

- Nem, apám, sosem mondtam neki.

- Akkor miért mondja ezt?

- Nem tudom, apám. – Nathan talpra állt, majd kezét nyújtotta felém, amit elfogadtam. Felhúzott a piros szőnyegről, majd megálltunk egymás mellett. Mindketten az apját kémleltük.

- Azonnal el kell távolítani a leányt! – jelentette ki Lucifer ellentmondást nem tűrően. – Derítsétek ki, hogy mit tud, és ha bármi konkrétat, akkor hozzátok ide elém, hogy beszélgethessek vele egy kicsit.

- Csak nem hozzuk már le a pokolba – borult ki Nathan, mire felhúzott szemöldökkel ránéztem. – Csak egy emberlány. A légynek sem árt.

- Tényleg? – kérdeztem sértődötten. – Látom nagyon mellette állsz.

- Nem! Én csak nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.

- Így lesz Nathaniel! – szögezte le Lucifer, majd felém fordult. – Gondoskodj róla, leány, hogy így legyen – bólintottam.

- Apám!

- Nathaniel! – üvöltött fel. – Fejezd ezt be! Menjetek szépen haza, és foglalkozzatok a tanulással! Induljatok! Most azonnal!

Úgy döntöttem, hogy ott hagyom Nathant a francba. Kibontottam szárnyaimat, majd nemes egyszerűséggel visszateleportáltam Colonie-ba. Ott ledobtam a táskám az előszobába, majd felrobogtam a szobámba. Visszaváltozva, rosszkedvűen ültem le az ágy szélére. Bántott, hogy Nathan védelmezte Evelynt, annak ellenére, hogy mindenfélét összehordott róla a lány féltékenységből, vagy ki tudja miért.

- Luna? – Az ajtó kitárult, Nathan berobbant rajta. – Komolyan képes voltál ott hagyni?

- Komolyan képes vagy védeni azt a rohadt picsát? – kérdeztem vissza felháborodottan.

- Mondtam már, hogy nem védem, Eleanor! – morogta ökölbe szorított kézzel. – De attól még nem cipelünk embereket a pokolba jókedvünkben, mert megbántottak minket.

- Miért? – csattantam fel. – Csak nem érzelmek fűznek hozzá?

- Nem – felelt halkan. – De attól még nem kívánom, hogy megtébolyodjon a látottaktól.

- Aha, persze – vágtam rá, majd egyszerűen átmásztam az ágyon és hátat fordítva neki lefeküdtem. Természetesen mindig kellett legyen valami drámának, ami miatt extra rosszul érezhettem magam. Jelen esetben Evelyn és az idióta pletykálása.

A matrac benyomódott mellettem, ahogy Nathan lassan fölém mászott, majd lehajolt és adott az arcomra egy csókot. Nem reagáltam, ezért nyomott rá még egyet. De még mindig nem csináltam semmit. Semlegességgel büntettem.

- Tényleg féltékeny vagy egy egyszerű emberlányra? – tette fel a kérdést, amire idegből felé fordultam.

- Igen! – sziszegtem a fogaim között, majd újra hátat fordítottam.

Nathan megfogta a karom, majd meghúzta maga felé, mire a hátamra fordultam. Unottan és mérgesen pislogtam csodálatos jégkék szemébe.

Felém gördült, majd ujjaival kisimította arcomból a hajszálakat. Könyökét letámasztotta bal fülem mellé, míg a másik kezével tartotta magát. Közelségére a szívem egyre hevesebben kezdett kalapálni. Ahogy ő is meghallotta egy kaján vigyor húzódott az ajkára.

- Szóval féltékeny vagy – mondta, majd megpuszilta a nyakam.

- Igen – leheltem, de egyre jobban nehezemre esett nem hozzáérni kezemmel.

- Akkor ne legyél az, gyönyörűm, semmi értelme nincsen – megcirógatta orcámat, mire felsóhajtottam. Magamhoz akartam húzni, és szorosan dereka köré fonni lábam, de annál makacsabb voltam. – Mit tegyek, hogy elhidd, hogy számomra csak te létezel? Te vagy a szerelmem, Eleanor, és ezen semmi sem fog változtatni már soha sem.

- Nem érdekel – suttogtam konokul.

- Dehogynem – motyogta, majd elkezdte végigpuszilni a nyakam, az arcom, még a fülemet is elérte édes kényeztetése.

- Hagyd abba! – nyögtem. Ugyan nem akartam, hogy befejezze.

- Nem fogom – súgta a fülembe, majd gyengéden megharapta. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor elfelejtettem, hogy haragszom rá, és magamhoz húztam, hogy megcsókoljam.

- Szemét vagy! – lihegtem levegő után kapkodva. – Nagyon.

- Az biztos! – vágta rá határozottan. – És még önző is, mert nem hagyom, hogy egyedül duzzogjál. Itt maradok veled, csináljuk együtt.

- Kedves tőled – közöltem, majd arcára simítottam tenyeremet. – De azért vagyok féltékeny, mert szeretlek, és idegesít, hogy Evelyn nem bír magával.

- Holnap beszélünk vele, és elsimítjuk ezt a dolgot, nehogy felrobbanj a féltékenykedéstől – vigyorgott, majd megpuszilta az orromat. – Kis butus! Nem is értem, hogy lehetsz ennyire féltékeny, mikor végignézted mit műveltem, amikor elveszítettelek.

- Azóta sem vagy önmagad – fűztem hozzá szelíden, mire Nathan összevonta szemöldökét.

- Most miért mondod ezt?

- Mármint a szemedre gondolok – feleltem, mire pislogott egyet, hogy megjelenjen vérvörös írisze. Oldalra pillantott, hogy belenézzen a szoba sarkába helyezett tükörbe. Amint meglátta magát, felsóhajtott.

- Szerintem ez már így marad.

- Nem baj – túrtam bele állandóan kócos, rövid, barna hajába. – Nekem így is tetszik.

- Még szép! Miattad lett ilyen, elvárom, hogy tetsszen! – Felnevettem kijelentésére, majd átkaroltam a nyakát, lábamat pedig dereka köré fontam. – Mit csimpaszkodsz ennyire? Az előbb még utáltál.

- Elmúlt – motyogtam a nyakába. – Most már inkább csinálj valamit, amivel felvidítasz, te sátánista.

- Áldozzunk fel ártatlan nyuszikat, vagy mire gondolsz? – kontrázott rá sértésemre, mire elengedtem, majd már kék szemébe néztem.

- Nem, inkább Evelynt.

- Luna – kacagott fel nevem kiejtése közben. – Nem áldozzuk fel Evelynt.

Kár, mert személy szerint élveztem volna, ahogy szenved. Kicsit megijesztett a gondolat, de még mindig eléggé zavart, hogy a lány Nathan körül ólálkodott, mint egy krokodil az áldozata körül. Hátulról támadt, és kíméletlenül. Elég sunyi dolog volt egyébként ez Evelyntől.

Valahogy el kellett érjem, hogy én is jelen lehessek a beszélgetésnél, amit Nathan lefolytat vele, furdalta az oldalamat a kíváncsiság a lány érveire várakozván.

- Van egy ötletem! – hoztam fel, mire Nathan a homlokát ráncolva legördült felőlem, és mellém feküdt.

- Mivel kapcsolatban? – tudakolta. – Remélem nem Evelyn megkínzását szeretnéd ecsetelni, mert akkor...

- Nem – szóltam közbe azonnal. – Arra gondoltam, hogy esetleg áthívhatnád ide, hogy beszélj vele.

- Mi van? – csattant fel.

- Sokkal nyugodtabb, mint a suli, ráadásul McCoy radarján sem vagyunk itt rajta. Kényelmesebb neked is, és ő is örülni fog, hogy felhívod, és találkozni akarsz vele.

- Aztán végignézem, ahogy megölöd? – érdeklődött zordan.

- Nem ölöm meg – sóhajtottam. – Egyelőre.

- Eleanor – Nathan felém fordult, majd jó közel hajolt arcomhoz. – Miféle hátsószándékaid vannak?

- Semmi! – feleltem. – Csak leegyszerűsíteném.

- Nem hiszek neked – mondta, közben ujjával megsimította orcámat. – Mondd el az igazat.

- Ez az igazság – rántottam vállat, majd én is felé fordultam, és karommal átkaroltam a felsőtestét, mire magához húzott. Orrunk összeért, olyan közel voltunk egymáshoz.

- Na, mondd el! – húzta végig orra hegyét az enyémen. Nagy levegőt vettem, és megráztam a buksim. – Légyszi?

- Csak... - motyogtam lesütött szemekkel. – Hallani akarom miről beszélsz vele. – Nathan újra felkuncogott.

- Nem értem, miért ne lehetnél akár ott.

- Mert akkor úgysem fog normálisan beszélni veled. Ezért hívhatnád át, és akkor ő nem tudja, hogy én is hallom. – Csak elmondtam mindent, ami bennem volt, de bíztam Nathanben, tudtam, hogy úgyis úgy intézi, hogy nekem is megfeleljen.

- Jó – bólintott, majd megpuszilta ajkamat. Egész hosszan csókolt, majd homlokát az enyémnek döntötte. – Úgy lesz minden, ahogy te szeretnéd. Akkor majd felhívom.

- Mindjárt ebédszünet, hívd fel most! – javasoltam felbátorodva. Túl szerettem volna lenni ezen.

- Hogy lehet valaki ennyire akaratos? – Megforgatta igéző íriszét, majd felállt, és tanácstalanul széttárta kezét. – Add ide a telefonod.

- Komolyan nem értem miért nem veszel már egyet – pirítottam rá.

Odahajítottam neki az enyémet.

- A pokolban sosem volt rá szükségem, és igazából utána sem. Mégis kit hívhattam volna?

- De most nem ott vagy! Vegyél egyet – mondtam, majd inkább helyesbítettem. – Inkább mégse! – Nem akartam, hogy Evelyn hívogassa esetleg. Már a gondolat is kiakasztott teljesen.

- Most mi van? Vegyek, vagy ne?

- Nem tudom, még eldöntöm! – kiáltottam, majd felnevettem.

- Na, hogy is kell ezt... - mormolta, majd leült az ágy szélére, és a képernyőre meredt, de nem nyomott rá semmire.

- Mit csinálsz? – hajoltam mellé, így már ketten kémleltük a cuki pöttyös háttérképemet. – Hát nyomj már rá a kis zöld telefonra! – Ezzel megnyomtam. – Komolyan nem hiszem el, hogy nem vagy legalább százezer éves. Még apád is tud telefonálni.

Nathan rám pillantott, majd összevonta a szemöldökét, és elvigyorodott. Aztán egyszeriben előrebuktam, és lebukfenceztem az ágyról láthatatlan képességétől.

- Hupsz – füléig ért a szája. – Bocsi, ez teljesen véletlen volt. Kicsit összezavartad az agyamat.

- Faszfej! – mormoltam, majd feltápászkodtam, és visszacsüccsentem mellé, és vállammal meglöktem az övét. Nem reagált, ellenben elkezdett bepötyögni egy telefonszámot. Felhúztam a szemöldököm, majd elé álltam, és csípőre tett kézzel a telefon fölé hajoltam. Ne idegesíts már!

- Fejből tudod Evelyn telefonszámát?

- Persze, egyszer elmondta, megjegyeztem.

- Úristen, Nathaniel! – mordultam rá.

- Szólj neki, hogy várjon, mert telefonálok.

- Ez nagyon gáz! – csattantam fel, mire rám kapta a tekintetét.

- Mi? Most megint mi bajod van? Te mondtad, hogy hívjam fel. Azt csinálom éppen, de neked most mégsem jó. Döntsd már el mit akarsz! – rivallt rám feltűnően erélyesen, mire mérgesen megfordultam, és ott hagytam egyedül a szobámban. Telefonáljon akkor csak kedvére, ha úgyis szín tisztán emlékszik az exe telefonszámára. Ilyet!

Lementem a konyhába, majd feltéptem a hűtőt, de nem sok kaja volt benne. Mindent felzabáltak már megint. Nem is értettem, mégis hogy tudtak ezek ketten ennyit enni. Hihetetlen.

Kitártam az egyik szekrényt, amiben találtam egy kis maradék müzlit. Duzzogva felültem a pultra, és majszolgatni kezdtem.

Elképzelhető, hogy csak éhes voltam, bár sosem viselkedtem így tőle. Zavart, hogy Nathan ennyire védte azt a lányt. Pedig szívem szerint kitéptem volna az összes szőke haját.

Nathan öt percen belül lekullogott, majd nekitámaszkodott az ajtófélfának karba tett kézzel. Kobakját oldalra döntötte, és úgy nézte, ahogy lóbálom a lábaim a pult mentén.

- Na? – hisztiztem szüntelenül. – Felvette a barátnőd?

- Nem a barátnőm, de igen, felvette. Suli után átjön. Írhatnál Jayce-nek egy üzenetet, hogy csináljon magának programot.

- Felesleges, megy szemetet szedni délután azzal a kémia órás csajszival – morogtam mérgesen.

- Annabellel? – kérdezett vissza mire elfintorodtam. Nem tudtam, mi a neve.

- Az ki?

- Hát a kémia órás csajszi.

- Ja, hogy neked elmondta a nevét? – Még jobban felmérgeltem magam.

- Neked nem mondta? – tudakolta nagyokat pislogva.

- Nem igazán mondott semmit a lányról – sóhajtottam már-már dühösen. – Annyira idegesítőek vagytok mindketten! Titkolóztok itt még mindig. Nem unjátok még?

- Nem kérdezted, elmondtam volna, amit tudok a lányról.

- Mert mit tudsz? – kaptam fel a fejem a váratlanul jött információmorzsára.

- Azt, hogy állítólag kedves és jó fej. Na, meg nagyon is ember, és ezért Jayce vonakodik közelebb kerülni hozzá újabban, pedig a lány már tavaly is nyitott felé állítólag. Sőt – bökött felém mutatóujjával. – Volt is valami köztük.

- A mocskos... – suttogtam elképedve. – Nem is mondta!

- Anabell áthívta magához, és filmeztek – kacsintott rám, mire egyből leesett az állam. Mit fog tőlem kapni az öcsém, amikor hazaér, amiért eltitkolta előlem, hogy volt valakivel.

- Ezt nem hiszem el! Nem is említette, hogy lenne akárki! – Kicsit elszontyolódtam, azt hittem, Jayce-szel mindent megosztottunk egymással annak idején. Ezek szerint csak én voltam vele mindig kéretlenül nyitott.

Nathan ellökte magát eddigi helyéről, majd megállt előttem, és ujjai közé fogta államat.

- Mondd el, hogy mégis miért akadtál ki már megint – szegezte nekem a kérdést. – Vagy szeretnél még pletykálni, hogy lenyugodj?

- Egy perc alatt felidegesítettél azzal, hogy fejből tudod Evelyn telefonszámát. Mégis ki emlékszik az exe számára szándékosan? Fogalmam sincs, mi Aaron száma, nem mintha annyira sűrűn hívtam volna. De akkor is! Ez tiszta gáz.

- Luna, nem tudtam, hogy ennek van bármi jelentősége számodra, de akkor sajnálom. Nem akarok vitatkozni veled. Szeretnéd, hogy megtanuljam a tiedet is? És akkor veszek egy telefont, és felhívlak a másik szobából.

- Remek ötlet! – csaptam rá mellkasára, majd pólójánál fogva közelebb húztam, és hagytam, hogy ajkát enyémhez nyomja.