Az ujjaimmal kopogtattam az asztalom szélén, ami előtt merev háttal ültem. Csak azon járt az eszem, hogy mi történhetett Morgannel, amíg fogságban volt. Nem mertem rákérdezni, nehogy véletlenül elrontsam a jókedvét, ami a pokolkutyák látogatása után Dailan érkezésével bújt elő. Úgy tűnt, eléggé megkedvelték egymást, ami alapesetben egy pozitív dolog volt, mégsem voltam felhőtlenül boldog emiatt. Dailan képtelen volt megvédeni őt a rá leselkedő veszélyektől.

Morgannek a saját apja fenyegette az életét, ami visszataszítóan ismerősen csengett. Én is voltam így egy időben. Mégsem tudtam haraggal tekinteni édesapámra, miután feláldozta értem az életét végül.

Felsóhajtottam, majd hátradőltem, és karba fontam a kezemet mellem alatt.
Zavart a nyugalom, ami ma este körbejárta otthonunkat. Natalie elaludt a vendégszobában, Jayce és Anabell Jayce szobájába vonultak el, miután együtt megvacsoráztunk. Lucifer pedig Jonathanre felügyelt a nappaliban.

Lilith fiai lassan egy hónapja nem jelentkeztek, a feszültség pedig kúszott fel az elmémbe a bizonytalan jövő látképétől. Le akartam számolni velük, hogy utána csendben retteghessek az önző döntésem miatt, amit ma meghoztam Nathannel kapcsolatban. Nem kellett volna elgyengülnöm, de már teljesen mindegy volt. Igazából sosem volt kérdés, hogy vele szeretnék-e lenni. Leginkább az bántott, hogy nem volt helyes.

Határozottan önző voltam, mégsem érdekelt különösebben, amikor besétált a szobámba, majd oldalra döntött fejjel rám mosolygott.
Ahogy ajka felfelé kunkorodott, miközben engem nézett elfelejtette velem az összes kétségemet. Csak rá bírtam koncentrálni, mintha megszűnt volna körülöttem az egész világ, de ő mégis ott állt arra várva, hogy megszólaljak.

Egy szál fekete pólóban volt és egy melegítőben, mégis úgy éreztem, hogy ennél vonzóbbat én még életemben nem láttam. Kellően meg is bámultam legalább kétszer arcától egészen a lába aljáig. Sosem értettem, hogy mitől lesz valaki ennyire csodálatos egy másik ember számára, amíg bele nem szerettem az előttem összevont tekintettel engem vizslató fiúba. A gyémánt szeme ragyogott, amitől a szívem azonnal hevesebben kezdett verni.

- Hoztam neked valamit! – jelentette ki huncut mosollyal. – De eléggé meg fogsz tőle rémülni. – Jaj ne!

- Mit? – érdeklődtem félénken. El sem tudtam képzelni, hogy már megint mi lehetett az, ami teljesen ki fog akasztani. Még a piros Ferrari-s incidensen sem tettem túl magam teljesen. Bár a Ferrarit eldugtuk a garázsba, ahol régen anya autója állt, mégis úgy éreztem, bárki elmegy a házunk előtt, árgus szemekkel figyeli a garázsajtót.

Nathan elém lépett, majd felém nyújtott egy papírzacskót. Szemöldököm egyből felszaladt, majd bizonytalanul belenéztem. Egy gyűrű volt benne. Kétségbeesetten pillantottam fel rá. Arcomra lehetett írva a döbbenet, mert egyből leguggolt elém, és combomra tette a kezét.

- Ez nem az, amire gondolsz – mondta halkan.

- Mi ez? – nyeltem nagyot, mire ismét felkunkorodott ajka, majd megfogta a tenyerem, és az ágy mellé vezetett. Ott leültett a szélére, majd felém fordulva mellém helyezkedett.

- Szeretnék mondani valamit – kezdett bele, mire érdeklődve a szemébe pillantottam, mégis rettegtem, hogy mire akar ezzel kilyukadni. – Mondhatom, itt vagy?

- Igen – nevettem fel. – Csak letaglóztál.

- Az nem baj – simított végig a kézfejemen, vett egy nagy levegőt, majd bele is kezdett. – Tisztában vagyok vele, hogy sok csalódást okoztam neked, Eleanor, főleg, amikor kiderült, hogy hazudtam neked. Már említettem, de ha megváltoztathatnám, akkor már az elején azzal kezdeném, hogy ki vagyok, mert nem ezt érdemelted. Ennek ellenére te mégis mellettem döntöttél, ha jól számolom, akkor legalább már hatszor, ami meglepő, és egyben talán kicsit őrültség is a részedről. Sokkal jobbat érdemelnél nálam. – Hangja véresen komolyan csengett, amitől egyből szorosabban kezdtem összeszorítani a szám. – Valakit, aki nem ennyire körülményes, és nem leselkedik rád ennyi veszély mellette. – Megrántotta a vállát, mintha ez nem számított volna. – Engednem kellett volna, hogy apád elvigyen Morgantől az angyalokhoz. Akkor most nem ülnénk itt, és nem kéne azon gondolkodnom megállás nélkül, hogy vajon komolyan végleges döntést hoztál-e mellettem. Vannak kétségeim – vallotta be, majd folytatta. – De én már nem bánom ezt az egészet. Inkább egyen a fene azért, mert ennyire szeretlek, mintsem azért, mert meg sem próbáltam veled lenni. Úgyhogy ebből az egészből azt próbálom kihozni, hogy te vagy életem szerelme, Eleanor, és másra sem vágyom, csak arra, hogy veled legyek, örökre. – Kifújta a levegőt, de még mindig nem hagyta abba. – Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, amikor először megcsókoltál Mason City-ben, hogy kit érdekel egy szaros prófécia? Ezt érzem most én is. Nem érdekel, annyira leszarom, hogy ha kell, akkor inkább én magam fogom a földdel egyenlővé tenni ezt az egész kibaszott világot, aztán nézelődhetnek majd odafent a megjövendöléseikkel együtt. – Kicsit megrémültem, mégis kuncogás tört ki belőlem, ahogy beszélt. Felvonta szemöldökét, majd megint megszólalt. – Ez részemről feléd egy ígéret gyűrű. Mindig a tiéd lesz a szívem és a lelkem. Ma, holnap, két hét múlva és tíz év múlva is. Ez sosem fog megváltozni, hiába akaratoskodsz, és próbálsz meg eltaszítani magadtól. Nem fogom hagyni, itt leszek a nyakadon, és az agyadra fogok menni! – Ismét kitört belőlem a nevetés. – Úgyhogy... már csak az a kérdés, hogy elfogadod-e, vagy inkább elhajtasz a francba?

- Egyrészt elmehetsz a francba, amiért rám hoztad a frászt – feleltem mosolyogva. – Másrészről pedig az előbbi elmondásod alapján nem nagyon hagysz nekem más választást, mint veled lenni – kuncogtam ismét. – Ami nem baj, mert én is ezt szeretném. Rohadjon meg mindenki – rántottam vállat. – Végignézzük, ahogy miattunk perzselődik fel a föld. Végtére is gonosz démonok vagyunk, vagy nem? – vigyorogtam rá, mire elkapta az arcom, és úgy húzott magához, hogy megcsókoljon.
Ajka majd' felfalta az enyém. Már én sem bántam semmit, ahogy kezei közt belemosolyogtam a csókunkba. Nathaniel az enyém volt, és nem terveztem átengedni másnak.

- Szeretlek – lehelte, amikor elhúzódott tőlem, majd a markomban tartott papírzacskóra pillantott.

Elvigyorodtam, majd kinyitottam a tenyerem, és az eddig benne szorongatott csomagból beleejtettem a gyűrűt.

Ujjaim közé vettem, és magam elé tartottam, hogy jobban szemügyre vehessem. Csodálatos volt. Fehéraranynak tűnt első ránézésre, középen egy kis gyémánt csillogott benne, körülötte még néhány kisebb kő kör alakban helyezkedett.

- Nagyon szép – mosolyogtam rá. – Köszönöm.

- Szívesen, gyönyörűm – puszilta meg az arcom. – Szabad? – pislogott rám várakozva elragadó kék szemével, mire bólintottam. Kivette a tenyeremből az ajándékot, és felhúzta az ujjamra, majd maga felé fordította a kézfejem, és nézegette egy darabig.

- Elárulhatnád honnan tudod a méreteimet – érdeklődtem az ujjamon lévő gyűrűre utalva. A karkötőt is eltalálta, most meg ezt is. Félelmetes.

- Az maradjon az én titkom. – Ajka játékos mosolyra húzódott. – Jól áll egyébként, főleg, hogy tőlem van.

- Nagyon megharagudnál rám, ha nem a kezemen hordanám, hanem mondjuk egy láncon a nyakamban? – vetettem fel szégyenlősen. Nem szerettem volna, hogy bárki azt higgye, hogy eljegyeztek. Nem azért, mert szégyelltem volna Nathanielt, egyszerűen csak nem akartam kérdések hadába ütközni. Na, meg amúgy sem voltam az a gyűrűs fajta.

- Ott hordod, ahol akarod – rántott vállat, mire ismét elmosolyodtam, majd felálltam, és az éjjeliszekrényhez lépve előkapartam egy ezüst láncot. Ráfűztem a gyűrűt, majd elé álltam, és a kezébe adtam. Ezután megfordultam, és elhúztam a hajam az útból. Nathan összekapcsolta hátul, majd nyomott egy puszit a nyakamra. Visszafordultam felé, majd felpipiskedtem, hogy még egyszer megízleljem puha ajkát. Tenyerét szorosan derekamra szorította.
A romantikus pillanatot egy bátortalan kopogás szakította félbe.

Felsóhajtottam, majd mellkasára döntöttem a buksim, és úgy vártam az érkezőt.

- Én...én...én... - nyitott be Dailan remegő hangon.

 - Dailan! – szólt neki Nathan. – Vegyél egy mély levegőt! – A fiú rászegezte rémült tekintetét, majd úgy tett, ahogy Nathan kérte tőle. – Most mondd! Hátha jobb lesz.

 - Lucifer Nagyúr küldött, hogy szóljak nektek, hogy fáradjatok le hozzá – darálta le, mire elnevettem magam. Valóban sikerült egyben kinyögni egy mondatot.

 - Látod? – küldött felé Nathan egy vigyort. – Tudsz te beszélni, ha akarsz!

 - Igen – bólintott Dailan, majd azonnal ki is fordult az ajtón.

 - Mit akar? – vontam össze szemöldököm, mire Nathan megrántotta vállát nemtörődöm módon, majd összekulcsolta kezünket, és levezetett minket a nappaliba, ahol Lucifer karba font kezekkel várt már ránk.

 - Nathaniel! – mennydörögte. – Az imént hallottam, hogy a földdel akarod egyenlővé tenni ezt a... kibaszott világot. Megtudhatnám, hogy miért?

 - Legközelebb ne hallgatózz, és akkor nem lesz szükség rá, hogy számon kérj – vetette oda Nathan, mire Lucifer arca megkeményedett.

 - Ide figyelj, fiú! Ne fenyegetőzz ilyenekkel, mert még a végén elhiszem!

 - Apám, nyugodjál meg. Nem csinálok semmit – nyugtatta meg, majd végül egy félmosollyal a száján hozzátette. – Egyelőre.

 - Nathaniel! – Zaklatott hangjára felkuncogtam, mire Lucifer szeme vérvörössé vált. – Vicces, leány? Szerinted ez nevetséges? A világ pusztulása mókás számodra?

 - Apám! – szólt Nathan erélyesebben. – Ne legyél már ennyire dühös állandóan! Nincs miért aggódnod!

 - Nincs? – ordított rá Lucifer keményen. – Mióta megszülettél mást sem csinálok, te szenvtelen, elkényeztetett gyermek!

 - Elkényeztetett? – csattant fel Nathan. Írisze éjfeketévé alakult, majd elengedett, és egyenesen apja elé lépett, megragadta a vállát, és belenézett a szemébe. Lucifer eltátotta a száját, ahogy fia mutatott neki valamit. Engem is érdekelt volna, hogy mi lehetett az. Talán három percig tartott a dolog. A végén Lucifer hátralépett, arckifejezése komoly volt, mégis mintha fájdalmat láttam volna átsuhanni szemében.

 - Sajnálom, fiam – mondta végül nyugodtabb hangnemben. – Nem ezt érdemelted. Az én hibám, hogy hagytalak ezen keresztül menni. Talán ma már máshogy cselekednék, de akkor csak és kizárólag a bosszúm vezérelt. Azt hittem, hogy Lilith kegyesen fog bánni veled, de tévedtem. Annak a számító kígyónak semmi sem volt kedves az életben, még a saját gyermekei sem. – Arcára kiült a méreg, ahogy beszélt Nathan édesanyjáról. – Nem is értem, mire számítottam, miután olyan kegyetlenül lemészárolta Ahira-t. Mindössze húsz éves volt az első leányom, amikor elvette az életét oly kíméletlenül.

 - Sosem említetted még a nevét – motyogta Nathan. Apja szavai eléggé szíven ütötték, mert csak elkeseredetten bámult maga elé, már egyáltalán nem tűnt idegesnek. – És a fiú? Őt hogy hívták?

 - Róla neveztelek el, gyermek – felelt Lucifer. – Nathanael volt a neve.

 - Nem tudtam – ráncoltam szemöldökét Nathan, majd hátrapillantott rám, aztán vissza apjára. – Jól van, fiam – legyintett a sátán. – Menjetek! Romantikázzatok, vagy amit akartok – csóválta meg fejét, majd elfordult az ablak felé, és kinézett rajta.

Nathan rosszallóan megrázta a kobakját, majd megragadta a tenyerem újból, és felmentünk a
szobámba.

Megtorpantam a küszöbön, ahogy a babarózsaszín falakra néztem. Annyira zavart az árnyalat, mert már rég nem voltam az a kedves, naiv kislány, aki Colonie-ba költözött. Igazából a szoba
elrendezése sem tetszett. Tulajdonképpen mindennel bajom volt.

 - Most mit állsz ott? – tárta szét karját Nathan várakozva.

 - Átrendezzük a szobát! – jelentettem ki határozottan, majd odamentem az asztalomhoz, és elkezdtem lepakolni róla a cuccokat a székre. Végül leszaladtam egy kukazsákért, és abba söpörtem bele a sok indokolatlan papírt, tollat és talán még egy ollót is. Ledobtam a zsákot az ajtó elé, majd csípőre tett kézzel megálltam középen.

 - Luna – szólított Nathan, mire felé kaptam pillantásom elgondolkodva. – Minek rendezkedsz?

 - Hánynom kell ettől a szobától! – szögeztem le. – Ez nem én vagyok – mutattam körbe. – És az elrendezés sem tetszik.

 Nathan felsóhajtott, majd leült az ágy szélére.

- Ne ülj! – pirítottam rá. – Ott az az asztal – böktem az íróasztalomra, amit nemrég leürítettem. – Vidd ki innen a fenébe. Tedd le a folyosóra valahol!

 - Hol fogsz akkor tanulni? – kérdésére megforgattam a szemem, talán még fújtattam is egyet.

- Majd az ágyon! – feleltem. – Megtennéd, hogy kiviszed?

 - Kinyitnád az ajtót? – fejem csóválva kitártam, mire az asztal magától megemelkedett, és kirepült a folyosóra. – Megfelel? – tudakolta vigyorogva.

 - Igen! Most kelj fel onnan, fogd azt az ágyat, és tedd át ehhez a falhoz, ahol az asztal volt. Az ágy háttámlája legyen az ablak felé a sarokban – utasítottam tovább, mire nagy levegőt vett, majd felkelt, és mellém sétált. Felemelte az ágyat láthatatlan erejével, majd pontosan letette oda, ahova kértem.

 - Parancsolj – csóválta fejét.

 - A szekrényt rakd át az ajtó bal oldalára! – Amíg Nathan megtette, addig áthúztam a kör alakú, bolyhos szőnyegem az ágy bal oldalához, ugyanis a jobb teljesen a falnak volt tolva.

 - Eleanor, szerintem ez egy rosszabb lesz – fintorgott, miközben körbefordult az új elosztást kémlelve.

 - Nem! – Szinte kiáltottam. – Nekem tetszik!

 - De innen nem is fogod látni a TV-t – emelte felé tenyerét. – Konkrétan az ágy fölötti falon van.

 - Igazad van – válaszoltam, majd bebújtam a készülék alá, és elkezdtem kikötni onnan. Miután kihúztam a kábeleket megláttam, hogy bizony a fali-konzol a falba volt csavarozva, így csípőre tett kézzel megfordultam. – Kéne egy csavarhúzó.

 - Mégis minek? – vonta össze a szemöldökét. – Mit szeretnél?

 - Ki kell csavarozni azt a fali konzolt a helyéről – hozakodtam elő problémámmal, mire ismét felsóhajtott, majd odalépett, hogy megnézze, miről beszéltem. A csavarok megremegtek, majd egyszerűen kirobbantak a falból. Alig bírtam elhajolni az egyik elől, ami felém repült. – Nathan! – kiáltottam rá. – Majdnem megöltél!

 - Azért remélem, ezt te sem gondoltad komolyan – fordult felém a TV-vel a kezében, majd kivitte a folyosóra.

 - Nath, minden oké nálatok? – hallottam meg Jayce hangját kintről, mire kikukucskáltam, és küldtem felé egy elég szúrós pillantást.

 - Persze, Jayce – rázta fejét Nathan engem a folyosóra tolva. – Eleanor úgy gondolta, hogy szét kell bombázni a szobát, mert nem tetszik neki – lépett be félig elém.

 - Azért ez elég bántó – közölte Jayce, miközben oldalra dőlt, hogy rám tudjon nézni. – Azt mondtad, hogy tetszik!

 - Azóta már nem! – vágtam rá. – Idióta ez a babarózsaszín. Át fogjuk festeni feketére!

 - Jesszus – mormolta öcsém. – Inkább megyek, sok sikert, haver! – mondta Nathannek, majd visszament szobájába, és bezárta az ajtót.

Én is visszatrappoltam a sajátomba, majd körbefordultam középen, és elégedetten bólintottam. Határozottan jobban tetszett, mint a régi elrendezés.

A tükrömet még áthelyeztem a megüresedett falhoz, és a babzsákomat az ajtó jobb oldalára tettem. Így már tökéletes volt.

 - Minek ekkora hely? – kérdezte Nathan összevont szemöldökkel. – Táncolni akarsz megint?

 - Táncolhatunk – kuncogtam, majd odaléptem elé, és bal vállára tettem a bal kezem, míg a jobbat a levegőben emeltem, és vártam, hogy megfogja.

 - Mit csinálsz? – értetlenkedett.

 - Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz – sóhajtottam. – Fogd már meg a derekam! – Mindkét kezét a derekamra tette mire megforgattam a tekintetem. – Te sosem táncoltál senkivel?

 - Eleanor, mégis hol kellett volna táncolnom? A pokolban? – háborgott, mire egyből megsajnáltam. Kíváncsi lettem volna, mit mutatott az apjának, amire elszégyellte magát a sátán. Szándékomban állt rákérdezni, de előbb elhatároztam, hogy megtanítom keringőzni.

 - Akkor... - motyogtam, majd megragadtam a jobb kezét, és a derekamra simítottam, míg jobb kezemet az ő bal kezébe raktam. – Tartsd meg a kezem – mondtam neki.

 - Így? – pislogott rám nagyokat, mire elmosolyodtam. Egész jól csinálta.

 - Igen – bólintottam, majd közelebb léptem hozzá, és felnéztem a szemébe. – Az óramutató járásának irányával megegyező úton fogunk haladni. Kettőt hátra lépsz, majd kettőt előre, közben kilencven fokokat fordulunk.

 - Muszáj ezt csinálni? – ellenkezett, mire megszorítottam a kezét.

 - Igen! Ki nem tud keringőzni?

 - Most mondtad el, hogy hogy kell, így már tudok.

 - Aha... - mormoltam. – Akkor mutasd!

 - Ha egyszer megcsinálom békén hagysz ezzel? – kérdezte, mire beleegyezően bólintottam.
Aztán forogtunk egyet magunk körül, majd a végén megpuszilta a homlokom, és elvigyorodott.

 - Na, milyen voltam?

 - Igazából elég jó – nevettem, majd úgy döntöttem, hogy ingoványosabb talajra terelem a témát.
Keze még mindig a derekamon pihent, míg én immáron már két kézzel fogtam a vállát. – Nathan, mit mutattál apádnak?

 - Semmi különöset, csak egy-két emlékem a pokolból, amikor fogságban voltam – rántott vállat, de arca elkomorodott.

 - Láthatnám én is? – döntöttem oldalra a kobakom, mire hevesen elkezdte csóválni a fejét.

- Nem – felelt habozás nélkül. – Nem akarom, hogy lásd!

- De miért? – görbítettem le az ajkam. – Érdekel!

 - Elhiszem, de nem fogom megmutatni! – közölte, majd elengedett, és leült az ágyra. Még mindig buksiját rázta, azt hiszem, hitetlenkedett.

 - De én nagyon szeretném látni – foglaltam helyet mellette, és megérintettem a karját.

 - Luna – sóhajtotta idegesen. – Ez... nem olyan dolog, amit szívesen megmutatnék. Nem kell, hogy lásd. Jobb nem tudni, hidd el nekem.

 - Légyszi... - súgtam lágy hangon, mire rám kapta kék íriszét, és elég morcosan kezdte kémlelni az arcom.

 - Ne kérd tőlem ezt – mondta végül. – Nem jó dolgok ezek.

 - Tudod, hogy úgy sem hagylak békén, amíg nem mutatod meg – világítottam rá szelíden.

Nathan ismét megcsóválta a kobakját, majd elhelyezkedett törökülésen az ágyon, és felém nyújtotta a kezét.

 - Oké – egyezett bele. – Akkor gyere, élvezni fogod, ezt garantálhatom.

 Szavaira ugyan kicsit vonakodtam már, de leültem vele szemben, majd megfogtam a kezét. Felfedtem korom fekete démon szemem, mire ő is így tett. Egy darabig csak bámult rám, aztán váratlanul beszippantott egy kép.

Nathan egy elég szűk cellában kuporgott. Lába fel volt húzva, karjával szorosan átkarolta. Nem lehetett több tizenötnél.
Hangos léptekkel érkezett valaki, mire felkapta fejét. Arcáról félelem és bánat tükröződött. Ajka megremegett, amikor egy női alak lépett a ketrec elé. Magassarkú cipője miatt elég hosszú árnyékot vetett a kis Nathanre. Őt nézte, és nagyokat pislogott rá.

A nő elfintorodott, majd kinyitotta a ketrec ajtaját, és feltépte őt a földről. Karjánál fogva rángatta ki onnan, majd bedobta egy magas, szakállas férfi mellé. A másik démon sokkal testesebb volt nála. Piros szeme volt és hosszú, gyilkos karma. Beesett arca és kidudorodó homloka mintha gennyedzett volna. Elég visszataszító látvány volt.

Nathan bekuporodott a sarokba, és újra átkarolta lábait.

 - Ő fog jó modorra tanítani, ivadék – szólt hozzá a nő meglepően durva hangon, majd bevágta a ketrec ajtaját. Nathan a démont kémlelte. Éreztem, hogy remegett a félelemtől és a kétségektől. Nem akart ott lenni.

A piros szemű, méretes férfi felé tornyosult, majd elkapta a nyakát, és megszorította. Fuldokolni kezdett, de nem tudott szabadulni. Őszintén megrémültem, még akkor is, ha csak egy emlékről volt szó.
- Változz át, ivadék! – dörögte a piros rekedt hangon.

 De Nathan nem felelt, és még csak nem is tette, amit kértek tőle. Elernyedve lógott a vaskos ujjak között. A démon levágta a kőpadlóra orral előre, majd felé lépett, és belevájta körmét a hátába. Legalább tízszer végighúzta rajta. Nathan nem kiabált, még csak meg sem mukkant, pedig érezte, hogy hátából szüntelenül friss vér csorgott.

A démon ezután belerúgott egyet bakancsával, amitől a falnak repült. Eltört pár bordája, de még mindig nem nyikkant meg. Csendben tűrte a szenvedést, pedig belül már rég ordított.

 - Gyógyulj, vagy meghalsz, szolga! – vetette oda neki a piros, majd kilépett a neki résnyire nyitva hagyott cella ajtón, nagy elánnal becsapta, és elsétált.

A valóságba visszatérve tátott szájjal bámultam magam elé egy darabig. Nem akartam elhinni, hogy ő ezt napi szinten átélte, és mégis itt volt, és ennyire kedves, odaadó és szeretettel teli ember lett belőle.

Szinte rávetettem magam, és átöleltem. Úgy szorítottam a nyakát, mintha most látnám utoljára. Az emlék nem csak felkavart, hanem jól fejbe is kólintott. Ennyi szenvedést senki sem érdemelt, főleg nem az én szerelmem.

 - Annyira sajnálom – súgtam fülébe, de továbbra sem eresztettem.

 - Luna – feszítette le magáról karomat. – Mondd el, hogy tetszett, ha már kierőszakoltad.

Összeroskadva ültem előtte az ágyon. Talán igaza volt, és tényleg jobban jártam volna, ha nem látom ezt a borzalmat.

 - Nem tetszett – ráncoltam homlokom. – Szörnyű, hogy ezen mentél keresztül.

 - Túléltem – mondta, majd megsimította az arcom.

 - De miért nem küzdöttél? – érdeklődtem halkan. – Csak hagytad, hogy... - hebegtem zavartan, de nem bírtam befejezni, mert előtörtek könnyeim, ahogy Nathan fájdalmára gondoltam.

 - Ez nem az első alkalom volt – mosolygott rám, majd visszahúzott magához, hogy megvigasztaljon. – Ez legalább az ezredik. Egy idő után elfogy belőled az akarat, főleg, ha minden nap ezen mész keresztül.

 - Mi tartotta benned a lelket? – érdeklődtem szipogva. Könnyeimet törölgetve ültem az ölében.

 - Talán az, hogy tudtam, egy napon mind nagyon rá fognak baszni, és így is lett – simogatta meg a hátam, majd megpuszilta az arcom. – Most, hogy ezen is túl vagyunk, ideje lenne végre nem csinálni semmit. Pihenni. Nem gondolod?

 - Aludni akarsz? – tátottam el a szám.

 - Igen – rántott vállat. – Végül is miért ne?

 - Nem ismerek rád – motyogtam döbbenten. – Mióta nem aludtál?

 - Utoljára veled, mielőtt Rosier le akart csapni Natalie-ra. – Nagyokat pislogtam rá, végül bólogatva felálltam mellőle, és felé nyújtottam a kezem. Homlokát ráncolva nézett rám. – Gondoltam az ágyban fogunk aludni.

 - De előbb menjünk el fürdeni – javasoltam, mire elmosolyodott, majd megragadta a tenyerem, és követett a fürdőig. Ezúttal tényleg csak zuhanyoztunk. Nem volt kedvünk Lucifer haragjával szembenézni ma este. Egyébként sem szerettem volna úgy együtt lenni Nathannel, hogy az apja itt tartózkodott a házban. Legutóbb is letépte rólam a takarót, ami elég mély nyomot hagyott bennem. Nem szerettem volna újra meztelenül mutatkozni a sátán előtt.

Miután elkészültünk magamra csavartam egy törölközőt. Nathan is így tett, majd kitotyogtunk a szobám irányába. Azonban mielőtt beléphettünk volna, megcsapta a fülem egy furcsa, nyögéshez hasonlító hang.

Összevont szemöldökkel lestem Nathan felé, aki csak vállat rántott.

Odatipegtem Jayce szobája elé, majd hallgatózni kezdtem, de Jayce és Anabell halkan beszélgettek. Végül anya régi szobája elé mentem, majd eltátottam a szám. Tudtam, hogy
Morgan volt bent, és Dailennel csinálnak valamit.

Nathan mellém lépett, majd lehajolt, és alig hallhatóan a fülembe súgott.

 - Komolyan itt fogunk állni, míg dugnak?

 - De miért dugnak? – sziszegtem a szélnél is csendesebben. – Dailan komolyan kihasználja Morgant? – Kezdtem egyre jobban felpaprikázni magam, ahogy ott toporogtam. Nem elég, hogy a barátnőm majdnem egy teljes hónapig Lilith fiainak fogságában volt, most meg Dailan kóstolgatta.

 A kilincs felé nyúltam, mire Nathan elkapta a karom, és jelentőségteljesen megcsóválta a fejét.

 - Eleanor – suttogott. – Hagyd őket! Te sem örülnél fordított esetben, nem?

 - De ott vannak a ruháid is! – feleltem csöndesen.

 - Nem baj, gyere már! – mondta egyre idegesebben, de ezúttal sem hallgattam rá. Magabiztosan bekopogtam, majd egyből ki is tártam az ajtót. Dailan szinte leugrott Morganről, aki meztelenül feküdt az ágy kellős közepén. Amint meglátott minket, magára tépte a takarót, majd felült, és egy félénk vigyort villantott.

 - Beszálltok ti is? – kérdezte kuncogva. Amint lenéztem magamra egyből rájöttem, hogy miért kérdezte ezt. Ott álltam előtte egy szál fehér törölközőben.

 - Nem – feleltem, de nagyon nehezen tartottam vissza a röhögést. – Csak ruhákért jöttünk volna. Sajnálom, ha megzavartunk titeket.

 - Ugyan – legyintett Morgan. – Nem gáz, majd folytatjuk, ha kimentetek.

 Dailan kikukucskált az ágy mögül, arcáról le lehetett olvasni a pánikot, miközben engem kémlelt, ahogy ott álltam mezítláb, egy fehér törölközőben.

 - Bukj csak inkább vissza az ágy mögé, Dailan! – szólt rá Nathan elég dühös hangon, mire nem bírtam tovább visszafogni magam, kiszakadt belőlem a nevetés. Alig bírtam magamon tartani a törölközőt, annyira rázkódtam.
Nathan kikapott valami ruhát a szekrényből, majd megragadta a csípőm, és lényegében maga elé emelt.

 - Bocs, Morgan, folytassátok csak, mi megyünk is – vetette oda, miközben engem magával cipelve kioldalazott az ajtón, és lábával bevágta. A szobáig cipelt, ahol ledobott az ágyra, majd mérgesen magára vett egy pólót, és egy gatyát.

 - Szerintem vicces volt – kuncogtam, miközben a szekrényem elé szökkentem, és fehérnemű után kezdtem kutatni. Amikor megtaláltam a megfelelőt egyből bele is bújtam, majd legörbített ajakkal fordultam Nathan felé. – Nem tudod, hogy hol van a kék szivecskés pizsamám?

 - Én? – tágult ki szeme csodálkozva. – Honnan tudnám, Eleanor?

 - De abban akarok aludni! – erősködtem, majd kutatni kezdtem, de hiába. Elnyelte a szekrényem, vagy a szennyeskosár.

 - Gyönyörűm – szólt gyengéden. – Kérlek, csak vegyél fel valamit, és gyere ide hozzám.

 - Nincs egy göncöm sem – hüledeztem a szekrény előtt, ahogy körvonalazódni kezdett, hogy egyik ruhám sem volt alkalmas alváshoz.

 - Gyere ide! – mondta, mire megfordultam, és bánatosan odasétáltam. Levette magáról a pólóját, majd a kezembe nyomta. – Vedd fel, és feküdj le azonnal.

 - Meg fogsz fázni – jelentettem ki, mire felkacagott.

 - Ettől nem kell félned, inkább attól, hogy egy másodpercen belül berántalak ide magam mellé, ha nem iparkodsz.

Nagy levegőt vettem, aztán magamra húztam a pólóját. Felegyenesedtem, majd hátrapillantottam a tükörbe. A póló leért a combom közepéig, és pont úgy festettem benne, mint egy törpe. Fintorogva bámultam magam egy darabig, majd végül Nathanre néztem.

 - Hozzak neked másikat?

 - Meg ne próbáld! – vágta rá azonnal. – Hagyd őket békén!

 - Jól van – mormoltam, majd bemásztam mellé az ágyba, és odakuporodtam meztelen mellkasára. Az illata mindent belengett körülöttem. A szívem, mintha megugrott volna, amint megéreztem.

 Amint összeszedtem magam, testünkre ügyeskedtem a takarót, visszafeküdtem vállára, majd végigsimítottam lapos hasán. A tenyerem sebhelye felett állt meg, mire felsóhajtottam, és egyből elszontyolodtam, amikor eszembe jutott, hogy miként küzdöttem érte aznap. A lelkem összefacsarodott, ahogy az emlékek ellepték az elmém. Ezek párosultak a ma este látott pokolbéli élménnyel, és egyből elkezdtek csorogni a könnyeim.

 - Mi a baj? – érdeklődött kedvesen. Kezét arcomra tette, majd megcirógatta. – Miért sírsz?

 - Csak... - szipogtam - eszembe jutott ez a nap – paskoltam meg a sebhelyét. – Sosem fogom tudni elfelejteni, amikor meghaltál előttem.

 - Nem baj – simogatta meg hátam. – Majd feldolgozzuk közösen a traumát. Ha jól emlékszem te is meghaltál már előttem. – Felkuncogtam sírás közben, majd felültem, hogy letöröljem a könnyeim, és kifújjam az orrom.

 - Befejeztem! – mondtam határozottan, utalván a kislányos bőgésre, majd visszafeküdtem előző helyemre, és szorosan hozzábújtam. – Kapcsold le a villanyt! – utasítottam.

 - Rendesen kiaknázod a képességeimet – mormolta, majd ezzel lekapcsolta a villanyt erejével.

 - Ha már voltam olyan kedves, és felélesztettelek, hogy megkaphasd őket, akkor legalább legyen valami haszna is, ne csak fejeket tépkedj, jó? – elégedetlenkedtem elég morcosan.

 - Mert a villany lekapcsolás hasznos?

 - Oda is sétálhattál volna – jeleztem neki, mire felnevetett, majd szorosan átölelt.

 - Szeretlek – puszilta meg a hajam, mire eszembe jutott egy kérése.

Megköszörültem a torkomat, majd megemeltem a kobakom, hogy a fülébe súghassak:

 - Baszottul szerelmes vagyok beléd, Nathaniel – vigyorogtam, majd visszahajtottam kobakom a vállára.

***

A reggeli ébredés maga volt a keserves kín, amikor megemeltem a kobakom, és úgy éreztem, hogy menten elhányom magam. Kábán kimásztam Nathan mellől, ő még aludt, amikor bezárkóztam a fürdőbe. Nem tudtam, hogy most tényleg kijön-e belőlem a vacsora, vagy csak úgy éreztem. Talán negyed órát álldogálhattam tehetetlenül kellős középen a WC-t szuggerálva, amikor a hányingerem átfordult gyomorforgató éhségbe. Megráztam a fejem, majd leslattyogtam a lépcsőn. Lucifer a konyhában álldogált, és engem fürkészett, miközben Jonathant etette éppen.

 - Hajnali öt óra, leány – mondta összevont szemöldökkel. – Mégis hova készülsz?

 - Enni – jelentettem ki, majd kitártam a hűtőt, és kivettem belőle némi felvágottat, sajtot és salátát. Készítettem egy szendvicset, majd leültem az asztalhoz, hogy jóízűen elfogyasszam.

 - Gyanús vagy – sóhajtotta Lucifer. – Miért eszel?

 - Mert éhes vagyok? – pillantottam rá két falat között. – Baj?

 - Tán gyermeket vársz? – kérdésére majdnem kiköptem a számban lévő ételt.

 - Nem tudok róla – feleltem, miután végül csak lement épségben.

 - Akkor bizonyosodj meg róla minél hamarabb! – utasított, mire megforgattam a tekintetem.

 - Nem vagyok terhes – közöltem mogorván. – Már meggyőződtem róla, nagyjából három nappal ezelőtt?

 - Valóban? – húzta fel szemöldökét. – Ugyan miért volt rá szükség?

 - Csak úgy – rántottam vállat. Nem volt ínyemre ez a beszélgetés egyáltalán. – A lényeg, hogy nem kell emiatt aggódj.

 - Értem, leányom – válaszolt még mindig gyanakvón. – Akkor nincs tervben a világ elpusztítása a napokban?

 - Mi van? – morogtam tovább. – Nem tudom, miért kérdezel ilyeneket. Nem, nincs tervben.

 - Örömmel hallom – bólintott. – Ez esetben nem fárasztalak tovább. Megyek is a dolgomra. További... jó étvágyat.

 - Aha... - motyogtam. – Köszi.

A felettébb kellemes társalgás után hamar befejeztem a reggelit, majd visszabotorkáltam a szobámba. Nathan még mindig békésen aludt.

Olyan elképesztő volt így látni, mert annyira ritka pillanatok egyike volt. Annyira meghittnek, háborítatlannak és harmonikusnak tűnt ebben a percben. Bármit megadtam volna érte, hogy lássam mi zajlik benne éppen.

Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen láthatom, ha nagyon akarom. Vajon megharagudna, ha belelesnék az álmaiba?

Nem szerettem volna felébreszteni, ezért az ágy előtt állva hívtam elő démon szemem. Erősen koncentráltam, és vártam, hogy megérkezzek. Olyan régen csináltam, hogy szinte fejbe kólintott, amikor bejutottam.

Egy ablakszerű keret előtt álltam az elméjében. Közelebb léptem, de nem akartam felzavarni, így nem igazán csináltam semmit, csak leskelődtem.

Nem voltak zajok egyáltalán, csend honolt mindenhol. Aztán megpillantottam a saját arcom Nathan szemén keresztül. A hajam ki volt engedve és mosolyogtam. Szinte éreztem az összes felém irányuló szeretetét abban a röpke másodpercben, amíg tartott az egész utazás.

Pislogtam párat, hogy visszatérjen zöld tekintetem, majd mosolyogva visszamásztam mellé az ágyba, és szorosan átöleltem.

A tudat, hogy én voltam az agyában, és rólam álmodott minden kétségemet elrepítette, ami az elmúlt hetek alatt megfogalmazódott bennem. Döbbenetes volt átélni, hogy minden felém idézett szava a szerelméről igaznak bizonyult. Lubickoltam a boldogságban, ahogy lehunytam a szemhéjam, és kézzel lábbal magamhoz szorítottam az embert, akit a világon a legjobban szerettem.