Immáron este fél tizenegy múlhatott, de Nathan még mindig nem volt sehol a délutáni veszekedésünk óta. Felhívni nem igazán tudtam, mert ennek a szerencsétlennék még telefonja sem volt. Aggódva járkáltam fel-alá a folyosón. Morgan fél órája lefeküdt aludni, Dailan pedig őrt állt a szobám előtt.
Dailan lassan tíz perce figyelte, ahogy felpaprikázva mászkálok ide-oda, végül megszólalt.

 - Menj, és keresd meg – javasolta szelíden, mire megtorpantam.

 - Csak még jobban kiakad, ha utána megyek – feleltem halkan, majd folytattam a feszült sétálgatást.

 - Szerintem meg menj utána. Örülni fog.

 - Te aztán honnan tudhatnád? – támadtam neki. – Azt sem tudtad pár hónapja, mi az az együttérzés, Dailan!

 - De azóta már megismertem, és ha magamból indulok ki, nekem biztos jól esne, ha egy ilyen helyzetben utánam jönne az, aki megbántott.

 - Tudod mit? – fordultam felé. – Igazad van. De ha még jobban megharagszik, amiért ezt tanácsoltad szinte biztosan újra megfojtalak – fenyegettem idegesen, majd sarkon fordultam, és kiszaladtam a hátsó kertbe.


Elég sötét volt a mai éjszaka, még a holdat is bánatos bárányfelhők takarták.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem láthatott meg kitártam szárnyaimat.

Elrugaszkodtam, és felröppentem a felhők közé. Magabiztosan csapkodtam fekete paripáimmal, szinte kielégítő érzés volt használni őket.
Teleszívtam tüdőmet a kellemes, hűvös éjszakai levegővel, majd körberepültem a város fölött. Igyekeztem végig a fellegek takarásában maradni.

Sejtettem, hogy Nathan a pokolban nem lehetett, hiszen Lucifer eléggé berágott ránk az elmúlt két napban. A városban sem találtam, így szomorúan leszálltam a park mellett egy kihaltabb területen. Sétáltam a fák között, miközben azon törtem a fejem, hogy mégis hol találhatnám meg a sértődött szerelmem.

Aztán végül eszembe jutott Mason City. Butaságnak tűnt, de úgy gondoltam, hogy egy próbát akár megérhetett.
Összegyűjtöttem az energiát, és egyszerűen odateleportáltam. Elég menőnek éreztem magam, amiért már gond nélkül végre tudtam hajtani egy ilyen ugrást. Nem szerettem portált nyitni, sokkal elegánsabb volt a semmiből megjelenni, ráadásul a hideg sem futkosott a hátamon tőle.

Először a park felé repültem, de hiába, végül a temető fölé, át az egész városon.

Utoljára hagytam Mary házát, ahol Nathan felnőtt. Az volt az utolsó lehetőségem.
Tudtam, hogy nem szállhatok le a ház előtt, ezért egy fának a tetejére érkeztem. Lekászálódtam róla, miután becsuktam a szárnyaim, és gyalog siettem az épület elejéhez. Belestem a konyhaablakon, de sötétség honolt odabent. Átmentem az ajtóhoz, és ott is bekukucskáltam a mellette lévő ablakon.
Ajkamra egy örömittas mosoly húzódott, amikor megpillantottam Nathant a kanapén. Rohadt jó vagyok!

Halkan nyomtam le a kilincset, de úgyis tudtam, hogy már rég tudta, hogy megérkeztem.

 - Szóval már követsz is? – szegezte nekem a kérdést, miután becsuktam az ajtót.

 - Aggódtam – tártam szét a karomat tehetetlenül.

 - Feleslegesen – mondta semlegesen. – Visszamentem volna.

 - Mit keresel itt? – érdeklődtem halkan.

 - Itt töltöttem az egész gyerekkorom. Megnyugtató itt lenni. Csend van, és nem zargat senki sem.

 - Értem – feleltem szelíden. – Akkor hagylak, ha egyedül akarsz lenni. – Ezzel hátat is fordítottam neki, majd ráfogtam a kilincsre.

 - Maradj – szólt utánam, mire egy apró mosoly szaladt át arcomon. – Gyere ide!

Nem ellenkeztem, azonnal megindultam felé, majd egyenesen az ölébe ültem vele szemben. Átkarolta a derekam, és lágyan magához húzott. Átfontam karommal a nyakát, és hozzábújtam, mint egy kiscica a gazdájához.

 - Hiányoztál – motyogtam a nyakába.

 - Alig négy órája mentem el – felelt még mindig kimérten.

 - Igen – súgtam. – Azóta aggódom.

 - Mondtam, hogy felesleges.

 - Nathan! – elhúzódtam tőle, majd tenyeremet az arcára simítottam, hogy szemébe nézhessek.
A gyönyörű kék szempár nem csillogott. – Nem gondoltam komolyan, amit Morgannak mondtam. Sajnálom, ha megbántottalak vele. Nem volt szándékomban játszani az érzéseiddel, hiába hiszed ezt állandóan, hogy azt csinálom. Közben meg nem is, csak jó érzés tudni, hogy szeretsz engem, úgy, ahogy én is téged.

 - Jól van – mormolta, de még mindig elég szomorúan.

 - Ennyire megharagudtál?

 - Nem, csak kezdem elveszíteni az irányítást a dolgok felett. Megint minden szétcsúszik. Jobbnak láttam eljönni, amíg kitombolom magam – Halkan beszélt, és elég ridegen.

 - Sikerült? – érdeklődtem, majd végigsimítottam arcán ujjammal.

 - Nem! – jött a hűvös válasz, mire felsóhajtottam.

 - Hogy deríthetnélek jobb kedvre?

 - Azt hiszem, most sehogy – motyogta.

 - Akkor most mi lesz? – érdeklődtem. – Itt fogsz duzzogni egész éjszaka?

 - Ja.

 - Jó veled beszélgetni – húztam oldalra a szám, nem tetszett, hogy ennyire morcos.

 - Nem muszáj beszélgetned velem.

 - Hallod, áruld már el mi bajod van! – szóltam rá a kelleténél szigorúbban.

 - Ha azért jöttél, hogy veszekedjél velem, akkor akár mehetsz is – mondta közönyösen, majd egyszerűen lerakott az öléből maga mellé.

 Sértődötten pattantam fel.

- Jó, akkor szia! – kiáltottam felháborodva, majd nagy léptekkel kiviharzottam a házból, még az ajtót is jól becsaptam magam mögött.

 A járdán torpantam meg, és visszanéztem. Az ablakon keresztül pont ráláttam Nathanre. Lehajtott fejjel ült, annyira szomorúnak tűnt innen, hogy egyből megbántam, hogy ott hagytam, még akkor is, ha elég bunkón viselkedett. Tényleg nem azért jöttem, hogy idegesítsem, vagy veszekedjek vele. Egyszerűen csak meg akartam vigasztalni.

Felnyögtem kínomban, majd visszafordultam. Miután beértem, megálltam a csukott ajtó mögött, és karba fontam a kezem.

 Nathan rám emelte kék pillantását, majd vissza a szőnyegre. Nem úgy tűnt, mint akit érdekelt, hogy ott álltam előtte.

 Megforgattam tekintetem, majd kelletlenül odasétáltam mellé, és leültem. Megfogtam a kezét, de nem szóltam semmit.

 - Nem haza indultál? – kérdezte egy idő után.

 - Meggondoltam magam – jelentettem ki nyugodtan.

 - Miért? – Még mindig nem nézett rám, csak maga elé.

 - Mert tényleg nem veszekedni jöttem, ha kell itt ülünk reggelig csöndben. De legalább együtt –
rántottam vállat. Valóban nem érdekelt, vele akartam lenni, és támogatni.

 - Szeretlek, Eleanor – jelentette ki teljesen váratlanul.

 - Én is szeretlek, Nathaniel – válaszoltam. – Azért vagyok itt.

Végre megmozdult. Óvatosan odébb húzódott, majd az ölembe hajtotta a fejét. Ujjaimat barna hajába simítottam, és lassan simogatni kezdtem.

Talán egy fél órán át feküdt így mellettem mozdulatlanul, majd végül felült, és rám emelte gyémántkék tekintetét.

- Nem értelek – mondta. – Én biztos nem maradtam volna itt a helyedben, azt hiszem. Sőt, korábban is ott hagytalak. Miért gondoltad meg magad?

 - Mert nehéz időszakon mész keresztül, és nem hiszem, hogy arra van szükséged, hogy egyedül légy. Azt akarom, hogy azt lásd, hogy melletted vagyok, és támogatlak. Nem azt, hogy az első pillanatban kihátrálok mögüled – magyaráztam érzéseimet.

 - Eddig még egyszer sem futamodtál meg, bármiről is volt szó – rázta meg a kobakját értetlenül. – Hogy érezhetném ezt, amikor képes voltál odavetni magad elém, hogy téged döfjenek le helyettem? Azt sem raktam még össze, hogy egyáltalán honnan tudtad, mire készül az öcséd.

 - Csak tudtam – feleltem halkan. – Nem igazán gondolkodtam akkor, csak cselekedtem.

 - Sosem fogom tudni megbocsátani magamnak, amiért hagytam, hogy ezt megtedd.

 - De nem is volt befolyásod rá.

 - De igen – vágta rá habozás nélkül. – Nem kellett volna hagynom, hogy Jayce győzzön.

 - Tessék? – pislogtam összevont szemöldökkel. – Azt mondod, hogy direkt hagytad, hogy...

 - Igen – vallotta be, majd egyszerűen tenyerébe temette az arcát.

 - De miért? Hiszen az alku szerint engem megöltek volna, ha Jayce győz – hebegtem zaklatottan.

 - Dehogy öltek volna! – motyogta a kezébe. – Nem öltek volna meg, hidd el. Beérték volna velem. Apád kiállt volna melletted, szeretett téged, mindennél jobban. Nem volt kérdés számomra, hogy mi a helyes döntés. Aztán megint keresztül húztad a számításaimat. Mint mindig – sóhajtott fel, majd megemelte a buksiját, és hátradőlt a kanapén. – Tudhattam volna, hogy nem fogod annyiban hagyni. Én simán belenyugodtam volna abba, ha meghalok. Mert ha jobban belegondolok, nincs is több dolgom az életben. Megtettem amire születtem. Apám visszakapta a birodalmát. Az már teljesen mellékes, hogy közben mi történt – magyarázta elég leverten. – Az az igazság, hogy én sosem akartam szerelmes lenni, tudod? Aztán megláttalak, és annyira csodálatos voltál, vidám, kedves és gyönyörű. Egy igazi angyal – pillantott rám, de nem bírtam felelni sokkoló szavaitól, így folytatta. – Hagynom kellett volna, hogy Emma átadjon Belzebubnak aznap, de már akkor is úgy éreztem, hogy kötődöm hozzád. Nem voltam képes rá, nem kerülhettél azoknak a visszataszító démonoknak a kezei közé. Azt éreztem, hogy védelmeznem kell téged, lesz, ami lesz. Nem érdekeltek a következmények, pedig rohadtul nem ez volt a feladatom – megcsóválta a kobakját. – Annyira önző vagyok! – csattant fel. – Ha aznap lekerülsz a pokolba, sosem lett volna esélyem arra, hogy egyáltalán közelebb kerüljek hozzád. De én annyira akartam. Ott akartam lenni veled, és segíteni, bármit, csak ott lehessek.

 - Belzebub tudta, hogy ki vagy? – szóltam közbe összevont szemöldökkel.

 - Nem – felelt. – Mármint azt egyik ősdémon sem tudta, hogy Lucifer az apám. Azt tudták, hogy Lilith nyolcadik fia vagyok.

 - De akkor anyám miért nem tudta?

 - Édesanyádat Belzebub mindenből kizárta. Csak báb volt. Egy szükséges rossz, akire csak addig volt szükség, amíg a kezére nem adta a gyerekét. Téged. Ez végig rólad szólt.

 - Van még valami, amit elmondanál? – érdeklődtem nyugodtan.

 - Nem tudom... - mormolta, majd bólintott, és neki is kezdett. – Szóval az a lényeg, hogy úgy érzem, hogy nincs értelme az életemnek. Csak azért vonszolom magam itt jobbra-balra, mert tudom, hogy mennyire ragaszkodsz hozzám. Egyébként nem igazán tenném. Inkább a halált választanám, Luna. Egyszerűen semmi értelme sincs élnem. Nincs célom. Semmi. Egyszerűen szétvet a bűntudat azért, amiért hagytam, hogy közelebb kerülj hozzám. El kellett volna kerüljelek nagy ívben, és akkor most nem lenne ez.

 - Szóval téged zavar, hogy szeretlek? – értetlenkedtem.

 - Dehogy zavar! – vágta rá azonnal. – Egyszerűen csak bűntudatom van, mert azért választottad a poklot, mert megkörnyékeztelek. Ha békén hagylak lehet, hogy rég az angyalokkal lennél, boldogan.

- De én boldog vagyok – néztem egyenesen a szemébe. – Én így boldog vagyok melletted. Sosem döntenék másképp – erősködtem, majd eszembe jutott valami. – Amúgy meg tegyük fel, hogy anyám levisz magával a pokolba aznap. Oké, előjönnek a képességeim, mindenki boldog. Bevágnak abba a hülye terembe veled együtt, hogy gyilkoljalak meg. Valószínűleg képtelen lettem volna rá. Ha pedig meg is történik, akkor ugyanez lenne a helyzet, mert nem hagytam volna, hogy halott maradj. Akkor ugyanitt lennénk, vagyis te biztos, engem meg elkapart volna apád a hátsó kertben. De így is, úgy is a pokolban kötöttem volna ki, érted? Hetven évvel ezelőtt íródott az a nyomorult prófécia! Mégis mi választásom lett volna? Ennek így kellett lennie! – bizonygattam erőszakosan, mert hittem benne, hogy jól döntöttem. – Pont ma kérdezte Morgan, hogy mitől különbözik Jayce-szel a szemünk, és nem tudtam rá választ adni neki. De szerintem egyértelmű. Dominánsabb bennem a démon, mint az angyal. De én megbékéltem ezzel, szerintem sokkal menőbb, mint Jayce-é. – A végén rámosolyogtam.

 - Érdekes felvetés – mormolta még mindig hátradőlve. – Talán igazad lehet.

 - Most, hogy kiderült, hogy amúgy full depressziós vagy, van még esetleg valami amit megosztanál? – kérdeztem.

 - Tényleg boldog vagy? – érdeklődött, miközben lassan előre dőlt, és a szemembe nézett.

 - Igen – helyeseltem mosolyogva. – Te teszel azzá, ha számít.

 - Számít – mondta. – El sem hiszed mennyire sokat.

- Felejtsd el ezt a sok bűntudatot, és baromságot. Igenis van értelme az életednek. Itt vagyunk, én, Jayce, Natalie, apád is. Mind szeretünk téged. Apád egy igazi pöcs, de amikor szükséged van rá, mindig melletted áll. Láttam, ahogy átölelt téged, amikor... meghaltam. Aki nem szereti a gyerekét nem borul így le mellé a földre, hogy támogassa a legnehezebb percben is. Bennem is akkor tudatosult, amikor ott álltam magam felett, hogy mennyien vannak, akiknek számítok, és ez csodálatos. Ez az, ami számít, Nathan. Ne azzal foglalkozz már, hogy mit kellett volna máshogy csinálni, mert úgysem tudod megváltoztatni. – Végig az arcát kémleltem, míg beszéltem. – Szóval sokunknak fontos vagy. Nekem meg különösen.

- Tudtad, hogy te vagy a leggyönyörűbb, legokosabb, legkáprázatosabb nő az egész világon? – kérdezte, miközben egy apró mosolyra húzódott a szája.

 - Ha ez igaz, akkor nagyon szerencsés vagy – vigyorodtam el.

- Tényleg az vagyok – mondta, majd nemes egyszerűséggel lenyomott a kanapéra, és megcsókolt. Forró, puha ajka gyengéden simogatta az enyémet. Miközben csókolt tenyere a combomat markolta. Felgyorsult a szívverésem heves reakciójától. Kezemmel barna hajába túrtam, lábammal átkulcsoltam a derekát, és úgy húztam még közelebb magamhoz.

Keze levándorolt a fenekemre, és végigsimított rajta, apró puszikkal lepte be az egész testem. Felnyögtem a vágytól. Napok óta nem csináltunk semmi hasonlót, és már őrülten akartam őt.

Lassan húzta le rólam a nadrágot, és vele együtt fehérneműm is, mire elvigyorodtam. Végigcsókolta szeméremdombomat, majd óvatosan széttárta a lábamat. Nyelvét végighúzta nőiességem oldalán, mire nagyot nyeltem. Aztán óvatosan továbbhaladt a legérzékenyebb pontom felé, és kényeztetni kezdte. Jobb kezemmel megragadtam a haját, és megszorítottam a gyönyörtől.

- Basszus – leheltem, mert tökéletesen csinált mindent. Elég sokáig dolgozott rajtam, kellő körültekintéssel, az élmény maradandó volt. Aztán egyszer csak elkezdte végigcsókolni a hasamat a mellemig. Lehúzta pulcsim zipzárját, majd kibújtatott belőle. Utána pólómat is levette, és kicsatolta melltartómat. Ledobta őket a földre.

Megragadtam pólója alját, és lehúztam róla. Utána egyből nadrágját kezdtem lefeszegetni róla. Amikor sikeresen meztelenre vetkőztettem rámásztam, és ráültem lovaglóülésben. Férfiassága alfelemnek feszült, amitől még jobban körözni kezdett hasamban az izgalom. Rákulcsoltam ujjaimat, majd a bejáratomhoz helyeztem, és szép, lassan beleereszkedtem.

Nathan felnyögött, ahogy megérezte, hogy bennem van. Először ráérősen kezdtem mozogni, mire belemarkolt a fenekembe, majd megfogta a tarkómat, és úgy húzott közelebb magához, hogy csókban forrjunk össze. Vállába kapaszkodva gyorsítottam a tempómon, miközben hevesen falta ajkamat. Aztán tenyerét hátamra simította, és átfordított minket, hogy ő kerüljön felülre. Mostantól ő diktálta a tempót. Karommal a hátába kapaszkodtam, és átadtam magam az élvezetnek. Behunytam szemem, és hátradöntöttem a fejem a karfára.

- Luna. – Amikor megszólalt ránéztem, de a döbbenettől hátrahőköltem. – Mi a baj? – kérdezte ijedten arcom láttán. – Fájdalmat okoztam? – Egyből megdermedt, majd egy másodperc alatt lemászott rólam.

- Nem! – kiáltottam fellelkesülve. – Menj! Menj egy tükörhöz!

- Mi? – Először nem értette, miről beszéltem, ezért felugrottam, és elkaptam a kezét.

- Hol van itt egy tükör? – sürgettem izgatottan. – Menj már oda!

Nathan felsóhajtott, majd végre elindult. A fürdőbe érve egyből belökdöstem a tükör elé. Száját tátva pislogott önmagára, és éjfekete szemére.

A karjába kapaszkodva álltam lábujjhegyre mellette, és elvigyorodtam.

- Na? – paskoltam meg izmos felkarját. – Örülsz?

- A frászt hoztad rám – pillantott le rám, majd megcsóválta a fejét. – De legalább egy kicsit hasonlítok korábbi önmagamra.

- Mutasd a szárnyaidat is, hátha azok is megjavultak! – Szinte tapsikoltam örömömben. – Gyerünk már!

Nathan elég nagy szemekkel pislogott rám, majd végül kérésemnek eleget téve kinyitotta őket.

- Meggyógyultál! – kiáltottam rá vidáman, mire felkuncogott, és megnézte magát a tükörben.

- Ez nagyon fura – jelentette ki. – Most mégis mi történt?

- Kiadtad magadból a sok rosszat! – bólogattam határozottan. – Megkönnyebbült a lelked.

Nathan vállat rántott, majd tollait becsukva megindult felém, és felkapott a földről, lábamat vigyorogva kulcsoltam dereka köré, és hagytam, hogy a falnak nyomva megcsókoljon, és ismét egymásévá váljunk.