A küszöbön toporogtam, szinte gyökeret vertem a döbbenettől. Morgant néztem és a szemét. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett vele. Még egy ember, aki egész életemben hazudott nekem? Nem tudtam, de még csak mozdulni sem mertem. Lefagytam a látványtól. Nem féltem, csak egyszerűen annyira megilletődtem, hogy szóhoz sem jutottam.

- Mi a fasz? – Jayce hangjára ocsúdtam fel.

Nathan a vállamra tette a kezét, majd belépett elém. Morgant kémlelte támadásra készen.

- Ne gyertek ide! – fakadt sírva Morgan. – Nem akarlak bántani titeket!

- Semmi baj! – mondtam azonnal, amint észbe kaptam, majd odarohantam hozzá, és leültem mellé a földre. Pontosan tudtam, mit érezhetett.

- Luna! – Pislogott rám nagy, könnyes fekete íriszével. – Mi történik velem?

- Nyugodj meg! – simítottam meg a hátát. – Minden rendben lesz!

- Te mitől vagy ennyire nyugodt? – csattant fel. – Nem látod, hogy valami szörnyeteggé változtam? Mi történik? Segíts, kérlek!

- Nem tapasztaltál még hasonlót? – érdeklődött Nathan.

- Hasonlót? – bőgött tovább Morgan. – Nem igazán.

- Hány éves vagy? – szegezte neki Nathan a következő kérdést.

- Tizenhét, miért? Számít bármit? – zokogott keservesen. Óvatosan magamhoz húztam, és megsimogattam a hátát.

- Jól van! Semmi baj, kiderítjük mi folyik itt!

- Eressz! – Morgan ellökött magától, mire hátraestem, majd átkarolta térdét, és csöndben sírdogálni kezdett. A fiúkra pillantottam, de a csodálkozó arckifejezésükön kívül más válaszra nem leltem.

Aztán Morgan teste egyszeriben megrázkódott. Fejét lehajtotta, majd fájdalmában felsikoltott. Lihegve térdelt fel, kezével támaszkodott a parkettán.

Hirtelen kapta fel a fejét, arca beesett, ajka elfeketedett, homloka mély ráncokba szaladt. Keze megnyúlt, hosszú körmét belevájta a padlóba.

Fél méterre tőle, a padlón ülve vártam, hogy megtörténjen átváltozása.

- Hátrálj, Eleanor! – figyelmeztetett Nathan. Szófogadóan talpra szökkentem, és beálltam melléjük az ajtóba.

Morgan kiegyenesedett, minket kémlelet egy darabig, majd maga elé emelte kezét. A látványtól ajka megremegett. Ismét ránk emelte pillantását, majd nyelt egy nagyot, és újabb könnycseppek csorogtak le arcán.

- Ne ijedj meg! – szólt neki Nathan. – Ez teljesen természetes.

- Természetes? – kiáltott rá Morgan dühösen, aztán elrugaszkodott, és ránk akarta vetni magát, de Nathan a levegőben megragadta képességével, majd egyszerűen visszaállította a földre.

- Hogy? – súgta Morgan. – Hogy csinálod? Nem bírok mozogni!

- Elengedlek, ha megnyugszol. Csak vegyél nagy levegőket, és minden rendben lesz – utasította egész lágy hangon. Mintha tudta volna mit kellett mondani ilyenkor.

- Oké, oké – lihegte Morgan kifulladva. – Kérlek, eressz, nagyon félek!

Nathan nagyjából egy perc után eresztette el Morgant. A lány lezuhant a szőnyegemre, nagyon szaporán lélegzett, közben meredt maga elé a földre.

- Jobban vagy? – kérdeztem, miután úgy láttam, hogy valamelyest sikerült összeszednie magát. Felnézett rám fekete szemével, és bólintott egyet lassan.

- Miért nem menekültök? – rebegte félénken. – Egy szörnyeteg vagyok!

- Dehogy vagy! – vágtam rá azonnal. – Nézd csak!

Előrébb léptem, majd leguggoltam elé, és felfedtem saját koromfekete íriszemet. Morgan hátrahőkölt a félelemtől.

- Mi vagy te?

- Angyal? Démon? Nem tudom. Mindkettő.

- Hogy lehetséges ez? Megfertőztél? – Kérdésre felnevettem.

Nem gondoltam, hogy ilyen létezne, de eléggé megzavarodtam ahhoz, hogy Nathan felé pillantsak.

- Megfertőztem?

- Eleanor, remélem felfogod, hogy ez nem egy betegség – szögezte le Nathan komoran. – Nem tudod megfertőzni. Vagy ilyennek születsz, vagy nem. Nincs több lehetőség.

- Akkor mitől lett ilyen? – kérdeztem, miközben felálltam, majd Morgan felé nyújtottam a tenyerem. Félve, de elfogadta. Felhúztam, majd végignéztem rajta tetőtől talpig.

- Csinos vagy! – küldtem felé egy bátorító vigyort démoni alakja láttán.

- Luna, kérlek, mondd, hogy nem maradok így! – sopánkodott.

- Dehogyis! – nyugtattam tovább. – Csak változz vissza.

- Hogy kell? – hebegte zavartan, miközben  keze remegett, mint a nyárfa levél.

- Csak képzeld el, hogy minden eltűnik, és csak te maradsz, Morgan, az ember – tanácsoltam.

- Határozottan fél-ivadék a lány – közölte Nathan elképedve. – Sosem találkoztam még női egyeddel. Már bocsánat, hogy így nevezlek. Nem bántásból mondtam.

Morgan vett még pár nagy levegőt, majd szép, lassan visszaváltozott. Vele együtt fújtam ki a levegőt, amikor megtörtént, és barna íriszei köszöntek vissza rám.

- Minek neveztél az előbb, Nathan? – szegezte neki a kérdést Morgan.

- Fél-ivadéknak.

- Az mit jelent?

- Azt, hogy félig démon vagy, félig pedig ember.

- Hogy lehetséges ez? Ti egyáltalán honnan tudjátok ezt? Ti is ilyenek vagytok? Luna...

- Hé – odaléptem elé, és megfogtam a kezét. – Tudom, hogy ez most elég sokkoló még, de minden kérdésedre válaszolunk, rendben? Menjünk le a nappaliba, ott átbeszéljük, hogy megnyugodj.

- Jó, rendben – egyezett bele Morgan.

Mindannyian levonultunk a nappaliba, Jayce és Nathan a kanapéra ültek, míg én a kanapé karfájára csüccsentem le Nathan oldalára. Morgan fel-alá járkált a helyiségben, aztán egyszer csak végignézett rajtunk, és felsóhajtott.

- Oké – kezdett bele. – Mondjátok el, hogy ti honnan tudtok erről, és miért nem szaladtatok el azonnal, amint megláttatok!

- Mi mind hozzád hasonlóak vagyunk – jelentettem ki magabiztosan.

- Ilyen fél.. fél.. izék?

- Fél-ivadék – segítette ki Nathan. – De nem, mi hibridek vagyunk, vagy hogy mondjam. Az anyánk egy démon volt, az apánk meg egy angyal.

- Apátok angyal, Luna? – Morgan kezdett újfent kiborulni.

- Igen – bólogattam.

- Baszki! Michael? Az a Michael? – hüledezett, ujjait barna hajába simította.

- Ja, az arkangyal – közölte Jayce. – Vagyis az volt.

- Volt? – kapta rá tekintetét Morgan. – Mi az, hogy volt?

- Meghalt – felelt öcsém meglepően semlegesen.

- Mi? Az apád halott? – kiáltott Morgan feldúltan. – És akkor képes vagy azt mondani nekem, hogy minden rendben?

- Mit kellett volna mondjak, Morgan? – Kezdtem megérteni Nathan hazudozásának indokait. Ugyanazt tudtam mondani, amit ő is annak idején. – Nem természetes halált halt. Még csak eltemetni sem tudtuk.

- Jézusom! – suttogta. – Sajnálom, őszinte részvétem srácok.

- Köszi – motyogtam szomorúan. Az én drága édesapám, aki az életét adta azért, hogy én élhessek. Egyből elkámpicsorodtam.

- És anyukátok? Remélem... - Jayce megcsóválta a kobakját, mire Morgan eltátotta a száját. – Ő is meghalt?

- Ja – felelt Jayce szűkszavúan.

- Ezt nem hiszem el! Hogy nem vagytok kiborulva? – hüledezett szüntelenül.

- Több, mint két hónapja történt, Morgan – jegyeztem meg halkan. – Volt időnk kitombolni magunkat.

- Na, várjunk csak... és te? – pislogott nagyokat Nathanielre. – Te mégis kinek a kije vagy?

- Hát... - kezdett bele. – Ezt talán későbbre kéne hagyni, mert úgy látom eléggé kiborultál így is.

- Jézus, Mária! – kiáltott Morgan. – Aaronnak igaza volt? – fordult felém még mindig a fejébe kapaszkodva. – Tényleg ő a sátán? –  Mindhármunkból kibukott a nevetés kfakadására. – Most mi van? Beletrafáltam? Kérlek, mondjátok, hogy nem, mert akkor én...

- Nem – nyögtem ki kuncogva. – De azért van némi köze hozzá.

- Istenem, segíts meg!

- Hiába könyörögsz Istennek, Morgan – mondta Nathan. – Nem igazán érdekli szerintem egy fél-ivadék sorsa.

- Egek! – Morgan döbbentem folytatta a járkálást. – Mondjátok, mi közötök a sátánhoz?

- Ő az apám – bökte ki végül Nathan, mire Morgan rápillantott, és úgy is maradt.

Hát igen, ez volt az az információ, amitől bárki kiborult volna.

- De nyugi – folytattam. – Nem annyira vészes... Egész jó fej is tud lenni.

- Eleanor – nyögte Morgan elfúló hangon. – Te találkoztál az ördöggel?

- Mind találkoztunk vele – rántotta meg vállát Jayce. – Lényegében ő lett az új fater.

- Én mentem elájulok! Nem, ez nem létezik. Csak álmodsz, Morgan, fel fogsz ébredni! – csípett bele a saját karjába, hogy felocsúdjon. Nagyon sajnáltam, én is hasonlóan kétségbeestem, amikor Nathan először változott át előttem a konyhában.

- Morgan – szólítottam lágyan. – Nyugalom!

- Luna... te lefeküdtél a sátán fiával? – A kérdésre ismét előtört belőlem a nevetés. Morgan, és a nagyon fontos keresztkérdései.

- Igen – bólogattam, hiszen nem volt titok. S még milyen jó volt.

- Beszarás... - ámuldozott, majd azonnal kétségbeesett. – Akkor most mi lesz velem? Mit tegyek? – hebegte, majd csípőre tette kezét, és terpeszben megállt előttünk.

- Valamelyik szülőd nem találkozhatott démonnal? – vetette fel Nathan.

- Mi? Hát honnan tudjam? Hívjam fel anyám, hogy „hé, anya, véletlenül nem kufircoltál démonokkal annak idején?" Ilyet csak nem tehetek – fakadt ki újra.

- Hát... igen! – támogatta Nathan az ötletet, Jayce is hevesen bólogatott.

- Biztos, hogy nem! – szögezte le Morgan. – Szóval szerintetek az apám nem is az apám?

- Édesanyád nem hiszem, hogy démon lenne, éreztem volna a jelenlétét, amikor nálatok jártam – felelt Nathan, mire Morgan szemei még jobban kidülledtek.

- Akkor csak az apád lehetett az – jegyeztem meg halkan.

- Amúgy nagyon furcsállom, hogy itt vagy még – mondta Nathan. – Általában begyűjtik a fél-ivadékokat átváltozás után. Most történt ez veled először?

- Be...be... begyűjtik? – dadogta barátnőm. – Kik?

- Belzebub sorra gyűjtötte be őket – rántotta meg vállát Nathan nemtörődöm módon. – Engem is elvittek, amikor először átváltoztam. Bár, talán én azért szívtam meg ennyire, mert elég korán történt. Talán apám miatt, nem tudom. Minden esetre érdekes, hogy neked ez volt az első átváltozásod. Tizenhét vagy, azt mondtad, általában tizenhat évesen már előjön a démon.

- Belzebub?

- Ne foglalkozz vele – hagytam rá. – Nem lényeges már.

- Oké... - súgta Morgan. – Most mi lesz? Hogy megyek így haza anyámhoz? Azt sem tudom, hogy kéne kontrollálnom ezt a valamit.

- Apád nem tudná megmondani, hogy ki lehet az apja? – fordultam Nathan felé.

- Talán... de nem mehetünk oda.

- De ez vészhelyzet! – csattantam fel idegesen. – Kivételes vészhelyzet!

- Á! – morogta. – Jó, megyek, de ne lepődjetek meg, ha páros lábbal rúg ki onnan. – Nathan felállt, majd egyszerűen átsétált a kanapé mögé, leguggolt, majd eltűnt.

- Mi a szar? Hol van? – Morgan feszülten járta körbe az ülőalkalmatosságot. – Hová tűnt? Hogy ment el? Hova ment?

- A pokolba - tártam szét a karomat.

- Nekem le kell ülnöm! – fújtatott Morgan, majd lerogyott törökülésben a parkettára. – Lun, te is tudsz ilyeneket? Te is ugyanúgy nézel ki, mint én? – szegezte nekem a kérdéseket sürgetően.

- Igazából megmutathatom! – lelkesedtem fel egyből.

Kimérten emelkedtem fel, majd a kanapé mögé álltam, és kitártam a szárnyaimat, hagytam, hogy teljesen ellepje a testemet az energia, íriszeim éjfeketébe borultak.

- Bassza meg! – tört ki Morganből. – Brutális, ahogy kinézel. De még szárnyaid is vannak? Miért feketék?

- Mert démon is vagyok, nem csak angyal. Egy hibrid lényegében.

- Jayce, te is... ilyen vagy? – Morgan nyelt egyet, mielőtt öcsémre emelte tekintetét.

- Sokkal menőbb vagyok! – ugrott fel, majd állt mellém, és ő is átváltozott teljes formájába.

- Neked nem feketék a szemeid! Hát ez mégis hogy lehet? – Morgan talpra szökkent, majd részletesen összehasonlított minket. – Amúgy minden ugyanaz.

- Nem tudom – vontam össze szemöldököm, majd visszaváltoztam.

- Talán azért, mert a sátán fiával hemperegsz! – szúrt oda Jayce, mire megcsaptam a felkarját.

- Ez baromság! Már akkor ilyen volt, mikor nem is volt köztünk semmi.

- Akkor a prófécia miatt – hozta fel a következő eshetőséget Jayce, majd ő is elrejtette hibrid mivoltát, és visszazuhant a kanapéra, lábait felhúzta, és elkényelmesedett.

- Szerintem ennek a próféciához semmi köze – válaszoltam semlegesen.

Nem gondolnám, hogy ez lett volna az oka. Talán több sötétség rejlett bennem, mint fény. Emellett a poklot választottam gondolkodás nélkül, amikor tizennyolc lettem.

- Miről beszéltek? – értetlenkedett Morgan, miközben visszaereszkedett a szőnyegre. Én is helyet foglaltam a kanapén. Közben izgultam Nathanért, hogy az apja ne vesse cellába, amiért lement a birodalmába.

- Volt egy prófécia, ami Lunáról, és Nathről szólt – mesélte Jayce. – Na, hogy is van? Nem tudom fejből.

- Így szóljon a prófécia, mi kétes Istenek gyermekeire szálljon; Belzebub leányának első szülött gyermeke légyen Lilith nyolcadik fiának élete vagy halála – szónokoltam egy kis drámaiságot csempészve a hangomba. – Én vagyok Belzebub lányának elsőszülöttje, Nathan meg Lilith nyolcadik porontya.

- Ez ugyanaz a Belzebub, aki begyűjti a hozzám hasonlókat?

- Aha, de ne aggódj miatta, már megöltem.

- Hogy mondtad, Eleanor? – Morgan újfent elvesztette a hidegvérét. – Te megöltél valakit?

- Két arkangyalt, egy hordányi démont, Belzebubot, meg Lilith halálához is lett volna közöm, ha Nathan nem tépi le idő előtt a fejét.

- Hogy letépte a fejét? – ordított fel Morgan. – Miért? Nem az anyja volt?

- Luna, szerintem ennyi infó elég volt neki egy napra – szólt Jayce, majd összeszorította ajkát. Tudtam, hogy igaza volt. Lehet kicsit fellelkesültem, hogy többé nem voltam egyedül ezzel az egésszel, és a legjobb barátnőm is már a világunk részévé vált.

- Sajnálom, Morgan – mondtam neki jámboran. – Nem akartam rád ijeszteni. Felejtsd el ezt a fejletépős részt. Majd megbeszél... - A mondatom már nem tudtam befejezni, mert Nathan lezuhant közvetlen Morgan mellé a parkettára.

- A rohadt életbe már! – mormolta, miközben feltápászkodott, és rám nézett. – Megint átdobott vagy tíz portálon!

- Szerintem élvezi – kuncogtam fel Lucifer játékosságán. – És hol van?

- Itt vagyok, leány – lépett be a nappaliba, majd tekintetét egyenesen Morganre szegezte. – Ne küldd hozzám többször ezt a szenvtelen, neveletlen gyermekem, mert legközelebb nem leszek ennyire nagylelkű. Megmondtam, hogy nem jöhettek le az alvilágba. Erre mit látok, miközben éppen fontos teendőim közepette félrenézek? Ott áll ez a csökönyös fiú előttem már megint, és könyörög, hogy hallgassam meg! – Lucifer szinte egyből bemutatkozott. – Nathaniel, te pedig miért lázadsz állandóan a szavam ellen? Ezt tanítottam neked, fiam? Vagy esetleg fordítva érted mindig, amit mondok neked? Ha azt mondanám, hogy minden nap látni akarlak a poklomban, akkor sosem jönnél?

- Apám – sóhajtott Nathan. – Csak a segítségedet kértem, és megint átdobtál egy csomó portálon!

- Fejezd be, kisfiam! – dorgálta szokásához híven, majd meglódult Morgan felé. – Inkább mutassátok a fél-ivadékot!

Morgan hátrahőkölt, ahogy Lucifer leguggolt elé, és közelebbről szemügyre vette.

- Te... te.. – hebegte. – Te..

- Ne hápogjál, leány! Nem illik. Mondd, mi a neved?

Lucifer megragadta az állát, és arcába bámult egy darabig, majd közelebb hajolt, és megszagolta. Morgan megmerevedett.

- Mo.. Mor.. Morgan Scott vagyok.

- Semmitmondó – fintorgott a sátán. – Anyád neve?

- Amelia Jannison, vagy Scott, de már nem sokáig, mert...

- Nem érdekel a rizsa, fél-ivadék, maradj csendben. Arra válaszolj, amit kérdeztem – dörmögte Lucifer.

- Bo... bocsánat...

- A szagából ítélve Beherité lehet.

- Beherité? – kiáltott fel Nathan, majd hátradöntötte a fejét. – Az iszonyat nagy baj lenne!

- Az a fattyú vagy száz ilyet hagyott a Földön. Lilith alig bírt eltakarítani utána állandóan. Úgy látszik egy kimaradt. – Lucifer felegyenesedett, majd fiára nézett.

- Ráadásul szabadon van – nyögte Nathan idegesen.

- Persze, mert szabadon engedtétek! – dörögte Lucifer keményen.

- De már mondtam, hogy... - keltem volna a védelmébe azonnal, de Lucifer közbevágott.

- Leány! Nagyon nagy lett a szád mostanában! Fogd vissza magad, különben téged is elviszlek egy kellemes utazásra. Kettecskén leszünk csak, egyszerre nagyon sok helyen.

- Jól van – forgattam szemem. – Sajnálom.

- Nathaniel! – Lucifer határozottan szólította fiát. – Gratulálok, fiam. A leány – bökött Morganre. – az unokahúgod. Te vagy a nagybátyja, félig-meddig.

- Mi? – Egyszerre nyögtük ki értetlenül Jayce-szel, és Morgannel.

- Beherit is Lilith fia? – kérdeztem meglehetősen nagyokat pislogva.

- Mit nem értettél meg az előbb, Eleanor? – Lucifer kezdett egyre jobban feldühödni.

- Értem már – motyogtam. – Csak ez nagyon fura.

- Miért lenne fura? – háborgott Lucifer. – Mert azt nem tartod furának, hogy Bucon Nathaniel féltestvére, és a te nagybátyád is egyben?

- Mi van? – kiáltottam fel elkeseredetten. – Nagyon remélem, hogy ezt most nem úgy érted.

- Nem említette a nagyképű gyermekem? – szegezte nekem a kérdést felhúzott szemöldökkel. – Ne aggódj, attól még, hogy a fiam anyja, és a nagyapátok összeborultak, köztetek nincsen semmilyen vérrokonság. Tudjátok folytatni ezt a édes kis kapcsolatot. – Idegesen fújtam ki a levegőt. Azért ez elég betegen hangzott, hogy volt egy közös rokonunk, még akkor is, ha vér szerint semmi közünk nem volt egymáshoz. Bár azt hiszem, leborultam volna a székről, ha bármelyik rokonommal kerültem volna egy ágyba. Kicsit megharagudtam Nathanre, hogy elhallgatta előlem ezt az infót.

- Ez rohadt undorító! – jelentette ki Jayce.

- Ez van, gyermekeim, a pokolban nem szende szüzek cseperednek – mondta Lucifer.

- Most meg fogtok ölni? – rebegte félénken Morgan.

- Ugyan, leány. Nem is értem miért kérdezi mindenki ezt tőlem – vágta rá Lucifer. – Nem szoktunk senkit sem megölni, amíg nem ad rá okot.

- Az előbb hallottam Lunától fejletépésről, és azt hittem...

- Abban az esetben a fiam talán kicsit elragadtatta magát... de a gyilkosság jogos volt – magyarázta Lucifer. – De ez már mit sem számít. Kezdjetek valamit ezzel a friss fél-ivadékkal. Ez esetben eltekintek a pokolban való nevelkedésétől. Puszta jószívből. Tanítsátok, gyermekeim.

- De hát nekem haza kell mennem pár napon belül! – mormolta Morgan egész halkan.

- Nem mész te sehova, leány! Nem te döntöd el, itt én parancsolok! – kiáltotta markánsan Lucifer. – Amikor pedig azt mondom, akkor az a mihaszna fiú ott! – pillantott Nathanre.

- Mégis mit mondjak a szüleimnek? Nem maradhatok csak úgy itt!

- Értem a problémádat, leány - morfondírozott állát simogatva egy darabig. – Kijelölök melléd egy védelmezőt.

- Hát már megint kezdi! – sóhajtott Nathan, majd lerogyott Jayce mellé. Lucifernek szeme sem rebbent a szavaira.

- Dailan tökéletes lenne a feladatra – Lucifer továbbra is állára fektetett ujjakkal merengett a messzeségbe. – Dailan lesz az. Elkísér téged, bárhova mész. Lehet, össze is adunk titeket. Nagyon szeretem az esküvőket.

- Én... nem akarom – ellenkezett Morgan félős hangon.

- Pedig ideje lenne már egy igazi pokoli esküvőnek! – sóhajtotta a sátán. – Nathaniel, össze foglak titeket adni Eleanorral, ha legközelebb ellenkezel velem.

- Jól van, apám, tégy, amit akarsz – hagyta rá Nathan.

- Én most hazamegyek, és folytatom a tevékenységet, amit félbeszakítottál, fiú. Dailant pedig azonnal ideküldöm, hogy megismerkedjen az unokahúgoddal.

- Apám, éppen nem csináltál semmit – szólt vissza Nathan, mire Lucifer elvigyorodott Nathan pedig lezuhant a semmibe, majd a plafonról érkezve koppant egyet a parkettán.

- Ne csináld már mindig ezt szegénnyel! – fordultam mérgesen Lucifer felé, mire felvonta jobb szemöldökét, majd hirtelen eltűnt alólam a kanapé. Egyenesen Nathan mellé zuhantam a fenekemre.

- Szeretne esetleg még valamelyikőtök szólni, vagy mehetek a dolgomra? Nagyon elfáraszt ennyi trehány, semmirekellő gyermek nevelése. Nem csodálom, hogy Michael inkább a halált választotta! – Ezzel fintorogva, de mégis elegánsan a könyvespolchoz lépett, és a falunkban lévő vörös fénycsóván át távozott.

- Az mi a szar volt?

- Átjáró a pokolba – mondtam, miközben feltápászkodtam.

Nathan és Morgan is felkelt a szőnyegről, majd mindannyian leültünk a kanapéra. Egyikünk sem szólalt meg, kicsit kellemetlen volt a szituáció. Én már azt sem tudtam, ki kinek a kicsodája itt.

- Apád egy fasz! – tört ki belőlem, ahogy eszembe jutott, hogy engem is átdobott egy portálon.

- Na, de Eleanor! – Összerezzentem Lucifer váratlan hangjára mögöttünk. Ismét eltűnt alólam a kanapé, és ugyanott landoltam ahol az előbb; a szőnyeg kellős közepén a rohadt seggemre.

- Apám, hagyd már békén! – szólt oda Nathan, mire egy másodpercen belül lezuhant mellém. – Jól vagy? – érintette meg a karom, mire bólintottam.

- Dailan! – Lucifer betolta a vállánál fogva a fél-ivadék fiút a szobába. Kitágult szemekkel vizslatott engem és Nathant, végül inkább lesütötte őket. Nem voltak túl szép közös emlékeink a legutolsó találkozás viharja óta. Nathan majdnem halálra fojtotta, én pedig valóban meg is tettem. Védelmemre szóljon, utána felkeltettem.

- Szi.. szi.. sziasztok – köszönt Dailan bátortalanul, mire egyszerre sóhajtottunk egy nagyot Nathannel. Valószínűleg ugyanarra gondolhattunk. Megöregszünk, mire végigmondja.

- Látod ott azt a barna leányt, Dailan? Te felelsz mostantól a védelméért, míg mást nem mondok neked. Értetted, gyermek?

- Igen, Nagyuram.

- A leány különleges, nem sok női fél-ivadék van. Remélem, ezúttal sikerül megvédened, akit rád bízok – grimaszolt Lucifer Mary-re gondolva.

Dailan gondjaira bízta egykori feleségét, azonban anyám megölte őt, miután elengedtem Belzebubot. Lényegében az én hibámból lett félárva egy kisbaba.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, Nagyuram! – biztosította Dailan.

- Ez csodálatos! – tapsolt egyet Lucifer. – További kellemes ismerkedést. – Ezzel semmivé lett egy portálon keresztül.

- Tényleg egy fasz – morogta Nathan mellettem, mire felkuncogtam.

- Gyere ide nyugodtan, ülj le, Dailan – invitálta közelebb Jayce. – Meséld el, miért gyilkoltad meg anyánkat, és meggondoljuk, hogy megölünk-e újra.

Dailan éjfekete pupillái kitágultak, karja megremegett a félelemtől.

- Vicceltem, Dailan! – mondta Jayce vigyorogva. – Többször Eleanor sem fog kinyírni, nyugi.

- Megölted? – súgta Morgan egyenesen farkasszemet nézve velem.

- Igen, de utána felkeltettem! – Igyekeztem kivágni magam a kínos szituból.

- Újraélesztetted? – kérdezte Morgan.

- Valami olyasmi, ja – motyogtam, nem akartam belemenni konkrétabban.

Dailan odavánszorgott a kanapé mellé, és a jobb szélén ülő Morgan mellé állt. Morgan ránézett, majd nyelt egyet.

- Neked mindig ilyenek a szemeid? – kérdezte tőle.

- Zavarnak? Mert akkor... -  pislogott egyet, majd megjelent kék szeme.

- Így már egy kicsivel komfortosabb – bólogatott Morgan. – Egyébként Morgan vagyok.

- Dailan! – vetette oda a fiú.

Elhelyezkedtem törökülésben a szőnyegen, mellettem Nathan is így tett.

- Na, most akkor valaki mondja el nekem légyszi, hogy ki kinek a rokona, és miért?! – kérte Morgan. – Teljesen összezavart az... apád? A sátán? Hogy kell nevezni?

- Lucifer – rántott vállat Nathan, majd folytatta. – Szóval akkor az van, hogy Beherit az apád. Beherit egy félig „nemes" vérből született démon, Lilith fia. Lilith az én anyám volt, tehát nekem Beherit a féltestvérem. – Ahogy kimondta egy fintor körvonalazódott arcán. – Ezáltal, ha minden igaz, akkor én lennék a nagybátyád, ami igazából elég vicces, mert csak három évvel vagyok nálad idősebb.

- Értem... - súgta maga elé meredve a lány.

- Ha már itt tartunk – fordultam felé morcosan. – Mesélnél egy kicsit Buconról?

- Most miért nézel rám így? – képedt el Nathaniel. – Nem is esett szóba! Nem szoktam ilyeneken gondolkodni, nem direkt nem mondtam.

- De most akkor ez a Bucon kinek a kije? – szólt közbe Jayce is.

- Bucon Lilith és Belzebub fia – ecsetelte Nathan. – Szóval lényegében az én féltestvérem anyai ágról. Mivel nektek Belzebub a nagyapátok, és Buconnak ő az apja, ezért anyátok féltestvére apai ágról. Ami azt jelenti, hogy Bucon a ti nagybátyátok. De mivel nekem nincs semmi közöm Belzebubhoz, és nektek sincs Lilith-hez, így semmilyen ágon nem vagyunk rokonok. – A végén rám pillantott. – Mielőtt kiakadnál és ordítanál, meg csapkodnál.

- Attól még egy idióta vagy – támadtam neki. – Mondhattad volna!

- De hát mondom, hogy nem jutott eszembe, Eleanor!

- Simán összeadhatna titeket Lucifer – kacagott Jayce. – Pont úgy veszekedtek, mint egy házaspár.

- Kussolj, Jayce! – rivalltam rá elég hangosan. – Inkább arról beszélj, hogy miért titkoltad el előlem Anabellt!

- Komolyan most akarod ezt megtárgyalni? – csattant fel már ő is idegesebben. – Mondtam már, hogy nem titkoltam!

- Srácok! – szólt közbe Morgan. – Nem mondaná el valaki, hogy most hol van ez a Beherit?

- Valahol a földet járja – válaszolt neki Nathan.

- Hogyhogy? Ezt nem értem.

- Elszabadult a fogságból, ezért van itt valahol a Földön. Mivel ősdémon vér folyik az ereiben ezért képes saját alakjában a földön tartózkodni - magyarázta neki Nathan elég alaposan. – Egyébként a fél-ivadékokat annak idején azért kezdték el létrehozni, mert korlátlanul járhatják a földet emberi mivoltuk miatt. Ezen kívül vannak még olyan démonok, akik csak a pokolban képesek létezni. Ők sosem léphetnek ide.

- Ez nagyon durva – csóválta a kobakját Morgan. – Nekem azt hiszem, kéne egy kis idő. Megbocsátanátok nekem egy kicsit? Át kéne gondoljam a dolgokat.

- Persze! – feleltem kedvesen. Tisztában voltam vele, hogy ezek az információk mennyire leterhelték az ember agyát. Ráadásul szerencsétlen lány halmozottan kapta őket, egyenesen a sátán hajolt a képébe.

Morgan felállt, majd elvonult az emeletre. Dailan, mint egy kiskutya követte őt felfelé.

- Akkor én most lelépek! – jelentette ki Jayce, majd meglódult az ajtó felé. – Szerintem nem jövök haza ma este. Anabellnél leszek.

- Szia, Jayce! – köszöntem el, majd talpra ugrottam, és egyből a konyhába vettem az irányt. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd felültem a pultra a megszokott helyemre. Nathan utánam jött, és a pultnak dőlve elhelyezkedett mellettem.

- Most haragszol? – kérdezte karba font kézzel.

- Nem tudom – rántottam meg a vállam. – Haragudjak?

- Ha lehet, akkor inkább ne.

- Van még esetleg valamilyen szaftos beltenyészetes sztori, amit megosztanál velem a mai nap? – érdeklődtem némi éllel a hangomban.

- De ebben semmi beltenyészet nincsen, hát már elmagyaráztam, hogy semmi közünk egymáshoz.

- Még szerencse! – vágtam rá. – Azért elég beteg dolog lett volna, ha egy rokonommal szexeltem volna. Legalábbis engem kiborítana.

- De nem vagyok a rokonod! – ismételte még egyszer.

- Jól van már – mondtam, majd átkaroltam a vállát, és megpusziltam az arcát. – Te hogy vagy? Nem fáj a feneked?

- Kikészít az apám – morogta. – A hülye portáljaival. Aztán még ideküldi Dailant is...

- Na, most csak nem te vagy féltékeny? – ugrattam kedvesen.

- Hát nézd már meg, hogy néz rád!

- Szerintem halálra van rémülve tőlem – jegyeztem meg mosolyogva.

- De bejön neki, hogy felkeltetted. Látom ám rajta. Egyet hibázik, és elválasztom a fejét a nyakától ezúttal véglegesen – fenyegetőzött, mire megcsóváltam a kobakom.

- Csak nyugodj meg – simogattam a vállát. – Lazíts! Aztán mondd el végre mi van Jayce és Anabell között, mert megőrülök már, hogy titkolóztok.

Nathan felkuncogott, majd felém fordult, és megfogta a csípőm.

- Tegnap Anabell elmondta Jayce-nek, hogy elég régóta szerelmes belé, és Jayce nem igazán ellenkezett a dolog ellen. Úgyhogy most nagy a szerelem, azt hiszem.

- Szerinted elmondta neki, hogy mik vagyunk, és azért kérdezgetett annyit Luciferről?

- Dehogy, Jayce sem hülye azért – tiltakozott Nathan.

- És mi van Evelynnel? – hoztam fel. – Jártál nála az éjszaka?

- Luna – nevetett Nathan. – Direkt tetted fel így a kérdést, igaz?

- Lehet – kuncogtam én is, majd Nathan nyaka köré fontam a karom. – Na, mondjad már!

- Annyira akaratos vagy! – mondta, miközben leemelt a pultról, és a talpamra állított. – Gyere, megmutatom, mire jutottam.

- Mi? Hogy tudod megmutatni? – értetlenkedtem.

- Olvastam valamit a képességekről szóló könyvben, ami kicsit talán elvont, de meg akarom próbálni veled.

- Démont idézünk? – vetettem fel, mire Nathan megrázta a fejét.

- Mintha nem lenne itt elég amúgy is.

Nathaniel a tenyeremet fogva húzott fel az emeletre, majd egyenesen betuszkolt anyám régi szobájába. Dailan a szobám előtt állt, mint valami testőr, elég nevetséges látvány volt.

A hálóba beérve Nathan leült az ágyra törökülésben, majd utasított, hogy én is tegyek így.

Egymással szemben, farkasszemet nézve csücsültünk.

- Add a kezed, gyönyörűm! – Felé nyújtottam, ő pedig megfogta, és letette kezünket kettőnk közé az ágyra. Kicsit közelebb kellett húzódnom, mert elég rövidke karjaim voltak.

- És most? – tudakoltam türelmetlenül. Zavart, hogy nem tudtam, mit akart kihozni ebből.

- Most nyisd ki a szemed – sóhajtva pislogtam egyet, hogy előbújjon démoni íriszem, mire Nathan elmosolyodott. – Tényleg gyönyörű vagy! – Bókjára az én szám is felfelé kunkorodott. – Na, akkor most... - folytatta, majd lehunyta szemhéját, aztán fellobbant szemében a vérvörös tűz. Magabiztosabban kezdte szorítani ujjaim, közben végig az éjfekete szemem kémlelte. Nem szóltam, csendben bámultam én is az ő vörös pupilláját.

Aztán egyszer csak, mintha berántottak volna egy látomásba. Éreztem, hogy fenekem az ágyhoz tapadt, de többé nem Nathan volt előttem, hanem egy idegen hálószobája.

A falak bézs színűek voltak, néhány poszter lógott rajtuk aktuális kockahasú előadókról. Az ablak alatt egy kisebb ágy helyezkedett, mellette egy fehér éjjeliszekrény, amire temérdek ékszer volt rádobálva. Egy táska hanyagul az ágy végébe volt vetve. A padlót végig világoskék szőnyeg borította. Egy lány ült az ágyon, és meredt a szemben lévő falon lógó TV-re. Evelyn.

Ott álltam a sarokban, oldalról láttam rá pontosan a történésekre. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy álom, vagy az aktuális valóság. De aztán, mintha átfordult volna az egész szoba a feje tetejére. Most már sötétség honolt, a lány az ágyában kuporgott, és halkan motyogott.

- Menj innen! Nem akarlak! Tűnj a fejemből!

Hozzá akartam szólni, de mintha igazából ott sem lettem volna. Hiszen nem is voltam. Egy barna nyuszi ugrált át a szobán, majd felugrott Evelyn mellé az ágyra, aztán megszólalt. Igen, a nyúl, baszki.

- Evelyn, csak álmodsz – súgta a fülébe.

Úgy éreztem magam, mintha beszívtam volna a látottaktól. Akkor hallucinált az ember ilyeneket, nem?

- Na? Láttad? – pislogtam párat, Nathan elégedetten vigyorgott előttem.

- Nem tudom... egy beszélő nyulat kellett lássak? – érdeklődtem zavartan. Elég szürreális volt.

- Igen!

- Akkor igen – csóváltam a kobakom, de ő csak szüntelenül vigyorgott rám. – Hogy mutattad meg ezt?

- Azt írták a könyvben, hogy a hibridek képesek lehetnek az agykontrollt elsajátítani. Talán ennek ez egy formája. Bár ugye nem sok van belőlünk, így mind csak feltevés.

- Ez tényleg elég beteges. Miért akarna bárki mások agyában lenni? Ráadásul egy nyúlként, Nathan? – kérdésemre felnevetett.

- A lányok szeretik a nyuszikat, nem? – rántotta meg a vállát. – Te szereted őket?

- Nincs bajom velük, cukik – feleltem. – De azért egy beszélő nyúltól elég kellemetlenül érezném magam. Mi ez, Alíz Csodaországban? – forgattam a szemem, mire Nathan ismét felkuncogott.

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Ne viccelj már! Nem ismered azt a mesét? Alice belezuhan egy nyúlüregbe, és egy abszurd mesevilágba kerül, ahol mindenféle furcsa szerzetekkel találkozik. Beszélő nyúllal, hernyókkal...

- Luna... - vágott közbe Nathan. – Az az abszurd, hogy ilyenekkel tömi valaki a gyereke fejét.

- Ha jobban belegondolok akár én is beleillenék! – vágtam rá nevetve. – Csak én nem nyúlüregbe estem, hanem én magam vagyok az a köcsög nyúl a kalapban.

- Kalapja is van? – érdeklődött.

- Persze! – csóváltam a buksim hüledezve. – De azért remélem a Shrekket láttad, ugye? Az egy film...

- Nem igazán.

- De hát konkrétan már akkor létezett, amikor mi még meg sem születtünk!

- Nem néztem TV-t gyerekkoromban.

- Elég ebből! – pattantam fel meghökkenve, majd megragadtam a kezét, és elkezdtem a nappali felé cibálni. Ilyet, hogy valaki ennyire nem evilági legyen, hihetetlen!

Leérve mutatóujjammal a kanapéra böktem.

- Ülj le! – utasítottam markánsan, majd elkezdtem a TV alatti szekrényben turkálni. Emlékeztem, hogy meg kell legyen DVD-n a film. Tudtam, hogy a mai világban már senki sem nézett DVD-t, de mégis úgy gondoltam, hogy megvan a maga csodája. Amúgy sem volt kedvem online megkeresni. Amint megtaláltam felcsillant a szemem, majd a TV-állvány mögé mászva bedugtam a DVD lejátszót, és betettem a lemezt.

- Luna? – szólított Nathan. – Elégedett vagyok a látvánnyal, de mit művelsz?

Felkaptam a távirányítót, majd bekapcsoltam a TV-t, és lehuppantam Nathan mellé. Inkább nem reagáltam előbbi bókjára.

- Filmet fogunk nézni! – vigyorogtam rá, mire elfintorodott. – Most mi van?

- Komolyan mesét akarsz velem nézetni?

- Pontosan, mesét fogok veled nézetni! – jelentettem ki határozottan, majd egyszerűen elindítottam a filmet.

- Nem lehetne... - kezdett volna vad tiltakozásba, de lecsittegtem.

- Csönd már! Kezdődik...

Úgy tűnt, hogy beletörődött a sorsába, mert nem felelt.

Nagyjából a film első tíz perce után kezdett bele a sóhajtozásba, látszólag nagyon kiborította a mókás ogre és szamár kalandja. Amikor megjelent a sárkány még a fejét is megrázta legalább kétszer, mintha nem hinné el, amit éppen látott. Végig mosolyogva figyeltem reakcióit, nagyon mulattató volt, ahogy talán először megtapasztalta milyen is gyereknek lenni.

- Most komolyan hozzámegy ahhoz a pöcshöz? – kérdezte a vége felé elszörnyedve, mire felkuncogtam.

- Imádom ezt a filmet! – Morgan hangja csendült fel mögöttem, majd egy percen belül levágódott bal oldalamra. – Annyira jó, ilyen az igaz szerelem!

- De hát most megy hozzá ahhoz a törpéhez! – mutatott Nathan a képernyőre.

- Te sosem láttad még ezt? – pillantott rá Morgan.

- Inkább engedd el – súgtam neki. – Én sem értem ki az, aki nem látta a Shrekket!

- Mi a fenét csináltál te nyolc évesen? – Morgan csak nem hagyta annyiban.

- Könyvet olvastam? – pislogott rá Nathan.

- Hát ez... nagyon kemény – szörnyülködött Morgan, majd a képernyőre emelte tekintetét.

A film a végéhez közeledett, és eljött a boldog befejezés, amit mindenki megérdemelne az életben. A mesefigurák táncikáltak, és örültek, minden a helyére került.

- Apám örök életemre cellába vetne, ha megtudná, hogy láttam ezt a förtelmet! – jelentette ki a legvégén, mire felnevettem.

- Majd eltitkoljuk – paskoltam meg a karját. – De van második része is.

- Nem! – csattant fel, majd felugrott mellőlem. – Nem! Biztos, hogy nem! Szenvedtem én már eleget az életemben!

- Jól van, megnézhetjük máskor is – bólintottam vigyorogva.

- Nathaniel! – Lucifer a semmiből termett a szoba kellős közepén, olyan váratlanul, hogy összerezzentem. Morgan rémületében elkapta a karomat.

Gyűlöltem, amikor ezt csinálta. Nehéz lett volna kopogni?

- Apám? Nem éppen fontos tevékenységeket végzel a birodalmadban? – kérdezte Nathan karba font kézzel.

- Amíg itt tébláboltam, hogy beazonosítsam ezt a fél-ivadék leányt, addig Rosier és Mammon is megszökött. Amari engedte őket szabadon, mint kiderült. – Ennél rosszabb híreket nem is hozhatott volna. Lilith összes fia szabadon kószált valahol. Nyeltem egyet, mert végigfutott a hideg a hátamon.

- Mi lesz Amari sorsa? – érdeklődött Nathan hunyorogva.

- Egyelőre bebörtönöztem. Szolgálhat még hasznos információkkal számunka, aztán ha ráunok... meglátjuk.

- Meg kéne keresni őket – vetette fel Nathan.

- Felesleges, fiam. Nem sokára úgyis jelentkezni fognak. Rosier valahol itt ólálkodhat az emberlány közelében. Figyeljétek a lányt, és meglesz ő is! – utasított minket meglepően nyugodtan. – Barátkozzatok össze vele. Hívjátok meg magatokhoz vacsorára.

- Nem lehetne inkább... - kezdtem volna bele feszülten, mert nem igazán volt ínyemre Evelynnel időt tölteni. -, hogy...

- Eleanor! Mintha ma már említettem volna, hogy ne beszélj, ha nem kérdeznek. Neveletlenség.

- De nem akarok Evelynnel egy percet sem tölteni! – kiáltottam dühösen, mire Lucifer összevonta a szemöldökét.

- Ez esetben majd megteszi Nathaniel.

- Nem! – ellenkeztem továbbra is.

Kettőt sem pislogtam, eltűnt alólam a kanapé, majd lezuhantam a mögötte lévő padlóra. Onnan az előszobába érkeztem, végül a hálószobámba, de ez még mindig nem volt elég a sátánnak. A konyhába zuhantam orral előre, majd végül a kanapéra az előző helyemre.

Öt portálon dobott át, tíz másodperc alatt.

- Apám, hagyd már ezt... - De Nathan nem tudta befejezni mondandóját, mert konkrétan rajtam landolt a kanapén.

- Szia - mosolyogtam nevetve, mire megpuszilta a homlokom, lemászott rólam, majd leült közém és a bal szélen kuporgó Morgan közé.

- Unlak titeket! – közölte Lucifer. – Csináljátok, amit mondtam, és még a hétvégén találjátok meg Rosiert, és hozzátok elém.

- Rendben apám, így lesz! – egyezett bele Nathan.

- Helyes – dörögte a sátán, majd egyszeriben eltűnt.

- Mindig így jelenik meg a semmiből? – rebegte Morgan ijedten.

- Általában igen – felelt neki Nathan, majd felpattant a kanapéról, és csípőre tett kézzel kezdett fel-alá járkálni. – Mégis mit kéne kezdenünk Evelynnel? Csak nem kopoghatunk be hozzá.

- Követhetnénk – hoztam fel ötletem. – Ha Rosier ott mászkál a környékén, azt úgyis érezni fogjuk.

- Ki az az Evelyn? – érdeklődött Morgan szégyenlősen.

- Nathan excsaja! – kiáltottam fel, majd felháborodottan Morgan felé fordultam. – Hát nem csodálatos?

- Ő is valami démon?

- Dehogy! – vágtam rá kobakom csóválva. – Ember a lány, csak egy kicsit őrült. Tegnap idejött, és lelocsolta Nathant szentelt vízzel.

- Mi? – tátotta el a száját Morgan. – Miért tenne ilyet?

- Mert sejt valamit – válaszoltam. – Ezért kell leállítanunk.

- Mi lenne, ha segítenék nektek? – ajánlotta fel Morgan. – Ha már úgyis itt vagyok.

- Mire gondolsz? – tudakolta Nathan, de egy percre sem állt volna meg.

- Engem nem ismer, nyilván. Követhetnénk valahova, aztán véletlenül beleütközöm, vagy szóba elegyedek vele. Elég könnyen teremtek kapcsolatot másokkal, beszélgethetnék vele. Lekötném a figyelmét, addig ti körbe tudtok szaglászni, feltűnés nélkül, hogy van-e a környéken valaki, aki gyanús lehet.

- De ha kiszúr minket, az elég nagy gáz – hozta fel Nathan. Végre megtorpant, aztán az emelet felé kapta a fejét. – Dailan! Gyere csak ide egy kicsit!

- Itt vagyok, Nagyuram! – Dailan lerobogott a lépcsőn, majd kihúzta magát Nathan előtt, mire az megforgatta kék szemét.

- Csak szólíts a nevemen, Dailan! – szidta Nathan. – Képes vagy felismerni remélem, ha egy démon van a közeledben.

- Persze – bólintott félénken a fiú.

- Akkor te fogsz jelezni nekünk, ha Rosier a közelben van. Amíg Morgan leköti Evelynt, addig te fogsz körbenézni, mi távolabbról fogunk várni, és amint megvan, azonnal szólsz nekem, érthető?

- Igen, Nagy... Nathaniel.

- Ez egyre rosszabb – sóhajtotta Nathan. – Nagyon idegesítesz ám, Dailan.

- Én nagyon sajnálom – szabadkozott a fiú. – Elmegyek!

- Dehogy mész! Itt maradsz, és azt csinálod, amit mondok.

- Neked is így parancsolgat? – súgta felém Morgan.

- Néha megpróbálja, de azt hiszem, nálam van a póráz – suttogtam vissza egy kislányos vigyor keretében, mire Nathan egy mérges pillantással jutalmazott.

- Igen, Nathaniel – felelt remegő hangon Dailan. – Mit tegyek most?

- Nem tudom – jött a bizonytalan válasz. – Csinálj, amit akarsz. De holnap meg kell oldjuk ezt a problémát.

- Felhívom Jayce-t! – tápászkodtam fel a kanapéról. – Még a végén megharagszik, amiért kihagyjuk már megint mindenből.

Nagy léptekkel indultam meg a szobám felé, majd amint odaértem felkaptam a telefonom, és egyből Jayce számát tárcsáztam, de nem vette fel. Megcsóváltam a fejem, majd visszadobtam az ágyra, közben megakadt a tekintetem azon a készüléken, amit Morgan hozott nekem vissza.

Bedugtam tölteni, majd leültem az ágy szélére, és bekapcsoltam. Önkéntelenül kunkorodott felfelé ajkam, amikor megláttam a háttérképet, amin én és Jayce voltunk. Egyből eszembe jutottak azok a felhőtlen boldog pillanatok, amiket együtt éltünk át. Aztán beütött a szar, és mintha teljesen eltávolodtunk volna egymástól. Hiányzott az öcsémmel töltött idő, és vele együtt a szüleim is.

Minden annyira hamar változott meg, időm sem volt felocsúdni. Csak kapkodtam a buksim jobbra-balra az eseményektől, de azt hiszem, Nathan miatt semmit sem csinálnék másképp. Boldogsággal töltött el, hogy az életem része lett.

Kint már javában sötétedni kezdett, és történetesen a kedvem is jobb lett reggel óta. Nem mintha lett volna bármi, ami feldobott volna. Talán kicsit Morgan váratlan átalakulása, még ha furcsán is hangzott. Nem kellett többet hazudnom neki, és ez örömtelinek hatott. Nagyon fontos volt nekem.

- Nathan! – kiáltottam, amikor a telefon már öt százalékon volt, de Nathan nem járult színem elé. Vártam még két percet, végül ördögien elmosolyodtam – Sátánka, gyere ide!

- Eleanor? – szólalt meg mögöttem, mire kitört belőlem a nevetés. – Nem vagyok a kutyád!

- Nem – fordultam meg az ágyon, és dobtam magam hasra, hogy szembe kerüljek vele. – A szerelmem vagy.

- Tényleg? – vonta össze a szemöldökét. – Az előbb még azt mondtad a barátnődnek, hogy a kutyád vagyok.

- Tévedés – feleltem még mindig fülig érő szájjal. – Azt mondtam, hogy én fogom a pórázt. Az nem ugyanaz.

- Szerintem meg igen.

- Miért, nem igaz? – vetettem fel érdeklődve.

- Nem! – jött a válasz duzzogva. – Mocskos módon kihasználod az érzéseimet a kezdetek óta, és még nevetsz is rajta. Tudod, hogy utálom, amikor ezt csinálod!

- De azért szeretsz, igaz? – Összeszorítottam ajkamat, és úgy pislogtam rá kislányosan.

- Látod? Erről beszélek!

- Jaj, gyere már ide! – forgattam meg a szemem. – Tudod, hogy nem gondolom komolyan! – Nathan nem mozdult, csak dühösen meredt rám. – Na! – erősködtem tovább. – Szeretném, ha idejönnél hozzám.

- Nem! – jelentette ki, majd karba fonta kezét. Felkuncogtam. Tudtam, hogy direkt csinálja.

- Légyszi? – döntöttem oldalra a kobakom, mire hajam oldalra esett.

- Nem! – jött a magabiztos válasz. – Mondjad, mit szerettél volna.

- De csak úgy tudom, ha itt vagy mellettem – mondtam huncut mosollyal, mire megforgatta tekintetét, de továbbra sem lépett közelebb. Csak állt az ablaknak háttal, és engem fürkészett.

- Nem fogok odamenni – közölte. – Vagy így mondod, vagy akkor itt hagylak.

- Nagyon szigorú vagy – ugrattam, de nem viszonozta mosolyom, mire felsóhajtottam.

- Igen – vágta rá, majd nemes egyszerűséggel eltűnt. Tényleg elment ez a rohadék.

Egészen elvette a kedvem sértődöttsége, úgyhogy lecammogtam a szobámból a konyhába, hogy megkeressem, de Nathan nem volt ott. Morgan és Dailan a nappaliban halkan beszélgettek. Körbejártam a házat, de ez a szemétláda komolyan lelépett. Egyből felmérgeltem magam rajta.

Kínomban leültem Morganékhez, és beszélgettem velük egy kicsit érdektelen dolgokról. A suliról, a tanárokról meséltem nekik, Nathan rajongóiról és a sátánista pletykákról, amin jóízűen nevettek. Dailan is egészen elkezdett feloldódni, egyedül az én bensőm zsugorodott össze az aggodalom szülte feszültségtől, amit Nathan távozása miatt éreztem.