- Jadis? – A hang, ami megszólalt túlságosan ismerősen hatott. A fiú egy fa mögül lépett elő, egyenesen a sötétségből. Amikor Nathanre nézett, egyből megtorpant, mint aki szellemet látott.

Én le sem bírtam venni a tekintetem róla. A döbbenet eluralkodott testem felett, ahogy Nathan ikertestvérét tátott szájjal bámultam. Pontosan ugyanúgy festett, mint ő. A szeme kéken ragyogott, ajka vékony volt és a haja... ugyanolyan barna és kócos. Még a testalkata is hasonlónak tűnt, talán egy fokkal satnyább. Nathan sokkal izmosabb volt, a fiú pedig meglehetősen sovány.

Pislognom kellett párat, hogy magamhoz térjek.

- Menj el innen, Arden! – parancsolt rá Jadis erőteljes hangon. – Nincs itt keresnivalód!

Ardent nem igazán érdekelték Jadis szavai. Bátor léptekkel jött hozzánk közelebb, majd megállt egyenesen Nathan előtt. Végignézett rajta még legalább háromszor, mielőtt megszólalt.

- Eléggé... hasonlítunk – mondta Arden száján egy halvány mosollyal.

- Arden! – szólt ismét Jadis. – Nem hallottad, amit mondtam?

- De, Jadis, hallottam, nem vagyok süket – beszélt vissza Arden. – Azért elmondhattad volna, hogy van egy... bátyám?

- Nem, Arden, nincsen! – ragadta meg a vállát Jadis. – Gyerünk! Indulj visszafelé!

- Eressz már! – tépte ki magát Jadis markai közül a fiú, majd újra Nathant kezdte bámulni. – Hogy hívnak?

- Nathan vagyok – emelte felé a kezét, mire Arden azonnal elfogadta.

- Király, én Arden! – Ezzel rám pillantott, mire majdnem hátrahőköltem. – És te?

- Eleanor – mosolyogtam rá, mire a srác egy óriási vigyort villantott felém.

Az, hogy mindketten teljesen ugyanúgy néztek ki, rendesen megzavart. Nyilván tudtam, melyik Nathan, de egy teljesen másik személy arcán látni a mosolyt, amibe szerelmes voltam, meglehetősen szétzilálta az elmém.

- Bejöttök dumálni, ha már úgyis erre jártatok? Azért lenne pár kérdésem – vetette fel Arden. – Jadissal meg ne foglalkozzatok. Egész életében ennyire... mérges volt.

A közvetlensége elsőre gyanús volt. Miért nem akadt ki teljesen? Nathan ennél sokkal gyanakvóbb személyiség volt.

- Ez nem helyes, Arden – szidta tovább a fiút Jadis. – Nem kéne ezt csinálni. Eddig is kimaradtunk mindenből, de ezután veszélyben lesz az életed.

- Legalább végre történik valami! – fakadt ki a srác. – Itt unom magam halálra ennél a kibaszott tónál!

- Arden! Hogy beszélsz? – pirított rá ismét Jadis.

- Na, jó! – fordult felénk ismét Arden. – Hagyjuk itt a francba ezt a besavanyodott vénembert. Gyertek utánam! – gördült ismét felfelé az ajka, én pedig csak ámultam és bámultam.

Összepillantottunk Nathannel, majd kézen fogva követni kezdtük az öccsét az egyik szürke színű ház felé.

Azt hiszem, egy hátsó bejáraton mehettünk be, mert egyből a konyhába lyukadtunk ki, ami meglehetősen tágas volt és modern.

Arden egy óriási galériás nappalin keresztül vezetett minket egy lépcső felé. A nappaliban egy L-alakú fehér kanapé kapott helyet, egy hatalmas tévé és néhány játékkonzol.

A lépcsőn felfelé végig azon morfondíroztam, hogy mégis mekkora fordulatot vett az élet ismét egy nap leforgása alatt. Tegnap még nem történt igazán semmi említésre méltó, ma pedig megöltem három démont, végighallgattuk Lilith szülését, pletykálkodtunk a piros szemű démonokkal, nem is beszélve Lucifer sebének begyógyításáról.

A lépcső egy széles folyosóra vezetett, ahonnan több ajtó nyílt. Arden egy fekete színű előtt torpant meg, majd kitárta előttünk, és mutatta, hogy menjünk előre. Mit tehettünk volna?

Így hát beléptünk a helyiségbe.

A küszöböt átszelve leesett az állam. A szoba óriási volt. Velem szemben egy franciaágy volt, mellette egy hanyagul odaállított éjjeliszekrénnyel. Balra tőle egy legalább akkora tévé, mint a falnak a fele, alatta rengeteg konzol és mindenféle egyéb játékokhoz köthető felszerelés volt megtalálható. Bal oldalt egy lépcső kapott helyet, ami felvezetett egy galériára, ahol egy nagy kanapé húzódott a fal mentén.

- Menjünk fel oda! – bökött az ujjával a galéria felé Arden, majd egyből meglódult.

Két sokk között követtem felfelé, majd leültem a kanapé legszélére. Nathan a bal oldalamra helyezkedett, míg Arden szintén a bal oldalunkon, az L-alakba kuporodott be.

Talán két percig kínos csend honolt, amíg ismételten egymást kémlelték, majd végül Nathan törte meg a hallgatást.

- Szóval születésed óta itt élsz Jadis-szel?

- Igen! – vágta rá. – Király, mi? Bírom ezt a helyet egyébként!

- Ja... - bólogatott Nathan. – Tényleg az.

- Szóval tényleg a bátyám vagy? – vágott bele Arden a kérdéseibe, melyeket nemrég említett, hogy feltenne.

- Úgy tűnik – felelt Nathan kimérten. Azt hiszem, ő sem tudta hova tenni, hogy van belőle még egy ugyanolyan. Valójában elég rémisztőnek hatott.

- Ismered apánkat, Nathan? – hajolt közelebb Arden. – Kíváncsi lennék rá.

- Bizony – válaszolta. – De nem hiszem, hogy meg kéne ismerned.

- Ne szopass már! – csattant fel a fiú. – Akkor minek jöttél? Bemutatkozni?

Hevessége elsőre megijesztett.

- Nem – rántott vállat Nathan. – Ma tudtam meg, hogy létezel, és gondoltam felkereslek, ha már... az öcsém vagy.

- Hogy találtál meg ennyire gyorsan? – hunyorgott a hasonmás.

Igen, számomra is elég megdöbbentő volt, hogy alig pár óra alatt bukkantunk a nyomára. Eléggé furcsa.

- Repültem.

- Tessék? – értetlenkedett Arden. – Hogy érted, hogy repültél?

- Kinyitottam a szárnyaim, és iderepültem.

- Szárnyaid? – grimaszolt Arden. – De hát... nem értem. Mutasd meg, miről beszélsz, lehet csak félreértelek. Hol vannak szárnyaid?

- Itt – nyitotta ki őket Nathan, mire gyorsan elhajoltam, hogy ne csapjon velük pofán.

- Azta a kurva! – csapta össze tenyerét Arden. – De mégis hogy lehetséges ez?

- Na jó, tudod mit? Végül is elmondhatom – zárta be pirosasfekete szárnyát Nathan. – Lucifer az apánk.

- Mi? – vigyorodott el Arden. – Az lehetetlen!

- Pedig igaz.

- A sátán? Lucifer Morningstar? A Fényhozó?

- Igen – bólogatott Nathan szüntelenül, ahogy öccsét kémlelte, miként reagál az új információra, mely nem sokára súlyos kőhalomként nehezedik majd a vállára.

- Ez elég váratlan – ráncolta homlokát Arden. – Mikor találkozhatok vele?

Homlokom ráncoltam kérdésétől. Kétségeket keltett bennem, hogy nem akadt ki teljesen a hír hallatára. Mégis ki fogadná ennyire vidáman, hogy a sátán az apja? Valami nekem itt határozottan nem stimmelt.

- Amikor akarsz! – vágta rá Nathan. – Nekem mindegy, de előre szólok, hogy nagyon akaratos és folyamatosan sérteget.

- Azért annyira nem szörnyű – pacskoltam meg Nathan vállát, mire rám mosolygott.

- És te Eleanor... – nézett rám Arden. – Te ki vagy?

- Hát... én vagyok Nathan barátnője – magyaráztam félénken. – Együtt vagyunk.

- Igen? – lelkesedett fel. – Hol szedted össze a csajt? – hajolt Nathan felé. – Én is odamennék, ahol ilyen szép csajok vannak.

Ezek szerint az ízlésük hasonló volt a nők terén. Egy cseppet megilletődtem bókjára.

- Hátrébb az agarakkal, öcsi – tolta el a fejénél fogva. – Inkább ne nézz rá!

- Bocs, nem tudtam, hogy ennyire komoly a dolog köztetek. De nyugi, nem csapom le a kezedről – vigyorgott rá.

Komolyan kezdtem aggódni, hogy Nathan meg fogja ölni a saját öccsét. Elég nagyszájú volt, és nyitott. A személyiségük nagyon sokban különbözött. Nathan általában visszafogottabb volt, viszont elég hirtelen haragú.

- Elég szenvtelen vagy – állapította meg Nathan. – Talán... apánknak igaza volt. Jót tett nekem a pokol – sandított rám, mire vállat rántottam. Nekem mégis honnan kéne tudjam?

- Pokol? Milyen a pokol? Elmehetnénk együtt! – ugrott fel a kanapéról Arden. Miért ennyire lelkes?

- Nem! – vágta rá Nathan. – Azt hiszem, nem neked való lenne. Elég... emberi vagy.

- Annak tűnnék? – tárta szét karját a fiú, majd örömittas vigyorra húzódott a szája, és átváltozott démon formájába. Rémisztően hasonlított Nathanre, csak szárnyai nem voltak. Illetve továbbra is soványabbnak láttam. Olyan nyeszlettnek ítéltem, hiába volt ugyanolyan arca, mint Nathannek. Ő sokkal karizmatikusabb volt. Talán a szerelem láttatta velem ezeket, de nem bántam. Reméltem, hogy Nathan nem tett össze a fejében semmilyen rémképeket az öccsével és velem kapcsolatban. A féltékenységén nem bírtam úrrá lenni. Dailanre is általában úgy nézett, mint a véres rongyra.

- Azta! – forgatta szemét Nathan. – Most nagyon megijedtünk!

- Most miért? – szontyolodott el Arden, ahogy lenézett meghosszabbodott karjára, majd fekete szemével Nathanre pillantott. – Szerintem egész menő ez a forma.

- Menő? – kérdezett vissza Nathan lenézően. – Valaha használtad arra, hogy megvédd magad? Harcoltál már valaha valakivel az életed során?

- Nem igazán – rázta kobakját Arden, majd visszaváltozott, és leült előző helyére. – Te is megmutathatnád, hogy nézel ki.

A kérésre rögtön Nathan füléhez hajoltam, majd belesúgtam:

- Mutasd neki a denevér szárnyakat, hátha kicsit... letaglózza.

- De tudod, hogy nem így működik! – súgta vissza.

- Dehogynem – suttogtam. – Szerintem simán úgy nézel ki, ahogy akarsz. Gyerünk, ijessz rá kicsit, ráférne! – biztattam, közben pedig reméltem, hogy ezáltal a folyton változó szemének színére és szárnya változására is pontot tehettünk, amennyiben igazam volt.

Nathan rám vigyorgott, majd felállt, és lehunyta szemhéját. A hátából ezúttal kicsaptak a piros denevérszárnyak, vérvörös szemével öccsét vizslatta. Elszürkült ajka mosolyra húzódott, ahogy Arden szeme kikerekedett. Elégedetten mosolyogtam. Én mindig mondom, hogy bármire képes.

- Brutál! – kiáltott fel a fiú. – Hallod.... ez... mi a fasz? Hogy lehetsz ennyire vagány? – Vagány...

Egyből felkuncogtam.

- Én kimondottan utálom – válaszolt Nathan, majd visszaült mellém immáron emberi formájában.

- Én soha nem lehetek ilyen?

- Én nem tudom – mondta tanácstalanul Nathan.

- Mindegy is! – legyintett Arden. – Mikor indulunk?

Egyelőre kétes érzések keringtek bennem Ardennel kapcsolatban. Olyan furcsán izgatott volt. Nem kellett volna letaglóznia ennek az egész helyzetnek? A semmiből állított be hozzá a bátyja, aki közölte vele, hogy Lucifer az apjuk. Hát, minden esetre gyanakodtam, nem kicsit.

- Tessék? – csodálkozott Nathan. – De hát hova?

- Luciferhez! – ugrott ismét talpra. – Találkozni akarok vele, most!

- Nem hiszem, hogy Jadis megengedné – ellenkezett Nathan. – Talán igaza van, és nem kéne belekeveredned ezekbe a dolgokba. Így is elég sok probléma fenyeget bennünket.

- Például? – ráncolta szemöldökét Arden. – Talán segíthetnék!

- Elszabadultak Lilith fiai... - kezdett bele Nathan. – Bár már nincsenek sokan...

- Állj! – szólt közbe Arden. – Ki is az a Lilith? – Nathannel döbbenten emeltük egymásra a tekintetünket. Ki az a Lilith?

- Inkább azt mondd el, hogy te mit tudsz! – kérte Nathan hitetlenkedve. – Mert... így elég nehéz bármit mondani.

- Nem ismerem a szüleim, nyilván – felelt Arden vállat vonva. – De semmit sem tudok a pokolról, sem az ott lévő démonokról. Jadis... nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. Megtanította, hogy miként használjam a képességeim, de azon túl... mást nem nagyon. Azt sem tudtam, hogy létezel.

- Ez egy nagyon hosszú beszélgetés lesz... - motyogtam magam elé meredve.

- Miért mondod ezt? – érdeklődött Arden. – Ennyire durva a dolog?

- Talán hagynunk kéne, hogy Lucifer mondja el neki – javasoltam Nathannek. – Addig is legalább kicsit nevelgeti. – Nathan felnevetett szavaimra, majd végül beleegyezően bólintott.

- Akkor menjünk!

- Szólok Jadisnak, hogy elugrom pár napra – jelentette ki Arden. – Itt várjatok! Gyors leszek! – Ezzel Arden lerohant a lépcsőn, majd bevágta maga mögött szobája ajtaját.

- Luna! – ragadta meg Nathan a karom hevesen felém fordulva. – Ez a fiú egy katasztrófa! Egyáltalán nem hasonlít rám!

- Igen – kuncogtam. – Te teljesen más vagy – erősítettem meg, majd elgondolkodva folytattam. – Bár külsőre teljesen ugyanolyanok vagytok. Habár te izmosabb vagy.

- Remek – sóhajtotta. – Azért remélem, nem talállak meg vele...

Ha lottószámokat is így tudnám, szinte biztos milliomos lennék már.

- Be is fejezheted! – szúrtam le egyből. – Nem változtat semmin, hogy felbukkant a srác. Nyugi! Te vagy a szerelmem. Akkor is te lennél, ha még tíz ugyanolyan lenne belőled. Kit érdekel a külsőtök? Az másodlagos! – magyaráztam mosolyogva. – Én azt szeretem, aki itt van bent – böktem a mellkasára. – Az pedig nagyon könnyen felismerhető. Tudom, kibe szerettem bele.

- Megnyugtató, hogy ezt mondtad. Így már nem aggódom annyira – mondta, majd megsimította az arcom. – De azért szemmel tartom.

- Sejtettem – vigyorogtam. – Te mindenkivel azt csinálod, még azzal is aki csak véletlenül pillant rám.

- Muszáj! – vágta rá. – Mindenki el akar rabolni mellőlem.

- Ezt csak te hiszed – ráztam meg buksim. – Igazából senkit nem érdeklek.

- De Dailan...

- Nathan! – pirítottam rá felháborodottan. – El ne kezd! Múltkor nyitottunk rájuk Morgannel! Vagy elfelejtetted?

- Képtelen vagyok rá...

- Itt vagyok! – robbant be a szobába Arden izgatottan. – Jadis kiborult, de ne foglalkozzatok vele. Majd megnyugszik egy idő után, talán.

- Szuper! – vágta rá Nathan. – Akkor menjünk is, mielőtt meggondolod magad.

- Én biztos nem! – erősködött Arden.

Túl lelkesnek tűnt. Továbbra sem bíztam benne különösebben.

Nathan elkapta a kezem, majd elkezdett lefelé húzni a galériáról. Ardennel szemben álltunk meg, majd Nathan vett egy mély levegőt.

- Utaztál már portálon? – szegezte neki a kérdést, mire Arden elfintorodott.

- Nem tudom, mi az.

- Remek! – mondta Nathan. – Akkor most meglátod majd. Ne rémülj meg nagyon. Először egy házba fogunk érkezni.

- Oké... - mormolta Arden.

Nathan ismét felsóhajtott, majd azonnal meg is nyitotta lábunk alatt a portált. A hideg megcsapott, majd megérkeztünk Colonie-ba.

Egyből berontottam a nappaliba, ugyanis ezúttal Nathan a konyhába tett le minket.

Lucifer amint meghallotta érkezésünk, rám kapta tekintetét, majd összevonta szemöldökét.

- Itt van! – szóltam neki sürgetően, mire azonnal felpattant a kanapéról.

Öles léptekkel indult meg a konyha felé. Ott az ajtóban megtorpant, majd karba fonta kezét, ahogy a két ugyanolyan fiúra meredt. Átbújtam mellette, majd kihúztam egy széket az asztalnál, és leültem. Kíváncsian vártam, mi sül ki ebből a kis találkozóból.

- Apám – vágott bele egyből Nathan. – Ő itt Arden!

- Egy rémálmom vált valóra, Nathaniel – reflektált a sátán Ardenre hunyorogva. – Szóval Arden a neved?

- Igen – felelte a fiú elég szégyenlősen toporogva. – Te lennél... Lucifer?

- Én lennék, fiú! – erősítette meg. – Mondd csak, hol voltál eddig?

- Jadisszel éltem – válaszolta Arden. – Elég uncsi volt.

- Uncsi? – kérdezett vissza Lucifer. – Neked senki sem tanított jó modort? - Nathan felsóhajtott, majd szemét megforgatva leült mellém, és átkarolta a vállam. – Te pedig ne forgasd a szemed, fiú, mikor tudod, hogy igazat beszélek!

- Mindig ennyit kötözködsz? – dőlt neki a pultnak Arden felbátorodva. – Nem így képzeltem el a sátánt.

- Hogy mondtad, szenvtelen gyermek?! – háborodott fel Lucifer. – Mesélj, hogy képzeltél!

- Szarvak, vasvilla...

- Véres pokol! – ordított rá Lucifer. – Nézz rá erre ott, Nathaniel! – bökött felé ujjával. – Úgy néz ki, mint te, fiam, közben egy mihaszna, semmirekellő. Semmit sem tud a világról!

- Nem vagy túl kedves – állapította meg Arden. – De hát a fiad vagyok!

- És? – kiáltotta Lucifer. – Mégis egy szerencsétlennek tűnsz – sértegette fennhangon. – Tudod mit, gyermek? Gyere csak ide! – mondta neki, majd képességével közelebb vonta magához a fiút. Arden kikerekedett szemekkel bámulta.

Lucifer körbejárta, még meg is szagolta.

- Mit csinálsz? – visszakozott Arden. – Miért szagolgatsz?

- Pedig határozottan az öcséd, Nathaniel. Érzem a szagán. Az enyém ez a... valami – fintorgott Lucifer. – Kezdenünk kell vele valamit. Ez így nem maradhat. Szégyent hoz a nevemre!

- Vigyük vissza – javasoltam csendesen, mire Lucifer rám emelte tekintetét. – Mármint... eddig sem tudta senki sem, hogy létezik. Most is visszarakhatjuk még oda, ahonnan előkapartuk.

Nathan felkuncogott mellettem.

- Kegyetlen egy leány – somolygott Lucifer. – Az én leányom.

- Mi? – zavarodott össze Arden. – Most... ti... vagy mi testvérek vagyunk? De ti mégis jártok?

- Dehogyis! – felelt Nathan. – Csak apánk szavajárása ilyen.

- Nem, Nathaniel. Egyszerűen csak a leányomként tekintek Eleanorra. Igazán kiérdemelte már – hőbörgött tovább Lucifer, míg az én szám szélén mosoly bujkált. – Megmentette az életed. Megmentette a húgod életét. Aztán az öcsédet! Majd az enyémet is, fiú!

- Tisztában vagyok vele, apám – bólintott Nathan. – Az én Lunám egy igazi csoda! – mondta, majd megpuszilta az arcom. – Az vagy! – súgta a fülembe még egyszer. Rámosolyogtam, majd combjára simítottam a tenyerem.

- Bocsánat – szólalt fel ismét Arden. – Jól értem, hogy van még itt egy halom gyerek valahol a házban?

- Legalább a felfogása egész gyors – pislogott rá Lucifer.

- Most akkor visszaküldötök Jadishez? – hátrált vissza a pult mellé Arden. – De én azt hittem, hogy...

- Egyelőre még nem – nyugtatta meg Lucifer. – Kíváncsi vagyok rád. Azt akarom, hogy megküzdjetek Nathaniellel.

- Felesleges apám, Arden csak fél-ivadék. Esélye sincs – közölte Nathan.

- Én vállalom! – felelt magabiztosan Arden. – Én kiállok ellene!

- Hogy érted, hogy fél-ivadék? – fordult Nathan felé az ördög. – Nem kéne annak lennie.

- Jadis azt állítja, hogy az!

- Vagy eltitkolta előle eddig mivoltát – vetette fel Lucifer. – Ide figyelj, fiú! – mordult Ardenre. – Azt akarom, hogy rögvest átváltozz!

Arden vállat rántott, majd megtette, amit Lucifer kért. Apja végigtekintett rajta. A grimasz levakarhatatlan volt arcáról egész végig. Kicsit fel is kuncogtam látványára, mire Nathan megsimogatta a karom, majd közelebb csúszott a székkel hozzám, és még szorosabban magához vont. Nem értettem a reakcióját, de nem tiltakoztam. Szerettem hozzá közel lenni.

- Tessék! – húzódott vigyorra Arden szája.

- Ez szó szerint tragikus! – jelentette ki Lucifer elkeseredetten, majd Arden mögé sétált. – Ne rémülj meg, gyermek, de ez most eléggé fájni fog! – Ezzel egyszerűen belevájta kezét Arden hátába. A fiú arcán döbbenet suhant át, majd felkiáltott. Megpróbált elhúzódni, de Lucifer leszorította. Néhány könny szökött ki a szeméből.

- Eressz el, kérlek! – szipogta. – Nagyon fáj!

- Ne ríjál már, fiú! Uralkodj magadon! A fájdalom átmeneti, viseld! – dorgálta Lucifer. Aztán váratlanul valami megreccsent, mire összeszorítottam a fogamat. Lucifer kierőltetett egy szárnyat a Arden hátából, majd még egyet. Elég satnyák voltak, de úgy tűnt, hasonlítanak ezek is Nathanéra. – Na tessék! – engedte el végre, mire Arden térdre esett. – Szívesen fiam, használd egészséggel őket!

Arden tenyerével támaszkodott a padlón, és nagyokat lihegett. Egészen megsajnáltam, ahogy talpra kecmergett, majd letörölte arcáról a könnyeket. Meglepetten fordult körbe maga körül, és bámulta újdonsült végtagjait.

- Ez eddig is bennem volt? – csodálkozott. – Honnan tudtad?

- Nem tudtam – vágta rá Lucifer, mire Arden álla leesett. – De valószínűnek tartottam. Mikor történt az első átváltozásod?

- Azt hiszem, tizenhat voltam – válaszolt Arden, de nem bírta levenni szemét a szárnyakról, amik peckesen álltak ki a hátából.

- És nem mutatkoztak a szárnyak? – értetlenkedett Lucifer. – Érthetetlen!

- Nem – csóválta meg fejét a fiú.

- Luna... - lépett be a konyhába Jayce, majd egyből hátrahőkölt. – Nath... - kapkodta tekintetét Arden és Nathan között. – Most... mi történik?

- Találtunk még egyet belőlem – nevetett fel Nathan. – Vagyis... egy kínai változatot.

- Csá! – intett neki oda Arden. – Arden vagyok!

- Fasza! – bólogatott, de úgy véltem, már meg sem lepődött igazán egy újabb váratlan eseményen. – Luna! – lépett mellém. – Morgan ezerszer hívott téged. Már megint hol a telefonod?

- A pokolban? – eresztettem felé egy halvány mosolyt.

- Van térerő a pokolban? – kérdezte Arden, majd igyekezett visszacsukni újdonsült szárnyait, de elég nehézkesen ment neki. Végül csak sikerült visszaváltoznia.

- A lényeg, hogy az anyja lelépett otthonról, és el kéne menni értük. Elmész?

- Téged mi tartott vissza? – hőbörögtem.

- Itt van Anabell, és...

- És nem engedi, hogy elmenj? – vágtam közbe elég bunkó módon.

- Luna – sóhajtott öcsém. – Nem nem engedi, csak...

- Engedd el... - szóltam rá. – Elmegyek értük. Mikor kell?

- Két órával ezelőtt? – fintorgott Jayce, majd hátat fordított és elsétált a lépcső irányába.

- Akkor idehozom őket! – fordultam Nathan felé.

- Ígérd meg! – ragadta meg a kezem az asztal alatt. – Ha bármi baj történne, azonnal idejössz hozzám, és nem tíz másik helyen birkózol démonokkal, oké?

- Hogy birkózna egy ekkora lány démonokkal? – érdeklődött Arden. – Te mi vagy amúgy?

Nem volt szimpatikus megjegyzése. Mintha tehettem volna róla, hogy ekkorának születtem.

- Ugyanaz, ami te, ha nem tűnt volna fel! – szóltam neki vissza fintorogva, majd Nathanre néztem. – Megígérem.

- Elkeserítő egy gyermek vagy te! – dorgálta Lucifer. – De egyet se félj, majd én megtanítalak, hogy kell viselkedni.

- Kösz! – grimaszolt Arden.

- Köszönöm, apám! – javította ki a sátán. – Érted? Nem kösz!

- Na jó – motyogtam. – Mindjárt jövünk! – pusziltam meg futtában Nathan száját, majd felálltam, és egyenesen Ardenre nézve elvigyorodtam. Kitártam a szárnyam, majd hagytam, hogy összegyűljön bennem az erő, és egyszerűen elteleportáltam.

Egyenesen Morgan szobájának közepére érkeztem, mire Dailan felugrott.

- Sziasztok! – mosolyogtam. – Megjöttem értetek!

- Lun! – sikította Morgan, amint meglátott. – Annyiszor hívtalak és írtam, de nem reagáltál. Azt hittem, valami baj van!

- Nem, csak találtunk még egyet Nathanből – adtam tudtukra, mire Morgan összevonta szemöldökét. Nem értette, mit beszéltem. – Van egy ikertestvére.

- Két Csillagszemű van? – tágult ki barátnőm szeme. – Basszus... de kár, hogy rokonok vagyunk! – Egyből felkacagtam. Morgan mindig Morgan marad.

- Hát, ez nem esett túl jól! – duzzogott Dailan.

- Mehetünk? – szegeztem a kérdést Morgannek, mit sem törődve Dailan morcosságával. Ez az ő dolguk volt, beszéljék meg ketten.

Morgan felpattant, majd izgatottan megragadta a tenyerem.

- Igen, alig várom, hogy lássam a másikat! – vihogott. – Lun, akkor ezt azt jelenti, hogy két pasid lett?

- Nem igazán – kuncogtam. – Arden... mármint ez a neve, elég kis... szóval, nem Nathan. Nathan sokkal... vonzóbb.

- Alig várom, hogy megértsem, miről beszélsz! – ugrált mellettem. – Gyere már ide Dailan!

- Add a kezed! – nyúltam Dailan felé, mire azonnal megcsóválta a fejét. – Ne szórakozz már! Máshogy nem tudlak hazavinni!

- Nathaniel meg fog fojtani!

- Nem fog!

- Persze, múltkor is ezt mondtad! – védekezett a fiú, mire odahajoltam, és erőszakosan megragadtam a kezét.

Nem tétováztam, azonnal elteleportáltam. A konyha közepére érkeztünk. Dailan kikerekedett szemekkel figyelte Nathant, majd azonnal kitépte a kezét az enyémből.

- Úgy látom, tanulsz, Dailan – vetette neki oda Nathan. – Értékelem!

- Tényleg ketten vannak! – visított fel Morgan.

- Leány – fordult felé a sátán. – Ne ordíts már ennyire hangosan. Menj oda, és nézd meg közelebbről a jövevényt, ha ennyire érdekel!

- Igazad volt, Lun – járta körbe Ardent figyelmesen. – Értem már, miről beszéltél!

Nevetve ültem vissza Nathan mellé, majd egyből megfogtam a kezét.

Dailan behúzódott az egyik sarokba, míg Morgan Arden előtt téblábolt.

- Morgan vagyok amúgy – állt be végül elé. – Te pedig?

- Arden – pislogott nagyokat a fiú. – Te ki vagy?

- A fél-fél unokahúgod – villantott felé egy vigyort, majd rögtön meg is ölelte.

- Mit mondtál neki? – kérdezte halkan Nathan.

- Csak, hogy te sokkal szexibb vagy – súgtam a fülébe, majd elvigyorodtam.

- Azért majd letesztellek! – közölte még mindig suttogva, mire vállat rántottam.

- Ezer közül is felismernélek – paskoltam meg a combját az asztal alatt.

Nem tudom, miért hitte azt, hogy bármilyen terveim lennének az öccsével kapcsolatban. Mármint nyilván, mivel ugyanúgy nézett ki, mint ő, így elég karizmatikusnak tartottam, de attól még nekem Nathan maradt a befutó. Bizton állíthattam, hogy ez sosem fog megváltozni.

- Most elviszem ezt a mihaszna gyermeket a poklomba – bökött Lucifer Ardenre. – Megismerkedünk. Morgan, vigyáznál addig a fiúra?

- Melyikre, Lucifer? – kuncogott Morgan, mire az ördög elég mély levegőt vett.

- A legkisebbre és Natalie-ra. Tedd le aludni.

- Ki az a Natalie? – érdeklődött Arden.

- A húgunk – válaszolta Nathan.

- Az is van? – hőkölt hátra Arden. – Merre van?

- Natalie, csillagom! – üvöltötte el magát a sátán a lehető legmélyebb hangján. Natalie nem sokkal rá megjelent a küszöbön.

Kicsi arca először döbbenetet sugárzott, s szinte láttam, ahogy forogtak a kerekek az agyában. Először Ardenre nézett, majd Nathanre.

Magabiztosan elindult Nathan felé, majd megállt előtte.

- Nathan, miért van belőled még egy?

- Lun – csapódott közben Morgan a jobbomra. – Majd mesélek valami durvát!

- Alig várom – küldtem felé egy biztató vigyort.

- Honnan tudod, hogy én vagyok az? – hunyorgott Nathan húgára, mire a kislány felkacagott.

- Nathan, megismerlek.

- És ha nem én vagyok?

- De igen! – vigyorgott Natalie. – Látom!

- Jól van – puszilta meg a haját. – Ügyes vagy!

- De ki az? – erősködött Natalie.

- Csillagom – szólította Lucifer. – Ő ott a satnya bátyád! – bökött felé tenyerével. – Ismerd meg, leányom.

- Hogy hívnak? – topogott elé Natalie, kis karját mellkasán összefonta.

- Arden vagyok, szia! – mosolygott rá kedvesen.

Natalie méregette egy darabig, végül vett egy nagy levegőt, és apja felé fordult.

- Inkább visszamegyek rajzolni, apuci! – jelentette ki, majd azzal a lendülettel fel is szaladt a lépcsőn. Reakciója kimondottan humorosan hatott.

- Még a leányom sem kötöd le, de akkor mire vagy jó? – döntötte oldalra a kobakját Lucifer.

- Hát.. – hebegte Arden. – Valamire biztos.

- Nagyuram – szólalt fel félénken Dailan.

- Dailan – pillantott rá az ördög. – Beszélj, fiú!

- Most akkor... - kezdett bele bizonytalanul. – Kinek a szava mérvadó?

- Az enyém, fiú, minden esetben! – vágta rá Lucifer. – Amikor azt mondom, akkor meg Nathanielé. Érthető? Ez a szerencsétlen nem parancsol itt senkinek, amíg én azt nem mondom. Bár kétlem, hogy valaha is ilyet tennék, mikor egyet végre már megnevetem eléggé ahhoz, hogy képes legyen elvezetni a seregeinket.

Nathan csak szemet forgatott apja „bókjára".

- Rendben, Nagyuram! – vette tudomásul Dailan.

- Apám, szeretnék valamit kipróbálni – állt fel mellőlem Nathan.

- Mire gondolsz, fiam?

- Adj két percet! – emelte Nathan mutatóujját a magasba, majd megragadta Arden karját, és elkezdte húzni maga után az emelet felé.

Morgan elfoglalta Nathan eddigi helyét, majd a vállamra hajtotta a fejét.

- Jaj, Lun! Katasztrófa ami állandóan itt folyik, de mégis imádom!

- Nekem ne mondd! – kuncogtam. – Minden napra jut valami dráma.

- Leányom – fordult felém Lucifer. – Mi a véleményed a fiúról?

- Az, hogy nagyon szenvtelen – vigyorogtam rá, mire Lucifer szája is felfelé kunkorodott. – És nagyon... emberi. Gyenge – soroltam aggályaim. – Ezen kívül semmit sem tud. Nem ismeri még Lilith nevét sem. Olyan, mint egy... újszülött.

- Jó meglátások, leányom! – bólintott elismerően a sátán.

- Amúgy nem tűnik rosszindulatúnak – tettem hozzá. – De nem bízom benne, rossz érzésem van – Tudtam, hogy Nathannel is beszélnem kell még erről.

- Ne félj, megnevelem őt is!

- Figyelem! – kiáltott Nathan a lépcső tetejéről. – Most lejövünk, és mondjátok meg, hogy ki kicsoda.

- Ezt a mihaszna fiút! – csóválta meg a kobakját Lucifer, majd helyet foglalt velünk szemben.

Arden és Nathan bejöttek a konyhába. Mindketten ugyanolyan ruhában voltak, felsőtestüket egy bő pulóver takarta. Még szerencse, hogy Nathannek csak ugyanolyan ruhái voltak. Kapkodtam a tekintetem a kettő között, igazából így már sokkal nehezebb volt különbséget tenni.

- Én azt mondom, hogy a bal oldali Nathan – csapta le tenyerét Morgan az asztalra. Még a fejét is felkapta vállamról. – Lun?

Elvigyorodtam, majd egyenesen Nathaniel szemébe néztem. Egyből felismertem azt a pillantást, amelyik szeretetet sugárzott irányomba. Egyszerűen minden porcikámban éreztem, hogy ő az. Mintha a testem megsúgta volna, s egy láthatatlan erő felé húzna.

- Nem – mosolyogtam barátnőmre. – A jobb oldali.

- Lucifer? – hajolt felé Morgan.

- Ugyan már, leány, szerinted nem ismerem meg a fiamat? Egyértelműen a jobb oldali.

- Dailan? – pislogott rá Morgan.

- Szerintem is a jobb oldali – mondta Dailan.

- Akkor derítsük ki! – kuncogott fel Morgan. – Gyere már ide egy pillanatra, Dailan!

Dailan kimért léptekkel közeledett felé, amint megállt mellette, elkapta a fiú kezét, és a hajamra tette. Egyből kitört belőlem a kacagás, ahogy Nathan egy másodperc alatt ott termett, és leemelte rólam.

- Mondtam már, hogy ne érj hozzá, és ne nézz rá! – dorgálta rendületlenül.

- Most már megnyugodtál? – néztem gyémántkék szemébe. – Mindenki felismer, kivéve Morgan.

- Hát, bocsika! – vihogott barátnőm.

- Nem igazán – mondta a másik, mire mindenki odakapta a tekintetét.

- Most miért mondja ezt? – értetlenkedett Morgan.

- Mert én vagyok Nathan – mondta vigyorogva.

- Nem te vagy! – vágtam rá azonnal.

- De igen! – erősködött tovább. – Komolyan nem ismersz fel?

Lucifer összevont szemöldökkel nézett egyszer az egyikre, majd a másikra. Talán elbizonytalanodott volna? Kételkedtem benne.

- Ne hazudj, fiú, tudjuk, hogy nem te vagy! – Hamar megnyugodtam.

- Pedig én vagyok! – bizonygatta tovább, mire idegesen felpattantam, majd elé toltam a széket, amin eddig ültem.

- Bizonyítsd be! – böktem a székre. – Lássuk, hogy felemeled.

A fiú odalépett, majd a kezével a magasba emelte.

Egyből kitört belőlem a nevetés.

- Nem így. Használd az erőd, ha te vagy Nathaniel – utasította Lucifer. – Lássuk!

- Rendben! – vágta rá, majd a szék megemelkedett. Rásandítotam a másikra a túloldalt. Gyanús volt nekem ez az egész.

- Nem te vagy! – jelentette ki magabiztosan, még egyszer a sátán. – Látom, hogy nem!

- Pedig ő az! – mondta a másik.

Odaléptem elé, majd végigmértem. Biztos voltam benne, hogy Arden előtt állok, de azért úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba, és gyorsan csőbe is húzom ezt a kis tervet, amit Nathaniel kitervelt ellenünk.

- Mondd csak – álltam meg előtte karba font kezekkel –, amikor Jayce belém döfte a szárnyát, és megdöglöttem a kezeid között mit éreztél? – A fiú nagy szemekkel bámult rám, de nem tudott felelni. – Sejtettem! – fordultam át Nathan felé. – És te mit éreztél?

- Nem tudom, miről beszélsz – jött a válasz, mire felsóhajtottam.

- Kezd unalmas lenni!

- Csak nem elbizonytalanodtál? – érdeklődött Arden. Nem, egyáltalán nem.

- Egy percre sem tudtok elbizonytalanítani – feleltem már-már mérgesen. Kezdett nagyon elegem lenni a kis játékból.

- Én már nem tudom, mi van – tette hozzá Morgan. – Dailan, te tudod?

- Nem igazán... - motyogta Dailan.

- Én viszont tudom! – szögeztem le határozottan.

- Nem hiszem! – vigyorgott rám Arden.

- Szóval azt állítod, hogy te vagy Nathaniel? – döntöttem oldalra buksimat Arden előtt állva.

- Én vagyok – bólintott.

- Oké, akkor gyere, csókolj meg! – vigyorogtam rá ördögien, majd elkezdtem az arca felé nyúlni a kezemmel. Természetesen Nathaniel egy másodperc alatt kapta el a karom, és fordított maga felé.

- Komolyan?

- Mondtam, hogy te vagy az, egy másodpercre sem kételkedtem benne – küldtem felé egy széles mosolyt, majd átkaroltam a felsőtestét.

- Szánalmas próbálkozás volt! – állt fel Lucifer, majd azzal a lendülettel megragadta Arden kezét. – Elvittem a fiút.

Portált nyitott, majd eltűntek a vörös csóvában.

- Tényleg megcsókoltad volna? – tolt el magától Nathan, mire felkacagtam.

- Nem! De tudtam, hogy másra úgysem hagyjátok abba.

- Persze... - rázta buksiját.

- Nathan – simítottam tenyerem mellkasára, és egyből témát váltottam, hogy ne kelljen összevesznünk ezen. – Nem mennél el a telefonomért?

- Elmehetek – puszilta meg a homlokom.

- Addig szólok Jayce-nek, hogy rendeljen legalább három óriás pizzát, mert mindjárt éhen halok – vigyorogtam rá, majd felpipiskedtem, és megcsókoltam a száját.

- Én is éhes vagyok – csatlakozott hozzám Morgan. – Megyek addig a kis manóhoz – ugrott fel, majd bevonult a nappaliba. Dailan szorosan követte, mint egy testőr. Továbbra is humorosnak találtam.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? – hozta fel Nathan újra. Sejtettem, hogy nem fogja egykönnyen elengedni ezt a dolgot.

- A szemedből – feleltem magabiztosan.

- De hát... ugyanolyan a szemünk.

- Az övéből nem sugárzott felém semmi, a tiédből pedig csak szeretet. Megismerlek ezer közül is – biztosítottam róla újból. – A szem sok mindent elárul.

- Örülök neki, hogy azért felismersz – simogatta meg a karom. – Na, hozom a cuccod! – puszilta meg az orrom, majd megnyitotta egy portált.

Amíg Nathan távol volt felszaladtam a lépcsőn, majd bekopogtam öcsém szobájába. Két perc is eltelt, mire ajtót nyitott.

- Jayce – kezdtem bele. – Rendelsz pizzát? Legalább hármat, és nagyok legyenek!

- Ja – bólintott unottan. – Rajta vagyok az ügyön. – Ezzel be is vágta az orrom előtt az ajtót.

Nem volt túl kedves, de mindegy.

Vállat rántottam, majd bementem a szobámba, és átöltöztem. Nathan pulcsijától nem akartam semmiképp sem megválni, ezért rávettem a pólómra, és jól belesimultam, hogy érezzem a finom illatát.

Az ágy szélén ültem, és vártam, hogy a szerelmem megérkezzen.

Nem tartott sokáig, egy percen belül meg is jött, majd felém dobta a telefonom. Elkaptam, majd egyből letettem magam mellé az ágyra.

Leült mellém, majd szorosan átölelt. Adott két jóleső csókot a számra, majd összebújtunk, és vártuk, hogy megérkezzen a vacsora.

A futár egy órán belül örvendeztett meg minket az étellel. Morgan lelkesen vette át a három óriás pizzát, majd kitette őket egymás mellé az asztalra.  Úgy tűnt, Morgan élvezte, hogy itt lehetett velünk. Reméltem, hogy az anyja meggyőzhető volt az ideköltözésével kapcsolatban. Amelia amúgy sem volt soha otthon, így lényegében mindegy volt, hogy hol lakott a lánya.

A konyhában gyülekeztünk, hogy együtt megvacsorázzunk.

Anabell jelenléte kimondottan idegesített. Csak beszélt, beszélt és mindig neki kellett utoljára szólnia. Rettentően zavaró egy lány volt, pedig az elején annyira normálisnak tűnt.

Dailan a sarokban húzódott meg szégyenlősen. Nathannek kellett noszogatnia, hogy egyen egy szeletet azért, mert biztos éhes. Végül a fiú elfogadta, és mosolyogva falatozni kezdett.

Konkrétan két szelet pizzát ettem meg egyes egyedül, ami lényegében világrekordnak számított esetemben, mert sosem voltam valami jó evő.

Úgy megteltem, hogy kaja után egyből felvonultam Nathant magam után cibálva a szobámba.

Együtt megfürödtünk, majd úgy döntöttem, hogy alszom egyet.

Nathant is rábeszéltem, hogy tegyen így velem. Nem igazán tiltakozott, ami eléggé meglepett, úgyhogy összebújtunk, és együtt hajtottuk álomra fejünket életem szerelmével, akit száz körül is felismertem volna.

Talán negyed órája feküdhettünk csendben, amikor eszembe ötlöttek az Ardennel kapcsolatos kételyeim.

Megsimítottam Nathan mellkasát, majd felé hajoltam.

- Hallod – súgtam neki –, akartam valamit kérdezni.

- Mit? – tudakolta halkan.

- Bízol benne? – pislogtam rá nagyokat.

- Ardenben? – ráncolta szemöldökét. – Nem tudom, elég érdekes a srác.

- Nem találtuk meg túl egyszerűen? – vetettem fel az első problémám. – Mi van, ha valami köze van Ahirához?

- Nem tudom, elég esetlennek tűnt – felelte elgondolkodva.

- Nem azért, de simán eljátszhatja, hogy nem tudott semmit. Te is jól hazudsz, basszus! – csaptam rá gyengéden a mellkasára, mire egyből felsóhajtott.

- Majd szemmel tartom, nyugalom – simította meg az arcom.

- És Ahira? Mégis minek bukkant fel Morganéknél? – folytattam az aggodalmaskodást.

- Nem tudom, idővel úgyis kiderül majd.

- Aaron azt mondta látott egy angyalt – hoztam fel a következő topikot. – Hány fekete szárnyú angyal létezik?

- Nem tudom, szerelmem.

- Tényleg nem beszélgetsz velem? – szidtam azonnal. – Ezek égető kérdések. Ha nem válaszolsz rendesen ráírok Aaronra! – fenyegettem, de magam sem gondoltam komolyan. Örültem, hogy elment.

- Dehogy írsz! – csattant fel egyből.

- Akkor? – meredtem rá morcosan. – Válaszolj!

- Mire akarsz kilyukadni? Hogy Ahira járhatott Aaronnél?

- Meg amit hallottunk a születésedről? Nem gyanús ez egy kicsit, hogy Aaron elment, és egyből visszautaztunk a múltba? Aztán Arden is ilyen hamar meglett, ráadásul kicsit sem zaklatta fel az érkezésed, emellett nagyon közvetlen. Rossz érzésem van vele kapcsolatban, Nathan. Ne bízz meg benne, kezeld fenntartásokkal!

- Igazad lehet – mormolta. – Holnap megpróbálom kicsit sarokba szorítani néhány keresztkérdéssel.

- És amit pletykálnak a pokolban? Ahira ezek szerint tényleg ármánykodik valamit – vetettem fel idegesen. – Ha nem így lenne, akkor nem sebezte volna meg Lucifert.

- Luna, egyelőre ne aggódj ilyenek miatt – simította meg az arcom. – Holnap mindenre fényt derítünk.

- Látom, nem nagyon érdekel, amit pofázok – ugrottam fel mellőle, majd felpaprikázva kirontottam a szobából a telefonommal a kezemben. Lesiettem a nappaliba, majd Dailanre néztem, aki Jonathan álmát őrizte. Morgan mellette ült és beszélgettek.

- Mi a helyzet, Lun? – mosolygott rám Morgan, amikor beléptem.

- Semmi, Nathan leszarja, amit beszélek neki, ezért inkább ott hagytam a francba.

- Nem szarja le – jött a válasz a hátam mögül. – Csak te hiszed azt.

- Megtennétek, hogy nem itt vesztek össze? – kérte Morgan lehalkított hangnemben. – Elég nehezen aludt el a baba.

- Igen – fordítottam neki hátat, majd egy szál pólóban, mezítláb kiviharoztam a kertbe, majd nemes egyszerűséggel kitártam a szárnyam, és felreppentem a magasba.

A hűvös levegő megcsípte végtagjaim, de legkevésbé sem érdekelt. Tudtam, hogy többé képtelen voltam megfázni, így gond nélkül repültem a felhők között, a hold árnyékában. Imádtam, ahogy magabiztosakat csaptam délceg paripáimmal, és csak repítettek előre.

Egy kilátó tetején szálltam le, egy erdős terület felett, majd fenekem alá húztam a nálam három számmal nagyobb fekete pólót, és elhelyezkedtem a legtetején. A telefonomra pillantottam, majd összevont szemöldökkel feloldottam.

Ezúttal nem Aaron keresett, de még csak nem is olyan emberek, akikkel mostanában tartottam a kapcsolatot.

Az egyik volt barátnőm írt rám, akivel kimondottan sokat lógtunk együtt annak idején L.A-ben. Érdeklődött, hogy minden rendben van-e velem, és rákérdezett, hogy tudtam-e valamit Morganről. Beszélgetésbe elegyedtem vele, és elmeséltem neki, hogy Morgan éppen nálam volt látogatóban.

Kate nagyon izgatott lett a hír hallatán, és egyből kitalálta, hogy ideutazik hozzánk. Alig győztem lebeszélni róla, hogy így tegyen. Eléggé megbántam, amiért válaszoltam neki, de nem gondoltam, hogy egyből találkozni akart velem. Fél év elteltével minek? Eddig nem is érdekeltem.

Ugyan sokáig jóban voltunk, de azért mindig is Morgan volt a befutó. Talán éreztem, hogy közülünk való.

„Morgan tavaly még a suliban mesélte, hogy összeszedtél valami fullos pasit. Küldesz róla képet?"

Kérésére rögvest megforgattam a tekintetem.  Több, mint fél évig eszébe sem jutottam, de azért Nathant bátran stírölné.

Oldalra pillantottam, amikor meghallottam, hogy valaki közeledett. Egy nagy sóhajjal nyugtáztam, amikor Nathaniel leszállt mellém, majd a hátamra terített egy pokrócot, leült szorosan mögém, és állát a vállamra helyezte. Elmosolyodtam figyelmességén.

- Szerelmem, remélem tudod, hogy érdekel a mondandód.

- Nem úgy tűnt – morogtam.

- Nem tudtam, hogy ennyire aggódsz ezek miatt – puszilta meg az arcom. – Beszélhetünk róla, ha szeretnél még.

- Már nem – rántottam vállat. Ha neki nem volt fontos, akkor tulajdonképpen én minek foglalkoztam vele?

- Haragszol rám, igaz?

- Nem – feleltem lehangoltan. Azért egy kicsit mérges voltam, amiért azt éreztette, hogy leszarja a szavam.

- Hallom a hangodon, gyönyörűm – súgta halkan. – Sajnálom! – nyomott még egy puszit az arcomra, majd szorosabban kezdett ölelni. Belefúrtam magam a karjába, nem bírtam ellenállni az illatának, és a meleg takarónak, amit nekem hozott.

„Na? Talán mégsem olyan jó pasi?" – jött az üzenet Kate-től, mire egyből feldühödtem.

- Megbocsátok, ha csinálhatok rólad egy képet – huzakodtam elő egy alkuval.

- Mégis minek? – kérdezte egyből. – Nem látsz eleget?

- Van egy lány, akivel jóban voltam, mielőtt ideköltöztem. Kate-nek hívják – kezdtem bele. – Morgan még régebben elmesélte neki, hogy vagy nekem, és most látni akar téged.

- Tehát az interneten mutogatnál ismeretlen lányoknak? – hajolt előre, hogy rám nézhessen. – Hogy van ez?

- Nem dicsekedhetek veled? – feküdtem oldalra karjában, így az arcába tudtam nézni. – Néha megfésülködnél, még felkerülnél a legszexibb pasik listájára is. – Nathan felnevetett mondatomon, majd megcsóválta a fejét.

- Csinálj olyan képet, amin mindketten rajta vagyunk, és küldd el neki azt – javasolta, mire elfintorodtam. – Most mi van?

- Csak elrontom a képet – grimaszoltam tovább. – Amúgy is elég hülyén nézek ki ebben a kontyban – ültem fel, és fordultam felé. Nathan elmosolyodott, majd kihúzta a hajamból a hajgumit, és ráhúzta bal csuklómra. Végigsimított párszor a hajamon, majd végül megrántotta a vállát.

- Szerintem mindenhogy gyönyörű vagy – vette kezébe egyik hullámosabb tincsem. – A legszebb nő, akit valaha láttam.

- Attól még, hogy te így látsz, mások nem. Főleg nem más lányok! – közöltem vele bosszúsan. – Evelyn is milyen kedvesen nyilatkozott rólam.

- Evelyn féltékeny rád, gyönyörűm – simogatta meg az arcom. – Na, csináld meg azt a képet!

Odahajoltam elé, és mellkasának dőltem. A kamerában valami förtelmesen festettem, főleg ilyen kócos hajjal. Nem bírtam mást tenni, csak fintorogni.

- Nézd meg, te milyen jól nézel ki, én meg mint valami erdei boszorkány – kuncogtam, ahogy újra magunk elé emeltem a telefont.

- Inkább azt nézd meg, hogy milyen jól mutatunk együtt – vigyorgott rám a kamerában, mire egyből nekem is felfelé kezdett húzódni az ajkam.

- Elfogult vagy – pillantottam rá, mire megrántotta a vállát.

- Csinálj már egy képet, Luna! – szólt rám, mire felsóhajtottam, majd hozzábújtam, és lefotóztam magunkat.

- Nem tudsz mosolyogni? – ráncoltam homlokom. – Mosolyogj!

- Jól van – vett egy mély levegőt, majd egy egész kedves mosolyt varázsolt az arcára. Csináltam így is pár képet magunkról, majd gyorsan átpörgettem őket. Tényleg meglepően jól néztünk ki egymás mellett. Rögtön vigyorogni támadt kedvem, már csak a puszta gondolattól is.

Egyiket átküldtem Kate-nek, majd Nathan felé fordultam teljes testtel, aki rémülten húzott közelebb magához.

- Mit csinálsz? – értetlenkedtem, ahogy teljesen belemásztam az ölébe, majd átkulcsoltam lábammal a csípőjét.

- A hátad mögött csak a mélység van, de téged nem is érdekel!

Felkuncogtam, majd nyomtam egy csókot az ajkára.

- Úgysem hagynál leesni, nem?

- Azért odafigyelhetnél – dorgált gyengéden.

Lenéztem az ismét rezgő telefonomra. Kate videóhívást kezdeményezett, mire lefagytam.

- Felhívott – mutattam Nathan felé, aki kivette a kezemből a készüléket, majd egyszerűen elfogadta a hívást. Tátott szájjal bámultam, ahogy maga elé tartotta.

- Szia, ismeretlen lány – mondta neki homlokát ráncolva.

- Öhm... - dadogott Kate megilletődötten. – Hol van Luna?

- Itt vagyok – dugtam be a fejem kezei között, majd ismét úgy fordultam, hogy mellkasának tudjak dőlni. Nathan a képességével az arcom elé tartotta a készüléket. Egy pillanatra rásandítottam, mire elvigyorodott.

- Komolyan ő a barátod? – dülledt ki Kate kék szeme, ahogy a kamerába nagyokat pislogott felém műszempilláival. Műkörmeivel az állán dobolt, míg haját egy szoros copfba fogta feje tetején. Arca pufi volt, ugyanis Kate világ életében enyhén túlsúlyos volt.

Mondjuk engem sosem érdekelt, nem ettől lett valaki jó vagy rossz ember. Én pont az ellenkezője voltam. A kórosan pici és sovány.

- Nem hiszed el? – hajolt be Nathan a képbe ismét.

- Hogy hívnak? – szegezte neki a kérdést Kate. – Tuti valami nagyon elvont neved van.

- Szerinted? – kérdezett vissza Nathan, mire elvigyorodtam, majd feljebb tornáztam magam, hogy mindketten remekül látszódjunk a képernyőn. Nekidöntötte állát a halántékomnak, majd úgy várta Kate válaszát.

- Armin?

Várakozás nélkül kuncogtam fel.

- Nem talált – adta tudtára.

- Luna! Mondd már meg!

- Mutatkozz be neki – simítottam meg az arcát. – Nagyon kíváncsi rád, mint láthatod.

- Nathaniel vagyok.

- Nathaniel – mormolta Kate, majd műkörmeivel megvakarta homlokát. – Hogy becéznek? Nate?

Soha nem jutott volna eszembe így hívni őt. Abszolút nem illet rá ez a becenév. Túl kisfiús volt.

- Nem, csak simán Nathan – rántotta meg a vállát.

- Király - bólogatott Kate. – Én Kate vagyok.

- Szuper, jót csevegtünk!

- Le ne tedd! – kiáltotta Kate felbőszülten. – Tudni akarom, hogy tényleg a pasija vagy-e, vagy csak Morgan túlzott.

- Mivel bizonyítsam? – vigyorgott rá Nathan örömittasan, majd odahajolt a fülemhez. – Ez a csaj nagyon idegesítő – súgta bele halkan. – De nagyon szívesen bebizonyítom neki, hogy te vagy a szerelmem. Látszik rajta, hogy nagyon irigy. Honnan szedtél magad köré ilyen embereket, gyönyörűm?

Nem feleltem, csak vártam, hogy Kate válaszoljon Nathan kérdésére.

Végül felhúztam magam eléggé ahhoz, hogy mégis megszólaljak.

- Miért kéne bármit bizonyítanom? Annyira hihetetlen, hogy együtt vagyunk? – meredtem dühösen Kate-re.

- Nem! – védekezett egyből. – Csak nincs kint semmi Instagramon, se Facebookon, így azt hittem, hogy csak Morgan szórakozik.

- Értem – sóhajtottam feszülten. – Tehát ha nincs kint sehol, akkor egyértelműen hazugság.

- Nem, de Aaronnal töltöttél fel képeket – folytatta Kate, mire egyre idegesebb lettem. – Szégyelled az új barátod, vagy... nem értem.

- Szia, Kate! – kaptam el a telefont a levegőben, majd kinyomtam a francba, és morgolódva Nathan mellkasának vetettem hátam. – Még, hogy szégyellek...

- Ne foglalkozz vele – hajolt előre, majd maga felé fordította az állam, és egy kellemes csókot nyomott ajkamra. – Sosem érti meg azt, ami köztünk van. Csak egy buta, felületes emberlány.

- Rendesen felidegesítettem magam – fújtam ki a levegőt az orromon. – Én rájöttem, hogy utálom az embereket. Mindegyik csak kötözködik és hisztizik. Evelyn, Kate, Anabell, McCoy. Borzasztóan idegesítőek!

- Ne legyél mérges rájuk – simította meg az arcom. – Inkább mesélj arról, hogy milyen összefüggéseket raktál még össze az okos fejedben Ardennel és Ahirával kapcsolatban.

- Már elmondtam – hisztiztem. - De nem érdekelt!

Megfogtam a takarót, majd magunk köré csavartam.

- Fázol?

- Nem, de olyan finom puha, tudod, hogy szeretem – húztam magamra. Egy jó nagyot hozott szerencsére, így a fenekem alá is becsúsztattam egy kicsit.

- Szóval szerinted Arden gyanús – hozta fel ismét, mire felsóhajtottam, majd bólintottam.

- Igen, túl közvetlen. Meg ha végig ott voltak a szárnyai, én nem akarom elhinni, hogy sosem látta még őket. Ez kamu!

- Körültekintő leszek, ígérem – cirógatta meg az arcom. – Holnap rákérdezek mindenre, de csak puhatolózom majd.

- Aztán mindent mesélj el! – kötöttem a lelkére. – Sőt, majd mutasd meg!

- Jó – mosolygott rám. – Megmutatom.

- Jól van, akkor most már menjünk haza – csimpaszkodtam bele a nyakába. – De nincs kedvem repülni. Vigyél haza.

- Miért vagy ennyire nyűgös? – tudakolta, miközben magához húzott, majd felegyenesedett velem együtt.

- Nem tudom – motyogtam, majd türelmesen vártam, hogy megnyíljon a portált a lábunk alatt.

Így is történt. Egyenesen a szobámba érkeztünk, ahol rögtön lerakott az ágyba, majd levetkőzött, és befeküdt mellém.

A hátára gördült, majd ránk húzta a takarót is.

Kibugyoláltam magam a pokrócból, majd az ágy végébe dobtam. Átvettem lábam Nathan csípőjén, majd szemben vele leültem. A hátamra húztam a takarót, majd azzal együtt lefeküdtem a mellkasára. Két kezével karolta át a hátam, majd nyomott egy puszit a fejem búbjára.