A Colonie-i gyógyszertár előtt tébláboltam. Nagyon nem akaródzott bemenni, de Lucifer szavaival élve: nem volt szükségünk porontyokra, és még védszer sem volt nálunk az éjszaka folyamán.

Nem tudtam, hogy ki védene meg minket Lucifer kitörő haragjától, ha esetleg teherbe esnék, de egyelőre nem is nagyon akartam választ találni erre. Határozottan felelőtlenek voltunk.

De ez most legkevésbé sem érdekelt, illetve az sem, hogy az esemény utáni tablettától valószínűleg megint felfordul a hormonháztartásom.

Egyszerűen kicsattanóan boldog voltam, hogy Nathan visszakapta a szemet gyönyörködtető szárnyait, és éjfekete szemét. Mintha máris jobb kedvre derült volna tőle ő is.

- Gyönyörűm, még ma bemegyünk? – tudakolta a kezemet szorongatva.

- Félek – nyögtem ki halkan, mire Nathan kinevetett.

- Bocs, de ez... megőrülök tőled. Az összes emberi dolog kikészít, de emelt fővel menetelsz egy csatába. Hihetetlen! – rázta a fejét mosolyogva.

- Menjünk! – téptem meg a karját, majd beléptünk. A pult mögött Anabell mosolygott ránk kedvesen. A francba már! Mintha így sem lenne elég kínos ez az egész.

- Nathan, Luna – köszöntött minket lelkesen. – Sziasztok!

- Szia, Anabell! – mosolyogtam rá feszülten. – Te itt dolgozol?

- A szüleimé a gyógyszertár – bólogatott. – Mire lenne szükségetek?

- Nem is tudtam – motyogtam zavaromban. Nem mertem kinyögni, miért érkeztünk.

- Igen, hétvégenként be szoktam állni, hogy anya tudjon pihenni, és a húgaimmal törődni. Nagyon nyűgösek mostanában. De, mindegy is. Szóval mit adhatok?

- Ez elég kellemetlen... - kezdtem bele hebegve. – De...

- Esemény utániért jöttünk – zárta rövidre a témát Nathan. – Tudnál adni egyet?

- Ó! – kerekedett el Anabell szája, majd elvigyorodott. – Nincs ebben semmi gáz, Luna! Legalább felelősségteljesek vagytok. – Ezzel eltűnt, és egy kis dobozkával érkezett vissza. – Tessék!

- Köszi... – motyogtam még mindig szégyenlősen.

- Köszi! – mondta Nathan, majd átnyújtott egy húsz dollárost.

- Ne viccelj! Nem kell kifizetni! – legyintett Anabell.

- Dehogynem! – vágta rá Nathan. – Miért ne kéne? Na, gyerünk, vedd el! – lóbálta meg előtte.

- Nem, tényleg nem kell! Ajándék! – mosolygott ránk a lány.

- Kérlek, Anabell! – sóhajtottam feszülten. – Csak hadd fizessük ki, és menjünk el. Így is annyira kínos ez az egész!

Anabell arcáról lefagyott a mosoly, majd összevonta szemöldökét, és megrázta a fejét.

- Oké, ha ezt akarod! – felelt sértődötten, majd elvette Nathantől a bankjegyet, és a kezébe szórta a visszajárót. – Akkor további kellemes napot!

- Ja, neked is – mormoltam, majd sarkon fordultam, és szinte kiszaladtam a gyógyszertárból.

Úgy éreztem magam, mint egy rabló vagy egy csaló. Nem tudtam megfogalmazni, miért. Ráadásul már megint piszkosul bunkó voltam Jayce barátnőjével.

- Eleanor! – pirított rám Nathan, amikor utolért a járdán. – Szegény csaj teljesen ki van akadva, amiért utálod.

- De nem is utálom! – szabadkoztam. – Csak...

- Akkor lehetnél vele kicsit kedvesebb, Jayce kedvéért.

- Megpróbálok majd... - nyögtem elfúlóan. – Basszus! Nagyon utálom az ilyen helyzeteket.

- Jól van, na, csüccs be! – bökött állával a Chevyre, majd miután beültem bedobta az ölembe a tablettát.

Nathan beindította a motort, majd gázt adott.

Úgy ültem mellette, mint egy szobor. Csak azon kattogtam, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, amiért ennyire szörnyen kezeltem a szociális helyzeteket. Anabell abszolút jó fej volt velünk, én pedig annyira kellemetlenül viselkedtem vele. Elszégyelltem magam.

Kinyitottam a kesztyűtartót, hogy bedobjam a dobozkát, de megakadt a szemem Nathan cigijén.

Egyből kedvet kaptam füstölni. Kikaptam, majd a számba helyeztem egyet, és meggyújtottam. A dohány benne már elég száraz volt, de nem különösebben érdekelt.

- Kérsz? – nyújtottam felé a cigis dobozt.

- Megkínálsz a cigimből? Köszi! – kuncogott, majd elfogadta, és ő is rágyújtott mellettem.

- Most akkor megyünk Evelyn után? – kérdeztem, miközben kifújtam a füstöt a számon. – Szerinted Jayce már otthon van?

- Mivel Anabell dolgozik...

- Akkor beszélek vele, mielőtt Evelynezünk! – jelentettem ki, majd lehúztam az ablakot.

Aztán Nathant kezdtem kémlelni tekintetemmel, ahogy bagóval a szájában, fél kézzel fogta a kormányt. Felfelé görbült a szám, ahogy azon kaptam magam, hogy valami eszeveszett módon stíröltem. De annyira szép volt, miközben a ragyogó gyémántkék tekintetével az utat figyelte, és pont kellően kidolgozott karjával a kormányt szorongatta. Barna, állandóan kócos, rövid hajába belekapott a beáramló légfuvallat, ajka vékony volt, mégis borzasztóan vonzó.

Bicepszén feszült a fekete póló, ami eltakarta felsőtestét. Nem volt kockahasa, mint az Evelyn poszterein lévő filmsztároknak, de azért nem sok választotta el tőlük szálkás mellkasát.

Egyszerűen gyönyörűnek láttam, még ha furcsa is egy fiúra ilyet mondani.

- Elég a cigid – sandított rám vigyorogva, mire még egyet beleszívtam, majd kihajítottam az ablakon.

- Csak elgondolkodtam – rebegtem kislányos zavaromban.

- Ja, láttam – mondta nevetve. – Min gondolkodtál?

- Csak azon, hogy milyen szívdöglesztő vagy – bókoltam mosolyogva.

- Köszi! – kacagott. – Tudom!

- Persze! – csaptam meg vállát. – Tegnap még öngyilkos akartál lenni a depressziótól!

- Elmúlt! – vigyorgott rám.

- Amúgy nagyon örülök neki! – simogattam meg a vállát ott, ahol előbb rácsaptam. – Szeretem, ha jó kedved van.

- Csak miattad van az – mondta immáron komolyabban. – Na, meg már nem nézek ki úgy, mint egy vámpír. – Felkuncogtam.

- Pedig amilyen fehér bőröd van, annak is simán elmennél.

- Tényleg az volt az első tipped egyébként? Vámpír? – pillantott rám fél szemmel.

- Nem tudom, láttam az Alkonyatot pár éve, az jutott eszembe – jelentettem ki nevetve, de Nathan csak összehúzta a szemöldökét.

- Az is valami mesefilm?

- Hát, nem igazán – vakartam meg a kobakom. – A csaj találkozik egy vámpírral, és szerelmesek lesznek.

- Nagyon érdekfeszítőnek hangzik, kérlek mesélj még róla! – felelt Nathan szarkasztikusan.

- Megnézhetjük, ha szeretnéd – küldtem felé egy huncut pillantást.

- A-a, biztos, hogy nem! – tiltakozott magabiztosan, majd leparkolt a házunk előtt. – Menj, inkább keresd meg Jayce-t. Itt megvárlak titeket!

Nem kellett kétszer kérnie. Egyből kiugrottam az autóból, és beviharzottam a házba.

- Hol vagytok? – kiáltottam el magam, mire Morgan kidugta a fejét a nappaliból, ezért rögtön odamentem. – Mi a helyzet? – néztem végig Morganen, Jayce-en és Dailanen, de nem tűntek túl jókedvűnek.

- Azért igazán vihetnél magaddal egy telefont ha lelépsz! – pirított rám Jayce. – Hol a fenében voltatok már megint?!

- Csak töltöttünk egy kis minőségi időt együtt! – védekeztem, majd beljebb léptem. – Amúgy is hívtalak, csak elfelejtetted felvenni a telefont!

- Épp nem értem rá – morogta.

- Szuper! – csattantam fel. – Akkor kijönnél egy kicsit, hogy beszélhessünk?

- Én? – csodálkozott Jayce.

- Degradál beszélgetni velem újabban? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, mire megrázta a kobakját, majd követett kifelé. Az előszobában álltam meg, majd felé fordultam.

- Baj van? – súgta.

- Nincs – ráztam meg a fejem. – Mondták a srácok, hogy mi a terv Evelynnel?

- Aha, Morgan minden elmondott.

- Oké, akkor mindjárt megyünk is. Nathan a kocsiban vár ránk.

- Hol voltál? – érdeklődött kedvesen.

- Mason Cityben voltunk, Nathan eléggé... kiakadt, de azóta már minden rendben.

- Ja.. majd rákérdezek mi a helyzet vele akkor – bólogatott megértően. – Nem baj, ha én most nem tartok veletek? Anabell nemrég hívott, hogy ha végzett a melóban, akkor csinálhatnánk valamit.

- Nem, menjél csak! – sóhajtottam, majd megforgattam tekintetem, és karba fontam a kezem. Színt kellett vallanom. – Anabell szerintem eléggé megharagudott rám.

- Mi? Miért? Mit műveltél már megint? – szörnyülködött Jayce. – Azon kívül, hogy tegnap elég bunkó voltál vele.

- Voltunk a gyógyszertárban, és lehet megint nem voltam túl kedves...

- De Luna... – nyögte elkeseredetten. – Nem bírod őt?

- De, nincs vele bajom, csak elég hülye helyzet volt.

- Minek mentetek egyébként is gyógyszertárba? Talán beteg vagy? – vonta össze szemöldökét, mire újra nagy levegőt vettem, majd lábujjhegyre álltam, hogy a fülébe súgjak.

- Kellett vennem egy doboz esemény utánit.

- Ezt nem hiszem el! Nem ismeritek a gumit? – sziszegte halkan.

- Nem volt nálunk – rántottam vállat.

- Rohadt felelőtlenek vagytok! – szidott. – Ha becsúszik egy gyerek Lucifer őrjöngeni fog, csapkodni, ordítani, vérvörös szemekkel, Eleanor.

- Tudom, azért is vettünk ilyet!

- Akkor is, Luna! Fogjátok már vissza magatokat! – folytatta immáron elég mérgesen. – Megmondom Nathnak is. Most! – Ezzel kirobogott az ajtón. Széttártam karom tehetetlenségemben, majd utána lódultam.

- Gyertek! – kiáltottam a nappali felé, majd kiszaladtam a verandára.

Nathaniel a Chevynek dőlve állt, Jayce előtte hevesen magyarázott neki, mire Nathan vigyorogva bólogatott, és csak nyugtatgatta.

Komótosan odasétáltam hozzájuk, és Jayce vállára tettem a tenyerem.

- Nyugi már!

- Akkor is, ne legyetek már ennyire hülyék! Mintha nem lenne így is elég bajunk!

- Majd odafigyelek! – biztosította Nathan, mire Jayce nagy levegőt vett.

- Remélem is – vetette még oda, majd felém pillantott zöld íriszével. – Luna, vigyél magaddal telefont, mert fel foglak hívni! – utasított, aztán Nathanre nézett. – Te pedig vegyél már egy telefont! Nagyon zavaró, hogy állandóan köddé váltok, aztán az ember nem tudja, éppen hova lettetek. És ha egyszer baj lesz? Hogy segítek, ha nem is tudok róla?

- Igazad van, haver! – helyeselt Nathan. – Veszek egyet!

- Remek! Akkor legyetek telefonközelben, és ha van valami azonnal szóljatok! – kötötte a lelkünkre, majd visszament a házba.

Visszaszaladtam a telefonomért, de mire leértem Nathan, Dailan és Morgan még mindig a kocsi körül sorakoztak.

- Nem megyünk?

- Azon tanakodtunk, hogy mi van, ha Evelyn nem megy ma sehova, hanem egész nap otthon ül? – vetette fel Morgan a problémát. – Nem hiszem, hogy a démon egész nap körülötte lenne, vagy igen?

- Akkor leparkolunk a házuktól kicsit messzebb, és figyeljük – javasoltam.

- Más lehetőségünk nem nagyon van – mondta Nathan, aztán beült a vezetőülésre.

Mi is követtük a példáját. Én mellé fészkeltem be magam az anyósra, míg Dailan és Morgan a hátsó ülésre telepedtek le.

Evelyn háza elé érve, mellénk szegődött a szerencse. A lány éppen akkor zárta kulcsra a halvány zöld színű ház ajtaját, majd elindult a járdán.

- Ott van! – kiáltottam lelkesen.

- A szőke?

- Igen, Morgan.

- Nem egy topmodell! – vetette oda barátnőm, mire küldtem felé egy vigyort.

- Szerintem sem – súgtam, de természetesen mindenki hallotta.

- Nekem sem jön be – mondta Dailan nyakát nyújtogatva a lány felé, mire Morgannal felnevettünk.

- Nekem sem!– tette hozzá Nathan is a biztonság kedvéért, mire ismét kacagásban törtünk ki.

Eléggé sokáig araszoltunk utána, mindig egy utcával lemaradva. Úgy éreztem magam, mint valami őrült kukkoló, ahogy a nyomába eredtünk. A lány három utcát sétált összesen, majd befordult egy templomba. Tíz méter messze állította le Nathan a motort.

- Ezt nem hiszem el! – morogta Nathan. – Ide még Rosier sem tudja követni.

- Bemegyek, és leülök mellé! – ajánlotta Morgan.

- Nem! – vágtuk rá mindhárman azonnal.

- Most miért? Ez csak egy templom...

- Az nem a mi területünk – magyarázta neki Dailan. – Nem tehetjük be oda a lábunkat.

- De ti angyalok is vagytok! – mondta Morgan előrehajolva hátulról. – Menjetek be!

- Nem lehet! – ellenkezett Nathan. – Nem akarjuk magunkra haragítani a mennyieket.

- Eléggé megcsappantak – szólt félénken Dailan. – Megölted az összes katonájukat.

- Attól még nem megyünk be! – szögezte le Nathan.

- De igen! – vágtam rá, majd Nathanre néztem. – Mit tudnak tenni? Tényleg nincs elég erejük támadni egyelőre, és szerintem ők sem örülnének, ha Evelyn rájönne, mi folyik körülötte.

- Meg ha belegondoltok, akkor ez egy nemes cél – mondta Morgan még mindig előrehajolva. – A lányt megmentitek egy démon fogságából.

- Megvárjuk, amíg kijön! – erősködött Nathan.

Úgy döntöttem, ha Nathan nagyon mérges is lesz rám, ha nem, én bizony bemegyek, és megnézem, mit csinál bent Evelyn. Lehet megint kutatást végzett. Nem hagyhattuk annyiban. Amúgy is jó fényt vetne ránk, ha egy templomban látna, eloszlanának a kétségei, és abbahagyná a szimatolást.

Kicsaptam a kocsi ajtaját, majd kiugrottam belőle. Elég váratlanul, mert Nathannak még utánam szólni sem volt ideje. Tudtam, hogy itt úgy sem tudott olyan hamar utánam szaladni, így egyenesen a bejárathoz rohantam.

Mély levegőt vettem, majd kitártam a nehéz, fából faragott ajtót, és beléptem az egész picike templomba. Bent csend honolt. Amint előre araszoltam egyet jobbra és balra is szenteltvízzel találtam szemben magam furcsa, öblös edényekben. Úgy határoztam, nem most fogom letesztelni, hogy milyen hatással volt rám, így beljebb lépkedtem. Szinte rögtön megpillantottam Evelyn szőke, hosszú haját a legutolsó padban.

Minden bátorságomat összeszedve beültem mellé, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Szia! – köszöntem rá halk hangon, mire ijedten rám kapta a tekintetét.

- Luna? Te templomba jársz? – kérdezte. Felelni szerettem volna, de az épp mellém behúzódó Nathan tette meg helyettem.

- Igen, újabban mindketten templomba járunk!

- Jézusom! – sóhajtotta. – Most még nagyobb bűntudatom lett a múltkori miatt. Még egyszer sajnálom!

Egyre több ember kezdett beszivárogni a bejáraton, és körbeültek minket minden oldalról. Kezdtem egy kicsit kétségbeesni, hogy nincs menekvés, amikor Nathan jobbjára egy kövér pasas csüccsent le. Nathan rápillantott, majd vissza rám. Arcáról sütött a harag.

- Semmi baj – suttogta Nathan Evelynnek. – Mikor kezdődik a mise, Evelyn?

- Most! – jelentette ki a lány. A pap is pont ekkora jelent meg az oltár előtt. Egyből hátrahőköltem, ahogy rájöttem, hogy elég nagy szarba kevertem magunkat.

- Aha, király – bólintott Nathan. – Már nagyon várom.

- Én is – szóltam, majd előre fordultam a pap felé.

Az élmény szürreális volt, tekintve, hogy sosem jártam még misén, ami kimondottan elszomorító volt ahhoz képest, hogy az apám egy arkangyal volt.

Az egész banzáj éneklésről és imádkozásról szólt. Néha fel kellett állni, és úgy könyörögni a Jóistenhez. Nathan végig feszülten ült mellettem, azt hiszem, szegénykém egy rémálomba csöppenhetett. Nem is rejtette véka alá véleményét. Legalább két percenként vetett rám egy rettentően feldúlt pillantást.

A mise egy teljes órán át tartott. A végére kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Bűntudatom támadt, amiért Nathan tiltása ellenére bejöttem ide. Talán ezt most megint én szúrtam el.

A vége felé egy középkorú férfi körbejárt egy tállal, amibe az emberek pénzt dobáltak. Amikor hozzánk ért, Evelyn kihajolt, és beledobott egy kis pénzt.

A férfi Nathanre nézett, Nathan pedig a férfira. Várakozva állt mellettünk, mire Nathan rám sandított, majd a zsebébe nyúlva szinte odavágott neki egy kis aprót.

- Isten áldja, fiatalember! – súgta neki. – Ámen!

- Magát is – morogta Nathan.

Ezután a felettébb kellemes jelenet után végre véget ért a móka, és az emberek elkezdték elhagyni az épületet. Egyre jobban szorongtam Nathan végtelen haragjától.

Evelyn felénk fordult, majd elmosolyodott.

- Jó volt, igaz? Főleg a prédikáció, nagyon megindító volt.

- Igen – helyeseltem bólogatva. – Nekem is különösen tetszett – hazudtam, mert tulajdonképpen semmire sem emlékeztem belőle, annyira nem kötött le.

- Odamegyek kicsit az atyához, van kedvetek velem tartani? – Nathannel összenéztünk, elég dühösen fújtatott mostanra.

- Persze – motyogta Evelynnek. – Menjünk csak oda az atyához is. Alig várom, hogy megismerjem! – Hangjában némi gúnyt véltem felfedezni. Egyre jobban szorongtam.

Ezzel Evelyn felállt, és előre sétált az oltárhoz. Szorosan követtük.

- Atyám! – szólította meg a fehér ruhába öltözött papot. – Szeretném bemutatni a barátaimat. Nathanielt és Eleanort. – Már barátok vagyunk?

- Köszöntelek Titeket Isten házában! Először jártok erre? Még sosem láttalak benneteket. – Az öreg, kopasz pap kedvesen fordult felénk. Ahogy megszeppenten őt vizslattam, szólni nem bírtam, aztán végül csak összeszedtem magam, és válaszoltam.

- Igen – feleltem kimérten. – Eddig máshova jártunk.

- Fiatalember! – nézett egyenesen Nathanre a pap. – Nem találkozhattunk már korábban? Olyan ismerős nekem. – Jaj, ne!

- Kétlem – motyogta Nathan.

- A szülei errefelé laknak?

- Igen – bólintott Nathan elég értetlenül.

- Hogy is hívják az édesapját? Lehet ő rémlik nekem. Hasonlítanak?

- Hát... egy kicsit. Jonathan Jones a neve.

- Nem, akkor sajnos összekeverhetem valakivel. – Még szerencse.

- Atyám! – szólt Evelyn a paphoz. – Ön szerint amennyiben vétkeztem, és valakit... - halkította le a hangját. - ...sátánistának neveztem, attól még elnyerhetem a bűnbocsánatot? – Az atya elképedt kérdésére, vele együtt azt hiszem, mi is.

- Na, de lányom, Isten házában a szádra ne vedd ezt a nevet! – dorgálta Evelynt. – De természetesen, Isten minden bűnt megbocsát. Gyónd meg bűneidet, imádkozz, és minden rendben lesz. – Ennyire egyszerű volna? Lehet nekem is így kellett volna tennem a rengeteg gyilkosság után, amit elkövettem.

- Elnézést, atyám! – hajtotta le a fejét a lány. – Így teszek.

- Bocsássatok meg, de most mennem kell, nemsokára kezdődik a következő felvonás – lépett fel az oltár előtt húzódó lépcsőn a pap mosolyogva. – Isten áldjon titeket! Te pedig ne aggódj, Evelyn, minden megoldódik majd, csak kövesd Isten útjait. – Azok nem kifürkészhetetlenek?

Ezzel hátat fordított, majd elsétált.

Nathanre néztem, aki elég mérgesen tekintett le rám. Csodálkoztam, hogy képes volt eddig megőrizni hidegvérét.

- Menjünk! – mondta, majd meg akart iramodni a kijárat felé, de Evelyn utánaszólt.

- Nath, elfelejtettél keresztet vetni! – suttogta. Majdnem kitört belőlem a vihogás, de inkább visszafogtam magam. Így is vékony jégen táncoltam.

Nathan rám emelte kék szemét, majd felnézett a templom legvégében helyezkedő óriás Jézusra, és idegesen megrázta a kobakját. Nem volt rá képes.

- Csak befelé szoktam – bökte oda, majd meglódult kifelé. Azonnal utána eredtem. A kocsi előtt három méterrel értem utol, és megragadtam a karját.

- Eleanor! – sziszegte. – Most vagyok kibaszottul dühös, érted? Annyira, hogy mindjárt felrobbanok! – Sejtettem, hogy fájni fog, amit tőle kapok.

- Sajnálom – súgtam nagyot nyelve. – Rossz ötlet volt.

- Sajnálhatod is! Mert mostantól egy perc nyugtunk sem lesz! Nem elég Rosier és a másik hat, a nyakunkra fognak mászni Rafaelék is, és ha ez valaha kiderül, akkor valószínűleg apám sem lesz túl jókedvű! – sorolta feszülten, mégis egész halk hangon.

- Nagyon sajnálom – mondtam. – Bocsánat! – szabadkoztam lehajtott buksival, mert én is úgy véltem, hogy tényleg nagyon elrontottam ezúttal.

- Ez nem oldódik meg egy bocsánatkéréssel! – morgott tovább. Kék szeme szinte szikrát szórt felém. Csoda, hogy nem éjfeketén tündökölt.

- Ne haragudj! – Éreztem, hogy ajkam megremegett visszavonhatatlan döntésem súlyától, majd egy pár könnycsepp szaladt végig az arcomon. Nathan megemelte az állam, majd felsóhajtott.

- Ne sírj, gyönyörűm – motyogta. – Nem haragszom, de ha legközelebb azt mondom egy ilyen dologra, hogy nem, akkor könyörgöm, hallgass rám!

- Oké – bólogattam, majd kitöröltem arcomból a könnyeket. – Bocsánat! – mondtam újra a bűntudatom által vezérelve. Nagyon megbántam, hogy ezúttal nem hallgattam rá.

- Miért sírsz? Azért, ahogy beszéltem veled, vagy...

- Azért, mert tudom, hogy nem kellett volna bemenni, de mégis megtettem, és most haragszol rám, újra...

- Hülyeség volt, de majd megoldjuk, ha lesznek következményei. Együtt, oké? – simogatta meg nedves orcám, majd ujjával letörölte róla a friss könnycseppeket. – Csak ne sírj, mert nem szeretem. Mosolyogj, gyönyörűm!

- Nem tudok – pityeregtem tovább, de jól estek biztató szavai. Ezért szerettem Nathant ennyire. Képes volt túllépni a haragján, ha rólam volt szó.

- Minden oké? – lépett mellénk Evelyn. – Te sírsz? – döbbent meg. – Mi a baj?

- Csak rossz napom van – nyögtem, majd gyorsan kitöröltem a szememből a könnyeket kezemmel. –, de már minden oké.

- Ó, sajnálom – felelt a lány. – Akkor gondolom majd a suliban látjuk egymást, és még egyszer bocsánat Nath, a... múltkoriért. Tévedtem.

- Semmi baj – válaszolt Nathan, mire Evelyn bólintott, és elsétált az ellenkező irányba.

- Követni kéne, nem? – szipogtam, miután hallótávolságon kívülre került.

- Igen, utána megyünk! – jelentette ki, majd felém hajolt, és megpuszilta a homlokom. – Ne legyél szomorú!

- Hahó! – Morgan szinte nekem vetődött balról. – Mi történt, jól vagy? – ragadta meg a karom, és maga felé fordított. – Luna! Bántott valaki? Bántottad? – nézett Nathanre, aki hevesen csóválta fejét kérdésére.

- Nem bántott senki – közöltem. – Nem kellett volna bemenni a templomba, borzalmas nagy baromság volt, Morgan – suttogtam elhalóan. – De menjünk, mert elveszítjük Evelynt. – Amint kimondtam már meg is lódultam az autóhoz, és beültem előre.

- Minden oké? – hajolt előre Dailan, majd a vállamra helyezte a tenyerét. – Tudok valahogy segíteni?

Nathan beült mellém, majd fintorogva Dailan kezére nézett. Megragadta két ujjával, és szinte hátradobta a fiú felé.

- Dailan! – fordult felé. – Ne érj hozzá, mert kicsavarom a csuklódat!

- Ne bántsd! – fordultam én is a fiú felé. – Csak kedves akart lenni – nyugtattam meg Nathant. – Köszönöm Dailan, de már minden rendben. – Nathan egy igazán nagyot sóhajtott mellettem, de nem szólalt meg.

- Igyekezzünk, mert lelép a liba! – kiáltotta Morgan, amint bevetődött Dailan mellé hátra.

Egyből Evelyn után iramodtunk, és kergettük egészen hazáig, de Rosier nem akart felbukkanni körülötte sehogy sem, mintha tudta volna, hogy a nyomában voltunk. Evelyn épp hazaért, amikor megcsörrent a telefonom. Jayce hívott.

- Na, szia! – szólt bele. – Siker?

- Nem, totális kudarc – sóhajtottam lemondóan. – És még bementem egy templomba is.

- Mit csináltál? – emelkedett meg hangszíne.

- Beültünk egy szentmisére – motyogtam.

- Rafael tajtékzik majd! – jelentette ki.

- Tudom, Jayce! – hőbörögtem. – Ez van, már teljesen mindegy!

- És Rosier?

- Nincs sehol.

- Mert itt van – nyögte elfúlóan. A döbbenet hallatszott hangjából, mire az én szemem is többszörösére tágult. Mégis hol?

- Mi? – sikoltottam. – Hol? Várj, kihangosítalak! Na, szóval hol van?

- A gyógyszertárban.

- Odamegyünk! – szögezte le Nathan, majd nem habozott, egyből keresztbe vágta a kocsit az úton, és megfordult. Alig győztem kapaszkodni, hogy az ülésben maradjak, és ne essek az ölébe.

- Tartsd ott, Jayce!

- Szerintem túl feltűnő lenne.

- Akkor szólj Anabellnek, hogy tartsa szóval! Mindjárt odaérünk. Biztos ő az? Hogy néz ki?

- Nem tudom, hogy pontosan ő az-e, de van itt egy... - halkult el a hangja, majd Anabellnek folytatta. – Ana, látod ott azt a fickót? Nem kéne segítened neki? Nagyon elveszettnek tűnik.

- Jayce! – kiáltott a telefonba Nathan. – Menj vele!

- Észrevett! – súgta. – Le kell tennem! – Ezzel ki is nyomott.

Kitágult pupillákkal fordultam Nathan felé, aki a mancsom után nyúlt, majd megsimogatta a kézfejem.

- Nyugi! Jayce megoldja, de mindjárt ott vagyunk – próbált a lelkemre beszélni, de az szüntelenül hánykolódott az aggodalomtól, aki kitörténi készült belőlem.

- Luna! – hajolt előre Morgan. – Most harcolni fogunk? – kérdésére idegességem ellenére is önkéntelenül felnevettem.

- Te biztos, hogy nem! – feleltem, mire behajolt szinte teljesen elém. Fejjel lefelé lógott előttem.

- Kihagynál?

- Örülnék, ha nem kéne a hulládon fekve zokogva feltámasztanom téged is – köszörültem meg a torkom a végére.

- Nem értem, kivel is csináltál ilyet?

- Mindkettővel - böktem Dailan és Nathan irányába. – Habár Dailan felett nem zokogtam.

- Akkor is veletek megyek! – jelentette ki vigyorogva, majd visszahuppant az ülésre.

Nem válaszoltam, Morgan legalább annyira makacs volt, mint én. Ráhagytam, úgy gondoltam majd Dailan megvédi, történjék bármi is. Meg persze én is ott leszek mellette, ha beindulnának az események. Meg kellett tudnia milyen is volt egy igazi démonos balhé. Nem könnyű kitapasztalni, nekem is elég drámaira sikeredett a legelső, amikor édesanyám le szeretett volna cibálni a pokolba.

Nathan leparkolt a gyógyszertár előtt. Egyszerre ugrottunk ki, és rontottunk be az ajtón, mint egy megvadul dúvad. A „démon-detektorom" nem jelzett, mintha ott sem lett volna.

Belépve a látvány, ami fogadott elkeserítő volt. Anabell a földön feküdt, elég lassan lélegzett. Jayce fölötte ült, és a haját simogatta. A lány csendben sírt, míg eszeveszetten a jobb karját szorongatta.

- Mi történt? – guggolt le melléjük Nathan. – Hol van Rosier, Jayce?

- Ez nem Rosier volt, Nath – nyögte Jayce. – Beherit itt van!

- Mi? – nyögte Morgan.

- De hová tűnt? Itt járt, érzem – motyogta Nathan. – De mintha köddé vált volna. – Én miért nem éreztem?

- Nem tudtam követni – mondta Jayce feldúltan. – Eltörte Anabell kezét, ráadásul... - pillantott le a lányra. – Mindent látott.

Idegesen túrtam a hajamba, ahogy a szar kezdett egyre nagyobb lenni körülöttünk. Mintha egy bezárt teremben lettünk volna, ahol napról napra egyre több vizet engedtek be kívülről, minket pedig már derékig ellepett. Lassú, mégis dermesztő vég közeledett.

Megcsóváltam a kobakom, majd leguggoltam Anabell mellé.

- Anabell – szólítottam. – Jól vagy?

- Nem – szipogott. – Nagyon... nagyon fáj a karom.

- Elmondod nekem, mit láttál? – kérdeztem csöndesen, mire a lány felém kapta könnyben úszó tekintetét.

- Egy fekete szemű férfit – hüppögött. – Aztán Jayce egyszerűen... Jayce... - Hangja zokogásba fulladt, mire letérdeltem mellé, és magamhoz húztam. Mellkasomnak dőlve bőgött, keservesen.

Lehunytam a szemem, nem tudtam, hogy teljes átváltozás nélkül meggyógyíthatom-e, de elszántan igyekeztem megtenni. Íriszem már éjfeketében csillogott, amikor újra kinyitottam, majd összegyűjtöttem az összes feszültséget, ami eddig bennem tombolt, és hagytam, hogy érintésemen keresztül átáramoljon a megrémült lány testébe.

Anabell hirtelen kapta fel a kobakját rólam, mire gyorsan pislogtam egyet, hogy eltűnjön démon szemem, és ránéztem.

- El... elmúlt – nyögte meglepetten. – Nem fáj már... de hiszen... biztos, hogy eltört, még hallottam a reccsenést is. – Rámosolyogtam, hátha megnyugszik tőle, de sajnos nem így történt. – Te csináltad? Mi a fene vagy te? – húzódott el egyszerre tőlem és Jayce-től is.. – És te? Ne érjetek hozzám! – kiáltotta, majd felkelt, és odébb tántorgott a bolt másik végébe. Teljesen az egyik fal mellé húzódott. Zaklatottan kapkodta tekintetét közöttünk, míg mi csak bámultunk rá. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, így inkább kivártam, amíg más tette meg helyettem.

Jayce-re emeltem pillantásom, aki eléggé leverten emelkedett fel, majd nézett Anabellre.

- Megengeded, hogy elmagyarázzam? – tette fel a kérdést kedves hangon.

- Nem kell mondj semmit! – törölgette könnyeit a lány, immáron gyógyult kezével. – Láttam, hogy szárnyaid nőttek, Jayce. An.. angyal lennél?

- Az is – mondta neki, majd megpróbált közelebb lépni a lányhoz, de ő ellenkezése jeléül maga elé tartott a tenyerét.

- Ne! – utasította, majd félénken rám emelte kék íriszét. – És te is? Mert rólad nehezebben hinném el. – Sejtettem, hogy nem bóknak szánta.

- Anabell! – szólt Jayce. – Arról, amit most láttál, nem beszélhetsz soha senkinek, mert könnyen az életedbe kerülhet!

- Milyen angyal vagy te? – kiáltott feldúltan Anabell. – Miért fenyegetsz engem?

- Nem fenyegetlek – csóválta a fejét öcsém. – Félreértettél, de ez egy nagyon komoly dolog. Meg kell ígérd, hogy megtartod magadnak, örökre!

- Mégis ki hinne nekem, ha azt mondanám, hogy a pasim szárnyakat növesztett szombat délután? – hozta fel magasabb hangon a lány. – Engem szállítanának a pszichiátriára, Jayce!

Morgan és Dailan az ajtóban vertek gyökeret. Csak kapkodták a fejüket ide-oda az események láttára. Én sem voltam nyugodtabb, ahogy elnéztem a megrendült lányt.

- Félsz tőlem? – tudakolta Jayce megszeppenve.

- Félnem kéne? – hebegte a lány. – Áruld el miért fekete a szárnyad! – követelte Jayce-től, majd hozzám fordult. – Te pedig azt, hogy hogyan gyógyítottad meg a törött kezem egy perc alatt?!

- Ne félj, Anabell! – mondta neki Nathan lágyan. – Minden rendben lesz.

- És neked mégis mi közöd ehhez az egészhez, talán csak igazak a pletykák, amiket a suliban hallani? – vádolta egyből Nathant. – Sátánista vagy?

- Ezt nem hiszem el! – morogta az orra alatt Nathan, majd kitárta karjait tehetetlenségében. – Nem vagyok sátánista, Anabell!

- Csak az... - kotyogott volna közbe Morgan, mire rákaptam a pillantásom, majd odarontottam mellé és befogtam a száját tenyeremmel.

- Ennék még nincs itt az ideje, Morgan – bólogattam. – Nem látod, hogy így is eléggé ki van borulva?

- Bocsi – súgta. – Csendben maradok, sajnálom! – Ezzel belekarolt a kezembe, és úgy álltunk tovább egymás mellett.

- Válaszolj a kérdéseimre, Jayce – kérte Anabell remegő hangon. – A sátán követői vagytok? Elbuktatok vele együtt?

- Nem! Vagyis... - Jayce is kezdett türelmetlenné, és feszültté válni. – Nem. – Megrázta a buksiját, majd felnyögött. – Mindent elmondok neked, ígérem, de most szerintem jobb lenne ha elmennék.

- Dehogy mész el! – ordított Anabell. – Most azonnal megmagyarázol mindent!

- Oké, elég ebből! – szólalt fel Nathan. – Akkor mi most hazamegyünk, Jayce te mondd el Anabellnek, amit tudnia kell, aztán otthon találkozunk. – Hangja rendre utasítóan csengett. – De siess! Dolgunk van!

- Jó, gyors leszek! – egyezett bele öcsém, majd rám nézett, és szomorúan lehajtotta a fejét.

Nem tetszett szomorkodása, így odaszaladtam hozzá, és a fülébe súgtam:

- Meg fogja érteni, csak adj neki időt...

Ezután hátrébb léptem tőle, és egyből a kijárat felé vettem az irányt. Kihessegettem Morgant és Dailant, majd hazamentünk.

***

Otthon a nappaliba érkezve Luciferrel találtuk szembe magunkat, aki elég dühösen követte végig tekintetével, ahogy bevánszorgunk a helyiségbe. A kanapén ült, egyik lábát lazán átvetette a másikon, kezével állát simogatta. Nagyokat nyelve álltunk be mind a négyen közvetlen elé.

Egy ideig még nem szólalt meg, csak bámult ránk összeszorított szájjal.

- Szánalmasak vagytok! – mondta végül kimérten, aztán egyszerűen kifakadt. – Egy satnya démon megkeresését bíztam rátok, erre mit csináltok? Beültök egy misére, Nathaniel? – Lucifer vérvörös szemekkel ordított ránk. – Neked teljesen elment az eszed? És neked, Eleanor? Mikor háborodtatok meg? Kérlek, adjatok számot arról, hogy melyikőtök kifinomult ötlete volt ez! – A végére lehalkította hangját, de íriszei ugyanúgy vérvörösen szórták a szikrákat felénk.

- Az én.. – kezdett volna bele Nathan már megint, de közbevágtam.

- Az enyém volt – vállaltam fel magabiztosan. – Elég nagy baromság volt.

- Jól van, leány, akkor most szépen velem jössz! – jelentette ki markánsan Lucifer, majd felállt.

Nathan belépett elém, és az apjára mordult.

- Nem viszed sehova!

- Nocsak, gyermekem, úgy látom visszanyerted önmagad. Mi történt? Megtértél? – érdeklődött Lucifer Nathan fekete szemére utalva. – Lépj odébb, fiú!

- Nem!

- Nem? – vigyorodott el a sátán, majd nemes egyszerűséggel egy gondolatával kihajította Nathanielt a csukott ablakon. Az üvegszilánkok ezer felé repültek, szinte megcsillantak a téli lágy napfény hatására, mielőtt szanaszét zuhantak mindenfelé. Nathan leesett a hátsó udvarban a talajra. Rémületemben hátrébb léptem, de hirtelen eltűnt alólam a parketta, és egy beton járdán landoltam. Meglepetten néztem körbe. Alig bírtam követni az eseményeket, olyan sebtében történtek.

Aggódva kaptam kezemmel arcomhoz.

Lucifer mellém lépett, és a vállamra helyezte a tenyerét.

- Leány, látod ott azt az óriási épületet? – kérdezte egy égig érő templom tornyára mutatva. Újra körbenéztem, de nem volt ismerős a környék, ahol voltunk.

- Látom – súgtam nagyot nyelve, féltem tőle, hogy mire akart kilyukadni ezzel.

- Ez egy templom – jelentette ki a nyilvánvalót. – Itt a mi fajtánkat nem látják szívesen. Nem okos dolog az ellenség házában éjszakázni. Érted, mire gondolok?

- Hát... - hebegtem zavartan, mert igazából nem értettem.

- Meghoztál egy döntést, kétszer is meghoztad ugyanazt a döntést. A neveletlen fiam oldalára szegődtél, ezzel az enyémre és a pokoléra. Nem járhatsz-kelhetsz szabadon ott, ahol a mennyiek igen – magyarázta egész megnyugtató hangon, mintha az előbbi dühe semmivé lett volna. – A benned lévő angyal nem annyira domináns, mint a démon, leány. Gondolom ezt már te is észrevetted, amikor kioltottad Gabriel életét. Milyen érzés volt?

- Rossz – feleltem halkan. – De mégis mintha akkor én álltam volna mindenki felett – súgtam elhalóan. –  Bűntudatom van miatta, azt hiszem.

- Persze, mert ezt a felfoghatatlan energiát, ami bennetek van, kontrollálni kell. Nem kerülhet olyan kezekbe, akik nem tudják, mit kezdhetnének vele – mondta, majd felsóhajtott. – Tudod, Nathaniellel is ezért bánok olyan szigorúan az utóbbi időben. A képességei kivételesek, és ha eltévelyedik, akár ő maga is lehet ennek a világnak az elpusztítója. Nem ezt a sorsot akarom neki, ahogy neked sem, leányom. Apád rám bízott benneteket, ami különösen meglepő döntés volt a részéről, ezért felelőséggel tartozom felétek ugyanúgy, mintha a saját gyermekeim lennétek.

- Ez... elég kedves – motyogtam szelíden.

- Nem ezt várnád a sátántól? – érdeklődött felhúzott szemöldökkel. – Maga a gonoszság megtestesítőjétől?

- Őszintén? – mosolyogtam zavaromban. – Nem igazán.

- Megértelek, sokan gondolják azt rólam, hogy megrögzötten gonosz vagyok. Volt időm az évezredek folyamán eleget gondolkodni ezen, és arra jutottam, hogy akármit is gondolnak rólam, az nem biztos, hogy úgy van. Sokszor hibáztam, és tényleg tettem elég meggondolatlan dolgokat ifjú koromban, de megbűnhődtem érte. Aztán az újkor hajnalán, amikor az emberek világa tűzben lángolt a háborútól, rettegéstől és szenvedéstől engem is elűztek birodalmamból. Elgyengültem. Bosszút esküdtem, és megszületett a prófécia, ami talán egy cseppet drámaira sikeredett – vallotta be, majd vállat rántott, és karba fonta kezét mellkasán. – Azt akartam, hogy Belzebub is megkapja, amit megérdemel. A saját vére forduljon ellene a legnagyobb szükségben, és végül is számításaim beigazolódtak. De ezt többnyire a konok fiamnak köszönhetem, aki végső soron egész elfogadhatóra sikeredett. De az semmiképp sem kielégítő, hogy ennyire ragaszkodik hozzád. – Kijelentésére megrendültem.

- Miért? – érdeklődtem összevont szemöldökkel.

- Azt mondod láttad, mit tett, amikor a karjai között haltál meg, igaz? – Bólintottam. – A mennyei sereget egy szempillantás alatt tette a földdel egyenlővé. Az arkangyalok elmenekültek. Az az erő még engem is megrémített, leány. Ezt nem lehet csak úgy ketrecbe zárni, mint a pióca fél-fivéreit. Ez rendkívüli és nagyon veszélyes, ha nem kezelik megfelelően. Gondold el mit tehetne itt, ezekkel a gyenge kis emberi lényekkel – mutatott a templom előtt téblábolókra. – Egy rossz lépés, és vége. Körültekintőnek kell lennem, és odafigyelnem rátok – jelentette ki hümmögve. - És akkor rólad, és az öcsédről nem is beszéltünk még. Egy egész hordányi démont pusztítottál el, és még csak ki sem merültél tőle igazán. Jayce is képes lehet erre. Mi történne akkor, ha mind a hárman egyszerre használtátok ezeket a kiváló képességeket? Azt hiszem, ezt hívnák a földiek apokalipszisnek. Minden semmivé lenne.

- De én nem akarok senkinek sem rosszat.

- Gabrielt sem akartad megölni, igaz? Mégis megtetted. Ezért kell felügyelni rátok, amíg nem lesztek elég megfontoltak.

- Értem már, miről beszélsz – állapítottam meg bólogatva.

- Örömmel hallom, leányom – felelt, majd hozzátette. – Akkor remélem nem lesz több ilyen incidens, mint a mai nap. Gondolkodj, mielőtt cselekszel. Az a javadra válhat.

- Rendben, sajnálom! – motyogtam feszülten.

- Most menjünk, mielőtt ez a makacs gyermek valami vakmerő dolgot tesz – utalt Nathanra vigyorogva, majd portált nyitva a lábunk alatt visszazuhantunk a nappalinkba. Eltűnődtem, hogy vajon a templom előtt sétálgató emberek mit vehettek észre ebből a kellemes kis  utazásból. Nem úgy tűnt, mintha bárkit érdekelt volna, hogy csak úgy megjelentünk, majd eltűntünk.

Morgan az ablakból kihullott szilánkokat szedegette a földről, míg Dailan mellette állt a szemetessel a kezében. Nathan a kanapé mögött járkált fel-alá. Amint meglátta érkezésünket megtorpant, majd egyenesen elém szökkent, és megragadta az arcom.

- Luna? Jól vagy? – kérdezte miközben figyelmesen végigmért, majd magához húzott, és az apja felé fordult mérges tekintettel. – Mit csináltál vele?

- Csevegtünk egy kellemeset – válaszolt nyugodtan az ördög.

- Kidobtál egy ablakon! – hozta fel Nathan a következő sérelmét, de közben szüntelenül ölelt magához.

- Túlélted, nem? – fintorgott Lucifer. – Tanulj meg uralkodni magadon, és akkor nem lesz szükség ilyen ízléstelen módszerekre.

- Minden rendben van, nyugi! – pislogtam rá felfelé, mire lepillantott rám, majd elengedett. – Tényleg csak beszélgettünk.

- Miért bántanám a leányt? – ráncolta homlokát Lucifer fiára nézve. – Nem szokásom megkínozni a családunk tagjait.

- Jól van – morogta Nathan, majd felsóhajtott, és témát váltott. – Beherit itt járt.

- Tudom – felelt a sátán grimaszolva. – Ezért is kell azonnal hazamennie az unokahúgodnak – emelte tenyerét Morgan felé, aki kitágult pupillákkal fordult felé. – Dailan!

- Igen, Nagyuram?

- Te vele tartasz, és figyeled minden lépését! Iratkozz be az iskolájába, mint egy ember!

- Azt sem tudom, hogy kell, Nagyuram.

- Miért van az, hogy körülöttem mindenki úgy csinál, mintha életképtelen lenne? – hőbörgött Lucifer. – Veletek tartok akkor fiú, és majd én elintézem, hogy iskolába járhass!

- Hazarepülsz velünk? – nyelt egyet Morgan.

- Repülni? – kacagott fel Lucifer. – Nem hinném, hogy kényelmes lenne számotokra utána rohanni a földön, de ha ezt akarjátok. Természetesen.

- Ó – nyögött Morgan. – Sa... sajnálom, de én repülőgépre gondoltam.

- Odaviszlek titeket, buta leány! – mondta a sátán. – Szedd össze a dolgaidat, és induljunk. Nem tétlenkedhetünk, Beherit a közeledbe férkőzik.

- Nem is tudja, hogy az övé! – vetettem fel félénken.

- Már hogyne tudná, Eleanor! Bűzlik a vére a szagától. Gyerünk, szagold csak meg – fintorogva szagoltam bele a levegőbe, de nem éreztem semmi különöset.

- Én nem érzek semmit.

- Mert eltompultak az érzékeid a sok tétlenkedéstől. A leány hazamegy, és nincs vita! Visszatérhet, amint elém hoztátok az áruló gyermekeit.

Bánatosan pillantottam Morgan felé. Nem akartam, hogy hazamenjen. Alig ért ide, és máris elzavartuk. Mellette akartam lenni, hogy támogassam a nehéz időszakban. Ő is mindig ott volt velem, amikor szükségem volt rá, egészen a költözésem napjáig. Nem éreztem fernek, hogy lepasszoltuk Dailannek.

Morgan összeszedte a cuccait, majd elém állt, és átölelt.

- Lun! Örülök, hogy van egy közös titkunk! – vigyorgott rám kedvesen.

- Én is, Morgan – sóhajtottam, majd elengedtem. – Sajnálom, hogy tragédiába fulladt a látogatásod. De ha végzünk ezzel a sok baromsággal, akkor megígérem, hogy meglátogatlak. Vagy te is jöhetsz, ha akarsz...

- Ne viccelj! Most már bármikor találkozhatunk! – lelkesedett fel. – Még a reptéren sem kell bolyongani!

- Igen – viszonoztam vidám mosolyát, de belül sírtam, amiért alig töltöttem vele időt, pedig kimondottan hozzám érkezett.

- Á! – kiáltott, majd még egyszer magához húzott. – Annyira szeretlek, Lun!

- Én is téged, Morgan! – Megszorongattam, majd elengedtem.

Morgan felsóhajtott, majd a mellettem álló Nathanre nézett.

- Hát... elég beteg, hogy lényegében a nagybátyám vagy – nevetett fel, majd őt is megölelte.

- Nem baj – válaszolt neki Nathan. – Lehetne rosszabb is!

- Az mindig! – kontrázott rá Morgan. – Szia, Csillagszemű!

- Mehetünk végre, vagy még ríni is fogtok? – türelmetlenkedett Lucifer.

- Mehetünk! – fordult felé Morgan.

- Várjatok! – kiáltottam, majd Dailan elé sétáltam, és összevontam a szemöldököm. – Dailan! Vigyázz rá, nagyon! – elhúztam a szám oldalra, és folytattam. – Ha hagyod meghalni, vagy csak egy haja szála is meggörbül, akkor biztosan hagyom neki – böktem Nathanre. –, hogy ezúttal ő fojtson halálra helyettem!

- Ér... értettem, Eleanor! – hebegte rémülten Dailan.

- És akkor még engem neveztél zsarnoknak, gyermekem? – idézte szavait Lucifer Nathan felé, mire az vállat rántott.

- Puszilom Jayce-t! – mondta Morgan futólag, majd Lucifer nagy kegyesen portált nyitott. Morgan integetve tűnt el benne.

Nathan felé fordultam, majd megráztam a kobakom.

- Luna – szólított kedvesen, majd elém sétált, és ismét kezei közé fogta az arcom. – Tényleg nem csinált veled semmit?

- Nem – tiltakoztam. – Mondott egy-két érdekes dolgot rólad.

- Rólam? – tágultak ki csoda íriszei. – Mégis mit?

- Megijesztetted – bólogattam, mire szemöldöke felszaladt, és elengedett.

- Mikor? – nevetett fel. – Nem is csináltam semmit mostanában, ami... - lépett háta elgondolkodva.

- Amikor elpusztítottad az angyalokat – kezdtem bele. – Azt hitte, nem éred be ennyivel, és elhozod az apokalipszist a földre. – Nathan ismét felkuncogott. – Meg, hogy rendkívüli és veszélyes az erőd, azért ilyen... szigorú veled.

- Erre nem számítottam – jelentette ki. – Mondott még valami meglepőt még esetleg?

- Csak annyit, hogy elpusztítod a világot, ha eltévelyedsz – idéztem Lucifer szavait. – Pont így mondta – tettem hozzá, ahogy eszembe jutottak a beszélgetésünk részletei. – Ja, és, hogy ez lényegében miattam történhet meg, mert szeretsz engem. Úgyhogy csak pórázt kell tennem a nyakadba – vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott. – Az angyalokkal példázott, hogy akkor is miattam keltél ki önmagadból, és ez eléggé.. veszélyes? Pusztító? Nem is tudom.

- Szóval elvitt magával az apám, hogy kibeszéljetek engem?

- Nem, arról is tájékoztatott, hogy miért nem jó dolog a mennyiek felségterületén mászkálni. Eszembe juttatta, hogy én döntöttem a pokol mellett – emeltem fel a tenyerem a vállam közben megrántva. – Meg elmondta, hogy szerinte dominánsabb a démoni részem, mint az angyali. Felhozta Gabrielt – forgattam meg tekintetem. – Még meg is kérdezte, milyen érzés volt megölni! – csattantam fel.

- És milyen?

- Rossz! – vágtam rá azonnal. – De azért az az erő elég kecsegtető volt – vallottam be neki is. – Mindegy is, nem akarok arkangyalokat gyilkolni többet, meg úgy senkit sem.

- Ki gyilkol már megint arkangyalokat? – Jayce az előszobából csatlakozott hozzánk, majd az ajtófélfának támaszkodott.

- Senki! Épp ezt mondom! – feleltem, majd felsóhajtottam, és váltottam. – Hogy van Anabell?

- Hogy fogadta? – érdeklődött Nathan is, miközben leült a kanapéra, és Jayce felé fordult.

- Meglepően... jól – pislogott nagyokat homlokát ráncolva. – Mintha még tetszene is neki, hogy léteznek ilyen dolgok.

- Őrült a csaj – támaszkodtam a kanapénak derekammal.

- Azért sírdogált még egy kicsit – mondta Jayce eléggé elkeseredetten. Azt hiszem, tényleg voltak gyengédebb érzései a lány iránt. – Biztos nem lehet könnyű feldolgozni, hogy a srác, aki bejön neked hazudott neked.

- Nem? – kiáltottam felháborodva. – Azt mondod, hogy nem? Akkor nem voltál ennyire együttérző, amikor nekem hazudtátok le a csillagokat az égről!

- Ugyan már Luna! – rázta kobakját öcsém. – De te erős vagy, ő meg csak... egy emberlány.

- Kösz, Jayce! Mintha egy lábtörlő lennék, amibe beletörölheted a szaros cipődet trágyázás után. Azért elég rosszul esett, hogy hazudtatok! – Idegességemben Nathanra vállára csaptam.

- Örülök, hogy felhoztad, Jayce – morogta a vállát masszírozva.

- Tedd már túl rajta magad! – vágta hozzám Jayce elég közönségesen, mire ismét felszaladt a szemöldököm. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen bunkó?

- Rendben! – ordítottam rá. – Megyek is, faszfej!

Faképnél hagytam őket, majd kiszaladtam a kocsihoz, és bepattantam. Nagy gázt adva tolattam ki az útra.

Egy másodperc alatt húzott fel öcsém annyira, hogy teljesen elmenjen a kedvem az élettől mára is. Ilyen egy faragatlan tuskót! Még tegyem magam túl rajta...

Mintha annyira könnyű lett volna elfelejteni, hogy hetekig éltem hazugságban, és napokon át érzelmi traumákon mentem keresztül. Aztán kiderült, hogy a fiú, akibe fülig szerelmes lettem maga a sátán fia. Hát, köszi...

Nem mintha zavart volna maga a tény. Rég megszoktam, és teljes mértékben elfogadtam, mert mindennél jobban szeretem őt, de a szememre vetni azt, hogy miért lettem ideges azonnal, ha szóba került, elég nagy butaság volt. Megbántott vele, nem is kicsit.

Viszont szegény Anabellt sajnálni kellett, mert ő csak ember lány volt. Tényleg ember, aláírom, de ugyanúgy voltak érzései, mint nekem. Miért lennék én kevesebb attól, hogy hibridnek születtem? Mintha én akartam volna belekerülni ebbe a pokoli drámába, de nem.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok között köröztem a városban legalább két órán át. Jól esett vezetni, és imádtam ezt az autót is, amiben ültem.

Tíz perc erejére leparkoltam a park melletti mellékutcában. A kesztyűtartóba nyúlva pedig elkapott a hányinger, ahogy szembe találtam magam az esemény utáni tablettával. Tudtam, hogy be kellene vegyem, de el akartam kerülni az esetleges mellékhatásokat, így úgy döntöttem, hogy majd ha hazaértem, gondoskodom róla.

Ezután elszívtam egy cigit, majd elindultam haza.

Fél hat körül járhatott, amikor leállítottam a motort a ház előtt. Komótosan besétáltam, majd a drámaiság kedvéért becsaptam magam mögött a bejárati ajtót.

Egyből a szobámba mentem, és azt az ajtót is a kelleténél keményebben vágtam be, hogy a srácok tudtára adjam, hogy bizony visszatért barlangjába a házi sárkány, hogy tovább őrizze az arany tojásokat.

Nem telt el sok idő, egy halk kopogás hallatszódott, majd Jayce bedugta a fejét.

Bűnbánóan slattyogott el az ágyamig, ahova duzzogva leheveredtem.

Leült a szélére, majd rám nézett zöld szemével.

- Szeretnék bocsánatot kérni! – mondta nagyokat pislogva. – Elég szemét voltam veled.

- Tényleg az voltál! – közöltem markánsan.

- Sajnálom! – szabadkozott. – Nem akartalak ennyire megbántani.

- Nem baj – ráztam meg a kobakom, még szemet is forgattam. Egy közönséges hülye volt, de mégis az én drága kisöcsém. – Nem haragszom.

- Akkor gyere és ölelj meg! – küldött felém egy barátságos mosolyt, úgyhogy nem ellenkeztem, odabújtam öcsém karjába. Nyomott egy puszit az arcomra, majd megsimogatta a hátam. – Sajnálok mindent, Eleanor. – Értettem mire célzott, és azonnal lecsaptam a magas labdát.

- Tedd már túl magad rajta! – vigyorodtam el, mire leesett az álla. – Mi van, Jayce Theodore? Csak nem rosszul esik, amikor visszanyal a fagyi?

- Ezt most megérdemeltem! – jelentette ki mélyet sóhajtva. – Engesztelésül rendeltem egy kis kaját. Érdekel, mi az?

- Talán?

- Pizza!

- Fúj! – fintorogtam. – Rá sem bírok nézni a pizzára, Jayce.

- Veled nem lehet jót tenni! – mondta elkeseredetten.

- Dehogynem! Na, menjünk, együnk belőle! – löktem meg, mire felállt. Követtem lefelé a konyhába, majd bekukucskáltam a nappaliba. – Te mit csinálsz? – kacagtam fel, amint megláttam Nathant, ahogy elég zavartan egy telefonra meredt.

- Ismerkedem – felelt elmélyülten.

- Ó, és kivel? – fontam karba a kezemet.

- Ezzel a szarral – rázta meg, majd lehajította maga mellé, és elém sétált. – Minden rendben? – kérdezte bizonytalanul, mire bólintottam.

Kitártam karomat, és átöleltem, ő pedig azonnal magához húzott.

- Nehezemre esett nem utánad menni, de Jayce nem hagyta.

- Végre valami, amit jól csinált! – emeltem meg a hangom, hogy Jayce tudtára adjam neki is szólt mondandóm.

Ezután felpipiskedtem, hogy megcsókoljam, majd elengedtem, és az előszobán keresztül a konyhába indultam. Azonban mielőtt beléphettem volna, megszólalt a csengő.

Érdeklődve szökkentem vissza, és tártam szélesre az ajtót.

Anabell állt a verandán, egy bátortalan mosolyt küldött felém.

- Szia Luna! Hoztam neked egy kis ajándékot, amiért segítettél ma rajtam! – Eltátottam a szám a meglepetéstől, miközben felém nyújtott egy bonbont.

- Hát ez nagyon kedves! – ráztam meg a fejem, hogy felocsúdjak. – Köszönöm! Gyere be!

Anabell belépett a házba, félénken körbenézett, majd levette a kabátját, és a fogasra akasztotta.

- Megjöttél? – sietett elé Jayce. – Már azt hittem, hogy inkább meggondoltad magad.

- Nem, kíváncsi vagyok rátok – mondta immáron bátrabban, majd váltottak egy szájra puszit, és Jayce bekísérte a konyhába. Döbbenten álltam még vagy fél percig a csokival a kezemben. Hozzá kellett még szoknom a legújabban kialakult helyzethez.

Anabell végül is egész rendesnek bizonyult. Igaz, nagyon sokat kérdezett, és Jayce készségesen válaszolt vacsora közben az összes felmerülő kérdésére, de mégis egy kicsit zavart a jelenléte. Nem mutattam ki neki, de belül aggódtam, hogy milyen következményekkel járhatott az, hogy megismerte valódi kilétünket egy idegen.

Vacsora után Jayce és Anabell elvonultak, így én is felmentem Nathannel a szobámba.

Épp az okostelefon rejtelmeit magyaráztam neki, amikor kaptam egy üzenetet Morgantől.

Azt írta, hogy rendben hazaért. Egyből válaszoltam is, hogy örülök neki, és remélem, hogy Dailan a közelében van, mire csak nevetős fejeket küldött válaszul, majd csatolt egy képet, ahogy a srác a szobája sarkába álldogált, mint egy szobor. Egyből kitört belőlem a nevetés. Dailan egy igazi szerencsétlen volt, de legalább jó szándékú.

Aztán visszatértünk a telefonra, mikor eszembe jutott egy dolog.

- Amúgy mégis hogy lehetsz fent Facebookon, ha még egy telefont sem tudsz használni? – szegeztem Nathannek a kérdést, ugyanis Jayce még annak idején nagy elánnal mutogatta nekem a semmitmondó profilt.

- Az Jayce volt! – vágta rá azonnal. – Azt sem tudtam, mit csinált!

- Még el is küldte nekem, hogy nézzem meg! – kuncogtam. – Nem sok minden derült ki.

- Mert amúgy ki szokott?

- Hát, általában az emberek telepakolják képekkel az élményeikről, meg ilyesmi.

- Te is ezt csináltad korábban? – Szemében kíváncsiság csillant. – Mutasd a tied!

- Lehet inkább nem kéne – motyogtam, majd végül csak megmutattam neki a profilom. Végigpörgettem, de nem volt túl izgalmas. Néhány régebbi képen kívül nem sok mindent lehetett találni rólam.

- Az ott te vagy és Morgan? – bökött a képernyőre.

- Aha, borzalmas ez a kép – szorítottam össze a szám.

- Hány éves voltál?

- Szerintem tizenhat – mormoltam. – Morgan szülinapját ünnepeltük. Eléggé durva volt...

- Rátok támadtak? – kérdésre kitört belőlem a röhögés, mire értetlenül nézett rám.

- Nem, határozottan nem. Csak egy kicsit sokat ittunk – vallottam be még mindig heherészve. – Alig bírt hazacipelni. Akkor füveztem életemben először, és mindenhol... - Megakadtam, mert felrémlett az aznap éjszaka, amikor az utcán sétáltunk hazafelé a szórakozóhelyről. Elég ködös emlék volt, de mintha aznap este láttam volna egy férfit az utcán, aki elég határozottan figyelt minket, ahogy egymásba kapaszkodva vihogunk önfeledten. Odajött, és megkérdezte minden rendben van-e. Akár egy démon is lehetett, mert eléggé szorongtam utána hazafelé.

- Luna? – lengette meg kezét Nathan a szemem előtt, mire ránéztem.

- Itt vagyok, csak azon gondolkodtam, hogy aznap este találkozhattam egy démonnal.

- Úgy gondolod?

- Igen, de mindegy is. Nem is számít.

- Hogy nézett ki?

- Nem emlékszem – csóváltam a kobakom. – Nagyon be voltam szívva. Aztán másnap meg egész nap feküdtem, és reménykedtem, hogy életben maradok.

- Látom sikerült – mormolta, de láttam rajta, hogy nem tetszett neki, amiket meséltem.

- Érdekel a folytatása a napnak? – pislogtam rá. Aznap Aaron nem volt túl kedves velem.

- Nem tudom – felelt. – Talán. Amennyiben nem egy árokban fetrengtél beszívva, akkor igen.

- Nem! – vágtam rá mosolyogva. – Átjött Aaron – kezdtem bele, mire felsóhajtott. – , és leordította a fejemet, hogy miért fekszem itt egész nap. Szóval felkeltett, és el kellett menjek vele a barátaihoz...

- Remélem nem azt próbálod elmondani, hogy megerőszakoltak, vagy valami hasonló, mert akkor még most hagyd abba. Kérdés nélkül elmetszem a torkát az összesnek. – Nathan elég komolyan figyelte arcomat, úgyhogy egyből megbántam, hogy belekezdtem ebbe a történetbe. Nem az ő lelki világának való volt. Túlságosan védelmezett állandóan.

- Mindegy – mondtam. – Inkább engedd el.

- Most már fejezd be! – csattant fel, majd teljes testtel felém fordult. – Átmentél a barátaihoz, és...?

- És kiderült, hogy megcsalt.

- Megcsalt? – tágult ki a szeme, majd a szívére emelte tenyerét, és felsóhajtott. – Hála az égnek! Azért rendesen rám hoztad a frászt, Eleanor. Még szerencse, hogy csak megcsalt.

- Én annak idején elég rosszul éltem meg, miután ott hagytam a francba, de utána jobb lett. Sokkal.

- És hányszor csalt meg? – érdeklődött vigyorogva, mintha ez olyan nagy boldogság lett volna.

- Szerintem többször, de csak egy derült ki. Rájuk nyitottam – meséltem bólogatva az emlék hatására. – Aztán Aaron megrángatott, ordítozott, és hazamentem.

- Megrángatott? – Egyből lefagyott az arcáról a mosoly. – Hogy érted ezt? Ugyanúgy, ahogy már mesélted korábban is?

- Igen! Megfogta a vállamat, és... megcibált előre-hátra. Hát, hogy rángatsz meg valakit? – kérdeztem, mert számomra egyértelmű volt.

- Meg kellett volna öljem, amíg ott állt előttem! – jelentette ki. – Megölhetem most?

- Nem, szerintem már kapott eleget. Morgan szerint teljesen be van dilizve, mióta rászálltál.

- Hmm – hümmögött, majd egy másodpercen belül elfeketedett a szeme.

- Nathan? – Nem felelt, viszont elmosolyodott. – Mit csinálsz? – Megfogta a kezemet, sejtettem mit szeretne, szóval én is előhívtam éjfekete íriszem, és a szemébe néztem.

Aaron fejében kötöttem ki. Egy keret nélküli ablak mögött álltam. Pont olyan volt, mint amikor Nathan agyában jártam álmában, csak sokkal sötétebb volt. Alig lehetett látni valamit a homálytól. Aaron az ágyában feküdt, egy éjfekete szemű idősebb férfi görnyedt felé, miközben a fiú remegett, suttogott valamit, aztán hirtelen minden eltűnt.

- Kár, hogy felébredt – jegyezte meg Nathan. – Pedig minimum ki akartam tépni a szívét.

- Nathan! – csaptam meg a mellkasát, majd pislogtam párat, hogy visszatérjen zöld szemem. – Nem csinálhatod ezt vele, teljesen meg fog őrülni! Ön és közveszélyes lesz!

- Nagyon remélem, hogy így lesz.

- Azt mondtad, hogy békén hagyod! – estem neki. – Megint hazudtál?

- Nem hazudtam, egy ideje nem jártam nála. Csak kapott egy kis ízelítőt most – felelt hidegen. – De szívem szerint nem hagynám életben. Szerinted más lánnyal nem fogja ezt csinálni?

- De igen – mondtam. – De attól még nem gyilkolunk meg senkit.

- Jól van – mormolta nem túl szívélyesen, majd témát váltott. – Akkor mutass még ilyen képeket. Csak ne a srácról, mondjuk magadról.

Kérésének eleget téve elvettem az éjjeliszekrényről a másik telefonomat, és végigpörgettem neki az ezer éves fotókat. Némelyiken felnevetett, néha elfintorodott, ha olyat látott, ami nem tetszett, de összességében élvezte a bemutatót.

Aztán éjfél körül megfürödtünk. Éreztem, hogy valami borzalmas módon hasogatott a fejem, de fogalmam sem volt, hogy mégis mitől lehetett.

A puha ágyikómban fekve Nathan felé fordultam. Mellettem pihent, a takarót jól magunkra húztam, szerettem, amikor a bőrömhöz ért.

- Alszol velem? – kérdeztem tőle halkan. – Rég pihentél - simogattam meg az arcát.

- Aludni akarsz?

- Aha – motyogtam. – Szétrobban a fejem.

- Sajnálom – húzta végig ujját homlokomon. – Alszom veled, ha szeretnéd.

- De te is aludj! – utasítottam, mire felkuncogott.

- Oké, megpróbálom - egyezett bele.

Ezután megfordultam, és hagytam, hogy magához húzva hátulról átöleljen. Nyomott egy puszit a hajamra, én pedig befúrtam a kobakom a párnámba a szerelmem ölelő kezei között.