Már beesteledett, amikor Denver határába értünk. A hátsó ülésről Jayce horkolását lehetett csak kiszűrni a rádió halk sistergése mellett. Egy ideje elment az adás, de senki sem reagált rá. Nekem is csak pár perce tűnt fel a zene átható hiánya.

Korábban kifigyeltem, hogy Nathan melyik gombbal kapcsolta be, így könnyedén rányomtam a kikapcsoló gombra, mire Nathaniel egyből rám nézett.

– Miért kapcsoltad ki?

– Idegesített – feleltem suttogva. Nem akartam felébreszteni Jayce-t, szüksége van a pihenésre. Borzalmasan ki lehetett már merülve, tekintve, hogy tegnap én aludtam át az éjszakát, így neki nem maradt sok lehetősége.

– Oké. – Nathaniel rövidre zárta a társalgást, majd felsóhajtott, és figyelte tovább az előttünk húzódó sötétséget. Látszott rajta, hogy már végtelenül unta a vezetést. Nem lepett meg, hiszen nagyjából huszonhét órája ült a volánnál.

– Nem szeretnél te is pihenni? – kérdeztem, hátha ő is aludna pár órát.

– Nem, az átlagnál jobban bírom az éjszakázást – pillantott felém futólag, vékony ajkán egy félmosoly húzódott.

– Egyáltalán nincs szükséged alvásra? – érdeklődtem meglepetten.

– Nem igazán – felelte lazán –, de azért ritkán szoktam.

– Tehát képes vagy aludni – állapítottam meg elképedve. Mi a fene?

– Aha – bökte oda.

Egy cseppet úgy éreztem, nem szívesen beszélget velem. Talán még idegesítették is a buta kérdéseim, de ennek ellenére sem hagytam nyugton. Eljött az ideje, hogy számot adjon nekem a világról, amibe belecsöppentem.

– És milyen képességeid vannak még? – tudakoltam némileg rejtett izgatottsággal. Mindent tudni akartam, amit csak lehetett.

Azért beismerem, kismértékben, de lebilincselőnek találtam a létezését. Egy félig ember, félig démon srác – aki, ha még rémesen is néz ki a másik, nem emberi alakjában –, azért nem egy hétköznapi jelenség. Emberként meg... meglehetősen vonzónak bizonyult. Azt hiszem, bármelyik lánynak megremegne a térde már csak attól, ha belepillant a hatalmas, világító, kék íriszébe. Nem azt mondom, hogy én is így éreztem, de nem vagyok vak. Nathaniel helyes a maga módján. Pont ilyen álcára van szüksége egy démonnak.

– Gyors vagyok, erős, jó fej – sandított rám mosolyogva, mire megforgattam a szemem. – Könnyen el tudok csábítani embereket – rántotta meg a vállát. – Nem, mintha szokásom lenne! – tette hozzá azonnal. Nem különösebben hittem neki.

– Hogy érted? – Teljes alakkal felé fordultam, hogy lássam a testbeszédét. Reméltem, így egyszerűbb lesz eldöntenem, mikor beszél komolyan.

– Jól van – motyogta vonakodva. – Álmokon keresztül tudom befolyásolni az ember döntéseit, akár őrületig, ha úgy tartja kedvem.

– Tudtam, hogy hazudtál! – Egyből hátralestem, hogy megbizonyosodjak róla, Jayce még mindig alszik-e. Szerencsére nem ébredt fel.

A lobbanékony hangulatom ellenére is próbáltam visszafogni a kitörő érzéseimet, ugyanis nem akartam Nathan tudtára adni, mennyire feldühített. Pofátlanul betolakodott az álmaimba, majd letagadta. Megbizonyosodtam róla, hogy nem vagyok őrült, és ez némi magabiztossággal ruházott fel.

– Nem hazudtam! – kontrázott rá Nathaniel. – Csak segíteni akartam!

– Nem sikerült! – vágtam rá mérgesen.

– Nem gondoltam, hogy Emma ilyen hamar labilissá válik – vallotta be. – Azt hittem, el tudom ültetni benned a gondolatot, hogy elmenj.

– De nagylelkű vagy! – csattantam fel a kelleténél hangosabban.

– Halkabban! – Nathan hátrakukkantott, vele együtt én is. Jayce fordult egyet, majd folytatta a horkolást. Nagyon fáradt lehetett, ha még a kiabálásom se zavarta fel, pedig igazán nem fogtam vissza magam.

– Nem vagy valami bizalomgerjesztő – mormoltam immáron békésebben. – Soha többé ne merj megjelenni az álmaimban!

– Rendben! Sajnálom! – Persze, lerí rólad, mennyire sajnálod!

Nem tetszett a válasz, viszont nem firtattam tovább, megelégedtem a bocsánatkérésével, és a veszekedés helyett más témával folytattam:

– Egyébként, ennek az álombigyónak van valami köze ahhoz, amit anyának mondtál? – Úgy szerettem volna terelgetni a beszélgetés menetét, hogy minden részletet megtudjak arról a bizonyos délutánról.

Nathaniel azt említette, hogy "birtokol" engem, amire anya iszonyatos dühbe gurult. Ezek szerint ez valami fontos momentum lehetett a démonok között.

– Alapesetben semmi köze hozzá – válaszolt, de pillantása nem győzött meg. Megrázta a fejét, majd felmordult. – Nem beszéljük ezt meg máskor?

– Nem! – közöltem markánsan.

Persze, még kitért volna a válaszadás alól! Tipikus férfi! Mind azt hiszik, hogy mindig az lesz, amit ők akarnak. Most aztán nem! Válaszokat kellett kapnom!

– Mit akarsz tudni? – A homlokát ráncolva pillantgatott rám. Kényes ösvényre léphettem, többé a szavai sem csengtek szelíden. Nem tudtam, képes-e kontrollálni a benne rejlő bestiát, de bizakodtam benne, sikerülni fog.

– Mielőtt anya rád támadt, azt mondtad neki, nem adhat át a démonnak, mert már a tiéd vagyok – nyögtem viszolyogva. Szinte taszító, mert nem egy hobbiállat vagyok, hogy bárki igényt tartson rám, hanem egy ember, akinek vannak önálló elképzelései, döntései, akarata. Senki sem foszthatott meg ezektől.

Nathaniel nyelt egyet, de nem felelt. Egyik kezével a kormányt tartotta, míg a másikkal végigsimított sötétbarna haján. Észrevehetően nem volt ínyére a válaszadás, de végül csak felsóhajtott.

– A démonok képesek emberi "rabszolgákat" maguk mellé állítani a tudatuk befolyásával. Sok sátánista szervezet is emiatt alakult ki. Démonok által elcsábított emberekből. Ha az adott személyt birtokol valakit, az egy kimondatlan, mégis sérthetetlen megállapodás. Ha valaki ezt megsérti, halál vár rá. – Futólag rám nézett, hogy miként reagálok, majd folytatta. – Ennek egy elborultabb formája, amikor a felek között intimebb viszony keletkezik. Ezen "frigyekből" születnek az olyanok, mint én.

– Szóval anya most azt hiszi, ezzel tönkretetted azt az abnormális próféciát, és ezért akadt ki annyira?

– Részben.

– És... azt hiszi, hogy a... szex-rabszolgád vagyok? – Nathan tágra nyílt szemekkel kémlelt néhány másodpercig, majd visszafordította az arcát az út felé, és feszültem megcsóválta a fejét.

– Igen.

– Egyébként nem értem, hogy minek mondtad – estem neki kellően modortalanul. – Igazából ezzel mindent szétcsesztél! Ez nagyon beteges dolog! Nem csodálom, hogy ennyire kiakadt! Talán, ha nem beszélsz ilyesmit, akkor nem kattan be ennyire! Ez egy baromság volt!

Nathan ismét engem tüntetett ki a figyelmével, az ajka megrándult. Szeme meglepetésszerű módon öltött fel éjfekete színt. A pupillájának sötétsége komor árnyékként vetült ki az egész szemgolyójára.

Amint kimondtam, megfagyott a levegő kettőnk között. A gyomrom felfordult, a belsőmben cikázott az idegesség. Rögvest megbántam a korábbi kijelentésem. Nem kívántam a becsületébe gázolni, de képtelen voltam lakatot tenni a számra. Túl sok megpróbáltatás ért az elmúlt időben ahhoz, hogy bármi miatt is csendben maradjak, de talán ezúttal túlzásba estem. Már megint ismeretlen feszültség kavargott bennem, ami korábban nem ütközött ki ennyire hangsúlyosan. És nem, ennek semmi köze a menstruációhoz, ahogy Jayce állította.

Nathan kitette az indexet, és félrehúzódott jobb oldalon, egy kietlen szakasz mentén. A tágas, néhol fűvel borított területen csak szalmabálákat lehetett felismerni a késő esti homályban. Egyedül a hold már-már gyenge fénye világította be a teret, illetve a Chevrolet fényszórójának markáns világítsa.

Amint megálltunk, kiugrott az autóból, majd szinte átrepült az én oldalamra, és kinyitotta azt.

– Szállj ki! – parancsolt rám, mire megdermedtem. Hátralestem Jayce-re, aki továbbra is békésen szuszogott. – Nem foglak kétszer kérni!

Óriásit nyeltem, aztán ismét Nathaniel tekintetébe meredtem. Még mindig feketében pompázott, bennem pedig egyre jobban halmozódott a stressz.

Mivel nem szerettem volna, hogy kirángasson a kocsiból, ezért önszántamból kimásztam. Miután megtörtént, megragadta az ép csuklómat, és nagyjából tíz méterre húzott a járműtől. Ezután szembe fordult velem; immáron békés kék szempár nézett vissza rám, ezáltal egy cseppet megnyugodtam. Rettegtem, hogy itt fogja kioltani az életem egy kihalt út mentén. Ráadásul Jayce végigszunyókálná a haláltusám. Kiváló történet kerekedhetne ebből!

– Miért álltunk meg? – Összefontam a karom, a lábam keresztbe tettem, és némileg sértődött pózban vártam Nathaniel magyarázatát. Nem engedhettem, hogy lássa, belül majd' szétvetett a félelem.

– Ide figyelj! – tört ki belőle váratlanul, a kelleténél hangosabban. – Engem nem érdekel, hogy milyen módon rendezed le magadban ezeket a szarságokat, de ne engem hibáztass, amiért nem hagytam, hogy elcibáljon anyád a pokolba!

– Ne csinálj úgy, mintha miattam csináltad volna! – harsogtam kioktatóan. – Nem is ismerjük egymást! Mit törődsz te velem?

– Ja! – húzta el a szó végét. – Akkor legközelebb majd a kezembe veszek egy tál popcornt egy kólával, aztán leülök a kanapéra, és megvárom, ahogy elcibálnak! Megfelel?

– Neked egyébként mi bajod van? – kérdeztem már szinte ordítva.

– Nekem? – háborodott fel. – Te vádaskodsz, mióta megismertük egymást! Ahelyett, hogy megköszönnéd!

– Mit köszönjek meg? – Az agyam teljesen elborította a düh. Az eddig karba font kezem leengedtem. A tenyerem ökölbe szorítva hajoltam közelebb hozzá, és úgy üvöltöttem egyenesen az arcába. Nem érdekelt többé, hogy milyen teremtmény áll előttem. Legszívesebben megütöttem volna. – Esetleg azt, hogy az életemre törtél álmomban? Vagy azt, hogy halálra ijesztettél nemrég? Talán, hogy jóízűen kinevetted azt, ahogy az életem éppen darabokra hullik?

Nathaniel nem vette fel a kesztyűt, inkább hátrébb lépett kettőt, aztán lerogyott a fenekére. A lábát behajlította, alkarját a térdén támasztotta meg, a kézfejét hagyta lelógni, míg a fejét lehajtotta. Pont úgy festett, mint egy összetört kisfiú. Ennyire a lelkébe gázoltam volna? Van egyáltalán lelke?

Furcsálltam a reakciót, ezért úgy döntöttem, leülök mellé, és kivárok, ha már leordítottam a haját a fejéről a nagy felindultságban. Egészen túlzásba estem, így némileg elszégyelltem magam. Túlreagálhattam a helyzetet, és a beállt némaság csak tetézte a zavarodott gondolataim forgatagát, ezért az égnek emeltem a pillantásom, aztán felsóhajtottam.

– Bocs – préseltem ki nehézkesen a szavakat –, hogy kiabáltam veled. Nem... rád haragszom, inkább a helyzetre.

– Nem baj – mondta, miközben rám vezette fojtogatóan kék tekintetét. – Nem ez a baj.

– Akkor? – Önkéntelenül fintorodtam el. A szituáció hirtelen vált röhejessé. Az imént még neki akartam esni, most már vigasztaltam. Biztosan nem vagyok százas.

– Hát – kezdett bele nevetve –, az van, hogy miattad fognak kinyírni.

Csak pislogtam, mert nem igazán vettem a lapot. Mit hadovál?

– He? – nyögtem. – Mi van?

– A fél-ivadékok nem birtokolhatnak – felelte, és mintha hangjába fájdalom keveredett volna. – Amint megtalálnak, valószínűleg azonnal megölnek.

– De akkor minek mondtad ezt anyának? – kérdeztem értetlenkedve. – Miért akarnál meghalni miattam, mikor alig ismersz?

Hitetlenkedve vártam egy értelmes magyarázatra, de nagyon úgy látszott, nem fogom megkapni. Egyszerűen nem bírtam elképzelni az indokot, ami miatt valaki ilyet tenne egy teljesen idegen csajért. Biztos lettem benne, van valami a háttérben, amit valamiért nem szeretne megosztani velem. Vajon Jayce tudja? Talán meg kéne kérdezzem, ha nem felejtem el két pánik között.

Mindezek ellenére lelkiismeret-furdalásom támadt a nemrégiben elhangzott vádaskodásom végett. Túl szigorú voltam, és szinte elfeledkeztem róla a sérelmeim sorolása közben, hogy végtére is, megmentett a biztos haláltól. A francba is! Tényleg egy idióta vagyok!

Azzal igyekeztem mentegetni magam, hogy a viselkedésen ugyan kifogásolható, de nem indokolatlan. Elég gyenge érvnek érződött, így inkább el is hessegettem.

– Tudtam, hogy mással nem fogom kizökkenteni. Ez eléggé kiborította ahhoz, hogy el tudj menekülni – válaszolta, de a kérdésem második felére, amire a leginkább kíváncsi lettem volna, arra nem reagált.

Óvatosan, kimért mozdulatokkal nyújtottam a tenyerem a felkarja felé, majd rásimítottam dzsekijére.

– Köszönöm! – súgtam a szélnél is csendesebben. Most valahogy minden eddigi szavam visszaszívtam volna. Nem is értettem, honnan bújt elő ez a rengeteg indulat és méreg, amit az előbb határozottan rajta vezettem le, közben... nem igazán érdemelte meg.

Az imént szerzett hír maximálisan átfordította a szememben a mellettem ülő fiút. Eldöntöttem, megpróbálok befogadó lenni vele kapcsolatban, ha már lényegében feláldozta értem az életét. Tulajdonképpen senki sem kérte rá, mégis megtette. Nem mindennapi jelenség, de talán ő maga sem az. Szerettem volna kideríteni mi állhatott e mögött, de Nathaniel másra terelte a témát.

– Ez azt jelenti, hogy már nem félsz tőlem? – vigyorgott rám feltételezhetően legkedvesebb mosolyával, miközben a karján pihenő kezemre lesett.

– Eddig sem féltem! – forgattam duzzogva a tekintetem. Csak egy picit.

– Hagyjad már! – csattant fel kacagva, mintha egyszerre köddé váltak volna a rossz gondolatai. – Úgy pityeregtél, mint egy óvodás.

– Igen? – löktem meg a vállát. – Mégis mire számítottál? A nyakadba ugrok, hogy "jaj, de aranyos vagy"?

– Nem – szólt beleegyezően. – Igazad van, talán fordított esetben én is így reagáltam volna.

– Akkor szent a béke? – kérdeztem leginkább saját nyugalmam végett. Arra apelláltam, hogy az elmúlt két perc nagyobb benyomást tett rá, mint az ordítozásom.

– Részemről eddig is az volt – bólintott egyetértően. Szenzációs békülés! Remek! Talán nem metszi el a torkom álmomban. A vicces, mégis szürreális várakozásaim ellenére is, azért folytattam a féldémon cukkolását.

– Tényleg? Mégis öt perccel ezelőtt ki akartál rángatni az autóból! – borzoltam tovább a kedélyeket.

– Egy pillanat alatt kihoztál a sodromból – vallotta be mély levegőt véve –, de az, hogy bántsalak meg sem fordult a fejemben. Nem tudom miért gondolod azt, hogy egy szörnyeteg vagyok. Részben talán, viszont ember is vagyok – magyarázta, miközben rám mosolygott.

Meglepett, mert nem hittem volna, hogy ennyire mélyen érintette ez a kijelentés. Újfent elszégyelltem magam. Szinte már úgy tűnhetett, hogy én vagyok a verbális bántalmazó. Talán igaz is, de mentségemre szóljon, egy nap leforgása alatt csöppentem bele egy teljesen ismeretlen világba. Idő, amíg feldolgozom az eseményeket, és bizalmat kezdek táplálni iránta. Persze tett érte tegnap, így máris másként álltam hozzá.

– Itt – kocogtatta meg halántékát mutatóujjával, utalván az elméjére. – Egészen biztos, hogy az emberi oldalam a domináns.

– Elhiszem – motyogtam, és az ujjaimmal az alattam lévő, már-már félig kikopott füvet birizgáltam a váratlanul keletkezett zavaromban.

– Tudom, nem könnyű ebbe belecsöppenni – folytatta nyugtatóan és megdöbbentően lágy hangon –, de most már muszáj beletörődnöd, hogy ez lett az életed. Pöröghetsz rajta, idegeskedhetsz, jogosan ráadásul, de nem tudsz változtatni rajta. Ez nem a te hibád, nem is az enyém. Én sem akartam ilyennek születni. Így alakult. Nem mi választjuk a sorsunkat, pedig sokszor megváltoztatnám a sajátom.

– Nekem ez még sok – nyögtem még mindig a földet pásztázva.

– Persze – helyeselt. – Ez hamarosan megváltozik.

– Te egész életedben ilyen voltál? – Félve tettem fel a kérdést, mert nem akartam újra bántani. Furcsán őszinte volt velem, és nem állt szándékomban elrontani egy bugyuta beszólással. Érdekelt a mondanivalója, szinte ittam a szavait.

– Dehogyis – tiltakozott. – Tizennégy éves koromban változtam át először, az apám legnagyobb meglepetésére, mert ez... korai. Később szoktak megjelenni a képességek, általában tizenhat-tizenhét éves korban. Ekkor eljöttek értem, elszakítottak az apámtól, és elvittek, hogy kiképezzenek a pokolban. Nagyjából egy éve helyeztek ki Jayce mellé.

– Ez elég nyomasztóan hangzik – görbítettem le együttérzően az ajkam.

– Túléltem – rántott vállat semlegesen. – Viszont nem kívánom senkinek azt, amit ott éltem meg. Neked sem! – Jégkék tekintete megvillant, ahogy pillantásunk találkozott. Az arcáról fájdalom és harag egyvelegét olvastam le, ezért úgy határoztam, nem feszegetem tovább a láthatatlan húrt és zaklatom a múltjáról. Remélhetőleg később is jut még rá idő.

– Nathan... – Azt hiszem, most mondtam ki először hangosan a nevét. Én magam, is meglepődtem a csengésén. Olyan kellemes. – Szerinted keresnek minket?

– Szinte biztos – vágta rá rögtön. – Nem is biztonságos megállnunk. Mozgásban kéne maradjunk, úgy nehezebben érnek utol.

Nem lettem kiegyensúlyozottabb a válaszától. Igazából újra cigánykereket hányt a gyomrom. Az erős szél belekapott a hajamba, még a hideg is kirázott a heves fuvallattól. A karomhoz kaptam, és megdörzsöltem, hátha átjár egy picit a meleg.

– Van egy ötletem! – ugrott fel mellőlem Nathan, majd visszasuhant az autóhoz. Mármint tényleg suhant. Ruganyosan, gyorsan, mint valami árny. Ehhez még hozzá kell szoknom, mert elég rémisztő, ahogy közlekedik. Vajon mindig ennyire gyors?

Amikor visszatért, egy pokrócot terített a hátamra. Egy hálás mosollyal jutalmaztam a figyelmességét. Talán túl előítéletes voltam vele, közben simán lehet, hogy egy végtelenül normális srác, csak egy kicsit... természetfelettien.

Visszaült mellém, aztán felém nyújtott egy cigis dobozt. Villantott felém egy széles vigyort, majd megrázta. Szégyenlősen fogadtam el tőle, és az ajkam közé vettem. Kölcsönadta az öngyújtóját, azonban hiába küzdöttem, a szél állandóan elfújta a lángot.

Vettem egy mély levegőt, utána újrapróbálkoztam. Egészen hihetetlen, hogy egy cigarettát sem tudok magamtól meggyújtani. Égett a pofám rendesen, főleg azért, mert ahogy oldalra sandítottam, Nathan félmosollyal az arcán kémlelte a bénázásom. Végül feladtam, belenyugodtam, hogy nem fog sikerülni.

– Segítesz? – kérdeztem tőle kínomban, aztán visszaadtam neki, és felé tartottam a cigit. A sajátját az ölébe ejtette, majd elvette tőlem, és ajka közé vette, hogy meggyújtsa nekem. Végül felém nyújtotta az égő cigit, és felkuncogott.

– Nehéz elhinni, hogy tényleg te vagy az.

– Ki? – csodálkoztam, miközben beleszívtam a cigimbe, és kifújtam a füstöt az ég felé.

– Belzebub unokája, a leány, akiről állandóan áradozott, hogy mennyire erős, milyen talpraesett és okos – kezdett bele viszonylag gúnyosan. – A leánya, akivel megszerzi mindenki fölött az uralmat!

– Á! – világosodtam meg. – Közben egy cigit sem bírok meggyújtani? – nevettem fel. – Sajnálom, ha csalódást okoztam.

– Nekem nem – mosolygott rám. – Talán neki fogsz, mert túl nagy elvárásokat támaszt.

– Mennyire ismered? – pislogtam rá két slukk között.

– Nem igazán – felelte –, de hallottam róla dolgokat, míg a pokolban voltam. Nem túl népszerű újabban. Várják, hogy jöjjön végre valaki, és letaszítsa onnan – villant meg sejtelmesen kék írisze, majd kifújta a füstöt tüdejéből, utána fogta magát, és egyszerűen lefeküdt a fűbe.

– Ki? – kíváncsiskodtam. – Miért? Azt hittem, ez úgy működik, hogy van menny és pokol. Ezek szerint nem?

– Ha leegyszerűsítjük, akkor de – döntötte felém a fejét. – Amúgy meg nem. Mondok egy egyszerű példát, hogy megértsd. Vegyük mondjuk Amerikát. Ha a politikát nézzük, két párt figyelhető meg, a republikánusok és a demokraták. Ezek állandóan kínlódnak egymás közt a választásoknál, de van olyan, amikor párton belül alakul ki egy probléma. Mégsem találnak alkalmasnak valakit a vezetésre, ezért leváltják onnan. Persze ez szélsőséges példa, mert nyilván több párt van, akik mondhatni kiszorulnak a rendszerből, de talán így érthető. Ez történt a pokolban is, amikor Belzebub vette át a vezetést. Azóta sokaknak nem tetszik, ahogy haladnak a dolgok.

– Értem – bólogattam nagyokat. – Ki volt Belzebub előtt?

– Nincs ötleted? – pillantott rám. – Mi jut először eszedbe a pokolról?

– A sátán? – nevettem fel, mire ajka felfelé kunkorodott. – Létezik?

– Igen – ült fel, majd beleszívott még kettőt a cigibe, végül elnyomta. Az enyém is elfogyott időközben. – Egyelőre legyen ennyi elég. Dolgozd fel az információkat, aztán majd beszélgetünk még. Most menjünk, mert Jayce...

– Hahó! – Az öcsém ingerült kiabálása ütötte meg a fülem, erre akart Nathan figyelmeztetni. – Mi a fenét csináltok ott ti ketten?

– Csak megálltunk pihenni – kiáltottam vissza. – Jövünk már! – Egy vészjósló pillantást küldtem a még mindig a füvön ücsörgő Nathan felé, mire felpattant, majd felém nyújtotta a tenyerét. Bizalmam jeléül elfogadtam, és hagytam, hogy felhúzzon. Magam köré csavartam a pokrócot, majd visszabandukoltunk a kocsihoz. Jayce széttárt karokkal várt ránk, vádló tekintete egyre szűkült össze.

– Mit csináltok? – ismételte.

– Beszélgettünk – zárta rövidre a számonkérést Nathan, majd a vezetőoldali ajtóhoz sétált, onnan pedig várakozva, a kocsi tetejére támaszkodva figyelt tovább. – Mehetünk?

– Eleanor? – szólított meg számonkérően Jayce. – Ugye nem? – bámult rám rémülten. Értettem, mire célzott, csak azt nem, miért néz egy hülye picsának, aki az első adandó alkalommal beleesik az első pasi farkába, aki szembejön.

– Jayce – léptem egyenesen az orra elé, szinte összeért a cipőnk orra. – Úgy nézek ki, mint egy ringyó?

– Nem tudom...

– Nem tudod? – üvöltöttem rá mogorván. – Na takarodj az autóba, mielőtt én rugdoslak be! – Hevesen csapkodtam a kezemmel a levegőben, mint aki mindjárt gutaütést kap. Ha ennél intenzívebben hadonásztam volna, félő lett volna, hogy elrepülök.

Úgy tűnt, komolyan dühkezelési problémáim kezdenek kialakulni. Olyan hirtelenjében gerjedtem kezelhetetlen haragra, hogy nem ismertem magamra.

– Jesszus, Luna! – emelte mellkasa elé a tenyerét Jay, majd, mint egy engedelmes kiskutya, beszállt a Chevroletbe. Követtem a példáját, és rendreutasítóan elfoglaltam korábbi a helyemet, de azért még egy lesújtó pillantásban részesítettem Jayce-t.

Nathannek sem kellett több, amint megbizonyosodott róla, hogy mindenki megvan, egyből nagy gázt adott, és kilőttünk a sűrű éjszaka leszálló ködjében.

○•○•○

Javítva: 2024.03.18.