Szokatlan hangok ütötték meg a fülem. Azt hiszem, valaki rendesen bevágta a kocsi ajtaját, majd kinyitotta a csomagtartót, és szerszámok között matatott. Ide-oda rakosgatta, néha egymáshoz ütötte őket. Mi a fene folyik itt? Bedöglött a kocsi, és megálltunk egy szerelőnél?

– Szerinted, ha "véletlenül" becsapom a csomagtartót, végre felébred? – Jayce direkt jó hangosan tette fel a kérdést, ha a csapkodásra nem is, de a kiabálásra biztosan felkeljek. Az egy dolog, hogy már eleve félálomban lehettem, és kezdtem felfogni az eseményeket.

– Miért nem kelted fel? – érdeklődött értetlenséggel átitatott hangon Nathaniel.

– Azt csinálom! – felelte az öcsém.

– De normálisan?

– Szerinted akarom napokig a hisztijét hallgatni, amiért nem hagytam, hogy kipihenje ezt a szarságot?

Az utolsó mondat eléggé megütötte a fülem ahhoz, hogy résnyire kinyissam a szemem. A homlokom ráncolva ültem fel, és a csomagtartó felé fordultam. Pislogtam párat, mert még az álom javában maga alá akart gyűrni.

– Jayce! – hörögtem rekedtes hangon. – Baszódj meg!

– Na, tessék! – vigyorodott el öntelten. – Örülök, hogy ilyen jó kedélyűen ébredtél, Eleanor! – szúrt még oda egyet, de nem feleltem, csak visszazuhantam a pihe-puha, pléddel fedett ülésre. Egyáltalán mikor került ez alám? Inkább nem is akartam megtudni.

Miután eléggé magamhoz tértem ahhoz, hogy kikászálódjak az autóból, egyből körülnéztem, mert fogalmam sem volt, merre vagyunk. Kinyújtóztattam az elgémberedett testrészeimet, lenyomtam egy kisebb tornát, míg jól elnézelődtem.

Egy kisebb útszéli étkezde előtt parkoltunk. A főúton rengeteg autó haladt el, de nem sokan álltak meg egy kávéra sem. A köves parkoló szinte üresen tátongott, oldalát magas, öregnek látszó fák szegélyezték. A levegő frissnek hatott, pedig tényleg sok kocsi robogott el mellettünk. Néhány madár csicsergett egy közeli fán, a napot széles, gomolygó bárányfelhők takarták. A levegő, mintha kicsit lehűlt volna tegnaphoz képest, bár lehet, ebben az államban – már, ha egyáltalán eljutottunk egy másikba –, melegebb az éghajlat. Mondjuk ez nem túl valószínű, de mindegy.

Elhessegettem a buta gondolatokat, és a fiúk felé pillantottam. Nathaniel keresztbe tett bokával, az Impalának dőlve dohányzott, Jayce pedig mellette toporgott.

Miután befejeztem a rögtönzött reggeli tornát, odaléptem eléjük, és felsóhajtottam.

– Te eddig is cigiztél? – intéztem a kérdést a fiú felé, mire elmosolyodott, és felém nyújtotta a már félig elégett bagót.

– Kérsz? – kérdezte várakozva. Megrántottam a vállam, majd kivettem az ujjai közül, és egy mélyet beleszívtam. Számít már bármi? Az életem így is a feje tetejére állt, talán belefér pár slukknyi dohányzás. Illetve ezzel talán nem tűnik úgy, hogy nem merek szóba elegyedni a sráccal. Végül is tegnap megmentett, ami nem egy gyilkos démon magatartására utal.

Nem idegen számomra az érzés, amikor a füst ellepi a tüdőmet. Szinte régi, jó ismerősként üdvözöltem a csekély nikotint. Amíg apával éltem, a barátaimmal rengeteget füstöltünk, mondhatni "titokban". Nem túl jó dolog, de általában a barátnőm, Morgan, mindig belevitt az ilyen és ehhez hasonló helyzetekbe.

– Kösz – adtam vissza Nathanielnek, aki még kettőt beleszívott, majd elnyomta.

– Na, mehetünk enni? – türelmetlenkedett Jayce, tudomást sem véve előbbi "csínytevésemről". Már farkaséhes lehetett, általában akkor állt neki hisztizni.

Az étterembe érve, egy egész szívélyes kis vendéglő fogadott. A piros székek kimondottan retro hatást keltettek, a már kopottas, ezüst színű asztalokon körkörösen csillant meg a fény a fémes felületen. A padló kockás mintája szintén megadta a tipikus nyolcvanas évek stílusát, míg a falakat az országunk rendszámai és egyéb érdekességek díszítették: például egy falra applikált bicikli, mellette pedig egy régi benzinkút oszlop dekorálta a helyet.

Miután kibámészkodtuk magunkat, elfoglaltunk egy üres boxot. Én Jayce mellett ültem, míg Nathaniel velünk szemben foglalt helyet. Nagy, kék szemével egész sokáig vizslatott. Igyekeztem nem tudomást venni a tekintetéről, de kimondottan nehéznek bizonyult. A pillantása szinte égetett. Még mindig úgy látszott, mintha folyékony neon úszna benne, és keveredne az óceán legszebb kékjével. Fura, de szép, közben végtelenül rémisztő. Hogy nem tűnik ez fel senkinek? Vagy éppen mindenkinek feltűnik, csak nem merik szóvá tenni? Talán az utóbbi.

Amint elhelyezkedtünk, a pincér kávéval kínált minket, amit én rögtön el is fogadtam. Szükségem volt egy kis koffeinre.

Nagyokat kortyoltam a meleg italból, míg kihozták az ételünket. Én és Nathaniel palacsintát ettünk, míg Jayce tojásrántottát kért.

– Egyébként – törte meg a csendet Jayce –, arra gondoltam, hogy szereznünk kéne ilyen eldobható telefonokat.

Nathan szemöldöke egyből felszaladt az ötlet hallatán, majd felkuncogott, és letette a villát.

– Jay, haver – válaszolt még mindig nevetve –, nem egy akciófilmben vagyunk.

– Tudom – forgatta meg a szemét sértődötten Jayce, majd bekapott egy falat ételt, és teli szájjal folytatta –, de attól még hasznos lehet, ha valaki leválna a csapattól!

– Oké – csaptam le az evőeszközöket az asztalra, és az öcsém felé fordultam. – Szerintem, ha akárki leválik tőlünk, azaz elrabolja egy gyilkos démon, akkor nem lesz idő telefonálni! –

Szarkasztikusan ejtettem ki a szavakat, kellően gúnyosan. – Ja, és azt gondolom, hogy a pokolban nincsen térerő! – tettem hozzá nyersen, majd elbizonytalanodtam. – Vagy... van? – pillantottam töprengve az eseményeket szemlélő srácra.

– Nem hinném – felelt fél mosollyal az ajkán.

– Luna, mondd csak, te menstruálsz? – lökte meg a vállam Jayce, mire rásandítottam.

– Mert? – érdeklődtem csodálkozva.

– Mert elég erőszakosan viselkedsz – kapott be még egy újabb harit.

– Aha, oké. Mindegy is! – zártam le a kellemetlen témát, majd a lényegre tértem. – Inkább azt mondjátok meg, hogy hol vagyunk, és hová tartunk?

– Ha nem aludtál volna egyhuzamban tizenkét órát, akkor talán tudnád. – Jayce duzzogva tömte magába a következő adag rántottát.

– Apátokhoz – mondta helyette Nathaniel, majd bekapott egy falat palacsintát. – Most hagytuk el Chicagot.

– Inkább azt mondd el, mit akart tőled az angyal! – vetette oda a szavakat Jay, még mindig teli pofával, nem túl kedves hangnemben.

Lehajtottam a fejem, a félig megevett reggelimet kémleltem, és próbáltam felidézni az estét. A legelkeserítőbb az egészben, hogy még mindig túlságosan össze voltam zavarodva. Gabriel azt mondta, ne keressük az apánkat, de mi mégis kitartóan Los Angeles felé autóztunk. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem!

Végeredményben az én hibám a felesleges út, hiszen én nem bírtam közölni az este, hogy szükségtelen Los Angelesbe menni. Apa amúgy sincs otthon. A tudtunkra adta, nem is akar segíteni. Így mi értelme bárminek? Egyedül maradtunk valamiféle pokoli lények ellen, ráadásul egy itt ült velem szemben.

Megint éktelen haragra gerjedtem, de közben az aggodalom is rám tört. Mik ezek a szörnyű hangulatváltozások? Lehet, tényleg meg fog jönni?

Rájöttem, nem ezen kéne pörögni, még csak nem is azon, mikor avanzsáltam egy szörnyű Hollywood-i film főszereplőjévé. Helyette azon kéne morfondíroznom, miként adagoljam be a srácoknak a helyzetet.

Mélyet sóhajtottam, hosszú másodpercekig fújtam ki a számon keresztül a levegőt, hátha sikerül lecsillapodni. Amikor egy hangyányit alábbhagyott az újfent keletkezett hányingerem, válaszoltam:

– Azt mondta, apa küldte, és azt kéri tőlem, ne keressem. – Felkaptam a fejem, és először Jayce-re, majd Nathanielre lestem. Arra számítottam, hogy rögvest kiborul a bili, és mindketten nekem esnek, de nem így történt.

Pár másodpercig csend honolt. Egymást bámulták, csak pislogtak. Eltűnődtem rajta, most mi történik. Talán gondolatokon keresztül kommunikálnak? Esetleg olyan mély ez a haverság, hogy már kósza pillantásokból megértik egymást? Nem jutottam egyről a kettőre, így is túl sok idióta gondolat táncolt az elmémben.

Végül Jayce törte meg a kialakult hallgatást.

– Tehát az öreg nem kér belőlünk! – csattant fel zaklatottan. – Akkor javaslom, mi se kérjünk belőle!

– Los Angelesbe megyünk! – jelentettem ki ellenkezést nem tűrő hangon. – És amint odaértem, addig ütöm a mennyek kapuját, amíg kénytelenek lesznek tudomást venni rólunk!

– Nincsen semmiféle kapu Los Angelesben – mondta Nathaniel, majd bekapta az utolsó falat palacsintáját.

– Akkor mégis hova menjünk vagy mit csináljunk? – hajoltam közelebb a nagyokos démonfiúhoz. Egyre csak ingerelt az állandó tudálékoskodásával. Mintha mindent jobban tudna. Tegnap este is kinevetett, és megjegyzéseket tett az olló miatt, most pedig ez.

– Szerintem nem kellene felhívnunk magunkra a figyelmet – válaszolta nyugodtan. Szemmel láthatóan, őt egyáltalán nem zaklatták fel az események. Neki a démonok előli menekülés jelenthetett egy normál szerdai programot. Kiváló! Legalább ő jól érzi magát, ha már én lassan agyvérzést kapok.

– Értem – válaszoltam. – Akkor döntsetek ti! – Feladtam. Elfogyott az energiám ehhez a társalgáshoz.

– Elindulunk Los Angelesbe, bemegyünk a házba. Ezzel talán odacsalhatjuk apát, hogy beszéljünk vele, mi a helyzet anyánál – vetette fel Jayce. – Vissza nem mehetünk, az veszélyes lenne.

– Igazad van! – érintettem meg a karját. – Hátha ez felbuzdítja eléggé ahhoz, hogy segítsen!

Jayce ötlete logikusnak hangzott. Vissza egyértelműen nem fordulhattunk, hiszen a Colonie-i ház nappalijában konkrétan egy hatalmas átjáró tátong, egyenesen a pokolba, így ez nem opció. Viszont remélhetőleg a váratlan felbukkanásunk elegendő lesz apának ahhoz, hogy segítsen nekünk. Teljesen érthetetlen, miért zárkózik el tőle. Egyáltalán miért kéri azt, hogy ne keressem? Értelmetlen. Egész eddigi életem során védelmezett. Most mi történhetett? Talán valamit én rontottam el?

Az őrületbe kergetett a tudatlanság, így el is hessegettem a gondolatokat, és Nathaniel felé pillantottam. Úgy tűnt, nincs ellenére a terv, ugyanis szótlanul ült. Ezek szerint nyugtázta a dolgot, és neki így megfelel.

A feszült megbeszélés után már egyikünk sem szólalt meg. Befejeztük a reggelinket, fizettünk, és távoztunk az étkezdéből. A Chevy-hez érve, ezúttal én foglaltam el az anyós ülést, míg Nathaniel vezetett. Jayce a hátsó ülésen terült el: mint, aki jól végezte dolgát, kinyújtotta a lábát, és a karját a tarkója alá vetette.

Tudtam, még jó néhány órás utazás előtt álltunk, így rendesen befészkeltem magam a kényelmes ülésbe. Nathaniel bekapcsolta a rádiót, és kikanyarodott a parkolóból a 94-es főútra.

Órákon át némaságba burkolózva utaztunk. Néha-néha Jayce felhozott egy érdektelen topikot, de azok a témák sem csaptak át vad fecsegésbe. Többnyire mindenki a saját gondolataiba meredve pislogott kifelé az ablakon: bámultuk az egyhangú, unalmas tájat, a monoton utat.

Délután tájékában egyszer megálltunk valami kihaltnak tűnő benzinkúton, és Nathaniel megtankolta a kocsit, majd sietősen távoztunk, mintha sosem jártunk volna ott.

Az idő nagy részében leginkább a tegnapi nap eseményein őrlődtem. Nathaniel kora reggeli hajmeresztő átváltozásán, majd anyánk akcióján meg az elhangzott prófécián.

"Így szóljon a prófécia, mi kétes Istenek gyermekeire szálljon; Belzebub leányának elsőszülött gyermeke légyen Lilith nyolcadik fiának élete vagy halála."

Azt biztosan tudtam, hogy én vagyok Belzebub lányának első szülött gyermeke. Legalábbis anya bevallása szerint én születtem előbb. Egészen elképesztő, sőt, vérlázító! Azóta sem tértem napirendre azzal, hogy én vagyok az idősebb, de próbálkoztam.

Eközben azt is igyekeztem elképzelni, vajon milyen szörnyűséges ábrázata lehetett Lilith nyolcadik gyermekének, de az agyam képtelen volt képeket vetíteni elém. Rá akartam jönni, mi lehetett a céljuk a prófécia beteljesítésével, de túl sok darab hiányzott a kirakósból.

Az odáig oké, hogy átadnak egy démonnak, akit... meg kell ölnöm? Esetleg ő öl meg engem? És utána? Mi fog változni az én életemen kívül? Nem értettem, és ez az őrületbe kergetett.

○•○•○

Javítva: 2024. 03. 16.