Nem is emlékeztem, mióta üldögéltem mozdulatlanul a már leveleit hullató fácska alatt. Óráknak tűntek a percek, nem telt az idő gondolataim rengetegében.

Mindenkit hibáztattam, aki csak eszembe jutott: apát, anyát, Jayce-t, még ezt a Gabriel fickót is, de legfőképp magamat. A szüleim sosem jöttek ki egymással, de így már egészen kezdett világossá válni, miért nem. Habár ez lényegtelen, mindketten más mellett döntöttek, egyiküknek sem kellettem. Elhagytak, a legnagyobb szükségben. Az első kényelmetlen pillanatban hátráltak ki mögülem, ráadásul végighazudták az egész kicseszett életem. Jayce szintén eltitkolta előlem, ki vagyok. Gabriel pedig magamra hagyott a homályban. Milyen angyal az, aki itt hagy védtelenül, amikor démonok üldöznek? Egyáltalán üldöznek? Értem fognak jönni, hogy elvigyenek? Egy idióta vagyok, amiért elszöktem.

Újabb remegés rázott meg, rettegtem az ismeretlen jövőtől. Vajon mi vár rám reggel, amikor egy erre elhaladó sofőr rám talál? Megérem a reggelt, vagy egy gyilkos démon az életemre tőr idő előtt? A kérdések tépázták az elmém, teljes zavarodottság telepedett rám. Lassan már semmit sem értettem, és rájöttem, pihenésre lenne szükségem.

Az ismerős gyomorgörcs újra rám talált. Úgy fogadtam, mint egy rég nem látott barátot. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés. Amúgy is mindegy már. Az induláskori magabiztosságom teljesen szertefoszlott. Könnycseppek sokasága gördült végig a mostanra kipirosodott orcámon, és hullottak a porba lábam mellett. Elengedtem magam, hagytam, hogy a fájdalom és a félelem eluralkodjon rajtam.

Újabb botorkáló percek következtek, a telefonomon nézegettem az időt, és nem értettem, hogyan telhet ennyire lassan. Felsóhajtottam, miközben ismételten Jayce számát tárcsáztam, azonban feleslegesen küzdöttem. Nem vette fel, ahogy az elmúlt háromnegyed órában sem.

Hirtelen kaptam fel az elnehezedett fejem, amikor a távolban két fényszóró tompa világítását vettem észre. Megnyújtóztattam az elgémberedett végtagjaim, és olyan gyorsan felugrottam, hogy kicsit bele is szédültem. Végül inkább leguggoltam, és törpejárásban bandukoltam el a biztonságot nyújtó fa takarásába. Onnan leskelődtem, és kivártam, bár nem sok mindent láttam.

Ahogy az autó közeledett, úgy csillant fel bennem a remény halvány szikrája, de mégis rettegtem, kit sodort erre az élet ebben a kései órában.

Mozdulatlanná dermedve figyeltem. A jármű – aminek csak a fénye világította ki a retinám – leparkolt, és két alak ugrott ki belőle. A szétáradt szürke füsttől szinte lehetetlen volt kivenni, ellenség vagy barát érkezett.

Az egyik szabad szemmel szinte észrevehetetlen sebességgel termett a már jócskán kifüstölt autóm mellett, így lejjebb húzódtam, nehogy észrevegyen, de továbbra is érdeklődve kukucskáltam.

A működő kezemmel a hátizsákom felé nyúltam, és halk mozdulatokkal kutatni kezdtem az olló után. Mondhatjuk, hogy nem vagyok normális, de más lehetőségem nem volt megvédeni magam.

Amikor végre megtaláltam, a tenyerembe szorítottam, majd kilestem a fám takarásából.

– Látod valahol? – kérdezte bizonytalanul az egyik, azonban a másik nem felelt.

– Eleanor! – Jayce aggódó kiabálása úgy törte meg a riadt csendet, ahogy a villám csap bele a gyanútlan fába. Pár madár röppent fel a mögöttem szomorkodó növényekről, míg egy bagoly megállíthatatlanul huhogott, mintha csak azt akarná sugallni: "Megmenekültél, te picsa! Menj már oda!"

Jogos. Az ezer tonnányi kő, mely eddig a vállamra nehezedett, egyszeriben lezuhant róla. A szívem újfent heves vágtára kapcsolt, ezúttal a hirtelen rám törő örömtől, hiszen utánam jöttek. Megtaláltak! Talán mégiscsak számítok valakinek. A megkönnyebbülés olyan váratlanul hatott rám, hogy alig bírtam megszólalni.

– Itt... itt vagyok! – nyögtem rekedtesen, majd felegyenesedtem, de az ollót továbbra sem engedtem el.

Két lépést sem tettem előre, Jay azonnal elém szaladt, elkapott, és jó erősen magához szorított.

– Ezt nem hiszem el! – tolt el magától, hogy jobban szemügyre vehessen. – Fogalmad sincs róla, mit éltem át! Annyira aggódtam!

– Sajnálom – motyogtam erőtlenül, miközben az öcsém zöld íriszébe meredtem. Remek, tényleg! Még ezzel is barátkozhatok meg. Jayce az öcsém, nem a bátyám. Talán ez az egyik legelfogadhatóbb része a dolognak.

– Nem – ellenkezett vadul. – Én sajnálom, hogy csak így a nyakadba zúdítottam ezt az egészet. Nekem hónapjaim voltak feldolgozni. Nem elvárható senkitől, hogy azonnal elfogadjon mindent. – Még egyszer magához ölelt, a tenyerét a hátamra szorította, és lassan simogatott.

– Az egy olló, Luna? – Nathaniel felkuncogott, mintha az elmúlt pár óra csak egy reményvesztett színdarab lett volna, amit közösen néztünk a városi színházban.

Felszabadultan nevetett, miközben megállt mellettünk, és kicsavarta a mostanra elgémberedett ujjaim közül a fegyverem. Alig tűnt fel, hogy azóta is erőteljesen szorongattam.

Jayce vállára hajtottam a fejem, és úgy néztem farkasszemet a fiúval, aki mosolyogva várta a válaszom.

– Nem sok védekezésre alkalmas dolog volt a szobámban – feleltem csöndesen.

– Na, de egy olló? – húzta oldalra a száját. – Ennél azért azt hittem, kreatívabb vagy.

– Miért hisz itt mindenki olyan dolgokat rólam, ami nem igaz? – emeltem fel a fejem, majd elengedtem Jayce-t, és összekanalaztam a bennem pislákoló maradék energiát. Muszáj volt megtartanom a saját testem. Nem akartam puhánynak mutatkozni, de másodpercről másodpercre egyre gyengébbnek bizonyultam.

– Ezt most nem értem – felelt Jayce. – Miért mondod ezt?

– Elütöttem egy arkangyalt – tártam szét a tenyerem tehetetlenül, miközben a srácok arcát kémleltem. Egymásra pillantottak, de lényegében egyiküket sem hatotta meg igazán bohózatnak hangzó kijelentésem.

– Nekem úgy tűnik, inkább ő téged – szúrt oda egy hamiskás félmosollyal az ajkán Nathaniel.

Jóformán sértett, hogy számára ennyire mulatságosnak bizonyult a helyzet. Rendesen felmérgeltem magam rajta. Az életem éppen szerteszéjjel zuhant, ő meg viccet csinált belőle? Az összes hozzá hasonló lény egy arrogáns, magamutogató, öntelt faszfej?

– Neked egyébként mi bajod van? – támadtam neki váratlanul. – Szerinted ez humoros? – hadonásztam az összetört gépkocsi felé, hátha tudatosul az agyában, számomra ez egyáltalán nem élvezetes, inkább rémes.

Jayce ismét felém lépett, hogy megnyugtasson, de Nathan leintette, amivel még jobban felhúzott.

– Sajnálom! – mondta immáron higgadtan, majd odalépett mellém, és felemelte a földről a lehullott kötést. Csodálkozva figyeltem, ugyanis eddig fel sem tűnt, hogy elhagytam.

Nem válaszoltam neki, csak hagytam, hogy visszakösse a belilult csuklóm köré a mostanra már kissé összekoszolódott és megszáradt borogatást. A hátamon a hideg borzongás futkosott az érintésétől, a szám elnyílt, és azon kaptam magam, hogy zihálva veszem a levegőt. Nyeltem egy nagyot, mielőtt feltűnt volna bárkinek a reakcióm. Ez elég kínos. Nem tudtam eldönteni, hogy félek-e tőle, vagy már az agyamra ment ez az egész káosz, ami egy nap leforgása alatt zajlott le.

Miután elkészült, elrántottam a karom, nem akartam, hogy véletlenül még egyszer egymáshoz érjünk. Elég nekem mára ennyi trauma. A többi ráér később!

– Kösz – vetettem oda neki sértődötten, majd átálltam az öcsém mellé.

– Tulajdonképpen mit akart tőled az angyal? – tudakolta Jayce már-már feszülten. – Bántott?

Felsóhajtottam, miközben rávezettem a tekintetem, és azon töprengtem, mi tévő legyek.

– Azt mondta, apa küldte – jelentettem ki még mindig hitetlenkedve. Az egész annyira elborult. Én sem tudtam, mit gondoljak vagy tegyek, közben a megszámlálhatatlan sokk közül, mondhatni az utolsó kettő volt a legszörnyűbb. Már kétszer hittem azt, hogy fixen megdöglök. Nathaniel reggeli átváltozása ezekhez képest semmi.

– És? – sürgetett Jayce, de nem bírtam felelni neki. A fáradtság megdöbbentő módon uralkodott el rajtam. Talán a biztonságérzet tette, talán ennyit bírtam elviselni. A lábam olyan hirtelen vált indokolatlanul súlyossá, hogy nem voltam képes többé kontrollálni a testem.

Lehullottam az aszfaltra, bágyadt térdem alig tíz centi választotta el a földtől, mielőtt ripityára zúztam volna.

Nathaniel a hónaljamnál tartott meg, majd közelebb húzott magához, és a karjába vett. Nem volt időm, se erőm ellenkezni, olyan váratlanul lettem rosszul. A testem maradéktalanul remegett, a fejem elzsibbadt, tikkadt karom úgy lógott, mint egy agyonhasznált rongy.

– Szerintem ezt folytassuk később – mondta Jay-nek, aki egyetértően bólintott, majd kinyitotta a Chevrolet hátsó ajtaját.

Nathaniel óvatosan helyezett le az ülésre, a tarkóm alá egy pokrócot gyűrt. Ezután visszaszaladt a ripityára zúzott Fordhoz, majd behajította a rendszámát a csomagtartóba. Ezt már csak félig fogtam fel, legalábbis azt hiszem, ez történt. Nem raktam össze, mi értelme, de nem is érdekelt. Aludni akartam. Most, mondjuk azonnal...

Úgy feküdtem, mint egy szerencsétlen, mozdulni sem terveztem. Jobban hasonlíthattam jelen állapotomban egy haldokló vénemberre, mintsem egy fiatal tinédzserre. Nem voltam önmagam.

Az erőfeszítéseim pár perc alatt szerte foszlottak azzal kapcsolatban, hogy erősnek mutatkozzak a srácok előtt. Úgy döntöttem, leszarom innentől az egészet, úgyhogy lehunytam a szemem, és pihentem. Hallgattam az elől zajló halk diskurálást.

– Mit csináljunk? – suttogta Jayce. – Nem mehetünk haza. Valószínűleg anya visszajön. Nem biztonságos neki.

– Hol lakik pontosan édesapátok? – Jaj, ne! Szólásra nyitottam a szám, majd becsuktam. Nem maradt erőm beszélni, sem tiltakozni.

– Tudod, hogy Los Angelesben – felelt Jay –, de nem ülhetünk repülőre. Nincs is annyi pénzünk.

– Akkor kocsival megyünk – jött a válasz Nathanieltől.

– Az legalább két nap – sóhajtozott az öcsém. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

– Addig is tudtok pihenni, csak tankolni, és enni állunk meg.

– Jól van hát – adta be a derekát Jayce. – Akkor induljunk!

Ezután minden elnémult. Csak a kerekek lágy súrlódását lehetett kivenni, ahogy suhantunk az aszfalton. Az elmém elcsendesedett, mintha mindent elfelejtettem volna, ami ma történt. Csak én maradtam, és a nyugtató sötétség álmaim disztópikus színterén.

○•○•○

Javítva: 2024.03.12.