Mi a faszba keveredtem? Az elmém rikoltott, a szívem dübörgött, képtelen voltam összerakni a képet, de rohadtul nem tetszett ez az elhangzott szöveg. Igyekeztem félreseperni a pánikot, azonban különösen nehezen ment.

– De... – nyeltem egy nagyot, mert szinte pofán csapott csapott a felismerés. – Te vagy Belzebub lánya? – A név ismerősen hatott, habár nem tudtam honnan.

Talán kisgyermekként hallottam utoljára. Mintha a szüleim veszekedtek volna róla évekkel ezelőtt, egy telefonbeszélgetés alkalmával.

Anyára szegeztem megrendült tekintetem, és vártam a választ. Legalább annyit, hogy bólintson, de nem tette, pedig igazán megérdemelném, mielőtt lecipel a... pokolba? Ó, a francba!

A rémisztő gondoltara újra rántottam egyet a karomon, de újfent dugába dőlt a próbálkozásom. Az agyam zakatolt, és nem teljesen értettem, miért engem akar elvinni, mikor Jayce az idősebb.

Vettem egy nagy levegőt, szabad kezemmel kitöröltem az arcomon csorgó nedvességet, és szipogtam párat, hogy elillanjon a ráeszmélés undorító szaga. Hánynom kellett a saját családomtól.

Az apám elhagyott, mert fontosabb neki a munka, anyám pedig eladna valami légből kapott jövendölés miatt egy pokolbéli démonnak.

Üdvözöllek az életemben! Valaki nem cserélne velem?

– Emma, kérlek, gondold át! – Nathaniel tett felénk egy meggondolatlan lépést, mire anya szorítása kétszeresére erősödött a már ellilult csuklóm körül. Egy fájdalmas nyögést hallattam, azt hittem, menten letörik a vékonyka végtag.

– Ne gyere közelebb, különben azonnal belököm! – fenyegette őt fojtott hangon, viszont valamiért hezitált.

– Oké – tört ki Nathan. – Lökd csak be! – rántott vállat. – És ha megteszed mi fog változni, Emma? Azt hiszed, békén fognak hagyni? Azt gondolod, nem fognak igényt tartani Jayce-re is? Ne légy már ennyire naiv!

– Megígérte...

– Ne viccelj már! – A srác jóformán már ordított. – Szerinted majd betartják az ígéretüket? – ült ki az ajkára egy gúnyos mosoly. – És mit fogsz mondani a fiadnak? Szerinted Jayce belenyugszik majd, hogy a húgát egy démon kóstolgatja valahol a pokolban? Esetleg valaha megbocsátja neked, amiért a kezükre játszottad őt?

– Eleanort szültem elsőnek, róla szól a prófécia, elkerülhetetlen a sorsa – lehelte anya elhalóan. Mi van? Most csak viccel, ugye?

Kösz az infót, baszki! Van még valami, amit megosztanál velem, mielőtt meggyilkolsz?

– Ezek szerint mégsem poénból akarsz valami lyukba hajítani – forgattam meg a szemem dühömben, majd megint szabadulni próbáltam, újfent feleslegesen. A természetfeletti erővel szemben egy szemernyi esélyem sem maradt.

– Az éjszaka Eleanornál jártam – váltott Nathan, én meg kamilláztam. – Nem adhatod át, mert ő már az enyém! – Úgy beszélt rólam, mintha egy darab sütemény lennék, egy igencsak szegényes felhozatalú tálon.

– Mit tettél? – csattant fel Emma. – Azt mondtad, vigyázni fogsz a gyerekeimre, erre ellenem fordulsz? Elvetted a lányom szüzességét? – Hogy mi van? Ezek meg mégis miről beszélnek? – Válaszolj, te rohadék! – sikította éles, szinte már fülsiketítő hangon.

– El! – Nathan szája egy újabb gúnyos vigyorra húzódott, majd felnevetett. – Elvettem, ami járt nekem!

Anya megremegett, talán még fel is morrant, amitől őszintén megijedem. Felocsúdni sem maradt időm, annyira váratlanul taszított el magától. A földön kötöttem ki, sikerült egyenesen a megnyomorgatott csuklómra érkeznem, amikor felfogtam a zuhanást. Szerencsétlenül sikeredett, ugyanis közel voltam hozzá, hogy beleboruljak ebbe a piros, kicsit sem bizalomgerjesztő örvénybe.

Felszisszentem a hasogató kíntól, ami belenyilallt a kezembe. A seggemen kúszva araszoltam hátrébb, ugyanis anya eléggé megváltozott, amíg én feltöröltem a nappali padlóját a nadrágommal.

A fejét oldalra döntve szuggerálta Nathanielt, miközben a bőre egyik pillanatról a másikra szürkült el. A karja a szemem láttára nyúlt meg, és a végén ugyanolyan éles karmok fedték fel magukat, mint amilyennel már reggel is találkoztam a kék szemű srác jóvoltából.

Az arcának két oldala beesett, az arccsontja kirajzolódott tőle, míg az írisze... Az írisze teljesen egybeoldalt a pupillájával, és éjfeketévé vált.

Ugyan a halántékom lüktetett, a víz már háromszor levert a folyamatosan fokozódó rémületes ingerektől, de igyekeztem nem elájulni az események hevében.

Anya elrugaszkodott, majd emberfeletti sebességgel vetette rá magát Nathanielre, akinek nem sok ideje maradt reagálni. Végül kitért a támadás elől, kifordult előle, és egy pislantás alatt felöltötte ő is azt a formát, amit reggel is nagy örömmel mutogatott. Az égető kék szempár sötétségbe borult.

A nagy dulakodásban a földre zuhantak, Nathan hátára, aki rögtön ledobta magáról a hevesen csapkodó anyámat, és a kanapé mögötti falhoz hajította, mintha csak egy tollpihe volna. Anya felkapta erre a vizet, így, amint feltápászkodott, a fiú felé vetődött, és leteperte a földre. Az ujjait a torka köré csavarva kezdte őt fojtogatni, mire a szívemhez kaptam.

Nem voltam én felkészülve erre, de sejtettem, hogy ideje elkúsznom Jayce-ig, míg Nathaniel lefoglalja anyát, ezért sűrű ki- és belégzések között, négykézláb, fájó csuklóval másztam egészen a konyháig.

A bátyám – vagy öcsém, a fene se tudja már ezek után – mellé telepedtem, és fél kézzel letoltam róla a különösen súlyosnak tűnő asztal maradványait. Óvatosan kisimítottam a homlokából a haját, de szerencsére nem tűnt sérültnek. Lejjebb vezettem a tekintetem, és ekkor láttam meg kulcscsontja alatt elterülő lila foltot. Nem vérzett, ami némileg örömmel töltött el, de ettől még rágta a lelkem az aggodalom vasfoga.

– Jayce! – paskoltam meg a pofazacskóját, mint egy kis óvodásnak, de nem mozdult.

Az idegesség egyre nőtt bennem, főleg a nappaliból kiszűrődő verekedés, kiabálás és csapkodás hangja végett, de nem törődhettem vele.

Feltápászkodtam, felkaptam az első poharat a pultról, megtöltöttem vízzel, és bűntudat nélkül Jayre borítottam. A hideg-zuhany bevált. Jayce úgy ugrott fel, mint akit rakétából lőttek ki.

– Normális vagy? – vont kérdőre, majd egyből felém fordult, de felismerte, hogy a mellkasa nem az igazi, így fájdalmában odakapott. A szemöldökét ráncolva pislogott felém, majd a szeme kitágult a dulakodás zajára.

– Eszméletlen voltál, valahogy fel kellett ébresszelek! – szabadkoztam ijedten.

– Mi történt? – értetlenkedett Jay, azonban nem tudtam válaszolni, mert egy jókora puffanással, épp tőlem pár centire csapódott be a pult oldalába Nathaniel démoni alakja.

Neki sem kellett több, szélsebesen talpra szökkent, aztán ismételten berobbant a nappaliba. Az ajtófélfa feladta a küzdelmet, és reccsenve rogyott meg a srác erejétől.

Megragadtam Jayce széles tenyerét, és megpróbáltam az előszoba felé taszigálni, hogy meneküljünk innen, azonban ő hajthatatlannak bizonyult. Mindenképpen kereste nekünk a bajt, így kitépte markomból az övét, majd berontott a nappaliba. Rögvest utánaszaladtam, mert nem akartam egyedül hagyni egy démoni küzdőtér kellős közepén.

– Elég legyen! – ordított fel tekintélyt parancsolóan Jayce, mire anya szoborrá merevedett. Egyébként éppen nekivágta a falnak Nathant, amikor a testvérem megjelent. Gondolom, nem akarta, hogy a kedvenc gyermeke ilyen formában lássa. Hacsak nem ez a mindennapi, ugyanis engem rendesen kihagytam a mókából, szóval nem tudhattam, Jayce hányszor tapasztalta már meg, milyen, ha pokoli lények köröznek körülöttünk.

Anya hátrálni kezdett a még mindig nyitott állapotban lévő vörös csóva felé, egy pár méterrel előtte torpant meg. Sötét szemét ránk szegezte, ajka lefelé görbült, vészjósló pillantásából csak fájdalmat olvastam ki. Még a hátborzongató külső sem tudta elrejteni az érzéseit, ami egy bizonyos ponton már egészen megdöbbentő.

Szólásra nyitotta a száját, de megszólalni már nem bírt. Nathaniel egy erőteljes rúgással taszította a vörös fényörvénybe, majd egy másodperc alatt visszatolta a könyvespolcot a régi helyére.

Valamelyest először egy kicsit megsajnáltam anyát, aztán eszembe jutott, alig öt perce még le akart taszítani a pokolba, hogy egy démon rabszolgája legyek hátralévő életemben. A méreg és a tanácstalanság futótűzként öntött el, ahogy egyszerre csúcsosodott ki bennem a sok érzés, amit eddig nem mertem szabadjára engedni.

Indulatosan rontottam oda az épen maradt falhoz, letéptem az első képet, amin anya és Jayce vigyorgott, majd dühtől átitatott szájízzel a földhöz vágtam. A biztonság kedvéért még jól rá is tapostam.

Lihegve támaszkodtam meg a combomon, viszont nem kellett sok, éreztem, hogy lábam felmondta a szolgálatot. A karom elernyedt, szó szerint megrogytam. Testileg és lelkileg egyaránt. Egyszerűen összecsuklottam a ripityára tört képkeret mellett. Jayce utánam kapott, a vállam és a térdhajlatom alá nyúlva emelt fel, majd lerakott a kanapéra.

– Nath – suttogta – kérlek, mondd el, mi történt!

– Emma úgy döntött, hogy átadja Lunát Belzebubnak. Arra értem ide, hogy nyitva a portál, és Emma Lunát rángatja. A többit majd később, előbb... – bökött irányomba immáron emberi alakban, mire Jayce felém hajolt.

– Bassza meg, ez hihetetlen! – Jay jelentőségteljes pillantással jutalmazta Nathant. – Jól vagy, Luna? – tapogatta végig a mostanra már kék-lila foltos csuklómat. – Tudod mozgatni?

– Nem, nem vagyok jól! – tört fel a torkomból rekedtesen, végül a hangom zokogásba fulladt. Jayce nyakába borultam, és sírtam, mint egy újszülött. Átkaroltam őt, görcsösen szorítottam, míg a hátam simogatta.

Úgy éreztem, el kell tűnnöm, elbújnom egy bútorok nélküli szobába, és bezárt ajtók mögött folytatnom az életem. Nem akartam több elrejtett átjárót vagy démonokat látni. Semmit!

Tengernyi érzelem tört elő belőlem, de mind közül a hála és a megkönnyebbülés csúcsosodott ki a legjobban. Anya akciója kellően kimozdított a komfortzónámból, elsőre azt hittem, Jayce-nek nagyobb baja esett, főleg, mikor az asztal romjai alatt fetrengett, ezért kellően megkönnyebbültem a ténytől, miszerint jól van. A hálát pedig Nathaniel iránt tápláltam. Megbizonyosodtam róla, hogy a mi oldalunkon áll, már, ha egyáltalán léteznek itt oldalak. Nem számít, csak az, hogy megmentett. Ha nem érkezik időben, és nem beszélteti anyát, már rég a mélységbe taszítottak volna. Az adósává váltam, de nem bántam. Sőt, elszégyelltem magam a korábbi gondolataimért vele kapcsolatban. Talán mégsem egy szörnyeteg?

– Hé! –Nathan lágy hangon szóltlt meg, és óvatosan megérintette a rossz kezem, mire automatikusan hátrébb húzódtam Jayce-től. – Ez majd segíteni fog! – mosolygott rám gyengéden, és bekötötte egy hideg ronggyal a fájó pontot.

Értetlenül meredtem rá, viszont nem húzódtam el. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, és mindenképpen fel akartam őket tenni neki, de jelenleg nem alkalmas. Későbbre kellett halasztanunk a szeplőtlenségemmel való dobálózás megtárgyalását. Érdekes beszélgetésnek nézünk elébe, ugyanis már rég nem vagyok szűz, de mindegy is.

– Köszönöm! – leheltem fáradtan.

Alig bírtam elraktározni az imént történteket, őrült módjára csóváltam a fejem. Mintha egy atombomba robbant volna fel bennem.

Elengedtem Jay-t, felhúztam magam a karfán, majd feltántorogtam az emeletre. Az épen maradt fürdőbe botorkáltam, és sebtében lelötyköltem némi vízzel az arcom. Valahol, mélyen még mindig reménykedtem, hogy ez a szürreális helyzet csak egy álom.

Megtámaszkodtam a mosdó szélén, a saját, mostanra már ismeretlen arckifejezésemet vizslattam. Többé nem a Los angeles-i kislány bámult vissza rám, hanem egy szétesett, döbbent csajszi, aki totál összezavarodott. Még mindig nem tudtam eldönteni, mi zajlott le az imént. Harag, fájdalom és értetlenség kavargott bennem. A szívem azóta is rettentő módon vágtázott, pedig igyekeztem mély levegőkkel csillapítani a pulzusomon.

Vissza akartam rohanni a megszokott, nyugodt világomba, ahol más gondom sem akadt, mint a barátnőm sokszor túlbuzgó magyarázását hallgatni, meg suliba járni. Arra vágytam, hogy menekülhessek, de sajnos túl gyorsan vált nyilvánvalóvá, ez többé nem lehetséges.

Percekig fixíroztam a képem, egyre nagyobbakat sóhajtottam, hátha elmúlik a rémület.

Hallottam, ahogy Jayce és Nathan az ajtó előtt pusmognak, azonban nem foglalkoztam vele. Nem véltem jó ötletnek újra végighallgatni a történteket, még túl friss minden ahhoz.

Miután kicsit összeszedettebben kezdtem funkcionálni, ellöktem magam a csaptól, de megfeledkeztem a sajgó csuklómról, ezért felszisszentem. Ismét féktelen méreg tört rám, legszívesebben szétromboltam volna az egész helyiséget, hátha elfelejtem, mit tett velem az anyukám.

Egyre csak hergeltem magam, miközben a kötést szorongatva fel-alá járkáltam a kád és a vécé között.

Azon tűnődtem, mi lehetne a legészszerűbb megoldás ebben a helyzetben, de egyedül csak apa óvó ölelése és buzdító tanácsai jutottak eszembe, amik az egész életemet végigkísérték. A kedves hang, aki mindig a legjobbat akarta nekem és Jayce-nek. Aki mindenáron arra tanított, hogy a legegyszerűbb út az egyenesség, mert ugyan az igazság nehezebb, de a kiút is ott keresendő.

"Az éremnek mindig két oldala van, holdacskám" – hallottam a türelmes, bátorító hangot a fülemben. Azt hiszem, ez segített felocsúdni a megkeseredett valóságból.

Talán még tizenöt percig masírozhattam jobbra-balra apán és a tanácsain töprengve, mígnem megszületett bennem az elhatározás: a haragom ellenére is meg fogom keresni az édesapám, mert a legegyszerűbb út az igazság felé vezet. Az igazság pedig ott van, ahol apa.

○•○•○

Szerk.: A fejezet később lett beszúrva az eredeti publikáláshoz képest. 2024.03.06.