A szobám sarkában elhelyezkedő tükör előtt álltam. Olykor közelebb hajoltam, néha-néha hátrébb léptem. Igyekeztem felfedezni valamit, ami eltért az eddigiektől, de hiába próbálkoztam, nem sikerült. Még mindig, sok agyalás után is meglehetősen szkeptikusan álltam az elhangzottakhoz és látottakhoz, mégis fúrta az oldalam a kíváncsiság.

Újfent végigmértem magam, ugyanis határozottan úgy festettem, ahogy tegnap. Azóta is zöld szemem volt, a vöröses árnyalatú hajam lágy hullámokban söprögette a vállam a pici mozdulatoktól és a termetem is megmaradt törpének.

Nem, szinte lehetetlen, hogy valamiféle démoni, angyali frigyből születtem. Nagyon is emberi vagyok. Egy gyenge, összezavarodott kislány pislogott vissza rám, és ez újabb percek elteltével sem változott meg.

Tovább bambultam, hátha megcsap egy isteni sugallat, és elmondja, mindössze egy furcsa álomba keveredtem, esetleg kómába estem, de, ahogy visszarévedtem a reggeli társalgásra és Nathaniel ijesztő átváltozására, elszürkült bőrére, beesett arcára és éles körmeire, rögtön észbe kaptam. A valóság jóformán pofán vágott.

Akkor döbbentem rá erre, amikor dél körül Jayce bekopogott hozzám, és röviden elmesélte, mi Nathaniel szerepe ebben az egészben. Hosszan ecsetelte – illetve cseppet morgott, amiért el kellett ismételnie ugyanazt, amit reggel –, miért bízik benne, de nem győzött meg. A bizalomhoz személyes tapasztalatokra van szükség, nem mesedélutánra, így egy idő után el is engedte, és nyugtázta, valóban időre van szükségem, hogy feldolgozzam a részleteket.

A gyomrom megfájdult, ugyan nem volt étvágyam a sok stressztől, de sejtettem, eljött az ideje az étkezésnek. Már fél öt, és tulajdonképpen ma még nem ettem.

Felsóhajtottam, és megcsóváltam a fejem. Eleve nem értettem, hova tűnt anya, azt sem igazán, miféle démoni összeesküvésről hadovált a kék szemű srác, így elhessegettem az őrjítő kételyeket keltő gondolatokat, és elindultam lefelé a lépcsőn, hogy magamhoz vegyek egy kis maradékot.

– Drágám! Nem vagy éhes?

A kedves, kicsit mesterkéltnek érződő hang a konyha felől szólalt meg. Csodálkozva torpantam meg három fokkal az előszoba előtt, és hegyezni kezdtem a fülem. Ha nem tudtam volna, hogy nincs itt anya, megesküdtem volna, hogy az ő hangját hallottam.

– Anya? – suttogtam értetlenkedve, majd minden bátorságomat összeszedve, lassú léptekkel megközelítettem az étkezőt, és a küszöbön megtorpanva jobban szemügyre vettem a nőt, aki pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az édesanyám.

Egy furcsa érzés hasított a mellkasomba, a szívem hevesebben kezdett verni. Arcomat simogatta a kitárt ablakon beáradó késő délutáni levegő, ami máskor kellemesen érintett volna, de most a jeges borzongás futkosott a hátamon tőle. Ugyanaz az ismeretlen kétely hasított belém, mint éjszaka, amikor a csuklyás alakkal néztem farkasszemet.

Lehet, hogy egész életemben jelzett a "démondetektorom", és én mit sem sejtve elhessegettem a folyamatos gyomorforgató pánikot? Döbbenetes...

– Gyere, egyél egy kis pizzát! – húzta ki a hasonmás az egyik tölgyfa széket. – Tudom, hogy tegnap is ez volt, de nem maradt időm főzni, mert elhúzódtak a dolgok reggel – ecsetelte, mintha mi sem történt volna.

– Ho-hol van Jayce? – kérdeztem elcsukló hangon, és hátrasandítottam. Magam sem értettem a reakcióm, de valamiért teljesen bepánikoltam.

– Nora, kicsim, mi a baj? – Anya tett felém egy lépést, de amikor rájött, hogy rettegek tőle, megtorpant, és összevont szemöldökkel méregetni kezdett. Szerintem egyikünk sem értette, mi történik, de éreztem, valami nincs rendben.

– Te nem az anyám vagy! – jelentettem ki földbe gyökerezett lábakkal. Hanem egy démon? Lehetséges lenne?

A rémület egyre csak nőtt bennem, a gyomrom szinte kánkánt járt, a szívem majd' kiugrott a helyéről a feltörő félelemtől.

– Ne butáskodj már, mégis ki lennék? – csóválta a fejét, majd ártatlanul széttárta a karját maga mellett. Túl kedvesnek véltem, ami tetézte a bennem köröző ijedtséget.

– Luna! – Jay erőteljes hangja törte meg a kitörni készülő pánikrohamomat. Megragadta a felkarom, és magabiztosan maga mögé tuszkolt. Úgy állt előttem, mint egy testőr.

– Jayce, drágám? – toporgott bizonytalanul anya. – Mit csináltok? Én vagyok az!

– Bizonyítsd! – vetette oda semleges hangnemben Jayce.

A hasonmás tekintete köztem és a bátyám között járt szüntelenül fel–alá, miközben óvatosan felhúzta jobb vállán a pólót, hogy felfedjen egy ízléstelen tetoválást, mely egy furcsa, fordított bikát formált, melyből lángok csaptak fel. A szimbólumot egy vad rockzenész felkarján tudtam volna leginkább elképzelni, nem egy kétgyermekes édesanyáén, de oké.

Szégyen vagy sem, de fogalmam sincs róla, van-e az édesanyámnak tetoválása, így teljes egészében Jay ítélőképességére bíztam magam. Ő nőtt fel mellette, tudnia kell.

– Látod? – kérdezte anya. – Most már hiszel nekem? – Egyenesen Jayce–hez beszélt, aki töprengve ingatta fejét jobbra, majd balra. Látszólag nehezen döntött, de végül fellélegzett, és nagy léptekkel sietett oda anyához, hogy átölelje.

Úgy fújtam ki a levegőt, mintha egy hosszú maraton után végre célba érnék. A víz levert a feszültségtől az elmúlt három percben, erre kiderült, csak Jayce és Nathaniel paranoiás, szóval az anyánk sosem tűnt el.

De ettől még veszélyes lehet! A vészcsengő szüntelenül csilingelt az agyamban, bármennyire is próbáltam hinni benne, hogy az egész csak egy mese.

– Csak, hogy tudd, nem a nyomi tetoválásoddal győztél meg, hanem a felette lévő anyajeggyel – nevetett fel Jayce, de nem tartott sokáig az öröm, mert kíváncsi ember lévén, azonnal a lényegre terelte a témát. – Na, de mégis, anya – kérdezte gyanakvóan –, hová tűntél reggel, és mi volt az a furcsa üzenet, amit hagytál? – foglalt helyet az asztal mellett, és rögtön beleharapott az egyik szelet kikészített pizzába.

– Ott! – bökött az állával az asztalon fekvő cetli felé. Hát, ez csodálatos! Nehogy bevonjatok a beszélgetésbe, majd én állok itt a küszöbön, mint valami fa az esőben, és kókadozva kapkodok az információk után.

– De miért? És miért nem szóltál? – morgolódott Jay két falat között. – Azt hittük, elraboltak, amikor láttuk a levelet, anya! Hogy gondoltad?

– Nem volt szándékomban megijeszteni benneteket, drágáim, csak dolgom akadt – indult meg felém anya, majd gyengéden a tenyerembe simította sajátját, és az asztal felé húzott. Különösebben nem szerettem volna kontaktusba kerülni vele, de nem is akartam éreztetni a feltörő félelmem. – Neked pedig magyarázattal tartozom, kicsikém!

Nem igazán reagáltam, csendben vártam, mi sül ki ebből. A gyomrom azóta is forgott, így szép lassan beletörődtem, hogy tényleg valamiféle detektorral lehetek felszerelkezve, ugyanis Nathaniel jelenlétében is hasonlóan reagáltam. Vajon ők váltják ki? Mert... démonok?

Jayce-szel szemben foglaltam helyet, míg anya mellém telepedett le, és teljes testével felém felém fordult. Gondterheltnek látszott, egyáltalán nem mosolygott, ami kellőképpen felzaklatott. Nem tudtam eldönteni, mi ez a baljós hangulat, de nem szimpatizáltam vele. Lehet, már elhatalmasodott rajtam a paranoia, miután szembesültem Nathaniel rémisztő valójával.

– Azt hittem, több időnk lesz – kezdett bele elcsukló hangon.

A kezemet továbbra sem engedte el, úgy fogta, mintha sosem akarná elereszteni, amivel még jobban megrémisztett. Nagyot nyeltem, és vártam, hogy folytassa.

– Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, Eleanor. Szerettem volna beszélni veled, miután tegnap kihallgattál valamit, amit egyáltalán nem szabadott volna. Bárcsak ne így alakulna! Valahogy semmi sem úgy történik, ahogy elterveztem, és sajnos nem vagyok elég ahhoz, hogy én diktáljak. Minden szétcsúszott, a születésetektől fogva. Sosem akartam, hogy külön nőjetek fel, de nem volt más választásom. – Ajka lefele görbült, szeme sarkában kósza könnycseppek fedték fel magukat. – Ahogy most sincs más választásom – suttogta. – Őszintén remélem, egy napon megbocsátasz nekem azért, amit tennem kell. Szeretlek, de ez már ide kevés!

Meglepődni sem maradt időm, olyan gyorsan ugrott talpra, magával rántva engem és az asztalt is, ami nagy puffanással hullott egyenesen a testvéremre. Felsikkantottam, a szívem heves vágtája elnyomott minden mást bennem. Az aggodalom elhatalmasodott, a fejem forgatva kerestem a kiutat. Oda akartam rohanni Jayce-hez, megnézni, mennyire ütötte meg magát, ugyanis egyáltalán nem mozdult.

A mellkasom szorított, levegő után kapkodva realizáltam, az anyám valami visszafordíthatatlanra készül, amikor a markáns szorítás erősödött a csuklóm körül, és jóformán becibált a nappaliba.

Úgy éreztem, mintha az életem peregne le előttem. Valaki megfordította a hozzám tartozó homokórát, amiben a szemcsék lassan, de biztosan folytak át a túloldalra, ezzel megpecsételve a sorsom.

Úgy sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Bíztam benne, valaki meghallhatja, ha éppen elhalad a ház előtt, de butuska gondolatnak minősült. Ettől függetlenül megállíthatatlanul jajveszékeltem, mert bíztam. Bíztam abban, hogy egyszer nekem is szerencsém lehet.

– Jayce! – kiáltottam kétségbeesetten. A makacs könnyek utat törtek maguknak, és sírva igyekeztem kirángatni a karom a szorításból, de a gyenge, emberi erőmmel esélytelen voltam lefeszegetni magamról a természetfeletti bilincset.

– Kérlek, anya! – hüppögtem keservesen. – Miért csinálod ezt? – kérdeztem elcsukló hangon, miközben ő a könyvespolc elé lépett, engem továbbra is szoros markába láncolva. Másik kezével lelökött pár könyvet róla, majd egy mögöttük elrejtett gombot benyomott. A szekrény hatalmas morajlással húzódott el jobbra, és a szemem elé tárult egy hatalmas, vörösen izzó örvény.

A vörösség gomolygott, mint valami filmbeli portál, anya tartása pedig egyre magabiztosabbá alakult. Újfentfelsikoltottam, de ezúttal a belém maró kíntól. Úgy véltem, még egy erősebb próbálkozás, és egyszerűen letöri a kézfejem a helyéről.

Az örvénylő, ködös pirosságot pásztáztam, nyögdösve igyekeztem visszatartani az anyám attól, amire készült. Valamelyest sikerült, ugyanis megbotlottam, ezzel nyertem egy kis plusz időt.

Amíg a padlón csücsültem, és az anyám – akiről eddig azt hittem, szeret –, talpra rángatott, addig imádkoztam. Megkíséreltem apámhoz szólni, hiszen, ha angyal, akkor hallania kellene a sopánkodásom, és mindent eldobva a segítségemre sietnie.

Apa nem felelt. Mire is számítottam? Elhagyott, lelécelt és valamiféle démonok kezére adott. Ezek szerint neki rendben van, ha ma itt lehelem ki a lelkem egy tátongó lyuk előtt, ami isten tudja, hova a büdös francba vezet.

Már mondhatni feladtam a küzdelmet, azonban, mielőtt minden hitem szertefoszlott volna, meghallottam egy idegen, mégis ismerős hangot. Furcsa, de egy röpke másodpercre elöntött a nyugalom. A remény előtáncolt, és felcsillant, ahogy a jégkék szempár találkozott az enyémmel.

– Emma! – Nathaniel lágy hangon szólította meg az édesanyámat, ahogy az előszoba felől belépett a nappaliba, és megtorpant a küszöbön. – Tudod, hogy nem muszáj ezt tenned!

– De, különben megöli a fiamat! – rikácsolt anya megtörten. Az arcából kizárólag kétségbeesést véltem kiolvasni, miközben könnyes szemét köztem és Nathaniel között kapkodta.

– Elviszem Eleanort, és akkor azt mondhatod, elraboltam! – vetette fel Nathan. Indokolatlan nyugodtság ült a fiún. Egyáltalán nem tudtam hova tenni, mitől ennyire kiegyensúlyozott.

– Vadászni fog rátok, és megölnek az első adandó alkalommal! – válaszolta anya továbbra is feldúltan.

– Vállalom a kockázatot, Emma! Tudod, hogy ennél jobbat érdemel! – Nathan kitartóan győzködte, de egyelőre nem ért célt vele. – Ha valóban ezt akarnád, akkor már kisbabaként átadtad volna neki!

– Kinek? – kértem számon üvöltözve, és megpróbáltam a meglepetés erejével kiszabadulni a szorításból, de ezúttal sem sikerült. – Kinek akarsz odaadni?

Anya engem figyelt, ajka szüntelenül remegett, míg nagyokat nyelve gondolkodott, mit tegyen. Döntésképtelennek ítéltem, ami számomra akár egy jó jel is lehetett.

– Lilith nyolcadik fiának és Belzebubnak – jelentette ki Nathan, mintha csak valami általános témáról társalogna, majd folytatta. – Így szóljon a prófécia, mi kétes Istenek gyermekeire szálljon; Belzebub leányának elsőszülött gyermeke légyen Lilith nyolcadik fiának élete vagy halála.

○•○•○

Szerk.: 2024 – A fejezet ketté lett szedve a javítás után. 2024.03.06.