Csend. Minden nagyon csendes volt. Valami végigszaladt a testemben, majd egyszeriben megtelt a tüdőm újra levegővel. A szemem kinyílt, mint egy tavaszi virág az első harmatban. Egyből a mellkasomhoz kaptam, hogy ellenőrizzem tényleg élek és lélegzem-e.
Lélegeztem. Éltem.

- Lu... Luna? – Jayce hangja ütötte meg a fülem. Pislogtam párat, hogy kitisztuljon a fejem, és ránéztem az öcsémre. – Eleanor! – Jayce szinte feltépett a porból, és olyan erősen vont magához, hogy majd' kiszorította belőlem a szuszt. – Nem hiszem el! – Sírt, és én is sírtam vele. Pár percig így ülhettünk, majd gyengéden eltoltam magamtól, és körbepillantottam. Nathan nem volt sehol, de még Michael sem.

- Hol van Nathan? – szipogtam. – És apa?

- Apa az életét adta a tiedért – szorította meg Jayce a kezem, mire elkámpicsorodtam, és újra kitört belőlem a zokogás.

Elárvultunk. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megtette ezt értem. A szívem majd' kiszakadt a helyéről, ahogy az apámra gondoltam. Az emberre, aki felnevelt, aki miatt megtanultam bízni, és szeretni. Michael nem volt többé.

Pityeregtem még egy darabig Jayce vállát ölelgetve, majd szipogva elhúzódtam, és kitöröltem a könnyeket a szememből.

- Hol van Nathan? – hüppögtem még egy kicsit.

- Elment, miután majdnem mindenkit megölt.

- Hova ment, Jayce?

Olyan hirtelen ugrottam talpra, hogy szinte beleszédültem. Jayce felpattant utánam, és megtámasztott a karomnál fogva, majd átkarolta derekam.

- Ne erőlködj! – csitítgatott kedvesen. – Most jöttél vissza a halálból, baszki! – Úgy éreztem, hogy visszatért az öcsém. Egy apró mosoly szaladt át az arcomon.

- Kérlek, tudnia kell, hogy életben vagyok! Keressük meg! – könyörögtem könnyes szemekkel. Láttam mit tett, és határozottan aggódtam érte.

- Hova vigyelek?

- Először próbáljuk meg azt a termet, ahova Lucifer vitt minket, amikor megérkeztél a pokolba – javasoltam.

Jayce beleegyezően bólintott, majd hirtelen eltűntünk a semmiben.

A kecskés nagyterem sajnos üres volt. Amikor beléptünk, egy lélek sem tartózkodott benne. Szomorúan felsóhajtottam. Nathannek látnia kellett, hogy élek.

Összeszorítottam a szám, majd feltéptem a terem ajtaját, és meglódultam a labirintusban.

Jayce szorosan követett. Olyan sebesen rohantam, hogy néha megbotlottam a saját lábamban.

Amikor odaértem a szobához, ahol legboldogabb perceinket töltöttünk, mély levegőt véve nyitottam be, de az is üres volt. Még jobban elszontyolodtam.

A legnagyobb problémám az volt, hogy Lucifer tanácskozó szobáján kívül – ahol végül egyszer sem sikerült megvacsoráznunk –, más hely nem jutott eszembe. Rettegtem tőle, hogy beváltotta ígéretét, és elment, hogy feldúlja a mennyeket miattam.

- Jayce – ragadtam meg vállát. – Vigyél Lucifer szobájába!

- Az az, ahol olyan nagy ablakok voltak?

- Igen! – vágtam rá izgatottan. Bíztam benne, hogy Nathan ott lesz, és rendben.

Jayce lehunyta szemét, majd odateleportált minket a vörös, kétszárnyú ajtó elé.

A szívem hevesebben vert, mint vártam volna. Bizonytalanul nyomtam le a kilincset, hogy kitárjam az ajtót. Egyből elöntött a megkönnyebbülés, de közben cikázott bennem az aggodalom is.

A kép ami elém tárult letaglózott.

Nathan a sarokban kuporgott, térdét felhúzta, karját szorosan köré fonta. Hátán még mindig a denevérszárnyak mutatkoztak. Az apja előtte guggolt, tenyerét a vállán pihentette.

Amikor benyitottam, Lucifer felém kapta tekintetét, pupillái kitágultak. Talán ő sem hitte el, hogy tényleg én vagyok az.

- Fiam! – kiáltott rá, de Nathan meg sem mozdult. – Hinned kell nekem!

- Nem! – jött a szigorú válasz. – A saját szememmel láttam, hogy meghalt.

- Nathaniel! – rivallt rá erélyesebben, mire Nathan felkapta a kobakját. Vérvörös tekintetét egyből rám szegezte, majd végigmért.

- Eleanor? – rebegte remegő szájjal, amint tudatosult benne, hogy tényleg engem látott.

Úgy lódultam meg felé mint egy tank. Mondhatni teljes testtel rávettem magam. Szorosan körbefontam a nyakát, és úgy húztam magamhoz, mintha most látnám életemben utoljára, de igazából nem így volt. Új életemben most láttam őt először.

- Luna? – súgta, miközben belefúrta arcát a kulcscsontomba. – Tényleg te vagy az, vagy megháborodtam, és csak ideképzellek?

- Én vagyok – biztosítottam róla, majd hátrébb húzódtam, és megsimítottam arcát. – Mi történt veled? – céloztam vérvörös szemére.

- Nem tudom – lehelte, majd összehúzott szemöldökkel óvatosan megtapogatta orcámat. – Én azt hiszem, teljesen elvesztettem az uralmat magam felett.

- Semmi baj! – húztam végig a kezem a haján. – Most már itt vagyok.

- Nem akarom elhinni... – Megsimította hüvelykujjával az alsó ajkam, majd váratlanul eltűntek rémületet keltő szárnyai, és csak ő maradt. Visszatért a gyémántkék csillogás az íriszébe, arca ellágyult látványomtól. Úgy pislogott engem fürkészve, mint aki menten felfal a szemével.

- De hidd el! – biztosítottam róla szelíden, majd rámosolyogtam.

- Azt hiszem, pontosan tudom mit éreztél, amikor... – sóhajtott fel szakaszosan. – Amikor meghaltam, és tehetetlenül... kétségbeesetten... én... - Csak dadogott, mint egy szerencsétlen.

- Most már itt vagyok – ismételtem magam lágyan, majd egy apró puszit nyomtam arcára. – Nem megyek sehova.

- Eleanor – súgta először bizonytalanul. – Azt hittem, felperzselem a világot, amikor elveszítettelek. Megöltem mindenkit.

- Láttam, mit csináltál – jelentettem ki, mire homloka ráncokba szaladt.

- Ezt meg, hogy érted?

- Nem tudom megmagyarázni, de amolyan testen kívüli élményem volt, miután... meghaltam. – Igyekeztem szavakba önteni, de nehéz volt. – Mindent láttam és hallottam. Ott feküdtem holtan, aztán kitört belőled valami... hatalmas.

- Igen – bólintott. – Valami megváltozott bennem. Úgy éreztem, hogy többé nincs már semmi. Csak a fájdalom. Nélküled semmivé lettem.

- Szeretlek – suttogtam nagyokat szipogva, mert közben bizony eleredtek a könnyeim.

Nem volt többé kérdés számomra, hogy szerelme valódi volt-e felém. Megbizonyosodtam róla, amikor végignéztem a halálomra való reakcióját. Többé nem voltak kérdéseim, egyszerűen csak vele akartam lenni.

Nathan letörölte maszatos orcámat, majd magához húzott, és megcsókolt. Puha ajka lassú táncot járt az enyémmel. Ismeretlen érzés futott végig a testemen. Egy furcsa sárga fény körvonalazódott körülöttünk.

- Véres pokol! – csattant fel Lucifer. – Én ilyet még sosem láttam! Azt hittem, nem is létezik!

- Mi az? – kérdezett vissza Jayce, de nem néztem rá, csak Nathannel voltam elfoglalva, és azzal, hogy a tudtára adjam, hogy életben vagyok, és az életemnél is jobban szeretem.

- Egy amolyan auraszerűség – felelt Jayce-nek Lucifer. – Csak és kizárólag akkor látható, amikor csoda történik. Valami váratlan és nagyszerű.

- De most mi történik azon kívül, hogy lassan két perce smárolnak? – Felkuncogtam Jayce szavaira, és elhúzódtam a szerelmemtől, majd rásandítottam Nathan mellkasához bújva.

- Azt hiszem, a leány az – állapította meg Lucifer minket vizslatva. – Elhozta a pokol legmélyére azt, amit nekem sosem sikerült volna: a visszautasíthatatlan szeretetet, az együttérzést, a törődést, a megbocsátást, az egymás iránti tiszteletet tisztaságával. Életét áldozta egy... démonért – mondta ki hitetlenkedve. – Nem sokszor lehettem részese egy pokoli szerelemnek, de ennél gyönyörűbbet még életemben nem láttam, azt hiszem.

Halkan sírtam, ahogy Lucifert hallgattam. Nathan a hátamra simította tenyerét, majd arcát kobakom tetejére hajtotta. A szívverése szapora volt, még zihált is egy kicsit, de tudtam, hogy mostantól minden rendben lesz vele. Itt voltam, és vigyáztam rá.

Eközben rájöttem, hogy hazaértem. A kálváriám véget ért. Sok mindent veszítettem, de életem legnagyobb kalandjában megnyertem azt, amit a legtöbb embernek egész életében nem sikerül.
A viszonzott szerelem kellemesen körém hajló burokjában szoríthattam magamhoz azt, akit a világon a legjobban szerettem. Őt.
Magát a világosságot, a könnyen lebegő szeretetét és odaadó nyugtató pillantását. Mert ez volt az élet: Akkor tudod, hogy igazán élsz, amikor van egy személy, akit mindennél jobban képes vagy szeretni. Az életednél is jobban. Az életemnél is jobban.
Szeretet... Igen. Ez a kulcs mindenhez.