A palota előtt még erősebben hallatszott a vad kongás. Mintha egy óriás percenként összeütött volna egy irgalmatlanul nagy cintányért. Igyekeztem tartani magamban a lelket. Még mindig eszeveszettül Jayce és Nathan kezét szorongattam. Egyiküket sem akartam elengedni. Hozzám tartoztak.

 - Luna! – Nathan felém fordult, mire remegő ajkakkal ránéztem. – Felmegyek oda, és nem tudom... – motyogta. – Valamit csinálok.

 - Oké – vigyorodtam el bizonytalanságán.

 - Azt szeretném, ha itt maradnál egy helyben, amíg le nem szállok melléd – utasított az arcomat kémlelve. – Ne csinálj semmit, még csak meg se mozdulj!

Elnevettem magam azon, ahogy minden olyan jellegű dolgot próbált kivédeni, amire készülhettem. Tisztában volt vele mára, hogy mennyire akaratos és önfejű tudtam lenni egyes esetekben.

- Jó – vigyorogtam, majd elengedtem Jayce-t, és egyenesen Nathan elé léptem, míg tenyerem a vállára simítottam, és felpipiskedtem, hogy megcsókoljam. Ahogy ajkunk összeért, úgy hullámzott végig alakomon a magabiztosság. Tudtam, ami most következik az nem lesz piskóta, és nagyon észnél kellett lennünk, hogy túléljük.

Eközben a pokol kapuját továbbra is megállíthatatlanul döngették kívülről.

Nathan elhúzódott tőlem, hátrált egyet, majd kitárta fenséges szárnyát. Elrugaszkodott, és a körkörös mozgással a magasba repült.

Csodálatos látvány volt. Megdöbbentett a semmiből jött határozottsága.

- Mit fog most csinálni? – kérdezte Jay, majd összekulcsolta tenyerünket. Belekapaszkodtam Jayce jobb karjába, és együtt kémleltük Nathant, aki megállt legalább húsz méter magasan. Innen iszonyat picinek tűnt a formája, mégis elképesztőnek találtam.

Nem feleltem Jayce kérdésére, túl költőinek hangzott.

 - Gyönyörű, nem? – suttogtam, mire öcsém megrántotta a vállát. – Nagyon szeretem őt, Jayce.

 - Láttam – mormolta csöndesen csókunkra utalva. – Azt hittem, felfaljátok egymást. Nekem ez még új.

A palota megrengett, a kongások egyre csak erősödtek, mint egy hevesen dobogó szívverés.

 - Pokol alattvalói! – Oly messze volt, hangja mégis mintha itt szólt volna mellettem. – Én, Nathaniel, uratok, Lucifer fia, szólítalak benneteket! Álljatok mellém, és harcoljatok oldalamon az elkövetkezendő csatában! Védjük meg együtt otthonunkat, démonok! Gyertek, ha szólítalak titeket! Az uratok fia szól hozzátok!

Tátott szájjal bámultam a szerelmem, miközben szónokolt. A pokol összes démonját szólította a háta mögé. A szívem szinte félrevert az izgatottságtól.

Nathan félig térde érkezett mellettem, tompa puffanással ért földet, majd egy káprázatos vigyort villantott felénk, mikor kiegyenesedett.

 - Na, milyen voltam? – Csillogó szemekkel vizslatta az arcom.

 - Azt hiszem, újra beléd szerettem – Pislogtam rá kislányosan, mire Jayce felhorkant.

 - Hányni fogok, srácok! – Kitépte a kezét szorításomból, majd döbbenten hátrafordult.

Én is szerényen magam mögé lestem. A sivár pusztaság felporzott. Morajlás hallatszott, mintha több ezer cipő koppant volna egyszerre egy elöregedett parkettán.
Aztán egyszer csak meghallottam az első felvillanyozott ordítást a távolból, majd még egyet, és még ezret. Démonok százai rohantak felénk a távolból. Rémületemben Nathaniel karjához kaptam.

 Szempillantás alatt értek el hozzánk, örömittasan zúgtak, morogtak és ujjongtak.
Sárga, piros és fekete szempárok kémleltek minket. Az első sorból, néhányan térdre ereszkedtek.
A legtöbbjüket sosem láttam még, egyedül Dailant ismertem fel, aki karját maga alá hajtva térdet hajtott Nathan előtt, majdnem elsőként. Mellette Jamian vigyorgott önfeledten, végül ő is letérdelt.

 - Gyere fel velem! – javasolta Nathan mosolyogva.

 - Á, dehogyis! – csóváltam a fejem. – Miattad vannak itt.

 - Én meg miattad – suttogta, majd összekulcsolta kezünket. – Gyere, repülj velem, gyönyörűm!

 Nem ellenkeztem tovább, kitártam koromfekete szárnyamat, és hagytam, hogy lágyan felemelkedjünk a horda fölé.
Amíg a szemem ellátott démonok borították a tájat. Több tízezren tüntettek ki bennünket a figyelmükkel.

 - Démonok! – szólt Nathan, de közben egy percre sem engedett el. – Harcoljatok oldalamon otthonunkért! – ismételte önmagát, mire néhányan felkiáltottak.

Sosem szerettem, ha kiemelt figyelem jutott nekem az életem során, de ahogy Nathaniel oldalán lebegtem, úgy éreztem, hogy erre a pillanatra születtem. A hercegem oldalán harcolni, fogni kezét, és mindenki fölött állva önfeledten uralkodni.

Gondolataim még számomra is furcsán csengtek, de többé nem rémültem meg tőlük. Nathan mellé tartoztam, és ezt most már mindenki tudta, még azok is, akik eddig nem akartak tudomást venni róla.

 - Térdre, alattvalók! – süvöltötte, mire néhányuknak leesett az álla, illetve megcsillant a szemükben a kétely. Végül egyesével elkezdtek letérdelni lebegő párosunk előtt. Nathan rám emelte csillogó babakék szemét, elmosolyodott, majd megszorította tenyerem. – Bármelyik pillanatban áttörhetik a kaput. Álljatok készen, és amikor jelt adok, akkor harcoljatok! Felállni!

A csődület felemelkedett, és ujjongásba kezdett. Néhányan Nathan nevét üvöltötték, többen rikácsoltak, és morogtak. Örvendezve várták a közelgő vérontást.

Leereszkedtünk közvetlen eléjük, mire Jayce szinte nekem rontott.

 - Luna! – harsogta. – Én ebben nem veszek részt!

 - Jayce! – csóváltam kobakon, nem értettem, mire gondolt. – Ebben mindenki részt fog venni.

 - Nem, én ezt nem csinálom, nem fogok a pokol mellett harcolni! – ellenkezett dühösen, mire rácsaptam a mellkasára.

 - Fejezd már be a hisztit! Nem a pokol oldalán kell harcolj, hanem az enyémen! Döntsd el, hogy mit akarsz, Jayce Theodore!

 - Luna – váltott egy fokkal kellemesebb hangnemre. – Ha melletted harcolok, a pokol mellett is.

 - Akkor menjél! – biztattam felpaprikázva, megint jó közel hajolva hozzá. – Állj a kapu elé, és várd őket! Aztán meglátjuk melyikünk az erősebb, öcsikém.

 - Hé! – Nathan közénk lépett, majd a vállainknál fogva eltolt minket egymástól. – Azonnal fejezzétek ezt be!

A kapu megállíthatatlanul recsegett már, zengett, kongott, azt hiszem, talán az utolsókat rúghatta. A kastély újfent megremegett, ahogy alattunk a talaj is. A démonok felbődültek.

 - Sajnálom, Eleanor! – mondta Jayce szigorú tekintettel. – De én őket választottam.

 - Akkor menj! – kiáltottam rá. – Menjél Jayce! Nehogy azzal foglalkozz, ki térdelt fölötted, amikor megsebesültél. Szaladj hozzájuk!

 - Kérlek, bocsáss meg nekem! – súgta, majd kitárta fekete szárnyát, és felrepült a levegőbe.

Orcámon egy kövér könnycsepp szaladt végig, majd lehullott egyenesen a piros porszemcsékbe. Jayce nem akart engem.

Ezzel egy időben megremegett az egész talaj, ágyúszóhoz hasonlítható durranás töltötte be a légteret, majd az angyalok berobbantak, a levegőben cikázva közeledtek felénk.

 - Végig maradj mellettem! – utasított Nathan, majd lehunyta a szemét, és teljesen átváltozott. Én is követtem példáját, és hagytam, hogy átjárjon az energia.

Az angyalok szigorú sorban sorakoztak fel előttünk. Legelöl Michael állt, mellette közvetlen az öcsém, apám balján egy idősebbnek tűnő angyal feszengett haragosan.

 - Figyelem! – kiáltott fel Nathan, mutatóujját magasba emelte.

 - Nevetséges vagy, Lucifer fia! – szólalt fel az apám balján toporgó mérges tekintetű angyal. Arcán egy vágás éktelenkedett, haja ősz volt, szemei arany színben ragyogtak. – Szerinted van bármi esélyed ellenünk? Apu is hamar elbukott, buta gyermek.

 - Én nem az apám vagyok, Rafael – felelt magabiztosan Nathan.

 - Egy mocskos fél-ivadék! – jött a dermesztő válasz, egy vékonyabb alkatú angyaltól a második sorból. Neki is arany színt öltött írisze, míg arca kerekded formát öltött.

 - Rég nem, Uriel – mosolyodott el Nathan. Megdöbbentően hatott, hogy mindegyik nevét kívülről tudta.

 - Nem érzed a mennyei auráját, Uriel? – pirított rá Rafael. – Visszataszító torzszülött!

 - Rafael – fordult felé Michael. – Ne sértegesd a fiút, nem tehet róla, amiért ennek született.

 - Szóval véded őt, Michael? – csattant fel a sebes arcú.

 - Nem, Rafael! – kiáltott Michael. – A saját gyermekeim védem!

 - Hát már megint itt tartunk! – tajtékzott Rafael. – Jól van! Akkor mondd el a lánynak az alkut! - Milyen alkut?

 - Eleanor! – szólított apám fennhangon. – Tisztában vagy neved jelentésével?

Felhorkantam a kérdésére, történetesen emlékeztem Mary szavaira. Kezdett feldühíteni, hogy már megint a rohadt nevek jelentésével dobálóztak. Számított bármit?

 - Igen! – vágtam rá oldalra döntött fejjel. – És határozottan nem érzem, hogy Isten lenne az én világosságom.

 - A leány már döntött, Michael! – zúgta Uriel. – Hagyd ezt, öljük meg őket egytől egyig mennyei fiaddal az oldalunkon!

Jayce-re pillantottam. Megrogyva téblábolt apánk mellett. Féltettem az öcsémet, nem akartam szembe kerülni vele. Arra vágytam, hogy itt álljon mellettünk, de ő másképp látta a helyzetet. A hozzáállása egyben el is keserített és kellően felmérgelt.

 - Leányom! – harsogta Michael. – Állj mellénk e csatában, cserébe megkegyelmezünk Gabriel életének elvételéért!

 - Luna! – suttogta Nathan, míg tenyerét a derekamra simította. – Fontold meg!
Úgy kaptam rá éjfekete tekintetem, mint a villám.

Nem akartam elhinni, hogy már megint itt tartottunk. Én nem akartam odamenni, őt választottam, és vele együtt a poklot.

 - Nathaniel – kezdtem bele halkan. – Változatlanul a tied a szívem. Sosem döntenék másképp, csak melletted.

 - Ez végleges?

 - Végleges! – biztosítottam róla, majd megragadtam a kezét, és megszorítottam.

 - Akkor mondd meg nekik, szerelmem!

 - Nincs alku! – kiáltottam vigyorogva. Mulattatott Rafael fancsali képe válaszom hallatán.

 - A leánynak meg kell halnia! – ordított fel Uriel. – Michael, ott áll a leányod a sátán fattya mellett. Mire várunk még? El kell pusztítani mindkettőt!

 - Igazad van – felelt Michael lehajtott fejjel, mire összeszorítottam az ajkam. Nathan megsimította hüvelykujjával a kézfejem, majd felemelte másik kezét a magasba.

Harapni lehetett a feszültséget a levegőben, majd hirtelen meglódultak az angyalok irányunkba. A legtöbben repültek, néhányan futva igyekezték vérünket ontani.

 - Daemonium! – ordított Nathan. - Impetum!

Őszintén fogalmam sem volt, mit akart ezzel mondani, de sejtettem, hogy ez lehetett a jel, amiről beszélt. A démon csorda sikoltva lódult meg előre.

Elengedtem Nathan kezét, ahogy Uriel egyenesen a testemnek vetette magát, és letepert a földre. Nathan letépte rólam, és elhajította, de Uriel nem hagyta magát. A levegőben megtalálta egyensúlyát arany szárnyának segítségével, majd újfent felém repült. Elrugaszkodtam, majd felszálltam a magasba, hogy kitérjek támadása elől. Közben láttam, hogy Michael egyenesen Nathanielnek ront vérbe forgó szemekkel.

Uriel elkapta a lábam, míg lankadt figyelmemet Nathanre fordítottam, és rántott rajtam egyet. Nagyokat csaptam fekete szárnyammal, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, és újra egyenesen tudjak repülni. Uriel elsuhant mellettem, mint egy gyorsvonat, majd megvágta vádlimat szárnyának végével. Felsikoltottam a hirtelen rám törő pániktól, de végül összeszedtem magam, és felé fordultam. Velem szemben ringatta arany szárnyát, kajánul vigyorogva felém. Viszonoztam gesztusát, majd nagyot lendítettem tollaimmal, ezzel egy kíméletlen szélcsapást létrehozva. Uriel elrepült a messzeségbe, és egy hullámzó dombon ért talajt méreteset csattanva.

Egyből megfordultam, és Nathant kerestem a tekintetemmel, de sehol sem leltem meg.
Alattam utolsó vérig zajló küzdelem folyt. A fehér szárnyú angyalok sorra ölték le a sárga démonokat, akik éles karmaikkal igyekeztek sebet ejteni az angyalok hátán.
Megláttam Dailant, ahogy éppen letépte egy angyal szárnyát, aki összeroskadva térde rogyott, majd eldőlt. Meghalt.

A másik irányba néztem, és meglepetten konstatáltam, hogy közvetlen a kobakom fölött egy hullócsillaghoz hasonló fénycsóva suhant át, de mielőtt elérhette volna a megfelelő magasságot a pokol elhagyásához, egy arany színű szárny elsodorta. Lucifer?

Rémülten röppentem irányába, hogy segítségére legyek, vagy legalább megnézzem, rendben van-e. Reménykedtem, hogy a kis Natalie nem volt vele.
Reményeim hamar szertefoszlottak.

Másodpercek alatt odaértem.
Lucifer a földön feküdt, karjában Natalie-t szorítva. Elég nagyot kaphatott Urieltől, mert elég kábának tűnt.
Uriel fölé hajolt, és kitépte kezéből a kislányt.

- Lucifer, barátom! – kurjantott vidáman. – Gyönyörű leányod van, de már nem sokáig!

Uriel megragadta Natalie nyakát, és úgy emelte a magasba. A kislány sikoltott, és kapálózott, de hiába. Nem szabadulhatott a gyilkos kéz markáns szorításából. Uriel meg akarta gyilkolni a szerelmem húgát.
Nem, nem, biztos, hogy nem ma.

Váratlanul csaptam le az arkangyalra, a szárnyam egyenesen a hátába döftem, bele a szívébe. Hátulról és sunyin, pont, mint egy démon tette volna.

 - Csúnya dolog kislányokat fojtogatni, Uriel – mondtam undorral átitatott hangon.

Uriel teste megremegett, elernyedt karjából kiesett a gyerek. Felnyögött, de nem kiáltott. Előre borult, mint egy zsák krumpli. Natalie a földre zuhant. Nagy levegőket véve próbált úrrá lenni remegésén. Arcán néhány könnycsepp szaladt végig a riadalomtól.

 - Eleanor! – szólított Lucifer. – El kell vinned innen Natalie-t! Én túl feltűnő vagyok. Nem juthatunk ki innen. Vidd el a pokolkutyákhoz! Ők vigyázni fognak rá.

 - Gyere, Natalie! – Odarohantam a kislányhoz, majd felemeltem, és hagytam, hogy kézzel-lábbal átkaroljon. – Lucifer! Megkeresnéd Nathant? Nem láttam sehol fentről – hoztam fel aggodalmam, mire az ördög bólintott, majd vörös zuhatagként felröppent a magasba.

Lehunytam a szemhéjam, mert tudtam, hogy csak és kizárólag úgy juthattam el a pokolkutyákhoz, ha egyből odateleportálok. Koncentráltam, majd egyszer csak megteltem energiával, és megérkeztünk.

Eleve döbbenetes érzés volt teleportálni. Egyik pillanatban még az egyik helyen álltam, aztán már egy teljesen más környezetben.

Egyből a barlang bejáratához siettem, ott habozás nélkül rohantam be a belsejébe, majd feltéptem az ajtót.

Heves érkezésem láttán a fenevad morogva közelített felém.

 - Bolo! – kiáltottam rá magabiztosan. – Parancsolom, hogy vigyázz a lányra! Értetted?
Bolo orrával megbökte Natalie vállát, mire letettem a talpára a kislányt.
Tudtam, hogy itt és most nekem kell magabiztosnak lennem. Nem hagyhattam, hogy Natalie-nak bántódása essék.

 - Natalie! – ragadtam meg pici vállát. – Figyelsz rám, Natalie?

 - Igen – hebegte félénken.

 - Maradj itt Boloval és Catoval. Bújj el a szikla mögé! Ha bárki idetévedne se gyere elő, amíg én, apukád vagy Nathan nem jön érted. Értetted?

 - Mhm – hümmögte. Nem voltam elégedett a válasszal.

 - Mondd ki Natalie, megértetted, amit mondtam? – megráztam kicsiny testét, hogy magához térjen. – Hallod, Natalie? Válaszolj nekem, hogy megértetted-e!

 - Megértettem, Luna, nem jövök ki, amíg nem ti jöttök.

 - Rendben! – vágtam rá idegesen. – Menj, bújj a szikla mögé! – utasítottam ellenkezést nem tűrően.

Natalie berohant a kövek takarásába. Még visszaemeltem pillantásom Bolora, majd felsóhajtottam.

 - Bolo! – kiáltottam, mire a fenevad rám emelte vérvörös tekintetét. – Bárki bejön ide, és nem ismered, öld meg!

A pokolkutya bámult rám egy darabig, végül elém lépett, és mintha meghajolt volna előttem. Nem értettem a gesztust, de biztosra vettem, hogy megértette a feladatot, amit adtam neki.
Úgyhogy várakozás nélkül hunytam le újra a szemhéjam, és összeszedtem az erőmet. Majd puff, visszakerültem a csatamező kellős közepére. Egyből felrepültem, és a magasból kémleletem a történéseket. Heves szárnycsapások közepette igyekeztem elkerülni a levegőben repülő alakokat.

Aztán végre megláttam Nathant. Éppen öt felé közeledő angyalt lobbantott lángra gondolataival. Megörültem neki, ezért egyből meglódultam irányába. Egyenesen elé értem földet.

 - Luna? – Azonnal magához rántott, majd átkarolt. – Annyira aggódtam, eltűntél, aztán...

 - Vigyázz! – ordítottam rá, majd félrerántottam Rafael váratlan csapása elől. Az arkangyal rám vicsorgott, majd lábam alá suhintott arany szárnyával. A hátamra zuhantam, sajgott az egész gerincem az eséstől, de tudtam, nem ragadhatok le a fájdalomtól, így felugrottam. Nathan gúzsba szorította őt képességével, majd rávigyorgott.

 - Nem lehet! – üvöltött Rafael. – Nem a tiéd ez az erő!

 - Nekem nagyon úgy tűnik, hogy igen – felelt Nathan, de mielőtt kiolthatta volna Rafael életét, megérkezett a felmentő sereg. Jayce szemből érkezve vetette rá magát  Nathanielre, aki meglepettségében elejtette Rafaelt.

 - Mit csinálsz? – sikoltottam feldúltan, majd teljes erőből letéptem az öcsém Nathanről.

 - Luna – mondta Jayce, miközben talpra állt. – Nem fogok verekedni veled.

 - Pedig kénytelen leszel – morogtam, majd nekiindultam.

 Mögöttem Nathan Rafaellel birkózott, és még másik három fehér szárnyúval, így abszolút nem tudott rám is koncentrálni.

 Belerúgtam Jayce mellkasába, mire felhördült. Tétovázott egy percig, aztán úgy döntött, hogy felveszi a kesztyűt. Meg akarta fogni a lábam, de mielőtt megtehette volna, felreppentem a magasba. Vehemensen követett. Amikor utolért, megragadta a bal szárnyamat, és maga felé húzta, mire kiestem az egyensúlyomból, így bukfenceztem egyet a levegőben, végül rárúgtam a vállára. Felkiáltott, és zuhanni kezdett a talaj felé. Rémülten kezdtem a szárnyammal kapálózni, hogy ne kövessem az öcsémet.

 Amikor visszanyertem stabilitásom, lenézem, de sehol sem láttam őt, azonban Nathanielt sem. Csak és kizárólag a sárga és piros démonok kiáltásait tudtam kivenni a csata kellős közepén. Lucifer épp Michaellel birkózott, míg Jamiant egy csapat angyal temette maga alá.

Jayce a semmiből csapódott nekem jobb oldalról. Karját körém fonta, és úgy fogott gúzsba, míg talajt nem értünk a harctól távolabb. Amint megérkeztünk, elengedett, és megvárta, míg szembe állok vele.

- Eleanor! – üvöltött rám. – Nem akarok veled harcolni!

 - Te választottad!

 - Ennek semmiképp sem lesz jó vége, Luna!

 - Nem érdekel, Jayce! Már teljesen mindegy!

 - Még elfogadhatod az alkut! – javasolta szigorúan.

 - Sosem fogadom el! – kiáltottam remegő ökölbe szorított kezekkel. – Nem akarok veletek lenni, hát nem érted?

 - De miért? – kiáltotta önkívületi állapotban. – Mi vagyunk a családod!

 - A családom, aki egész életemben hazudott nekem! A családom, akik sorozatosan eldobtak maguktól! Az első percben lemondtak rólam a szüleink, Jayce! Az egyetlen ember, aki végig mellettem volt az Nathan volt!

 - Én is ott voltam... – suttogta dühösen.

 - Igen, Jayce, és most mi történt? Állhattál volna mellettem, de nem, inkább a fényt és a ragyogást választottad helyettem!

 - Nem igaz! De nem harcolhatok a pokol oldalán!

 - Az egész arról szól, hogy megöljenek engem! És te mellettük vagy!

 - Tudod, hogy sosem bántanálak!

 - Most is azt csinálod! – sikítottam éles hangon, mire Jayce kifújta a levegőt az orrán keresztül.

 - Van egy tervem! – jelentette ki határozottan. – Hívj ki egy az egy ellen párbajra!

 - Nem! – vágtam rá habozás nélkül.

 - Bízz bennem! – mondta kérlelő tekintettel. – Add elő, hogy megharcolunk. Szólj Nathannek, beszéljen hozzájuk, hogy fejezzék be a csatát, és hagyják, hogy lerendezzük egymás között.

 - Mi értelme ennek az egésznek, Jayce?

 - Megölsz – rántott vállat. – Ezek meg elmenekülnek.

 - Nem – mosolyogtam rá. – Nem foglak megölni, Jayce Theodore.

 - Akkor sajnos nekem kell téged...  – mondta bánatosan. Hátrahőköltem válaszától, majd ismét feldühödtem.

 - Hé! – Nathan mellettem ért földet. – Mi a francot csináltok?

Amint megláttam, átfutott testemen nyugalom. Legalább ő jól volt.

 - Jayce épp ecseteli a remek ötleteit! – gúnyolódtam.

 - Mégpedig? – érdeklődött Nathan.

 - Azt mondta, harcoljunk egy az egy ellen, és öljem meg – magyaráztam indulatosan.

 - Az angyalok szent törvényére gondolsz? – húzta fel szemöldökét Nathan.

 - Igen – bólintott Jayce.

Mennyire gyűlöltem, amikor semmit sem értettem egy beszélgetésből.

 - Az mi? – kérdeztem haragosan.

Nem vonzott a téma egyáltalán, még csak beszélgetni sem volt kedvem.

 - Több csata zajlott már menny és pokol között, amit úgy döntöttek el, hogy mindkét fél kijelölt egy bajnokot. Aki nyer, annak a feltételei teljesülnek. Egy békés lezárás lehet, nem kell több életet elvenni – magyarázta Nathan, majd egyből rám emelte fekete szemét. – Viszont te biztos, hogy nem fogsz benne részt venni! – szögezte le keményen.

 - Akkor mégis ki fog? – tudakoltam még mindig nekibőszülten.

 - Én – vetette fel Nathan, mire megráztam a fejem. – Én fogok kiállni Jayce ellen.

 - Egy gondolatoddal téped le a fejem – sóhajtott Jayce.

 - Nem használom az erőm, démonként fogok küzdeni – rántott vállat Nathan. – Cserébe te sem használod a tied.

 - Nem fogjátok ezt csinálni! – toppantottam egyet lábammal a földön a határozottság jeléül, de mintha senkit sem érdekelt volna, hogy én mit szeretnék.

 - Benne vagyok! – helyeselt Jayce, majd Nathan felé nyújtotta a kezét. Az agyam sikoltott a pániktól.

 - Komolyan a legerősebb harcosaim tartanak ebédszünetet a csata kellős közepén? – Lucifer kimért léptekkel közeledett felénk, majd megállt fia mellett. – Nathaniel, mit csináltok itt?

 - Apám! – fordult felé Nathan várakozás nélkül. – Jelentsd be, hogy az angyalok szent törvénye alapján kijelölsz harcosodként.

 - Elment az eszed, fiam! – csóválta meg fejét az ördög. Még neki sem tetszett az ötlet. Reméltem, hogy lebeszéli róla őt.

 - Nem, lezárhatjuk ezt az egészet. Fer küzdelem fejében – érvelt tovább Nathan. – Amennyiben én nyerek, az angyalok kivonulnak, és életben hagyják Lunát.

 - Mit forgatsz a fejedben, Nathaniel? Kockázatos – ellenkezett Lucifer.

 - Nem akarom, hogy ezt csináljátok! – szóltam közbe ismét, de mintha újfent csak a falnak beszéltem volna. Még csak rám sem néztek.

 - Kérlek, apám. Békés megoldást kell keressünk!

 - Legyen – egyezett bele Lucifer túl könnyen, majd habozás nélkül kilőtt a levegőbe.

Az ajkam megremegett, ahogy a vörös csóva felröppent a magasba. A pánikot bensőmben átvette a szorongás, majd éreztem, hogy az első könnycseppek végiggördülnek az orcámon.

 - Kérlek ne csináljátok ezt! – Immáron sírtam a gyötrelemtől. – Egyikőtöket sem akarom elveszíteni!

 - Nincs más megoldás – vetette oda Jayce semlegesen, majd elrugaszkodott, és felröppent. Tátott szájjal pislogtam alakja után, ahogy egyre távolabb került tőlünk.

 - Nathan! – kaptam el a kezét, majd léptem hozzá közelebb.

 - Ki nyerjen? – szegezte nekem a kérdést.

Őszintén megdöbbentem. Mégsem várhatta el tőlem, hogy én mondjam meg.

 - Tessék? – visítottam. A kín cigánykereket vetett a gyomromban.

 - Döntsd el!

 - Nem fogok választani a szerelmem és az öcsém között! – kiáltottam felháborodottan.

 - Akkor a sorsra bízzuk – bólintott, majd magához ölelt. Mélyen magamba szívtam az illatát, teljesen odabújtam a mellkasához. Felelni akartam neki, de fél szemmel megpillantottam, ahogy Lucifer a csata tér fölé repült, majd vérfagyasztóan jelentőségteljes hangon elordította magát.

Nem eresztettem Nathanielt. Csak szorítottam magamhoz, miközben rémülten apja felé pislogtam.

 - Az angyalok szent törvénye alapján, megjelölném bajnokomat!

A csata mintha megfagyott volna. Elcsendesedett az eddig jajveszékelő kiáltásoktól fűtött harctér.

 Egy démon feje hullott a porba, mellette néhány angyal dőlt el oldalra. Végül megálltak, és várakozni kezdtek. Meglepődtem reakciójukon. Ezek szerint a törvény, melyet Nathan említett néhány perce, tényleg elég komoly lehetett mindkét fél részéről.

Michael a levegőbe röppent, szemben állapodott meg az ördöggel.
Arany tollaival csapkodott a levegőben, ugyanúgy, ahogy Lucifer is kissé megtépázott vörös szárnyával. Úgy néztek ki, mint egy denevérnek a szárnyai. Tollak csak elvétve voltak megtalálhatóak rajta. Vérfagyasztó látványnak éltem meg.

 - Ki lenne a bajnokod, Lucifer? – szegezte neki kétkedve a kérdést az apám.

 - A fiatamat jelölném, Nathanielt. Ki lesz a tied, Michael?

 - Bárkit jelölnék nem lenne igazságos küzdelem – harsogta Michael. – Jelölj mást! Jelöld a leányom!

 - Nem! – szögezte le markánsan Lucifer.  – A fer küzdelem érdekében, a fiam nem használja különleges adottságait. Egyszerű démonként küzd, cserébe a te bajnokod sem lehet arkangyal.

 - Ez esetben én is a fiamat jelölném. Jayce!

 - Amennyiben gyermekem győz, kivonultok birodalmamból, és életben hagyjátok a leányt, ki elvette társatok életét – fektette le Lucifer feltételeinket.

 - Elfogadom! – dörögte apám, mire megremegtem. – Amennyiben Jayce győz, elvisszük a leányomat, és felhagytok a fél-ivadékok tenyésztésével.

 - Elfogadom feltételeid! – Michael Lucifer felé nyújtotta kezét, majd megrázta azt.

Nagyokat nyelve fordultam Nathaniel felé, rá akartam ordítani, amiért kitesznek ennek, de nem bírtam. Már előre rázott a sírás.

 - Luna – fogta tenyerébe az arcom, majd egy lágy csókot lehelt az ajkamra. – Szeretlek!

 - Nem akarom, kérlek! – hüppögtem vállába kapaszkodva. – Ne csináljátok!

 - Sajnálom, de nincs más megoldás. Mindenképpen vérontás a vége. Az életedért fogok küzdeni az öcséd ellen.

 - Inkább meghalok! – zokogtam, de Nathan csak törölgette csorgó könnyeim.

- Nem. – Még egy puszit nyomott a számra.

- Álljatok fel egymással szemben, bajnokok! – mennydörögte Michael. Még szorosabban fontam ujjaim a vállára, de apám hívására könnyedén lefejtette őket magáról.

 - Mennem kell! – közölte halkan. – Ha nem akarod, ne nézd. Várd meg itt a végét.

Még egyszer rám emelte gyémántkék íriszét, majd megsimította az arcom, aztán itt hagyott egyes-egyedül tékozló érzéseim közepette.

Teljesen elvesztettem az irányítást, azt hittem, menten össze fogok esni a súlytól, ami hirtelen a vállamra nehezedett, de mégsem tehettem. Ki kellett tartanom a legvégéig.
A gyomrom forgott, a méreg elkezdett felkúszni ereimben az agyam felé.

Odavonszoltam magam a harctér szélére, és megálltam Lucifer mellett.
Alig bírtam megtartani a saját súlyom, ezért leguggoltam, és a könyököm a térdemre támasztva eltakartam az arcom a kezemmel. Ujjaim között kukucskáltam kifelé az eseményekre.
Nem mertem még visszaváltozni, ezért szárnyaimat beljebb hajtottam, hogy véletlenül se sértsek meg velük senkit, amíg nem muszáj.

Nathan és Jayce két méterre állt egymástól, szemben a másikkal, és farkasszemet néztek. Várták, hogy elkezdődjön a végső összecsapás. Miattam. Életem két legfontosabb embere rostokolt szemtől szembe, az öcsém és életem szerelme.

Azt kívántam, hogy bárcsak sosem születtem volna meg. Akkor most nem kellene egyikőjüket elveszítenem. Szerettem őket, természetesen másképp, de őszintén és tagadhatatlanul.

A démonok jobb oldalra húzódtak Lucifer köré, míg az angyalok vezetőikkel az élen a bal oldalra gyülekeztek. Michael pillantása apró alakomat pásztázta. Látta, hogy végérvényesen magamba zuhantam. Ebből a csatából csak egy kerülhetett ki győztesként, és az nem én voltam, bármelyikőjüket is vesztem el.

 - Kezdődjék! – emelte magasba karját Michael, mire még jobban megfeszültem.

Nathan először nem mozdult, csak kivárt. Jayce lódult meg felé elsőnek, majd az arcába ütött, de Nathan még időben kihajolt csapása elől, és kirúgta az öcsém lábát. Jayce a földre zuhant, közben Nathan lehajolt, hogy belékarmoljon, de Jayce átfordult a hasára, és felugrott.
Nathan felé rúgott, de Jayce kihajolt próbálkozása elől. A testvérem hátrált két lépést, majd szárnyát meglengetve elsodorta Nathan testét. Nagyjából három métert repült, és kettőt csúszott a porban, majd felpattant, mintha mi sem történt volna.
Futótűzként indult meg öcsém felé, majd lábánál fogva feldöntötte. Jayce a hátára koppant. Felnyögtem, mert ismertem az esés hatására keletkező, gerincremegtető kellemetlen bizsergést.

 - Nyugodj meg, gyermek! – Lucifer a vállamra tette tenyerét. – Minden rendben lesz.

 Nem volt időm rápillantani, sem válaszolni, mert Jayce karmával Nathan felé csapott, és megvágta vele a karját. Felszisszentem. Az angyalok felbuzdultak, szüntelenül Jayce nevét kántálták. A démonok hörögtek és sikítoztak.

Rettegtem tőle, hogy Nathan nem fog igazán küzdeni Jayce ellen. Ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, a szerettei ellen képtelen igazából harcolni. Az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket a tudat, hogy az életemért küzdött, és ezzel ő is tisztában volt.

Nathan Jayce háta mögé került, és végighúzta szárnyén éles körmét, mire Jayce felordított. A démonok kárörvendően kacagtak mögöttem. Én meg csak dölöngéltem a talpamon előre-hátra.

Az idő vészesen telt, de a csata nem igazán alakult izgalmasan. Mintha egyikőjük sem vette volna komolyan ezt az egészet.
Tíz idegörlő percen át hadakoztak egymással, de egy-két karcolásnál egyikük sem szerzett többet.

 - Fejezzük ezt be! – kiáltott Michael. – Ha három percen belül nem nyer senki, a párbajnak vége, és folytatódik a harc.

Nathan rám kapta éjfekete pillantását, majd vissza Jayce-re. Az öcsém is engem kémlelt egy másodpercig, majd Nathan fölé repült, és átszaltózott a feje fölött.
Az eddig az arcomon pihentetett tenyeremet a térdemre kaptam, majd felegyenesedtem.
Lelki szemem előtt már láttam a csata végkimenetelét Jayce mozdulataiból. Én is így döftem hátba Lilithet a szárnyammal.

Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, amikor Michael fojtogatta Nathant. Ez az ember nem érdemelt halált, főleg nem miattam. Hazudott nekem, mégis a felé érzett szerelmem mindennél erősebben kicsúcsosodott ebben a pillanatban, ahogy Jayce lassan leérkezett a földre, majd a magasba emelte szárnyát, hogy lecsapjon vele Nathanielre.

 - Ne! – tört ki belőlem a rekedt suttogás.

 Összeszedtem a bennem pislákoló maradék energiát, és elrugaszkodtam. Meglengettem szárnyamat, és beteleportáltam magam egyenesen Nathan és Jayce közé. Nem volt többé menekvés a sorsom elől. Jayce éles szárnya átfúrta a mellkasom. Elmosolyodtam a gyötrelem nyájasan felkínálkozó ízére.

A díszes közönség sorai között a lélegzetek elakadtak, néhányan felkiáltottak.

 - Nem! – Jayce felüvöltött, ahogy tudatosult benne mit tettem. Hogy ő mit tett.

Kitépte mellem közül a koromfekete szárnyát. Egyből térdre rogytam a fájdalomtól. Alig bírtam lélegezni. A tenyeremmel az átszúrt felsőtestemhez kaptam, amiből vörös vér csordult ki. Automatikusan változtam vissza emberi formámba. Többé nem volt már szükségem a szárnyaimra.

Hirtelen minden elcsendesedett. Már a démonok sikoltását sem hallottam.
Nathan lerogyott mellém, és a karjába húzott. Éjfekete szemi engem kémlelt, miközben kósza könnycseppek gördültek végig arcán, ahogy végigsimított ujjával az enyémen.

 - Ne – súgta a sokktól lefagyva. – Miért? Miért tetted ezt?

 - Így... volt... helyes – szuszogtam elég fáradtan. Hetek óta nem éreztem magam ennyire kimerültnek, mintha újra ember lennék, és napok óta nem aludtam volna.

 - Eleanor – Jayce megragadta a kezem, és felém hajolt. – Sajnálom!

- Bé.. béküljetek.. meg – suttogtam elhalóan. A szívem az utolsókat rúgta, mégis boldogan feküdtem Nathan ölelő kezei közt.

- Szeretlek... titeket – nyögtem fuldokolva.

- Engedjetek! – Michael leereszkedett Jayce mellé, alig láttam már valamit a homálytól, mely csigalassúsággal kezdett a szememre húzódni. – Holdacskám... – simította tenyerét az arcomra.

 - A... a... apa – nyögtem kifulladva. Éreztem, hogy a torkom megtelt friss vérrel. Köhögni akartam, de nem bírtam, megtelt a tüdőm is talán vérrel. Nem tudtam. Nem bírtam már tisztán gondolkodni. Fuldokolni kezdtem.

 - Csináljatok már valamit! – ordított mellettem Jayce, de már egyre tompábban hallottam riadt hangját. – Nathan, csinálj valamit!

 - Mit, Jayce? – üvöltött vissza zokogva. – Nem látod, hogy van egy lyuk a mellkasán? Kitépted a tüdejét!

A szemem könnybe lábadt, az agyam elérte a méreg. Elmosolyodtam, mert már nem fájt semmi sem. Aztán egyszeriben minden megszűnt körülöttem.


 Egyedül álltam a saját halott testem fölött, és nagyokat pislogtam. Lenéztem magamra, de alakom teljesen átlátszó volt. Egy lélekké váltam volna?

Az ajkam elnyílt a döbbenettől, amikor megláttam, hogy Nathan megrázza testem, míg Jayce térdre borulva, üvöltve, a kezemet fogva zokog. A körém gyűltek közül, egyedül Michael maradt nyugodt. 

Aztán Nathanre esett a pillantásom. Lassan emelte az ég felé a fejét, majd szemében pokoli tűz gyulladt. Megrémültem. Vissza akartam mászni a testembe, de nem bírtam. Meg akartam nyugtatni, el akartam mondani neki, hogy jól vagyok. De már nem tehettem semmit.

Nathan óvatosan leengedte az elernyedt testem, majd felegyenesedett. Egykoron éjfekete írisze most teljes egészében vérvörösen tündökölt. Kibontotta szárnyát, de a megszokott feketésvörös csodák helyett tűzpiros denevérszárnyak tárultak a szemem elé. Hasonlított Lucifer megtépett szárnyaira. Tenyerét ökölbe szorította, kobakját lehajtotta, majd egy óriásit üvöltött, miközben lerogyott a térdére. A körülötte lévő fehér szárnyú angyalok hirtelen semmivé lettek, mintha egyszerűen elporladtak volna. A démonok visszataszító, vékony kezükkel takarták arcukat, ahogy Nathan testéből kitört egy vakító, piros fénycsóva, és elárasztott körülötte mindent. Az arkangyalok fejvesztve menekültek a kirobbanó energianyaláb láttára. Jayce összegörnyedve  kuporgott a földön, de még mindig nem engedte el kezem. Michael is apróra húzta magát térdelésben. Lucifer először visszahőkölt, majd meglódult fia felé, és lerogyott mellé.

 - Nathan – szólította lágyan, de Nathaniel nem válaszolt. Öklére támaszkodva lihegett, közben hallottam, hogy halkan sírt. – Kisfiam!

 Az ördög elkapta fia vállát, majd leült mellé, és magához húzta. A pillanat szívbemarkolóan hatott, ahogy tenyerét arcára simítva szorította magához zokogó gyermekét. Azt hiszem, ezt hívták őszinte apai szeretetnek.

Egyből a saját apámra kaptam a tekintetem. Az arcom figyelte, de a kezét továbbra sem vette le rólam. Páni rémület csillant tapasztalt arany pillantásában, majd lezuhant a földre egyenesen a fenekére, és élettelen alakomat az ölébe húzta. Megsimította hajam, majd tenyerét a homlokomra helyezte.

 - Barátom – szólította Lucifert. – Már látom, hogy hibáztam. Arra kérlek, vigyázz a gyermekeimre. Átadom neked fiamat és lányomat. – Összezavarodtam, ezért odaguggoltam Michael mellé, és láthatatlan kézfejem a vállára simítottam.
Lehunyta szemhéját, majd felsóhajtott.

 Lenéztem a szellemi testemre, ami váratlanul elkezdett feloszlani. A kezem szinte teljesen eltűnt, majd lassan a lábam is elhalványodott. Bepánikoltam. Nem akartam még menni, itt akartam velük maradni örökre. A családom körében, az emberekkel akiket a világon a legjobban szerettem.