- Mi a fasz? – Jayce úgy ugrott fel, mint a nyúl, majd zavarodottan körbefordult. – Hol vagyunk?

- A pokolban – tártam szét kezemet egy pillanatra, miközben felegyenesedtem a térdemet masszírozva.

- Haha, nagyon vicces – felelt grimaszolva, majd karba fonta kezét mellkasán. – Szóval hol vagyunk?

- A pokolban, Jayce! – vágtam rá ismét megemelkedett hangnemben. Nem értettem, hogy miért volt ez annyira hihetetlen.

Jayce megrázta fejét, majd pillantását egyenesen az azóta is a földön kuporgó Dailanre emelte. Amint felismerte, meglódult felé, majd a nyakánál fogva a magasba tartotta. Összeszorítottam a szám a kép láttán, majd Jayce mellé léptem, hogy lenyugtassam.

- Te... – sziszegte feldühödve Dailannek. Szegény fiú szüntelenül kapálózott a lábaival, hogy szabaduljon, de Jayce nem kímélte. Haragosan meredt rá, miközben tartotta a torkánál fogva.

- Jayce! – szólítottam meg kedvesen. – Már eleget kapott tőlem a fiú. Lényegében megöltem.

- Mi? – fordult felém hirtelen, miközben ledobta a földre Dailant.

- Kicsit talán elragadtattam magam – sóhajtottam, majd vállat rántottam. – Aztán felkeltettem, mert amúgy nem akartam megölni. Egész jóban voltunk, mielőtt... megölte anyát.

- Értem – motyogta Jayce összevont szemöldökkel, majd egyből témát váltott. – Hogy jutok ki innen?

- Sehogy! – Lucifer markánsan szólalt fel, majd nemes egyszerűséggel idesétált hozzánk, és átvetette Nathan vállán a kezét. – Lezártam a poklot. Se ki, se be, amíg az angyalkák fel nem sorakoznak.

- Apám, ez szerintem elég rossz ötlet. Jayce nem tartozik ide – hozta fel Nathan.

- Dehogynem! Nézz csak rá, a szíve a leányhoz húz. Hát nem érzed? – fordította fejét Lucifer fia felé, majd megcsóválta. – Ilyen egy mihaszna kölyköt amúgy is! Annyiszor elmondtam, hogy mit ne csinálj, de te csak állandóan lázadsz a szavam ellen, Nathaniel! – Nathan kihúzta magát apja keze alól, majd összefont karokkal arrébb lépett tőle. Elég durcásan tekintett vissza rá.

- Nem, apám, de nem hagyhattuk ott Jayce-t! – érvelt magunk mellett. Teljesen igazat adtam neki.

- De igen! Eleanor életét kockáztattad egész végig! – mondta az ördög ingerülten. – Olyan, mintha járna a szám, de ott lenne egy hatalmas fal a fejedben, Nathaniel! Áruld el nekem, mi a fene ütött beléd?

- Semmi apám, ugyanaz vagyok, aki voltam – sóhajtott nagyot Nathan, majd felém pillantott.

- Tényleg? – rikkantotta Lucifer keményen. – De azért ma is megpróbáltad rábeszélni a leányt, hogy menjen az angyalokkal. Még szerencse, hogy láthatóan több ész szorult belé, mint beléd, fiam!

Jayce közelebb lépkedett hozzám, majd lehajolt, hogy a fülembe súghasson.

- Mindig ilyen szokott lenni vele az apja?

- Többnyire igen – rántottam meg a vállam, majd belekaroltam öcsémbe. – De nem aggódj, nem fognak egymásnak esni, vagy ilyesmi. Eddig csak egyszer történt meg.

- Apám! – rázta kobakját Nathan. – Nyilván az ő érdekeit néztem a sajátjaim fölött!

- És a mi érdekeinkkel mi lesz, amikor ott állunk egy egész hordányi mennybélivel, kisfiam? – ordított Lucifer, mire a szemem kitágult. – Hogy védjem meg a gyermekeim, ha túlerőben vannak? Mi, Nathaniel? Kérlek, mondd el nekem, hogy a leány nélkül, hogy tervezted túlélni ezt az egészet?! Mert megsúgom, sehogy! Szükség van rá és az erejére!

Nathan nagy levegőt vett, majd idegesen megforgatta kék íriszét.

- És ha nem nyerünk, akkor mi van? Mit tesznek? – vetette fel Nathan gúnyosan. – Száműznek a pokolba?

- Nathaniel! – üvöltötte Lucifer, szeme már vérvörösben forogott a dühtől. – Mit nem értesz azon, hogy meghalsz?

- Egyszer már meghaltam, apám, mégis itt vagyok! – csattant fel Nathan, mire Lucifer odalépett hozzá, és beleállt az arcába.

- Mi? – suttogta Jayce megilletődve, mire bólintottam.

- Nathaniel, felfogod, hogy az egyetlen dolog, ami miatt itt állsz fiam, az az a leány, akit állandóan oda akarsz adni a mennyeknek? – sziszegte Lucifer egyenesen Nathan arcába.

- Tisztában vagyok vele – morogta Nathaniel, immáron az ő tekintete sem csodálatos kéken ragyogott, hanem éjfeketén. – De akkor sem idetartozik, egyikőjük sem!

- Ne viccelj már fiam, a leány lemészárolta Gabrielt! Szó szerint esélye sem volt ellene, felfogod milyen horderejű dolog ez, Nathaniel? A lány idetartozik, melléd. – Összeszorítottam a szám, ahogy elhagyták Lucifer száját a sértő szavak, de nem haragudtam meg rá. Sajnos vagy nem, igaza volt velem kapcsolatban.

- Egyébként, mi történt pontosan? – súgta Jayce érdeklődve. – Sosem mondtad.

- Majd mondom nemsokára – intettem le, mert kíváncsi voltam a sátán és a fia összetűzésére.

- Nem direkt csinálta! – vágta rá Nathan védelmemben, mire elmosolyodtam.

- Nem érted, hogy nem számít, Nathaniel? – ordított Lucifer. – Hány olyan lényt ismersz, aki sebet tud ejteni egy ősdémonon? Kérlek, számold össze nekem!

- Hárman is vagyunk – mormogta Nathan sértődötten.

- Így van, fiam, gratulálok! Legalább számolni megtanultál rendesen. Hárman vagytok, az egész világon! Csak ti hárman! Egyelőre.

- Jól van, apa – fújta ki a levegőt Nathan, majd hátrált két lépést Lucifertől. Szemébe visszatért a gyémánt kék árnyalat. – Értettem.

- Azt a mindenit! – csapta össze a tenyerét Lucifer. – Csak nem éppen uralkodsz magadon, fiam? Remekül csinálod! Többször is gyakorolhatnád!

- Rendben, apám!

- Most induljatok, és vezessétek körbe Eleanor öccsét a házamban. Biztos fúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet a pokol.  - Lucifer Jayce felé fordult, és egy kaján vigyorral jutalmazta. – Igaz, fiú? Tudom, hogy legbelül, titkon...

- Apa! – szólt jó hangosan Nathan. – Elég lesz!

- Nathaniel? – fordult vissza hozzá apja. – Mondd csak, gyermekem, én meg szoktam neked mondani, mit tegyél?

- Állandóan? – Nathan hunyorogva figyelte az apját.

- Így van! Szóval tégy úgy, ahogy kértem, és vidd körbe a jövevényt, aztán csináljatok valami hasznosat, amíg várakozunk Michael lépésére.

- Rendben, apám, úgy lesz minden, ahogy szeretnéd.

- Kételkedem benne, ismerve téged, szenvtelen, lázadó gyermek – vetette oda fiának Lucifer, majd kisétált a teremből.

- Mindig így beszél veled az öreged, haver? – lépett oda Jayce Nathan elé, miközben csodálkozva rázta a kobakját. – Hogy bírod ezt elviselni?

- Nem tudom, már hozzászoktam – rántotta meg vállát Nathan.

- Most mi a fene lesz? – kérdezte Jayce aggodalmasan. – Nem kéne itt lennem. Apa teljesen ki fog fordulni önmagából. Így is meg van bolondulva, amiért te itt vagy lent – pillantott rám, mire megcsóváltam a buksim, majd Nathan mellé léptem, hogy Jayce szemébe tudjak nézni.

- Egyelőre szerintem várunk, hogy mit lépnek odafent – emeltem tekintetem a plafonra, utalva a mennyekre.

- Oké, ezt megbeszéljük később! – vágta rá Jayce, mintha nem is számítana igazán.– Most inkább mondjátok el, hogy mégis mi van itt! – kérte meglepően izgatottan. – Várjatok, kérdezek! – kiáltotta. – Mi történt, miután Gabriel elvitt magával? Hova teleportáltál, amikor találkoztunk? Hogy kerültetek végül ide? És.. most akkor ti ketten? Hogy is vagytok egymással? Ja! És... miféle gyermeknemzésről beszélt apád, Nath?

A kérdések közepén néztünk össze először Nathannel. Tényleg elég sok mindenről lemaradt Jayce, mióta elvitte az angyal magával.

Egyikünk sem szólalt meg, csak meglepetten pislogtunk egymásra, ezért Jayce széttárta a karját, majd folytatta.

- Na, valaki mondana valamit, vagy mi van? Szólaljatok már meg!

- Szerintem ezt ne itt beszéljük meg – motyogta Nathan. – Túl sok a kíváncsi fül – sandított Dailanre, aki mozdulatlanul ült a kövön, ahova Jayce visszaejtette.

Látszott rajta, hogy azóta is sokkhatás alatt volt. Keringett bennem némi bűntudat, amiért ennyire kíméletlenül meggyilkoltam. Persze, jó pont, hogy végül megmentettem az életét, de elsősorban én vettem el tőle. Szégyenteljes voltam.

"Egy gyilkos" – tette hozzá Gabriel az agyamban, mire vettem egy nagy levegőt. Legkevésbé sem volt szükségem most a pimasz gúnyolódására.

- Én... én.. saj... – Dailan már megint nekiállt hebegni-habogni, mire Nathan felsóhajtott, majd leintette.

- Kérlek, Dailan, ne kezdj bele ebbe, mert itt pereg le az életünk, mire végigmondod. Inkább csak menj a dolgodra, mielőtt bármelyikünknek ismét eszébe jutna halálra fojtani.

- Igen, Nathaniel, köszönöm, hogy megkímélted életem, kegyes Nagyúr! – Ezzel elslisszolt az ajtó felé.

- Annyira nevetséges ez az egész! – tört ki Nathanból, még a szemét is vagy kétszer megforgatta. Elég instabilnak tűnt. – Még kegyes Nagyúr! – morogta az orra alatt. – Tegnap meg majdnem megfojtottam! – Kitört belőlem a kacagás a végére, mire Nathan tátott szájjal kapta rám csodaszép szemét. – Most min nevetsz?

- Hát, csak annyira szürreális, hogy én ma meg konkrétan tényleg megfojtottam – kuncogtam elég hangosan.

- Most akkor ki, és mikor fojtotta meg a srácot? – Szegény Jayce egyáltalán nem volt képben.

- Tegnap Nathan próbálkozott vele, ma pedig én meg is tettem – bólogattam zavaromban, mert nem volt kimondottan kényelmes erről beszélnem. – De aztán felkeltettük. Most életben van.

- Hát ez remek! – felelt Jayce. – Akkor a többi kérdésem?

- Menjünk! – mondta Nathan, majd megindult az ajtó felé. Végigsuhantunk a labirintuson, majd bevezetett minket a szobába, ahol eddig kettesben a legtöbb időt töltöttük.

Jayce átlépte a küszöböt, majd egyből körbefordult maga körül.

- Öhm.. – szólalt meg, amikor szeme megakadt a cumisüvegen, és az asztalon heverő pelenkán. – Kérlek, mondjátok, hogy nem a ti gyereketeké!

- Jayce! – szóltam rá morcosan. – Szerinted hány hónap alatt születik a kisbaba? – Kérdésem költőinek hangzott, mégis komoly volt.

- Én már bármit el tudok képzelni ezek után! – mutatott körbe, majd folytatta. – Na, most akkor ti üljetek le oda! – bökött az ágy felé mutatóujjával. – Én pedig felteszem a kérdéseim.

Úgy tettem, ahogy Jayce fütyült, lecsüccsentem az ágy végébe, majd megvártam, amíg Nathan is így tesz.. Rátette jobb bokáját a bal combjának elejére, majd könyökével rátámaszkodott, és előrehajolt kicsit. Én összeszorított combokkal ültem, egyenes háttal.

- Kérdezz!

- Valamelyikőtök kezdje azzal, hogy mi történt, miután az a felfuvalkodott pöcs elvitt? – érdeklődött Jayce előttünk állva csípőre tett kézzel.

- Ezt majd én! – jelentkeztem mosolyogva. A helyzet picit vicces volt. – Szóval elmentünk Morganhez, akinek azt hazudtuk, hogy elszöktünk otthonról, és azért vagyunk ott. Másnap apa eljött hozzá, és elrángatott onnan – sóhajtottam kobakom csóválva. – Aztán kicsit összevesztem vele, mert el akart vinni állítólag oda, ahol te is voltál, de Nathan szerencsére megakadályozta. Szóval Nathan és apa összeverekedtek egy erdőben – fintorogtam az emléken. – Nathan eléggé vesztésre állt, mert egy megrögzött hazudozó. – Sunyin rásandítottam, mire mély levegőt vett, de nem szólalt meg. – Úgyhogy akkor változtam át először, és megmentettem ennek a szemétnek az életét – löktem meg vállammal az övét, mire elmosolyodott. – Aztán apa úgy hagyott ott minket, hogy a prófécia beteljesedik – mélyítettem el a hangom, és próbáltam apáét utánozni. – Ezután én összeraktam az okos fejemben, hogy Nathan Lilith nyolcadik fia, de ő csak hazudott tovább. – Ismét meglöktem, hogy érezze a törődést. – Eltörtem az orrát, meg szétvertem a fejét. Végül a lelkemre beszélt, úgyhogy meghagytam az életét. – Nathan felhorkant, mire még egyszer meglöktem. – Aztán! – Izgatottan felkiáltottam, mert eszembe jutott a pláza, és az Aaronos incidens. – Jött az a mocskos rohadék!

- Ki? – pislogott nagyokat Jayce. – Ki jött, Luna?

- Aaron! – csaptam erőteljesen a matracra. – Már megint ráncigálni akart!

- Remélem, nem hagytad magad! – pirított rám Jayce. – Már annyiszor elmondtam, hogy ne foglalkozz azzal a fasszal! Meglátod, hátat fordítasz, és kész. Ennyire egyszerű! – dorgált öcsém nagyokat artikulálva.

- Nathan beszélgetett vele kicsit – kuncogtam fel, amikor felrémlett, hogy Aaron ördög kiáltott, majd elszaladt. – Képzeld el, azt sikítozta, hogy megszállta Nathant a sátán, hát a franc se gondolta volna, hogy neki lesz igaza!

Nathan mellettem ismét sóhajtozni kezdett. Érezhette, hogy azért pislákolt még bennem a harag irányába.

- Hmm... – hümmögte Jayce. – Durva.

- Én is ezt mondtam! – vágtam rá még izgatottabban a kelleténél. Teljesen felpörögtem attól, hogy itt állt velem szemben a drága kisöcsém, és éppen számon kért minket. – Elég durva volt!

- Na, és hova sikerült teleportálnod végül?

Nathannel összenéztünk, majd kirobbant belőlünk a kacagás. Jayce türelmesen kivárta, amíg kinevetjük magunkat. Könnyem folyt, ahogy őszintén vihogtam a bugyuta helyzetünkön.

- Colonie-ba! – feleltem hasamat fogva. – A gimnázium udvarára.

- Ne szopass már, Eleanor! – Jayce is elvigyorodott. – Hát, hogy lehetsz ennyire béna?

- Lehullottunk az udvaron – kezdett bele Nathan, mert én még mindig rázkódtam a nevetéstől. – Aztán Luna felpofozott, de pont meglátta McCoy. Berángatott órára az iskolába, majd tanítás után büntetésből tornatermet sikáltunk. – Belőle is kiszakadt újra a felhőtlen röhögés.

- Mi van? – hüledezett Jayce hitetlenkedve, de ajka felfelé görbült jókedvünk láttán.

- Igen – folytattam nagy levegőket véve.

- Jó, oké, ez elég fura, de legyen – hagyta ránk. – Hogy kerültetek ide?

- Nathan kitalálta, hogy jöjjünk le a pokolba, én meg mint egy idióta, szerelmes fruska bólogattam – hadartam, mire Jayce felvonta jobb szemöldökét. – Csak elfelejtette mondani, hogy milyen drámai lépésre készül.

- Utána jött a fejletépkedés?

- Aha - bólogattunk egyszerre.

- Értem – válaszolt elgondolkodva, majd elkezdett járkálni előttünk. – És.. akkor most.. ti együtt vagytok, vagy mi van?

Jayce megállt, majd kérdőn ránk lesett, de egyikünk sem mert megszólalni. Igazából nem beszéltük meg konkrétan, de azt gondoltam, hogy így volt.

Nathanre emeltem tekintetem, ő pedig rám. A pillanat elég kínos volt, ahogy mindketten visszanéztünk Jayce-re, majd egyszerre kezdtünk hebegni.

- Szóval... hát...

- Az van, hogy...

- Igazából...

- Mi... szóval...

- Most ez mi? – szegezte nekünk a kérdést Jayce. – Most mi van? Együtt vagytok, vagy csak dugtok? – nyersen ugyan, de feltette az égető kérdést, egyenesen Nathanre nézett, tőle várta a választ. – Nath?

Én is érdeklődve fordultam felé, kíváncsi voltam mit fog mondani, mert az addig rendben volt, hogy nekem állandóan elmondta mennyire szeretett, de vajon az öcsém előtt is fel merte vállalni ezt?

- Jayce – kezdett bele Nathan kimérten. – Szeretem Lunát, tiszta szívemből. Nem igazán konkretizáltuk kapcsolatként, mert azt hiszem, egyértelmű ami köztünk van.

A válasz velős volt és kielégítő. Talán ez lehetett a megfelelő megfogalmazás.

- Szóval lefeküdtetek? – folytatta Jayce hunyorogva.

Nathan rám nézett, majd így szólt:

- Igazán megszólalhatnál te is!

- Oké – rántottam vállat, kezdtem teljesen feloldódni kettejük társaságában. – Igen, Jayce, lefeküdtünk.

- Szuper! – morogta olyan furán, mintha dühös lett volna. – Tehát amíg én azon dolgoztam, hogy az angyalok ne akarjanak kinyírni, ti addig itt hemperegtetek, és nem csináltatok semmit?

- Az túlzás – feleltem. – Azért eléggé sokat kiabáltam is vele, meg hasonlók.

- A lényeg ugyanaz, Eleanor! – pirított rám Jayce. – Ezt nem hiszem el!

- Most mi a baj?

- Az, hogy én mindent megtettem azért, hogy elsimítsam ezt a Gabrieles konfliktust, ti pedig lejöttök ide, és mint két idióta dugtok és viháncoltok. Azért remélem, látjátok, hogy mi készül odafent. Nem nyugszanak, amíg életben vagy, csak mondom. Gyűlölnek és félnek tőled! Felfogod, hogy mit tettél?

Jayce beszéde felébresztett, és egyben bűntudatot is keltett bennem. Bár eddig is tisztában voltam vele, hogy mit követtem el. Nem volt újdonság, hogy a fejemhez vágták.

- Igen – bólintottam határozottan. – De mégis mit tehettem volna innen, Jayce? Te mondtad, hogy maradjak itt!

- De nem azt mondtam, hogy nevetgéljél és szexelj!

- Most tulajdonképpen neked az a bajod, hogy lefeküdtem vele? – mutattam félénken Nathanre. Nem értettem teljesen Jayce kitörését.

- Nem! – válaszolt dühösen. – Az, hogy úgy érzem, kibaszottul egyedül maradtam ezzel az egész szarral!

- Jayce – vágott közbe Nathan. – Ez nem igaz.

- Itt sem kéne lennem! – csattant fel feldúltan. – De itt vagyok, és azt látom, hogy te kurva jól érzed magad, Eleanor, mintha csak úgy túlléptél volna azon a sok tragédián, ami sorozatosan történt. Meghalt az anyánk, és neked van kedved itt röhögcsélni. Mi a fasz történt veled? – Ezzel Nathan felé fordult. – Te pedig azt ígérted, hogy vigyázni fogsz rá, erre meg egyszerűen csak megfekteted? Maradt bennetek még némi jó érzés, vagy csak azzal törődtök, hogy egymás seggébe legyetek?

Elnémultam öcsém kioktató hangnemére. Lehajtottam a kobakom, és a szőnyeget kezdtem elég erősen szuggerálni. Nem tudtam, mit kellett volna feleljek erre.

Nyilván megrázott édesanyám elvesztése, de már rég nem az az ember voltam, aki Colonie-ba érkezett. Nem ragadhattam le az első borzalmon, különben a következő tíz felemésztett volna teljesen.

- Jayce – szólítottam meg. – Sajnálom, ha így érzed, de ez egyáltalán nem így van.

- Hát, hogy Eleanor? Azok alapján, amit elmeséltetek, nagyon úgy tűnik, hogy remekül megvoltatok kettecskén.

- Szerinted mit éreztem először, amikor meghalt az angyal? – ordítottam rá, majd felpattantam. A kezem ökölbe szorítottam. – Boldogságot? Mert egyáltalán nem! – adtam tudtára tajtékozva. Felment bennem a pumpa egy másodperc alatt. - Aztán végignéztem, ahogy Nathan a szemem láttára hal meg! – sikoltottam egyik legnagyobb fájdalmam. – Érted Jayce Theodore? Láttam, ahogy előttem fullad meg! Tudod te milyen érzés az, amikor nem tudsz mit tenni, csak ott térdelsz, mint egy idióta, és könyörögsz? Szerinted mennyire volt mulatságos? Egy egész hétig nem bírtam felkelni az ágyból a sokktól és a pániktól! – üvöltöttem magamból kikelve. – Ezek után meg kiderült, hogy végig hazudtatok nekem! El tudod képzelni azt a kétségbeesést, amit akkor éreztem? Mert szerintem fogalmad sincs róla! – Nagy levegőt vettem, majd folytattam a kiabálást. – És akkor a fejemhez mered vágni, hogy egy pillanat erejéig jól éreztem magam?

- Hát, szerintem... – kezdett volna magyarázni, de előtte termettem, és lábujjhegyre egyenesedve beleüvöltöttem az arcába.

- Kussoljál, Jayce, még nem végeztem! – rivalltam. – Még nem meséltem el a pillanatot, amikor megtudtam, hogy meghalt az anyánk. Ismered azt, amikor nyakig ülsz a reményvesztettségben? Teljesen összeomlottam, megöltem egy gyereket! Aztán ugyan felkeltettem, de bassza meg! Elmondta, mi történt, és nem bírtam állva maradni, jóformán kiszakadt a rohadt szívem a helyéről, ha érdekel! Annyira fájt, hogy azt hittem, ott maradok a kíntól! Úgyhogy nem, nem viháncoltunk, és nem éreztük jól magunkat! Legalább annyit szenvedtem, mint te, ha nem többet!

Jayce szemében könnyek gyülekeztek, majd végül erősen magához szorított.

Nem akartam megsiratni, se bántani, vagy rossz érzést kelteni benne, de tudnia kellett, hogy nem buliztam az elmúlt hetekben, hanem kőkeményen szenvedtem.

- Nagyon sajnálom, hogy ezen kellett keresztül menned – suttogta, miközben még erősebben magához húzott. - Nem volt egy fáklyásmenet, de ami most következik sem lesz.

- Tudod, Jayce, azért halt meg Gabriel, mert azt mondta, hogy soha többé nem láthatlak téged – súgtam elhalóan. – Nem tudtam mit kezdeni az elvesztéseddel, és... nem tudom, mi történt. Kirobbant belőlem valami óriási.

- Komolyan? – tolt el magától döbbenten. – Ne idegesíts már!

- De igen – bólintottam szomorúan.

Gabriel arca újfent megjelent előttem fancsali, utálatos képével.

"Gyilkos" – suttogta kárörvendően.

- Luna – sóhajtott Jayce. – Remélem tudod, hogy bárhogy is alakul a következő pár nap, nem fogok ellened fordulni. Viszont nem is támogathatom a poklot. Szembe fogunk kerülni egymással és veled is – pillantott Nathanra.

- Nem fogok ellened harcolni! – Nathan felállt, majd idesétált hozzánk. – Ebben biztos lehetsz.

- Nem hiszem, hogy lesz választásunk – mondta Jayce bánatosan.

- Tévedsz! – vágta rá Nathan. – Választásunk mindig van. Ez a lényege a szabad akaratnak. Te döntesz, mit teszel.

- Létezik szerinted bármilyen szabad akarat? – fintorgott Jayce. – Én nem hiszem. Eddig legalábbis nem vettem észre, mert állandóan helyettem döntöttek.

- De most már megvan a hatalmad hozzá, hogy a kezedbe vedd a döntés súlyát. Egyébként ez az, amit általában az emberek nem vesznek észre. Mindig van befolyásuk egy adott szituációban. Bármit tegyenek is. Úgyhogy igen, neked is van. – Nathan megpaskolta Jayce vállát, mire ő elvigyorodott.

- Hiányoztál, Nath! – bokszolt bele a mellkasába. – Nálad jobb barátot nem is küldhettek volna mellém.

- Igyekeztem – kunkorodott felfelé Nathan ajka, miközben tenyerét a vállamra helyezte. – Sajnálom, ha rosszul érintett a Lunával való kapcsolatom, de továbbra sincsenek rossz szándékaim vele kapcsolatban, ezt megígérhetem.

- Remélem is, mert szétrúgom a segged, ha rosszul bánsz vele – fenyegetőzött Jayce játékosan.

- Igen? – csodálkoztam. – Akkor már kezdheted is!

- Na! – háborodott fel Nathaniel. – Most miért mondod ezt? Még repkedni is elmentem veled, pedig tudod, hogy ki nem állhatom!

- És akkor még azt mondja nekem, hogy "nincsenek szárnyaim" – szólalt fel Jayce egyenesen Nathanre pislogva. – Mutasd őket!

- Nem vagytok ti véletlenül rokonok? – hunyorgott Nathan, majd megrázta a buksiját, és hátrébb lépett. Kibontotta vörösesfekete szárnyát, majd vállat rántott. – Egyre jobban megy.

- Elég vad – dicsérte Jayce lelkendezve. – Beszarás, hogy tényleg a sátán az apád! – Nathan felnevetett, és én is.

- Eléggé megvert vele a sors, valóban – kuncogott, majd visszacsukta a gyönyörű tollait. – De egyébként annyira nem vészes. Kicsit házsártos, szeret belém kötni, de amúgy jó fej is tud lenni. Néha.

- Kivéve, amikor beront, és letépi rólam a takarót.

- Micsoda? – kapkodta Jayce a tekintetét.

- Figyelj – kezdtem bele kacagva a kínos sztoriba –, bejön, számon kéri Nathant, miért feküdtünk le, aztán ez a hülye – böktem felé – még azt mondja neki, hogy csak beszélgettünk. Persze nem hitte el, szóval letépte rólunk a takarót, én meg ott ültem meztelenül. Elég kellemetlen volt. Ráadásul utána még elküldte a gyógyszertárba őt, hogy szerezzen esemény utánit.

- És szereztél? – kapta Jayce rémült pillantását Nathanre, aki felnevetett, majd bólintott.

- Nem igazán volt más választása – motyogtam heherészve. – Szóval elég erőszakos, mármint nem úgy, ahogy elképzelnéd, és ennek fejében rettentően sokat beszél. Kicsit vicces is, ahogy állandóan Nathant piszkálja.

- Szerinted vicces? – húzta fel a szemöldökét Nathan. – Számomra annyira nem.

- Van amikor mulatságos, ahogy beszél, igen – vallottam be apró mosollyal az ajkamon.

- Úgy tűnik, mintha kedvelnéd – vetette fel Jayce.

- Nem tudom, nem erre számítottam volna – rántottam vállat hetykén.

- Mire? – kérdezte Nathan.

- Hmm, hát, vérben forgó szemekre, ordításra, kegyetlen gyilkolászásra, de nem. Ehelyett lecseszett, hogy miért hagytál csempét sikálni. Eléggé meglepődtem – vallottam be.

Azóta sem értettem, hogy Lucifer mitől ennyire fura, vagy normális? Magam sem tudtam eldönteni, hogy mi jellemezte őt a legjobban.

- Én is meglepődtem, hogy megemlítetted – szúrt oda Nathan morcosan, mire felkuncogtam.

- Megkérdezte, hogy vagyok, én meg nem mertem nem válaszolni – feleltem vigyorogva visszagondolva az első találkozásomra Luciferrel.

- Az nem egy válasz, hogy "jól"? – kérdezte Jayce.

- Megnézném, te mit mondtál volna a helyembe, miután megtudtad, hogy hetekig hazugságban tartottak. Nem volt túl kiemelkedő – morogtam karba font kézzel.

- Semmit! – vágta rá Jayce habozás nélkül.

Épp felelni szerettem volna az öcsémnek, amikor hirtelen valami méreteset dörrent. Hasonló volt, mint amikor a földön dörgött az ég, de annál sokkal hangosabb és élesebb volt. Aztán a semmiből megrázkódott a palota alattunk.

Azonnal Nathanre kaptam a tekintetem, aki ugyanolyan értelmetlen arcot vágott, mint én és Jayce.

- Mi folyik itt? – kérdeztem meglepetten, majd Nathan felé nyúltam, és összekulcsoltam a kezünket. Akármi legyen is az, nekem mellette kellett maradnom. Jayce-t is megragadtam, biztosra akartam menni.

- Nem tudom – mormolta Nathan. – Megkeressük az apám! – jelentette ki markánsan, majd egyszeriben eltűnt lábam alól a kemény kő, és zuhanni kezdtünk. Már megint portált nyitott. Hogy én mennyire gyűlöltem ezt használni! Minden alkalommal a hideg futkosott tőle a hátamon.

Egyenesen a talpunkra érkeztünk Lucifer ablakos termébe. A sátán  egy bársonyszékben ült, állát simogatva meredt ki az ablakon.

- Apám – szólította Nathaniel. – Mi ez a zaj?

- Itt vannak – emelte unottan tenyerét az ablak felé Lucifer. – Nem gondoltam, hogy ennyire megrázza őket a fiú elrablása – fintorogva fordult felénk. – Nem, mintha annak lehetne nevezni. Minimum be kellett volna börtönözzem, hogy így hívhassuk.

- De miért remeg a palota? – tudakolta Nathan.

- Éppen megpróbálják áttörni a pokol kapuját, fiam, azért – bólogatott Lucifer beletörődően. – Akár odamehetnénk köszönteni őket.

- Be tudnak ide jönni az angyalok? – kérdeztem összezavarodottan.

- Persze, Eleanor! – vágta rá az ördög vigyorogva. – Hiszen ez a hely sem sokkal másabb, mint ami ott fent van. Mi is itt vagyunk, gyermek.

- Mennyi idő alatt jutnak be? – sürgette az apját Nathan, de Lucifer csak visszaült a székbe, és keresztbe vetette jobb lábát a balon, aztán folytatta a merengést.

- Talán órák, talán percek – sóhajtott a sátán nemtörődöm módon. – Nem, mintha számítana.

- Nem kéne valamit tennünk? – Ahogy Nathan arcára tekintettem, láttam, hogy kezd egyre jobban kiborulni.

- De – jött a kimért válasz Lucifertől. – Javaslom, hogy még most hívd össze az alattvalóidat, fiam, különben elég nagy probléma lesz.

- Nekem nincsenek alattvalóim, apám – suttogta Nathan.

- Dehogynincsenek! IItt a pokolban mindenki az! Az összes démon az alattvalód, a szolgád. A családunk alatt helyezkednek el, gyermekem – oktatta ki Lucifer Nathant. - Ez a hely a miénk, hát meg kell védjük!

- Miért nem te szólítod őket? Rád biztos hallgatnának is – hebegte kétségbeesetten Nathan.

- Ki kell vívd a tiszteletüket, Nathaniel, különben sosem fogadják el, hogy a fiam vagy! – dörögte keményen Lucifer. – Menjél ki házam elé, repülj magasra, ahogy én tenném, és szólítsd őket harcra otthonunk védelmében!

- Én erre nem vagyok képes! – Nathan hevesen csóválta a fejét, mire az apja előtte termett.

- De igen! – bátorította meglepően nyugodt hangon. – Emlékszel, amikor gyermekként meséltem neked arról, hogy egy napon eljön a pokol hercege, és elvezet minket a fénybe? Eljött ez a nap, Nathan!  – Először becézte a fiát, mióta találkoztam vele. – Emlékezz, mit mondtam neked mindig, amikor esetlenül megkérdezted, hogy mit kell csinálni. Csak szárnyalni!

Emlékeim szerint Natalie is valami hasonlót mondott nekünk Mary házában. Mostanra minden kezdett világossá válni. Én voltam az angyal, aki megmentette a pokol hercegét a prófécia által, Nathan pedig a pokol hercege. Az én hercegem.

- Menjél, kisfiam! – mondta Lucifer, majd magához húzta Nathant, és megölelte. Kitágult szemekkel pislogtam Jayce-re, aki szintén dermedten szorongatta a másik kezem. Egyikünk sem jutott szóhoz a történésektől. – Nemsokára követlek majd, oldaladon fogok harcolni otthonunkért, csak előbb elviszem innen a húgodat. Nincs biztonságban.

- Van húga? – súgta a fülembe Jayce remegő hangon, mire ránéztem, és bólintottam. Titkon örültem, hogy végre akadt egy kis információmorzsa, ami hozzám jutott el előbb.

- Kövessétek őt, Eleanor! – szólított meg Lucifer, miután elengedte Nathant. – Arra kérlek, hogy támogasd a fiamat ugyanolyan odaadóan, ahogy eddig tetted. Határozottan megerősödött az oldaladon, leány. – Nem bírtam felelni, csak tátott szájjal bólogattam az ördögre nézve. Teljesen lefagytam. – Most menjetek! Sürget az idő!

Nathanre pillantottam, de úgy láttam, hogy ő is eléggé megilletődött. Megcibáltam a karját, mire rám kapta megrendült, kék tekintetét. Akkor ocsúdott fel, amikor egy újabb kongás rengette meg a kastélyt.

- Oké – nyögte. – Ki kell mennünk!

Ezzel felsóhajtott, majd megnyílt a föld a talpunk alatt.