Nathan egészen estig nem jött vissza hozzám. Összegörnyedve feküdtem az ágyon a nap maradékában.

Egyáltalán nem éreztem jól magam. Nem csak a veszekedés volt a probléma, hanem az a rohadt gyógyszer, ahogy kifejtette rám a hatását. A homlokom hasogatott, annyira izzadtam, hogy le kellett fürödjek vacsora előtt. Nem voltam éhes, leginkább nyugalomra vágytam és Nathan szeretettel teli ölelésére.

 Nem bántam meg egyetlen szavam sem, mégis bűntudat rágta lelkem.
Tudnia kellett, min megyek keresztül, éreznie, amit én éreztem. A gyomorforgató kínt, ahogy jajveszékelve küzdöttem az életéért.

 - Luna – nyitott be Nathan nagy elánnal, végül a küszöbön torpant meg. – Jól vagy?

Megemeltem elnehezedett fejem, hogy ránézhessek. Jégkék pillantásában aggodalom csillant, ahogy engem figyelt.

 - Igen – nyögtem rekedten, majd megköszörültem torkom, és feltápászkodtam.

 - Nem úgy nézel ki – felelt kimérten. – Gyere, apám már nagyon izgatott.

 - Szuper – morogtam az orrom alatt, majd odasétáltam mellé, és összehúzott szemöldökkel ránézem. – Nem fejeztem még be a délutánit – szúrtam oda halkan.

 - De én igen – jött a semleges válasz, mire szívem összeszorult. – Menj előre! – utasított hidegen.

Nem estek jól visszafogott és hűvös szavai. Az ölelésébe szerettem volna simulni, és arra vártam, hogy bocsánatot kérjen tőlem még egyszer. Vagy még tízszer.

Nem feleltem, elindultam kifelé a helyiségből a folyosóra, de ott megtorpantam. Kibaszott labirintus!

Nathan megcsóválta kobakját, majd vállamnál fogva jobbra fordított.

Nem haboztam, elindultam egyenesen előre. Végül sikerült eljutnom a kétszárnyú, vörös ajtóig, ami tárva-nyitva várta érkezésünket.

Belépve Natalie édesen odaintegetett nekem, pici lába lelógott a nála háromszor nagyobb székről. Az asztal alatt lóbálta őket mosolyogva.

 - Szia angyal! – köszöntött, miközben Nathan odavezetett az asztalhoz, és leültett. Ő is elhelyezkedett mellettem, majd húgához fordult.

 - Most meg tudod kérdezni tőle, amit szerettél volna.

Natalie apró szája felfelé görbült, majd parányi könyökeit a kőlapra helyezte. Ez nem kettéhasad nemrég?

 - Luna – kezdett bele csilingelő hangján. – Befonod a hajam?

Önkéntelenül kúszott mosoly ajkamra. Bármire számítottam, de erre abszolút nem.

 - Persze! – feleltem azonnal.

 - Nathan annyira béna! – tette le csepp tenyerét az asztalra. – Nem bírta megcsinálni nekem rendesen.

Elvigyorodtam, majd előrébb hajoltam.

 - Szerintem is béna! – súgtam vissza, mintha Nathan ott sem lenne. Natalie felkuncogott, majd izgatottan ideszaladt mellém, mire felé fordultam, és a kis vállánál fogva megfordítottam. Kihúztam rózsaszín hajgumiját copfjából, majd ujjaimmal végigsimítottam barna haján.
Miközben fontam a kislány haját, végig összehúzott szemekkel kémleltem Nathanielt, aki folyamatosan ujjaimat figyelte, hogy mit csinálok.

Amikor elkészültem, megsimogattam a lányka fejét, mire ő felém fordult, és egy óriási öleléssel hálálta meg törődésem.

 - Köszönöm! Ugye legközelebb is megcsinálod? Nathan tényleg nagyon rosszul csinálta, de te olyan ügyes vagy!

 - A férfiak sok mindent rosszul csinálnak – bólogattam ajkamat összeszorítva, mire Nathan felhorkant. – Úgyhogy inkább hagyd ki őket a dolgaidból, és keress meg engem.

 - Akkor leszünk barátok? – Kék szeme felcsillant örömében. – Sosem voltak még barátaim.

 - Persze! – feleltem szelíden. – Majd csinálunk valami izgalmasat együtt.

 - Elmegyünk megnézni a kutyusokat például? – Nagyokat pislogott rám, mire homlokomat ráncolva Nathanre pillantottam, de nem tudtam leolvasni az arcáról, miről beszélt kishúga.

 - Később elmehettek! – Lucifer belépett az ajtón, majd a karosszékébe suhanva Natalie-ra nézett. – Most ünneplünk, csillagom, gyere, ülj vissza apuci mellé!

A kislány visszaszökdécselt, majd felmászott a székre, és onnan vigyorgott rám szüntelenül.

Az asztal ugyanúgy megvolt pakolva temérdek jósággal, mint legutóbb. Csirkétől, különféle köretekig minden megtalálható volt rajta. Már a legutóbb sem értettem hogyan kerültek ide. Van a pokolnak egy külön bejáratú konyhája szigorú konyhás nénikkel és szakácsokkal?
Nevetségesnek tűnt a gondolat.

Továbbra sem voltam éhes, forgott a gyomrom, ahogy kémleltem a sok finomságot.

 - Nagyuram! – Egy mély, mégis remegő hang szólalt meg mögöttem, félve lestem hátra, hogy megismerjem hordozóját. Egy fekete szemű fiú toporgott félszegen a nyitott ajtóban. Haja szőke volt, ajkai dúsak, arca egészen kedves. Nem lehetett több tizenhatnál.

 - Dailan! – dörögte keményen Lucifer. – Hogy mersz belépni ide, miközben éppen a családommal ünnepelek?

Dailan először nem mert megszólalni, téblábolt még egy darabig, majd nagy levegőt vett, és belekezdett:

 - Megölték a nőt, aki gondjaimra bíztál. Nem tudtam mit tenni, uram, a démon nem kegyelmezett neki. – Lucifer először nem felelt, lehajtotta fejét, ízlelgette Dailan szavait.

 - A gyermek?

 - A gyermek itt van, nagyuram. Vele nem foglalkozott a démon.

 - Felismerted a gyilkost, Dailan? – Szemében vörös harag gyulladt.

A megszeppent fiú rám emelte pillantását, majd csodálkozva eltátotta a száját. Úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. Elég sokáig legeltette rajtam tekintetét ahhoz, hogy Nathan felmorduljon. Dailan kizökkent tőle, és rákapta halálra vált pillantását.

 - Úgy nézett ki, mint ez a lány itt! – Arcomról színtiszta döbbenetet lehetett leolvasni, ahogy vádjaira teljes testtel Dailan felé fordultam. – Mármint.. nem teljesen. Nem volt ennyire... fiatal és gyönyörű.

 - Mit mondtál? – Nathan felpattant az asztal mellől, és egy szempillantás alatt termett Dailan előtt. Teljesen beleállt az arcába. – Nem merj még egyszer ránézni!

 - Nathaniel! – dörrent fel Lucifer. – Hagyd a fiút, nem látod, hogy még gyermek? Halálra rémiszted! Így is kudarcot vallott feladataiban.

Nathan apjára kapta kék pillantását, majd kelletlenül visszaült a székbe, és mérgesen Dailanre emelte tekintetét.

 - Én nagyon sajnálom, nagyuram – szabadkozott a fiú. Egész aranyos volt, ahogy ott tipegett félénken. Megsajnáltam. – Vállalom a következményeket.

 - Új feladatot adok neked! – jelentette ki a sátán. – Hozd elém Maria gyilkosát.

 - Lucifer Nagyúr, megtenném, de a démon túl erős. Nem vagyok elég hozzá egyedül. Fekete szemű. – Szavai hallatán lepillantottam a szőnyegre, ahogy körvonalazódni kezdett bennem, hogy valószínűleg édesanyámról beszélhetett. Hasonlított rám, fekete szemekkel...
Az anyám ölte meg Maryt.

Félénken Nathanre pillantottam, de ő nem engem kémlelt. Csak és kizárólag az ajtóban ácsorgó Dailant.

 - Eleanor! – szólított az ördög ellentmondást nem tűrő hangon. – Megtennéd, hogy kikíséred leányomat, amíg beszélek a fiammal négyszemközt?

 - I-igen – hebegtem, majd talpra szökkentem, és odasiettem Natalie-hoz, hogy megfogja parányi kezét. Ő rám nézett, majd hagyta, hogy kivezessem a helyiségből.

 - Dailan! Vidd őket Natalie szobájába. Ott várjatok mindannyian, míg nem végzünk itt!

 - Apám – hallottam Nathan feldúlt hangját, mielőtt Dailan kijöttével az ajtó bevágódott az orrunk előtt. – A fél-ivadék majdnem felfalta a tekintetével!

Dailanre emeltem zöld szemem, mire ő nyelt egyet, majd jelezte, hogy kövessük. Natalie tenyerét szorosan fogtam, miközben kanyarogtunk a labirintusban.

Aztán Dailan kitárta előttünk a kis Natalie szobájának ajtaját, és megvárta, amíg bemegyünk.
Hasonlított a Mary házában található gyerekszobára, leszámítva a falakat, amik itt fehérben pompáztak, míg a földiben rózsaszínben, virágmintával. Ablakok azonban itt sem voltak. Rémisztő.

Rengeteg plüss és játék baba hevert szerteszét.

Natalie a kis asztalához húzott engem, majd kihúzott nekem egy kék gyerekszéket.

 - Rajzolsz velem, amíg apuci és Nathan beszélgetnek?

 - Persze – súgtam elfúló hangon.

Teljesen kétségbe voltam esve az imént elhangzottaktól. Az anyámat valószínűleg kivégzik, mert elengedtem Belzebubot. Csak hozzá mehetett, ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat az eseményekre.

Belzebub számot adott neki a történtekről, ő pedig feldühödve így állt bosszút Nathanielen.
Nem lehetett máshogy, anyám egész életében végtelenül hűséges volt apjához, mint kiderült.

- Dailan! – csilingelte Natalie. – Gyere, ülj ide közénk!

 - Öhm.. – hebegte a fiú. – Inkább itt maradok, nehogy probléma legyen belőle.

 Tudtam, mire utalt, nem akart Nathan kezei között elhalálozni.

 - Gyere ide nyugodtan – szóltam neki. – Nem fog bántani.

Habozott egy darabig, végül leült velem szemben, és nagyokat nyelve rám nézett.
Tetszettem neki? Nem tudtam eldönteni, hogy Nathan miatt ennyire ideges vagy zavarban volt.

 - Te vagy Belzebub lánya? Hogy lehetsz még életben?

 - Az unokája vagyok – javítottam ki kedvesen. – Rólam és Nathanielről szólt a prófécia.

 - Tudom – felelt kényelmetlenül mocorogva az apró széken. – Mindenki tudja, mióta Lucifer nagyúr visszatért. De nem értjük, hogy miért nem vagy halott, ha már.. Na-Na-Nathaniel... – dadogta nevét remegő hangon – megszerezte képességeit általad. Végül is erre szolgált a prófécia, mint kiderült, nem?

Kérdésére megütköztem. Sosem gondoltam bele ebbe konkrétan, hogy az áruló unokájaként már rég nekem is halottnak kellett volna lennem.

Kiábrándító volt a gondolat, hogy ez idáig kizárólag Nathan felém irányuló szerelme tarthatott életben. Hullámokban tört rám a pánik, ahogy tudatosult.

- Dailan! – mosolygott rá Natalie. – Luna a családunkhoz tartozik, miért kérdezel tőle ilyeneket?
Egyszeriben telt meg a szívem szeretettel, és szorult össze a kislány szavai hallatán.

Aztán Natalie egyszerűen csak visszahajolt a papír fölé, és tovább mozgatta kis ceruzáját a lapon.

 - Én.. – bizonytalanodott el a fiú. – Ne haragudj. Csak...

 - Nathan és én... – kezdtem bele, de a végén megakadtam. – Hát, mi...

 - Maga mellett tart, mint rabszolgát? – vetette fel Dailan, mire felkuncogtam.

 - Nem éppen. Mi azt hiszem, együtt vagyunk, ha jól gondolom.

 - A felesége vagy? – Ismét felnevettem, de Dailan komolyan vizslatott engem fekete tekintetével.

 - Nem.

 - Akkor nem értem, elnézésedet kérem. Nem sok inger ért gyermekkorom óta. Nemrég szabadultam ki Belzebub fogságából.

 - Félig ember vagy, igaz? – kérdeztem szelíden.

 - Igen, anyám ember volt halála előtt, apám egy démon. Elragadtak mellőle, miután rájöttek, hogy képességeim kezdenek kialakulni.

 - Sajnálom – feleltem együttérzően. – Borzalmas lehetett.

 - Már nem is emlékszem rá igazán. Nem szorulok arra, hogy szánj.

 - Nem szánlak, csak együtt érzek veled. Az nem teljesen ugyanaz. Nem tudom, mennyire van meg a gyerekkorod, de biztos emlékszel milyen volt, amikor például leestél a játszótéren a mászókáról, és anyukád aggódva odaszaladt, aztán kedvesen megvigasztalt. Ez az együttérzés, amikor valakinek képes vagy átérezni a fájdalmát, pozitív értelemben. Ha negatívan vesszük, az már káröröm vagy éppen szánalom.

 - Te nagyon megnyerő vagy – bókolt csöndesen Dailan. – Jó veled beszélgetni.

 - Köszi – küldtem felé egy biztató mosolyt.

 - Szóval milyen kapcsolatban vagy Lucifer nagyúr fiával? – tette fel bátortalanul a kérdést.

 - Nehéz meghatározni, de szeretjük egymást. Szerelemmel.

 - Csak a gyávák szeretnek! – reflektált azonnal, mire újfent elképedtem.

 - Ez nem igaz! – vágtam rá azonnal. – A szeretet erény, és többnyire jókedvre derít, ha van aki szeret. Ez jó érzést kelt az emberben. Egy ölelés, egy pár kedves szó a másik felé.

 - Anyám annak idején sokszor megölelt – merengett a kék kis asztalt kémlelve. – Akkoriban jó érzés volt. Évek óta nem tapasztaltam olyan kellemeset.

Megesett a szívem szegény fiú szomorú történetén.

Úgy döntöttem, hogy megvigasztalom, hiszen mindenki megérdemelt egy cseppnyi örömöt az életben.

Felálltam, majd mellé sétáltam, és széttártam a karom mellette.

 - Gyere! – biztattam bátran. Dailan habozott, végül felegyenesedett, és hagyta, hogy barátilag átöleljem. Felfelé kunkorodott az ajkam, kellemes érzés volt végre valami jót tenni az állandó gyilkolászás helyett.

Dailan elengedett, teste belefúródott egyenesen a háta mögötti falba.

 - Mondtam, hogy ne merj ránézni, fél-ivadék! – Nathaniel az ajtóba állt, éjfekete szemében vérvörös hullámok csaptak össze.

 - Nathan! – csattantam fel idegesen, hisz megígértem Dailannek, hogy nem fog bántódása esni. – Engedd el! – kiáltottam rá határozottan, de Nathaniel rám sem hederített.

 - Sajnálom, Nathaniel! – Dailan hangjából a rémület legalább tíz fajtája hallható volt. – A lány akarta... - hebegte.

 - Ne hazudj! – ordított rá, mire Natalie is ránézett már, de nem tűnt ijedtnek, sőt felvillanyozta a szituáció, ami kicsit megrázott.

 - Igazat mond! – Odasétáltam Nathan mellé, majd megfogtam a kezét, de elrántotta sajátját.

 - Egy percre mész el a közelemből – kezdett bele dühtől átitatott pillantással, de mindhiába, már egyáltalán nem féltem tőle –, és mire visszaérek, azt látom, hogy valaki mást ölelgetsz?

 - Csak meg akartam vigasztalni. – Farkasszemet néztünk, Nathan határozottan állta tekintetem. – Nem az ő hibája. Hagyd békén!

 - Értem – csattant fel. – Tehát már véded is!

 - Persze, hogy védem, hát megígértem neki, hogy nem fogod bántani!

 - Legközelebb ne tégy olyan ígéreteket, amit nem tudsz befolyásolni! – rivallt rám erélyesen, mire először hátrahőköltem, végül visszaléptem közvetlenül a lába elé, és lábujjhegyen pipiskedve felegyenesedtem, hogy tovább álljam gyilkos pillantását.

 - Nathan – szólítottam gyengéden. Megtámasztottam magam vállán, hogy ne essek pofára. Ezúttal nem taszított el. – Megkérhetlek, hogy ne bántsd a fiút?

 - Eleanor – jött a kicsit sem kiegyensúlyozott válasz. – Megkérhetlek, hogy ne ölelgess idegen démonokat a jelenlétemben?

 - Nem! – vágtam rá azonnal. – Szegény Dailan azt sem tudja milyen szeretni, vagy szeretve lenni. Gondoltam megmutatom neki.

 - Ó! – kiáltott újra Nathan, majd Dailan felé emelte pillantását. A fiú lezuhant a földre, majd nyakához kapott levegő után epekedve. Ott fuldoklott a körülötte lévő plüss állatok között.

 - Meg fogod ölni! – Erőteljesen rácsaptam a mellkasára, mire végre elengedte Dailant. Ajka megremegett, szemében tűz tombolt a feketeség mögött.

 - Az enyém vagy! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

Egyből elöntötte agyamat a méreg. Éreztem, ahogy íriszem elfeketedett, majd szárnyaimat kitártam, és nemes egyszerűséggel odébb suhintottam velük Nathant. Kilöktem az ajtón, majd nyakához szegeztem a szárnyam végét, mire kék pillantása egyszeriben visszatért. Tudtam, hogy nem fog küzdeni ellenem.

 - Nem egy tárgy vagyok! – ordítottam rá. – Felejts el, hogy a tiéd vagyok! Nem vagyok senkié, Nathaniel! Tudok önálló döntéseket hozni, és ha úgy akarom, akkor melletted maradok, ha meg nem, akkor itt hagylak a picsába ezzel az öntelt, felfuvalkodott viselkedéseddel együtt! – vettem egy mély lélegzetet, majd folytattam. – Igen, megöleltem a fiút, mert együtt éreztem vele. Tudod mit jelent, vagy neked is el kell magyarázzam?

Nem válaszolt, csak ült a fal mentén megszeppenve, nagyokat pislogva rám.

 - Úgyhogy fejezd be ezt a gyerekes féltékenykedést! Mégis mit számít egy ölelés? Te is előttem ölelgetted Evelynt, mégsem estem a torkának! Uralkodjál már magadon!

- Nocsak, fiam! – Lucifer balról érkezett, majd egyenesen mellettem állt meg, és lepillantott a földön kuporgó Nathanre. – Elpáhol egy lány?

Rásandítottam Luciferre, miközben kimért mozdulatokkal visszahúztam hátamba a szárnyamat, és nyugalmat erőltettem magamra.

Nem szerettem volna cellába kerülni, amiért fenyegettem a fiát.

 - Csak ez a lány, apám – szólalt meg végre, mire felsóhajtottam.

 - Hol van Dailan? – váltott témát Lucifer.

 - Itt vagyok, nagyuram! – Dailan óvatosan lépte át a küszöböt, majd legalább két méterrel messzebb állt meg, mint ahol Nathaniel helyezkedett.

 - Rendben vagy, fiú?

 - Igen – bólintott. – A fiad megkímélte az életem, uram.

 - Szerintem nem a fiam volt – morogta az orra alatt a sátán. – Indulj, és hozd ide a gyermeket!

Dailan felkapta a kobakját, majd futólépésben itt hagyott minket.

 - Eleanor! – szólított Lucifer. – Beszélnem kell veled!

Tétováztam egy darabig, végül bólintottam. Sejtettem, mi következett.

 - Miről?

 - Édesanyádról.

 - Ő tette, igaz? – súgtam félénken. Nem akartam anyám halálát, de azt sem várhattam el Lucifertől, hogy életben hagyja azok után, hogy kicsinyes bosszúból megölte Maryt.

 - Bizony – felelt kimérten. – Nem örülök, a fiamnak még egy darabig szüksége lett volna emberi anyjára. A fiú anyjából kifolyólag csak egy egyszerű fél-ivadék, de attól még a gyermekem.

 - Sajnálom – motyogtam zavartan. – Mi lesz anyámmal?

 - Elfogjuk – vágta rá habozás nélkül. – Aztán meglátjuk, mit felel a kérdéseimre.

 - Jól van – hebegtem megtörten.

Az édesanyámról volt szó. Arról, aki a világra hozott. Minden hibája ellenére is szerettem őt, hiába gondoltam róla olyan csúnyákat az utóbbi időben. Megháborodhatott, felőrölhette Jayce elvesztése.

- Nagyuram! – Dailan megjelent Jonathannel, majd Lucifer kezébe adta a barna szemű kisfiút. Abszurdum, hogy mindhárom gyermekét majdnem ugyanúgy hívták. Beteges.

- Nathaniel! – Lucifer átnyújtotta a mosolygó babát fiának. Nathan grimaszolva próbálta átvenni, de egyszerűen nem talált rajta fogást. – Tényleg egy gyermeket sem tudsz a karodba venni?

 - Majd én megfogom – mondtam csöndesen. Volt némi tapasztalatom kisgyerekekkel. A nyár elején bébiszitterkedtem pár hónapig, aztán elköltöztem.

Lucifer felém emelte Jonathant, mire a karomra ültettem, majd a tenyerem a hátára simítottam.

 - Szia! – köszöntöttem a babát, mire parányi kezével megpaskolta az arcom. Nagyon bátor kis ember volt, egyáltalán nem zavarta, hogy nem ismert.

Szerencsétlennek fogalma sem volt róla, hogy mibe keveredett.

 - Ha már ilyen tragikusan alakult ez az este – vetette fel Lucifer –, arra gondoltam, hogy kihozhatnánk belőle a legjobbat. Ti vigyáztok a fiúra, míg találok neki egy megfelelő helyet.

Jonathan meghúzta a hajam, majd vígan felkacagott rajta. A felhőtlen babanevetés nekem is egyből elvitte a rosszkedvem.

- Apám, ez egy borzalmas ötlet! – közölte Nathan nem túl szívélyes arckifejezéssel.

 - Nem! – jött a válasz. – Legalább megtanulod, hogy miért nincs szükségünk porontyokra jelenleg.

 - Apám, már felfogtam!

 - Kora délután mégis fellázadtál szavam ellen.

 - Ezt túldramatizálod, nem várhattad el tőlem, hogy életem végéig várjak az engedélyedre – magyarázta Nathan karját kitárva maga mellett.

 - Rendben, talán igazad lehet – bólintott beleegyezően Lucifer, mire eltátottam a szám. – Csináljátok, ígérem, hogy nem zargatlak benneteket ezzel többet, de attól még fenntartom kijelentésem az utódok nemzéséről.

 - Jó! – morogta Nathan, majd megcsóválta buksiját.

 - Akkor induljatok, és kezdjetek valamit a gyermekkel, nemsokára éhes lesz. Szerezz neki valamit, fiam, amit megehet. Meg egy cumit.

Lucifer elsétált, mire egyből Nathan felé fordultam.

 - Remélem felfogtad, amit mondtam! – Megvillant a szemem, miközben haragosan meredtem rá.

 - Szeretnék bocsánatot kérni – mondta, majd megsimította a hátam. – Lehet kicsit túlgondoltam a helyzetet.

 - Egy iszonyat nagy pöffeszkedő idióta vagy!

 - Nem, csak azt hittem, menten felrobbanok, amikor megláttam, mit csináltok.

 - Majd megbeszéljük – szóltam. – Tényleg szerezz valamit a babának, mert nagyon fog sírni.

 - Tudsz bármit a gyereknevelésről?

 - Hát... arról nem. De azt tudom, hogy kell neki pelenka, tápszer és cumi. - Hirtelen ennyi jutott eszembe.

 - Akkor visszakísérlek a szobába, és utána felmegyek.

Beleegyezően bólintottam.

***

- Csinálj már valamit! – Nathan a fülére szorított kezekkel ült mellettem az ágyon, míg a kisfiú keservesen zokogott. Valószínűleg anyukáját hiányolta.

A mellkasomhoz szorítva ringattam, de hiába, nem csillapodott felspanolt állapota.
Felsóhajtottam, majd megpróbáltam a szájába adni a cumit, de ellenkezése jeléül kiköpte.

- Hé! – simogattam meg a kis kobakját. – Ne sírj, minden rendben lesz.

De a baba csak megállás nélkül visított.

- Talán neked kéne – fordultam Nathan felé, de ő csak rázta a fejét hevesen tiltakozva. – Nehogy segíts! Akkor legalább hozd ide a cumisüveget!

- Tessék – nyújtotta felém barátságosan, de elég durván kaptam ki a kezéből.

Kezdett a helyzet teljesen kiborítani. Legkevésbé sem volt most kedvem egy nyivákoló kisfiút pátyolgatni. A saját problémáim is a földbe döngöltek, és akkor még itt volt a gyerek is a kezembe, aki fékezhetetlenül hergelte magát és ordított. Talán Lucifernek igaza volt, jelenleg tényleg nincs szükségünk erre.

- Luna, próbáld már meg megnyugtatni! – zökkentett ki Nathan, mire rásandítottam, majd bedugtam a baba szájába a cumisüveget.

Hosszan fújtam ki a levegőt, amikor elfogadta, és szopizni kezdett.

Feszülten tartottam a kis szája felé az üveget, de Jonathan csak habzsolta a tápszert, mintha napok óta nem evett volna.

- Jól van – motyogtam neki gyengéden. – Ugye milyen finom?

Nathan visszahelyezkedett mellém az ágyra, lábát kinyújtotta, kezét átkulcsolta tarkója alatt.
Egy másodperc alatt húztam fel magam ismét. Mégis miért pihengetett ott, mint aki jól végezte dolgát?

- Nagyon dühös vagyok rád! – sziszegtem neki halkan, nehogy kizökkentsem a babát az evésből.

- Én viszont nagyon hálás vagyok, amiért itt vagy még mellettem – válaszára felé fordítottam a fejem. Szeme ragyogott, ajkán mosoly húzódott.

Visszapillantottam a kezem közt fekvő Jonathanre, majd a szőnyegre, végül a plafonra. Tudtam, hogy beszélgetnünk kéne végre, mert felőrölt az állandó konfliktusunk.

- Nathan, szeretnék valamit kérdezni, és örülnék neki, ha őszintén válaszolnál rá.

- Mondjad, gyönyörűm – válaszára megforgattam tekintetem. Sosem nevezett még így, de tetszett.

- Miért vagyok még életben?

- Tessék? Ez most megint milyen kérdés?

- Beszélgettem Dailannel, mielőtt megpróbáltad halálra folytani – kezdtem bele. – Igazából ugyanezt kérdezte tőlem. Csak arra kellettem, hogy beteljesedjen a prófécia. A nagyapám az áruló, aki elkergette az ördögöt. Rég halott lennék már, ha nem lennél belém szerelmes, igaz?

Nathan nem felelt, csak összevonta szemöldökét, végül ülésbe húzta magát, majd a takarót kezdte fixírozni. Reakciója gyanús volt.

- Ezért akartál átadni igazából az angyaloknak – jelentettem ki szomorúan. – Mert már nem volt rám szükséged. Aztán máshogy alakult, miattam. De te ott lemondtál rólam, most meg mégis a szerelmed tart életben. Hogy van ez?

- Igen és nem – motyogta, majd végül a szemembe nézett. – Tényleg nem volt rád szükségem fizikailag, miután beteljesedett a prófécia, de akkorra már visszavonhatatlanul beléd szerettem. Elmentem apámhoz, és elmondtam neki, ő is azt javasolta, jobb helyen lennél Jayce mellett, így cselekedtem. Őszintén hittem benne, hogy megbocsátanak neked, ugyanakkor azt sem akartam, hogy lásd ezt, ami lett belőlem. Végül kiderült, óriásit hibáztam. Nem volt más választásom, mint idehozni téged is. Szóval... ez egy összetett dolog. Ha szigorúan vesszük, akkor igazad lehet. Tényleg azért vagy még életben, mert szeretlek.

- Rosszul esik – súgtam elszontyolodva. De legalább ezúttal nem hazudott.

- De igazából meg nem, mert azt hiszem, apám kedvel téged.

- Miből gondolod? – hunyorogtam összezavarodottan.

Jonathan közben kiitta az összes ételt az üvegből, így ledobtam az ágyra azt. Megfogtam a hónaljánál fogva, és a vállamra fektettem, hogy megbüfiztessem. Óvatosan simogattam a csepp hátát.

- Nem tudom, sosem említette, hogy problémája lenne veled, pedig neki mindenkivel van. Szerintem lát benned potenciált. Mármint legalább olyan erős vagy, mint én, ha nem erősebb.

- De ennek semmi értelme, minek lenne szüksége rám, mikor itt vagytok ketten?

- Itt vagyunk ketten, és itt van velünk az egyik legerősebb arkangyal lánya, aki ráadásul félig démon is. Ez hatalmas előny egy háborúban, főleg, hogy érzelmi kötődés van közöttünk – magyarázta.

- Értem – bólogattam, majd megfogtam a kisfiút, és leraktam magam elé az ágyra, aztán elfintorodtam. Bekakilt. Istenem! Vagyis... - Hozz pelenkát!

Nathan komótosan feltápászkodott, majd egy pelenkával a kezében érkezett vissza. Rendbe szedtem Jonathant, majd Nathan ölébe pottyantottam a szaros pelust.

- Mit csinálsz? – háborgott döbbenten.

- A te öcséd terméke, vidd innen!

- Hmm... – hümmögött, majd eltűnt egy perc erejéig, aztán visszahuppant mellém a takaróra.

- Akkor az, hogy megöltem Gabrielt, csak egy indok a mennyeknek a támadásra? – folytattam a témát, miután felöltöztettem a babát. Végre mosolygott a kisfiú, és kapálózott pici kezével.

- Szerintem igen. Amúgy is eléggé ki voltak bukva Belzebubra. Elszaporodtak a fél-ivadékok uralma alatt. Sok volt a démontámadás.

- És akkor ránk miért nem támadtak egyszer sem?

- Ne viccelj már! Te vagy Belzebub unokája. Egy brutál erős hibrid, esélyük sem lett volna ezeknek ellened.

- Oldalamon a sátán fiával, tyűha!

- Bizony – vigyorodott el. – Csak ezt nem tudták.

- Szóval így is, úgy is háború lenne, még akkor is, ha én átadnám magam Gabrielért cserébe?

- Valószínűleg – felelt kimérten. – Bökte a csőrüket Belzebub és a káosz, amit okozott. Aztán most megtudták, hogy Lucifer visszatért. Biztos, hogy nem örülnek – mesélte. – Ráadásul nincsenek erejük teljében. Jayce erős, de a szíve hozzád húz.

- Az én szívem pedig hozzád – böktem ki, majd megcirógattam a kisfiú arcát, aztán visszavettem a karomba, és ringatni kezdtem, hátha elalszik.

- Az enyém pedig határozottan a tiéd.

- Nem örülniük kéne, hogy véget ért Belzebub hercehurca? – vetettem fel.

- De, végül is igaz. Viszont tartanak eléggé apámtól, ezért nincs ínyükre, hogy életben vagy, ráadásul a pokol oldalán.

- Tehát akkor azért hasznos is lehetek, ha jól értem – sóhajtottam, majd lepillantottam Jonathanre, de a baba csak vigyorgott, és nagy szemekkel kémlelte az arcom.

- Igen, határozottan.

- De ez is csak azért van, mert elintézted, hogy beléd szeressek – motyogtam magam elé.

- Én? – lepődött meg. – Én semmit sem erőszakoltam rád ezzel kapcsolatban. Ezt nem kenheted rám!

- Azért volt közöd hozzá – hunyorogtam. – Túlságosan kedves voltál velem.

- De hát... - háborodott fel egyből. – Igazából elég bunkó voltam veled szerintem.

- Mégis mikor? – kerekedett el a szemem.

- Például amíg Los Angeles mellett vesztegetünk két hétig. Nem voltam valami nyitott szerintem.

- Elég rossz kedvűnek tűntél – mondtam halkan, majd ringatni kezdtem a babát.

- Persze – vágta rá. – Nem éppen úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Már az is elég nagy kudarc volt, hogy Jayce-t elvitte Gabriel, nyilván nem így akartam, de nem tudtam mit tenni – magyarázta. – Az volt az első pofára esés szerintem. Aztán jött apád – sóhajtott fel. – De legalább te átváltoztál, ami egy jó dolog volt, mert legalább attól a naptól kezdve képes voltál megvédeni magad nélkülem is. Apád is jól összekuszált mindent, úgyhogy nem hagytál nekem sok választást. Nem egy erdő közepén szerettem volna megbeszélni veled, hogy szerelmes vagyok beléd, de hát ez van. Így alakult. Ez is zavart, aztán a barátod is felidegesített, de nagyon. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy megérdemli-e az életét – csóválta meg a kobakját. – Utána meg végig ezen az egészen agyaltam, de sosem jutottam semmire. Nem tudtam, mi lesz, és utálom a kiszámíthatatlanságot. Azt sem tudtam, mi lesz a próféciával, és mikor következik be. Egy kicsit féltem is ettől, nem kellemes dolog a halál, de... valamit valamiért – emelte rám kék szemét.

- Megérte? – kérdeztem őt kémlelve.

- Igen, de csak abban az esetben, ha te is mellettem vagy. Egyébként nem.

- Jól van – mormoltam, majd megsimogattam Jonathan fejét. Csak vigyorgott rám szüntelenül, nem úgy nézett ki, mint aki aludni akarna.

Ezután csendben maradtunk legalább tíz perc erejéig, de Jonathan erőfeszítéseink ellenére sem akart elszenderedni. Úgyhogy mást kellett megpróbálnunk. Volt is az agyamban egy B terv.

- Nathan! – szóltam, mire rám emelte gyémántkék szemét. – Feküdj le a hátadra!

- Minek?

- Csak csináld! – utasítottam, mire megrázta a buksiját, majd engedelmeskedett.

Gyengéden lefektettem a mellkasára a kisfiút pont úgy, hogy a baba fejét pontosan a szíve fölé helyeztem, majd egyik kezét rátettem Jonathan fenekére, míg a másikat a hátára.

- Ezt miért nem te csinálod? – kérdezte.

- Lehet nem látszik, bár szerintem igen, de nekem útban vannak a melleim, Nathaniel – kijelentésemre elvigyorodott, mire hozzátettem. – A szívverés megnyugtatja, ezt hallgatta az anyja testében is.

- Milyen kellemes illata van – mondta, majd egy lágy puszit nyomott a kisfiú kutacsára. – Olyan fura.

- Sosem láttál még kisbabát? – fintorogtam, de a lelkem szárnyalt, ahogy ott feküdt a babával kezei között. Nagyon aranyos látvány volt.

- Dehogynem! De sosem volt hozzám ilyen közel egy ekkora gyerek. Egész jó érzés, olyan kis pici és törékeny.

- Jaj! Ne is beszélj ilyeneket! Még a végén betör apád, és kiüríti az egész szobát, minket meg cellába vet – figyelmeztettem egy apró mosollyal ajkamon. Nyilván nem tenne ilyet. Ugye?

- Nincs most itthon – jelentette ki.

- Aha... - mormogtam. – Legutóbb is ezt mondtad!

Nathan felkuncogott, majd megigazította magán Jonathant, és elkezdte simogatni a hátát.

Amíg altatni próbálta, összeszedtem a széthagyott cumisüveget és pelenkákat, majd ledobtam a kád jobb oldalán helyezkedő antik asztalra őket. Ezután visszamentem Nathan mellé, és nekidőltem az ágy támlájának.

Nem igazán beszéltünk vagy egy órán át. Úgy láttam, hogy Jonathan végre elaludt nagyjából fél óra alatt, így egy kicsit megnyugodtam. Féltem előtte, hogy az anyja hiánya miatt nem tud majd egyáltalán.

- Miről álmodik? – érdeklődtem lehalkított hangon. – Megnézed?

- Miért nem nézed meg te? – súgta Nathan. – Megtaníthatom hogy kell.

- Jól van – mondtam, majd felé fordultam teljes testtel. – Mit csináljak?

- Először is ki kell nyisd a szemed. Mármint nem azt, ami most van nyitva, hanem ezt. – Íriszei éjfeketébe borultak. – Aztán egyszerűen csak nézz bele a fejébe. De ne csinálj semmit, még a végén felriasztod, vagy rosszat álmodik miattad.

- Oké – motyogtam.

Vettem egy mély lélegzetet, majd hagytam, hogy szemem feketévé váljon, aztán ránéztem a babára, de nem igazán történt semmi.

- Ne a haját bámuld – dorgált suttogva. – Láss mélyebbre!

Egy darabig értetlenül pislogtam, aztán egyszer csak megérkeztem.

Olyan volt az élmény, mintha egy sötét szobában álltam volna egyedül, amiben egy ablakon keresztül szemléltem épp mi történt odakint.

Furcsa zajok voltak, ezért közelebb léptem az ablakhoz. Mary lobogó, barna haját pillantottam meg Jonathan szemén keresztül. Szinte éreztem az édesanyja illatát, ahogy a baba a kezébe simult. Valamit gügyögött, Mary meg csak mosolygott és mosolygott szeretettel teli barna tekintetével.

Pislogtam kettőt, majd visszatértem a valóságba.

- Na milyen volt? - tudakolta Nathan, miközben óvatosan benyúlt a kisfiú alá, és letette az ágyra maga mellé.

- Nagyon valóságos – súgtam csodálkozva. Még mindig itt voltak az agyamba Jonathan emlékei. – Ezek emlékek, vagy erről álmodott konkrétan?

- Nehéz meghatározni. Ez is, az is. Végül is benne vagy a tudatalattijában ilyenkor, szóval bármelyik lehet.

- És hogy tudod ezt befolyásolni? – kíváncsiskodtam tovább. – Amikor a fejemben voltál te sem úgy néztél ki, mint most, csak a szemed.

- Annak adod ki magad, akinek akarod. Te vagy a démon, lényegében megkísérted.

- Ó, szóval még meg is kísértettél! – állapítottam meg.

- Igen, de amikor én jelentem meg előtted, akkor nem az volt a célom, hogy megrémisszelek, csak azt akartam, hogy elmenj, még mielőtt baj lesz.

- Pedig halálra rémisztettél – jelentettem ki összehúzott szemöldökkel. – Fel is keltem, aztán meghallottam anyámat Belzebubbal tanácskozni.

- Komolyan? – döbbenet csillant csoda kék szemében. – Ezt nem hiszem el! – kapott a buksijához. – Ez azután volt? Említettétek, de hát...

- Igen! – suttogtam lágyan.

Nathan átmászott a babán, majd kitolt az ágy szélére, hogy elférjünk. Átkarolta a vállam, és közelebb húzott magához. Hagytam, hiányzott már közelsége.

- Sajnálom – mondtam halkan.

- Mégis mit? – összezavarodottan pillantott rám.

- Elég csúnya dolgokat vágtam a fejedhez a délután – mormogtam, majd orromat nekinyomtam mellkasának, mire megsimogatta az arcom.

- Elképesztő, hogy te kérsz bocsánatot, mikor én okoztam neked sorozatos traumát – suttogott a hajamba. – Én sajnálom, az egészet, az estit is. Megérdemeltem minden szavad. Azt se bántam volna, ha jól elversz, mint múltkor .– Elvigyorodtam, ahogy felhozta legutóbbi kitörésem.

- Eltörtem az orrod – emlékeztettem. – Mégsem csináltál semmit. Miért nem védekeztél?

- Sosem fogok veled szemben erőszakosan fellépni, semmilyen formában.

- Pedig ma eléggé a határán voltál.

- Aztán már megint odacsaptál – lehelt egy puszit a fejem búbjára. – Rendesen lekiabáltad a fejem, azt hittem, minimum elmetszed a torkom, vagy valami.

- Nagyon felhúztál – feleltem. – A fiú ugyanazon ment keresztül, mint te. Csak neki megölték az édesanyját, mikor elhozták ide. Nagyon megsajnáltam, amikor azt mondta, hogy a szeretet gyengeség. Vajon szerette valaha valaki a halott anyján kívül?

- Valószínűleg nem – jött a helyeslő válasz, majd hozzátette. – Azt mondta rád, hogy gyönyörű vagy.

- És ez baj? – érdeklődtem.

- Igen, mert tényleg az vagy.

- Nem értem.

- Még a végén egyszer megtetszik aki szembejön, és akkor inkább őt választod.

- Ettől tartasz? – nevettem fel halkan. – De hisz nekem te kellesz. A hülye, idegesítő modoroddal és a felséges kék szemeiddel együtt.

Nathan végighúzta ujját az arcomon, majd megemelte államat, hogy ajkát az enyémre tapassza. Tenyeremmel végigsimítottam barna haján, majd elhúzódtam tőle.

- Gyere ide – megpaskoltam a hasam, jelezvén, feküdjön oda.

Nem habozott, rögtön odasimult hozzám. Kezemmel a homlokát simogattam, és csak néztem őt, ahogy ott pihent rajtam teljes nyugalommal.

Igazából fogalmam sem volt mennyi idő telhetett el, de egyszer csak feltűnt, hogy elaludt. A kisfiúra lestem, de ő is békésen szuszogott mellettem.

Elég gonosz dolog fogalmazódott meg bennem, majd hagytam, hogy íriszem feketévé váljon. Erősen koncentráltam, őrülten bele akartam jutni az agyába. Tudni akartam, mit találhatok benne.

Ugyanabba a sötét helyiségbe kerültem, mint a kisbaba fejében, minden ugyanaz volt, viszont az ablak mögött nem mosolygott jámboran senki.

Egy cellában voltam. Nathan a sarokban kuporgott összegörnyedve. Olyan volt, mint egy ártatlan gyermek. Teste remegett, arcát eltakarta. Egyből elkapott a méreg. Nem akartam így látni a szerelmemet. Aztán hirtelen, mintha átkerültem volna egy másik dimenzióba.

Egy virágokkal teli kertben álltunk, Nathan szemben állt velem, oldalra döntött kobakkal. Úgy tűnt, hogy nem ismert rám. Elégedetten pislogtam, amikor megláttam, hogy teljes testemet egy csuklya fedte. Tökéletes.

Vártam egy pillanatot, majd elé léptem. Lassan álltam lábujjhegyre, majd füléhez hajoltam. Dermedten állt előttem.

- Menekülj, Nathaniel! – súgtam, majd hirtelen minden köddé vált.

Nathan az ággyal szemben állt már, engem nézett iszonyat mérges tekintettel, Jonathan pedig ordított, mint akit ölnek.

Felsóhajtottam, mert úgy éreztem, hogy nem volt túl jó ötlet, de belül mégis rázott a nevetés. Mókásnak tartottam eljátszani vele ugyanazt, amit ő is tett velem.

- Eleanor! – dörmögte szemöldökét ráncolva. – Mit csináltál?

- Csak segíteni akartam – kezdtem rá nagy vigyorral a számon. – Azt akartam, hogy elmenj, mielőtt baj lenne! – vihogtam, mint egy tökkelütött, miközben a baba felé nyúltam, hogy magamhoz húzzam.

- Kifigurázol, értem – mondta, majd megrázta fejét, hogy kitisztuljon. – Ez nagyon szar volt!

- Tényleg? – kiáltottam rá vidáman. – Nem is értem!

Magamhoz vontam a kisfiút, majd vállamra fektettem, és elkezdtem simogatni pici hátát.

- Egy igazi démoni nő vagy te! – mászott oda mellém, majd gyerekestül belehúzott az ölébe. – Ezért szeretlek ennyire. Mindig meglepsz!

A hátam a mellkasának döntöttem, majd a karomba vettem Jonathant, és ringatni kezdtem.

- Shh.. – nyugtattam kedvesen. – Sajnálom, picur! Ez az én hibám volt. Aludj szépen tovább.

- Lehet éhes – vetette fel Nathan. – Azaz igazság, hogy én is tudnék már enni valamit. Na, várjál csak! – Ezzel felugrott mögülem, villantott felém egy önelégült mosolyt, majd a földre csapva eltűnt. Buksim csóválva ringattam tovább a babát, aki szép lassan kezdett elcsendesedni, viszont nem úgy tűnt, mint aki nagyon aludni akarna. Csak vigyorgott rám, és kapálózott pici kezével.

Nathan nagyjából húsz percen belül tért vissza, majd kaján vigyorral ledobott az ágyra egy zacskót.

- Elmentél a McDonald's-ba? – csattantam fel azonnal, amikor megláttam, mi állt a zacsin.

- A sajtburger a föld egyik legjobb dolga! – vágta rá, majd lehuppant elém, és kiborította a zacskó tartalmát. Vagy tíz darab szendvics hullott a takaróra. – Egyél! – biztatott, majd beleharapott az egyikbe. – Amúgy is fel kéne szedj néhány kilót.

- Kösz! – morogtam, miközben leültettem magam elé Jonathant. A kisfiú vidáman kapálózott, majd vehemensen az egyik sajtburger felé kezdett mászni.

Pici kezével megpaskolta azt, majd csodálkozva vizslatta, mintha valami igazán különleges dolog lenne. Hangosan kezdett gügyögni neki, és bökdösni pici mutatóujjával. Elbűvölő látvány volt.

- Egyél már! – noszogatott tovább Nathan. – Finom!

- Ki jár éjszaka gyorsétterembe amúgy? – motyogtam, miközben elvettem egy szendvicset.

- Aki éhes!

- Igazából nem is vagyok éhes – mondtam, ahogy beleharaptam a szendvicsbe. Tényleg elég jó volt. Szerettem a sajtburgert.

- Lá... – kezdett volna bele, de hirtelen eltűnt előlem.

Egyből utána kaptam tekintetem. Épp, hogy megfogta az ágyról háttal leborulni készülő kisbabát. Jonathan csak vihogott megállás nélkül. Fél kézzel emelte fel a babát, majd leült törökülésbe velem szemben, és az ölébe helyezte. – Maradj itt szépen, jó? Apu nagyon mérges lesz, ha betörik a kis fejed. Érted, Jonathan?

- Nagyon fura, hogy mindhármótoknak hasonló a neve – hoztam fel elmélkedve.

- Ne nekem mondd! Én sem értem, mi ez a fétis – felkuncogtam szóhasználatára, majd megettem az utolsó falatot a szendvicsből.

- Egyél még! – utasított, miközben próbálta visszafogni az ölében izgő-mozgó szabadulóművészt.

- Nem kell annyit enni – feleltem. – Még a végén elhízok, és nem bírnak majd el a szárnyaim.

- Hány kiló vagy, harmincöt? – forgatta szemét, majd hagyta, hogy a baba kimásszon öléből.

- Nem illik ilyet kérdezni egy nőtől – dorgáltam mosolyogva, végül vállat rántottam. – Legutoljára ötven körül lehettem.

- Vasággyal?

- Nathan! – pirítottam rá. – Nem, nem azzal!

A baba már megint meglódult az ágy széle felé, ezért hónaljánál fogva megfogtam, és egyszerűen letettem a földre. Hadd menjen!

- Arra gondoltam, hogy holnap kiviszlek.

- Hova?

- Innen – mutatott körbe a szobában. – Elvisszük Natalie-t a kutyákhoz.

- Gondolom nem aranyos, kis tacskókról beszélgetünk – motyogtam, majd hozzáfogtam még egy hamburgerhez, közben fél szemmel figyeltem, ahogy Jonathan szedi a kis lábait a kádhoz, majd felhúzza magát az oldalán.

- Nem – rázta buksiját. – De aranyosak.

- Alig várom! - jelentettem ki, majd letettem a szendvicset nagyjából a felénél, és felsóhajtottam. – Nekem ennyi elég is volt. Amúgy is kora délután óta hánynom kell.

- Mitől? – húzta össze barna szemöldökét.

- Attól a szartól, amit belém erőszakoltatok.

- Ó... – sütötte le pillantását. – Sajnálom. Ez is az én hibám.

- Jonathan! – kiáltottam, majd meglódultam a bébi felé, aki épp az asztal lábánál kezdett felhúzódzkodni. – Nem szabad, rád zuhan minden!

Felemeltem a gyereket, majd felvettem, és visszaültettem az ágyra az ölembe, átkaroltam a hasánál, hogy ne tudjon tovább menekülni.

- Azért már jobban vagy? – tudakolta Nathan aggódó hangon.

- Maradjunk annyiban, hogy életben – feleltem nagyot sóhajtva, majd hagytam, hogy Jonathan megpaskolja a tenyerem. – Mondjuk, jobban lennék, ha anyám nem cselekedett volna meggondolatlanul.

- Nem gondoltam, hogy eljut Mary-hez – motyogta, miközben magába tömte az utolsó sajtburgert is. Megevett nyolcat együltő helyében. Drámai.

- Szerintem ez azért van, mert hagytam elmenni Belzebubot. Ha akkor megölöm, akkor Jonathannek most is lenne anyukája – sóhajtottam bánatosan. Borzalmas mód sajnáltam az ölemben vidáman kacagó kisbabát. – Megérdemlem, hogy én szedjem ki a szarból.

- Azt gondolod, hogy elmehetett hozzá? – Nathan érdeklődve döntötte oldalra kobakját.

- Hova máshova ment volna, ha nem anyámhoz? – húztam oldalra a szám.

- Lehet van benne valami – morogta, majd mögém mászott, és hátulról átkarolt. – De ez legkevésbé sem a te hibád – folytatta, miközben gyengéden megsimogatta a karom bíztatásul. – Én dühítettem fel anyádat, el is mondta, hogy Belzebub kitaszította, amiért nem adott át téged aznap neki. Lényegében rajtam próbált meg bosszút állni Mary-n keresztül.

- Ezért holnap ő is meghal – leheltem elkeseredetten. – Félek. Nem akarok egyedül maradni.

- Nem kell meghaljon – válaszolt Nathan, majd még közelebb húzott mellkasához. – Ne félj, bármi történjék is holnap, én mindig itt leszek neked.

- De az nem ugyanaz! – vágtam rá habozás nélkül, majd felemeltem a babát, és szembe fordultam Nathannel, hogy a szemébe nézhessek. Jonathan odamászott Nathan elé, majd karjába kapaszkodva felhúzta magát, és rámosolygott. – Emma az anyám. Az édesanyám. Nem ő nevelt fel, de attól még szeretem őt. Nem kívánom végignézni, ahogy kivégzik, még akkor sem, ha borzalmas dolgokat művelt – csóváltam a fejem reményvesztetten. – Ő az egyetlen olyan családtagom, aki idetartozik. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz Jayce-szel, ha esetleg...

- Luna – szólt Nathan lágyan. – Kérlek, nyugodj meg!

- Hogy nyugodhatnék meg, mikor tisztában vagyok vele, hogy anyám egy könyörtelen gyilkos? Lehet tőle örököltem én is ezt a... - Megakadtam a mondat közepén, mert amit mondani akartam még engem is megdöbbentett.

- Mit?

- Hát... - hebegtem zavartan, mert annyira megráztak saját gondolataim. – Ezt a természetet. Nem igazán érzek bűntudatot Gabriel halála miatt – vallottam be vonakodva. - Mármint ott van a fejemben, és állandóan hallom, ahogy azt mantrázza az idegesítő hangján nekem, hogy "gyilkos gyermek", az én keresztem, én cipelem, de nem bánom. Azt hiszem, újra megtenném, és ez megrémiszt. Még annak ellenére is, hogy véletlenül öltem meg.

Nathan egy pillanatig nem felelt, az arcom kémlelte elgondolkodva. Nem lepődtem meg, hogy nem tudott mit mondani erre. Tudtam, hogy valami nincs rendben velem.

- Érdekes, hogy így érzel – válaszolt semlegesen, majd leültette maga elé Jonathant. – De Belzebubot mégsem akartad megölni.

- Mert nem szeretnék egy könyörtelen gyilkos lenni – mondtam lebiggyesztett szájjal. – Belzebub halált érdemelt, és szívem szerint megöltem volna.

- Remélem, nem azt akarod ezzel mondani, hogy örömmel tölt el a gyilkolás.

- Dehogyis! – vágtam rá azonnal döbbenten. Félreértette mondandóm. – Épp az ellenkezője, nem akarom megtenni, és bűntudatot kéne érezzek Gabriel miatt, de semmi. Nem bánom, hogy meghalt.

- Szerintem ez nem igaz – mosolyodott el, majd megsimogatta a kisbaba apró kezét. – Azt mondod, hogy a fejedben hallod a hangját? Te csak azt hiszed, hogy nem érzel bűntudatot. Pont, hogy az játszik veled. A bűntudat szólal meg benned keserűen, amikor eszedbe jut, mit tettél. Nem bánod, mert egy felfuvalkodott, idegesítő angyal volt, de attól még egy életét oltottál ki, és ezért hallod őt, zavar ez téged, hidd el.

- Nem tudom... - súgtam, mert mondandója ismét logikusan csengett.

- Én is érzek hasonlót – vallotta be. – Nem igazán tudok mit kezdeni Lilith halálával. Mármint eléggé... durva voltam. De amikor az a kontrollálhatatlan erő felgyülemlett bennem, akkor nem érdekelt egy percre sem, hogy ki ő igazából. Csak a bosszú lebegett a szemem előtt. Azóta azt hiszem, már másképp csinálnám. Talán életben hagynám.

- Szóval neked bűntudatod van, amiért letépted anyád fejét? – kérdeztem csodálkozva. Akkor annyira magabiztosnak és kegyetlennek tűnt. Nem gondoltam volna, hogy vannak ellenérzései ezzel kapcsolatosan.

- Persze, hogy van – felelt. – Sosem öltem meg senkit, nem tudtam, mi a következménye.

Jonathan visszahuppant az ágyra, mire ajka sírásra görbült. Magamhoz vontam, hogy megvigasztaljam, gyengéden ringattam a karomban.

- Akkor nem undorodtál meg tőlem, amiért ilyeneket beszéltem? – vetettem fel szomorúan, mert én egyáltalán nem voltam rendben saját magammal.

- Őszintén? – sóhajtott, majd összevonta szemöldökét. – Az sem érdekelne, ha jókedvedben öldökölnél.

- Ez azért durva! – vágtam rá feszülten.

- Nekem mondod? Azt sem tudom, mit kezdjek ezzel a sok érzéssel, ami bennem van irányodba. Megbolondítasz teljesen! – kijelentésére felnevettem. – Ne nevess, mert igaz!

- Elhiszem – mosolyogtam immáron vidámabban, majd visszabújtam szerető ölelésébe, és úgy ringattam tovább Jonathant.

A baba fél órán belül elszenderedett, ezért leraktam az ágy bal oldalára, és egy takaróval eltorlaszoltam az ágy szélét, hogy még véletlenül se tudjon lezuhanni.

Végül leültem, és a háttámlának dőltem. Nathan átkarolta a vállam, és hagyta, hogy a  nekidöntsem elnehezedett kobakom.

- Luna – szólított suttogva. – Beszéljünk erről az egészről egy kicsit – hozta fel, majd megfogta a kezem, és megsimította. – Szeretném, ha elmondanád, hogy egy tízes skálán mennyire utálsz éppen azért, amit tettem.

- Legyen mondjuk hét – feleltem mosolyogva. Nem utáltam egyáltalán, pedig bőven kijárt volna neki, hogy szóba se álljak vele. Mégis másra sem vágyam, csak arra, hogy mellette lehessek.

Biztos voltam benne, hogy őrült vagyok, de nem zavart. Adtam neki még egy esélyt, és egyelőre úgy tűnt, hogy komolyan vette. Leszámítva persze a kora délutáni összezördülésünket.

- Az elég sok – jegyezte meg csöndesen. – Nem lehetne inkább mondjuk öt?

Felkuncogtam, majd megemeltem buksim, hogy belenézhessek kék szemébe.

- Tudod mi idegesít a legjobban? – kérdeztem végig arcát kémlelve. – Az, hogy nem értem, hogy miért hazudtál nekem. Én úgy gondolom, hogy ha az elején sírva is fakadtam volna, azért egy idő után megbarátkoztam volna a helyzettel. Semmi értelme nem volt ennek, hiszen egy idő után úgy is kiderült volna.

- Nem, ha Jayce-szel mész.

- Ha vele mentem volna, már halott lennék – ellenkeztem.

- Akkor azt mondom, ha valamilyen úton módon az angyalokhoz kerülsz. Akkor nem kellett volna sosem megtudnod... ezt – mutatott magára.

- Szerintem te sosem akartad, hogy odakerüljek igazán, különben nem lettél volna velem olyan, amilyen. Miután elmondtad az érzéseid már teljesen mindegy volt, nem? Sőt, már előtte is, amikor apám ellen fordultam érted.

- Miért nem hagytad, hogy megöljön? – érdeklődött.

- Úgy gondoltam, hogy nem érdemelsz halált, azok után, amit értem tettél. Hálás voltam, amiért megvédtél anyámtól. Meg amúgy is jöttem neked eggyel, nem?

- Nem! – vágta rá. – Én nem vártam semmit, nem azért nem hagytam, hogy lehozzon ide, hogy utána az adósom légy. Egyszerűen csak nem akartam, hogy idekerülj, közéjük. Te ennél sokkal jobbat érdemelnél.

- De neked is az lett volna a jó, nem? – értetlenkedtem.

- Igen – rántott vállat. – Elhiszed, hogy mennyire nem érdekelt, amikor rád néztem, és azt láttam, hogy halálra vagy rémülve? Azt szerettem volna, hogy megnyugodj, és biztonságban légy.

- Nem vagy túl jó ebben.

- Miben? – ráncolta szemöldökét.

- A gonosz démonkodásban, vagy nem tudom – nevettem szolidan. – Nem így képzelném el a sátán fiát, sajnálom.

- Most sértegetsz? – puszilta meg a kézfejem. – Apámat így képzelted el?

- Nem – csóváltam meg a fejem. – Azt hittem, sokkal... gonoszabb.

- Szerintem már átesett a kapuzárási pánikon – vigyorgott rám. – Olyan kiegyensúlyozottnak tűnik, mióta visszakapta a poklát. Elégedettnek.

- Rólad viszont nagyon nehéz elhinni, hogy a gyereke vagy.

- Nem értem, hogy miért mondod ezt. Mit kéne csináljak? Embereket élve felgyújtani, vagy megnyúzni? Mit várnál Lucifer fiától? Kérlek mondd el, hadd változzak.

- Ne változz – ellenkeztem egyből. – Vagyis csak abban, hogy ne hazudj többet.

- Megígértem. Be szoktam tartani, amit megígérek. Szeretnék élni az esélyemmel – kunkorodott felfelé ajka. – Olyan őszinte leszek, hogy azért fogsz könyörögni, hogy inkább hazudjak.

- Kétlem – morogtam egyből. – Hazudozó.

- Akkor nincsenek ellenérzéseid ezzel kapcsolatban?

- A hazugságaiddal? De, csak azok vannak! – feleltem szigorúan. A szemöldököm is egyből összerándult mérgemben.

- Nem, azt tudom. Azzal kapcsolatban, aki vagyok. Nem zavar?

- Ha azt mondom, hogy zavar, akkor mit csinálsz? – tudakoltam. Kíváncsi voltam, mit felel.

- Először elszomorodom, utána meg megpróbálom bebizonyítani neked, hogy nincsen semmi rossz ebben.

- Nincsen? – kértem számon.

- Én azt hiszem, nincsen. Szerintem alapesetben jó fej vagyok – mentegette magát. – Amíg az elmúlt évben az emberek között jártam sem voltam gonosz senkivel. Jayce megmondhatja, hogy mennyire nem. Olyan voltam, mint a ma született bárány. Jámbor és kedves.

Kitört belőlem a kacagás, alig bírtam elcsitítani magam, hogy Jonathan ne ébredjen fel miattam megint.

- Miért nevetsz ki? – folytatta. – Tényleg nem bántottam soha senkit ezelőtt a dolog előtt. Egy pókot sem csaptam le. Tavaly segítettem egy lánynak, hogy ne bukjon meg matekból.

- Nathan, nem zavar egyébként – szögeztem le. – Nem hiszem, hogy számítana, hogy kinek ki az apja vagy anyja. Nem tehetsz róla, hogy ide születtél, nem?

- Mennyivel egyszerűbb lenne egy senkinek lenni – sóhajtotta. – Akkor örülök. Egy kicsit megnyugodtam, hogy akkor legalább ezen nem kell tovább rágnom magam. Van bármi, ami zavar a hazudozáson kívül?

- Nincs – feleltem egyszerűen. Igaz volt.

- Biztos? – simogatta meg az arcom.

- De van – jutott eszembe hirtelen a Dailanes szituáció. – Szeretném, ha nem lennél féltékeny.

- Nem fog menni – válaszolta habozás nélkül. – Mindig az leszek, ha azt látom, hogy valaki körülötted ólálkodik.

- Ennek nem örülök – morcoskodtam. – Akkor mi lenne, ha mondjuk magadba folytanád?

- Eleanor, ezt nem lehet. Sosem voltál még féltékeny? – pislogott rám nagyokat.

- Voltam – kúszott ajkamra egy apró mosoly, ahogy eszembe jutott az Evelynes jelenet. Azon tűnődtem, hogy milyen módon rángatnám a pokolba a lányt, amikor megölelte Nathant.

- És? Mi történt?

- Viselkedtem? – kérdeztem vissza. – Nem akartam megölni, legalábbis nem mondtam neki, nem fojtogattam és nem kiabáltam vele.

- Kivel?

- Titok! – Nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy megtudja Evelynről beszélgettünk.

- Kár – mormolta. – Szeretném tudni – húzta végig ujját orcámon. – Nem osztanád meg velem mégis? Cserébe én is mondok egy titkot – húzódott ajka mosolyra.

- Alkudozni akarsz velem? – vigyorogtam. Tetszett, ahogy próbálkozott.

- Ha lehet – nézett rám azzal a csodálatos kék szemével. Nem bírtam neki többé ellenállni.

- Lehet – forgattam meg zöld tekintetem. – De előbb mondd te a titkot!

- Ez nem fer – elégedetlenkedett, de végül belement. – Rendben, ahogy szeretnéd – vett egy mély levegőt, majd összevonta szemöldökét. – Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy szeretlek? Mármint először – bólintottam, mire elkapta pillantását, és egy mély sóhaj kíséretében a padlót kezdte kémlelni. – Életemben először mondtam ezt valakinek.

- Mi? – csodálkoztam.

- Tényleg, előtte még soha, senkinek.

- Apádnak se? – Nathan rám sandított.

- Nem, neki főleg nem. Szerintem ki is borult volna.

- De hát azt mondtad, hogy megtanított szeretni.

- Igen, de az nem azt jelenti, hogy két percenként ismételgette nekem, hogy mennyire szeret. Szerintem sosem mondta nekem, de ez nem baj. Inkább éreztette, míg kicsi voltam. Bár mindig határozott volt és drámai, de attól még jó apa.

- Hát ez durva – pislogtam nagyokat magam elé. – Elég különleges lehetek.

- Az vagy – nyomott egy kellemes puszit az arcomra. – Számomra nagyon.

- Na és Evelyn? Neki sem mondtad sosem?

- Luna – nevetett fel. – Nem!

- És ő neked?

- Ő igen.

- Nem volt neki fura, hogy nem mondod neki? – ráncoltam homlokom.

Nem teljesen értettem. Még Aaron is többször mondta nekem, míg együtt voltunk. Én is neki, pedig nem volt ennyire elsöprő, mint amit Nathaniel iránt éreztem. Aaront akkoriban kedveltem, de már tudom, hogy messze állt a szerelemtől.

Akkor jöttem rá erre, amikor egy hétig bezárkóztam a motelbe, és csak agyaltam az érzéseimen. Aaron után sosem vágyakoztam ennyire. Az is jó volt, ha ott volt, de elvoltam nélküle. Nathan pedig megbántott, hazudott nekem, és mégis akartam őt. Döbbenetes érzés volt ennyire szeretni valakit.

- Egyszer megemlítette, azt hiszem. Meg is haragudott rám emiatt. Elég mérges volt, de ha egyszer nem azt éreztem?

- Milyen jó, hogy legalább neki nem hazudtál – hoztam fel ismét, mire kiszakadt belőle egy nagy sóhaj.

- Akkor most te jössz – váltott vissza előző témánkra. Nem csodálkoztam, hogy már nem tudott mit mondani vádló kijelentéseimre.

- Nehéz kitalálni – pillantottam rá futólag. – Evelynre, amikor odament hozzád az iskolában, és ölelgetni kezdett. Nem tetszett.

- Nem látszott rajtad – jelentette ki meglepetten.

- Persze, hogy nem. Éppen azon örlődtem, hogy egyáltalán megérdemled-e az angyalos kísérlet után, hogy elmondjam neked, én is szeretlek – adtam tudtára, majd ránéztem az arcára. Szomorúság sugárzott róla.

- Nagyon sajnálom – simogatta meg ismét az arcom. – Kérlek, bocsáss meg nekem amiért ennyire buta voltam. Én csak jót akartam. Azt hittem, boldog lehetsz velük. Mégiscsak Jayce és Michael a családod... azt gondoltam, hogy velük akarsz lenni.

- Szeretem őket – feleltem kimérten. – Viszont végig úgy éreztem, hogy nem választhatom őket helyetted. Nem tudom megmagyarázni...

- Nem is kell, már amúgy is mindegy, mert itt vagy velem. Csak ez számít. Köszönöm neked, hogy engem választottál a családod felett. Te vagy a legcsodálatosabb nő az egész világon, Eleanor. Nem tudom elégszer megköszönni, amiért még mindig itt vagy mellettem.

- Szeretlek – szakadt ki belőlem, mire elmosolyodott, majd megfogta állam alját, és odahúzott magához. Amint ajkaink összeértek, a szívem kihagyott egy ütemet, majd heves vágtába kezdett. Sosem éreztem még ilyet. Én is odasimítottam tenyerem az ő arcára, és csak húztam magamhoz közelebb, hogy sose érjen véget ez a pillanat.

- Én is szeretlek, gyönyörűm – lehelte, majd visszatapasztotta száját enyémre.

Amikor elhúzódott nekidőlt az ágy támlájának, majd vett pár nagy levegőt, mielőtt ismét rám nézett. Felvillanyozott a tudat, hogy én is hasonló hatással voltam rá, mint ő énrám.

- Mesélsz nekem Evelynről? – kértem tőle halkan, miközben visszahajtottam fejem a vállára.

- Mire vagy kíváncsi?

- Az egészre – Nathan halkan felnevetett.

- Én elmondom, ha ezt szeretnéd... de nem fog tetszeni szerintem.

- Nem baj, én is elég sokat meséltem neked Aaronról már. Én is szeretnék tudni Evelynről.

- Pedig mondtam már, hogy jelentéktelen volt.

- Nem baj – vágtam rá. – Érdekel!

- Oké – ragadta meg a kezem ismét, majd futólag Jonathanre pillantott, majd maga elé meredve beszélni kezdett. – A suliban találkoztunk, miután odaküldtek, hogy kerüljek Jayce mellé. Ez októberben történt, azt hiszem huszadikán. Akkor mentem először abba a förtelmes iskolába – fintorgott. – Borzalmas volt. Annyira sok új inger ért, hogy azt sem tudtam, mit kezdjek vele, miután hat évig itt voltam. Mindegy is, a negyedik napon jött Evelyn, és elég rámenős volt. Szerette volna, hogy elmenjek vele sütit enni, meg mit tudom én. Először konkrétan kinevettem. Nem az volt a dolgom, hogy random emberlányokkal sütit egyek, így figyelmen kívül hagytam. De Evelyn nem állt le. Folyamatosan jött, beszélt hozzám, és erőszakosan velem töltötte az összes szünetet. Alig lehetett lerázni. Végül november végén kinyögte, hogy szerelmes belém, és szeretné, ha megpróbálnánk. Jayce szerint remek lehetőség volt, úgyhogy december közepén mondtam neki, hogy akkor próbáljuk meg. Talán tizenhatodika lehetett? Nem tudom. Az egész olyan fura volt, mert állandóan a napjáról beszélt, az anyjáról és bátyjáról – csóválta meg a kobakját. - Ölelgetett és folyton csókolózni akart. Minden egyes délután vele kellett lennem, és helyszínelős sorozatot néznem. Hogy én mennyire gyűlölöm a helyszínelős sorozatokat! – sóhajtotta gondterhelten, majd folytatta. - Ő meg csak odabújt hozzám, és...

- És várta, hogy megdugd – szóltam közbe kuncogva.

- Lehet – felelte.

- Biztos – világosítottam fel. – Szerinted csak a pasik akarnak szexelni? A csaj lényegében elmondta szavak nélkül, hogy azt várja, hogy történjen valami.

- Honnan kellett volna tudjam? – védekezett, majd ismét vett egy mély levegőt, és tovább beszélt. – Aztán ez így ment nagyjából újévig. Találkoznom kellett az anyjával, aki elég beteg volt. Mármint... bolond. Amikor bementem éppen egy turmixgépbe töltött vizet, leturmixolta, és úgy itta meg. Én nem is értettem, de kételyek fogalmazódtak meg bennem. Vele töltöttem a szilvesztert, halálra itta magát, míg én csak üldögéltem egy kanapén. Utána rám mászott, és... felsültem, ahogy már említettem. Elég gáz volt, nagyon megsértődött. Három napig nem is szólt hozzám utána, de nem bántam. Kezdtem rájönni, hogy ez nem fog így működni, mert nem voltak iránta érzéseim. Kedveltem, mert kedves lány, de nem romantikus értelemben. Barátok lehettünk volna.

- Ez vicces – nevettem szelíden. – Más örült volna, ha megdughat egy olyan lányt, mint Evelyn. Teljesen rendben van kinézetileg.

- De ha egyszer nem ment? – suttogta picit hangosabban. – Csinálhatott bármit, nem történt semmi odalent. Ha ciki, ha nem, ez van. Nem vonzódtam hozzá.

- Sajnálom – kuncogtam, majd felemeltem buksim válláról, és lejjebb csúsztam, hogy mellkasára tudjam hajtani a fejem. – Van tovább is?

- Persze – helyeselt, majd neki is kezdett. – Ott tartottam, hogy három napig nem beszélt velem. Ezután a kellemetlen szilveszter után az iskolában találkoztunk újra, ahol elsírta, hogy ettől még szeret, majd legközelebb sikerül, meg ehhez hasonló dolgokat. Kételkedtem benne, de megsajnáltam, úgyhogy maradtunk úgy, ahogy eddig. Evelyn ugyanúgy viselkedett, mint előtte, szóval belenyugodtam, hogy neki nem probléma, hogy képtelen vagyok vele szexelni. Eltelt egy hét, aztán Jayce közölte, hogy elutazik hozzád. Mondtam neki, hogy elkísérem, mert végül is miért ne. Eljöttünk, ő kiszállt a házatoknál, én pedig tovább mentem... valahova. Sosem jártam még előtte Los Angelesben. Délután mentem vissza ránézni, hogy rendben van-e – tartott egy kis szünetet, majd megsimította a hajam. – Benéztem az ablakon, és megpillantottalak. Hallottam már rólad, de sosem láttalak előtte, így mikor megláttalak, azt hittem, menten elájulok. Annyira gyönyörű voltál, hogy nem bírtam levenni rólad a szemem. Csak álltam, és bámultam, mint egy idióta. Olyan szépen mosolyogtál, mint egy angyal, szó szerint. Még az állam is leesett tőled – mondta elég meggyőzően. – Nyilván tisztában voltam vele, hogy ki vagy, ezért is ért elég nagy arcon csapásként, amikor először megláttalak. Nem akartam elhinni, hogy egy ilyen szédületesen gyönyörű lány bármilyen rokonságban állhat Belzebubbal. Ráadásul az, hogy démon vér csörgedezik benned egészen hihetetlen volt. Eközben hallottam, ahogy beszéltél, még a hangod is annyira kedves volt, hogy simogatta a fülem. Elhallgattalak volna napokig. Jó kedved volt, és folyamatosan mosolyogtál. Emlékszem, hogy a hétvége végeztével kikísérted Jayce-t a reptérre, és elköszöntél tőle. A lelkére kötötted, hogy azonnal szóljon, ha hazaért. Nagyon édes volt, ahogy törődtél vele és ölelgetted. Nagyon oda szerettem volna menni hozzád, de nem tehettem. Miután ott hagytad társultam hozzá, és egyből rólad kérdeztem. Meglepődött először, aztán egész hazaúton rólad beszélgettünk. Eltelt egy hét, és egy hét alatt vagy ezerszer jutottál eszembe. Amikor rád gondoltam, egyből mosolyognom kellett. Bennem ragadtál, és innentől nem volt már visszaút. Még azon a héten megmondtam Evelynnek, hogy ezt el kell engedni, mert nincsenek felé érzéseim. Rosszul esett neki, és csak indokot akart. Végül kinyögtem neki, hogy gyönyörűnek tartalak, és miattad szeretnék vele szakítani. Mármint tök hülyeségnek hangzik, de sosem éreztem még így azelőtt. Senki sem taglózott le ennyire, mint te aznap.

- Ez egy elég szomorú történet.

- Miért? – hüledezett. – Nem örülsz, hogy első látásra ennyire megbabonáztál?

- Nem – motyogtam mellkasába. Továbbra is ott pihentem rajta.

- Miért? – csodálkozott tovább. – Azt hittem, örülni fogsz.

- Nem, ez aggodalomra ad okot – mormoltam bosszúsan. Ugyanaz jutott eszembe, ami az iskolában is, miután Evelyn-el találkoztam.

Nem szerettem volna én is hasonlókat hallani, miután jött egy lány, aki nálam is jobban elkápráztatta. Az érzéseim meghatározhatatlanok voltak.

- Nem értelek – simította fülem mögé az arcomba eső hajszálakat.

- Ha majd jön egy másik lány, aki nálam is jobban bejön majd neked, kérlek, nekem ne meséld el, hogy mennyire szép, csak add ki az utam. Tudni fogom magamtól is ezek után – morcoskodtam a pólóját markolászva. Nathan felnevetett, majd lejjebb csúszott az ágyon, feljebb húzott magán, és megemelte állam, hogy a szemébe nézhessek.

- Emiatt ne aggódj, nálad szebbet még életemben nem láttam. Számomra te vagy maga a csoda. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha mást szeressek helyetted. Remélem, nem ijesztelek meg ezzel, de ez van. Nekem csak te létezel, senki más.

Elérzékenyültem vallomására, még egy apró mosoly is az arcomra kúszott. Nagyon szerelmes voltam. Én is pontosan úgy éreztem iránta, ahogy ő felém elmondása szerint. Elképzelhető volt, hogy anyámnak igaza volt, és ami köztünk volt az sokkal több volt, mint egy sima szerelem. Egy ősi erő húzott minket egymáshoz, és nem engedett szabadulni. Mégsem bántam, mert ezek a felfűtött érzések szédületesek voltak. Akartam őket és Nathanielt is.

- Én is ezt érzem – öntöttem szavakba gondolataimat. – Elég rémisztő egyébként.

- Nekem mondod? – sóhajtott fel ismét. – Az őrületbe kergetsz, elég rád néznem.

- Akkor jó – mosolyogtam, majd belekapaszkodtam a vállába, és felhúztam magam, hogy megcsókoljam. Egyik keze végigszaladt a derekamon, majd beletúrt a hajamba, és úgy csókolt tovább. Elhúzódtam tőle, majd visszafeküdtem mellkasára, és hagytam, hogy elárasszanak a pozitív ingerek. Mélyen magamba szívtam illatát, majd lehunytam a szemhéjam, és vártam, hogy eljöjjön a reggel.