A küszöböt átlépve egy szemet gyönyörködtető oázisba érkeztem. Talpam alá puha homok simult, mintha egy tengerparton nyaraltam volna. Középen egy csillogó, kék vizű, aprócska tó díszelgett. Körülötte sűrű bokrok és magasra nyúló pálmafák álldogáltak vidáman. Nem értettem, hogy hova kerültem.

 - Mi ez a hely? – Csodálkozva léptem beljebb, majd tátott szájjal Nathanra néztem.

 - Egy semleges hely, valahol menny és pokol között. Meghatározhatatlan. Lucifer hozta létre, hogy elrejtse lányát Lilith elől, de még mielőtt megtehette volna, a lány meghalt. Így a hely itt maradt. Jártam itt párszor a napokban, lehet gondolkodni. – Majdnem felhorkantam, de visszafogtam magam.

 - Gyönyörű! – álmélkodtam döbbenten.

 - Bármikor megérkezhet! – jelentette ki Nathan, mire összezavarodtam.

 - Ki? – kérdeztem sürgetően, mire ő elvigyorodott, majd gyengéden megragadta a vállam, és megfordított.

Az öcsém ott állt velem szemben mosolyogva, arca ragyogott a boldogságtól, ahogy engem vizslatott. De én nem örültem, újfent feltört bennem a düh.

Úgy lódultam meg felé, mint egy elefánt. Cipőm ide-ode csúszkált, ahogy idegesen trappoltam a homokban Jayce felé.

Mikor elé értem, mérgesen a szemébe néztem, majd meglegyintettem tenyerem, és felpofoztam. Neki is kijárt ugyanaz, ami Nathanielnek.

 - Áú! – nyögte elfúlóan Jayce. – Ezt most miért kaptam?

 - Azért, mert tudtad, hogy ki ez a fasz – mutogattam hevesen Nathaniel felé –, és még csak futólag sem említetted, Jayce Theodore!

 - Hú! – kerekítette Jayce ajkát. – Ennyire kiborítottad? – nézett át aprócska alakom felett egyenesen Nathanre, aki bólogatva tárta szét karját.

 - Csak védeni próbáltunk – mentegetőzött öcsém. – Aztán kicsit elfajultak a dolgok.

 - Tényleg, Jayce? – ordítottam dühtől átitatott szájízzel, majd csípőmre raktam kezem, és úgy álltam előtte tovább. – Mégis mire gondolsz? Talán arra, hogy hagytad, hogy a sátán fiával kóboroljak?

 - Nem tudok mit mondani, Luna – felelt semlegesen, majd folytatta. – A srác vigyázott rád, jobban, mint én valaha tudtam volna. Én mondtam neked már az elején, hogy Nathan "jó gyerek" – emelte ki jelentőségteljesen a mondat végét.

 - Értem! – háborogtam tovább. – Tehát amikor azt mondod, hogy "jó gyerek", akkor ezzel arra utaltál, hogy Lucifer fia. Így már minden világos! Bocs, én voltam a hülye! – Úgy ráztam a fejem, hogy azt hittem, mindjárt elszédülök.

 - Igen! – helyeselt Jayce.

 - Nagyon mérges vagyok! – kiáltottam, majd oldalra álltam, hogy mindkét jómadárra rálássak. – Elmondhatatlanul haragszom mindkettőtökre! – Majd végül Nathanön állapodott meg pillantásom. – Ne álldogálj ott, gyere csak ide, hogy mindent tisztán hallj te is!

 - Jól van – emelte mellkasa elé tenyerét. – Megyek már!

 - Melyikőtök ötlete volt elsősorban a hazudozás? – Végsősoron tudtam, de azért megkérdeztem, mire Jayce megemelte kezét, mintha irodalom órán jelentkezne felelni. – Oké, halljam, miért?

 - Már mondtam, Luna! – felelt vállat rántva. – Minden a védelmed érdekében történt. Nem Nathan hibája, én kértem meg rá, hogy ne mondjon neked semmit. Hát ismerlek, tudtam, hogy ki fogsz borulni! Aztán tessék! Nem volt elég a prófécia súlya?

 - Nem kell engem kímélni, mint egy buta gyereket! – ordítottam újfent megemelkedett hangon. Elszakadt a cérna titkolózásuktól. – Most mészároltam le egy hordányi démont, Jayce, elbírtam volna egy ilyen aprósággal is!

 - Tényleg? – ráncolta homlokát értetlenül. – Miért?

 - Hát mert valaki előadta a hattyúk tavát! – üvöltöttem felpaprikázva egyenesen Nathanielre nézve, mire elvigyorodott. Meg tudtam volna ölni mindkét fiút, hiába szerettem őket mindennél jobban.

 - Miről beszél? – szegezte Jay a kérdést Nathan felé.

 - Volt egy kis összetűzésem anyámmal.

 - Komolyan? – csillant fel Jayce szeme. – Mi történt?

- Hát... - kezdett volna bele, de ingerülten közbevágtam.

- Ne! – dühöngtem. – Majd én elmesélem, úgyis olyan izgalmas volt, ahogy letépted a fejét, mint valami pszichopata, majd elégetted! Érted, Jayce Theodore? Felemelte, de nem a kezével, hanem az akaratával, gúzsba fogta, majd elgurult a ribanc feje. Aztán felgyújtotta, de nem gyufával, még csak nem is öngyújtóval! – harsogtam, mint egy idegbajos. – A puszta gondolataival!

Jayce arcára egy széles vigyor húzódott, majd belebokszolt Nathan vállába.

 - Menő!

 - Menő? – Szinte sikítottam reakciójára, de Jayce rám sem hederített.

 - Mutasd! – Izgatottan hátrált egy lépést, majd folytatta. – Emelj fel vagy valami!

Döbbenten álltam, és ráztam a kobakom, miközben Nathan megemelte tenyerét, és Jayce a levegőbe emelkedett.

Egyedül maradtam. Mindenki megbolondult körülöttem.

 - Hát ez nagyon király! Hogy csinálod? – érdeklődött, mikor talpa újra a homokra érkezett.

 - Hagyjátok már abba! – kimérten emeltem meg hangom, belefáradtam a kiabálásba. – Azt mondd meg, hogy mit keresel itt! – fordultam Jayce irányába.

 - Jöttelek felköszönteni! – jelentette ki mosolyogva. – Reggel nem volt alkalmam.

 - Isten éltessen, Jayce! – morogtam. Szóhasználatomra elfintorodott.

 - Boldog szülinapot, Luna! – mondta, majd megragadta karom, és erőszakosan magához húzott. Átölelt, majd két puszit nyomott arcom két oldalára. – Attól még, hogy te éppen utálsz, én szeretlek, mert te vagy a kis pici nővérkém. Ez sosem változik, még akkor sem, ha nem ugyanazon az oldalon harcolunk.

 - Tessék? – Szavaira lefagytam. – Miről beszélsz?

 - A többség döntött – kezdett bele. – Gabriel életéért cserébe a tiédet akarják.

 - És ebbe apa is belement?

 - Kénytelen volt – suttogta búskomoran. – Én megvétóztam.

 - És?

 - Hát.. azt mondták, ha még egyszer megpróbálom, akkor elbukok.

 - Hogy mondod? – kérdeztem, mire Nathan felhorkant mögöttem.

 - De hát nem tudnak bukott angyalt csinálni belőled! – kuncogott Nathan. – Mit csinálnak, letaszítanak a földre? Hű! Azt a mindenit! De komolyan veszik ezt a semmit, hát nevetséges az egész. Démon vér is folyik az ereidben, nem tudnak veled mit kezdeni. – Jayce nem reagált szavaira, egyenesen rám nézett, majd folytatta.

 - Most sem tudják, hogy itt vagyok. De többször nem fogok tudni eljönni. Túl feltűnő lenne, folyamatosan figyelnek.

 - Mikor akarnak támadni? – érdeklődtem.

 - Váratlanul, amint a Földön leszel, azonnal. A pokolban kell maradj, legalábbis addig, amíg ki nem találok valamit.

 - Vagy átadhatnám magam, hogy békésen megoldhassuk – hoztam fel újra, mire Nathan felmordult mögöttem.

 - Már megint kezded?

 - Biztos, hogy nem! – vágta rá Jayce is szinte vicsorogva. – Majd biztos végignézem, ahogy megölik a testvérem!

 - Igen – feleltem egyszerűen. Ez volt az egyetlen normális megoldás.

 - Nem! – csattantak fel egyszerre, mire felsóhajtottam.

Apró mosoly bujkált a szám szegletében, ahogy belegondoltam, hogy mindketten foggal-körömmel ragaszkodtak hozzám, és úgy védtek, mint egy anyatigris a kicsinyeit.
Mintha a lelkembe szúródó kard egyszeriben kihúzódott volna, és a seb beforrva heggé változott volna.
Szomorú szívem zenedoboza magától nyílt ki, és kezdett örömteli muzsikálásba.
Elérzékenyültem, ahogy tudatom megtelt pozitív gondolatokkal.
Már nem érdekelt az sem, hogy hazudtak nekem, csak az, hogy mindketten itt voltak mellettem.

Lehajtott fejjel álltam a két fiú között, akiket mindennél jobban szerettem. Szipogtam egyet, mert a sírás kitörni készült bensőmből, aztán gyengéden megragadtam a karjukat, és egyszerre magamhoz vontam őket. Apró termetem lévén, csak a derekukat tudtam átkarolni, de azt nagyon erősen szorítottam, majd kibontottam szárnyam, és azzal is magamhoz tuszkoltam őket. Egy meghitt burokba zártam őket magam körül.

 - Szeretlek titeket!

 Egyikük sem mondott semmit, csak belesimultak ölelésembe.
Aztán egyszeriben elengedtem őket, és visszahúztam fekete tollaimat hátamba.

- Mennem kell! – Jayce hangja villámként csapott le rám. – Bárhogy is alakul, Luna, maradj Nathan mellett, és várjatok! Amint alkalmam nyílik eljövök! – szólt, majd Nathanre nézett. – Te pedig vigyázz rá! Nagyon!

 - Talán többször szorultam én az ő segítségére, mint ő az enyémre – elmélkedett Nathan. – De persze, Jayce! Vigyázok rá!

 - Köszönöm! – mondta Jayce, majd rám mosolygott, és kitárta fekete szárnyát. Csapott egyet vele és eltűnt. Nem repült, egyszerűen semmivé lett. Talán teleportált volna?

Ott álltam összezuhanva, mint egy rongybaba, és Jayce hűlt helyét kémleltem.

 - Mennünk kéne. – Nathan halkan és kedvesen szólt hozzám.

 - Nem maradhatnék még egy kicsit? – fordultam felé. – Jól esne, ha egyedül lehetnék.

 - Ha megígéred, hogy nem tűnsz el, mire visszajövök, akkor végül is lehet róla szó.

 - Ígérem – bólintottam.

 Nathan a szemebe nézett, majd megsimította orcám, egy alig észrevehető mosoly szaladt át ajkán. Aztán engedelmesen hátat fordított, és elsétált.

Odakullogtam a parányi tó széléhez, majd lecsüccsentem. Levettem a cipőm, és belemártottam lábujjaimat a békésen elterülő vízbe.

Ujjaim között homokszemek szaladtak át, ahogy kezemmel belemarkoltam a bársonyos homokba.

Csak arra tudtam gondolni, hogy miattam lesz háború. Vérontás és halál. Egy senki miatt.

Lemondtam arról, hogy megértsem, miért ragaszkodtak hozzám ennyire a fiúk, egyszerűen csak így volt. Ok nélkül. Biztos szerethető voltam. Pici és aranyos. A kis naiv, befolyásolható Luna, aki mindent megbocsát, ezért könnyen az orránál fogva lehetett vezetni.
A gondolatra elfintorodtam. Akkora idióta voltam, és tudtam is róla!

Hiába tombolt harag a lelkembe, mégis valamiért hiányoltam magam mellől Nathaniel jelenlétét.
Megbántott, kihasznált és elhitette velem, hogy szeret, és én mégis azt akartam, hogy itt üljön mellettem, és szorosan fogja a kezem. Szeretett egyáltalán? Miért hiányzott ennyire?

Állítása szerint a szerelme sosem volt hazugság irányomba, de mégsem tudtam, hogy hihetek-e neki. A szívem oly erősen felé húzott, hogy majd' belesajdult.
De az agyam sikoltott, kapart, tiltakozott.

Egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy Jayce is azt akarta, hogy vele legyek. Jayce volt a biztos pontom, a támaszom, az én drága kisöcsém. Az egyetlen ember, akire gondolkodás nélkül rábíztam volna az életem. Gondjaira bízott, és az első perctől kezdve megbízott benne. Nathan pedig lényegében úgy fütyült, ahogy Jayce elrendelte. Talán mégsem lenne egy szörnyeteg?

De akkor miért hazudott nekem annyi mindenről?
Annyira fájt, hogy lényegében csak kihasznált és elérte, hogy beleszeressek, mint még soha semmi. De mégsem hibáztattam, talán fordított helyzetben én is így cselekedtem volna. Vagy nem, nem tudtam, de teljesen felőrölt a vakon tapogatózás.

Tudtam, hogy várt ránk egy hosszú beszélgetés, ezért nem is szerettem volna ezen agyalni tovább.

Nemes egyszerűséggel felhúztam nadrágom szárát, és hagytam, hogy a nap ölelő sugarai süssék az arcom és szabad végtagjaimat.

***

Egy tágas szobában ültünk, Nathan nagyra nyílt szemekkel fürkészte az arcom. Még nem szólaltam meg, vártam, hogy ő tegyen így.

Egy méretes, baldachinos franciaágyon, a háttámlának dőlve ültem. Nathaniel törökülésben ült kinyújtott lábam végén.

Az egész helység mesébe illő volt, amolyan alvilági palotához tudtam volna hasonlítani. Nem tudtam, hogy került ide ez a sok középkori szekrény és ez a csodálatosan kidolgozott, kézzel faragott ágy, de nem is terveztem firtatni.

Az ágy alatt egy vörös, virágmintás szőnyeg terült el, az ajtó fölött két keresztbe rakott kard ékeskedett.

Tetszett az elrendezés, viszont feltűnt, hogy ablakai nincsenek a szobának, ami kimondottan aggodalomra adott okot.

A tér jobb sarkában egy arany színű kád kapott helyet, amit egy majdnem teljesen átlátszó bézs színű függöny választott el a szoba többi részétől.

Az egész amolyan kéjlaknak tűnhetett egy kívülálló számára, és én az voltam.
De természetesen a kádat már kipróbáltam, nem bírtam ellenállni egy kellemes fürdőnek.

- Azt mondtad, beszélni szeretnél velem. – Nathan végül csak nem bírta ki, megszólalt.

Rendesen ehette a fene, hogy vajon mi lehetett annyira fontos, ami miatt ilyen késői órában iderángattam. Emberi idő szerint nagyjából egy picivel több, mint egy napja történtek az események, másnap éjfél múlhatott.

Sokáig üldögéltem az oázisnál, legalább négy órán át.
Utána Nathan értem jött, és idevezetett ebbe a szobába, hogy pihenhessek.

Aztán jól itt is hagyott, gondolván megleszek ám egyedül is. Végül is ki ne igazodna el egy pokoli labirintusban?

Szóval, miután magányosan üldögéltem majdnem egy teljes napon át, elkezdtem bolyongani a folyosón, ahol természetesen ismételten eltévedtem. Így hát megtorpantam, és háromszor elismételtem egymás után, hogy "sátánka", de bejött, ugyanis a kisördög megjelent mögöttem kimondottan morcos tekintettel.

- Igen – feleltem végül előbbi kérdésére.

 - Miről? – kérdezte buksiját oldalra döntve.

 - Hát arról, hogy most mi van.

 - Lehetnél konkrétabb – jelezte halkan.

 - Szeretném, ha elmondanád... – haboztam, nem mertem konkrétan rákérdezni, hogy érez velem kapcsolatban. –, hogy... mi van – böktem ki.

 - Mi van? – nevetett fel, majd a hajába túrt. – Nem tudom, mit szeretnél, ha nem mondod el. Mi a kérdés?

 - Hát az, hogy mi van – erősködtem tovább.

 - Eleanor – kuncogott. – Az van, hogy itt ülünk a pokolban egy rohadt kényelmes ágyon, és ötletem sincs, hogy mit szeretnél tőlem, mert csak süketelsz. – Hirtelen vonta össze szemöldökét, mintha rádöbbent volna valami fontosra. – Félsz tőlem, vagy miért nem mered elárulni, hogy miről akarsz beszélni?

 - Nem félek! – vágtam rá azonnal. – Azt mondtad, hogy ugyanaz maradtál.

 - Így van, úgyhogy akár ki is nyöghetnéd, hogy mi volt annyira fontos, hogy a folyosón kóborolva kiáltoztad a... nevem? – A végére kérdőre változtatta hangsúlyát. – Legalább a nevem kiáltoztad volna – tette hozzá morogva.

 - Szerintem a sátánka találó – mosolyodtam el, mire megrázta a kobakját.

 - Nem. Elcsépelt és unalmas. Ne hívj így!

 - Rendben – bólintottam. – Sátánka.

 - Jól van – sóhajtott. – Akkor én ez esetben mennék a dolgomra.

 - Mégis mi dolgod van neked? – érdeklődtem karba font kézzel.

 - Igazából semmi – válaszolta töprengve. – De ha csak azért hívtál, hogy sértegess, akkor inkább elmegyek.

 - Akkor menj! – rántottam vállat érdektelenül, mire szemöldöke felszaladt.

 - Nem tudok kiigazodni rajtad – mondta, majd felállt, és elindult az ajtó felé. – Jó éjszakát!

 - Ne menj el! – szóltam utána feszülten. Tudnom kellett az igazságot.

 - Szórakozol velem, igaz? Ez valami kicsinyes bosszú, amiért megbántottalak? – érdeklődött, majd nekidőlt az ajtófélfának.

Ajkam elnyílt a látványtól. A mellkasán feszült a fekete póló, karján szálkás izmai kidudorodtak. Valami őrült módon meg akartam csókolni, aztán magamhoz ölelni.
Magam is meglepődtem a váratlanul rám törő érzésektől.

Elárult – figyelmeztetett elmém szüntelenül, de a szívem még mindig veszett módon vágyott a közelségére. Őrült voltam, de többé nem érdekelt.

- Nem – leheltem majdnem suttogva. – Én csak...
Ugyan belekezdtem a mondatba, de elnémultam, mire felsóhajtott, és megint csak a fejét rázta.

 - Oké – jelentette ki. – Akkor most vagy mondasz valamit, vagy itt hagylak.

 - Öhm.. – De nem jöttek a szavak a számra, csak hápogtam, mint egy kacsa.

 - Szia, Eleanor! – Ahogy megragadta a kilincset hirtelen észbe kaptam.

 - Nathan? – szólítottam kérdően, de nem fordult felém, csak egy újabb sóhaj hagyta el a száját. – Ugye nem hazudsz nekem többet?

 - Már korábban is mondtam, hogy soha többé! – Még mindig háttal állt nekem, kezével a kilincsen.

 - Akkor most igazából mi van?

 - Eleanor, kezdesz nagyon felhúzni – motyogta orra alatt.

 - De... - súgtam bizonytalanul. – Nem jönnél vissza?

 - Minek? – csattant fel. – Hogy még tízszer megkérdezd, hogy mi van?

Váratlan kitörésére megszeppentem.

 - Nathan... – kezdtem bele szelíden újra.

 - Mi van már? – kiáltott idegesen, immáron engem nézett, kék tekintetében harag cikázott.
Nem tetszett reakciója, kicsit meg is ijedtem tőle. Duzzogva felhúztam a térdem, majd karba fontam kezem mellem alatt.

 - Semmi, menj! – szóltam oda bánatosan.

Ingerülten fordított nekem hátat, majd feltépte az ajtót, és kivonult rajta.
Mérgemben rácsaptam az ágyra. Nem így terveztem, de egyszerűen nem mertem rákérdezni, hogy igazából mit érzett irántam. Nem féltem tőle, csak ellenérzéseim voltak.

Az is dühített, hogy folyamatosan vele akartam lenni, közben meg határozottan nehezteltem rá.
Végül a szívem kerekedett felül az eszemen, már megint.
Dühösen kirontottam a folyosóra, majd körbenéztem. Fogalmam sem volt, hogy merre kellett volna elindulnom.

 - Gyere már vissza! – kiáltottam el magam. – Nem köszönöd meg, ha én kereslek meg!

Nagy csattanással vágtam be magam mögött az ajtót, majd visszaültem az ágyra, és nekidőltem tarkómmal a háttámlának.
Nathan azonban nem igazán akart megjelenni. Talán fél óra is eltelt, de úgy tűnt, hogy nem különösebben érdekelte fenyegetésem.

Kezdtem egyre jobban felhúzni magam. Újabb fél óra elteltével már nagyon ideges voltam, de nem a méreg miatt, ami bensőmben cikázott. Jobban zavart, hogy ennyire nem érdekelte őt,
hogy mi van velem.

Lehajtottam a buksim, majd halkan sírni kezdtem. Meg akartam vele beszélni ezt az egészet.
Fél perc sem telhetett el, az ajtó kinyílt, majd belépett rajta Nathan. Becsukta, majd ismét nekidőlt az ajtófélfának.

 - Nem szeretem, ha sírsz – közölte velem.

 - Ha ezt tudom, akkor már korábban elkezdem – szipogtam nagyokat, majd kitöröltem szememből a könnycseppeket.

 - Van konkrét oka annak, hogy idehívtál, vagy tényleg csak direkt húzol, mert haragszol rám? – érdeklődött nyugodtabb hangon, mint ahogy legutóbb itt hagyott.

- Szerettem volna kérdezni valamit – pislogtam rá szomorúan.

- Akkor kérdezz – sóhajtotta. – De utána mennem kell.

 - Hova? – suttogtam.

 - A dolgomra – felelte.

 - Oké – motyogtam bánatosan. Azt szerettem volna, hogy itt maradjon velem, és mindent tüzetesen átbeszéljünk, aztán megcsókoljon, és elmondja, hogy szeret engem, és nem csak játszott velem.

 - Akkor? – fonta karba kezét ismét. Még mindig felvillanyozott a látvány, ahogy feszült rajta a pólója, és kidudorodtak szálkás izmai. Meg akartam simítani őket.

 - Hát... - hebegtem ismét, mire megforgatta tekintetét. – Tényleg szeretsz engem? – Kérdésem hallatára arca ellágyult.

Hirtelen indult meg felém, szabad szemmel alig látható gyorsasággal termett előttem, és leült elém.

 - Komolyan? – kérdezett vissza. – Ezen gondolkodtál ennyi ideig?

 - Azt hiszem, igen – rántottam vállat félénken.

 - De hisz már annyiszor elmondtam – nyögött fel, majd beletúrt kócos, barna hajába. – Nem hiszed már el, igaz?

 - Nem nagyon – vallottam be szégyenlősen.

Kimért mozdulatokkal indult meg felém, nagyot nyeltem, amikor besüppedt mellettem a matrac, majd egyenesen fölém hajolt, és ledöntött a párnák közé. Arca nagyjából tíz centire volt az enyémtől, orrunk majdhogynem összeért. Térde lábam között pihent, lényegében a combom belsejét súrolta.

Lefagyva vártam mi fog ebből kisülni, de gyomrom remegett, ezúttal nem a "démon-detektorom" jelzett. Egyszerűen visszavonhatatlanul szerelmes voltam Nathanielbe.

 - Szeretlek – lehelte gyengéden, majd megragadta kézfejem, és a mellkasára tette közvetlenül a szíve fölé. – Ez itt, csak és kizárólag azért ver ilyen hevesen most, mert megmentetted az életem – Gyémántkék íriszében őszinteség csillant. – Bárcsak visszacsinálhatnék mindent, és elölről kezdhetném. Sosem bántanálak meg. Sosem hazudnék neked – Ajkamra emelte tekintetét, majd vissza szemembe. – Szerelmes vagyok beléd, Eleanor. Nagyon.

Az sem érdekelt volna, ha ebben a percben meghalok. Boldog voltam.
Rámosolyogtam, mert éreztem gyorsan lüktető szívverését. Teste nem tudta meghazudtolni, szíve valóban úgy vert, ahogy ilyen közel voltunk egymáshoz, mint egy gyorsvonat.

Aztán nem bírtam tovább türtőztetni magam. Másik kezemmel megragadtam nyakát, és ajkát egyenesen az enyémre tapasztottam. Csókja édes volt, mégis vad. Annyira vágytam már rá, hogy alig akartam elengedni őt.

Amikor elhúzódott, alig kaptam levegőt, a vérnyomásom felszökött legalább száznyolcvanig. Egymás szemébe nézve lihegtünk.

 Ezt követően elvigyorodott, végigsimított orcámon, majd még egyszer rányomta ajkát az enyémre. Beletúrtam a hajába, és csak élveztem a helyzetet. Engem semmi sem érdekelt ebben a percben, csak az, hogy felettem feküdt, és engem csókolt.
Ismét elhúzódott, de nem nagyon, még mindig összeért orrunk. Az arcomat kémlelte.

 - A szerelmem sosem volt hazugság feléd – suttogta. – Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy az életemnél is jobban szeretlek. Ez így van. Bármire képes lennék azért, hogy te jól legyél.

A szavak csak szavak voltak, mégis kénytelen voltam hinni neki. Kék írisze őszinteséget sugallt felém. Még mindig éreztem szapora szívverését. A csókjából is érződött az érzelem.
Vállára simítottam tenyerem, majd végigtapogattam. Feszes volt, izmos és őrültem vonzó.

 - Szeretném, ha... megcsókolnál még egyszer – kértem tőle, mire elmosolyodott, majd rátette kezét arcomra, és gyengéden rányomta száját az enyémre. Ezúttal lassan csókolt, és szenvedélyesen.

A gyomrom kánkánt járt közelségétől, és a felfűtött érzésektől, amik miatta keringtek bensőmben.

Nyomott még két apró puszit az ajkamra, majd lemászott rólam, és felállt.

 - Adsz nekem fél másodpercet? – kérdezte zihálva.

 - Én adok – ültem fel értetlenkedve.

 - Akkor el ne mozdulj innen! – közölte, majd emberfeletti sebességgel eltűnt a szobából.
Én nem számoltam, de talán egy percen belül tért vissza.

 - Hol voltál?

 - Hoztam valamit neked – mondta, majd felém lépett, és letett elém egy pár darab papírt és egy tollat.

 - Ez mi? – pislogtam nagyokat.

 - Arra gondoltam – ült le mellém –, hogy esetleg így le tudod vezetni a mérgedet. Csak rajzolj le, és tépj össze!

Úgy tört ki belőlem a nevetés, mintha kötelező lett volna. Jóízűen kacagtam, majd elvettem a tollat, és rajzolni kezdtem. Tetszett az ötlete.

Először hintettem egy kört a fejének, majd megrajzoltam a haját, ami picit homlokába esett. A szemét eléggé eltúloztam, jó nagy gülü lett, míg a száját lefelé görbítettem, és orrát egy ferde vonallal helyettesítettem. A teste egy ízléses vonal lett, amire rajzoltam lábakat és kezeket. Egy nagyfejű pálcikaemberként tetszelgett.
Rajzoltam neki mérges szemöldököt, majd a feje tetejére két kis szarvat és a kezébe egy vasvillát.
Mögé lángokat hintettem, majd a papír tetejére nagy betűkkel felírtam: hazudozó.

 - Érthető – sóhajtotta. – Lerajzolhattál volna szívecskékkel, mosolyogva is, de... látom nagyobb benyomást tettek rád a hazugságaim, mint az érzéseim.

Nem feleltem, csak belenéztem a szemébe, majd szétszaggattam a papírt apró fecnikre, és leszórtam a földre.

 - Ezt neked – suttogtam komolyan. – Jól esett!

 - Örülök neki – felelte, majd leült mellém, és kivette az ujjaim közül a tollat, majd rajzolni kezdett.

Először egy arcot rajzolt, ami kísértetiesen hasonlított rám, majd az ajkam mosolyra húzta, míg a hajam hagyta a vállamig hullani. Csak vállig rajzolt le. Az ábrázolás pontos volt. Magamra ismertem. Még az orrom formáját is eltalálta.
A papír két oldalára kerekített két tökéletesen szimmetrikus szívet, majd dőlt gyöngybetűkkel a papír legtetejére írta a nevem. Eleanor.

Felém nyújtotta, majd rám mosolygott.

 - Elmehetnél utcai karikatúrarajzolónak – közöltem vele a rajzot nézegetve. – Egész ügyes vagy.

 - Én ilyen szépnek látlak – mondta, majd megcirógatta az arcom, és félredobta a papirost, a rajzot és a tollat is.

 Elkapta a derekam, majd egyszerűen behúzott az ölébe.

Feljebb tornázott kettőnket, így ő a támlának dőlve ült alattam, én pedig lovaglóülésben rajta.

 - Megváltozott már a véleményed a szerelemről? – érdeklődött, miközben fülem mögé simogatta a kósza hajszálakat. Gyors témaváltás volt, de nem zavart. Amúgy is sok mindenről szerettem volna beszélgetni vele ma.

 - Nem – vágtam rá habozás nélkül, mire vigyorra húzódott a szája.

 - Már hiszel benne?

 - Kénytelen vagyok – forgattam meg a szemem, majd előredőltem, és vállára hajtottam a fejem. Karjával szorosan átkarolt, míg én lubickoltam a kételyek tengerében, de mégis jól esett vele lenni, ennyire közel hozzá. Vert a szívem rendesen.

 - Örülök neki – súgta a fülembe, majd egy puszit lehelt nyakamra. – De miért vonakodtál ennyire megkérdezni, amit akartál? Egy másodperc alatt felhúztál megint. Sajnálom, ha goromba voltam korábban.

 - Mert féltem, hogy megint azt fogod hinni, hogy csak szórakozom veled. Megrémített, amikor azt mondtad Lilithnek, hogy nem szép dolog más érzelmeivel játszani. Annyiszor mondtad nekem is, aztán meg... szóval aztán megölted, könyörtelenül.

Nathan hirtelen tolt el magától. Arca döbbenetet sugárzott.

- Luna! – Olyan gyorsan hadarta a nevem, hogy alig értettem. – Nehogy azt mondd, hogy tényleg komolyan gondoltad, hogy valaha bántanálak!

 - Őszintén? – kérdeztem gyáván. – Akkor, ott, amikor Lilith teste lángra kapott, akkor azt hittem,  én leszek a következő.

 - Ezt nem hiszem el! – suttogta, arcán fájdalom tükröződött. – Talán nem voltam elég alapos, hogyha ezt gondolod. Valamit nagyon elronthattam, mert hetek óta csak azt ismételgetem, hogy szeretlek és fontos vagy, de valamiért nem érted. Mit csináljak?

 - Csak ne hazudj többet nekem, és akkor meg tudok benned bízni.

 - Megbíznál bennem ezek után? – tette fel sürgetően a kérdést, mire összeszorított ajkakkal bólintottam. Nathan megérintette az állam, majd visszahúzott magához, hogy átöleljen. – Őrült vagy!

 - Mintha nem lenne már mindegy – motyogtam vállába. – Úgyis nemsokára meghalok.

 - Hogy mondtad?

Megint elhúzódtam, hogy szemébe nézhessek.

 - Hát, valószínűleg ketten kevesek leszünk több száz angyallal szemben – hoztam fel kobakom picit jobbra döntve.

 - Viccelsz velem? – mosolyodott el halványan. – Mi ketten az egész világot igába tudnánk hajtani.

 - És ezt akarjuk? – kérdeztem vissza összehúzott szemmel. Kimondottan érdekelt, mit válaszol.

 - Nem – felelt magabiztosan, mire megnyugodtam. – De attól még ne beszélj úgy magadról, mintha csak egy gyönge kislány lennél. Ami benned van az hatalmas.

 - Mondja az, aki pusztán a gondolataival tép le fejeket.

 - Nagyon megrázott ez téged, igaz? – súgta bánatosan, majd végighúzta hüvelykujját orcámon.

 - Nem tudom – reflektáltam újfent összevont szemöldökkel, mert eszembe jutott a pillanat, amikor szeme fennakadt, és előttem fulladt meg. Nagyot nyeltem, majd feltűrtem pólóját hasáról, és a sebre tettem tenyerem. – Ez jobban megrázott. – Ez volt az igazság.

 - Nem tudok elégszer bocsánatot kérni, amiért át kellett ezt élned.

 - Egy darabig még hallgatni fogod tőlem – mosolyogtam rá kedvesen, de bensőmben perzselt az emlék, szinte égetett.

 - Nem baj, megérdemlem – felelt, majd újra visszahúzott mellkasára.

 - Meg, bizony! – morogtam immáron picit morcosan, ugyanis egy-két kellemetlen mondata ugrott be. – "Nem hiszek a pokol céljaiban, elvett tőlem mindent" – húzódtam el, majd kifigurázva ismételtem korábbi szavait. - "Egy démon járt itt, de nem tudom ki" – folytattam. – "Miattad fognak kinyírni, mert a fél-ivadékok nem birtokolhatnak, jaj, ha megtalálnak azonnal megölnek emiatt." – Még a hangom is elmélyítettem, hogy felfogja, mire utaltam, aztán rázúdítottam frusztrációmat. – Szóval aznap este csak és kizárólag azért nem hagytad, hogy anyám levigyen a pokolba, mert egyből kiderült volna, ki vagy.

 - Nagyon vicces, de nem – vágta rá azonnal. – Ebben nem hazudtam, ez mind igaz volt akkor.

 - De hát végig tudtad, hogy Belzebub járt ott – hoztam fel, mire megforgatta a tekintetét.

 - Jó, azt tudtam, de minek rémítettelek volna halálra? Hát megláttál, és sírva fakadtál!

 - És a fél-ivadékos duma? Azért ez elég nagy bunkóság volt. Még emlékszem, hogy meg is sajnáltalak. Elcsodálkozva hallgattalak, te szemétláda! – Ezzel rácsaptam egy jókorát a mellkasára, mire felmordult.

 - Tartottam magam a Jayce-szel megbeszéltekhez. Azt kellett tudd, hogy fél-ivadék vagyok, és ha nagyon-nagyon szigorúan vesszük az voltam. Akkor kaptam meg a képességeim, amikor a prófécia beteljesedett. Előtte nem tudtam ilyeneket! – magyarázta hevesen, majd a végére a drámaiság kedvéért megemelte alattunk az ágyat. Elég csúnyán néztem rá, ezért letette.

 - És még a fejembe is belepiszkáltál!

 - Már elmondtam, hogy miért – védekezett tovább. – Azt hittem, el tudom benned ültetni a gondolatot, hogy hazamenj.

 - Nem jött össze.

 - Nem, anyád túl hamar lépett, nem volt elég idő.

 - Hogy törte el Gabriel a bordáid? Egyáltalán eltörte? – folytattam indokolt informálódásom. Mindent tudni akartam.

 - Tényleg eltörtek! Tudod, hogy fájt?

 - Egyébként hogy nem tűnt fel Lilithnek, hogy Luciferrel van dolga? Teljesen értelmetlen. Ja, és akkor ott vannak még a szemeid, vak volt, vagy mi? Ugyanolyanok, mint apádé. – Csak ostromoltam, és zúdítottam rá kérdéseim hadát.

 - Apámnak rengeteg megtestesülése van. Úgy néz ki, ahogy akar, de ezt már mondtam, és nem, nem szekrényekre és kanapéra gondok most sem. Embernek tettette magát, és mivel Lilith nem ebben a formájában emlékezett rá, nem volt képes felismerni Őt. Régebben máshogy nézett ki. Most is teljesen máshogy néz ki, mint ahogy embernek.

 - Nem értem – csóváltam buksim. – De ha bárhogy kinézhet, akkor mégis hogy hasonlíthatsz rá ennyire? Ugye te nem vagy alakváltó? – Nathan felnevetett, majd megfogta a kezem.

 - Nem én hasonlítok rá, ő öltött fel egy olyan formát, ami hasonlít rám.

 - Beszélj akkor arról, hogy mégis mikor volt időd megismerni a csodálatos új képességeid.

 - Hát.. – nevetett fel zavartan, majd végigsimított ujjával a kézfejemen. – Nem leszel boldog, de a születésnapod előtti héten, amikor egy-két órára eltűntem, akkor próbáltam meg kitapasztalni az erőmet.

 - Értem, és közben azon gondolkodtál, hogy milyen formában adj át apámnak – jelentettem ki, majd sértődötten karba fontam a kezem.

 - El sem hiszed, hogy mennyire megrémített először ez a fékezhetetlen erő. Azt sem tudtam, mit csináljak! – szabadkozott. – Aztán arra jutottam, hogy nem akarom, hogy így láss engem. De hát... kicsit elszámoltam magam, nem hittem, hogy tényleg képesek lennének bántani téged, mikor annyira tiszta és kedves vagy...

 - Ja, egy kíméletlen arkangyal gyilkos, rettentően kedvesen hathat – vágtam közbe morogva.

 - Ugyan már, nem direkt csináltad.

 - De megtettem, szóval már mindegy – fújtam ki a levegőt, de Nathan nem reagált.
Gabriel arca újfent lelki szemeim előtt táncolt, kaján vigyorával a képén.

- Szóval... azután meg elteleportáltál minket – folytatta, ahol az imént abbahagyta. – Az a rohadt McCoy! Felhúzott a hülyeségeivel. Még vigyek igazolást... – heherészett vidáman. – Mégis kitől? Magától a sátántól? – Elmosolyodtam bohóckodására, aztán ismét duzzogásba fordultam. Érezze csak a törődésem. – És akkor még Evelyn is... nem volt elég a te hisztid, ő is rákezdett!

 - Hogy érted? – húztam fel jobb szemöldököm. Számomra meglehetősen gyors lefolyású beszélgetésnek tűnt az Evelynnel folytatott társalgásunk. Hiszti nem is rémlett. Hamar elszaladt, miután rájött, ki vagyok. Még mindig sajnáltam kicsit.

 - Emlékszel, hogy elmentél duzzogni a vécébe? – Bólintottam. – Kifigyelte, hogy mikor tűnsz el mellőlem, aztán odajött, és kiselőadást tartott arról, hogy mennyire hiányzom neki.

 - Valóban? – Nagyjából fél másodperc alatt húztam fel magam. – És mit mondtál neki?

 - Én semmit. Hallgattam, mint a sír!

 - Aha... és ebben mi a hiszti?

 - Hát... - húzta el száját oldalra. – Sírva fakadt, és elkezdett könyörögni, hogy próbáljuk meg újra, bármit megtesz. Nagyon kiábrándító látvány volt.

 - Azon tűnődtem a minap, hogy egy élő embert le lehet-e rángatni a pokolba. Szerinted? – döntöttem oldalra durcás arcom, mire Nathan elvigyorodott.

 - Megoldhatjuk, ha szeretnéd.

 - Tényleg? – csillant fel szemem először, majd újra összevontam a szemöldököm. – Ez azért elég durva – pislogtam. – Na, de most akkor végül miben maradtatok Evelynnel? Megpróbáljátok újra, vagy sem?

 - Igen, hiszen olyan jól sült el az első alkalommal is – forgatta szemét szarkasztikusan, majd odahúzott magához. – Nekem csak te kellesz, butus!

 Ahogy ott feküdtem szorosan hozzábújva, felhőtlen örömöt éreztem, mintha egész életemben erre vártam volna. Lubickoltam a boldogságban vonzó szavai hallatára, de mégis egy picit kételkedtem.

 - Kérdezhetek valamit?

 - Bármit – simított végig hátamon.

 - Evelynről akarok kérdezni.

 - Kérdezz! – mondta zavarodottan, majd hagyta, hogy elhúzódjak.

 - Tényleg nem voltál vele?

 - Most azt kérdezed, hogy lefeküdtem-e vele? – Arcára szép lassan egy vigyor húzódott.

 - Aha – bólogattam szégyenlősen. Nem voltam az intim témák mestere. Sőt, többnyire kerültem őket, mert állandóan belepirultam, de kíváncsi voltam.

 - Tényleg nem – rántotta meg vállát. – De ha arra akarsz kilyukadni, akkor mással sem.

 - Komolyan? – Meglepődtem. Zavaromban mellkasát kezdtem kémlelni.

 - Lefoglalt a pokol visszaszerzése.

 - De hát akkor, amikor Evelynnel voltál, miért nem tetted meg vele?

 - Nem éreztem iránta semmit – jelentette ki hidegen. – Nem gonoszkodásból mondom, tényleg semmit. Nem ment. Ki is akadt eléggé, miután... – Lehalkította hangját, majd riadtan felém kapta tekintetét.

 - Folytasd! – Erősítettem meg, hogy érdekel a történet.

 - Szóval... én megpróbáltam a kedvéért, de eléggé beégtem előtte.

 - Mi van? – kuncogtam fel összezavarodottan.

 - Öhm... - nevetett kínosan. – Nem úgy működtek a dolgok, ahogy kellett volna... nekik.

 - Azt akarod mondani, hogy nem állt a zászló? – Immáron szám elé tett kézzel vihogtam.

 - Ja, valami olyasmit. – Ő is felszabadultan nevetett. Olyan varázslatos volt, ahogy őszintén kacagott velem.

 - Kellemetlen – mosolyogtam rá, miután elmúlt a nevetés.

 - Most te jössz!

 - Hm?

 - Mesélj Aaronról, és utána eldöntöm, hogy végül életben hagyom-e.

 - Mit csináltál vele? – tudakoltam. Már korábban is meg akartam kérdezni, hogy értette ezt az alvásparalízis dolgot, de túl elfoglalt voltam saját csalódásommal ahhoz, hogy az exemről beszélgessek vele.

 - Kicsit játszottam az agyával, de semmi komoly – igyekezett megnyugtatni, de nem hittem neki.

 - Mennyire másztál bele az elméjébe? – Nathan elhúzta a száját.

 - Nem akarod tudni.

 - Ördögi egy démon vagy – böktem meg a vállát gyengéden, mire szája újból felfelé gördült. A leírásom tűpontos volt.

 - Nem válaszoltál a kérdésemre, de cserébe remekül elterelted a témát.

 - Csak azt tudom mondani, amit már elmeséltem – bólogattam megilletődve. Féltem, hogy tényleg megöli, ha számot adok neki a meghittebb tevékenységeinkről, hiszen egyértelmű volt, hogy együtt voltunk. Gyűlöltem a fickót, de a halálát nem kívántam.

- Jól van, ha nem akarod nem muszáj elmondani. – Úgy éreztem, hogy sarokba szorított, ezért megforgattam tekintetem.

 - Ha elmondom, megígéred, hogy nem téped le a fejét, meg ilyenek?

 - Majd eldöntöm.

 - Nem, ígérd meg! – parancsoltam magabiztosabban az eddigieknél. Már azon kiakadt legutóbb is, hogy Aaron ráncigált engem, ezek után vajon mit tett volna?

 - Oké – adta be derekát elég hamar. – Az élete az övé, de az álmai az enyémek.

 - Nathan! – csaptam rá mellkasára, mert nem győzött meg a válasza.

 - Jó! – egyezett bele vonakodva. – Békén hagyom.

 - Remek! – ráztam fejem hitetlenkedve, majd legörbítettem ajkam, és bánatosan tengerkék szemébe meredtem. – Sejthetted, de igen, lefeküdtem vele.

 - Kiábrándító, hogy odaadtad magad egy hozzá hasonló féregnek – jött a kíméletlen válasz.

 - Ezt már nem tudom megváltoztatni – szabadkoztam, mintha okom lett volna rá.

 - Miért is kéne? – kérdezte immáron mosolyogva, majd hozzátette. – Az első szerelem csodája.

Ízlelgettem szavait egy darabig, mert nem voltam benne biztos, hogy valaha egyáltalán szerelmes voltam-e Aaronba. Ha egykoron az is voltam, nem volt ennyire elsöprő, mint amit Nathan iránt éreztem, még annak ellenére is, hogy nem érdemelte meg az érzéseimet.

- Téged jobban szeretlek, mint őt valaha szerettem, ha ez megnyugtat – jelentettem ki határozottan, hiszen így éreztem. Pedig nem kellett volna. Mégis annyira vágytam rá, mintha egy láthatatlan erő húzott volna hozzá.

Nathan megint elmosolyodott, majd kiegyenesedett. Ajka az enyémet súrolta, ahogy egy pici puszit nyomott rá. Tenyerem a hátára simítottam, hogy megöleljem, de újfent eszembe ötlött valami. Túl sok volt az új információ vele kapcsolatban. Homlokom ráncolva kezdtem tapogatni a gerince mentén, majd végig az egész hátán.

 - Mit csinálsz? – Nathan óvatosan eltolt magától, így abba kellett hagytam szárnyai vad keresését.

 Az apja egykoron arkangyal volt, tudni akartam valóban tud-e repülni, vagy arról is hazudott, amikor először próbálkoztam.

 - Vannak szárnyaid? – szegeztem neki kérdésem várakozva.

Nathan elfintorodott, ajka lefelé görbült, végül kimászott alólam, és megállt az ágy mellett.

 - Az van – kezdett bele lassan –, hogy olyan rég láttam őket, hogy már magam sem emlékszem léteznek-e még. De ha vársz egy kicsit... - Megmozgatta vállát, de nem igazán történt semmi, mire kérdőn rám emelte szemét. Türelmes tekintettel mustráltam őt, vártam az attrakciót, de hiába. – Á, nem fog menni! – fújta ki a levegőt lemondóan.

 - Csak nyisd ki! – bátorítottam, ezzel kibontottam sajátomat, mire megrázta buksiját, szóval
inkább visszacsuktam.

 - Adj egy kis időt... - kérte halkan, majd lehunyta szemhéját, és csak ácsorgott egy helyben.

Aztán hirtelen egy fájdalmas grimasz jelent meg arcán. A szárnyai úgy nyíltak ki, mintha egy lassított felvételt néztem volna. Először a jobb, aztán a bal. Érdekes volt, mert az övé nem teljesen fekete színben pompázott, alig észrevehető piros csíkok szaladtak végig a tollak mentén.

 - Azta! – Meghökkenve pattantam mellé, majd ujjaim hegyét végighúztam a feketéspiros csodán.

 - Ez borzalmas volt! – panaszkodott. – Jól nézd meg őket, nem sokat fogod látni.

 - Miért? – kérdeztem megilletődötten, hisz olyan szemet kápráztatóak voltak, hogy nem értettem, mi baja velük.

 - Mert ki nem állhatom őket.

 - Azért igazán segíthettél volna repülni tanulni – motyogtam még mindig a szárnyát fogdosva.

 - De hát segítettem! – ellenkezett felháborodottan.

 - Hagytad, hogy lezuhanjak! – jeleztem felé aggályaimat.

 - És nem lepődtél volna meg, ha csak úgy odarepkedek melléd? – vetette fel.

 - De! – vágtam rá azonnal.

 - Amúgy mindegy volt, mert mire egyáltalán sikerült volna kierőltetnem magamból ezeket – bökött háta felé hüvelykujjával –, addigra így is, úgy is leesel.

 - Mi bajod van velük? Gyönyörűek!

 - Sosem rajongtam értük. Azt hiszem, akkor láttam őket utoljára, amikor először átváltoztam még tizennégy évesen. De rögtön elvittek a démonok, úgyhogy nem is nagyon volt időm kitapasztalni jók-e egyáltalán valamire. Aztán meg dugdostam őket, hogy nehogy rájöjjenek ki vagyok.

 - Az nem most volt – ráncoltam homlokom.

 - Amúgy is túl angyaliak. Mármint nem igazán tartom magam annak, ezért is volt könnyű démonnak kiadnom magam. Az vagyok.

Furcsán csengtek szavai. Nem értettem, miért vélekedett így magáról, hiszen ő maga mondta nekem, hogy nem mi döntjük el, minek születünk, ő pedig kizárta magából angyali mivoltát.

- Morgan azt mondta rád, hogy angyalarcú vagy, ezek szerint sejthetett valamit? – hoztam fel kétkedve, mert nem hangzott logikusnak.

 - Nem – felelt. – Morgan eléggé szomorú. Örült, hogy ott voltál. Mármint nem tűnik annak, de az álmai nagyon magányosak.

Nathan szavaira elszontyolodtam. Szerettem Morgant, és nem akartam, hogy egyedül legyen. A magány felőrli az ember lelkét és elsötétíti.

 - Nem lehetek valahogy az őrangyala? – vetettem fel izgatottan, mire Nathan felnevetett.

 - Te biztos, hogy nem!

 - Most miért mondod ezt? – pislogtam rá elkeseredetten.

 - Nem akarlak elkeseríteni, de az őrangyalok elég tiszta lények. Nehogy félreérts, nem téged sértegetlek, csak nem tudom máshogy megfogalmazni. Te nem egy egyszerű angyal vagy, sokkal több annál.

Szomorúság öntötte el a szívem, ahogy rólam beszélt. Én is jó szerettem volna lenni, segíteni akartam Morganen.

- Mi lenne – kaptam felvillanyozva Nathanre a szemem, ahogy megfogalmazódott egy ötlet bennem –, ha elültetnéd a szülei fejében, hogy legyenek vele többet? Ne hagyják egyedül.

Nathan megsimogatta arcom oldalát, szája szegletében mosoly bujkált.

 - Meglátom mit tehetek - bólintott beleegyezően, mire váratlanul átöleltem. Hálás voltam, amiért segít nekem.

 - Te vagy a legjobb – mormogtam pofimat mellkasába fúrva, és tényleg így gondoltam, pedig mélyen még elég erősen haragudtam rá.

 - Igyekszem – lehete, majd megsimította hajam, és lehajolt, hogy megpuszilja fejem búbját. – De most már eltűntetném ezeket, ha nem haragszol.

Kérésének eleget téve hátráltam egyet, és lecsüccsentem az ágy szélére.

Nathan nemes egyszerűséggel csukta össze szárnyait. Sokkal simábban, mint ahogy kinyitotta őket. Aztán rám emelte csillogó pillantását, hogy jobban szemügyre vegyen.

 - Pihenned kéne, hosszú napjaid voltak.

 - Nem vagyok fáradt! – vágtam rá azonnal. Nem akartam, hogy elmenjen, azt akartam, hogy itt maradjon velem reggelig, vagy ameddig csak lehetséges.

 - Azért ha testileg nem is merülsz ki, biztos vagyok benne, hogy lelkileg igen. Ezen egy kis alvás segít. Így is túlhajszoltad magad miattam.

 - De itt maradsz velem? – érdeklődtem butácskán.

- Hát... - húzta össze szemöldökét. – Megnézem végtelen teendőim listáját, pillanat – mondta, majd úgy csinált, mint aki elővesz a zsebéből valamit. Persze nem volt ott semmi, de azért elgondolkodtam rajta, hogy mi van, ha mégis, csak nem látom. – Úgy látszik, épp ráérek! – felnevettem bolondozására.

- Az előbb még rengeteg dolgod volt – hunyorogtam rá.

 - Minden elnapolható, ha rólad van szó – mosolygott rám. – Te sokkal fontosabb vagy.

 - Akkor gyere ide mellém! – kértem tőle vékony hangon.

 - Helyezkedj el – bökött az ágy felé.

 Egy vigyor kúszott a számra, majd bebújtam a puha ágyba, és oldalra fordultam.
Nathan mellém feküdt, karjával átkarolt, és szorosan magához húzott.
Dereka ülepemhez nyomódott, mire nagyot nyeltem. Vele minden olyan más volt...