Egy percig haboztam, majd becsuktam szárnyaim, és Nathanielre néztem.

- Kérlek, hallgass meg! – Nathan tett felém egy bátortalan lépést, immáron békés, kék tekintetével vizslatott. – Én... erről akartam beszélni veled, csak... máshogy alakultak a dolgok.

 - Ne gyere a közelembe! – utasítottam. – Végig hazudtál nekem!

 - Hazudtam – bólintott. – Sok mindenről hazudtam – ismerte be. – De arról sosem, hogy szeretlek.

 - Miért nem tudtál velem őszinte lenni? – súgtam szomorúan.

 - Ha elmondom az igazságot, akkor velem maradtál volna? – kérdezte hidegen.

 - Igen! – kiáltottam fel dühösen. – Képzeld el, hogy igen!

 - Nem hiszem – felelt halkan.

 - Mondd el, hogy miért akartál az angyaloknak adni! – hoztam fel újra a legfrissebb sérelmeim egyikét.

 - Nem tudod? – érdeklődött lágy hangon. – Hiszen annyira okos vagy! Azonnal rájöttél Michael szavai után az igazságra, sőt, még annál többre is!

 - Miért nem mondtad el már akkor?

 - Mert akkor nem maradsz mellette! – jelentette ki újra. Annyira biztos volt igazában, és ez még jobban felkavart. – Én tényleg segíteni akartam neked. Szükségem volt rád, és neked is rám.

 - Válaszolj az előző kérdésre! – követeltem idegesen, majd nyeltem egy nagyot.

 - Hogy ne kelljen látnod... - motyogta, majd magára mutatott – ...ezt. Azt feltételeztem, hogy megbocsátanak neked, de tévedtem. Még szerencse, hogy Jayce melletted állt, amikor én nem.

 - Jayce tud erről bármit? – vetettem fel, ahogy szóba hozta öcsémet.

 - Jayce mindent tud – jött a kétségbeejtő válasz. Na ne szopass!
Végig tudta ki ő, és mégis elküldött vele ma délelőtt?

 - Akkor csak velem játszottál végig? Köszönöm, Nathaniel! Nagyon boldog vagyok most! – csattantam fel dühösen. – Most legalább elégedett lehetsz. Sikerült tényleg meglepned már másodjára a mai nap!

 - Sajnálom! – kért bocsánatot kedves hangon, majd odasétált elém, és megemelte az állam. Nem mertem elhúzódni. – Őszintén sajnálom!

 - Engem is meg fogsz ölni? – kérdeztem megszeppenten, mire összehúzta szemöldökét.

 - De hisz mondtam már, hogy sosem bántanálak. Szeretlek!

 - Sok mindent mondtál, ami nem volt igaz.

 - Amit veled kapcsolatban mondtam, mind igaz volt – kezdett bele gyengéden. – A szívem összes szeretetével szeretlek.

 - Honnan kéne tudjam, hogy ezúttal igazat mondasz-e? – szipogtam halkan, mert időközben előtörtek könnyeim. Hinni akartam neki. A testem összes porcikája azt súgta, hogy higgyek neki, de az agyam, a fránya agyam ezúttal észnél volt.

- Mert te is érzed ezt – súgta, miközben hüvelykujjával végig simított alsó ajkamon. Megborzongtam jeges érintésétől. – Vágysz rám, és... én is rád.

 - El akarok menni innen! – jelentettem ki magabiztosan, mire Nathan oldalra döntötte kobakját.

 - Hova szeretnél menni?

 - Messze tőled – motyogtam remegő ajkakkal.

 - Megértem, ha így érzel – sóhajtotta –, de én jobban örülnék, ha maradnál.

- Összezavarodtam – nyögtem könnyeimet törölgetve. – Én... nem is tudom.

- Kérlek, ne sírj! – Arcomra simította kezét, majd lassan magához húzott, és átölelt. – Ugyanaz vagyok, aki eddig voltam.

Nem voltam biztos benne, hogy ez igaz volt. Egy hónapon át tévesztett meg minden nap. Én nem ebbe a lénybe szerettem bele. A zokogás ismét rám tört, majd meztelen mellkasánál fogva ellöktem magamtól.

Kék íriszeiben bús fény csillant.

 - Tartozol nekem az igazsággal! – böktem ki végül hüppögve.

 - Kérdezz! – rántott vállat, majd megpróbált közeledni, de mutatóujjammal jeleztem, hogy álljon meg, mire megtorpant.

Igyekeztem nagy levegőket venni, és megnyugodni, miközben tenyeremmel folyamatosan törölgettem arcomra csorduló könnycseppeket.

 - Lilith tényleg halálos sebet ejtett rajtad a temetőben? – hebegtem zavartan. Nem akartam elhinni, hogy ez történt.

 - Nem – jött a kiábrándító válasz. – De a próféciának be kellett teljesülnie, hogy hozzájussak a képességeimhez. Ahhoz pedig meg kellett halnom. Onnantól a te kezedbe adtam magam. Azért... reméltem, hogy inkább ott hagysz. Nem így lett.

Bólogattam, miközben a fájdalom méregként kúszott fel ereimben. Égetett, mintha tűz lángolt volna testemben.

 - És Michael... - motyogtam sírva. – Miért hagytad, hogy fojtogasson?

 - Nem hagytam – nevetett fel. – Az egész nyelőcsövem összezúzta, ha nem mentesz meg... akkor halott lennék, Luna.

Apa már akkor megmondta, hogy nem bízhatok benne. Miért nem hallgattam rá?
Annyira buta vagyok.

- Miért engedted, hogy elvigyék Jayce-t? – kérdeztem remegő kezekkel. Kezdtem egyre dühösebb lenni.

 - Jayce sem idevaló, ahogy te sem – tárta szét karját. – De azt sem engedtem! Nem volt mindenre befolyásom.

Érdekes volt, ahogy beszélt. Mintha végig törődött volna velünk, közben mégis lehazudta  nekem a csillagokat az égről.

 - És Aaron meg fog halni miattad? – pislogtam nagyokat, ahogy eszembe jutott, a fiú meglátta a benne rejlő sötétséget. Ördögöt kiáltott, majd elszaladt.

 - Nem. De volt pár kellemetlen éjszakája. Az alvásparalízis nem lehetett túl kellemes. De túléli, ha úgy akarod. – Ezzel elmosolyodott olyan kisfiúsan.

 - Tényleg szörnyeteg vagy! – szipogtam orromat törölgetve. – Maga a sátán fattya.

 - Na, de Luna! – mondta grimaszolva. – Ez nem esett jól, még tőled sem.

 - Tudod mit? – súgtam. – Szeretném, ha elmondanád nekem, hogy ki vagy. Halljam! Az igazat! Mutatkozz be nekem, kérlek, ha már kiderült, hogy végig te játszottál velem!

Nathan közelebb lépett hozzám, majd felém nyújtotta jobb kezét. Nem fogadtam el, egyszerűen rácsaptam. Nagy levegőt vett, majd leengedte maga mellé.

 - Mit szeretnél, mit mondjak? – tárta szét újra karját tehetetlenül.

 - Mutatkozz be úgy, ahogy megtetted egy hónapja is, csak ezúttal az igazságot mondd el! – sziszegtem összeszorított fogaim között. Igazán megérdemeltem, hogy megtegye.

 - Rendben – bólintott. – Továbbra is ugyanaz maradtam, Luna. Minden egyes gesztusom, és tettem őszinte volt feléd. Egyedül azt nem oszthattam meg, hogy ki vagyok.

 - Csak nem azt teszed, amire kérlek! – csattantam fel. Könnyeim csak úgy záporoztak szememből.

 - De hisz... tudod a nevem.

 - Biztos? – fintorogtam bánatosan. – Nem vagyok benne biztos.

 - Oké – csóválta meg fejét. – Nathaniel Caiden Jones vagyok, így, ahogy hallod, ennyire egyszerűen. Anyám Lilith... volt. Apám pedig Lucifer, az ördög.

 - Ezért nem akartál apádról beszélni, igaz? – hüppögtem nagyokat.

 - Eleanor, nem akartam hazudni, így is... annyira nehéz volt. Én nem így akartam, de nagyon elbaszódott. A bocsánatodért esedezem. El akartam mondani neked, de... nem volt rá idő – szabadkozott. Hittem neki, de közben mégsem.

 - De akkor... - kezdtem bele, ahogy arcon csapott a felismerés. – Te olyan vagy, mint én! Lucifer arkangyal volt! – kiáltottam döbbenten. – Megakadályozhattad volna, hogy megöljem Gabrielt, és gyilkossá váljak!

 - Mégis mit tehettem volna, Eleanor? - rázta meg kobakját. – Amikor kirobbant belőled az az energia, neki már réges-rég mindegy volt. Viszont te is majdnem ott maradtál.

 - Te még úgy csináltál, mintha számított volna a halálom! – ordítottam fel indulatosan. – Még könnyeket is sikerült kifacsarnod magadból, hogy hihetőbb legyen az alakítás!

A méreg elérte elmémet. Guggolásba ereszkedtem, hogy elbírjam a gyötrelem súlyát, de térdem felmondta a szolgálatot, és fenékre huppantam. Karom elernyedve lógott a földre, csak meredtem magam elé, mintha megbolondultam volna.

 - Életemben először estem kétségbe aznap! – Nem néztem rá, a padlót szuggeráltam. – Minden igaz volt. Nem veszíthettelek el. Könyörögtem valakinek, akárkinek, hogy segítsen. Adja vissza az életed, és megtörtént. Akkor törtem meg először. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy igazad lehetett a próféciával kapcsolatban? Ott majdnem elmondtam mindent, de te csak azt kiabáltad, hogy nem érdekel, csak én maradtam neked. Nem bírtalak még jobban bántani. Sajnálom! El kellett volna mondanom már akkor! – Nem hittem neki, egyszerűen csak tenyerembe temettem arcom egy perc erejéig, aztán felnyögtem, miközben ráemeltem mérges tekintetem.

 - Azt is tudtad, hogy már rég nincsenek a létesítményben angyalok!

 - Szóltam is, de te nem hittél nekem.

 - Tíz nap után szóltál! – üvöltöttem fel zsörtölődve.

 - Először én sem tudtam, nem vagyok mindenható – mondta kedvesen, majd leguggolt elém.

 - Önző vagy! – bőgtem még mindig megállíthatatlanul. Könnyeim a porba hulltak, ahogy ismét lehajtott fejjel pislogtam. A sírás teljesen elhomályosította tekintetem.

 - Lehet – súgta kedvesen, majd törökülésben leült elém, és megérintette térdemen lógó karom. Kirázott a hideg. – De még mindig én vagyok az – ismételte korábbi szavait, de én csak ráztam a fejem hüppögve.

Aztán belém hasított ugyanaz az érzés, amit akkor éreztem, amikor azt hittem, elveszítem a temetőben. A kegyetlen gyomorgörcs és kétség.
Majd megjelent lelki szemem előtt, ahogy a démonok ellepték testét, és én csak védelmeztem elszántan.

 - Mi volt ez a műsor, amit rendeztél az előbb? – súgtam elhalóan.

 - Gondoltam, meglepem őket egy idő után – felelt nyersen, majd hangja ellágyult. – De ismét nem számítottam arra, hogy mennyire akaratos és eltökélt vagy. Persze megszokhattam volna már.

 - Öltem érted! – ríttam fékezhetetlenül, egész alakom remegett. – És te nem tettél semmit!

 - Tudod hány lelket kínoztak meg ezek a sárgák és pirosak? Többet, mint ahányat meg tudnál számolni összesen a pokolban.

 - Attól még gyilkosság. Te is egy könyörtelen gyilkos vagy!

 - Ez nem igaz! – válaszolt azonnal. – Sosem bántottam senkit, de ezt is mondtam már. Lilith volt az első, akit...

 - Úgysem tudhatom igaz-e! - vágtam közbe habozás nélkül.

 - Minden szavam igaz, Eleanor!

- És mi van Natalie-val? – Felkaptam a fejem, és hátrapillantottam az erkély felé. Hiszen nemrégiben a kislány is ott állt Lilith mellett. – Ami Marynél történt az is csak színjáték volt?

- Nem – felelt. – Tényleg akkor találkoztam vele először. Csodálatos lányka.

 - Itt volt – motyogtam értetlenül. – Hova tűnt?

 - Apám elvitte – jelentette ki, mire szám elnyílt. A sátán itt járt?

 - Most is itt van apád? – Ajkam remegett, kezemmel óvatosan eltoltam övét.

 - Nincs itt – felelt csöndesen, majd összevonta szemöldökét. – Nem érzem a jelenlétét, de bármikor visszatérhet.

 - Találkozhatok vele? – Nathan szeme felcsillant bátor kérdésem hallatára.

 - Ha szeretnél, igen!

 - Milyen ő? – érdeklődtem összeszorított szájjal. – Mi volt ez az egész?

 - Meséltem már róla neked – mondta mosolyogva. – Nem veszett ki belőle teljesen a jóság, miután elbukott. Évezredekig vándorolt, majd találkozott Lilith-tel, aki gyermeket szült neki. A fiú egy egyszerű fél-ivadék volt, ezért Lilith megölte. Apám megbocsátott neki, aztán megszületett egy lánygyermek. Lilith megrémült lánya erejétől, ezért amint megjelentek képességei, megölte őt is. Apám végtelen haragra gerjedt, de Lilith elmenekült, és a világot járva fél-ivadékokat kezdett maga után hagyni. Később őket is megölte. Aztán eljött szép lassan a mi korunk. Mára már elfogadott, hogy léteznek fél-ivadékok, ahogy már említettem korábban is, ők a pokol szolgái, mert képesek emberi mivoltuk miatt a földet járni – magyarázta nyugodtan. – Szóval Lucifer leköltözött ide, és kitöltötte a frusztrációját a kárhozottakon. Nem sokkal rá Lilith visszatért, és lázadást szított ellene Belzebubbal az oldalán. Apám ekkor eltűnt, hagyta, hogy kiéljék magukat pár évtizedig, de közben végig bosszút forralt. Nagyjából ennyi ez a történet.

 - Miért nem ő maga végezte ezt el? – mutattam körbe a holttestekre. – Tán gyáva?

 - Ezért születtem – válaszolt homlokát ráncolva. – Erről szólt ez az egész mizéria. Apám mondta ki a próféciát, ami rólunk szólt.

 - Belzebub félreértelmezte – állapítottam meg. – Azt hitte, hogy én vagyok a lényeg, közben végig arról szólt, hogy megszerezd az erőd, ha jól értettem. – Ismét felsírtam, ahogy körvonalazódott, hogy mennyire felesleges voltam. Egy kellék.

 - Nem csak arról – felelte, majd megpróbált ismét közeledni felém, de eltoltam ujjait. – Ez egy nagyon összetett dolog volt, Eleanor.

 - Döbbenetes, hogy képes voltál ezt megtenni velem! – zokogtam fájdalmasan. – Én tényleg beléd szerettem, de te csak azért voltál ennyire... kedves, mert be kellett teljesítsd a próféciát. Annyira buta vagyok! Most pedig engem is megölsz, igaz?

 - Eleanor! – ragadta meg a karom, mire hátrahőköltem. – Sosem bántanálak! – szögezte le ismét, majd megsimította könnyek által áztatott arcom. – Őszinte érzelmeim vannak feléd. Csak és kizárólag arról hazudtam, amiről muszáj volt. Egyébként is...

Nem bírtam rá figyelni, úgy éreztem, hogy forgott velem a világ.

 - Hány éves vagy igazából? – vágtam hirtelen szavába. Így is taccsra vágtak a történtek, de az, hogy talán egy őskövülettel smároltam, átlépett nálam minden határt.

 - Hát... nem értem a kérdést, de... – hebegte. – Húsz vagyok, azóta is.

 - Hál Istennek! – szakadt ki belőlem megkönnyebbülten.

 - Talán nem Istennek – szaladt át arcán egy félmosoly.

Letöröltem arcomról a kósza könnyeket, amik időközben odatapadtak, majd ismét ellöktem a kezét magamtól.

A fiú aki előttem ült, és szüntelenül az arcomat kémlelte, ugyanolyan visszafogottan és kedvesen beszélt velem, ahogy előtte, de mégsem tudtam megbocsátani árulását.
Pedig nagyon szerettem volna. Bárcsak őszinte lett volna velem az első perctől kezdve. Vakon bíztam benne vakon, de ő mégsem fogadott bizalmába.

Ismét elkámpicsorodtam az elmémbe szökő hasogató fájdalomtól.
A szívem hozzá húzott, de az eszem ordított velem, hogy meneküljek. De volt értelme már bárminek? Hova mehettem volna?

Őt választottam a családom felett. Egy visszafordíthatatlan döntés áldozata lettem.

Az angyalok a véremre szomjaztak, így számomra nem maradt más, mint összefogni a sátánnal, és a... fiával. Baszki.

Nem tűnt jó ötletnek az ördög fiával az oldalamon folytatni, de valamiért mégsem féltem tőle.
Talán azért, mert nem volt többé veszítenivalóm. Jayce biztonságban volt az angyalokkal, ő pedig úgy akarta, hogy Nathan mellett legyek. Azt mondta, szeret engem, és én hittem neki. Jayce sosem hazudott nekem, azt hiszem. Még ha meg is tévesztett barátjával együtt, talán Jayce végig tudta, hogy elkerülhetetlen a prófécia beteljesülése.
Aztán miután megtörtént is visszaküldött Nathanielhez, pedig tudta, hogy nem egy egyszerű fél-démon. Miért bízott benne ennyire? Vajon őt is félrevezette?
Könnyen megtehette volna, de talán nem így volt. Azonnal fényt akartam deríteni erre.

 - Jayce mikor tudta meg ki vagy? – érdeklődtem szipogva.

 - Emma szembesítette az igazsággal, aztán mielőtt megérkeztél Colonie-ba, elmondtam neki, ki vagyok.

 - És? Hogy reagált? – hajoltam előre türelmetlenül.

 - Meglepődött – húzódott egy félmosolyra a szája. – Aztán kijelentette, hogy nem tudhatod meg. Egyetértettem vele. Enélkül is lett elég bajod néhány nap leforgása alatt.

 - Szóval együtt titkolóztatok előttem – ráztam meg a fejem elképedve. – Ez hihetetlen!

 - Mindketten szeretünk téged – mondta, miközben szégyenlősen újra megfogta kezem. – Csak meg akartunk védeni.

 - Esküdöztél, hogy nem te vagy Lilith fia! – robbant ki belőlem újfent, amikor szóba hozta felém irányuló szeretetét, aztán még valami eszembe jutott.
"Nem úgy van ám minden ahogy a kis fejedben összeraktad" – Ezt vágta hozzám a pláza felé tartva az autóban, majd...

 - Amikor mentünk a plázába... - hoztam fel hüledezve. – Akkor...

 - Kíváncsi voltam, mit reagálsz. De annyira semleges voltál. Mintha nem számított volna. Felbátorítottál vele. Azt mondtad, az sem zavarna, ha én lennék Lucifer, emlékszel?

 - És mégis azt hiszed, hogy ott hagytalak volna, ezért tovább hazudtál nekem! – ordítottam rá dühtől tajtékozva. – Nem lett volna egyszerűbb őszintének lenni, főleg ha úgy tűnt, hogy nyitott vagyok rá, Nathan?!

 - Nagyon sajnálom! – hajtotta le a fejét ismét, majd egyszerűen mögém mászott, és teljesen átölelt. Nem mertem elhúzódni. Féltem tőle egy kicsit.

 - Engedj el, kérlek! – motyogtam szipogva.

Elhúzódott tőlem, majd visszaült elém, és csak a kezem fogta tovább.

 - Minden szavam igaz volt a feléd irányuló szerelmemről – húzta végig hüvelykujját kézfejemen. – Bármit megtennék, hogy megváltoztassam, és őszinte legyek veled.

 - Á! – nyögtem fel zaklatottan.

Az érzéseim kavarogtak, csak úgy hánykolódtak. Egyedül szerettem volna lenni, és átgondolni az egészet.

Felugrottam a kőről, ujjaimat kitéptem az övéből, majd felpaprikázva a bugyuta kecskés ajtó felé rohantam.

 - Luna, várj! Most hova mész? – kiáltott utánam Nathan, de ügyet sem vetettem rá.

A fáklyás folyosóra kiérve csak rohantam egyenesen, de magam sem tudtam, hova. Az indokolatlanul hosszú folyosó kanyargott jobbra, aztán balra. Mentén végig ajtók voltak. Nem mertem benyitni egyikbe sem. Rettegtem, hogy egy négy fejű, tíz karú fenevad mászik ki mögüle, hogy véremet ontsa. Csak mentem előre a kurta, fáklyák világította folyosókon, amik mind ugyanolyanok voltak.

Egy idő után pánikba estem, mert körvonalazódni kezdett bennem, hogy bizony eltévedtem.
Megtorpantam, majd csípőre tett kézzel körbenéztem.
Bármerre indulhattam volna, mert elfelejtettem, honnan jöttem.

Kifújtam a levegőt tüdőmből, majd oldalra húztam számat nemtetszésem jeléül.
Talán mégsem kellett volna elszaladjak. Eltévedtem egy pokoli labirintusban. Vicc.

- Michael leánya? – Egy mély, öblös hang szólított meg. Egyből felé kaptam tekintetem, majd összevont szemöldököm, ahogy végigmértem.

Különösen magas volt, arca hosszúkás, bőre elég világos. Barna haja rövid volt és kócos. Egy sima, kék farmernadrágban állt előttem és egy fehér pólóban. Olyan egyszerűnek tűnt.
Világító kék szemével engem fürkészett. Ó...

Nagyot nyeltem, majd halványan elmosolyodtam, hátha nem tépi le a fejem a helyéről a sátán.

 - Érdekes – mondta. – Azt hittem, magasabb vagy – hümmögött. – Hogy vagy ma? – Egyetértően bólogattam, de nem mertem felelni. Lucifer kérdőn nézett rám, majd folytatta. – Nem tudsz beszélni?

- De igen – leheltem megilletődötten, majd kihúztam magam. – Szóval, elég rossz napom van, ami azt illeti.

- Valóban? – érdeklődött a vártnál kedvesebben. – Akkor gyere velem, és meséld el! – Jaj, ne!
Vonakodva ugyan, de mellé sétáltam, majd elindultunk előre.

 - Szóval mi bánt? – kérdezte.

 - Hát, ez elég hosszú történet... – kezdtem bele halkan. – Ma van a szülinapom, és eddig nem alakult valami fényesen. Majdnem megöltek reggel, aztán csempét sikáltam egy iskolába, végül Belzebub lecipelt ide magával...

 - Szeretnéd, hogy megünnepeljük a születésnapod? – vágott közbe furcsán lelkesen.

 - Nem! – mondtam azonnal. – Én csak... nehezen dolgozom fel a történteket. Ezt az egész drámai bosszút, amibe belekeveredtem.

 - Sajnálom, hogy így alakult – jelentette ki, majd megállt egy vörös színű, kétszárnyú ajtó előtt, és kitárta előttem. – Talán Nathaniel kicsit elragadtatta magát. Igyekszem beszélni majd vele erről.

 - Nem kell! – vágtam rá habozás nélkül. Nem tudtam egyelőre, mik a szándékai, de azt sem akartam, hogy Nathan esetleg miattam szenvedjen.

 - Fáradj beljebb!

A szobába belépve egy óriási asztalt pillantottam meg közepén, gondosan megterítve és étellel telepakolva. Különféle zöldségek terültek egy rajta főve, párolv, és grillezve. Mellette húsok és egyéb köretek.

A helyiség falai észrevehetően üresek voltak és vörösek, egy kép sem lógott rajtuk.
Két hatalmas ablak terült el a kőből készült asztal mögött, fekete sötétítőkkel. Hát nem voltak túl stílusosak a pokolban.

Oda akartam rohanni, hogy kitekintsek rajta, de megakadt a szemem az egyik széken üldögélő Natalie-n. Már megint rajzolt valamit. Megkönnyebbültem, amikor megláttam. Reméltem, hogy minden rendben van vele. Rá tulajdonképpen nem haragudtam, ő végig igazat mondott.
Amikor észrevett, mosolyra húzódott pici szája, majd így szólt:

 - Szia, angyal! – Lepillantott a papírra majd felém mutatta. – Lerajzoltalak!

A papíron egy fekete szárnyakon lebegő lány ékeskedett, széttárt karokkal, körülötte egy sárgán tündöklő fénycsóva.

 - Szép! – viszonoztam izgatott mosolyát.

 - Szóval, leány! – szólalt fel Lucifer, miközben leült lánya jobbjára. – Úgy értesültem nemrég, hogy elpusztítottad Gabrielt.

Rémületemben ajkamba haraptam, feszülten toporogtam a szoba közepén.

 - Igen? – súgtam kérdő hangnemben. – Most... - motyogtam bizonytalanul. – Szóval.. azért... azért hoztál ide, hogy... meg...megölj emiatt?

Hangom remegett, mint a frissen nőtt fű a szellőben.
Lucifer felkacagott kérdésemre. Harsogó nevetése betöltötte az üres helyiséget.

 - Ennyire gonosznak tűnnék? – vetette fel még mindig kuncogva.

 - Hát.. én... - hebegtem megszeppenve.

 Mégis mit kellett volna gondoljak? A sátán asztala előtt ácsorogtam tanácstalanul, de egy szó sem jött ki a számon.
Az ördög előtt, aki megrontotta a paradicsomban az elsőket, akinek kegyetlensége világhírű volt. Az emberek fejükhöz kapva iszkoltak el iszonyatukban képe láttára.

 - Apám? – Az ajtó kicsapódott, Nathaniel toppant be rajta váratlanul, immáron fekete pólóban. Amikor meglátott megkönnyebbülés futott végig arcán. – Hát itt vagy!

 - Nathaniel! Végre megjöttél! – szólt gyermekéhez Lucifer. – Épp arról kérdezett Eleanor, hogy meg fogom-e ölni, amiért eltette láb alól az arkangyalt.

Nathan rám nézett, majd megrázta a fejét.

 - És mit mondtál neki? – Mellém sétált, majd átkarolta derekam. Mozdulni sem mertem.

 - Még nem válaszoltam! – vigyorodott el szélesen.

 - Senki sem fog megölni – nyugtatott meg Nathan, majd elkezdett az asztal felé tolni. – Ülj le, nem kell félni!

Mit tehettem volna? Így hát leültem az ördöggel vacsorázni.

Kitört belőlem a nevetés, amikor eszembe jutott a helyzet abszurditása, ugyanis pár hete említettem Nathannek, hogy előbb ülnék le az ördöggel vacsorázni, mint az Istennel. Úgy tűnt, kérésem meghallgatták.

Nathan bal oldalamon foglalt helyet, így közvetlenül farkasszemet tudtam nézni Luciferrel.
A sátán döbbenten pislogott rám, ahogy felszabadultan kacagtam előtte. Úgy láttam, Nathan se értette, hogy mi ütött belém, mert csak pislogott rám nagy szemekkel.

 - Bocsánat! – nyögtem ki. – De ez annyira vicces!

 - Mi? – érdeklődött Nathan.

 - Ez az egész – kuncogtam. – Ez hihetetlen!

 - De mi? – kérdezte újra. Potyogtak a könnyeim az érzésektől, amik megállíthatatlanul bennem háborogtak. Az előbb már kisírtam magam, most már nevettem.

 - Most nézz rám, hova jutottam! – vihogtam. – A világon nincs még egy ilyen szerencsétlen, mint én! – törölgettem könnyeim, majd ránéztem Luciferre. – Tényleg te vagy a sátán? – nevettem tovább.

 - Én vagyok, leány – felelte kimérten. – Tán nevetségesnek tűnök?

 - Nem – szipogtam, miközben igyekeztem nem leborulni a székről. – Ez az egész szituáció az, amibe keveredtem.

 - Én megpróbáltalak megóvni tőle... - kezdett bele Nathan, de apja szavába vágott.

 - Nathaniel! – Nathan apjára emelte gyémántkék pillantását. – Jól értettem, hogy engedted, hogy szegény leány csempét súroljon a születésnapján valamilyen förtelmes iskolában?

 - Hát az túlzás, hogy engedtem – felelt rám sandítva. – Így alakult.

Hirtelen elkomorodtam, ahogy kezdett a helyzet számonkéréssé alakulni.

 - Legközelebb ne így tégy! – dorgálta Lucifer. – Vidd el ebédelni inkább. Az sokkal kifinomultabb – Szavaira szemem százszorosára tágult, azt hittem, menten eldobom az agyam. Nem erre számítottam a sátántól. Leginkább egy komoly ordításra, tűzvörös szemekre és verésre. Talán. De immáron már semmiben sem voltam biztos.
Ráadásul még szarvai sem voltak. Teljesen elkeseredtem!

- Rendben! – jött a válasz nagy sóhaj kíséretében Nathantől, majd felém fordult. – Máskor ne az iskola udvarára teleportálj minket, és akkor talán nem kell torna termet takarítanod! – szúrt oda komoly tekintettel, mire feldühödtem. Nem volt már kedvem többé nevetgélni.

 - Máskor ne próbálj meg átadni az angyaloknak, és akkor talán nem kell teleportálnom, mikor nem is tudom, hogy hogy kell! – fakadtam ki mérgesen.

 - Miért nem tanítottad meg teleportálni, fiam? – vetette fel Lucifer, mire Nathan grimaszolva vissza fordította felé a kobakját.

 - Biztos túlságosan elfoglalt volt a hazugságaival! – tettem szóvá orrom alatt morogva.

 - De ha szigorúan vesszük nem hazudtam – hozta fel ismét engem kémlelve. – Csak elhallgattam egy-két dolgot.

 - Vagy akár megkímélhetted volna a leányt, és kezdhetted volna az igazsággal – oktatta ki Nathant az apja. Kezdtem percről percre egyre jobban megkedvelni Lucifert.

 - Te mondtad, hogy vigyázzak rá, ha fontos nekem! – csattant fel Nathan, mire Natalie felvihogott. Viccesnek találta bátyja kitörését. Aranyos nevetése engem is mosolygásra késztetett.

 - Az nem azt jelenti, hogy hazudj össze magadról mindenféle badarságot!

 - Hát de...

 - Ne hápogj, fiam! – Egy tizedmásodperc alatt döngölte földbe Nathan önbizalmát, majd hozzátette. – Inkább kérd a bocsánatát!

 - Folyamatosan azt csinálom! – morogta kedvszegetten.

 - Akkor légy türelmes! – jelentette ki egyszerűen. – Idővel majd megbocsát, ha meg nem – rántott vállat –, akkor legalább megtanultál egy fontos leckét.

 - Kösz! – vetette oda Nathan, majd sóhajtott egyet, és engem kezdett vizslatni búskomor szemével.

 - Most, hogy ezt megvitattuk, térjünk vissza inkább Gabrielre – javasolta Lucifer, majd megragadott egy, az asztalon lévő arany színű kupát, és belekortyolt. – Az angyalok két táborra osztódtak. Az egyik a halálodat akarja – emelte felém poharát. – A másik úgy véli, hogy hasznukra válhatsz most, hogy a megjövendölés beteljesedett. De azért többen vannak, akik kibeleznének, könyörtelenül. – Nagyot nyeltem fenyegető szavaira.

 - Kedvelem az angyal lányt, apuci! – Natalie újfent egy széles mosollyal jutalmazott. – Ne hagyd, hogy bántsák!

 - Ne aggódj, csillagom! – Lucifer a kislány hátára simította tenyerét. – A bátyád gondoskodik majd róla, hogy ne essen bántódása.

 - Akkor minden rendben lesz! – bólintott Natalie, majd újra nekiállt rajzolni.

Még egy hatéves is azt gondolta, hogy biztonságban leszek Nathaniel mellett. Elképedtem.

 - Arra gondoltam, hogy egy darabig itt maradhatnátok – folytatta Lucifer, miközben köztem és fia között járt tekintete.

 - Miért? – kérdeztem felbátorodva. – Mégis mit csináljak itt?

 - A veszély, ami téged fenyeget világszínvonalú. Az elszántabb szárnyasok háborúról suttognak.

 - De miért? – ismételtem magam. Az asztalt kezdtem kémlelni idegességemben. Háború?

 - Nagyon egyszerű a válasz – mondta Lucifer, majd letette kezéből a kupát, tekintetünk találkozott. – Az erőd hatalmas, és ellenük fordultál, amikor megölted Gabrielt. Félnek tőle, hogy mire vagy képes. Egyszerűbb lenne, ha halott lennél. Akkor nem kéne aggódniuk, hogy egy napon lemészárolod az összeset.

 - De véletlenül öltem meg – súgtam gondterhelten.

 - Az mindegy, gyermek! – jött a gyors válasz. – Nem számít!

Egy fenyegetés voltam a menny számára. Egy kiszámíthatatlan, kíméletlen gyilkos, akit minél előbb el kellett távolítani a képből.

Semmim sem maradt, ami angyali mivoltomhoz kötött volna. Épp a sátánnal tanácskoztam jóízűen egy para kőasztal mellett. A fiú, akibe szerelmes voltam, pedig a fia volt.
Sosem éreztem magam szerencsés embernek, de ebben a minutumban különösen nem.

- De én nem akarok semmiféle háborút kirobbantani – motyogtam. – Lehet egyszerűbb lenne, ha magam odamennék, és hagynám, hogy...

 - Nem! – Nathan erőteljes hangon vágott közbe. – Nem engedem!

 - Reggel magad akartál átadni nekik, sőt, meg is tetted! – emeltem meg a hangom, szinte kiabáltam. Kezdett nagyon a begyemben lenni már. Legszívesebben nekiugrottam volna.

 - Már mondtam, hogy hiba volt! – csattant fel, miközben ingerülten talpra ugrott, és az asztalra csapott. Íriszei éjfeketék voltak. Nem riadtam meg tőle, hevesen felé hajoltam.

 - Nem érdekel! – sziszegtem fogaim között.

 - Nathaniel! – szólította meg apja. – Uralkodj magadon!

Nathan Luciferre kapta fejét, majd felspannoltan visszavágódott a székbe, és hátradőlt.
Úgy nézett ki karba font kezével, mint egy duzzogó kisfiú. Ha nem lettem volna iszonyatosan dühös rá, még meg is mosolyogtatott volna.

 - Tegyük fel, hogy háború lesz – kezdtem bele, igyekeztem visszafogni indulataim. – Mégis ki háborúzna? Én, velem szembe egy csordányi angyallal? Semmi értelme!

 - Menny és pokol háborúzna, Eleanor! – Nathaniel megbotránkozva mondta ki a szavakat, mire összevont szemöldököm felé fordítottam.

 - De nincs rá szükség, ha meg lehet oldani békésen! – morogtam.

Úgy néztem rá, mint egy megvadult dúvad, de nem hőkölt hátra, ismét felém hajolt fekete szemével.

 - Nem érted, hogy nem lehet? – kiáltott egyenesen az arcomba. – Semmi sem oldódik meg azzal, ha feladod magad!

 - Miért nem?!

Erre már én is felpattantam, kezemmel a kőlapra támaszkodtam, és úgy vicsorogtam felé.
Éreztem, ahogy íriszem sötétségbe borult. Izzott bensőmben a düh, mint a láva, ami épp kitörni készült a vulkánból.

 - Mert miután megöltek, odamegyek, és egyenként mészárolom le az összeset! – ordította magából teljesen kikelve. – Egytől egyig és élvezettel!

 - Elég ebből! – Lucifer is talpra ugrott, majd egy jókorát ütött az asztalra. Az eddig rajta sorakozó ételek mind a padlóra hullottak, ahogy a kőlap kettérepedt, majd nagy puffanással földet ért.
Natalie is összerezzent a váratlan csattanásra, a kis ceruzái a földre hullottak.

 - Fejezzétek be! Hol vagyunk? Gyerekzsúrban? – harsogta keményen Lucifer, visszautasítást nem tűrően. – Nathaniel, szóltam, hogy fogd vissza magad, fiam! Mit nem értettél? Mit csináljak, hogy végre abbahagyd ezt a gyerekes viselkedést? Mégis mi ütött beléd? – Fejét rázva ült vissza a karosszékbe, majd folytatta. – Csak egy kellemeset akartam vacsorázni a családom körében, de látom nem hagyod.

 - Ne haragudj, apám! – felelt Nathan csöndesen, majd pislogott egyet, és kék szemével rám pillantott.

 - Most menjetek! – utasított minket. – És addig ne is lássam egyikőtök sem, amíg nem jutottatok közös nézőpontra. Nincs kedvem ehhez a gyermeteg cívódáshoz. Gyerünk! – mutatott a kétszárnyú ajtó felé mutatóujjával, mely kitárult magától. – Parancsoljatok, lássátok nagylelkűségem, még ki is nyitottam nektek!

 - És ha nem sikerül megegyeznünk? – vetettem fel, miközben óvatosan kisimítottam a kósza hajszálakat az arcomból. Az én íriszeim is már zöldben ragyogott.

 - Akkor bezárlak titeket a legsötétebb és legkisebb cellába, hátha a közelség ad egy kis löketet a béküléshez! – Lucifer hangja fenyegetően hatott, ezért nyeltem egyet, majd Nathanre lestem.

 - Értettem – bólogattam összeszorított szájjal. A helyzet kiábrándító volt. Sikerült magunkra haragítani az ördögöt nagyjából öt perc alatt.

- Gyere! – Nathan megragadta csuklóm, majd öles léptekkel elkezdett kihúzni a szobából.
Ahogy kiértünk, az ajtó nagy csattanással zárult be mögöttünk.

 - Egy igazi idióta vagy! – estem neki újból. – Annyira haragszom rád, hogy meg tudnálak fojtani!

 - Sajnálom! – mondta felpaprikázva. – Hányszor kérjek még bocsánatot?

 - Sokszor! – kiáltottam, majd kirántottam csuklóm szorításából.

 - Most tulajdonképpen mi bánt?

 - Szeretnéd, hogy lekeverjek neked egy akkorát, hogy a folyosó végéig repülsz tőle? – kérdeztem fenyegetően. – Szerinted mi bánt? – ordítottam. – Hazudtál nekem, kihasználtál és átgázoltál rajtam, Nathaniel! És akkor még te beszélsz nekem a bántalmazásról? El tudod képzelni, hogy mennyire fáj, amit tettél velem? Itt! – böktem meg a mellkasom. – Szétszakad a fájdalomtól, amit te okoztál! Inkább ráncigáljanak meg két naponta, mert az fele annyira rossz, mint amit most érzek miattad!

 - Rettenetesen sajnálom! – hajtotta le a fejét. – Szeretném jóvátenni, ha megengeded.

 - Ezt nem tudod – suttogtam. – Megbíztam benned egyszer, aztán közölted velem, hogy odakint várnak rám az angyalok. Utána megbíztam benned még egyszer, és lényegében a pofámba toltad ezt az egészet nevetve!

 - Ha kell, akkor térden állva fogok csúszni a bocsánatodért könyörögve! – jelentette ki.

 - Kezdheted! – közöltem vele idegesen, mire elkezdett letérdelni. Megragadtam a pólóját, majd felrántottam. – Le ne térdelj!

 - De te mondtad...

 - Rohadj meg, Nathan! – vágtam hozzá, majd tettem hátrafelé egy lépést.

 - Megértem, ha gyűlölsz – pislogott rám bánatosan –, de mégis arra kérlek, hogy ne haragudj rám. Én hibáztam, de... nem akarlak elveszíteni.

 - Legközelebb gondolkodj előre! – emeltem meg hangon, mire homloka ismét ráncokba szaladt.

 - Azért lehetnél egy kicsit normálisabb.

 - Normálisabb? – szorult ökölbe kezem. – Te az voltál velem?

 - Én az első perctől kezdve az voltam, Eleanor! – kiáltott rám. – Mindent megtettem érted!

 - Még neked áll feljebb? – hitetlenkedtem.

 - Na jó! – ragadta meg a csuklóm ismét. – Nem csinálom ezt!

 Nathaniel céltudatosan sétált előre engem maga után vonszolva a folyosón. Néha-néha mérgesen rám pillantott, azért közben ügyelt rá, hogy ne essek pofára.
Aztán megtorpant egy egyszerű faajtó előtt, és szembe fordult velem.

 - Menj be! – biccentett a bejárat felé.

 - Ide fogsz bebörtönözni? – kérdeztem makacsul.

 - Luna! – Lassan, de markánsan ejtette ki nevem. – Nem értem, miért jutnak eszedbe ilyesmik. Légy szíves, menj be! – Talán azért, mert éppen a pokolban sétálgatok a sátán és Lilith nyolcadik fiával?

 Vonakodva, de lenyomtam a kilincset. Nem volt többé értelme ellenkezni, csak én maradtam, és a kétségek feneketlen szakadéka lelkemben.