Az ablak alatt ültem, a lábamat szorosan magam alá húztam, míg kezemmel átkaroltam térdem, az állam pedig rátámasztottam. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg felkelt a nap. Csak meredtem ki az ablakon, és igyekeztem legyűrni a bensőmben felgyülemlett végtelen feszültséget.

A végzős évem két órán belül kezdetét vette, de egész éjszaka egy percet sem aludtam. A mai nap variációin pörgött az agyam, elképzeltem legalább százszor, hogy mi fog történni, de nem sikerült megnyugodnom. Jobbára minden zavart, legfőképp az új emberekkel való ismerkedés. Az elmém rémképeket vetített ki elém, miközben azt ismételgette: miért nem maradhattam Los Angelesben?

A múlt héten viszonylag hamar berendezkedtem a frissen felújított szobámba. Jayce rengeteget segített, főleg a cuccaim kipakolásában. A kedvence a ruháim szortírozása volt, mely közben igencsak fancsali képet vágott. Ki is nevettem párszor, amikor hisztisen fújtatott a nadrágjaim szekrénybe helyezése közben.
Sosem éreztem még ennyire közel magamhoz a bátyám, annak ellenére sem, hogy eddig is napi szinten beszéltünk. Alapesetben mindent tudtunk a másikról.

Imádtam, és egyszerre gyűlöltem a kialakult szituációt. Nem volt könnyű beletörődni, hogy egy másik ember döntése miatt, két perc alatt a feje tetejére állt az életem.

A tanév végén még vidáman beszélgettünk a barátaimmal arról, hogy mennyire izgalmas lesz az utolsó együtt töltött évünk, aztán egy hét múlva bejelentettem nekik, hogy elköltözöm. A legjobb barátnőm, Morgan úgy sírt, mint egy kisbaba, amikor megtudta, de ennek ellenére megpróbáltuk a legtöbbet kihozni a maradék együtt töltött időből. Az érem másik oldala pedig Jayce volt.

Nem győztem hangsúlyozni, és tudatosítani magamba, hogy végre tölthetek egy kis időt a bátyámmal, de ez nekem mégsem volt elég. Otthagytam az életem egy részét, és még azóta sem sikerült feldolgozni.

– Luna, jó re... – Jayce benyitott a szobába, arca meglehetősen nyúzottnak tűnt. Grimaszolva nézett rám. – Mi a francért nem alszol?

– Csak... – sóhajtottam. – Nagyon félek.

– Mitől? – kérdezte, majd becsukta maga mögött az ajtót. Beletúrt kócos, vörösesbarna hajába, majd törökülésben lehuppant az ágyra. Vicces volt, ahogy kimerülten, egy szál alsógatyában csücsült előttem. Láttam már így Jayce-t nem egyszer, de így élőben teljesen más volt. Mintha megerősödött volna az utóbbi időben. – Stírölsz még egy darabig, vagy válaszolsz a kérdésemre?

– Én, nem... – morogtam. De igaza volt, megnéztem magamnak, de félreértés ne essék, egyáltalán nem olyan szemmel. – Mindegy... hagyjuk inkább.

– Na, nyögd már ki, mi bánt!

– Csak idegesít, hogy újra be kell illeszkednem egy közösségbe. Mindezt csak egy hülye év erejéig – ráztam a fejem rosszallóan. Ismét éreztem, hogy összerándult a gyomrom. – Hiába leszel ott, Jayce, attól még én leszek az új lány. Mindenki, aki elsétál mellettem, jól megnéz majd magának. Összesúgnak a hátam mögött, kinevetnek.

– Nem vagy te kicsit paranoiás? – érdeklődött felvont szemöldökkel. – Nathant már úgyis ismered.

– Az egy kicsit túlzás, hogy ismerem. Meséltél már róla, igen, erőszakosan le kellett csekkoljam a Facebook profilját, emlékszem, de ettől még nem lettünk legjobb barátok. – Hát igen, nem sokat tud meg az ember a másikról egy profilkép nélküli oldalról, de mindegy.

– Majd azok lesztek, hidd el! Nath jó gyerek. – Furcsa fény csillant zöld szemében. – Sokat meséltem már neki rólad!

– Ő lesz a legjobb meleg barátom, vagy mire célzol?

– Egy kicsit eltévedtél, Luna. Honnan vetted, hogy a srác meleg? – nevetett rajtam jóízűen. – Biztos forrásból tudom, hogy nem férfiak érdeklődik.

– Ha te mondod! – rántottam vállat. Igazából nem nagyon érdekelt, hogy melyik nemet szereti a számomra egyelőre ismeretlen fiú. Leginkább csak el akartam kerülni, hogy tovább feszegessük a problémát. Jayce néha eltúlozta a dolgokat, szerette kivesézni a lényegtelen témákat is, és most legkevésbé volt arra szükségem, hogy nekiálljon ennek.

– Hogy lyukadtunk ki itt egyáltalán? – rázta meg a fejét Jayce. – Ne terelj! Látom rajtad, hogy teljesen kész vagy. – Ezzel játékosan odavágta hozzám a kispárnámat, mire elfintorodtam, de ő csak folytatta. – De bízz bennem, nem foglak ott hagyni a szarban! Nem vagy életképtelen, Eleanor! Szerintem meg fogod oldani nélkülem is a dolgokat. Los Angelesben is csomó barátod volt! – Azért az a csomó, nagyjából három emberből állt, akik közül egy állt kimondottan közel a szívemhez.

– Leginkább az a bajom, hogy ez egy kisváros, és a legnagyobb hírértéke annak van, ha meglátnak egy idegent az utcán – hoztam fel félelmem, miközben leengedtem a lábam a puffról, és odamentem Jay-hez.

– De te nem vagy idegen, Luna, itt születtél! – Jayce csak csóválta a fejét. – Dramatizálsz, megint! – tette hozzá, majd felpattant az ágyról, és megindult az ajtó felé. – Ebből elég volt! Kapard össze magad, öltözz fel, és gyere le reggelizni, mert hamar itt a fél nyolc! Fuvarunk van a suliig, szóval haladj! – Az ajtó becsapódott, és ismét egyedül maradtam a mardosó gondolataimmal, amik Jay bátorító beszéde után sem akartak eltűnni.
Fuvarunk? Jaj, könyörgöm, ne!

Mélyen beszívtam a levegőt, majd nagyon lassan az orromon keresztül engedtem ki. Jaynek igaza volt, ideje lenne összeszednem magam. Nem hagyhattam, hogy egy szerencsétlennek ismerjenek meg az emberek.

Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor végre elmúlt a görcs a hasamban. Magabiztosságot öltöttem magamra. Ha én már elhittem, hogy az vagyok, akkor mindenki másnak is muszáj volt.

Ezután hamar elkészültem, gyorsan lezuhanyoztam, majd egy feszes farmert és egy kék ujjatlan toppot vettem fel, rá egy lenge szürke kardigánt és a kedvenc fehér Nike cipőmet. A hajam gyorsan átfésültem, majd egy hullámcsattal oldalra tűztem, hogy ne kelljen az állandóan arcomba eső tincsekkel foglalkozni. Utáltam kiengedve hordani, de minden barátom szerint sokkal jobban állt, mintha szoros copfba fognám.

Fintorogtam egy darabig a tükör előtt, nem tetszettem magamnak. Mindig is zavart, hogy ennyire alacsony voltam. Mindössze százötvenöt centi és alig ötven kiló. Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, az volt, hogy legalább némi alakkal megáldott a sors.

Még egyszer belenéztem saját zöld íriszembe, majd nyugalmat erőltettem magam. Elismételtem kétszer, hogy „meg tudod csinálni", majd magabiztosan elindultam.

Ahogy lecammogtam a lépcsőn, már hallottam anya és Jay felhőtlen kacaját a konyha felől. Kellemes illatok csapták meg az orrom az előszobába lépve, de amint a konyha küszöbéhez értem, megtorpantam. A gyomrom elég érdekesen kezdett fájni jobb, majd bal oldalt. Biztosra vettem, hogy éhes lehettem. Habár ugyanolyan ismeretlen borzongás futott át rajtam, mint amikor először beültem anya mellé a kocsiba.

Egy sötétbarna hajú idegent pillantottam meg az asztalnál, háttal ült nekem, testtartása merev volt, vállai szélesek, de alapvetően soványnak tűnt a bőrdzseki alatt.

– Eleanor! Gyere szívem, egyél! Palacsintát sütöttem! – Anya egy szempillantás alatt leplezett le, nem hagyta, hogy rendesen szemügyre vegyem a vendégünket.

Természetesen mindenki rám nézett, a leggyorsabban talán a titokzatos fiú kapta felém a tekintetét, én pedig ismét lefagytam.

A pillantásunk összeért. Ő engem nézett, én meg őt. Abban a pár másodpercben, míg a világoskéken csillogó szempár az enyémet figyelte, legalább háromszor megsemmisültem. Mintha két világoskék gyémánt ült volna a szeme helyén. Megijesztett és egyszerre elbűvölt a látvány. Arca vékony volt és egész helyes, rövid, barna haja kócosan terült szét a feje tetején, míg keskeny ajkán mosoly ült, tekintete szüntelenül világított, mintha folyékony neon úszna benne.

– Szia! Nathan Jones vagyok! – Felém nyújtotta a kezét, miközben felállt, és tett két lépést az ajtó felé, ahol gyökeret vertem. Sietősen kapcsoltam, és kezet ráztam vele, nem akartam idióta kislánynak tűnni, de teljesen elvarázsolt a különös, mégis csodálatosnak ható kék pillantásával. A keze kimondottan hidegnek tűnt, vagy csak lehet nekem volt melegem a pulcsimban.

Fel kellett rá nézzek, mert én olyan picinek bizonyultam, hogy csak a mellkasáig értem. Egy fejjel magasabb volt nálam, ha nem többel.

– Szia! – mosolyogtam rá. – Luna vagyok, de gondolom már úgyis tudod – nevettem fel idegesen, majd igyekeztem nem tudomást venni a konyhánkban megjelent csodaszemű fiúról.

Helyet foglaltam Jayce mellett, egyből rásandítottam, majd pókerarccal belerúgtam a bokájába. Szólhatott volna, hogy áthívja reggelizni a haverját. Így is elég kínosan éreztem magam a közös családi étkezéseknél, de most ez megduplázódott Nathan jelenlétével.

Csendben fogyasztottam el a palacsintám. Egyáltalán nem vettem részt a beszélgetésben, mert rá sem mertem nézni a srácra. Féltem, ha újra meglátom a szemét, akkor teljesen magába szippant.

Nem értettem, mi történt, mert sosem viselkedtem így vagy akár ehhez hasonlóan férfiak jelenlétében. Buta csitrinek éreztem magam.

Miután befejeztem az étkezést, szélsebesen felrobogtam a táskámért. Direkt jó sokáig matattam a szobámban, hátha ezzel magamra vonom a bátyám figyelmét. A tervem majdhogynem be is vált, leszámítva azt az aprócska tényt, hogy elfelejtettem, a pasik mióta világ a világ rettentően lusták voltak.

– Luna! 7:35 van! Siess már! – kiabált a földszintről Jayce.

– Fel tudnál jönni segíteni esetleg, Jayce? – kiáltottam vissza. – Nem találom a mobilom! – A válasz tíz hangos trappolás volt a lépcsőn, majd Jay mérges tekintettel belépett a helyiségbe.

Egy másodpercet sem tétováztam, azonnal becsaptam a háta mögött az ajtót, és szembefordultam vele, míg a hátam a falnak döntöttem.

– Mi történik? – csodálkozott.

– Futólag igazán megemlíthetted volna, hogy a barátod velünk szokott reggelizni – suttogtam mérgesen.

– Nem értem a problémát – felelt semlegesen. – Előbb ért ide, gondoltam, behívom kajálni. Mi ebben akkora tragédia?

– Semmi! – vágtam rá idegesen.

– Luna, mi a franc bajod van?

– Csak... nem számítottam rá, hogy vendégünk lesz.

– Jó! Nem értelek, és kezdesz felidegesíteni – adta tudtomra, majd folytatta. – Megkeressük a telefonod, és elindulunk, vagy beszélgetünk még a semmiről hátha elkésünk az első napon?

– Megvan a telefonom – motyogtam zavartan.

– Luna, mi van? – Jayce odalépett elém, és tenyerét a vállamra helyezte. Megemeltem az állam, farkasszemet néztem vele. Megnyugtató volt az ismerős, zöld szempárba belenézni. A nemrégiben visszatért gyomorgörcsöm ismét enyhülni kezdett.

– Rossz érzésem van – feleltem halkan. – Ez a srác, olyan...

– Na, várjunk csak! – vágott a szavamba, majd egy ördögi vigyor kezdett körvonalazódni az arcán. – Azért viselkedsz így, mert bejön neked Nathaniel?

– Nathaniel? Ki ad ilyen nevet a gyerekének? – grimaszoltam. Nem, nem, nem!

Még véletlenül sem hagyhattam, hogy behúzzon a csávába.

Nem jön be nekem a srác, egyszerűen csak valamiért hatással van rám. Meghatározhatatlan érzések cikáztak bennem.

– Amikor nem akarsz válaszolni a kérdésemre, inkább elkezded terelni a témát, Eleanor – jelentette ki bátyám, és tett két lépés hátrafelé, majd felsóhajtott. – De talán lényegtelen is. Egyébként nem szokatlan ez a reakció. Volt egy lány a suliban, akivel egy hónapig együtt voltak, miután ideköltözött. Elmondása szerint, nem volt nagy kaland, de a csaj teljesen oda volt érte. Hamar elköltözött, miután szakítottak, annyira megviselte. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem vagy egyedül az ámuldozásoddal – cukkolt Jayce.

– Kapd be, Jayce! Senki sem ámuldozott! Mondtam, hogy nem akarok új emberekkel megismerkedni, ha nem muszáj. Ő egy új ember!

– Nyugodj már le! – csóválta fejét rosszallóan. – Nathan tök jó fej! Próbáld meg megismerni, és meglátod!

– De azért ígérd meg, hogy nem hagysz vele egyedül! – kérleltem.

– Nem foglak, beszari! – nyugtatott meg, majd folytatta. – Akkor most lemegyünk a lépcsőn, és úgy csinálunk, mintha nagyon örülnénk annak, hogy megtaláltuk a telefonod, és megpróbálunk nem kínosan összepillantgatni Nath háta mögött, mert nem csinált semmit. Oké, drámakirálynő?

– Igen – bólintottam.

Felkaptam táskám a hátamra, majd követtem lefelé a lépcsőn Jay–t. Lent Nathan és anya a bejáratnál beszélgettek. Mikor leértünk az előszobába, a fiú egyenesen felém fordult.

– Meglett? – mosolygott rám barátságosan.

Még nem jöttem rá, hogy mi volt a szitu ezzel a csávóval, de valamiért elég furcsa érzésem támadtak vele kapcsolatban. Nem bírtam körülírni, de határozottan megilletődtem a jelenlététől. Körülbelül tíz perce ismertük egymást, mégis olyan közvetlenül viselkedett velem, mintha az elmúlt tíz évben legjobb barátok lettünk volna.

Lehetséges, hogy Jayce–nek van igaza, és olyanokat képzeltem, amik nem léteznek? Túldramatizáltam ezt is, mint mindent? Nem tudtam, de az őrületbe kergetett a gondolat, hogy mi célból volt kedves velem valaki, akinek nem állt érdekében annak lenni. Ez már a paranoia csúcsa, azt hiszem.

– Igen, beeshetett az ágy alá, mikor pakoltam – válaszoltam kérdésére, majd Jayce-re néztem. – Mehetünk?

– Persze, Luna, indulj csak el! – mutatott a kijárat felé. Több sem kellett nekem, szófogadóan meglódultam kifelé.

Nagy lendülettel léptem ki a verandára, majd döbbenten hátrahőköltem. A házunk előtt egy 1980-as Chevrolet Impala kombi parkolt.

A szürreális látványtól hisztérikus kacagásban törtem ki.

Mindig is odavoltam a régi amerikai autókért. Már csecsemő koromban nagyon szerettem őket.

Elválaszthatatlan társaim voltak a játékautók, amikkel naphosszat gurigáztam szerte a lakás egész területén. Négyévesen már azt játszottuk apával, hogy évszámra pontosan különböztettük meg őket.

Én voltam az, aki abszolút nem vetett meg egy kocsit sem, ami több mint harmincéves, de egy kombi Impala még nálam is kellően kiverte a biztosítékot. Ennél rondább autót keresve sem találhattunk volna.

– Örülök, hogy jól mulatsz – mérgelődött Jay, ahogy elhaladt mellettem, és feldúltan a gnómautó felé vette az irányt. Nathan azonban nem vette magára a dolgot, megállt mellettem egy pillanatra, az ő szája szegletében is mosoly bujkált. Láttam rajta, hogy sejti min nevetgéltem.

– Nem szép dolog kinevetni egy nagypapakorú kocsit – jegyezte meg szelíden, majd rám emelte kék szemét. – Szeretnéd vezetni?

– Szabad? – pislogtam rá kérdőn. Egy ilyen ajánlatot, egy autókedvelő sem utasíthatott vissza, még akkor sem, ha a kocsi tulajdonosától a hátán futkosott a rémület.

– Persze – kacsintott rám. Ismét összetört bennem egy világ.

Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy csúf, piros kombi Impalával fogok iskolába menni, az univerzum legtávolabbi szeglete utáni kisvárosban. Egyébként ez sem volt igaz. Colonie két órára helyezkedett el New York–tól, mégis úgy éreztem, hogy a világvégére kerültem.

Nathan a tenyerembe ejtette a kulcsokat, majd egyszerűen behuppant hátra. Jayce összehúzott tekintettel vizslatott, miközben a vénség felé sétáltam, arcán színtisztán kirajzolódott a feszültség. Ha így folytatjuk, elképzelhető, hogy a nap végére Jay fog agyvérzést kapni helyettem.

Beültem a kényelmes, bordó vezető ülésbe. Teljesen elámultam a látványtól, mindjárt elment a kedvem a nevetgéléstől. Legnagyobb meglepetésemre a belseje teljesen hibátlan állapotú volt. Gyönyörű, bordó műszerfal, és márványberakású kormány pislogott vissza rám szerényen. Végighúztam a kezem a kormányon, miközben hitetlenkedve ráztam a fejem.

– Nagyon durva, hogy valami, ami ennyire ronda és öreg, mégis lehet egyszerre hihetetlenül gyönyörű is – fordultam hátra Nathan felé, kinek arcán egy elégedett vigyor csücsült. Egy kicsit elszégyelltem magam a pár perccel korábbi kifakadásom végett, mert meghazudtolta önmagát ez az autó.

Előrébb húztam az ülést, hogy a lábam elérjen a pedálokig, majd bekötöttem magam.

– Tudsz te egyáltalán kormányváltósat vezetni? – vetette fel Jayce. Hangjában felfedezhető volt némi gúny, amitől egy percre visszahőkölem a feladattól. Aztán eszembe jutott az elhatározásom, miszerint nem vagyok puhány, így magamra erőltettem a magabiztosság álarcát.

– Ugyan, kérlek! Minek nézel engem? – feleltem pökhendin, majd nagy gázt adtam, az Impala pedig csikorgó kerékkel kilőtt alattunk. – Amúgy is automata!

– Életed legrosszabb döntését hoztad meg, Nath – mormolta Jayce, miközben jobb tenyerével erőteljesen az anyósülés fölötti kapaszkodót markolta, míg a másikkal a biztonsági övbe kapaszkodott.

– Viselkedj már úgy, mint egy férfi! – Igyekeztem a leglesúlytóbb pillantást vetni testvérem felé, hátha befogja két percre a száját, és hagyja, hogy kiélvezzem ezt az élményt.

Otthon apával egy 1998-as Dodge Ram-et hajtottunk. Ahhoz képest ez egy igazi leányálomnak számított. Már csak a tény is, hogy itt nem kellett lábujjhegyre állnom, ha be akartam szállni. Ez a Chevy nem csak kicsi volt ahhoz a döghöz képest, hanem még hosszú és fürge is. Egyszerűen fantasztikus!

Negyedóra alatt értünk az iskola parkolójába, csengetés előtt öt perccel estünk be az épületbe. Gyorsan Nathan kezébe ejtettem a kocsikulcsot, majd a fiúkat hátrahagyva szélsebesen a titkárságra robogtam, hiszen fogalmam sem volt, mégis hova kellett volna mennem órára. Reménykedtem benne, hogy Jayce-szel közös órarendünk van, de amilyen egy szerencsecsomag vagyok, biztos voltam benne, hogy pont az ellentétes csoportokba lettünk beosztva.

– Jó reggelt! – nyitottam be az irodába. – Én... – Szerettem volna megszólalni és bemutatkozni, de a széles asztal mögött terpeszkedő nő közbevágott.

– Jó reggelt kívánok! Ön elkésett. Holnap legyen kedves 7:45–re beérni a tanulmányi intézménybe, különben késést kell rögzítenünk a naplóban. – Helyeslően bólogattam, el akartam kerülni a konfliktust. – Helyes. Mi a neve?

– Eleanor Luna Owens. – Megrökönyödve álltam az idősödő, ősz hajú titkárnő előtt, míg végignyálazta az összes asztalára helyezett papírt, majd megállt az utolsónál, és hunyorogva kapkodta tekintetét a papír és köztem.

– Mennyi idős is ön, Eleanor?

– Tizenhét éves vagyok – feleltem semleges hangon. Annyira tudtam, hogy valami nem lesz rendben.

– Akkor nincsen gond, csak olyan kis fiatal arca van, azt hittem, most kezdi a középiskolát – nyújtotta felém a papírt, mire megkönnyebbülten fellélegeztem. – Itt az órarendje, minden óra mellett fel van tüntetve, hogy hányas terembe kell fáradnia. Jó tanulást, és sikeres érettségit kívánok önnek!

– Köszönöm! – Egy bátortalan mosolyt villantottam, és már fel is vettem a nyúlcipőt. – Viszontlátásra!

A folyosóra kilépve, tanácstalanul toporogtam egy darabig, újra és újra körülnéztem, de ötletem sem volt merre induljak el.

Természetesen már becsöngettek, így egy diák sem lézengett körülöttem, akitől segítséget kérhettem volna.

A mai első órám matematika volt, így a huszonhármas tantermet kellett felkeresnem.

Igazán mellékelhettek volna egy térképet a rohadt órarend mellé, hogy odataláljak a megfelelő helyre.

Említettem már, hogy pontosan az ilyen és ehhez hasonló apróságok miatt feszengek éjszakákon át? Nem, még nem?

– Elnézést kishölgy, ön miért nincs a tanórán? – Egy rekedtes férfihang szólított meg. A hallatára először összerezzentem, majd minden bátorságom összeszedve felé fordultam. Egy kockás ing és egy barna nadrág volt az úriemberen, fekete, néhol már őszülő haja lazán hátra volt fésülve, így próbálta egy kicsit fiatalosabbá tenni öregedő külsejét.

Mondtam én, hogy itt a lakosság nagy százaléka nyugdíjas, vagy már majdnem az. Némi költői túlzással.

– Jó reggelt! – üdvözöltem. – Ez az első napom itt, és nem találom, hogy hol lenne az órám – írtam körül a problémám – feltehetően a portásnak –, aki együttérzően elmosolyodott, majd készségesen elvezetett a huszonhármas teremig, ami hihetetlen módon az első emelet legvégén volt megtalálható. Még be is kopogott nekem, az ajtó pedig sajnos túl hamar kinyílt. Egy kedvesnek tűnő, fiatal tanárnő dugta ki rajta a fejét. Azonnal elmosolyodott mikor meglátott.

– Szia! Te vagy Jayce testvére, ugye? Már nagyon vártunk, reméltük, hogy idetalálsz! Gyere, hadd mutassalak be a csoporttársaidnak! – invitált a terem felé. – Én Elena Andrews vagyok egyébként – mutatkozott be, míg beléptem az ajtón.

Legalább húsz szempár szegeződött rám, és mért végig, mint egy darab húst a piacon. Idegességemben nyeltem egy nagyot, miközben csendben imádkoztam, hogy ne kelljen megszólalnom.

– Srácok! Ő itt Eleanor Owens, Jayce testvére. Segítsétek őt, ha esetleg kérdése lenne, és legyetek vele kedvesek!

Egyesek unottan bámultak rám, miközben hanyagul elfeküdtek a padon, míg néhány elég erősen kisminkelt lány susmorogva kuncogott a terem közepén. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem lett igazam a külön órarenddel kapcsolatban, amikor megpillantottam Jayce önelégült vigyorát a legelső padsorban. Végül Nathan is meglett. A terem leghátsó padjából integetett szerényen, egy együttérző arckifejezést öltve magára.

– Sziasztok – nyögtem bátortalanul az újdonsült osztálytársaim felé.

– Jayce, én úgy emlékszem azt mondtad, hogy az ikertestvéred jön! De hát nem is csávó, hanem egy fullos bige! – Döbbenten emeltem a tekintetem a bátran felszólaló szőke hajú, kajánul vigyorgó, modortalan gyerek felé. Annyira nehéz lett volna az ilyen beszólásokat magában tartania?

– Josh, a kezedhez vagy a lábadhoz ragaszkodsz jobban? Mert eldöntheted, hogy melyik nélkül szeretnéd inkább folytatni az évet. – Jayce még csak hátra sem nézett, úgy döngölte földbe Josh önbizalmát.

– Hagyjuk már... – folytatta volna Josh, de szerencsére Mrs. Andrews még időben közbevágott.

– Fiúk! Kérlek, ne essetek egymásnak az első napon! – csóválta rosszallóan a fejét. – Josh, kérj bocsánatot Eleanortól, kérlek!

– Nem kell! – vágtam rá szinte azonnal, mert éreztem, hogy ebből a későbbiekben csak bajom lehet.

A legelső napomon sikerült szereznem egy ellenséget, aki meg fogja keseríteni a következő hónapjaim, pusztán a létezésével. Nekem bőven elég lett volna, ha levegőnek nézne, csendben kibeszélne a hátam mögött, és ettől ő jobban érezné magát, nekem pedig nem kéne konfrontálódnom senkivel. De sajnos sosem úgy alakultak a dolgaim, ahogy azt előre eltervezem.

– Ne haragudj, kiscica! – görbítette le az ajkát tapló osztálytársam, majd hogy még tetézze az indulatokat rám kacsintott, és küldött egy gusztustalan puszit. Jayce szemébe néztem, és némán segítségért kiáltottam.

Eleve kerülgetett a hányinger, mióta beléptem ide, de a kialakult helyzettől, úgy éreztem, azonnal el kell szaladnom innen. Megsemmisülve vártam a sorsom, kezem ökölbe szorult, a térdem megremegett, ahogy ott álltam kiszolgáltatottan mindenki előtt.

– Josh, legyél kedves felkeresni Mr. McCoy igazgató urat! – mutatott a kijárat felé Mrs. Andrews.

– Ne már, hát senki nem érti a viccet?

– Kár, hogy nem volt vicc – fűzte hozzá Nathan a hátsó sorból. Megjegyzése szimpatikus volt, de továbbra is tartani szerettem volna tőle a távolságot.

– Josh, indulj el kifelé! – bökött az ajtó felé Mrs. Andrews. – Miután Josh elhagyta a termet, rám pillantott. – Eleanor, foglalj helyet kérlek, Nathaniel mellett! Ő fog neked segíteni felzárkózni a tantárgyból. – Lehajtott fejjel igyekeztem a leghátsó sor felé, inkább tudomást sem vettem már arról, hogy micsoda véletlen, hogy pont Nathan mellé ültettek le.

Jelenleg csak azon kattogtam, hogy milyen következményekkel járt a bemutatkozásom közben Josh által előadott műsorszám. Rettegtem a mai naptól, és joggal tettem, hiszen bekövetkezett az, amitől tartottam.

Félénken ültem le Nathaniel mellé, majd kihúzódtam a pad jobb szélére.

– Ne foglalkozz vele!– biztatott. Nathaniel közelebb hajolt hozzám, hogy halljam, amit mond. A testemen egy ismeretlen érzés futott végig. Megborzongtam. Hálát adtam az égnek, hogy felvettem ezt a lenge kardigánt, különben nagyon kellemetlenül érintett volna, ha rájön milyen hatással volt rám. Teljesen kikészített a jelenléte. – Egy gazdag barom, akinek az apja tele van pénzzel, ezért azt gondolja, hogy bármit megtehet.

– Mindenkivel ugyanezt csinálja? – érdeklődtem bátortalanul.

– Egy hímsoviniszta faszfej, számára a nők csak tárgyak – felelte. – Általában ezt csinálja, igen. De csak azzal, aki hagyja neki.

– És a lányok szeretik ezt a hangnemet? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Ott van Janine – biccentett az egyik extrán sminkelt cicababa felé, aki az imént kinevetett engem. – Tavaly kezdtek kavarni.

– Fúj – sóhajtottam. – A csaj is elég... ribancos – nyögtem ki. Nathan ajka felfelé kunkorodott, majd bólintott egyet.

– Szólj, ha esetleg Josh zaklatna. Szívesen ellátom a baját – ajánlotta fel, mire ismét végigfutott a hátamon a hideg. Miért törődne velem ez az idegen? Vagy csak ennyire kedves lenne? Megbolondított a gondolat, hogy nem tudtam.

– Köszi – motyogtam halkan. – Reméljük nem lesz rá szükség.

– Nathaniel Caiden Jones! Hányszor szóljak még, hogy fáradj ki a tankönyvedért? – Kihúztam magam, ahogy felemelkedett mellőlem. Nem értettem, mi történt a teremben, mert egyáltalán nem figyeltem a tanárnőre, sokkal jobban lekötött, hogy kellőképpen, minden irányból megnézzem magamnak Nathant, míg haladt kifelé a könyvekért.

Farmer volt rajta, ami ráfeszült sovány, de mégis izmos lábára. Felül egy fekete bőrdzseki, alatta egy ugyanilyen színű pólót láttam nemrégiben. Magas volt és meglepően szálkásnak tűnt a háta, bár bevallom nem sokat láttam belőle a kabát miatt.

Mikor visszaért, letett az orrom elé egy vaskos könyvet.

– Gondoltam, idehozom neked, hogy ne kelljen kimenned – mosolygott rám bátorítóan. Nem bírtam megszólalni, még válaszolni sem igazán, mert nem tudtam hova tenni a viselkedését. Túl közvetlen.

Számomra ez szinte elfogadhatatlan volt. Mármint a józan ész távolságtartást diktálna az új lánytól, nem? Vagy ennyit számítana, hogy ez egy kisváros, és nyitottabak az emberek? Elképzelhető, hogy ez volt a válasz a száz millió dolláros kérdésemre.

– Köszönöm! – hálálkodtam, mert így legalább elkerülhettem egy újabb kínos jelenést a csoporttársaim előtt.

– Nincs mit – vágódott le mellém, majd fellapozta a könyvet, végül mély levegőt vett, és csak becsukta.

– Megtanultad gyorsan? – kérdeztem tőle mosolyogva. Gondoltam, megfogadom Jayce tanácsát, és megpróbálok nyitni felé, ha már amúgy is neki kellett foglalkoznia velem matekból.

– Meg – felelt egy huncut mosollyal.

– Szóval jó vagy matekból? – folytattam a társalgást, míg a csoporttársaink egyesével kimentek a könyveikért.

Jayce hátrapillantott rám, majd felém mutatta hüvelykujját. Válaszul a középső ujjamat mutattam felé a matekkönyv mögé elrejtve.

– Mondhatjuk úgy is – zárta rövidre a témát Nathan.

Ezután már nem szóltam hozzá. Túl fáradt voltam, hogy megtegyem. Talán aludni kellett volna az éjszaka.

***

Villámgyorsan elszaladt az első órám a Colonie–i Gimnáziumban. A rövid csevej után, amit Nathannel folytattam, véget ért a matekkönyves húzásával. Utána csendben ült mellettem, csak merengett a tábla irányába szinte mozdulatlanul. Azért egyszer–egyszer rám pillantott fél szemmel, amit igyekeztem figyelmen kívül hagyni.

Ezután az egész napom egy rohanás volt az első órai megpróbáltatások után.

Az összes tanóra azzal telt, hogy bemutattak az éppen aktuális csoportomnak, majd megkaptuk az adott tankönyveket, és elmondták, nagyságrendileg mi várható ebben az évben.

Egy szó, mint száz, halál unalmasan, és én ennek úgy örültem, mint majom a farkának. Nem volt több dráma, csak a kiérdemelt nyugalom.

Ebédidőben Jayce-szel és Nathannel beszélgettünk.

Egy szendvicset majszolgattam, de különösebben nem volt étvágyam, így csak piciket haraptam belőle, míg hallgattam, ahogy Jayce a legújabb számítógépes játékról mesél Nathannek. Valamiért úgy tűnt, hogy Nathan nem igazán volt képben. Nem különösebben foglalkoztam vele. Gondoltam, nem mindenki videójátékokon élt, mint a bátyám.

Tanítás után, a fiúk körbevezettek az iskolában, hogy holnap azért már ne lézengjek csengetés után a kihalt folyosón. Hálás voltam, amiért megtették.

A délutánt anyával és Jayce–el töltöttem. Mindketten igyekeztünk megválaszolni anya előre kitervelt, sunyi kérdéseit a sulival kapcsolatban. Elmeséltem neki a napom fénypontját is, hiszen Josh elég keményen a tudtomra adta, hogy szerinte egy „fullos bige" vagyok. Nem, mintha nem lenne hízelgő, hogy egy fiú értékelte apró vonásaim, de tehette volna egy kicsit illedelmesebben is. Mondjuk, ha elhívott volna randizni, akkor elképzelhető, hogy nem mondtam volna nemet, és csak a találka után kosaraztam volna ki, mert egyáltalán nem volt az esetem. De a viselkedésével egy életre leírta magát előttem ez az ember.

Anya nem volt boldog a történet hallatán, leginkább Josh szüleivel szeretett volna mélyen elbeszélgetni a fiukról, de szerencsére még időben jeleztem felé, hogy nem szeretnék további kapcsolatba kerülni se a fiatalemberrel, se a családjával.

Vacsora után pillanatok alatt kidőltem. Eléggé elfárasztott a rengeteg kérdés, amit feltettek nekem napközben a tanárok és egyes ismerkedni kívánó iskolatársaim.

Az eső halkan szemerkélt. Az ablakot résnyire nyitva hagytam, hogy érezzem a friss illatot, amit a kellemes szellő fújt befelé. Kispárnámat a fejem alá tettem, a takaróm pedig a nyakamig felhúztam. Mélyet sóhajtottam, majd lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az éjszaka háborítatlan csendje magával ragadjon.